Hát… végül is apámnak igaza volt, hogy baszódna meg a köcsög fasz. Mindig azt mondogatta, hogy ha így folytatom befognak zárni. Ő mondjuk csak az elvonóra gondolt, de én megfejeltem azt a börtönnel és együtt toltam le a kettőt. Nehogy már teljesen igaza legyen. Láttam már filmeket, hogy milyen, ha valaki éppen józanodik, meg mondjuk élőben is. A véleményem mindig az volt, hogy én sose fogok idáig jutni, mert addig leszek használó, amíg bele nem pusztulok. Erre itt vagyok, viszonylag tisztán, legalábbis az eddigiekhez képest és pocsékul érzem magam. A sitten néha az őröktől szereztünk anyagok, kis ekit vagy, ami csak volt, de azért bizony mindent, vagy semmit játszma folyt. Viszont megcáfoltam mindenki feltételezését, igenis mindent megteszek azért, hogy valami az enyém legyen, bár ne lett volna ez igaz a többi sárgaruhásra odabent. Nem is tudom, hogy hova megyek, egyszerűen csak élvezem, hogy végre itthon vagyok, hogy mehetek, oda, ahova csak visz a lábam és nem határol egy kerítés. Az én szabadszelleműségemnek eléggé nagy pofán vágás, ha korlátozva vagyok. Olyan, mintha minden és semmi sem változott volna. Kiszúrom, hogy ki lop arról a standról egy almát, vagy ahogyan a zsebbe csempészik a tasakot, ami után sóvárogva forgatom a fejem. Túl tiszta vérem, a búcsú ajándékként bevett tabletta alig pörgeti meg a gondolataimat, jó bevagyok lassulva, de ezt csak én érzem, amúgy se vagyok egy kapkodó típus. Az is jó még a drogokban, csak, hogy tovább győzködjem magamat, hogy gondolkodnom sem kell, megteszik helyettem. A testem magától mozog úgy, hogy az ingert nem az agyam küldi, talán ezért álltam meg kábé akárhány perce a piac egy utcájának kellős közepén és ültem le a földre és nézek most üveges tekintetekkel. Azt már eldöntöttem, hogy rendes munkát kell szereznem. A Főnöknek már leróttam a tartozásom és határozottan megmondta, hogy nem akarja látni a tetves képemet a közelben, ehhez meg szívesen tartom magam. De a bökkenő, hogy így ténylegesen fizetnem kell majd minden anyaghasználatért, azt se tudom mikor tettem utoljára ilyet. De a munka, igen, a munka a legfontosabb, valami, amivel nem rángathatnak be, főleg, hogy kell valami lakcím is pár héten belül, különben összekaparnak az utcáról és hajléktalanszállóra visznek a tisztek, akik most jobban lesznek a nyomomban. Törökülésemet sokan kerülgetik, de le sem szarom a beszólásokat, rég nem csinálhattam már teljesen azt, amit én akarok. Ez most… most annyira jó érzés. Ahogy a mereven tartott fejemben forgatom a szemem megakadok egy ismerős arcon, de nem, ez most nem kell nekem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem éppen a legjobb döntésem lenne valakihez közeledni, akiről szerintem még a zsaruk is tudják, hogy drogban utazik, de nincs mivel megfogják. Szerintem gyorsan, de ezt nehéz most meghatározni, leszedem róla a szemeim és ültemben megpördülök a seggemen, hogy a másik irányba nézzek, hátha nem vett észre és nem is fog. A lényeg, hogy teljesen természetes maradjak úgy két percig még, utána elindulok munkát keresni, bárhogyan is kell azt a tiszta világban.
Soha nem szoktam piacra járni, most sem értem, hogy a rövid üzlet után miért jártam még egyáltalán az utcát, holott tudtam, hogy úgy sem fogok semmit venni. Azt mondtam magamnak, hogy úgy sem volt jobb dolgom meló után, mint céltalanul vándorolni Queens-ben; Nem ismertem jól a városrészt, de nem is mintha különösen érdekelt volna még bármi, amit New York még adhatott számomra. Sokszor úgy éreztem, hogy többet láttam már belőle, mint azt legtöbben valaha kívánni merték volna. Végül megállok egy standnál, ahol valami borasztóan sztereotip amerikainak tűnő, olajos lepény és pizza keveréket árulnak. Émelyítő só és zsírszag szivárog ki hátulról, ahol kádba sülnek a darab tészták meg húsok. A szagról, meg a gyér felszereltségről elkap a hirtelen nosztalgia azokról az időkről, mikor az alabamai vidékről feljártunk gyerekként a tuscaloosa-i vásárba. Volt valami undorítóan déli és ismerős abban, ahogy a fémlapokból, meg negyed centbe fájó műanyaglapokból összeeszkábált bódé beleolvadt a gyümölcs meg zöldségárúsok közé. Megveszem a két dolláros corn dog-om, mielőtt még több kép jutna eszembe a múltból, ami elől ebbe a kilátáslatan jelenbe menekültem. Cigi helyett ezt rágcsálva kerülgetem az emberek kavalkádát, immáron talán egy kicsit célarányosabban; Csak ki akartam jutni az utca végére, szabadulni a tömegtől, hogy egy hosszú éjszakai műszak után végre ágyba is kerüljek. Elegem volt már abból, hogy mindenkinek tőlem kellett valami kurva fontos, ami nem várhatott egy percet sem: most is megcsörren a telefon a zsebemben, de csak kinyomom, rettenhetetlenül törve tovább az utat a céltalanul botorkáló népek közt. Amikor az előttem eddig sem gyorsan csoszogó öreg nő érthetetlen mód még jobban belassít, akkor próbálom jobbra kilépve megelőzni őt; A lábam viszont majdnem találkozik egy földön ülő csávóval, még épp azelőtt torpanok meg, hogy akár a cipőm orra hozzáérne. Azonban még mielőtt kettőt tudnék pislogni és valami sértővel illetni az anyját, már fel is ismerem a pasa sziluettjét. - Ezra haver, kurva szar helyen vagy – szólalok meg, két lábbal találva meg a biztos állást, majd egy nagy lépéssel elé kerülve. Egészen eddig, még ma eszembe se jutott a hetem egyik kedvenc híre, miszerint Ezra O’Neal kiszabadult a börtönből. Bevallom, nem volt elég időm körbe kérdezgetni, hogy mi van vele; A patkányaim meg túl dagadtak voltak ahhoz, hogy minden kis résbe beférjenek és szaglásszanak utána. A fejemben viszont már megfogalmazódott a gondolat, miszerint utánajárok mégis mi lehet az én jó öreg üzletfelemmel, hátha újra szeretné kezdeni az ipart. Bár ahogy ott ült a földön, a mozgalmas utca kellős közepén, megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Ő tulajdonképpen már lehet újra is kezdte, engem meg kihagyott belőle. - Kelj fel vagy valaki nagyobb pofoz fel a földről – nyújtom ki felé a szabad kezem, nagyot harapva az - egyébként borzasztó - corn dog-ba. Mindig elszórakoztatott, hogy a sorsnak micsoda fintora volt velem szembe, szinte csak gondolnom kellett valakire és az néhány napon belül keresztezte az utam. Bár bevallom, most még nem volt kiforrt tervem arról, hogy mégis mit akarok Ezrától, mert még mindig csak szar bronxi lakásom nyugalmába vágytam… De ha már majdnem az ölébe estem a lehetőségnek, hülye lettem volna nem élni. Mit gondoltak volna amúgy is rólam, ha egy percre nem a profitot láttam volna csak az emberekben?
Épp elfelejtem, hogy miért is ülök a földön, de kezdem azt hinni, hogy nem volt különösebb okom rá, csak megtörtént, amikor valaki eltalál a lapockámnál és szánt végig. Bal kezemmel támasztom meg magam, de végül alkarom tart meg, hogy fejem ne koccanjon a talajon. A hang hamarabb jön, mint az arc, de másra sincs szükségem, mert jól ismerem az illetőt. Annyiszor kértem, hogy szólítson Mázlisnak. Vajon elfelejtette, vagy szimplán fosik rá? Végülis mindig azt csinálja, amit akar, talán ezt a tulajdonságomat Hush erősítette meg bennem. Unott arccal ülök vissza. Faszért nem tudott másik irányba menni, hogy ne ütközzünk össze. -Ez nézőpont kérdése-folytatnám is, de az nem vallana rám, hogy ennyit jártassam a szám. Valami olyasmit mondanék, hogy itt ülve ez egy nagyon is jó hely és igazából ő az, aki szar pozícióban van. Ki mondta, hogy állva kell közlekednünk? Egy kreativitásában szegény fazon lehetett. Mintha még mindig a börtönben lennék. Mondjuk ott ülhettem a cellám padlóján anélkül, hogy valamelyik faszszopónak ez piszkálta volna a csőrét. A lejárt gyógyszer a szervezetemben kissé összemossa a régi dílerem vonásait, de így sokkal jobban érdekel. Talán ezért, vagy mert igazából teljesen mindegy nekem, hogy mi történik, rákapok a kezére és hagyom, hogy felrángasson. Szerencséjére körülbelül annyi kiló lehetek, mint még gimiben voltam, nem okozok neki nagy nehézséget. -Hát, kösz a segítő kart-rázom meg egyszer a kezét és paskolom meg a vállát. Nekem ennyi ebből az emberből elég is volt, ahogy a beszédből is. Mind a ketten tudjuk, hogy nem erős a kommunikációs képességem, de egy mondatot tökéletesen megtudok formálni, bármilyen állapotban. -Üdvözlöm a nagyidat-vágom még oda, mintha tudnám, hogy van-e neki, de igazából időhúzás, szemem pedig sóvárogva ég a múltam után. Hiába, mindig is drogos voltam és az is leszek, de legalább egy nap teljen már el a szabadlábra helyezésem után, amíg nem keveredek valami illegálisba.
Bevallom, nem voltam egy nagy gondolkozó. Valamikor fénykoromban, olyan röpke tizenöt-húsz éve döntöttem úgy, hogy az utcai okosság jobban vonz, mint bármi amit tanárok, könyvek vagy rendes munka átadhatott volna nekem… Szóval nálam nem igazán voltak nézőpontok és leginkább semmi sem volt azok kérdése. Ha valaki a földön ült egy forgalmas utca kellős közepén, az nem csinált mást, mint feltartotta a többi embert; Ebből kifolyólag pedig csak arra várt, hogy valaki jól belekössön. Felőlem gondolhatta magát az illető akár buddhista meditáló szerzetesnek vagy akár egy nyalókának, amit egy kislány elejtett az utcán, attól még az nem változtatott a tényen, hogy borzasztóan útban volt. Én meg mivel sokak szerint egy paraszt voltam, persze hogy nem hagyhattam szó nélkül a dolgot. Főleg azért nem, mert Ezra volt az elkövető. Az az Ezra akit már lehet évek óta nem láttam már, de összefolytok a hónapok ahhoz, hogy pontosan vissza tudjak emlékezni. - Akkor az én nézőpontomból vagy szar helyen. Így jó, megfelel? – teszem fel a kérdést, miközben kezem nyújtom felé, amiben úgy kapaszkodik bele mintha legalább nem tudna saját lábán megállni. Ahogy velem szemben áll kissé megfogyva és összeesve, mint egy szőlő, amiből minden lét és ezzel örömöt is kiszívtak, másodszorra is megfordul a fejemben, hogy esetleg nem tiszta még ebben a pillanatban sem. Teljesen logikus lett volna ha valamin be lett volna állva: épp most szabadult, azt a tíz centes órabért amit a közmunkának csúfolt rabszolgaságon lehet keresni pedig valahol el kellett verni. Amikor én szabadultam nos, bárhonnan, én is mindig elővettem a tűt és újra belőttem magam, már csak a régi emlékek miatt is. Aztán amikor már én is csak egy utcán üldögélő összetöpörödött mazsola voltam, valaki felszedett és azt mondta, hogy „te faszkalap, megakarsz halni? Mert így megfogsz.” Harapok egyet a corn-dogba, félig felvont szemöldökkel tekintek rá, majd a kezére, ami néhány másodpercig a vállamon pihent. Le akart koptatni. - Azt hittem beszélgethetünk, ha már ilyen kegyesen összesodort minket a sors – szólalok meg, teljesen figyelmen kívül hagyva a nagyimról tett megjegyzését. Az egyik vénlány harminc éve elitta a máját, a másikkal meg legalább ennyi ideje nem beszéltem… Tőlem ennyivel nem lehetett megszabadulni. Már magamban eldöntöttem, hogy hogyha törik, ha szakad én akkor is beszélek Ezrával. Én akkor is megtudom, hogy mit akar magával kezdeni, mert egy segítő kézre mindig szükség volt a „ház” körül. - Merre mész? Elkísérlek – teszem fel a kérdést és mondom is tovább a mondandóm egyből az utolsó falatot rágva, majd kilépek oldalra a legközelebbi kukához és kidobom a szemetet. – Azt csiripelik a madarak felém, hogy most szabadultál. Nem is örülsz egy régi barátnak? Hát persze, hogy nem örült. Ki örült volna egy dílernek, aki épp vissza akarja magát édesgetni az életébe? Én sem örültem volna, még talán önmagamnak sem. A zsebembe nyúlok és rágyújtok egy cigire, két ujjam közt a fogva a szálat kezdek újból beszélni. – Nem vagy túl jó passzban öregem. Nem kell valami munka?
Nekem igazából megfelel, ha neki is. Vállam meg is vonom, hogy jelezzem, mindegy, hogy mit gondol, vagy hogyan látja a dolgokat, gondolom én eléggé máshogyan, de mindig tudom fokozni. A keze után kapok és ha akarná, most simán a földre ejthetne, de nem teszi. Nem érzek hálát, igazából én tovább üldögéltem volna, de így könnyebben tudom itt hagyni a seggét és menni. Igazából Aston a célom, nem vagyok benne biztos, hogy nagyon jó ötlet, de előtte még besétálok néhány kis butikba, vagy itt a piacon elkurjantom magam, hogy ki keres embert munkára. A referenciáim nem valami jók, de az biztos, hogy bármit megteszek, csak fizessék meg. Így legalább tényleg úgy tudok belépni, hogy haver, van melóm vagy legalábbis közel vagyok hozzá, hogy legyen. Sóvárogva nézem a zsíros kaja darabot, ahogyan betolja a szájába, a börtön koszt nem éppen a legváltozatosabb. A színeket tekintve dominál a zöld és moslék szín, az íze viszont mindennek ugyanolyan. Pár hónapig jó kis szakács volt, utána valamelyik gyökér leszúrta és utána jöttek ezek a csoda falatok. -Kinek a sorsa? -az enyém aztán nem kegyes, ha pont az ő képe az első ismerős, amit látnom kell. Van miért bűnhődnöm, de ha mindig elém sodródik egy újabb faszfej, akkor hogyan tudnám törleszteni a hibáimat. Nem is értem miért kérdezek rá, inkább maradtam volna az utolsó szó jogán a nagyis témánál. -Arra-mutatok hátam mögé, ahonnan jött, mert nekem teljesen jó az ellenkező irány, mint amerre tart. Kivégezte a kaját is, nincs miért tovább egymás idejét lopni, de a férges mindenit, nem szándékozik elengedni, vagy megszabadulni tőlem, ez nála sosem jó jel. -De egyedül is, kösz-teszem még hozzá, ahogyan eszembe jut a felajánlása. -Lekéne lőni az összeset-természetesen a madarakat, nem városba való lények, szárnyaljanak csak a zöldben és ne rólam szóljanak az énekeik. Megfogom nadrágomat két oldalt és feljebb húzom, hátha így nem lóg a seggem alatt, mert hát pontosan abban a szakadt rongyban vagyok, amiben egy éve bevittek. Csak tudnám, hogyan várják el, hogy ilyen fazonírozással munkát találjak magamnak. -Nem éppen a te képedet akartam volna látni. Ismerlek, ennyi elég is volt belőle-tőle tanultam a lerázás mesterségének nagy részét és belül érzem, hogy minden porcikám küzd, hogy ne menjek. Ahol Hush van, ott bizony sok a finomság és a kurvája lennék érte. Az elhatározásom a menekülésről egyre gyengébb és nem is hiszek magamban, hogy sokáig tudnék még ellent mondani. Nem kertel, már köpi is a pofámba a kérdést, ami miatt felrángatott a földről és tudtam, hogy elő is fog jönni. Ha most kérnék tőle egy szálat, akkor az azt jelentené, hogy beadtam a faszom a közösbe és belemártom minden mocskosba. A szomorú, hogy ismer annyira, hogy tudja, már rég a markában tart. -Mikor voltam? -jön ismét egy kérdés azon a szokott belassult és unott hangszínemen, felolvasónak mindenesetre baszott szar lennék. -Munka kell, kétlem, hogy olyan, amit tudnál ajánlani. Már vannak terveim-amik pocsékak, de talán annyira nem, mint hozzá csapódni.
Kezdőlap
Amikor az előttem eddig sem gyorsan csoszogó öreg nő érthetetlen mód még jobban belassít, akkor próbálom jobbra kilépve megelőzni őt; A lábam viszont majdnem találkozik egy földön ülő csávóval, még épp azelőtt torpanok meg, hogy akár a cipőm orra hozzáérne. Azonban még mielőtt kettőt tudnék pislogni és valami sértővel illetni az anyját, már fel is ismerem a pasa sziluettjét.