Általában már ébredéstől kezdve jó kedvvel indulok neki a napnak, de ma valamiért nagyon a padlón vagyok. Pontosan nem is értem miért, de mióta kinyitottam a szemem, a tegnap esti műsoromon jár újra és újra az eszem. Talán nem kellett volna azokat apám fejéhez vágni, vagyis nem így. De amúgy meg jogosan tettem, hiszen csak az igazat mondtam. Ő a munkája miatt túl vak ahhoz, hogy ezt észrevegye, muszáj voltam szembesíteni vele. Ugyanakkor meg nem gondoltam volna, hogy ennyire bántani fog a dolog. Azt hittem, hogy ha végre megmondom neki, akkor felszabadul a teher a vállamról, de csak bűntudatom lett. Talán fel kéne hívnom míg itt van és beszélni vele? Egyáltalán megérné? Gondolataim mindvégig ekörül pörögnek, így szinte észre sem veszem most a külvilágot. A mozdulataim is inkább reflex szerűek, így nem is csoda, hogy ma többet hibáztam, mint mikor legelsőnek idejöttem. Ezután persze megkaptam, hogy ha nincs kedvem itt lenni, akkor jobb lenne hazafáradnom pihenni, mert csak több kárt csinálok, mint hasznot. Csak egyszer vét az ember, s máris a fejét veszik. Persze nekem most a legkevésbé sincs kedvem haza menni még a műszak lejárta előtt, így inkább megpróbálom összeszedni magam.
Most elég kevesen vannak a szokásoshoz képest, így idejét látom annak, hogy kicsit körbe takarítsak magam körül és elmosogassak. Nincs még sok mosnivaló, de az nem jelenti azt, hogy fel is kéne halmoznom. Azt szeretem, ha rend és tisztaság van, akkor átlátható minden. Kár, hogy az életem nem így működik, hiába törekszem rá. Közben hallom, hogy megszólal az ajtó felé felszerelt szélharang, és hallom is az idegen – vagy, talán annyira nem is? – hangot erősödni, így igyekszem belehúzni az öblögetésbe, hogy ne várassam sokáig, bár gondolom némi idő úgy is kell, hogy magának is válasszon valamit, meg a vonal túlsófeléből is megkapja a választ. Fordulok is meg amint szárazra töröltem a kezem, hogy kiszolgáljam a vendéget, ám őt megpillantva nem kissé lepődőm meg. Meglepettségem azonban hamar átvált jókedvbe, amit a szélesedő mosolyom is elég jól tükröz. Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim? Ahogy látom rajta, ő sem éppen rám számított. Velem ellentétben ő viszont felannyira sem tűnik boldognak ettől a találkozástól.– Személyesen. Bár Maracu Cas Per jelenleg nincs az itallapunkon. Pedig milyen hangzatos neve is lenne. – vigyorodom el még jobban, ahogy meghallom tőle a nevem. Hm, akkor még emlékszik rám, bár ez nem tudom mennyire jó jel, hiszen lehet pont rémálmai vannak az elsős szivatás után. Nem lepődnék meg rajta, hiszen a suliban is mindig került. Gondolom most is legszívesebben sarkon fordulna miattam. Erre már kicsit lejjebb is lankad a szám, hiszen nem szeretném őt elüldözni, sőt! – Khm, szóval… Milyen méretben szeretnéd? – köszörülöm meg a torkom és igyekszem visszafogni magam, de legszívesebben átugranék most a pulton, hogy keblemre öleljem. Olyan régóta nem láttam már, hiszen a ballagás sem most volt. Elég szépen megnőtt azért. Mármint, nem centiben persze, hanem kinézetre. Már nem annyira kisfiús, de még így is olyan aranyos baba arca van. – Szeretnél még mást is? Elvitelre vagy itt fogyasztásra? – teszem fel inkább a további kérdéseket, hátha szóra tudom bírni. Ígérem nem nagyon rablom az idejét. Talán, ha látja, hogy nem célom őt terrorizálni, akkor nem fog ennyire furán nézni rám. -Minden rendben van? – ráncolom meg a homlokomat mikor színelváltozást vélek felfedezni rajta. Már ennyire sütne odakint a nap, hogy megkapta volna? Melegnek még nem hiszem, hogy nagyon meleg lenne, sem kint sem bent.

Néha a legváratlanabb személyek tudnak minket kiugrasztani a gondolatainkból vissza a valóságba. Már este óta ugyanazon rágódom megállás nélkül, másra nagyon oda sem figyelve. Bűntudatom van, hiszen engem Jennifer nem így nevelt, helytelen volt a hangvétel, amivel apámmal beszéltem és amiket a fejéhez vágtam. Lehet, hogy nem a legjobb apa a világon, de akkor is az egyetlen létező családtagom, aki segíthetne rajtam. S, tulajdonképpen azt is teszi a maga módján. Igyekezett nekem távolról mindent megadni, hogy ne legyen semmiben sem hiányom és egy normális életet tudjak kezdeni. Az viszont nevetséges, hogy ezek mellett még vannak elvárásai, hiszen tulajdonképp papíron nem is vagyok a család része, így nem kötelességem megfelelnem nekik. Egyrészről jogosnak érzem a tegnap estét, másrészről pedig elismerem, hogy tiszteletlen voltam és ez a kettőség az, ami miatt most elvesztem. Csak pár napra szokott jönni apa, ezek után meg lehet, hogy még annyit sem marad. Nem kéne haraggal elválnunk egymástól, de ez akkor is, áh. Önmarcangolásomból egy ismerős hang billent ki, bár először nem is tudom hova társítani, majd amint megfordulok hatalmas meglepettség ér. Érzem, hogy a szívem egyből hevesebben kezd el verni, az arcomon pedig egy széles mosoly is megjelenik az ismerős láttán. Jelenleg úgy nézhetek ki, mint egy kiskutya, akinek végre hazatért a gazdája, hiszen az öröm hasonlóan nagy. Legszívesebben én is a nyakába ugranék, de hát az tőlem mégis csak fura lenne, mert tény, hogy az első szerelmem áll előttem, sosem voltunk olyan jóban. Még csak beszélni sem nagyon beszéltünk, így hát fura lenne, ha pár év elteltével meg a nyakába kötnék ki. Igyekszem kontrollálni magam, nem mutathatom ki felé a valódi érzéseimet, mert csak magamat hoznám rossz helyzetbe vele. Helyette inkább próbálok viccelődni egy kicsit, hogy eltereljem a saját, és az ő figyelmét is. Kérdésére pedig egy aprót bólintok. – Lassan három éve dolgozok itt, hogy egész pontos legyek. Miért, már jártál itt? – kíváncsian vonom fel a szemöldökömet miközben a pultra támaszkodom. Nem rémlik, hogy láttam volna már itt, de kérdéséből úgy sejtem, hogy nem ez az első alkalma nálunk. Elég szépen elkerültük akkor egymást.
Látom, hogy mintha kissé zavarba lenne, így inkább próbálom felgyorsítani a folyamatot, hogy ne kelljen sokáig szenvednie miattam, de választ nem igen kapok, csak egy egyre pirosodó fejet. Ennyire meleg lenne? Vagy én mondtam volna valami rosszat? Már egészen aggódom is az ábrázata miatt, aztán csak próbálom követni a magyarázkodását. Őszintén, kétlem, hogy ez lenne a baja, de jobb ezt nem firtatni, így egy halványabb mosollyal bólintok egyet, hogy hát akkor legyen ez az oka, ha ő mondja. -Persze, hogy lehet. Majd szólsz mikor indulnál és megcsinálom. – persze, nem tudom mikor tervez menni és hogy mennyien lesznek addigra, de ez nem is fontos, mert akkor ezek szerint tervez maradni és nekem inkább ez a lényeg. – Ugyan miért zavarna? – kuncogok fel jókedvűen és legszívesebben most megborzolnám a haját, amiért ilyen aranyosan tette fel a kérdést, de jelenleg nem állunk olyan kapcsolatban, hogy jogom legyen hozzá, így a meginduló kezemet inkább a saját italom felé irányítom, hogy terelésképpen kortyoljak belőle. -Hm, attól függ, mit szeretsz jobban? Valami tejeset, vagy inkább üdítő félét? Most a limonádék vannak, mint újdonságok. Szerintem elég finom és frissítő. Én már ma a harmadik félét iszom belőle. – emelem is meg a poharam, hogy megmutassam a jelenlegi epreset, bár hozzá kell tennem, hogy a vendégeknek jár bele zselé is. Én az enyémbe csak ritkán rakok, mert napi több pohár után nem éppen a legegészségesebbek ezek a kis bogyók. Ilyen tempóban nincs elég idejük felszívódni, és az komolyabb gondhoz is vezethet. -Ha viszont valami tejeset innál, akkor vannak nagyon finom smoothiejaink. Kókuszos, ananászos és epres van újdonságnak. De, ha szépen nézel rám, akkor talán még valami koktél félét is kérhetsz pult alól. – sorolom is az aktuális nyári kedvenceimet és mikor a koktélra térünk még egy kisebb kacsintást is intézek az irányába. Ha akarja félre érti, ha nem akarja, akkor inkább elengedi.

Ugyan tudom magamról, hogy viszonylag helyesnek számítok – legalábbis, a lányok által kisírt selfiek alapján erre következtetek -, de még olyan sosem történt, hogy valaki, főleg egy srác miattam kezdjen el pirulgatni. Így hát hamarabb gondoltam arra, hogy megsütötte a nap, mint, hogy ez miattam történne. Persze, kissé sántának tűnik nekem a magyarázata, de jobbnak látom nem firtatni a dolgot, mert túl sok közöm nem igen hiszem, hogy lenne az okához. Ha, ő azt mondja, hogy jól van, akkor meg hiszek neki. Döbbenetére ismét csak elvigyorodom, ezek szerint eddig sikeresen elkerültük egymást. -Áh, vagy úgy! Én itt lakom a környéken, úgy vagy 2 sarokkal odébb. – vonom meg a vállam, bár nem mintha elszámolással tartoznék neki, csak úgy gondoltam csendben megemlítem, hogy ezentúl óvatosabban közlekedjen itt, még a végén megint egymásba futunk. Régen szégyelltem, hogy Manhattan K-town részén lakom, de most már úgy nem izgat. Szeretem ezt a negyedet, mert tök érdekesen keveredik itt a koreai és az amerikai világ, ezzel egy harmadikat alkotva, amit sokkal közelebb is érzek magamhoz. Anno, mikor ide lettem deportálva, akkor a környékbeli iskolában jártam, hiszen egy kukkot nem tudtam addig angolul és így ez egyszerűbb is volt, meg nem is kellett messzire menni. Viszont mire a gimire került a sor elhatároztam, hogy szeretnék kicsit kimozdulni az ázsiaiak közül és egy „igazi” amerikai gimit is kipróbálnék most már, hogy a nyelvet is értem. Természetesen ennek lett az az eredménye, hogy Cedricel csókolóznunk kellett, de valamilyen szinten a mai napig nem bánom a dolgot, csak azt, hogy ezt még nem tudtuk megbeszélni. Fogalmam sincs, hogy mit gondolhat róla, vagy rólam, de látva, hogy most egész beszédesnek tűnik, gondolom sikerült feldolgoznia ennyi év után. Szóval, akkor most tiszta lappal indulok, ugye? Nekem már az is megfelelne, ha legalább a barát zónába bekerülhetek. Jobb, mint távolról sóvárogni utána, hisz akármilyen meglepő is, de azóta sem sikerült senki másnak felkeltenie a figyelmemet. Voltak próbálkozások, de egyik sem volt az igazi. De most, hogy újra láthatom Cedricet, érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog.
- Ugyan, csak el ne felejtsd induláskor. Még a végén megharagszik rád a tesód, hogy üresen ígérgetsz neki. – figyelmeztetem, mert amilyen kis szeleburdinak tűnik most, simán kinézem belőle, hogy még ki is fizeti, de nem viszi el. -Jelenleg, igazából ráérek, addig míg új vevő nem jön. Már elmosogattam és feltakarítottam, szóval egyelőre más dolgom sincs, mint téged szóval tartani és kiszolgálni. – billentem meg a fejem egy picit, és próbálom magamba fojtani az örömteli sikoltásokat, amiért tényleg azt hallottam tőle amit. Régen alig tudtam vele beszélgetni, most meg ő ajánlja fel nekem… Esküszöm jobbá tette ezzel az egész hetemet. Bár az érdekelne, hogy miért kapta a szája elé a kezét. Nem mondott semmi rosszat, nem? Mindenesetre inkább igyekszem valami finomat ajánlani neki és még egy kacsintást is megengedek magamnak hozzá. Arra viszont semmiképp sem számítok, hogy ilyen aranyosan akar tőlem limonádét kuncsorogni. Hát menten elolvadok, ezt lehet nem kellett volna, mert most ki fogja kiszolgálni a vevőket? Csak nyelek egyet, hátha a sikerül ezzel megakadályoznom azt, hogy valami meggondolatlant tegyek, vagy hagyjam kiülni az arcomra a valódi gondolataimat. – De csak amiért ilyen szépen kérted! Milyen ízűt szeretnél? – pillantok rá kíváncsian, aztán indulok is összevadászni a hozzávalókat. Épp a hűtőből bogarászom ki a gyümiket, mikor megüti a fülemet a kérdése. Hát eddig nem voltam egyértelmű? Lehet túlságosan is visszafogtam magam. Beharapom az ajkamat azon agyalva, hogy milyen választ is adjak neki. Valami logikusat, vagy olyat, amit szívem szerint mondanék. De jobbnak látom, ha inkább az elsőt választom, mert nem kéne tönkre tennem az esélyeimet, valami nyálas szöveggel. -Persze, miért ne emlékeznék a legaranyosabb osztálytársamra? Tény, hogy te is változtál picit, de azért még felismerhető vagy, Cedric. Bár azt nem tudtam, hogy van egy bátyád, az még új infó a számomra.

Casper & Cedric

"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."

Most áldom a bátyámat. Amúgy is szoktam, amiért anno mondta, hogy melyik egyetemre menjek, és tényleg tanuljak azt, amit szeretnék és nem azt, amit a papa akart. Most még élvezem is az egyetemet, amit sokan nem szoktak, pedig nem olyan vészes! Sok a beadandó, de annyira nem gázos szerintem. De most nem csak azért imádom Mint, mert megmutatta hová járjak, hanem azért is, mert erre a helyre elhozott. Hála neki, most Casperrel is találkoztam. – Tényleg? Wow, akkor jó közel! Gondolom, akkor gyalog jársz dolgozni? – Logikus lenne. Persze nem mindenki szeret sétálni úgy, mint én. Az is igaz, hogy ezen a környéken nem sokat járkálok, hiába a szép esti látvány, ritkán vezet ide az utam. De úgy érzem, hogy mostantól egyre többször. Tényleg szép városrész, főleg, ha még elkapom a megfelelő fényviszonyokat is. Talán majd holnap ki is jövök, hogy csináljak pár képet, legalább ilyen is lesz a portfoliómban, aztán bejövök hozzá inni valamit. –Holnap is dolgozol? – kérdezek rá gyorsan, hogy biztosan ne kerüljem el megint. Hihetetlen, hogy mindig csak akkor jöttem, mikor épp nem dolgozott. Az is igaz, hogy nem éppen törzsvásárló vagyok. De ha ez kell ahhoz, hogy lássam, akkor szívesen leszek. Finom itt a tea amúgy is, szóval még duplán nyerek is. Persze hiába jövök, ha nem lesz több, mint barátság. Márpedig kétlem, hogy lehetne, hiszen nem olyan alkat, aki nagyon melegnek néz ki. Ha meg még az is, akkor miért pont egy olyan kis szerencsétlent kedvelne, mint engem. Így is épp elég megalázó lehetett neki, mikor megcsókolt. Talán ő sem akart sose beszélgetni velem, de most annyira kedves és mosolygós, hogy nem tudok másra gondolni, minthogy talán van esélyem, ha másra nem is, akkor talán egy barátja lenni. Nem az igazi, de beérem talán ennyivel is. Nehéz lesz visszafogni az érzéseim, de muszáj lesz. Ah, már megint előre gondolkodok!
-Ugyan, Hyung sose haragudna, inkább csak nevetne, hogy már megint bénáztam. Most, hogy mondod, szerintem sose haragudott meg még rám. – Összevesztünk egyáltalán valaha? Nem rémlik. Sőt szerintem nem is volt ilyen soha. Ha valami vitánk volt, akkor azt csendesen beszéltük meg, mind a ketten ész érveket hoztunk, aztán a végén kiegyeztünk. Vagy ha valamiben nem értettünk egyet, akkor csak szörpivó versennyel döntöttük el, hogy kinek van igaza. – Kérlek, ne mondd így! Olyan rosszul hangzik, hogy kiszolgálsz. Inkább csak mond, hogy beszélgetünk, miközben vagy olyan kedves és csinálsz nekem valami finomat. – mondom mosolyogva. Nem szeretem a kiszolgálni szót. Azt mondhatná az ember, hogy 5 év alatt megszoktam, hogy a papa emberei tényleg mindent megtesznek a család kényelme érdekében, de ahogy anya nem tudta megszokni a bejárónőket, én így a kiszolgálást. Kellemesebb, ha azt mondják, csak szívességet tesznek, vagy segítenek, vagy hasonló. Tudom, furcsán hangzik. Meg tőle még inkább rosszul hangzik. Elvégre egy idősek vagyunk és ismerem, így nem akarom, hogy pont ő kiszolgáljon. Mintha felsőbbrendű lennék, még akkor is, ha tudom, nem így értette.
Mikor kérdezi, milyen ízűt kérek, elgondolkodok. – Citromos? – kérdezem kissé félve. Limonádé, akkor a citromossal nem lőhetek mellé, ugye? De nem tudom, mi lenne a jó válasz. A banánoson kívül igazából tényleg mindegy nekem, hogy milyet kapok. Ő csinálja, inkább ez az érdekes. Meg ezek szerint elég szépen néztem ahhoz, hogy megkapjam, amit kértem.
Mikor elmondja, hogy hogyan is emlékszik rám, mosolyogni kezdek és egy kicsit kuncogok. – Szerinted aranyos vagyok? – kérdezem meg végül. Tény, hogy mindenki ezt mondja, meg hogy milyen kis babaarcom van, de jól esik ezt tőle hallani. Most olyan jól eső érzés tölt el, hogy majdnem el is felejtek válaszolni a mondat második felére. – Nem? – nézek rá meglepődve. – Mondjuk logikus, csak három éve van bátyám… - kezdek el gondolkodni, majd gyorsan meg is magyarázom. – Anya tudod amerikai, apa pedig itt született kínai, amint… láthatod. De 10 éves koromban elváltak, aztán anyu 3 év múlva összejött a papával, aki csak 15 éves koromban lett igazából a papám, még gimi előtt pont. Innen a Culligan név. Aztán két évre rá egy srác toppant be hozzánk, mondván, hogy a papa az apukája. Na ő a mostohatesóm Min. – Remélem nem hadartam el túl gyorsan és érthető is volt a kis mesém.

Reggel még nem gondoltam volna, hogy ilyen szerencse fog érni, vagyis hát én ezt akként tartom számon. Olyan régen láttam már és azt sem tudtam, hogy vajon mi lehet vele. Hova mehetett tovább tanulni és milyen szakra? Hiszen sosem ismertem a pontos terveit vagy a családi hátterét, konkrétan a nevén kívül alig tudtam róla valamit, annak ellenére, hogy négy évig egy osztályba jártunk. Ez elég szomorú, viszont még azt sem mondhatom, hogy annakidején nem próbálkoztam be párszor. Persze, ahogy láttam mindig is elég kényelmetlenül érezte magát mellettem, így nem akartam nagyon zavarni sem. Néha elgondolkozom azon, hogy mennyi esélyem lett volna nála, ha aznap nem kényszerítenek minket egy csókra. Talán akkor rendesebben is összetudunk barátkozni és akkor legalább barátként magam mellett tudhattam volna. Mindegy, a múltat már nem tudjuk megváltoztatni sajnos, de úgy tűnik az érzéseim még mindig nem halványultak az irányába. Legszívesebben a nyakába ugranék és alaposan megszeretgetném, de hát nem üldözhetem el. Így is örülhetek, hogy annyi év után szóba mert állni velem, csak úgy. – Ahol tudok spórolok, szóval elég költséges lenne másképp megtenni ezt a rövid távot. – nevetek fel szórakozottan. Gondolom a fejében jobban hangzott és most eléggé ostobának érzi magát a kérdés miatt, de szerintem egész aranyos, hogy próbál mindennel szóval tartani. Nagyon kérnie sem kéne pedig, szívesen jártatnám neki a számat, csak félek, hogy azzal minden olyat kikotyognék, amit nem szabadna. -Ühüm, háromig itt leszek, ha netán erre jársz. Bár most nem tudom, hogy ezt azért kérded, mert kerülni akarsz, vagy azért, mert épp ellenkezőleg, de remélem inkább az utóbbi. – teszem karba a kezeimet és kíváncsian pislogok rá, várva, hogy inkább a második lehetőségre bólintson rá. Jelenleg az tűnik logikusnak a beszélgetésből kiindulva, de aztán ki tudja, lehet csak kerülni akar megint. Bár akkor a szívem szakadna meg mert semmi rosszat nem tettem ellene szerintem. Vagyis remélem, hogy tudattalanul nem tettem semmi olyat és hogy a barátaim sem piszkálták nagyon a hátam mögött, mert most akkor elég nagy bűntudatom lenne amiatt is. Ah, túl sok mindent szívok mellre.

Hyung? Na most valamiről lemaradtam! Tudtommal Cedric kínai, akkor biztos csak félre hallottam, nem? Tudtommal a kínaiban nincs ilyen név sem ehhez hasonló. De még csak nagyobb testvért sem jelenthet, mert arra meg a Gege-t szokták használni. Ezen most akárhogy agyalok nem passzol össze a dolog, de hülyének sem akarok tűnni, így nem merek rákérdezni sem. Csupán csendben ráncolom meg kicsit a homlokomat gondolkozásom közepette. Aztán inkább csak igyekszem elterelni a figyelmemet ilyen kis apróságokról, hogy a lényegre térhessek, vagyis arra, hogy kiszolgálhassam végre. A kérésére megint csak meglepetten pislogok, de hát legyen, a vevő szava szent, akkor nem szolgálom ki, csak…hogy lehet akkor ezt máshogy egy szóban megfogalmazni? – Vettem főnök, akkor csak csinálok valami finom innivalót, amit elszürcsölhetsz. – pillantok rá kíváncsian, hogy ez így kellően megfelel e neki aztán már kezdek is neki készülni az italának, mert ha ennyit fog beszélni lehet hamar szüksége lesz rá. -Hm, azt hittem vadulni fogsz és inkább epreset, vagy dinnyéset mondasz, de akkor lesz egy mezei citromos. Zseléből menjen hozzá az ami, amúgy is tartozna, vagy szeretnél választani valamilyen más ízűt, fajtát hozzá? – adom meg neki az engedményt, hogy variáljon még a rendelésén, aztán már látok is neki a citromok kifacsarásának. Személy szerint inkább mást adtam volna neki, de hát, ha ő most erre szomjazott, akkor ilyet kap.

Kérdésére csak elmosolyodva bólintok és örülök, hogy nem vette sértésnek. Nem minden srác örül az aranyos címnek, főleg, ha egy másik fiútól hallja, de akkor ő nem pont az a fajta. -Mindig is aranyosnak tartottalak. Igazából most is az vagy, de már azért nem olyan kisfiúsan aranyos, hanem… Nem is tudom, hogy írhatnám ezt körül. A lényeg, hogy jól nézel ki… - motyogom egyre inkább az orrom alatt, mialatt egy kisebb zajt is csapok az ital készítése közben. Talán nem is baj, ha a felét se hallja a dolognak, mert már megint nem sikerült időben a nyelvemre harapnom. A három évre felkapom a fejem. Áh, szóval mostoha tesója van. Így már értelmet nyer a Hyung is. -Megnyugtató akkor, hogy nem csak az én családom kész kavalkád. – horkanok fel majd teszem is elé a limonádét. – Fogyaszd egészséggel!

Casper & Cedric

"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."

Mikor közli velem, hogy költséges neki ezt a távolságot megtennie egyből arra gondolok, hogy akkor talán nem olyan jómódú a családja. Mondjuk, logikus más különben miért dolgozna? Tudom, hogy milyen, mikor nem engedhetsz meg magadnak mindent, de az elmúlt 5-6 évben azért ebben nem volt részem. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a papa magához vett minket és tényleg saját fiaként bánt velem is. Persze Min az igazi neki és tényleg látszik is rajta, hogy a saját vére, de én sem panaszkodhatok, hiszen engem is megölel és aggódik értem. Szerintem nagyon jó kis család lettünk, még ha egy picit elfuseráltnak is tartanak minket. De én imádom így őket. Ellenben most kicsit sajnálom Caspert azért, amit mondott. Tényleg ennyire rossz lenne neki? Ilyenkor megszakad a szívem azokért, akiknek annyi sincs, mint amennyi nekem volt régen. Azért győzködőm anyut is mindig, hogy segítsünk, ha tudunk és tényleg néha össze is jön.
De megpróbálok gyorsan tovább lendül azzal, hogy most nem válaszolok, inkább csak bólintok és hagyom annyiban. Nem szeretném magamat kínosabb helyzetbe hozni, mint amiben most vagyok és lejáratni sem magamat a kelleténél többször. De talán most sikerült nem elpirulnom, ez legalább jó.  –Tényleg? – kérdezek vissza boldogan. Akkor holnap is biztosan jövök. Ellenben a mondandója második fele elszomorít. – Gondoltam… bejövök hozzád. Tudom, hogy nem voltunk olyan jóba, de tudod… nem tudtam mit mondjak azok után a… Szóval érted. – Csak ennyit mondok, mielőtt sírásban törnék ki. Nagyon nem szeretnék emlékezni és őt sem emlékeztetni rá, hogy mi történt. Jobb, ha ez csak nekem marad meg egy kedves élményként, ami igazából mindent megváltoztatott. Ő változtatta meg az életem. – Szeretnék tudod kijönni képeket csinálni, mivel erről a környékről nincs sok fotóm, meg annyira nem is ismerem. – Igazából, ha elég ideig járkálok csak fel-alá, akkor megtalálom én a legszebb helyeket itt, csak akkor tényleg egy napot kéne rászánnom az egészre. Jobb lenne, ha valaki megmutatná a főbb helyeket, de Caspert nem merem megkérni. Túlságosan feltűnő lenne, meg mit gondolhat rólam. Annyi évig semmi kapcsolatunk nem volt, most meg én akarok itt maradni. Az is igaz, hogy úgy fest, nagyon nem utálhat azért, ami történt kettőnk között.
-Köszönöm szépen! – mondom mosolyogva. Tényleg utálom a kiszolgálást, tőle meg aztán pláne még rosszul is esik. Közben pedig megkérdezi, milyet kérek, én pedig csak egyszerű citromosat szeretnék. Nem tudom mit szoktak, vagy mit nem, így inkább maradok ennél. De aztán újabb kérdéseket tesz föl, mire én csak tátom a számat. – Nem tudom… Bármi amit jónak látsz? – Tényleg ötletem sincs, hogy mit kéne kérnem. Általában nem kérdeznek ennyit tőlem, csak mondom, hogy mit kérek és csinálják. Az már csak plusz, hogy annyira görcsölök, hogy jót válaszolok-e neki, pedig csak italról van szó. Ez nem egy teszt, vagy lehet, hogy az? Ugyan Cedric ne legyél buta, nem kém vagy valami ilyesmi. Ugye?!
Mikor aranyosnak nevez, egyből elmosolyodok. Igen, tényleg cukinak tartanak, igazából szeretek is az lenni, meg kisebb is másoknál, nekem ez a sajátosságom. Így, hogy észrevette pedig csak még nagyobb örömet szerzett nekem. Sajnos a mondata második felét csak félig hallom, így nem vagyok benne biztos, hogy jól érettem-e, amit mondott. Ha igen, akkor nagyon meg lennék lepve, hogy azt gondolja, jól nézek ki. Szerintem annyira nem. Inkább csak baba. – Én lehet, hogy aranyos vagyok, de te mindig is helyes voltál. És ez most sem változott, sőt… - Nem, nem fogom tovább mondani. Már így is túl messzire mentem azzal, hogy nyíltan közöltem vele, hogy helyes. Ilyet nem szoktak mondani egymásnak a fiúk igaz? Nem tudom, még senkink se mondtam. Most legszívesebben elkezdeném ütögetni a fejem, hogy milyen buta vagyok, de azzal még feltűnőbb lennék, helyette csak az ajkamba harapok, és remélem nem figyelt, vagy nem hallotta, amiért dolgozik. Az a baj, hogy amit mondtam az tény, de nem nekem kellett volna ezt így megmondani. Egy lánytól jobban hangzott volna. – A tiéd miért az? – kérdezek vissza egyből a családjára vonatkozó megállapítás után. Majd mikor elém rakja az italt, előkotorászom a kártyámat és odaadom neki, hogy fizethessek. Még a végén elfelejtem. – Köszönöm. – azzal bele is iszok, a szemeim pedig kipattannak. – Ez nagyon jó! – Nem hazudok, tényleg rettenetesen jól esik, amit csinált. Ittam már itt, de ez tényleg mennyei. Jó ötlet volt az a limonádé.

Bár, apám miatt gazdagnak mondhatom magam mégis odafigyelek a kiadásaimra. Szeretnék elszakadni az ő támogatásától és a saját lábamra állni. Úgy sem vagyok családba való és bár apámnak nem oszt, nem szoroz, ha még egy kölyköt etetni kell valamiből, de én azt a pénzt nem vagyok hajlandó elfogadni. Egyrészt, mert villogtathatta volna akkor is, mikor anyának segítségre volt szüksége, másrészt, nehogy már azt higgye, hogy egy kis zöldhasúval minden el van simítva. Nem ettől lesz ő az apám. Bár már nem is akarom, hogy az legyen, csak hagyjon élni. Már egy ideje gyűjtögetek magamnak a diákmunkákból, így lábra tudnék állni. Mivel közel lakok a teázóhoz így szerintem költség hatékonyabb, ha gyalog teszem meg ezt a rövid utat, még akár a legfagyosabb télen is. Na nem mintha errefelé az lenne. S bár apának nem tetszik az ötlet, én szeretnék valamilyen formában az emberek védelmével foglalkozni. Tudom, nem a legegyszerűbb és legjobban fizető meló, de ez sem tud eltántorítani tőle. Ha felesleges dolgokra nem költök, biztosan megtudok élni abból is.
Most még viszont korai a költségeken agyalni, így igyekszem visszavinni a figyelmemet volt osztálytársamra, hogy eloszlathassam a fejem fölött lévő esőfelhőket, újból helyet adva a napnak. – Azt hiszem kissé nyersen fogalmaztam. Nem akartam ellenségesnek tűnni, csak… Régen azt hittem, hogy nem bírsz engem és most fura volt ez a hirtelen váltás. – sóhajtok fel, miközben a tarkómra teszem az összekulcsolt kezeimet és picit hátra billentem a fejem, hogy összeszedjem magam. Nem akarok ellenséges lenni vele, csak most annyi minden van bennem. Nem csak a gondolataim, de az érzelmeim is kavarognak rendesen és most biztos úgy nézek ki, mint valami bipoláris zavarral küszködő elmebeteg. Kicsit megdörzsölöm a halántékom és csak aztán nézek vissza rá. Szedd össze magad Casper, nehogy emiatt szúrd el a lehetőségeidet! – De akkor, hogy tisztázzuk a helyzetet: én nem haragszom rád és te sem rám, szóval eddig feleslegesen kerültük egymást, igaz? – pillantok rá kérdőn, ahogy próbálom kibogozni itt a szálakat, hogy mindenki számára világos legyen és több félreértés miatt ne legyünk rossz kapcsolatban.

Egyből meg is látom a javítási lehetőséget, ahogy szóba jön az, hogy nem ismeri a környéket. -Ha gondolod szívesen segítek neked. Vannak elég tuti helyek itt, amiket előszeretettel fotózgatnak az emberek és vannak kissé eldugottabbak is, amikről csak kevesebben tudnak. – mosolygok is rá nagy lelkesedéssel, bár annyira nem értek a fényképészethez, biztos tudok neki olyat mutatni, amiért megérné neki velem lógni. -Mondanám, hogy most munka után szívesen játszanék idegenvezetőt, de most gondolom a bátyáddal van randid, abba meg nem rondítanék bele. – húzom el a számat és csak remélni tudom, hogy nem érti félre a randi szót. Eszembe sincs őt megbántani vele, csupán én ezt a szót máskorra is használom és nem csak a tényleges szerelmes randevúkra. – De egyébként holnap is ráérek munka után. Holnapután meg szabadnapos vagyok ugyan, de mivel hétfő ezért nem tudom mennyire ütközik az órarendünk. – harapom be az ajkam mert szívesen ellógnám érte még az edzésemet is, de azért tudnom kell a határaimat. Na meg, gondolom neki is van ilyenkor ezer meg egy dolga a suli mellett is. Bár talán, ha összeegyeztetnénk a menetrendjeinket, akkor bővebb információt kapnék arról, hogy mikor és hol végez. Korai lenne még elkérnem a számát?

Kicsit furcsa a számomra, hogy ennyire meg kell válogatnom a szavaimat mellette, pedig amúgy sem szokásom semmi olyat mondani. Nem vagyok a csúnya beszéd híve és mindig igyekszem választékosan beszélni, így először nem is mi baja a kiszolgálás szóval, de hát ezen ne múljon, akkor máshogy mondom. Csinálhatna nekem ilyen tiltott szavak listát és akkor lehet kevesebbet bakiznék. Miután rám hagyja a limonádéja teljes sorsát, így jobbnak látom, ha inkább az eredeti verziót kapja kézbe. Nem ismerem olyan jól az ízlését, hogy jogom legyen ennyit variálni. Inkább csak igyekszem úgy időzíteni a zajongást, ami az italkészítés velejárója, hogy a nem olyan lényeges dolgok kerüljenek cenzúrázásra, mint az, hogy egyébként tökre bejön nekem. Nem hiszem, hogy ideje lenne színt vallanom neki, de azért magamban sem tudom tartani sokáig, így ez tűnik a legjobb megoldásnak hirtelen. Egy gyenge mosollyal próbálom palástolni csak a vallomásomat, majd mikor megüti a fülemet az, amit mond… Hirtelen nem is tudom merre forduljak, hogy még véletlenül se lássa meg, ha netán elpirulnék. Érzem, ahogy egyre hevesebben kalapál a szívem, így elkerülhetetlen, hogy az arcom színe ne változzon meg akár csak egy kicsit is. Nem szabadna ennyire nyilvánvalónak lennem. Egy normális srác nem pirul csak úgy el, ha egy másik elismeri annak helyességét. Egyáltalán ilyet szoktak tenni más srácok? Kötve hiszem. Csak nyelek egyet és igyekszem kerülni a tekintetét. Leszegem a fejem, hogy minél kevesebbet láthasson belőle és úgy teszek mintha még dolgom lenne az italával, holott már elkészítettem. Istenem, miért pont a legegyszerűbbet kért? Nem is bánom, hogy a családjára terelődött a szó, mert így van egy kis időm kifújni magam és hát a sajátomra gondolva elkap egyfajta keserűség. Ennek köszönhetően pedig szép lassan el is múlik az arcomra kiült pír. Csak ez után merek felnézni és odaadni neki a limonádét, majd – mivel egyelőre csak mi vagyunk a pult környékén – felkönyöklök vele szembe a pultra és azon gondolkozom, hogy hol is kéne kezdenem. Egyáltalán fárasszam ilyennel? Valakinek jó lenne kiönteni, hogy milyen háború van most bennem és talán egy külső szemlélő jobb tanácsot tudna nyújtani nekem.

- Tudod az enyém egy kicsit hosszabb és bajosabb, így nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezzel untatni téged. – nyögöm ki végül, mert közben arra jutottam, hogy nem biztos, hogy dicsekednem kéne ezzel. Senki sem vallja be azt szívesen, hogy ő egy fattyú és kezdi el sajnáltatni magát amiatt, amiért a család gazdagabb fele bántja is emiatt. Talán majd egyszer elmondom neki, viszont nem hiszem, hogy ez a legjobb hely a siránkozásra. Inkább csak arra koncentrálok, hogy milyen édesen adja tudtomra, hogy sikerült a kedvében járnom egy egyszerű limonádéval is. -Egyébként, ha gondolod, de persze ez csak egy ajánlat…Egyszer elmehetnénk valahova enni. – pillantok rá reménykedve ám most azon el kell töprengenem, hogy ez mennyire számít randinak. Jobban leszek attól, ha csak baráti összejövetelként emlegetem? – Ezen a környéken rengeteg jó cukrászda és étterem van és mindenhol házias az ízek. Itt a kínai kajálda sem a szokásos nyugatosított büfével egyenlő, hanem tényleg kínai kaja. De persze ehetünk koreait is, vagy indiait, vagy thait… amit csak szeretnél. A koreai pékség is megfelelő nekem, ha nem akarsz úgy nagyon beülni valahova.

Casper & Cedric

"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."

Mindenki, aki a papának valamilyen szinten is segít a munkámban, vagy csak szimplán társak, esetleg ismerik egymást valami összejövetel miatt egyből úgy kezel engem és anyut, mintha mi is ilyen körből jöttünk volna. Eszébe se jut soha senkinek, hogy minket bizony a papa karolt fel, aminek nagyon örülök. Nem, nem voltunk szegények, ezt így nem mondhatom, mert meg tudtunk élni csak nem engedhettük meg magunknak az olyan cuccokat, mint gamer számítógép, vagy Xbox, vagy társai. Most pedig mindent megkaptam, annak ellenére is, hogy nem feltétlen vágytam rájuk. Sose akartam a papa pénzét feleslegesen költeni, de ő ragaszkodott, hogy márpedig szeretne nekem kedveskedni. Min vajon ezeket szintén megkapta? Jó lenne tudni.
Minden esetre Casper kijelentése nagyon letör, nem akarom elképzelni, hogy milyen élete lehet, vagy mennyire mehet neki rosszul. De nincs időm ezen túl sokat gondolkodni, mert a következő mondata egyből az én szívembe markol. Persze, az én hibám, hogy ennyire kerültem és sose mutattam volna, hogy akár egy picit is szeretnék vele jóba lenni, de… most, hogy végre itt vagyunk és nincsen a suli, meg az osztály, így talán egy picit jobb. Nincs, aki szekáljon, az egyetlen ember, aki előtt leéghetek, az ő. Meg a többi vendég persze. De az kevésbé érdekes, ők nem tudják, hogy ki vagyok szerencsére. Az első mondatára nem igazán válaszolok, egyenlőre csak próbálom rendezni az érzéseim, hogy ne látszódjon az arcomon, hogy nagyon rosszul esett, amit mondott, holott teljesen megértem. Én kerültem, mert megcsókolt, aztán nem akartam, hogy belé szeressek. Most is félek, hogy kedvelni fogom, de barátkozni lehet. Azóta idősebb lettem, meg olyan régen volt, most már csak nem él bennem annyira élénken az az érzés. De látom rajta, hogy ő sem egészen így gondolta ezt mondani. Most rosszul érzem magam. Kellett nekem így válaszolni. Remélem nem hoztam fel benne a régi kínos képeket arról a napról. Jaj Cedric, megint rosszat csináltál!  – Én sose haragudtam rád én csak… - Hirtelen elhallgatok. Mit mondjak? Nem akarom azt mondani, hogy nem akartam, hogy még jobban beléd szeressek, mert hála neked rájöttem, hogy a fiúkhoz vonzódom és akkor azt szerettem volna, hogy velem légy.  – Féltem, hogy te talán… te nem… szóval… Mi ketten… nem lennénk olyan kapcsolatba, mert ez megtörtént? – Hát… Ez érdekesen jött ki. Nem akarok neki hazudni, mert nem szeretek, de az igazságot sem mondhatom el, mert akkor pedig csak eltaszítanám. Ez egy nagyon nehéz helyzet! Így a legjobb, amit tehetek, hogy eléggé kétértelműen fogalmazok, de ami kijött a számon az inkább egy nagy hablatyolás volt.
Közben pedig áttérek inkább a fotózásra, hátha az egy jobb téma és olyat ajánlott fel, ami miatt mindjárt itt helyben elájulok. – Tényleg? Azt nagyon megköszönném. Esetleg ilyen szépen kivilágított hely is van éjszaka? – Azokat szeretem a legjobban. Nehéz elkapni úgy egy jó képet, de ha sikerül, akkor nagyon szép tud lenni. Mint mikor Min mondta, hogy olyan furák a fények nála, szerintem az is nagyon jó. – Randim? – kérdezem vissza ijedten.  – Ugyan miért randiznék a bátyámmal? Hehe, egyáltalán miért randiznék fiúval? – kezdek el idegesen nevetni. Remélem, nem tűnik fel neki, bár sose voltam valami jó a színjátszásban. Sőt, rólam bárki megmondja, ha hazudok. – De amúgy tényleg a bátyámmal találkozok, mert tudod… megyek hozzá falat festeni. – Ez elég hülyén hangzik így, mintha kifestő lennék, pedig csak valami mintát szeretne a falára. Én pedig amúgy is szeretek alkotni, hát miért ne csinálnám meg neki?
Az ajánlatára gyorsan előveszem a telefonom és átfutom a holnapi órarendem. Sose vagyok biztos abban, hogy mi mikor van, vagy hogy mikor változtattak rajta. Az egyik művészet tanárom úgy fogalmazott, hogy lehet, hogy tanárok, de a művészek, mint bolondok és néha átrakják ők is az órájukat, mert csak.  – Elvileg hétfőn kettőig vagyok, de ismerve a tanárt, lesz az fél három is, mire végzünk, utána meg csak mennék haza, szóval ha neked jó, akkor olyan háromra ide tudok jönni. Na persze ettől holnap még mindenképpen jövök. – mondom mosolyogva. A holnapot nem hagyom ki, pláné úgy, hogy akkor fixen ráérek. Amúgy sem terveztem semmit igazábó, így délután simán be tudok jönni, mielőtt végezne, hogy aztán együtt menjünk sétálni. Ah, ez olyan jól hangzik, mintha legalábbis egy randi lenne, pedig nem az lesz. És még csak véletlenül sem szabadna erre gondolnom. Cedric, fogd fel, hogy ő nem olyan! Egy ilyen srác, mint ő biztosan nem lehet meleg…
Közben áttérünk, hogy milyen zselét is szeretnék, mire nekem elakad a szavam, mert… Nem tudom. Egyszerűen ötletem sincs, hogy milyet kérjek, így inkább rábízom magamat. Nem vagyok válogatós, a banánoson kívül tényleg minden féle ízt szeretek. Ezzel sosem volt baj, anyuék is örülnek, hogy a zöldségeket nagyon szívesen eszem, és ha behoznak nekem egy kevés gyümölcsöt, akkor sem azt mondom, hogy vigyék innen, hanem megeszem, mint egy kis nasi. Egyszóval nem igazán tudok olyat mondani, ami ne esne jól a limonádémban. Mosolyogva nézem, ahogyan készíti az italomat, de mikor közli velem, hogy mindig is aranyosnak tartott, akkor nem bírok magammal és csak azért is a fülemig ér lassan a mosolyom. Ez annyira hihetetlenül jól esik, hogy így gondolkodik rólam, szinte el is felejtek gondolkodni és egyből elkezdem neki mondani, hogy milyen helyes. De azért még idejében abbahagyom, hogy véletlenül se mondjak olyat, ami esetleg zavarba hozza, vagy olyat, amivel lebukhatok. Bár ahogyan viselkedek, szerintem nem állok messze hozzá. Nem tehetek róla, ezt váltja ki belőlem. Tényleg nem múltak volna el azok az érzések?
-Oh értem. – válaszolom a családjára vonatkozó megjegyzésre. Nem akartam így belemenni, csak kíváncsi voltam. – Tudod mi vicces a mi családunkban? Anya ugye amerikai, apa meg kínai, de a papa is törzsgyökeres amerikai, így már hármunkra furcsán néznek, ha elmegyünk valahova, de mióta Min is a család tagja még inkább, mert ő meg koreai! Olyanok vagyunk, mintha csak a postás hozott volna. – Próbálom kicsit terelni a szót és megnevettetni, vagy legalábbis jobb kedvre deríteni. De a következő megjegyzését elhallgatva, annyira nem lehet szomorú. –Én… izé… - nem is tudom, mit mondjak. Ez egy randi? Nem, biztosan nem az. Csak egy baráti meghívás. – Szívesen mennék veled koreai étterembe, mert ott még nem voltam. Vagy cukrászdába. Igazából bárhova. – Bárhová, amíg vele lehetek. De ez így nem jó! Hogy várhatja el, hogy ne érezzek semmit iránta, hogyha egyszer így viselkedik? Most csak azért, hogy meg tudjam, miért mennénk el együtt valahová, szívesen feltenném a kérdést, hogy ez egy randi ugye? De nem akarom elrontani az esélyeimet.

Régen mindig is azt hittem, hogy fél tőlem és ezért nem tudok közel kerülni hozzá, de így visszagondolva, talán nem is tőlem félt, hanem az osztálytól. Hogy mi van, ha kombinálni kezdenek azon, hogy milyen jóba lettünk azután a csók után. Persze, ha tényleg lett volna valami köztünk, ahhoz sem lett volna sok közük, de tuti kaptunk volna még valamit a nyakunkba. Ráadásul akkoriban még elég vézna és gyenge voltam, nem úgy, mint most. Még csak megvédeni sem tudtam volna magunkat, ha támadás ér. Vagyis a gimi első két évében biztosan nem, hiszen akkor még nagyon kezdőként foglalkoztam a testem erősítésével. Mentegetőzésére csak egyre jobban ráncolom a homlokom, mert nem nagyon értem, hogy mit szeretne kihozni a dologból. Olyan kapcsolatban? Milyenbe? Olyan olyan, vagy másmilyen olyan? Mármint, most szerelmi vagy barátira gondol? Várjunk csak, miért is gondolna itt szerelmire?! Barátira célzott, de akkor miért nem mondja ki? Ah, egyre nagyobb zavar van a fejemben. Inkább csak finoman megrázom a fejem, hátha kellően kiszellőzik és nem jut eszembe ennyi hülyeség. – Őszintén nem pontosan értem most, hogy mit szeretnél, de… Az a csók számomra nem volt tragédia. – harapom be az ajkam mielőtt még nyíltabban sikerülne fogalmaznom. -Inkább csak azon aggódtam, hogy neked okozott nagy traumát és emiatt oda van minden esélyem a barátkozástól. Igazából eléggé nyílt vagyok mindenre. Nagyon kevés olyan dolog van, amivel tényleg meg lehetne bántani, vagy azt mondanám rá, hogy nekem az sok és kellemetlen. Viszont azt is tudom, hogy nem mindenki ennyire… Minek is nevezzem magam? Bevállalós? Talán ez a legjobb szó most ide, igen! Szóval, tudom, hogy nem mindenki úgy éli meg a világot, mint én és jobban zavarban érzik magukat bizonyos dolgok miatt. De inkább felejtsük el a múltat és indítsunk tiszta lappal! – mosolyodom el a monológom végére és még a kezemet is felé nyújtom, hogy ezzel is megköthessük az egyességet. Ne ragadjunk le a múltba, éljünk a jelenben! A múltat már egyébként sem tudjuk megváltoztatni és ahelyett, hogy azon rágódnánk, hogy „mi lett volna, ha?”, inkább csináljunk magunknak új élményeket. Azoktól fogunk csak előrébb haladni az életben.
- Van, bár elég későn sötétedik, utána féltenélek egyedül haza engedni. Nem jár sokáig a metró és bár nem olyan veszélyes ez a környék, azért egyedül csak nem mászkálhatsz. – gondolkodom el rajta és még a taxi sem merül fel bennem, mint utolsó lehetőség, hiszen az sem feltétlenül jelent nagyobb biztonságot. Lehet én nézek túl sok krimit, de inkább nem szeretnék kockáztatni. – De az meg gondolom fura lenne, ha nem otthon aludnál emiatt. – elmélkedem továbbra is hangosan, hátha úgy jobban észreveszem a megoldást. – Max csak annyit tudnék tenni, hogy haza vagy esetleg a bátyádhoz haza kísérlek. Amelyik közelebb van. – pillantok rá végül és csak remélem, hogy nem tart majd valami fura alaknak, mert akkor oda minden esélyem és még csak most kezdtük az ismeretségünket. Mármint, közelebbről. S ahogy sejtettem, félre értette és ezzel most zavarba is hoztam a randi szóval. Néha tényleg hamarabb kéne gondolkodnom és utána beszélnem, de mióta bejött még levegőt is alig kapok. Nem csoda hát, hogy az oxigén hiányos agyam így löki a hülyeséget, én meg még ki is mondom hangosan. -Festeni? Most költözött, vagy csak frissítés szempontjából? – pillantok rá kíváncsian, hátha tudok majd én is segíteni nekik. Vagy az még korai lenne, hogy ennyire mindenre pattanjak? Túl buzgó sem szeretnék lenni, csak szeretnék beljebb kerülni a világába.
Órarend egyeztetésre én is elő kapom fejben a beosztásomat. – Hm, én olyan egykor végzem utána ráérek úgy nyolcig. Vagyis, gondolom az edzésemre nem akarsz beülni. – nevetem el magam. – Kilenctől viszont megint szabad vagyok, csak már kevesebb energiával. De nekem a holnap is jó, mert nincs semmi dolgom munka után, ráérek egész délután. – mosolyodom el és már agyalok is azon, hogy hova vihetném, amit tényleg élvezne. Bár én nem művész szemmel látom a világot, így nehezebb, de akkor majd utána keresek a neten, hogy milyen helyek vannak, amikről jó képeket lehet lőni. A zselé kérdés megoldása után nem is tudom mit feleljek a család témára. Egyrészt, szeretném neki elmondani, másrészt, nem szeretném untatni vele. Vagy legalábbis nem itt. Ez nem a legmegfelelőbb ahhoz, hogy kiteregessem a szennyesem. Így is elég, hogy a testvéreim nem illetnek meg szép dolgokkal, nem kellenek ide még idegenek véleményei is arról, hogy miféle faggyú vagyok. Én sem vagyok rá büszke, de nem tehetek róla. Egyébként is, inkább apámat tagadnám le, mint az édesanyámat. Anya megtett értem mindent, míg apa sokáig nem is tudott rólam, vagy nem is érdekeltem. Ha anya nem halt volna meg, akkor nekünk sem kellett volna találkoznunk apával és akkor mindenki boldogabb lenne, nem? Én ellennék anyával, ő meg élhetne példátlan igazgató és családapa szerepet. A bonyolódás elkerülésének érdekében így le is zárom a témát. Majd talán egyszer visszatérünk majd rá.
Nagyra értékelem a próbálkozását ahhoz, hogy javítson a kedvemen. Igazából kicsit tény, hogy a családom gondolata lejjebb szívott az életerőmből, de még nem olyan vészes a helyzet. Mindenesetre halkan fel is kuncogok és picit meg is borzolom a haját. – Aranyos vagy! Ah, szívesen lennék én is a te postás családodban. Ti bár különbözően néztek ki, legalább szeretitek egymást. – sóhajtok fel egy kicsit, mert én is örülnék egy ilyen családnak. Ugyanakkor egy szavam nem lehet Jennifer és Dae bácsi mellett. Számomra ők jelentik az anyai és apai példát. Hálás lehetek az életnek, hogy legalább ők ott vannak nekem és nem vagyok teljesen elárvulva. Vannak nálam rosszabb helyzetben lévőek is. De inkább igyekszem valami pozitívabb felé terelni a témát. Mondjuk a kaja felé, elvégre enni mindenki szeret, nem? – Uh, megkönnyebbülés! Azt hittem már túl tapadósnak hiszel, ha megemlítem. Igazából először magamhoz akartalak felhívni, hogy esetleg együtt okoskodjunk ki valamit a konyhába. Vagy esetleg a bejárónőre bíztuk volna a főzést míg esetleg oda vagyunk csatangolni. De az mégis csak egyszerűbb valami éttermet felkutatni akkor mikor megéhezünk nem? – nevetek fel kissé zavartan és már megint túl későn vettem észre, hogy sokat jártatom feleslegesen a számat. Mindenesetre igyekeztem elhadarni, hátha legalább csak a felét érti meg belőle és érti félre. Nem hiszem, hogy ez menni fog nekem hosszabb távon. Mi bajom van, mégis mi?!

Casper & Cedric

"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."

Sose hazudtam. Mindig megmondtam őszintén, ha valami nem megy, vagy ha valamit elrontottam. Mikor kicsi voltam összetörtem anyu egyik kedvenc tányérkollekciójának egy darabját és elmondtam. A papának is megmondtam, hogy nem akarok a családi üzletben benne lenni, hiszen sose voltam jó matekból, vagy marketingből, inkább csak szenvedtem vele. Ha valamire rákérdeznek, akkor nem akarok és nem is tudok hazudni. Mikor Min megkérdezte, hogy tetszenek-e a fiúk akkor sem tudtam egyből rávágni, hogy nem. Aztán csak elmondtam neki, hogy mi is a helyzet. Anyáéknak is mindig megmondom, hogy nem érdekel a lányokkal való randizás, ha megkérdezik, hogy miért nem vittem még soha senkit sem haza. Bár ők teljesen másképp értik és még szerencse. Így mikor Caspernek akarom elmagyarázni, akkor nem tudom, hogyan mondjam meg neki az igazat. Nem is érti persze, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy abból bármit érthet, amit szeretne. – Nem is baj…- jegyzem meg nagyon halkan és remélhetőleg nem fogja hallani, hogy az orrom alatt pusmogok valamit. Ez főleg a következő mondata miatt jött jól, mert ahogy sejtettem, tényleg csak barátkozni akar és semmi többet. Ilyen az én szerencsém. Ha tetszik is valaki, akkor eltaszítom magamat, ha pedig úgy esik, hogy itt lenne az esélyem bevágódni, akkor egyből lelombozz, hogy ez csak barátság. Miért van az, hogy a helyes srácok, akik tetszenek sose melegek? – Én… Nem tudom, hogy mondjam. – kezdek bele a mondandómba, majd összeszedem, hogy mit is akarok vele közölni. – Nem volt trauma, én nem így fogalmaznék. Inkább csak tudod… nos, eléggé furcsán hatott ez az életemre és féltem, hogy az egész iskola előtt beégek, ha veled vagyok, így nem tettem, meg hát elég nehéz volt utána a szemedbe nézni. Akkor is már félős voltam, nem tudtam mit mondani neked, mert ha rád néztem csak ez jutott eszembe. De… akkor felejtsük el. – nyújtottam én is a kezemet és megráztam az övét. A szokásos kis erőtlen volt, pedig a papa igyekezte megmutatni, hogyan is kéne rendesen. De nekem nem megy ez a férfias viselkedés.
Mikor elkezdi mondani, hogy mennyire nem akar hazaengedi egyedül a szívem nagyot dobban. Annyira menő és annyira egy védelmező srác… Kedvem lenne most itt helybe ölelkezni, hogy hogyan lehet ennyire gondoskodó és mennyire boldog vagyok, hogy velem szemben ilyen. Gondolom a sok barátnője mellett lett ilyen és mivel engem amúgy is mindenki gyengének lát, így előtört ez belőle. – Igazából már megszokták a szüleim, hogy általában a bátyámnál alszok, ha nem vagyok otthon. Néha átmegyek a barátaimhoz is, de ők általában lányok… de nem hiszem, hogy baj lenne belőle. Ellenben nekem már az is elég, ha hazakísérsz. Egymás mellett lakunk, szóval… teljesen lényegtelen hova viszel. – Oké, ez elég furcsán hangozhatott, hogy csak a lány barátimnál aludtam eddig. De ez az igazság. Nem szoktam a fiúkkal lenni, mert hiába hogy nem vonzanak úgy, de attól még nem valami jó ötlet szerintem. Sőt kifejezetten rossz. Ki tudja, mi történne velem ott. Hiába az előző mondata, hogy barátok legyünk, attól még jó lenne vele aludni… Cedric, mégis mire gondolsz?! Nem szabadna ilyeneken elmélkedned. Nagyon rossz. Hová lesz így az az ártatlan fiú, aki vagy?
-Igazából… egy fotópályázat miatt. – nevetek fel hangosan.  – A bátyám megengedte, hogy kifessem az egyik falát, mivel neveztem egy versenyre, aminek az otthon a témája. Mivel amúgy is nagyon szeretek festeni, meg rajzolni, így terveztem neki egy falat, ami megy a stílusához. – Hát igen, van értelme, hogy művészetire járok. – De ha szeretnél, szerintem simán jöhetsz, úgyis fel kell majd rakni az égőket, meg azokat beüzelmelni, meg ha szeretsz csak úgy random festéket dobálni a falra, akkor még jól is jönne a segítséged. – Hát igen, elég furcsa egy terv van a fejemben, de nekem nagyon bejön és szerintem Min is örülni fog neki, mint majom a farkának.
- Holnap biztosan jövök, ha szeretnél hétfőn is jöhetek háromra, aztán az edzésedig elszórakoztatlak. – Csak azért nem akarnék beülni, mert őt látni, edzeni… Szerintem az a szívemnek túl sok lenne. Gondolom, hogyha edz, akkor milyen teste lehet és nekem semmi kedvem ahhoz, hogy feszülős pólóba lássam minden izmát, aztán ott rögtön elájuljak. Illetve sok kedvem lenne őt nézni, ahogyan edz, mert biztosan nagyon jól nézhet ki. De pont emiatt nem is szabad. Pláne ha még meghív, hogy edzek vele. Szerintem a legkisebb súlyt sem tudnám megemelni. Nem vagyok egy erős alkat, sose voltam és nem is nagyon izgat, hogy az legyek.
Közben áttérünk a család témára, ahol úgy érzem egy olyan pontra tapintottam, amire nem kellett volna, így hogy a helyzeten javítsak, elmesélem, hogy nekem milyen egy össze-vissza családom van. Hát, elég érdekes elmesélve is, nem hogy még látva. A legkülönbözőbb embereket rakták össze. A papa, aki komoly, de engedékeny, anyu, aki szigorú, de hatalmas a szíve, Min, aki bolond, de céltudatos és én, aki egy kész szeretetcsomag. De ha ez nem lenne elég, akkor a kinézetünk is eléggé különböző. Mikor azonban megborzolja a hajamat, teljesen elolvadok. Elvörösödőm, de közben mosolygok, és jól esik.  – Hidd el, néha eléggé egy katyvasz, hogy milyen nyelven beszélünk azért. A papa és Min koreaiul, én angolul, de anyának kicsúszik néha a kínai is a száján. Sokszor nem is értem mit mondanak. – kezdek el halkan nevetni, hogy ne mindjárt ijesszem el, azzal az éles nevetésemmel, amitől a legtöbb ember megsüketül.
Mikor azt mondja, hogy magához hívott volna, nagyokat pislogok. – Elmehetnék… hozzátok? – kérdezek vissza meglepve, de gyorsan megrázom a fejemet és visszavarázsolom a mosolyomat.  – Igazából nekem bármi megfelel. Ha szeretnéd, akkor anyu is biztosan szívesen főz. Nem nagyon járnak át hozzánk a barátaim, így még örülne is, ha valaki végre megjelenne, és nem hinné azt, hogy totál egyedül vagyok. Pedig nem, csak…nem is tudom, egyszerűen nem szoktam hívni őket, de ha szeretnél, átjöhetsz, megmutathatom a szobámat, azt is én festettem meg van egy csomó minden, amit tudunk csinálni igazából. – Kezdve az xbox játékokkal. Nem tudom, hogy ő mennyire rajong ezekért, de én imádok játszani, ha nem kint a szabadban vagyok. Akkor is persze a fényképezőgépemmel szórakozok, a házban pedig a többi kütyümmel. Nem vagyok egy zseni ezeknek a terén, de tény, hogy egy pro vagyok, ha játékról van szó. Főleg az Overwatch és Assassin’s Creed terén.

Az embereknek vannak olyan emlékeik, amiket sosem tudnak elfelejteni. Nálunk ilyen volt az első közös csókunk emléke, amit a felsőbb évesek erőszakoltak ki tőlünk. A szavait hallva, nem igazán tudom eldönteni azt, hogy számára ez most egy jó vagy egy rossz emlékként tér vissza benne. Igazából jobban örülnék az előbbinek, de a semlegesben is kiegyeznék. Bármi, csak nehogy a rossz legyen a válasz. Értem én, hogy életem első csókja volt, de ennyire csak nem lehettem béna. – Oh, akkor jó. Mindig is féltem, hogy rosszul esett. Bár egy kikényszerített csók a tömeg előtt kinek esne jól? Félre ne értsd, nem veled volt problémám, hiszen a végére már egész élveztem. Akarom mondani, öhm… Ez így most furán hangzott. Szóval… nem bántam meg, fogalmazzunk inkább így. Sok mindent tanultam attól a naptól. – vakarom meg a tarkómat és igyekszem úgy körül vágni magam a helyzetből ahogy csak tudom. Nem akarom elijeszteni, mert legalább a barátomként szeretném megtartani, így talán jobb lenne nem mondani, ennyi hülyeséget. – Visszagondolva már jobban átlátom annak az okát, hogy miért kerültél, de akkor az én kis lágy fejemmel nem volt ez ilyen logikus. Viszont, most már nem vagyunk a gimibe, nincs ki megszóljon minket azért, ha nyitunk egymás felé. A történtek most már a mi titkunk marad, így nincs ki belerondítson a barátságunkba. – helyeslően bólogatok is a magyarázatom mellé, majd egy kézrázással szentesítem is az egyességet. Nem mondom, nem egyszerű, csak a szokásos pár percre megtartani a kezét. Olyan finom és puha mancsai vannak, hogy legszívesebben el sem engedném őket. Az enyémhez képest nem sokkal kisebb, csak talán az én ujjaim túl hosszúak. Még sosem figyeltem meg a kezét, de így az enyémen elég törékenynek tűnik, mintha csak porcelánt fognék. Igyekszem nem túl erősen rászorítani, nehogy fájdalmat okozzak neki. Szívesen eljátszadoznék még a mancsaival, de az kicsit sem lenne bizarr a részemről, főleg a munkahelyemen, így fájó szívvel engedem is el a szükséges idő letelte után.
Nem tudom miért mondok ennyi félre értehető dolgot neki. Talán a tudatalattim vallomást akar neki tenni és jeleket keresni arra, hogy mennyi esélyem lehet nála. De most komolyan, mennyi lehet? Semmi! Mégsem tudom megállni, hogy ne ajánljam fel neki az éjszakai kísérgetést. Nem akarom lenézni, nem gondolom az, hogy nem tudja felnőtt férfiként megvédeni magát. De a szívem mégis csak akkor lenne nyugodt, ha tudom, hogy épen és egészségesen hazaért. A lány barátoknál való alvásra viszont hirtelen nem is tudom mire gondoljak. Ezek szerint van barátnője? Hát már miért is ne lenne?! Egy ilyen aranyos srácot nem szabad sokáig lógva hagyni. -Hm, hát aludhatsz nálunk is, van elég hely, de szívesen kísérlek haza is. Majd látod mennyire érzed magad jól velem vagy sem. Lehet a nap végére már rám unsz és inkább menekülnél haza. – nevetem el magam, mert tulajdonképpen ez is benne lehet a pakliban. Meg talán a nálam való alvást már tényleg félre értené ennyi félre szólás mellett és attól tartana, hogy az éjszaka folyamán megerőszakolom. Pedig én olyat sosem tennék! Vagyok annyira felnőtt, hogy tudjak uralkodni magamon és a vágyaimon. Most a legszívesebben egyébként rákérdeznék a barátnő dologra is, de nem akarok túl tolakodó lenni. Annyira már nem is rám tartozik a téma.
-Áh, vagy úgy! – koppan is le a fejemben a lényeg. Komolyan Casper, ennyire nem tudsz gondolkodni? Ez olyan, mint egy festőt arról faggatni, hogy miért fest? Hát művészpalántáról van szó, még jó, hogy nem olyan értelemben pingálja a falat! -Az égőkben biztos tudnék segíteni és a festéket is szívesen dobálnám, jó bulinak tűnik. De a bátyád nem tudom mit szólna ahhoz, ha random idegenek jelennének meg a házában. – elvégre ehhez túl nagy segítség nem kell, hogy külsőst hívjon az ember, de azért értékeli a szándékot. -Igazából nem szeretném elvenni minden szabadidődet. Fárasztó lenne neked ennyi ingázás nem? Örülök, ha be szeretnéd velem pótolni az elmúlt éveket, de azért jusson időd magadra is. – még a végén azt hinné, hogy kötelező napi szinten lejelentkezni nálam. Örülnék a társaságának, de ha ennyit lát, akkor még a végén rám is unhat, amit persze nem szeretnék.
Hálás vagyok amiért kicsit terelni próbálja a témát, egyúttal a viharos felhőket is a fejem felől. Tényleg sajnálnám, ha veszett ügy lenne az, hogy több is legyen kettőnk közt, de barátnak sem lenne utolsó, amiért igyekszik mindenből a jót kihozni. -Valahogy megtudom érteni. Itt elég sok kínai vendég van, bár mivel maga a hely is az, így nem is csoda. Szóval itt egész nap főképp csak azt hallok, otthon a nevelőmmel többségében koreaiul beszélünk, hogy megőrizzem a gyökereimet és persze, hogy a nagyiékkal is tudjak kommunikálni a haza látogatásokkor. De alapvetően meg az angolt kell használnom. Közben a suliban eddig a spanyolt is erőltették rám… Nagyon multi kultis vagyok már így én is. – mosolyodom el, és őszintén annyira nem is bánom, hogy ennyi nyelven tudok, még a végén valahol csak hasznomra válik. Bár az kissé furcsának tartom, hogy megint pirosabb lesz az arca. Ez tényleg az én érintésemtől lenne? Biztosan jól látok?
-Persze, miért is ne? A nevelőm elég szószátyár és imád kombinálni, de szerintem ő sem bánná és te is bírnád. Korához képest egész fiatalosan gondolkodik. – Bár más választása nem is lenne Jennifernek, ha velem lépést szeretne tartani. -Nekem az is megfelel akkor, ha hozzátok megyünk és nem zavarok. Bár őszintén, hova ez a kivételezés velem, hm? – kuncogok fel, mert valamilyen szinten hízelgő, valamilyen szinten viszont gyanús is a dolog. -Akkor a barátnőd sem szokott nálatok járni? – nem is tudom miért csúszott ez ki a számon, így be is harapom az ajkaimat, amint rájövök, hogy ezt túl hangosan mondtam ki. De valamilyen szinten meg is könnyebbült a lelkem, hogy végre megtudhatom az igazat arról, hogy most milyen státuszban van. Nem mintha sokat jelenteni, hiszen az esélyeimen nem sokat növel, de azért nem árt úgy beleugrani, hogy tisztába legyek a hátterével és ne később essen ez szarul, mikor szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy én jobb esetben csak a második lehetek Cedric szívében, külön elkorlátozva a barát zónában.

Casper & Cedric

"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."

Az a bizonyos nap örökké kísérteni fog. Na persze jó értelemben! Meg rossz értelemben is. Életem legszebb napja volt, mikor Casper megcsókolt, mert megtudtam, hogy meleg vagyok és teljesen belé szerettem. Amolyan igazi filmbeli jelenet. Elcsattan az első csók és máris érzik mind a ketten, hogy egymásnak lettek teremtve. És itt jön az, ami miatt vissza kell huppanom a földre, a valóságba, ahol az én szeretetemet nem viszonozhatja az, akire vágyok. Szóval térj észhez Cedric és fogadd el, hogy a srác előtted egy álom. Sőt, még álmodni se merj róla. 6 éve csinálod ezt, mégis meddig kínzod magadat? Más után kéne néznem, de sose találtam senki olyan jót. Oh mondjuk… nem is kerestem, mert a fiúkat messze elkerültem.  – Hát, az csak jó, ha nem bántad meg. Bevallom egyébként én sem, meg hát… Mindennek ellenére nem maradt meg bennem rossz élményként. – Jól értettem, hogy azt mondta, hogy élvezte? Áh, biztosan csak rosszul fogalmazott. Mit élvezhetett egy fiúval való csókolózásba, amit ráadásul még csak nem is ő akart. Ennek így semmi értelme sincs, szóval vagy én hallottam valamit félre, vagy neki volt valami elszólása. Illetve nem elszólása, csak nyelvbotlása. Ez az, megtaláltam a jó szót. Na tessék, vele is nyilvánvalóan ez történt.
-Igazából én is gondolkodhattam volna, és amikor odajöttél hozzám, akkor nem két szó után elrohanni, hanem tovább maradni. Csak hát, nem tudtam mit kéne csinálnom igazából, így a végén nem tettem semmit… De igen, szerencsére most már szabad az út, hogy barátok lehessünk. – Barátok és semmi más…Majd, hogy ezt meg is erősítsük kezet ráztunk. Olyan nagy a keze. Illetve nem zavaróan nagy, abszolúte nem óriási, csak az enyémhez képest nyilván méretesebb. Így ránézésre is férfiasabb, mint az enyém. Bár alapból az egész énje az. Már gimiben is helyes volt, meg persze jó alkata volt, igaz akkor még nem ennyire, de már akkor is sokkal jobban látszott rajta, hogy dominánsabb, mint én. Sose voltam az az erős, vagy izmos fiú, aki kitűnt volna. Én mindig beolvadtam, valaki, aki nehezen, de szerzett végül barátokat. Ő meg tipikusan annak a menő srácnak nézett ki, akiért a lányok oda meg vissza vannak, akiért mindenki megbolondul. Szóval tényleg semmi esélyem sem lett volna, még ha olyan is lett volna, mint én. Kilométerekkel jobb lányok és fiúk voltak csak velünk egy osztályba. Sokat keresgélnie sem kellett volna. De persze nem tudom, hogy végül milyen szerelmi életet élt.
Alapból már elkezdett repesni a szívem, mikor felajánlja, hogy hazakísérne. Az, hogy ennyire foglalkozik velem egyszerűen annyi boldogsággal tölt el, amit nem tudok kifejezni. De aztán gyorsan realizálnom kell, hogy valószínűleg csak azért mondta, mert mindenki úgy van vele, hogy én túl törékeny vagyok ahhoz, hogy egyedül menjek ki éjszaka. Még amikor esti látképet akarok fotózni is küldenek ki mellém valakit. Apa az egyik kollegáját szokta megkérni. Annyiban legalább jó, hogy nem egyedül kell néznem a fényviszonyokat és beállításokat.  – 6 év alatt elég sok minden történhetett velünk, szóval míg azokról mesélünk, addig biztos vagyok benne, hogy nem foglak megunni, de… szerintem utána se tudnálak. – csúszik ki a számon, amit azonnal be is harapok. Bár azt hiszem ebben még semmi olyan utalás nem volt, amit rossz néven vehetne, de óvatosabbnak kéne lennem. Még a végén valamit megsejt, mert egy-két nagyobb elszólás, meg a sok kicsi bőven eredményezheti azt, hogy rájön mennyire kedvelem és elveszítem. Ezt szeretném a legkevésbé. Most, hogy végre megkaptam, nem akarom, hogy elhagyjon.
Közben pedig elmagyarázom neki, hogy miért is megyek festeni a tesómhoz. Nem mondom, valóban furcsán hangozhat ez egy külsős fül számára, hiszen nem mindenkinek esik le egyből a tantusz, hogy én művészetis vagyok. Honnan is kéne tudnia, hiszen gyanítom sose tűnt fel neki, hogy matekból és fizikából mindig rossz voltam, de a rajz például nagyon könnyen ment. Még segítettem is másoknak, ha éppen úgy volt. – Nem hiszem, hogy nagyon zavarná, ha megtudja, hogy az egyik barátom jön át, akkor tuti még örülne is, hogy megismerhet. Nem rossz ember ám, csak tanár, de a diákokat is elég lazán kezeli, ezért szeretik ennyien. – Majd áttérünk a találkozók időpontjára, én pedig egyből megnézem, hogyan is alakul a jövő hetem, mert a hétvégén biztosan elérhető vagyok, de szeretnék vele minél többet együtt lógni. – Nem fárasztó, úgyis kocsival visznek és hoznak. Plusz a saját időm az fotózásból szokott állni, vagy játékból, de igazából inkább az előbbi, aminél örülnék, ha modell is lenne. – Na jó, ebbe igazán nem lehet belekötni. Gyakran kérem meg az éppen aktuális kísérőm, hogy álljon be egy kép erejére. Nem kell, hogy mutassa az arcát, csak úgy teljesen más karaktert kap egy fotó, hogy egy személy is van rajta. Még ha valamilyen mozdulatot is csinál, ami dinamikát is mutat, esetleg a képhez kötött hangulatot erősíti fel.
-Olyan jó neked, hogy veled beszélgetnek koreaiul. Engem a bátyám próbál tanítani, de kicsit reménytelennek érzem magam. A kínait pedig anya semmilyen mértékben nem tanítja, apa meg… Nos ő nem is fogja. – Tekintetbe véve, hogy azt se tudom mikor láttam utoljára. Az elején még akart velem találkozni, de én elvetettem ezt az ötletet. Féltem tőle, így nem is bántam, hogy anya nem maradt vele. A papa sokkal kedvesebb és aranyosabb velem, még akkor is, ha ő nem beszél hozzám koreaiul, hogy esetleg abban fejlődjek, de ez a legkevesebb. Olyan jól bánik velem és anyuval, hogy igazán nem is panaszkodhatok.
-Nem tudom, nem vagyok jó beszélő. Ha valakivel először találkozok, inkább csak csöndben hallgatom. – vallom be őszintén. Tényleg nem tudnék neki mit mondani. De furcsa, hogy nevelője van. Persze nem kérdezek rá, mert az azért mégiscsak gonosz lenne tőlem, így inkább hagyom. – Izé… nem kivételezek csak… Hmm… - Bevallom még magam sem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Most megfogott, nincs semmi, amit bedobhatnék, így csak hagyom, hogy tovább lépjünk még azelőtt, hogy teljesen elpirulok. – Micsodám? – kérdezek vissza döbbentem. – Nekem nincs barátnőm. Sose volt és… nem is mostanában lesz. – kezdem el vakargatni a tarkóm. Nem mintha egyáltalán bármikor is lenne erre esély. Nem is értem, hogy honnan vette ezt az ötletet, hogy nekem barátnőm legyen.