Olyan lazán sétálok be az ismeretlen házba, mintha legalább minden nap megfordulnék itt. Olyan lazán csókolom kacsón a középkorú hölgyeményt, mintha rokoni, netalántán még szorosabb, izgalmasabb, forróbb szálak kötnének hozzá. Úgy dobálom le minden ruhámat, mintha a boltba is Ádám kosztümben járnék - és azért be kell vallanom, nem rajtam múlik! A szégyellősségről hírből sem hallottam, kényelmesen érzem magam, és szerencsénkre hűvös sincs a művészet ezen falai között. (A múzeumokban mindig szörnyű a klíma, legalábbis akkor kétszer, amikor kötelező jelleggel kellett részt vennem "tanulmányi kiránduláson", sosem éreztem jól magam.) Akkor sem illetődöm meg, amikor egy újabb csapat középkorú nő vesz körül és egyúttal szigorú mustra alá. Futólag pillantok lefelé, nem mintha a kissé horpadt mellkasom, a tetovált karjaim vagy a versenyképes farkam látványa meglepne, nem; azt vizsgálom, mennyire lehet feltűnő a véraláfutás a bal vádlimon és a csípőm alatt. A bordám is sajog egy kicsit, de azon alig látszik valami, és érintés nélkül egy fájdalmas szisszenést sem fogok hallatni.
Ezt a pár órát (vagy ki tudja, mennyit) hajlandó vagyok elviselni a nemesebb célért. Főleg, hogy több nemes cél is foroghat a gondolataim között, amíg itt ácsorgok... és csak néha-néha kacsintok rá egy-egy hölgyeményre, amikor véletlenül felveszik velem a szemkontaktust. Egyébként elmélyülten dolgoznak, ami nekik nyilván jó, számomra viszont szörnyen unalmas, ezért szükségem van erre a kis visszaigazolásra. Vajon sosem beszélgetnek?
- Esetleg rágyújtsak? Az még izgalmasabbá tehetné a képet, és én a művészetért... - Mrs Fapunci viszont közbevág, hogy itt most nincs szükség extra izgalmakra, csak maradjak a helyemen, és csendben.
Azt is felajánlom, hogy felveszem azt a gondolkodós pózt.
Inkább maradjak nyugton.
És ha mesélnék magamról, hogy a történeteimtől még inkább vászonra vihessék a személyiségemet?
Jobb a csend.
Újra és újra a szememet forgatom, de nem szegülök ellen ennek a méltatlan bánásmódnak. A pénzért jöttem. Azt gondoltam, több szórakozás is lesz benne, de attól még a pénz a lényeg.
Mrs Fapunci egyre elégedettebben bólogat, és a hölgyek mozdulatai egyre lassabbá, apróbbá válnak. Ez jelentheti, hogy közeledünk a végéhez, nem? Bizonyára.
- Mondják, hölgyeim, bárki csatlakozhat a klubukhoz? És főleg aktban utaznak, vagy szoktak másféle banánokat is megörökíteni? - Dagad a májam, amiért néhányan zavartan felkuncognak a megfogalmazásomon. - Nem tudom, hogy szokás e az ilyesmi, de esetleg valamelyikőjük lenne olyan drága hozzám, hogy nekem adja a mai művét? Ami azt illeti, két festményre lenne szükségem, tudják, emlékbe. Meghálálnám. - Körbefuttatom a pillantásom a csillogó szemeken, és újra - mint már annyiszor korábban - az fut át az agyamon, hogy mit keres egy ilyen csaj a sok fapunci között. Róluk sejtem, hogy a szegényes hálószobai élményeiket igyekeznek ellensúlyozni vizuális ingerekkel - és éppen ezért tartok is tőle, hogy nem adnák oda a csodás testemről készült nagyszerű műveiket. De ő... Kivételesen örülnék, ha nem tartana kivételesnek, és elcsenhetném a képet. Persze, ha nem veszett ronda. A bratyónak tudnia kell, hogy szeretetből kap rólam efféle emléket, nem pedig valami selejtet akarok rásózni.

Ezúttal az volt a fenomenális szerencsém, hogy a buszom lerobbant valahol öt utcával arrébb, ezért pontosan kilenc percet késtem az óráról. Pontosan egy perccel többet, mint legutóbb. Az utolsó sarkon fordulok be a folyosón a termünk felé, amikor már hallom magam előtt Mrs. Kernshaw sipítozását.
- MISS PARKER! - a lihegésem fokozódik, ahogy szavak nélkül meséli el a félelmemet, hogy ezúttal tényleg ki leszek rúgva. Villámsebességgel szaladok az állványom felé, és a székre dobom a festőkészletemet, ami aztán hangos csattanással landol a padlón. – Miss Parker, betelt a…
- Mrs. Kernshaw, hoztam a tandíjat! – szakítom félbe remegő, de erőteljes hangon. Már kapom is elő a kopott hajgumival összekötözött köteget, és félve nyújtom felé, ahogy orkánként szlalomozik az állványok között a leghátsóhoz, az enyémhez. Hangos nyeléssel jelzem, hogy Mrs. Kernshaw igen ijesztő, amikor ideges, ezt tanúsítja, hogy megugrom a széken, amikor kikapja a kezemből a pénzt.
- Nahát, egyszer az életben képes valamit rendesen megcsinálni! A kezét meg tartsa rendben! – ordít, aztán a bankókat számolva előre sétál a katedrájához. A tenyeremen lévő széles, friss sebre nézek, aztán apró fejrázás után felveszem a festőkészletet a padlóról, és elkezdem az állványra pakolgatni.
A késésemnek köszönhetően ismét lemaradtam az óra elejéről, többek között arról is, hogy mi lesz a mai festmény témája. Csak akkor nézek fel rád, mármint a témára, amikor megszólalsz. Nyitott ajkakkal, mozdulatlanul nézek végig rajtad, igen, vizslatva és nem szándékosan, bár a következő egy óra fő cselekvése egyébként is a vizslatás lesz. Szinte bálvánnyá változva nézem a felsőtested, az izmaid, aztán lejjebb haladva minden egyebet, ami néznivaló van rajtad.
- MISS PARKER! – összerezzenek, és elkapom a tekintetemet. – Kezdjen már neki! Mit gondol, hogy az ügyfelei majd kifizetik a plusz fél órát, amit a létezésével tölt? Senki sem kíváncsi magára, csakis arra, amit elad!
Sóhajtok, mindkét tenyeremmel végigdörzsölöm az arcom, és kezembe fogom a legvastagabb ecsetet. Vízbe mártom, majd egy kis festéket felszedve jó nedvesen végigfestem a vásznon az alapot. Mármint nem…nem úgy nedvesen… A körvonalhoz még néhányszor rád nézek, aztán nagyon erősen koncentrálva megrajzolom a sziluettet vizes szürkével. Leteszem az ecsetet, a nyakamra teszem mindkét tenyeremet, és behúnyt szemekkel megforgatom a fejem. Nem sikerült aludnom tegnap dél óta, mert hajnalig voltam a bárban, és amikor hazaértem, Morrigan a falhoz vágott egy üveget veszekedés közben, aztán bele is lépett egy jókora szilánkba. Be kellett vinnem a sürgősségire, aztán hazahozni. Akkor vágtam el a tenyeremet is, amikor összeszedtem utána a szilánkokat. De most már rendben lesz, akkor jöttem el, amikor elaludt. Most tényleg ideérhettem volna időben.
Újra és újra megdörzsölöm a szemeimet a kézfejemmel, vagy megmasszírozom az orrnyergem, mintha az segítene az ébren maradásban, amikor a kezeim ólomnehezek, és a fejfájás sem várat már sokat magára. Minden alkalommal felemelem a tekintetem a vászonról az arcodra, amikor megszólalsz, de a szavaidat nem mindig értem, talán túl erősen koncentrálok az életben maradásra, vagy lehet, hogy olyan badarságokat beszélsz, amit ösztönből kizár az agyam. De amikor rád nézek, tátott szájjal, mert úgy könnyebbnek tűik levegőt venni, ha még ahhoz is túl fáradt az ember, olyankor hosszabb ideig bámullak, többször el is mosódik a kép, ilyenkor Mrs. Kernshaw hangja szakítja félbe az éber álmomat, amint ál-kedvesen rád szól, hogy fogd már be.

Már majdnem vége az órának, amikor én már befejeztem a festést. Az ecset még a festékfoltos kezemben van, de karjaim már az ölemben pihennek, és én még mindig téged bámullak. Egy ideig a mellkasodat, kicsit az ágyékodat, aztán az arcodat. A tetoválásaidat már fél órája kielemeztem. Észre sem veszem, hogy félredől a fejem, ez elég gyakori, ha fáradt vagyok, és azt hiszem, mindig fáradt vagyok. Azon jár az agyam, hogy vajon miért jelentkeztél modellnek. Sejtem, hogy szereted, ha néznek, magasztalnak, és itt tényleg megtalálod azokat az éhes tekinteteket, amiktől dagadhat a májad több ízben, pénzre biztosan nincs ennyire szükséged, de az is biztos, hogy a türelmed egyenlő egy hiperktív kiskutyáéval.
- Remek, hölgyeim! Jövő héten folytatjuk! – Mrs. Kernshaw is pakolni kezd, nem a katedránál, hanem az ablakpárkányon, mert valamiért mindig odapakol, mintha a katedrára valaki odarecskázott volna. Összecsomagolom a kis festékes táskámat, a hátamra akasztom, és a friss festménnyel a kezemben odasétálok hozzád, amikor már öltözködsz. Sorba kell állnom, mert Lucretia Pettigrew (itt mmindenkinek ilyen fantasztikus neve van) nagyon szeretné, ha megfognád a kézfejét, amikor átveszed tőle az egyébként meghitten absztrakt, talán egy robusztus péniszt vagy keskeny hegycsúcsot ábrázoló vásznát.
- Szia! – lépek eléd végül. – Nem tudom, hogy szükséged van-e rá még, de odaadom a képet, ha szeretnéd – feléd emelem a vásznat, amin a kulcscsontodtól a vádlid közepéig szerepelsz, a tetoválásaid különösen részletesen kidolgozva, az izmaid és az ágyékod vizes foltokkal kifestve. Nem várom meg, hogy átvedd, csak leteszem melléd a padlóra a katedrának döntve, megdörzsölöm a tenyeremen a sebet, mert kissé csíp a festékektől, megigazítom a táskát a hátamon, és elindulok az ajtó fele.

Uh-na-lom.
Alig telik el öt perc, máris biztos vagyok benne, hogy ennél bármilyen munka izgalmasabb lenne. Szó se róla, szinte simogatja a lelkem minden pásztázó pillantás, a cinkos félmosolyok, mintha mindenki félne A Tanárnőtől, holott valóban értékelik a humoromat. Vagy csak a fiatalságom és feszes bőröm tehet róla, ki tudja, a miértek annyira nem is fontosak, ha az ember jól érzi magát.
Kár, hogy én nem élvezem annyira a helyzetet, mint ők. Igyekszem hát a legtöbbet kihozni a saját szellemi szórakozásom kedvéért, ezért (bár mozdulni nem szabad, vettem, Néni) a szorgos dolgozókon pihentetem meg a pillantásomat. Biztos vagyok benne, hogy ők a halál unalmas hétköznapjaikból szöknek ide, ez lehet a helyi izgalom... Azt azért elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki húsz percnél többet metrózzon ezért a, nos, élményért. Ezért is lepett meg az ifjú arc a sok nyanyi között, meg az a lelkesedés, amivel ide berobbant. Igen, mind az unalmas életüktől menekülnek ide, de te, Miss Rejtély, miért? Érdekes.
Feltűnik, hogy kevésbé vevő a humoromra, és ez azért fáj.
Na persze, emlékeztetem magam újra, nem azért jöttem, hogy világi barátságokat kössek vagy szívességet tegyek Brooklyn csontszáraz női népességének, engem csak egy valami motivál: a lé. Ahogy ezek itt a testemet pásztázzák, újra és újra feltűnik előttem Molly kutató tekintete, és bár isteni hazudozó vagyok, félő, hogy kezdek kifogyni az ügyetlenségemről szóló mesékből. Itt senki sem szólja meg a ronda foltjaimat, ő azonban egy másodperc után faggatózni kezdene, netalántán még komolyabb sérülések után kutatna rajtam, majd hitetlenkedve vonná fel a szemöldökét.
Nem megmondták neked, hogy kerüld el az okos lányokat, Burke?
Igyekszem visszarángatni magam a jelenbe, mielőtt túlságosan is elkalandoznék egy-egy ilyen Molly-féle felderítés utáni, "nekem semmi sem fáj" bizonygatáson, mert akkor talán mégis zavarba jönnék egy kicsit.
Mrs Fapunci biztosan. Amilyen harapós mindenkivel, arra tippelnék, hogy özvegy a néni. Feltehetően utálja a fiatalokat. Nagy kérdés, hogy akkor miért nem egy idősödő úriembert keres modellnek?
Tudom! Ő nem tudna ezer éven át ugyanabban a pózban maradni! Még szerencse, hogy nekem nem fáj a derekam... Legalábbis máig az éppen nem fájt.
Felüdülés, amikor kicsit kinyújtózhatok, kivételesen nem is lesem, milyen hatást vált ez ki a közönségből. Azt hiszem - bár nekem is furcsa ezt beismerni -, mára elég volt ennyi bámulás.
A ráadásról viszont nem feledkezem meg, igyekszem kellőképpen behízelgő lenni, hogy az édes hölgyek megszánjanak. Valójában elég szkeptikus vagyok, viszont még a gatyámat sem sikerül felhúzni, mikor az egyik versenyző máris tálcán kínálja a művét.
- Ez csodálatos! - Bár féltem, hogy valamelyik alamuszi tényleg kér majd valamit cserébe, a nő totál odavan a lelkesedésemtől. Mármint tényleg, az arcomra kiülő lelkesedéstől. Azért még magamra rántom az alsóm a biztonság kedvéért, nehogy ennyi kevés legyen. Bezárt a bazár! - Kiemelt helyet kap! - Ezúttal az ezerwattos mosolyom minden részlete igazi, hiszen fogalmam sincs, hogyan kellene nézni ezt a valamit. Ergó Matthias-nak sem lesz. Ergó úgy fogja szemlélni a farkamat, hogy fogalma sincs róla, mit néz. Kell ennél több? - Ön igazán tehetséges - fűzöm még hozzá, továbbra is a jövőképen szórakozva, ahogy átveszem tőle a festményt. -, nagyon nagy örömet szerzett ezzel most nekem. - Hah! Imádnak a nénik, ez mától tény.
Letámasztom valahova a vásznat, és magamra húzom a rövidnadrágom meg a fél cipőmet. A többit is megnéztem volna mondjuk, kár, hogy mindenki így elszelel. Vagy mégsem mindenki?
- Ó igen, naná! - Kapom fel a pillantásom, majd egyből el is kalandozom a saját testemen. Asszem így már többen is felismernének. - Ez kurvajó. - Pillantásommal követem a képet, ahogy a lány leteszi, és csak ekkor kapcsolok, hogy már lépne is le. - Hé, ne rohanj, mondtam, hogy meghálálom! - Sietve kapom magamra a felsőmet is, de az eszemet el nem hagyva lépek még oda a Nap Munkaadójához, hogy átvehessem a megpróbáltatásaimért járó kompenzációt. Örülök a borítéknak, egy fél lépést jelent ez egy kellemesebb este felé.
- Ha szüksége lenne még rám a jövőben, asszonyom... - Egészen illendően, mosolyogva köszönök el, majd sprintelek is a csaj után, egyik kezemben az egyik, másikban a másik képpel. Nem figyeltem, hogy megállt-e, ezúttal meghallotta-e a hangomat, vagy tényleg simán ellenszenvesnek talál - NAH, ez lehetetlen -, mindenesetre nem juthatott messzire, én meg villámként szegülök a nyomába.
- Mrs Fapunci szerint a munkádért kapsz fizetséget, nem a létezésért, nem? Szóval nem kell, hogy csak úgy odaadd - biztosan szép summát kapnál érte, hiszen... - Egyik kezemmel ügyetlenül végigmutatok magamon, egyensúlyozva a vászonnal, és bár a megjegyzést félig viccnek szánom... félig igaz is. - Szóval legyen mondjuk, hogy elkísérlek a metróig a kedvességedért cserébe! Mivel egészen kíváncsi vagyok, tényleg csak meztelen idegeneket festetek-e; mert ugye senki sem válaszolt. Tilos dumálni, mi? - Úgy tűnik, a hosszas hallgatás megtette kártékony hatását, azért nem tudom most befogni, de ha egyszer tényleg ennyire feldobott ez az egész? Felváltva látom magam előtt Matthias és Molly arcát, és istenemre, mindkettőt megéri majd videóra venni!

Mélyeket lélegzem, amikor kiérek a folyosóra. Nem olyan pánikszerűeket, leginkább csak amiatt, hogy el ne ájuljak a beragadt, oldószeres macskaszagú levegőtől, ami elárasztja a termet. Bár magam előtt nem tagadhatom le, hogy olyan közelről a tested sem hagy érzések nélkül, legyek bármilyen fáradt. Valamilyen szinten jól esett közel egy órán át nézni az izmaid minden apró részletét és rezdülését, amikor nem bírtál mozdulatlan maradni, de volt, hogy kizökkentettek a véraláfutásaid. Nem tudtam eldönteni, hogy biciklivel estél-e, megbotlottál a lépcsőn, vagy kétes alakok simogattak meg, és ez a bizonytalanság is csak színes foltokként szerepel a nálad hagyott képemen. Ms. Kernshaw mindig azt mondja, hogy festés közben engedjük szabadjára az érzelmeinket, de félő, hogy a viszonyom az utóbbival túlontúl átjárná a festményt, és a legutolsó dolog, amit ezzel kapcsolatban tenni szeretnék, hogy megmutatom a világnak.
Ahogy a folyosón sétálok, többször megdörzsölöm a fejbőrömet, a homlokomat és a szemeimet, aztán zsebre dugom a kezeimet, és nehezeket pislogva érek a sarokig. Hallom, ahogy a cipőd talpa hangosan csattog a folyosó padlóján, apró mosolyt csal az arcomra, mert elképzelem, hogy érezhetted magad ilyen hosszú ideig mozdulatlanul, pedig már a tekintetedből is kiált, hogy nem egy sokáig ülve maradó típus vagy. Talán ez kevert bajba. Már ha bajba kerültél. Felkészülök, hogy amikor elfutsz mellettem, majd jól beleszívok még egy utolsót az illatodba – az élet apró örömei, így nem számítok arra, hogy a nyakamban beszélni kezdesz. Hirtelen megállok, és feléd nézek. Minden szavadat végighallgatom csendben, zsebre dugott kézzel, bár a felénél fáradtan elmosolyodom.
- Úgyis ott hagytam volna valamelyik sarkon – az biztosan egy elég fájdalmas és bizonytalan kimenetelű este lenne, ha egy ilyen festményt hazavinnék Morriganhez. – Gyalogolok néhány megállót. Ha járműre szállok, garantáltan elalszom. Nemsokára dolgozni megyek, úgyhogy nincs túl sok kedvem visszabuszozni bárhonnan – elmosolyodok, de csak a lábam elé nézek, mert ilyenkor az is kétséges, hogy állva eljutok bárhova. Tényleg megmosolyogtat, hogy be nem áll a szád, tele vagy élettel, tervekkel, még ha pillanatnyiak is. Kicsit irigykedem. Nem kicsit.
- Nem csak aktot festünk, de… - sóhajtok, és megállok veled szemben, ahogy kiérünk az utcára. – Ms. Kernshaw szereti az olyan testű, tökéletes izomzatú fiatal fiúkat, mint te vagy. Jó anatómiai tanulmányok vagytok – testtel a szalon felé vezető irányba fordulok. – És igen, tilos dumálni – még egyszer feléd nézek mosolyogva, aztán nagy lélegzetet véve tényleg gyalogolni kezdek.
Egyszerre remélem, hogy nem fogsz tovább kísérni és hogy nem hagysz békén, de ez minden helyes és kedvesnek tűnő srácra igaz, ne érezd magad különlegesnek, hiszen mindez csak az életem hiányosságainak a kivetülése. Pedig volt idő, amikor Morriganre is így néztem, ahogy az előbb rád, és még most is vannak olyan pillanatok, amikor megpróbálom meggyőzni róla, hogy ő ilyen. Ezek a beszélgetések vegyesen végződnek, van, amikor olyan gyengéd velem, hogy nem hinném el, ha nem látnám, és tudom, hogy ez is benne van, ez az igazi énje, a többi… A többi élete sava. De mindenkinek van rossz oldala. Van, akinek rosszabb.

Ritkán gondolok arra, milyen lenne egy civil foglalkozás, valami, amihez nem az utcán szerzett tapasztalatokkal állsz neki, hanem tényleg tanulsz. Mint az orvosi pálya. Vagy itt ez a festészet. De legyen akár csak a postás. Nem hiszem, hogy lenne türelmem valóban tanulni, úgy gubbasztani a könyvek fölött, ahogy Mollyt meg a sznob balfékeket látom, vagy ahogy itt és most, egy hang nélkül minden hölgyemény csak fest. Én szeretem a pörgést, nekem kell a pörgés - még józanul is nehéz megállnom, így meg egészen érthető, miért kell néha, hogy igazán ... belassuljak.
Fellélegzem a munka végével, bár nem hazudok a Főfestőnőnek, legközelebb is szívesen venném, ha megkeresne. Hacsak nem talált unalmasnak. Ennyi zsebpénzért legközelebb talán egy kicsit tovább is megpróbálok csöndben maradni.
Most azonban lejárt a szerződésem, és kapkodhatom a patáimat, meg újra jártathatom a számat. Szerencsére, egyiket sem kell magamban csinálnom. Persze, az összevissza indulásai és megállásai között azért alkalmazkodom a legifjabb tanonchoz.
- Mivan? - hördülök fel totál meglepetten. - Minek fizetsz akkor neki, ha csak úgy szívja a véred és meg sem tartanád... De most komolyan, ez mestermű! - Talán egy kissé elfogult vagyok, amiért én szerepelek ezen a bizonyos festményen (ez meg már tiszta múlt századi, ha történész lenne a csajom, még tutibb ajándék lenne), de attól még a hozzá nem értő véleményem ez. Ügyes a csaj. Ha én lennék ilyen ügyes valamiben, be nem állna róla a pofám...
Elalszik? Habár már többször is láttam, ahogy a szemét meg az arcát dörzsölgette, most nézem meg igazán, és valóban fáradtnak tűnik. Ismerős az űzött tekintete. Nagyon is ismerős.
- A környéken dolgozol? - kérdezek rá kíváncsian, nem is azért, mert annyira érdekel, hanem mert most tényleg beszélgetős kedvemben vagyok. Meg mert, ha nem akar aludni, hát, én szóval tartom, ergó ezzel kimutathatom mélységes hálámat. Így leszünk kvittek.
Esküszöm, minden hátsószándék nélkül kérdeztem, a puha magasztalásomra azonban kiszélesedik a vigyorom. Tökéletes izomzatú és jó anatómiai tanulmány? Mintha direkt hízelegni akarna! Imádom.
- Gondolom, nem csak Főfapunci szereti - vágom rá, nem is csillapítva a vigyoromon. Lehet, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, de azért teljesen vak sem.
- Pedig úgy képzeltem, hogy egy füstös kis galériában lesz az egész, és folyamatosan pusmog meg dirigál majd, hogy mit hogyan csináljak meg csináljatok ti. "Forduljon meg, kedvesem, hadd lássuk a szebbik felét is!" - Megpróbálom imitálni a néni bizsergető hangját, majd röviden felnevetek. Csak azért röviden, mert a füstös elképzeléseimről eszembe jut, hogy már nagyon is szabad levegőn vagyunk, és senki sem mondhatja meg többé, mit tegyek vagy mit ne.
Kivéve persze a fizikai korlátaimat.
- Te, nem segítenél? Valamelyik zsebemben van egy doboz mentolos Camel, és már szörnyen pangok, de nincs szabad kezem. Téged is megkínállak, ha kérsz. - Ezúttal én torpanok meg, és kicsit fel és hátra húzom a kezeim, hogy gond nélkül túrhasson bele a farmerem első zsebébe. A balba. Asszem a balban van. Arrafelé is biccentek. A dobozban talán még gyújtót is talál. Hajrá!

A járda és az út találkozásánál hosszában végigterülő, tövig szívott cigaretta- és szemétcsíkokat, a szembejövő és előző cipőket nézem kényszerű befolyásolás vágyával a racionális meggyőződés megkerülésével, miszerint az elmúlt jó hosszú időszak legkellemesebb társasága vagy. Legalábbis a legnevettetőbb. Nem tudom levakarni a mosolyomat, még akkor sem, amikor már közel fél perce lehajtott fejjel, szándékosan rád nem nézve menetelek előre a járdán, elhaladva a buszmegálló mellett is.

Megállok, és feléd fordulok. Te mosolyogsz rám, mereszted kiskutyatekinteted, csapzott hajadon átfúj Brooklyn pora. Az ajkaid éppen annyira nedvesek, hogy már fehér festékkel kellene felvinni a bőrödön megtörő fényt, tökéletes kontrasztban fekete szemöldökeiddel. És az állkapcsod… Arcod csontozata kiváló gyakorlófeladat, borostád zsenge férfiasság. A vállaid szélesek. Csak épp annyira, hogy ráfér a fejem, amikor ráhajtom. És épp átérsz a karjaiddal, mint a szomorú fűz a kismadarat az ágon. Azt hiszem, nem sírok. Pedig tudnék sírni, és szeretnék is, de az olyan kiváltság, amit nem lehet csak úgy akármikor akárhol a világ elé tárni. A könnyek értékes titkok őrzői, nem érdemli ki mindenki. Te szoktál sírni?

Apró rezzenéssel jelzi testem, hogy a frászt hozod rám, amikor újbóli megszólalásoddal kizökkentesz a kizökkenési akciómból. Meg is torpanok egy pillanatra, hogy tág pupillákkal nézzek rád újra, mert már szinte elhittem, hogy elváltak útjaink.
- Csak az aktokat nem tartom meg, mert azokat nem vihetem haza – amit meg hazaviszek, azoknak is egy része perpatvarok áldozata vagy Morrigan bosszúinak tárgya. – A többit el fogom adni egyszer. Ha befejezem a sulit – kéthavi lakbért talán fedezni fog, azidő alatt pedig tudok majd festeni még. Napról napra egyre jobb lesz, nem? – Bánj úgy vele, mint egy pusztulástól megmentett mesterművel – rád mosolygok, és tovább sétálok, ezúttal egy kicsit lassabban, hogy követni tudj. Mert úgy tűnik, követni fogsz, és én nem tudom titkolni, hogy felvidít. Mint a fű – pillanatnyi megkönnyebbülés, még ha nem is valóságos szabadság.
- Majdnem négy buszmegállóra innen egy tetováló szalonban. Szép munkát végeztek rajtad – nem nézek rád, csak mosolygok, ami azt illeti, már azóta, hogy kiléptem a műterem ajtaján, és nem nézek rád akkor sem, amikor megjegyzed, hogy esetleg vonzónak talállak, és talán kissé el is pirulok, olyan sápadt barackvirág színű foltokkal, amitől besötétednek egy árnyalatot fakó szeplőim.
- Főfapunci macskás barátnői valószínűleg hasonló átéléssel osztoznak ebben a lelkesedésben – végül is hazudni nem hazudtam, arról meg teljesen felesleges elmélkedni, hogy én mit szeretek, mert minden dimenzióban irreleváns. – Ms. Kernshaw nem kér el sok tandíjat New York-i viszonylatban, de azért van tudása. Csak művészlélek – elnevetem magam, ahogy utánozni próbálod. - Legközelebb javasolj más pozíciókat is, értékelni fogja – vigyorgok feléd, és tulajdonképpen tényleg szívesen lefesteném a „szebbik” feled, bár ha ez nem a műteremben történne, vagy túlontúl elméláznék a látványon, vagy…
Megállok, amikor rám szólsz, és hátrafordulok feléd, ahogy lemaradsz. Kérésed elsőre furcsának tűnik annyira, hogy szemöldökeim enyhén felugorjanak, de hülye lennék nem kihasználni a lehetőséget az üzletre.
- Két szálat kérek – mosolyogva ölbe teszem karjaimat, és nem mozdulok, amíg meg nem ígéred, hogy megkapom. Ezután odalépek eléd, elsőre nem olyan közel, mint végül szükséges. A zsebed felé nyúlok, de köszönhetően annak a rendkívül praktikus ténynek, hogy az első zsebek általában magunk felé nyílnak, esetünkben feléd, kénytelen vagyok már-már mellkasodhoz simulni a kotorászás közben. Hiába nem bámulom az arcod, az illatodat nem tudom elkerülni, ahogy orcáimat pozsgássá festi.
- Na végre – kihúzom a dobozt, már teszek is hátra egy jókora lépést, és rád sem nézve, kihúzok két szálat a dobozból.

Szinte személyes sértésnek veszem, hogy a pucér testemet az utcán hagyná, csak mert nem viheti haza. Fel sem tudom fogni, mi lehet ennek az oka, hiszen mégis ki nem nézné szívesen a csodásat megörökített testemet..? JAH!
- A csávód nem is tud róluk - Inkább mondom, mint kérdezem, és el is vigyorodok. - Vágom. - Én ne érteném a folyamatos hazudozást és a titkokat? Kisanyám, számomra aztán olyan világos ez, mint a Nap; főleg azért, mert én is hajlamos vagyok kikelni magamból, és felteszem, nem venném jó néven, hogy a csajom idegen fickókat bámul órákon át. Hát még pucéran. Ennél persze csak az lenne lejjebb, ha valaki az én csajomat vizslatná így. Nem kellene háromig sem számolni, azt hiszem, nem nézne többet senkire...
De elkalandoztam. Szerencse, hogy tovább beszél, és visszarángat a jelenbe, ahol Molly szerencsére mindenféle kantól megtartja az öt lépés távolságot. Ruhában. Kivéve ugyebár engem, de.. mit is mondott?
- Naná, király helyre kerül. Tudod, a barátnőm valahol a világ másik végén él, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy hosszú heteket kell majd ott töltenie a nyáron. Ez viszont a legmenőbb nude, amit valaha kapott. - Boldogan vigyorgok, nagyon elégedett vagyok ezzel az ötlettel, és szinte szomjazom rá, hogy egyetértsen. - A másikat meg a bátyámnak adom. Eláll majd a szava tőle. - Ezúttal a lányra kacsintok, majd arra a másik képre pillantok, ami számomra inkább értelmezhetetlen, mint szép. Nem baj, a tudat is elég.
- Kösz! - vigyorodok el újra, jól viselem a dicséreteket. Mindkét könyökhajlatom ki van varrva, ami okozott némi problémát a cöpis időszakban, úgyhogy kevesen mondták volna szépnek, de így azért már tényleg tűrhetően fest. - Az nincs is messze. Te is varrsz vagy mit csinálsz? - Gőzöm sincs, lehet-e ott simán a pultban ácsorogni vagy bármi más nem tetoválós meló, kérdezni meg nem bűn.
Azt mondja, a tanci néni szereti a fiatal fiúkat. Azt mondom, szerintem nem csak a tanci néni szereti őket. Azt mondja, a többi nő is talán. Mindentudóan felhorkantok.
- Te nem bírod a macskákat? - Még ha szigorú is a faszija, azért gondolom, nézni ő is szeret. Mindenki szeret.
A festős tanulmányi árakról halvány gőzöm sincs, és nem is nagyon pörget a téma, úgyhogy elhiszem neki, hogy így van. Valószínűleg utánajárt. És valószínűleg számít neki, mire költ és mennyit.
- Ah, most sem értékelte igazán, amikor meg akartam csillogtatni a kreativitásomat. - Jó, főképp csak pofázni akartam, de neki nem tetszett egyik gondolatom sem. Attól még remélem, hogy lesz legközelebb, mert ennyi erőfeszítésért ennyi pénz tényleg ajándék.
Az meg a grátisz, hogy nem vernek szarrá.
Rá kéen gyújtani, az a tuti. Mivel erre most lényegében képtelen vagyok, gondoltam, segíthet ez a random csaj, akit egyébként (úgy tűnik) elkísérek a munkába. Az, hogy ez a segítség két szál cigibe kerül, nem egy érvágás.
- Én is mindig duplázok, ez konkrétan hegyi levegő. - Minden pillanatban áldozatokat hozok, úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy nem vagyok született pasi.
Nem is reagálok rá bővebben, mert hát kit érdekel, amíg nekem is marad, nem rohan ez az egész dobozzal (bár talán a hátizsákomban is van még egy-két kósza szál, de az talán nem ilyen egyszerű), felőlem... Mégsem mozdul.
- Oké - mondom végül kicsit türelmetlenül, de főleg értetlenkedve, hátha így már megmozdul.
Készségesen húzom hátra a festményeket és felé biccentem a bal csípőm, hogy ne kelljen a nyakamba másznia, bár, azt hiszem, leginkább szeretne a nyakamba mászni. Engem meg nem zavar, csak túrja elő a dobozomat. Egy kicsit még szórakoztat is, hogy ennyitől láthatóan zavarba jön. Magamban mulatva figyelem a szenvedéseit, és együtt örülünk, amikor végre sikerrel jár.
- Na fasza. - Egyből utána is lépek, ahogy elhátrál. - Benne van a tűz is? Gyújtsál már nekem is egyet, aztán nincs több feladat. - Igazából hazudok, mert utána még vissza kell dugnia a dobozt a zsebembe, viszont az elég egyszerű ahhoz képest, mint kihalászni volt.
Egy darabig kéz nélkül is kényelmesen forgatom a cigarettát a számban, könnyen tartom meg, ezer éve így menőzök, pedig ez kicsit sem nagy varázslat. Egyébként is állati jól esik, szinte érzem, ahogy a nikotin végigfut az ereimen. Ahogy azonban rövidül a szál, kénytelen leszek igénybevenni egy kis segítséget.
- Szeinted mekszáatt má? - kérdezem a másik nőci festményét egy kicsit megbillegtetve, és ha rábólintasz, a hónom alá dugom a képet, felszabadítva a bal kezem és normális emberként fogyasztva el a dohány végét, majd ívesen pöccintem el a többi közé a járdalapra.

Elmosolyodva hajtom le a fejem menet közben, majdhogynem bólintok, de felesleges gesztus lenne, és megkérdőjelezném az eszed tényét abban a csodás kis fejedben, amibe valószínűleg nem került bele az alternatív valóság lehetősége, amelyben élek. Még ha csak nem tudna arról, hogy meztelen hérosokat festek. Attól is ideges lesz, ha rám néz egy másik fickó, tabu vagyok minden egyes férfi és nő ismerősének, mert az övé vagyok, és senki másé, az övé előbb, aztán a magamé, ilyenkor, amikor nem vagyunk egymás mellett, ilyenkor lehetek veled és minden mással, amit képviselsz.
- Te sem lennél boldog, ha a barátnőd ilyen tónusokat és péniszeket nézegetne órákon át – mosolyogva rád nézek egy pillanatra, hogy elhitessem magammal, lehetne így is, és veled azt, hogy így van, aztán újra a poros járdát bámulom. Pedig lehet, hogy nyílt kapcsolatban élsz, lehet, hogy több barátnőd van, vagy több barátod, vagy mindkettő, vagy mindhárom, és egy törékeny másodpercig kíváncsivá is tesz ez a gondolatmenet, de nem nyitom szóra a szám. Teljesen mindegy, hogy kivel vagy, vagy nem vagy, néhány perc múlva úgyis elválnak útjaink örökké, hacsak nem te ülsz majd a magasított bárszéken jövő héten is.
Apró harapással nyúlok az ajkamhoz, amikor a barátnőd említésére rád pillantok. Valószínűleg minden egészségtelen lelkű és életű lány így reagálna akarva akaratlan, mert buborékokat fújsz a gyomrukba, és hiába foglaltak, a látványod, a jelenléted mindig valami más, valami jobb ígéretét fogja sugallni.
- Akkor szerencsés vagy, hogy ingyen ajándékot adhatsz neki, ő pedig azért, mert… - nyelek egyet, aztán hirtelen úgy kell tennem, mintha én is a világ fényesebb oldalán élnék, pedig mi van, ha te is olyan vagy, mint Ő, vagy mint az apám, csak most tiszta pillanatoddal varázslatot lehelsz ki. – Mert kreatív vagy – kényszeres, kicsiny mosollyal hajtom fejem újra az aszfaltra.
- Igen. Rajzolok – sóhajtva felnézek a szembejövő emberekre. – De nemsokára zárunk, és csak két óra múlva nyitok újra. Körülbelül két perc múlva odaérünk, úgyhogy nagyjából ez a néhány perc időd van még elém tárni mindenféle rejtelmedet, amit elmondani el lehet, hogy aztán fájdalmas örök búcsút mondhassunk egymásnak – végül nem bírom ki mosoly nélkül, a pátosz sosem volt a személyiségem része, ahogy a nyilvános szenvedés sem, csak néha előfordul, hogy megbicsaklik az erőm.
- Bírom a macskákat – mosolygok feléd. – A szalon környéki utcákban van néhány kóbor kis dög, néha elfelezzük az ebédet. Ami pedig Ms. Kernshaw-t illeti, ha találkoztok még, csak légy vele kedves, és kenyérre kenheted. Csak aztán vigyázz, nehogy az akaratoddal ellenkező dolgokra kényszerítsen – már vigyorgok, mint aki jól végezte dolgát, és már nagyon közel állok a nevetéshez, ilyen közel ilyen sok ideig hónapok óta nem voltam.
Mielőtt bármi mást tennék, az egyik szálat becsúsztatom a dzsekim belső zsebébe, a másikat pedig az ajkaim közé teszem. Reflexből nyúlnék a csizmám szárában álló gyújtóm után, de gyorsan leesik, hogy a tied ingyen van, úgyhogy kivakarom a dobozból, rágyújtok, komótosan szívok belőle néhányat, elég lépek, és kicserélem a te szádban lévőt az enyémmel.
- Tessék – suttogom kedvesen, majd rágyújtok a kicserélt szálra is. Visszadugom a gyújtót a dobozba, majd bátorkodom még közelebb lépni hozzád, és becsúsztatni a kis csomagot a nadrágzsebedbe. – Nem hiszem, hogy rontanál rajta, ha összemaszatolod, a ruhádon meg nem tud rontani – vigyorogva indulok tovább, hogy a következő sarok mögött el is érjük a szalont.
Az ajtó ki van tárva, sejtem, hogy mennyire fülledt lehet az idő megint odabent, egy hete tönkrement a légkondi, de Pansy azt mondja, csak jövő hónapban tud újat rendelni.
- Szia, Maze! – köszönök belépés után, és ledobom a táskám az egyik székre. – Ő itt… - megállok, majd feléd fordulok, mert rájövök, hogy nem tudom a neved. Arról ugyanis lemaradtam a szokásos késés miatt. Eddig még nem is történt meg, hogy számított vagy érdekelt volna bármelyik modell neve. Amint elmondod, megismétlem, aztán felakasztom a dzsekim a fogasra. – Maze, átugrom egy kávéért – szólok oda a kedves kis kollégának, és már ki is slisszanok az ajtón, át az utca másik oldalán lévő kávézóba.

- Szia, szépfiú! Hol szedett össze Billie? – Maze mindig rágózik, úgy értem, mindig, ebéd közben is, de kedves lány, csak amennyit rágózik, annyit jár a szája is. Engem ugyan sosem kevert bajba, sőt, neki köszönhetem a mellékállást is Hush-nál. – Csak vigyázz, hogy Morrigan meg ne lásson körülötte, úgy tudom, hogy ma Brooklynban lesz egész délután. Egyikőtöknek sem lenne könnyű éjszakája – kiszáll a pultból, megfogja a partvist, és sepregetni kezd.

Egyetértőn csettintek a nyelvemmel, és hozzáfűzöm, hogy hát tényleg kurvára nem, mert éppen ez fordult meg a fejemben és kár lenne tagadni. Sőt, bár nem hiszem, hogy Molly forgatna ilyesmit a fejében, de talán megérné tisztázni, hogy nem tenne boldoggá, ha más péniszeket fixírozna. Bár orvos lesz, és valószínűleg találkozik majd pucér emberekkel, őszintén remélem, hogy ebben a részében kevés örömét leli majd.
Szerencsés, ingyen ajándék, ez mind igaz, a folytatás azonban még jobban érdekel a pillanatnyi szünet miatt. Amikor kimondja, hogy kreatív ez az ajándék, egy kicsit én is habozok, forgatom a fejemben a szót, igyekszem elképzelni, hogy engem bárki is valaha kreatívnak hívjon, és végül egészen beleélem magam.
- Remélem, ő is így fogja gondolni. - Molly nagyon érdekes, de rengeteg furcsasága van, talán még több, mint a többi csajnak, mert nem csak kíváncsi, hanem valóban érdeklődő és szinte nyomozós, és az érzéseimről kérdez meg ilyenek, amit sosem tudok hová tenni. Remélem, hogy tényleg tetszeni fog neki.
Szeretnék valami olyasmit mondani, hogy ha már így megbizonyosodtam a kézügyességéről, akkor legközelebb hozzá fordulok, amikor varrni kell - azonban ne hagy szóhoz jutni, kész litániát ad elő ismeretlen okok miatt. Mondtam ugye, hogy a lányok furák.
- Nem tudhatod, hogy örök búcsú e. Ez kicsit úgy hangzik, mintha nem is kedvelnél, és máris meg akarnál szabadulni tőlem. Ettől lesz fájdalmas. - Szomorú képet erőltetek az ábrázatomra, mivel nem sietek, jól szórakozom, és nem szeretném, ha lekoptatna, még egy ilyen hangzatos búcsúszöveggel sem. - Egyébként pedig ennyi idő alatt nem tudnám felsorolni az összes rejtelmemet. - Rányújtom a nyelvem, csak a hatás sokszorozása kedvéért. Még hogy két perc!
A macskás kérdésem talán nem megy át, talán olyan elvontan válaszol, hogy már nem tudom dekódolni, úgyhogy elengedem a párhuzamot. Nem való nekem az ilyen magas beszéd, a konkrét dolgokkal boldogulok.
Bírom, hogy bírja a kóbor macskákat, én is eléggé haverkodom a kicsapott állatokkal. Szerintem mindenkinek ezt kellene; de hát nem mindenkinek tetszik a koszos, büdös, sérült, ha van illatos meg pihe-puha is.
- Ó! Pedig megfizethető vagyok, nem kellene kényszerítenie. - Jóízűen felnevetek. Méterekről látszik, hogy ráférne egy hosszú és izgalmas este... amin nem Scrabble-öznénk.- Na jó, annyi pénze valószínűleg nincs. - Le vagyok égve, de nem lennék olcsó ringyó. Azért vannak elveim.
Szerencsére az nem tartozik közéjük, hogy magamnak gyújtsam a cigit, így kifejezetten elégedetten figyelem, ahogy megteszi nekem, még jobban tetszik, hogy rendesen csinálja, nem az orrom előtt kalamol a tűzzel. Ez az élet teteje! Ha lehetne, mindig így kérném ezután.
- Kössz - vigyorodok el cigire vigyázósan, ahogy újra a zsebemben a doboz, és már mindketten bátran pöfékelünk. Hegyi levegő ez, mondom, mintha rágóízű lenne a gyenge füst, de legalább valami cucc van benne, amiért megéri szívni. És hát nem is olyan büdös, ugye?
- Most mér, ez egy fasza póló! - Háborodom fel, amint a hónom alá csaptam a képet, és gyorsan végig is pillantok rajta, mert szerintem tényleg pont olyat vettem fel, ami sehol sincs kilyukadva. Na jó, van ott egy pici rés, de hát azt senki sem venné észre! Azért ha festékfoltos lenne, már könnyebben kiszúrnák.

Ha valamire rájöttem az elmúlt két évben, akkor az az, hogy utálok bemutatkozni. Mióta ketten éljük az életünket ugyanebben a csodás testben el kell gondolkoznom, melyiket is mutassam meg az új ismerősöknek. Szerencsére a lány, aki ezek szerint ennek a másik lánynak a munkatársa, már tudja az egyiket - nem zavarhatom össze egy másikkal.
- Travis - szúrom közbe segítőkészen, hogy a festőpalánta is megismételhesse. Aztán már kifelé is slisszol, úgyhogy futtában szólok utána: - Lehetne kettő? - Ha nem, hát nem, de egy próbát megér.
- Heló Mazey bébi - vigyorogva ledobom magam valami ülőalkalmatosságra, mert bár úgy jött le, hogy csak eddig jövök, igazából Billie nem küldött el, szóval akár még maradhatok is. Sőt, talán Maze-nek szüksége van valamire, amivel ki tudom segíteni, és duplán hasznosan telt a napom.
- Figyuzd - felé fordítom Billie képét, hogy megcsodálhassa, majd mindkét vásznat a padlóra állítom, valami másnak nekitámasztva. Nem zavartatom magam, hiszen zárnak meg minden, amúgy is szól majd, ha útban vagyok, nem az a hallgatag típus a csaj. - Persze, nem váltok szakmát, de azért ebben is kipróbáltam magam. - Az lett volna furcsa, ha nem megy jól, nem? A modellkedés igazából a mozdulatlanságról szól, amihez sok-sok türelem kell. Elég megterhelő volt, de nem akarom ezzel fárasztani a lányt. Úgysem értené.
És úgyis ő akar pletykálni.
- A csávója? Tiszta a lelkem, mint egy hófehér galamb, nem kell tőlem féltenie. - Megvonom a vállam. Magamban újra konstatálom, hogy féltékeny típus lehet, bár az én világomban minden valamire való faszi az. - Morrigan... A kutyámnak adnék ilyen nevet. Biztos ezért ilyen harapós. - Röviden felröhögök, mintha jó, de illetlen viccet mondtam volna. Túl sok illem ragad rám a sznobok között, pedig én Travis vagyok, hé, a gettóból. Simán röhöghetnék ezen. Kissé feszülten megvakargatom a szegycsontom, mert ez mindig megnyugtat.
- Egyébként meg, neked sem kell féltened engem... vagy miatta aggódsz? - Az ajtó felé biccentek, bár valószínűleg elég tiszta neki, hogy Billie-re célzok. Minden kapcsolat fájdalmas, nem? - Elég strapabírónak tűnik -, úgyhogy valószínűleg kár a para.

Szinte szünet nélküli mosollyal hallgatom, ahogy mindenre van válaszod, irigylem az energiád, még akkor is, ha esetleg nem természetes indíttatású, és valahol egy kicsit fel is tölt a kisugárzásod. Legalább nem okoz gondot lábon elmenni a szalonig.
- Hát… - kezdek bele halkan, de amint rád nézek, elnevetem magam a bánatos képedtől. Csendes, de igazi nevetés ez, és széles vigyor az utójátéka. – Hacsak nem jelentkezel újra Ms. Kernshaw-nál, kétlem, hogy valaha is újra találkozni fogunk. Bár amilyen szellemes néha a sors, egyszer újra látlak majd valami olyan helyen, ahol egyikünknek sincs keresnivalója. De jobb elbúcsúzni korábban, mint soha – egy kicsit mosolygok még rád, észre sem veszem, hogy valamivel több ideig, mint azt a szociális normák megkövetelik. – Az összes rejtelmedet úgysem tudnád elmondani sohasem, legfeljebb a jól rejtegetett titkaidat, de abba meg nem illik beleütnie az orrát egy idegennek - aztán előre nézve szívom tovább a cigarettát.
Amióta elindultunk, folyton mosolygok vagy nevetek, újra, amikor te is nevetsz. Lopva rád tekintek egy pillanatra, mert látnom kell az arcod, miközben elönti a jókedv, kicsit azért, mert igazán helyes a mosolyod és igazán csalfa a nevetésed, kicsit pedig azért, hogy napokig gondolhassak még rá, amikor nehéz pillanataim vannak. Tényleg nem hiszem, hogy a fukárkodó mázlim újra összehoz minket ebben az életben, ezért igyekszem a lehető legtöbb erőt magamba szívni a nevetésedből, a tekintetedből, amiből valami megmagyarázhatatlan árad, amit az agyam erővé konvertál, valami ismerős, olyasmi, amire ha ránézek, érteni vélem, de megnevezni nem tudom. Amíg visszaadom a cigarettád, egy utolsó mély lélegzetet veszek az illatos aurádból remélve, hogy az emléke eltart még néhány óráig, netán napokig.
- Nem áll rosszul – jegyzem meg halkan az orrom alatt somolyogva, kicsit talán el is pirulva. – De látszik, hogy nem egyszer volt mosva – bökök elvigyorodva a kis szakadásra, amit akkor vettem észre, amikor kivettem a cigit a zsebedből, aztán felemelem a pólóm alját, és feléd mutatom a kikopott és elszakadt szegélyét. Mint egy közös tetkó.

A szalonból kijövet hallom, amit utánam kiáltasz, és mosolyogva sétálok át a kávézóhoz, miközben Maze…
- Rrrrrr – ujjaival tigriskarmokat formál, viszonylag ízléses hosszúságú, tűzpiros műkörmei pedig tökéletes kellékként szolgálnak, hogy gondolatban letéphesse rólad a ruhát a festmény láttán. – Mondd csak, van barátnőd? Mert ha nincs… - az ajtónál kezd el sepregetni. - …itt lakom nem messze – rád kacsint, olyan aranyosan csíntalanul, de a hangjában érezni, hogy komolyan gondolja a szavait. – De az sem zavar, ha van – vigyorog rád rágózás közben, végignéz rajtad néhányszor, vizslatóan, már-már megrebegteti a pilláit, és egyébként tényleg szép lány, egyik karja válltól csuklóig végig van tetoválva, mindig vörös rúzst hord és műszempillákat.
- Együtt élnek. Vagyis Morrigan fizeti a lakbért – aztán rájön, hogy megint túl sokat jár a szája, és összeszorítja az ajkait. - Azért ezt… - közelebb megy hozzád a seprűvel, és halkabban folytatja - …ne hangoztasd a környéken. Kár lenne a csodás…műalkotásodért – az ágyékodra néz, újra elvigyorodik, és elteszi a seprűt a pult mögötti sarokba.
– Ó, kedvesem… - sóhajt, és a táskáját kezdi összepakolni. – Morrigannel ne húzz ujjat. Övé ez a környék, és ha bármit jobban félt a pénzénél, az Billie – rád néz, amikor az ajtó felé pillantasz. – Strapabíró. Én már rég ott hagytam volna, ha így bánna velem egy pasi. Vagy bárki. A kutyával nem bánnék így. De Billie az övé, és megtartja, kerüljön bármibe -  a vállára veszi a táskáját, és eléd sétál. – Úgyhogy ha jót akarsz mindkettőtöknek, inkább más csajt keresel. Nem hiányzik neki még egy éjszaka a sürgősségin.

Két pohárral a kezemben lépek be a szalonba.
- Mész? – nézek Maze-re, aztán mosolyogva elköszönök tőle. Amint kilép, leteszem a két poharat az előtted lévő kis asztalra, mellé egy tejszínt, két cukrot, egy keverőpálcikát és a számlát. – Két dolcsi – a székre dobott táskámhoz megyek, hogy kibányásszam a kulcsomat. Aztán rád nézek, nem is annyira jelezve, hogy vége a mai társalgásunknak, mint inkább kérdőn, de végül csak mosolyogva elfordulok, az ajtóhoz megyek, és bezárom. Ezután a pulthoz sétálok, leteszem a kulcscsomót, lehúzom mindkét csizmám, és mezítláb a keskeny kanapéhoz megyek, amin ülsz, majd fáradtan ledobom magam melléd. – Most két órán át síri csendben kell maradnod, amíg alszom – elmosolyodva behúnyom a szemeimet, és egyik kezemmel a nyakamat kezdem masszírozni. A délelőtti performanszod után már a gondolata is szórakoztató, hogy akár öt percig is csendben kell maradnod.

Ha igazából lennék szomorú, nem esne jól, hogy kinevetsz, de hát így elnézem. Sőt, még én is elvigyorodok, eltüntetve a hamis bánatot a vonásaimról. Korrigálj csak, helyes.
- Ez nagyon tetszik. "Jobb elbúcsúzni korábban, mint soha." Azt hiszem, megérné eszerint élnem inkább. - Ritkán gondolkodtat el egy gondolat igazán, és most is kedvem szerint egészítem ki: csak akkor kell elbúcsúzni, ha tényleg számít az illető, egyébként csak felesleges kör lenne egy túludvarias világban. Pillanatnyilag poénnak nagyon is jó. Később talán tovább forgatom majd a fejemben. - Legyen akkor a legközelebbi viszontlátásig! Be kell vallanom, tetszett nekem ez a munka, az meg majdhogynem biztos, hogy csupa olyan helyen fordulok meg, ahol nem kéne... Úgyhogy könnyen megtalálhatsz. - Ha rá is jellemző ez az utóbbi, ugyebár. Azt hiszem, a festőtanfolyamon sem lenne igazán keresnivalója; legalábbis ha a pasiját kérdeznénk meg.
- Azt hiszem, miután már láttad a teljes fizikai valómat, már nem számítasz egészen idegennek. - Egyáltalán nem zavar a vigyorogom, még ha szebben is hangzanak a szavaim, mint amennyire igazak. Hányszor fordult elő, hogy titkolóztam valaki előtt, aki látta a teljes fizikai valómat? Ennek semmi köze a rejtelmek megosztásához, és azt hiszem, az idegenségnek sem. Senkiben sem bízhatok meg teljesen, még ha más-más okok miatt is. Valószínűleg te sem leszel kivétel, kicsi lány.
Egy kicsit felháborít a bók után elejtett megjegyzés - nem is annyira azért, mert sértőnek szánhatod, hanem mert rajtakapva érzem magam, amatőr hibát vétve, tettenérve, és még ezer szinonimát is végigpörgetnék a fejemben, ha a pillantásom elé nem húznád a saját felsőd. Megenyhülve pillantok fel, ezúttal nem érthetetlen festős lányként nézve rád, sokkal inkább ismerősként, holott a nevedet sem tudom. Megint ugyanaz az érzés, mint a macskákkal, van bennünk valami közös, és ettől... Nem tudnám megfogalmazni a bőröm alá kúszó érzést, sem frappánsan visszavágni, úgyhogy csak felnevetek.

Maze állati dögös csaj. Szívesen nézném el, ahogy.. bizonyos hobbijainak hódol, és a vicces incselkedése csak méginkább erősíti bennem ezt a meggyőződést, viszont mégiscsak egy olyan festménnyel kapcsolatban hízeleg, amit a barátnőmnek fogok adni... Öntudatlanul az ajkamba harapok, ahogy kiszélesedik a mosolyom.
- Megjegyzem! - Viszonzom a kacsintást. Egy ideje már tényleg csak Mollyval feküdtem le, és úgy tűnik, így is tudok élni. Tudok? Tudok. Mindenesetre nem hagyok most itt csapot-papot egy pásztoróráért. Talán beteg vagyok? Sok minden csúszik szét az életemben, de ez a döntés egészen rendben van.
Szerencsére a pletyka jobban érdekli, mint a tartózkodásom, így nem kell semmit sem túlmagyaráznom. Inkább majd ő. Nem értem, miért nagy dolog, hogy a faszi fizeti a kecót, igazából lejött, hogy Billie nincs eleresztve, mert hát a festős díjjal is késett - volt is ejnye-bejnye Mrs Főfapunci részéről! -, pedig az biztos csak tördéke lehet valamilyen igazi költségnek. Vagy csak az a legutolsó a fontossági listán, nem számít.
A jótanácson csak vigyorgok. Elég hiú fazon lehet, ha nem bírja a poént; de az is biztos, hogy szemtől szembe csak akkor mondanék ilyesmit, ha tényleg fel akarnám bosszantani az illetőt.
- Akkor te se add tovább - kérem halkan, mintha elhinném, hogy a falnak is füle van, és tényleg bajom eshet egy kutyás név miatt.
Övé a környék?
Nekem aztán ne mondja meg senki, hogy mit szabad és mit nem!
- Morrigan örülhetne, hogy egy ilyen megbízható sráccal lóg. - Semmi esetre sem szeretném, ha Maze az indulataimat maga ellen értelmezné, úgyhogy hátradőlök és igyekszem ellazítani a megfeszült izmaimat. - Tényleg nem fogom kavarni a szart, oké? Nem lesz baja miattam. - Ma már másodjára érzem úgy, hogy nehezemre esne megfogalmazni az érzéseimet, és ez is bosszant egy kicsit. Egyrészt, tényleg nem vagyok hajlandó elviselni a korlátozást, a magam ura vagyok, ezt mindenkinek el kell fogadnia. Még ha jó tanácsként, figyelmeztetésként vagy akár fenyegetésként is szánják, engem nem riaszthat el, sőt... Kit nem vonzanak a tiltott dolgok? Másrészt, mélyebben beparáztat a gondolat, hogy valaki másnak eshet olyan gondja, amit én nem befolyásolhatok. Hiszen legyen az én szándékom bármily ártatlan is, ha egy rossz szem rosszul lát... Megdörzsölöm a szegycsontom, és azt mantrázom magamban, hogy én csak magamért felelek, nem izgat mások sorsa. Farkastörvények. A túlélés a cél.
Meg egy kis szórakozás.
- Kösz azért az infót, kislány. - Közöttünk a jó kapcsolat azért fontosabb, mint a többi hülyeség, ami megtörténhet. Nem veszíthetek el egyetlen kuncsaftot sem.
- Majd ütközünk! - köszönök el édesen, amint megérkezik Billie, totál lerázva magamról a korábbi feszélyezettséget.

Felhorkantok a benyújtott számlán, és rájátszott kelletlenséggel nyúlok a zsebembe (ezúttal a jobba) a tárcámért. Megkérdezhetnéd, minek van hátizsákom, ha mindent a gatyámban hordok. Valószínűleg kitalálnék egy állati kamut egyetemi holmikról. Vagy elárulnám, hogy váltás ruha meg egy-két csomag fű, eki, kóla meg három nyalásnyi LSD van nálam. Jobban járunk, ha nem kérdezel, mert akkor egy ötöst libbentek az asztalra - fuvardíjjal együtt.
- Nincs menekvés? - kérdezem, ahogy kattan a zár. Nem vagyok gyáva nyúl, sem egy zárt ajtó, sem egy ötvenkilós csaj nem rémiszthet meg, de talán annyira mégsem kényelmes, ha akaratod ellenére becsuknak valahová, nem igaz? Bár lehet, a szemeddel kértél engedélyt, én meg a zsebemben kutakodtam és lecsúsztam róla. Átfut a fejemen, hogy talán itt minden egy jól kitervelt csapda része, és hamarosan megjelenik egy jól ismert baseball ütő, vagy csak pár ököl, és akkor akár véresre is csapkodhatom az üvegajtót, csak röhögnek majd rajtam, amiért aktmodellként akartam behozni az üzlet lemaradását, felajánlják majd, hogy keféljek pénzért, hátha ahhoz értek és...
Megrázom a fejem, de már mellettem ülsz, előre biccentett fejjel, ártalmatlanul. Végighúzom a körmeimet az alkaromon felfelé, a szegycsontomon állnak meg az ujjaim, és irtó szívesen belőném magam, hogy egy perce megszabaduljak a démonaimtól.
- Alszol? - kérdezem meglepetten, mintha az előbbi gondolataim tényleg lejátszódtak volna, és azok után jelentenéd be, hogy elfáradtál, rád fér egy csicsó. De Travis, azok nem történtek meg, a csaj csak simán kivan, akkora karikákkal a szeme alatt, mintha... De ez tényleg a fáradtságtól lehet.
Szinte együttérzőn, különösebb megfontolás nélkül (nem mintha jellemző lenne rám az olyasmi, ugyebár) csúsztatom a tenyerem a nyakadra, elhessegetve a saját ujjaid, hiszen azok is fáradtan, míg én életerős fiatalember vagyok, aki egyáltalán nem szeretne most álomföldre látogatni. Gyengéden nyöszörgetem ezeket az izmokat egy kicsit, el tudom képzelni, milyen jól esik, és legalább addig sem magamat vakargatom.
- Tudok kussolni, látod? - kérdezem halkan pár perc után, majd elhúzom rólad a kezem. - Dőlj le, ki, be, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok. Bár kicsit sértő, hogy csak úgy azt feltételezted, nincs jobb dolgom, mint őrizni az álmod, de most már nem is tudnál elzavarni. Legalább körülnézhetek egy tetováló szalon backstage-ében, amíg szunyókálsz. - Kapzsin összedörzsölöm a két tenyerem, és úgy vigyorok, mintha nem lett volna negyed óra szünet a beszélgetésünkben és még ugyanazt a heppi hullámot lovagolnám.

Vélekedésedet nem tudom mosollyal nyugtázni, hiába vigyorogsz, pedig a tökéletes testedre kellene gondolnom, amit egy órán át bámultam, amit megörökítettem az unokáidnak, akiknek már az ötlete is távol áll a benyomásodtól. De csak arra tudok gondolni, hogy amit mondtál, nem is lehetne elütőbb a valóságnál.
- A fizikai valód csodás – végül mégis rád mosolygok egy kicsit, aztán előre nézve folytatom. – De a…”rejtelmeid” mind a bőröd alatt vannak.
Vajon mit látsz az én bőröm alatt? Vajon látod a zavaros tengert, az esőszagú szelet, a friss harmatot, a sós levegőt, a reményteljesen nyíló virágokat, a meglőtt madarakat, a szarvatörött őzeket vagy a kávéfoltos napot? Vajon látni fogod valaha? Vajon látni fogja valaha is bárki Morriganen kívül?

A pulttól visszatérve a kanapéhoz, felkapom a két dolcsit, és a farzsebembe csúsztatom. Nem mondhatnám, hogy a pénztárcámban nem fér el, mert mindössze húsz van nálam, de otthon is csak nagyjából 100, mert Morrigannek megint szüksége volt háromszázra, én pedig most fizettem ki a tandíjat. Milyen égi szerencse, hogy a hónapban valamivel több volt a jatt a nyár miatt, és Morrigan ezúttal ötszáznál kevesebbel tartozott.
Nem értem az enyhe kétségbeesést az arcodon, miközben leülök melléd. Kérdésed után szótlanul nézlek, mintha ébren álmodnál, egy egész háborús dráma játszódik le a pupilládon, de lehet, hogy csak én szeretnék most jól szórakozni, mindenesetre kíváncsian vizslatom a tekinteted, amíg valóban rám nem nézel.
- Ha el akarnálak zárni, nem gondolod, hogy jobban vigyáznék a kulcsra? – bökök a pultra letett kulcsra. – De ha klausztrofóbiás vagy – végül is nehéz volt egy helyben maradnia a műteremben is, lehet, hogy csak idegességében járt a szája megállás nélkül, és mindjárt pánikrohamban tör ki -, elmehetsz.
Fáradtan a térdeimre nézek, felrajzolok egy képzeletbeli térképet: a sárgás, apró véraláfutások a dombok, az árnyékvonalak a bicikliút, a fehéren fénylő, enyhén kiálló csontok pedig a sziklák. Rejtélyes festmény lehetne, amiről az utókor kitalálja majd, mit gondolt a költő, galériákba járna sorban, és gyűjtők licitálnának rá, végül pedig megsemmisülne, mielőtt feledésbe merül.
- Hm? – szólalok meg halkan, elmosódott tekintettel, nem emelve fel a fejemet, csak félig kizökkenve illúziómból, ami könnyen visszahúz, mint egy meleg fürdő, hogy aztán jégtömbökként riasszanak fel ujjbegyeid. Kiráz a hideg, amikor hozzám érsz, a hétköznapitól alig eltérő, apró rezzenés kíséretében pattannak ki szemeim úgy igazán, és azt hiszem, nem merek rád nézni. Inkább csak nyitott szemmel képzelem azt, hogy valaki más vagy, nem idegen, talán Morrigan, és paradoxnak tűnhet, de a gondolat, hogy az érintésed az övé, megnyugtat. Így tudom, hogy mit fogsz csinálni, óvatos és gyengéd leszel, kedves és odaadó, tudod, hogy hol fáj, tudod, hogyan kell hozzám érned, és közben minden pulzáló érintésedben benne van a következő mozdulatod, annak a lehetősége, hogy az örökös bűntudatod átcsap erőszakos védekezésbe, mert támadni sosem támadsz, mindig csak óvsz, óvod magad, és ezt senki sem róhatja fel neked, mert minden embernek joga megvédeni magát. Ismerem a mozdulataidat, a reakcióid, a gondolataid, tudom, hogy mikor leszel erős, túl erős, és mikor fogsz majd könyörögni, mikor simogatsz meg és miért, mit fogsz álmodni, és mikor kelsz fel.
- Ne haragudj! – félve rád nézek, aztán egy sóhaj kíséretében behúnyt szemekkel a kanapé támlájának tetejére döntöm a fejem. – Csak nem aludtam tegnap dél óta, és nagyon fáradt vagyok – a tenyeremet dörzsölöm, mert újra viszketni kezdett a friss seb, amiről már reggel letéptem a tapaszt, mielőtt Ms. Kernshaw kikérdezne. – Ha el akarsz menni, körülnézhetsz, aztán kiengedlek – újra sóhajtok, aztán feléd fordulok, ahogy bekucorodok a kanapé sarkába. – Ez kifakult – önfeledten végigsimítok az egyik rózsaszirmon a karodon. Nyilvánvaló, hogy a gondolataim úgy csaponganak, mint a viharos hullámok, és ez a szélsőséges fáradtságom jele, pedig bőven nem ez volt az első álmatlan éjszakám.

Megvonom a vállam. Ritkán fordul elő, hogy valamire ne tudjak csuklóból választ dobni, ezzel azonba eltértél a tárgytól. Nem arra vagy kíváncsi, a szüleim tudják-e, hogy dohányzom vagy hogy néha szívok-e füvet, nem, valami mélyebb érdekel téged, amire még akkor sem válaszolnék, ha tudnék. De nem is tudok.
- Így hát beszélni sem tudok róluk. Valószínűleg csak kinyomozni lehet őket. - Nem szeretném, ha erőszakkal nyúzna meg bárki, de szívesen bátorítalak lehetetlen küldetésekre, kihívásokra, hiszen talán tényleg találhatnál olyasmit, aminek a létezéséről sem tudok. Sosem aggaszt, ha valaki szeretne megismerni; és mivel érdekesnek talállak, valószínűleg még élvezném is a folyatatást.

A pillantásom végigköveti a mozdulatot, amellyel lazán elteszed a fizetséget, és átfut a fejemen, milyen felelőtlenség csak így eldugni, mintha ott fikarcnyi biztonságban volna. Azt gondoltam, értékeled a pénzt, most azonban úgy tűnik, könnyűnek gondolod. Könnyű, mert van több is, igaz?
Vagy ez a mézesmadzag?
Bármilyen gyenge cuccnál rosszabb egy-egy ilyen éber, józan trip, amikor a világ cseppfolyóssá válik, és elmosódik a valóság határa. Lehetett volna igazság, hogy ez egy csapda. Feltűnhetett volna a "család", az egész gázos banda, csak azért, hogy velem játszanak pinátásat. Viszont mégsem. Billie van csak itt, csak te, és nem tűnsz veszedelmesnek. Sőt, valószínűleg neked kellene tőlem tartania.
- Dehogy vagyok, minden kúl - vágom rá azonnal, nehogy azt feltételezd, hogy pánikba estem. Hiszen nem is. Mindössze elkalandoztam egy másodpercre, de biztosan nem kiabáltam vagy hasonlók, így nincs okod azt feltételezni, hogy valami nem százas velem. Minden kúl.
Szerencsére úgy tűnik, nem akarsz velem foglalkozni, kiül rád a fáradtság, én pedig mondhatni lelkesen igyekszem könnyíteni ezen. Nem érzek tiltakozást, mikor hozzád érek, úgyhogy nem is húzom el a kezem. Ilyen vagyok, amikor Travis vagyok: meggondolatlan és egyszerű, akinek a fizikai dolgok sosem okoznak problémát. Ugyanaz a kéz üt vagy simogat, nem számít, hozzád ér, mindig csak hozzád ér, de sosem kérdezi meg, mit érzel. Megérinteni valakit könnyű. Ennek ellenére Jeremiah bőrében kénytelen vagyok fékezni az ösztöneimet, és az egész színjáték fárasztóvá válik a folyamatos koncentrálástól. Jól tettem, hogy Manhattanbe zártam. Legalább itthon nem kell aggódnom, milyen váratlan következményekkel kell számolnom. Ugye, Billie? Semmi gáz.
- Meg sem mondanám - tódítom. Igazából az arca fáradtnak tűnik, a festős órán is úgy viselkedett, mint akinek nehezére esik ébren maradni. A séta közben egészen jól volt; de hát itt ez a kényelmes kanapé, a viszonylagos csend és árnyék, ki ne akarna szunyókálni egyet? - Tényleg nem para, aludj csak. - Ha annyira dumálhatnékom lesz, majd csak mondom. Nem te lennél az első, aki nem válaszol.
- Még szerencse, hogy ismerek valakit, aki fel tudná frissíteni - kacsintok rád. Nem állt szándékomban eddig újravarratni a régi mintákat, és az én ízlésemnek egyébként is jók még, de ha szeretné felajánlani a segítségét... Senki sem mondhatja, hogy nem vagyok nyitott minden lehetőségre.
A pillantásom azonban megakad a kezéden, valami furcsa a tartásában, és ahogy fordul, fel is piroslik a tenyered. Piros... Lehet ez éppen kékes maszattal fedett feketeség is, a sebet azonban így is felismerem. Maze szavai jutnak az eszembe, és arra gondolok, milyen büntetés lehet, amikor a tenyeredet vágják meg...
- Neked nincs sehol tetoválásod? - kérdezem elterelvén a gondolataimat. A kávémért nyúlok, lassan szürcsölöm, jól választottál. Nem karamellás, de így is éppen elég sötét az ízlésemnek.
Nem tudlak túl sokáig ébren tartani, tényleg elnyom a buzgóság, én pedig újabb pár percnyi hallgatás után állok csak fel. Lassan mozgok, hogy ne riasszalak meg, ne ijedjen meg ez a kicsi, fáradt lány. A pillantásom a melletted felállított vásznakra libben, és megszáll az ihlet (legalábbis ez egy kellemesebb féle megszállás).
Kutakodnom kell egy kicsi, itt az asztal környékén azonban a prospektusok között végül találok egy ápolási útmutatót, aminek érintetlen a hátsó oldala. Valaki úgy gondolhatta, hogy nem ér meg ennyi hűhót a dolog, mi? A pulton álló tollak közül is választok egyet, majd a kettőt összerakva firkálni kezdek. Nem hívnám ezt rajzolásnak, nem hogy bármilyen művészi jelzőt aggassak rá, de megjelenik egy arc-szerű paca a fehér papírlapon, rajta borzas hajkorona, nagy szemek és egy halvány mosoly. Ilyennel néztél rám a legtöbbet. Fáj talán a nevetés? Pedig még az orvosok is gyógyírnak mondják.
Arrébb húzom a tollat, szögletes vonalakból álló kanapét vázolok fel, rajta pálcikaember fekszik kiemelt idomokkal. A kanapé fölött poszter, rajta a "Nincs menekvés" felirat. Nyíl, nagyítok, hogy láthasd a részletes leírást is: "Horror a tetkók között, avagy a gyilkos tű".
Több kis képregény-szerű pálcikafigurát is felhúzgálok a papírra, mától itt élik életüket, valószínűleg a legközelebbi szemetesben térnek majd örök nyugalomra. A lap aljára azért odafirkálom az egymásba fűzött T és B betűket - mint valami elbaszott mestermű.
Az asztalra fektetem a negyedórás munkám, és nekilátok bejárni az üzletet, ha már megígértem, te pedig simán megengedted. Körüljárom a placcot, megérintem a pultot, beállok mögé, végighúzom az ujjam a fiókokon és... A kassza! Megnyalom az ajkaim. A farzsebembe süllyesztem a szabad balom, és meg is találom azt a vékony drótot, amivel könnyedén a zárba nyúlhatok. Lopva pillantok körbe, a szuszogó alakra, de csak a halk kattanást hallom. Kicsúszik a fiók, én pedig gondolkodás nélkül markolom fel a bankókat. Az apróval nem szórakozom, hiszen ma kell valamiből visszadnod. Ennyire figyelmes vagyok, Billie! A papírkötegeket számolatlanul túrom bele a táskámba, de így érzésre pár száz lehet. Nem mondom, hogy ebből nyaralni is elviszem a csajom, de Billie, talán végre begyógyulhat minden sebem!
Amint visszatolom a helyére a kasszát, valami kellemetlen érzés fog el belül. Jobbomban újra a kávéspohár billeg, de balommal durván kaparom a szegycsontom, hátha kiszakíthatom ezt az idegesítő érzést... De hát tudni fogod, hogy nem akartalak bajba keverni. Ez nem rólad szól. Nem ismersz még, úgyhogy elárulom: Travisnek Travis az első. És ez így van rendjén, bármit is mondott Maze vagy... Sajnálom. Segítened kell magadon.
Kidobom a kiürült kávéspoharat, feldobom a hátamra a táskát, és halkan kinyitom a szalon ajtaját. A kulcsot a kis asztalra helyezem a kép mellé, majd felmarkolom a festményeimet, és csak egy pillanatra torpanok meg.
- Még jó, hogy időben elköszöntünk - mosolyogva mérem végig a lányt, ahogy kinyúlva durmol a kanapén. - Öröm volt megismerni. - És tényleg. Megsokszorozódott a könnyű pénz, de kellemes társaságban telt a délutánom, ez pedig majdnem ugyanolyan fontos.
Akkor is mosolygok, amikor behúzom magam mögött az ajtót.