Az egyik alkalommal, mikor rövid időre visszautaztam haza, úgy döntöttem, felhozom a motort. Az idő éppen megfelelő volt rá, nem akartam tönkretenni a gumit, és nem is akartam odafagyni a nyeregre. Aztán végül az lett belőle, hogy eladtam. Tudom, hogy a városban drágábbak, viszont találtam egy jó járgányt és a tulaj hajlandó volt eladni a kétkerekűt. Kicsivel fiatalabb kiadású, mint az enyém volt, és sokkal kényelmesebb is. A változás, ami körbevett, csak eddig elzárkóztam, tudatosult bennem is. Ashley felnőtt. Ideje foglalkoznom magammal is. Nem igazán ment és megy, csak toporgok, noha elkezdtem visszavenni néhágy régi dolgot, miután jó fél év eltelt, hogy Ashley elutazott. A várost még ennek ellenére sem éreztem otthonosnak. Sok dolog volt, ami miatt úgy éreztem, szeretnék végleg hazaköltözni, és magammal vinni Ashleyt. Az utóbbiba viszont már semmi beleszólásom nincs.
Megvan a motor! Vadiúj kerekekkel, teljesen tökéletes motorral és kipufogóval. Azonnal hosszabb távra ki akartam próbálni, de a sziget ezen részén nem lehetett igazán, és nem ismerem annyira a várost, hogy átruccanjak Brooklynba vagy Queensbe. Maradt Bronx. Ott legalább csak annyit kell tennem, hogy visszafordulok. Mert még mindig képes vagyok néha eltévedni.
Pár óra elteltével érzékeltem, hogy valóban ez történt. Jót derültem magamon. Nem volt kedvem bevándorolni az egyik benzinkútra, amit ráadásul nem is tudnám merre van, s merre forduljak a város ezen részén. Amúgy sem volt túlzottan bizalomgerjesztő ez a hely, pedig reméltem, hogy le tudom vágni az utat. Tévedtem. És még én szoktam óvva inteni Ashleyt! Bekanyarodok egy másik utcába, s látok egy járókelőt, szerintem meg vagyok mentve, már ha egyáltalán szóba áll velem. Furcsa volt nekem a város, ki mennyire volt közlékeny az emberekkel. Otthon egészen mások az emberekhez. De nem is lakunk ott több millióan...
Haladok a motorral az alak után, lassan, nem akarom megijeszteni. Meg akarom előzni, s úgy bevárni. Rám is a frász törne, ha követnének, aztán megállnak mellettem.
Jó pár méterrel megállok és ugyan nem állítom le a motort, de a bukósisakot leveszem, és az mindig nehezen ment kesztyűs kézzel.
- Helló! Tudna nekem segíteni? Manhattan felé tartok és van egy olyan érzésem, sikerült teljesen eltévednem. Merre forduljak, hogy eljussak oda? - A mosolyom barátságos, és bőszen imádkozom, hogy meg is álljon. Igaz, ha nem áll meg, akkor marad a benzinkút. Egészen hülyének érzem magam.

A paranoia képes rendesen megkeseríteni az ember életét. Sokszor kerültem már rázós helyzetekbe, és a fiatalságom éveit is olyan közegben töltöttem el, amit bandák és azok háborúi uraltak, de ez a mostani még ezeken is túltett. Akkor talán csak fiatal voltam, és azt gondoltam, hogy enyém az egész világ. Vagy annyira a hétköznapjaim részét képezték, annyira mindennaposak voltak a halálesetek, hogy már nem is akadtam fenn rajta. Így utólag belegondolva ez roppant szomorúan hangzik.
Most azonban talán megértem annyira, hogy már képes legyek felfogni a kockázatokat, a veszélyt, és a következményeit annak, ha valami olyat teszek. Sajnos úgy éreztem, hogy teljesen magamra lettem utalva, és noha ez egyrészt megnyugtató volt, mivel nem sodortam senki mást veszélybe, másrészt annyira egyedül éreztem magam a problémáimmal, mint még soha. A mindig azt hangoztató nő, hogy önálló és nincs szüksége senkire, most azt kívánta, bárcsak lenne mellette valaki. Hihetetlen, hogy egyetlen dolog mennyire képes megváltoztatni az ember látásmódját, és hozzáállását az élethez.
Azt sejtettem ugyan, hogy nem tudják pontosan, hogy New Yorkba jöttem, vagy ha igen, akkor miért pont oda, így aztán a valódi nevemet is nehéz lehetett volna kideríteni. Ennek ellenére tovább óvatoskodtam, és ugyan napok teltek el anélkül, hogy történt volna valami rossz, mégsem mertem egyelőre a saját Brooklynban lévő lakásomba menni. Helyette a jól ismert környéken, Bronxban húztam meg magam. Persze nem olyannál, akit ismertem is, hanem kivettem egy lakást. Ez volt a legkézenfekvőbb, és ha kimozdultam is, akkor is úgy, mint akinek elmentek otthonról.
Éber voltam, óvatos és próbáltam mindenre odafigyelni. Az elmúlt két évben a részemmé vált, hogy odafigyeljek a részletekre, de most más miatt voltam erre kénytelen. Természetesen ott lapult nálam most is a fegyver, bár szerencsére nem az, amivel kioltottam egy életet a közelmúltban. Nem, az konkrétan pont az áldozaté volt, ez meg a sajátom. Persze engedélyem nem volt rá, viszont használni remekül tudtam, ha éppen nem voltam olyan idegállapotban, mint most.
Valószínűleg, ha nem így lett volna, akkor az események láncolata egyáltalán nem így alakul, ahogyan végül történt. Már a motor hangjának hallatán is összerezzentem, ami határozottan nem volt rám jellemző. Abban a pillanatban nyúltam a fegyverért, és biztosítottam ki a kabátom takarásában, mintha senki más nem járhatna ebben a városban kétkerekűvel, csak az, aki engem keres. Röhejes elképzelés, de az én fejemben ez teljesen logikusnak tűnt. Tényleg kezdhettem becsavarodni, most már hivatalosan is.
Mivel sietősek voltak a lépteim, és lehajtott fejjel közlekedtem – mintha ezzel pont nem hívnám fel a figyelmet arra, hogy el akarok tűnni -, így csak a szemem sarkából érzékeltem a leálló motort, és a sisaktól megszabaduló alakot. Mielőtt végiggondolhattam volna, vagy egyáltalán felfogtam volna a szavai értelmét, a fegyverem elsült. Azt sem tudtam, hogy pontosan mikor rántottam elő, egyszerűen már csak a durranás hangja jutott el a tudatomig. És abban a pillanatban az is kristálytisztává vált, hogy a férfi nem engem keres, barátságosnak látszott, és hatalmas hibát követtem el.
- Francba… - csúszott ki a számon, szemeim továbbra is hatalmasra kerekedve meredtek rá a kapucnim alól, egyelőre félig elrejtve az arcom előle. Mint aki lefagyott, úgy tartottam a kezem most már leengedve magam mellett, ujjaim remegtek a markolaton. – Én… - nem tudtam, hogy mit mondhatnék. – Jézusom! – valamelyest sikerült felocsúdnom, és elraknom a pisztolyt, miközben lábaim máris felé vittek. – A sajnálom, vagy a jól van-e azt hiszem, hogy jelen helyzetben nem túl elmés kérdés, de… jól van? – barna szemeim aggodalmasan villantak most már meg, el is felejtettem, hogy talán tényleg engem kereshet.

Elég jót szórakoztam magamon azon, hogy képes vagyok megalkotni mindazt, amiért óvtam és óvnám Ashleyt, akár a mai napig is. Ha. És ott van az a nagy ha. Mostanra ő az, aki jobban eligazodik ebben a nagy városban, és tudja kezelni az itteni világot és az embereket.
Nekem ez a pár hónap megmutatta, mennyire is más mindaz, ami otthon van és ami itt. Nem tartottam magam ehhez a nyüzsgésnek tartozónak, ugyanakkor mindaz, amit itt kaptam, sokkal több volt, mintha akár két évig otthon lennék. Két szélsőség. Mint ahogy ez mindig is megnyilvánult az életemben. Meg kéne szoknom? Inkább azt mondom, igyekszem kezelni a helyzeteket.
Talán a mondatom felénél tarthatok, mikor látom azt, amit nem akarok elhinni.
- Héhé, én nem akarok semmit, csak útbaigazítást, ember! - Még időben kapcsolnék, s lépnék arrébb. Talán ez a szerencsém. Valami azt súgta, az a fegyver el fog sülni. Így ösztönösen mozdultam, s talán éppen szerencsémre. Ha nem teszem, nem lenne több gondolatom azzal kapcsolatban, miként is legyen tovább. Így viszont a bal felkaromon érzek egy ütést, s még mindig feltartom a jobb kezemet, védőn, s magyarázón.
- Ne lőjön! - A bal kezem elengedi a sisakot, engedve a sérülés okozta sokknak, jobb kezem viszont már indulna, hogy lefegyverezze a másikat, mikor látom, mennyire nincs már rá szükség.
- Teljesen elment az esze? - Ekkor jut el a fájdalom érzete, hogy már nincs veszély. Megfogom jobbommal a bal felkaromat, mintha az segítene valamit. Visszaülök oldalt a motor nyergére.
A kérdés annyira abszurdnak tűnik, hogy még a növekvő fájdalom ellenére is elnevetem magam.
- Ha a pénztárcám kellett volna, mert éhes, csak szólnia kellett volna, s meghívom egy vacsorára.
Kicsit előre dőlök, de aztán vissza, mert akkor előre dőlnék, elesve.
- Nem, egyáltalán nem vagyok jól - még mindig mosolygok, amely sokkal inkább az abszurditásnak. Ha veszély lenne, talán meg tudnék pattani a motorral, ha már szembeszállni nem megy, így viszont csak ülök. El kéne menni orvoshoz ezzel, de akkor el kéne mondanom, hogy meglőttek s abból egyből rendőrségi ügy lenne. Majd otthon talán ki tudom szedni a lövedéket. Nem, nem hiszem, hogy menne.
- Ha elmondja, merre van Manhattan, s hogy jutok vissza a 7th Avenura, már itt sem vagyok - ki kell bírnom a lakásig. Mennie kell, de már nem vagyok az a harmincas kiadás, akinek meg se kottyan. S mielőbb indulnom kéne, még mielőtt a sokk teljesen maga alá von. Majd otthon kiütöm magam valamivel és remélem, holnapra el is felejtem.
Lehajolok a bukósisakért, de csak sikerül féltérdre esni, ahogy előre hajolok. Pedig nem akarom itt hagyni a motort sem. Még mindig az van a fejemben elsőként. Aztán észreveszem, hogy a bal kezem véres. Mégis nagyobb a seb, mint gondolom.

Nagyon úgy tűnt, hogy a bennem feszülő paranoiának sikerült sokkal nagyobb teret hódítania bennem, mint azt eddig bevallottam volna magamnak. Egyszerűen kétségbeejtő, hogy ha az ember mindenre gyanakszik, akkor milyen ostobaságokra képes rászánni magát csak azért, hogy védje a testi épségét. Még olyankor is, amikor valójában az nincs is komoly veszélyben. Még ott is azt szimatoltam, ahol egyáltalán nem volt.
- Én… - kis híján kicsúszott a számon, hogy igen, úgy látszik tényleg teljesen elmentek otthonról. Végül csak a fejemet ráztam meg tagadóan, mert semmi értelme nem lett volna magyarázkodni. A baj már megtörtént, ráadásul olyan volt a szituáció, amiből még én sem voltam képes kidumálni magam, pedig ha valakire, hát rám lehet mondani, hogy a szavak embere vagyok. – Hogy micsoda?! – először értetlenül ráncoltam a homlokomat a megjegyzése hallatán, de elég volt pár másodperc ahhoz, hogy felocsúdjak és azzal a lendülettel fel is háborodjak.
- Úgy nézek én ki, mint aki alamizsnára szorul?! – ezúttal már nem is rejtettem véka alá a véleményemet, már ami az élt illette a hangomban. Ez olyan mértékű sértés volt számomra, hogy az se érdekelt, ha tényleg engem jött megölni, és ez az egész csak egy színjáték volt a részéről azért, hogy elaltassa a gyanúmat. Ami természetesen most újult erővel támadt rám, nem eresztve sebesen zakatoló szívem.
- Megáll az eszem! – forgattam sötét szemeimet, közben hátratolva az eddig engem takaró kapucnit. Így most már remekül láthatta az egyébként is beszédes vonásaimat, már amikor nem figyeltem oda arra, hogy elrejtsem a valódi gondolataimat. Most már nem éreztem szükségét, a felháborodás azonban továbbra is maradt. – Aha… így biztos könnyen fog menni! – böktem fejemmel a sérülése felé. Szívem szerint odamentem volna, hogy magam vizsgáljam meg, aztán pedig megpróbáljak segíteni, de egyelőre annyira meg voltam sértődve, hogy nem mozdultam. Addig semmiképpen, amíg eszembe nem jutott, hogy ha orvoshoz megy, akkor még nagyobb bajba fogok kerülni.
- Ó, az istenit! – káromkodtam el magam az orrom alatt, ahogy térdre esett, és mielőtt tovább mérlegeltem volna, végül átszeltem a kettőnk között lévő néhány lépésnyi távolságot. – Jöjjön! – fogtam meg a karját, ha engedte, hogy segítsek neki felállni. – Nem messze lakom, kitisztítom a sebét, ha nem megy orvoshoz. Aztán útbaigazítom, ha képes lesz vezetni. – már kis híján a motor látványától is frászt kaptam, de uralkodtam magamon.
Ha sikerült visszanyernie az egyensúlyát, akkor elengedtem, nehogy félreértse a támaszt adó szorításom, és támadásnak vegye. Minél előbb szerettem volna eltűnni az utcáról, most már azért is, mert valószínűnek tartottam, hogy a lövés miatt már hívták a rendőröket. Oké, hogy ezen a környéken az ilyesmi mindennapos, de most nem hiányzott volna egyetlen zsaru sem.

- Az jó - mormogom megkönnyebbültebben. Nem tudom, mennyire bízhatok meg benne, a város nem nyerte el sem a bizalmamat, sem a tetszésemet ilyen téren.
A kifakadására csak felsóhajtok. Az a rohadt önérzet, amely engem is fűtött fiatalabb koromban.
- Inkább úgy néz ki, mint aki rám lőtt - mosolyodom el halványan. Remélve, hogy erre nem lő belém még egyet.
De tovább folytatja. Eltűnik a halvány mosolyom és jobbnak látom, ha inkább addig megyek, amíg háború nem lesz ebből. Nincs kedvem rendőrségen tölteni az időt. Megmondja, merre menjek és legfeljebb tolom szerencsétlen kétkerekűt, nem akarok balesetet okozni. Fogalmam sincs, de innen menni akarok, tőle el.
- Ha nem lőtt volna meg, egy egyszerű útba igazítás helyett... és még maga áll feljebb. Nekem kéne, hogy megálljon az eszem, ehelyett még mindig türelmesen beszélek magához. De nem sokáig. Majd valaki útbaigazít. További szép estét, nem örültem a találkozásnak.
De min csodálkozok? Ez egy ilyen hely. Én jöttem ide, ne reklamáljak.
A fenébe. A sokk hamarabb elért, mint gondoltam volna, s ahogy a kezemre néztem, már kezdtem érteni, miért. Nem az ijedelem volt a kiindulópont. Nagyszerű.
- Az előtt gondolta volna meg kétszer, hogy elsütötte a fegyvert. Hagyjon - hárítom el a segítséget. Úgy lekapott a saját tette után, hogy nem kívánom, hozzám érjen.
Térdemen támaszkodva egyenesedek ki és veszek egy mély levegőt. Jobb, de ...
Most nézem meg jobban. Egy nő? Nagyszerű. A szavai annyiban gondolkodtatnak el, hogy minél előbb el kéne innen tűnni. Motorosként ismerem a balhé forgatókönyvét. És nem a jó végét fogtuk, ha megjelentek. Veszek egy mély levegőt és kiengedem. A fájdalom erősödik.
- A motort el kéne tűntetni. Szeretném, ha el is tudnám vinni, mikor távozom. Egyben és hiánytalanul - egyezem bele végül. Lehet, nem kéne. Lehet, hogy pont ez a csapda.
A bukósisakot a kormányra teszem, majd egyenesbe állítom a motort. Nem érdekel, hogy fáj, lesz majd rosszabb is. És addig kell eltűnni innen.
- Csak ön után - a nőre tekintek, a korábbi mosolyaimnak nyoma sincs. Nem túl bizalomgerjesztő a hely és a helyzet sem.

- Ez… kétség kívül igaz. – ismertem el végül, mert nehéz lett volna tagadni. Tényleg rálőttem, ami miatt máris bűntudatom volt. Amikor azt a szemetet öltem meg, akkor nem éreztem ezt, hiszen vagy ő, vagy én. Nem kockáztathattam, noha azóta álmaimban előjött a jelenet, újra és újra lejátszódott a fejemben, és mindig verejtékben úszva ébredtem. Mondjuk úgy, hogy azóta nem mertem magam normálisan kialudni. Sajnos akármennyire mondjanak is törtető, érzéketlen picsának a kollégáim, attól még volt szívem, csak nem reklámoztam.
- Micsoda frappáns búcsú! – jegyeztem meg gunyorosan, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Bár az is lehet, hogy csak a zavar és a bennem összegyűlt feszültség számlájára volt írható, hogy nem kezdtem el pánikolni, hanem tényleg még én sértődtem meg. Jó, azért az ember általában felhúzza az orrát, ha azt nézik ki belőle, hogy mások szánalmára szorul. Én soha nem voltam ilyen, és nem is terveztem addig süllyedni.
- Jól van, nagyfiú! Ha magának így is megy, hát lelke rajta, én megpróbáltam! – mivel elhúzódott, így hagytam, hogy megoldja akkor egyedül. Attól még, hogy rosszul éreztem magam a történtek miatt – amit természetesen remekül álcáztam –, még nem kívántam ráerőltetni magam senkire sem. Ha nem kért a segítségemből, amit őszintén ajánlottam fel, akkor nem kért. Pedig egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki boldogulni fog egyedül. Úgy látszik, hogy mégsem vagyok én olyan rossz lövő, de nem most volt itt az ideje annak, hogy a tudásom miatt vállon veregessem saját magam.
- Oké! – bólintottam, amikor végül beleegyezett, hogy elfogadja a segítségem. Jobban megkönnyebbültem, mint gondoltam volna, mert hosszasan kifújtam a levegőt. Így legalább nem lesz belőle rendőrségi ügy, és kicsit talán a lelkiismeret-furdalásomon is enyhíthetek a történtek miatt. – Tudom, ez most nem fog tetszeni… - kezdtem bele, miután körülnéztem. – A férfiak amúgy sem szeretik kiadni a kezükből az irányítást, de tudok motort vezetni, és nem is kell messze menni. Gyorsabban odaérünk, ha hagyja, hogy vezessek, és a ház udvarán ott lehet hagyni, nem lesz baja. – azt már csak magamban tettem hozzá, hogy legalábbis remélem.
- Magán áll, hogy mit választ! – rántottam meg a vállaimat, határozottan állva. Két évig éltem egy bandával, még jó, hogy megtanultam kétkerekűt vezetni. Nyilván sokkal jobb lett volna a saját lakásom, de az ideiglenes menedékem is megteszi, a célnak meg fog felelni. Volt egy-két hasznos dolog, amivel elláthattam szerencsére a sebet. Reméltem, hogy nem olyan súlyos, mint amennyire vérzik, talán csak rosszul találtam el egy kisebb eret, de ez minden.

Hümmentek egyet, a nyilvánvalóra. Nincs mit ezen ragozni.
- Marha - istenem, de régen mondtam már ezt! Nőre meg aztán ritkán. Most kikívánkozott. Vajon a lövés tette ezt velem? Vagy csak az elfojtott húsz év tör elő belőlem? A vad motoros, aki a városban a jani volt, hiszen a banda! Megáll az eszem ezen az egészen.
- Akkor próbálta volna meg megállni, mielőtt rámlőtt! - replikázok, immár kicsit mordabb hangszínben. -  A fenébe is - sóhajtok egyet. De azért megy, még nem estem vissza és el sem.
- Máris milyen közlékeny és együtműködő - a jókedvű öreg fószer arc kerül elő megint. Minek legyek haragos. De, az vagyok, sőt dühös, de nem fogom letépni a fejét annak, aki bár rám lőtt, vagyis meg, végül nem csak be- és elismeri, hanem felajánlja a segítségét is. Még akkor is, ha neki is érdekében áll. Elfogadom, remélve, nem éppen a vesztembe rohanok.
A szavaira sóhajtok egy mélyet, majd a bőrkabát belső zsebéből előveszem a kulcsot. Sosem hagyom a motorban, ha már csak mellette ácsorgok.
- A zsaruk nem sokára ideérnek. Húzzunk el a francba - Mögé ülök a motoron, ha felült végre rá. Túl akarok lenni ezen az egészen. Kellett nekem a francos motor! Öreg vagyok én már ehhez...

A „kedves” bókra csupán a szemöldököm felvonásával reagáltam. Én vissza tudtam volna vágni valami roppant elmés beszólással, hiszen a szavak embere lennék, vagy mi a fene, de nem tettem. Uralkodtam magamon, mert ember vagyok, nem pedig valamiféle ösztönlény, aki előbb cselekszik, és csak azután gondolkozik. Vagy egyáltalán nem is gondolkozik. Nem akartam rontani semmiképpen sem a már amúgy sem túl kellemes szituációt, mivel tisztában voltam a vétkességemmel.
- Az egy… sajnálatos félreértés volt. – vontam meg a vállaimat. – Ennél többet nem tudok mondani… - hagytam végül rá. Már így is hangot adtam korábban a felháborodásomnak, pedig neki volt oka arra, hogy fentebb legyen. Mondjuk, egy férfi hisztijét sem bírtam túl jól viselni, de ezúttal igyekeztem, mert a végén még elmenne a rendőrségre, aztán pisloghatnék, mint hal a szatyorban. Bármi másra jobban vágytam, mint a rendőrök figyelő tekintetére. Carlos ötlete sem tetszett, és ezt meg is mondtam neki. Nem kellett védelem, úgysem lettek volna képesek tenni semmit.
- Nem az én együttműködésemre van szükség, hanem a magáéra. – lévén, hogy kettőnk közül én kerülhetnék nagyobb bajba. Mind a fegyver, mind az elsütése miatt. Nem is akartam belegondolni, hogy mit kapnék még pluszba a nyakamba ezzel. Még Herrera sem tudna kijuttatni, úgy elzárnának, ha ez a fickó feljelentene, mint a sicc.
- Hm, ez könnyebben ment, mint vártam. – billentettem oldalra a fejemet, kutatóan nézve a vonásait néhány pillanatig, hogy hátha rájövök, hol a buktató. Ám úgy tűnt, hogy nincs, ráadásul igaza is volt, tényleg úton lehettek a fakabátok. – Talán magának sem hiányoznak? – kérdeztem, miközben kikaptam a kezéből a kulcsot. – Na, jöjjön! – a csomagtartóból előszedtem a másik bukót – jobbik esetben azért akadt ilyesmi -, és a fejembe húztam.
Mozdulataim gyakorlottak voltak, lerítt belőlük, hogy tényleg értek a motorokhoz. Pár éve még nagyon távol álltak tőlem, kocsit is alig vezettem, de az elmúlt két évben kénytelen voltam beletanulni, és igazából meg is szerettem, ha őszinte akartam lenni magamhoz. Persze lehet, hogy hangosan a világ minden kincséért sem mondtam volna ki, de elég, hogy én tudtam.
- Szép a hangja! – állapítottam meg, hátra szólva a vállam felett, miután elindítottam. A felbőgő hang zene volt fülemnek, és mielőtt elindultam volna, még egy kis gázt rányomtam, hogy jobban hallhassam. Ajkaimon bárgyú mosoly terült szét, amit a kedves utasom szerencsére nem láthatott, lévén, hogy mögöttem ült. – Ne aggódjon, ura vagyok a helyzetnek, és pár saroknyira lakom. – tájékoztattam akkor, amikor megálltunk az első lámpánál. Azért megtartani egy ilyen nagy méretű kétkerekűt, ráadásul utassal együtt nem volt könnyű feladat, de csak megoldottam valahogy.
Alig negyedóra múlva bekanyarodtam egy bérház udvarára, ahol némi ügyeskedés után leállítottam a járgányt.
- Végállomás! – közöltem, feltolva a bukósisakot a fejemről. – Le tud szállni? – pillantottam végig aggodalmasan a férfin.

Csak egy szemöldökfelvonás, semmi más. Erre muszáj vagyok elmosolyodni, amely úgy nagyjából mindent el is mond a véleményemről. Elegem van.
- Az bizony - dörmögöm némi mosollyal. Mint aki félnótás lenne, voltaképpen az egész helyzet annyira komikus és egyszerre nevetséges is, ugyanakkor eléggé fájdalmas, hogy azt hiszem, már tök mindegy, miként reagálok. Ébredjek fel, legyen másnap, akármi, csak itt ne legyek!
És még, hogy nem tudna mondani! Hja. Most jöttem a falvédőről!
- Ahhoz előbb a maga együttműködése, vagyis segítsége kell - világítok arra, hogy miért is mondtam azt az előbb, amit. Simán szaladhatnék, vagy bevárhatnám a zsarukat. Amire eléggé nincs kedvem, elég volt nekem fiatalkoromban s nem annyira fiatal koromban szájalni Joeékkal. Istenem, de régen volt már az!
- Nem igazán - figyelmen kívül hagyom a kutató tekintetet. Régen voltak balhéim, s van pár rovásom is, egy pár nagyobb balhéban is benne voltam, mert akkor mire fel is lehettem volna bandatag. Ash megérkezésével azonban megszűntek a feljegyzések. A rosszfiú megtért. S kaptam is az ívet a bandától és a helybeliektől. Tisztelet a kivételnek. Kezdek ráébredni, hogy valóban nagy hibát követtem el, hogy nem költöztem el akkor Ashhel. De anyagilag sem álltam úgy, s talán akkor az a munkám sem lehetne... á, fenének agitálok már ezen.
Felnyitom az ülést, van benne még egy bukó, a sajátomat felszenvedem fél kézzel, már nem megy mozgatni nagyon a balt, de azért hamar túlesek rajta.
- Meghiszem azt! - Mosolyodom el azért elégedetten. Nem hiába szeretem ezt a kicsikét, s ez még jobb is, mint az előző volt. Jó vásárt csináltam vele, noha nem éppen így szerettem volna felavatni.
- Valóban ura? - Jegyzem meg azért epésen, mégsem a motorozásra értem. Nem vagyok maradi szellemű ebben. Miranda kifejezetten ördögi motorosnak számított a bandába, kenterbe verve a legtöbb fiút. Én meg jókat röhögtem rajtuk, mert azért sértette az egójukat.
Útközben kezdtem érezni, hogy kezdek fázni. Nem igazán foglalkoztam a környezettel, arra koncentráltam, hogy fél kézzel is tudjak kapaszkodni a nőbe, s megfigyeltem azt is, hogy a fájdalom kezd alább hagyni. Fantasztikus lesz levenni a kabátot, de legalább addig is szorít rajta valamennyit.
Fogalmam sincs, mennyi idő múlva, nekem a végtelennek tűnik, s mivel hátul ültem, s motoroztunk, nem kellett erőlködnöm a beszélgetéssel és a kifelé koncentrálással sem.
Leszálltam ugyan a motorról, azonban éreztem, hogy a világ mintha nem lenne annyira színes, éjszaka ide vagy oda. Vagy csak este van, és én érzem csalókának az egészet.
- Az még megvan - kezem babrál a bukósisakkal, s nehezen, de leveszem, a kormányra akasztva.
- Essünk rajta túl minél előbb - abban a pillanatban megdőlök, s csak belekapaszkodni tudok a nő vállába. - Ennyire nem szoktam piskóta lenni.
Lenézek a kezemre, s az, hogy csupa vér, az csak egy enyhe kifejezés.
- Azt hiszem a vérveszteség okozza. Jobb, ha minél előbb felmegyünk - még mindig van bennem egy adag félelem, hogy mindez csapda. De már olyan mindegy, nem?
Próbálom tartani magam és a súlyom inkább magam vinni, s nem kapaszkodni a sérült kezemmel sehová. Nem akarok nyomot hagyni, noha azért szerintem időnként, önkéntelenül, eddig is hagytam.
- Egy pohár jéghideg vizet, azt elfogadnék, vagy valami töményet - fázom, ez néha végigrobog rajtam.

- És el is fogadja azt? – érdeklődtem komoly arckifejezéssel, mivel a férfiak nagyon is hajlamosak voltak arra, hogy maguk akarják megoldani a gondjaikat. Nekem meg csak a problémák mellé még nehezebbé tette volna, ha győzködnöm kell arról, hogy ugyan hadd segítsek már. Semmi kedvem nem volt hozzá, de tudtam, hogy nem én vagyok most az áldozat. Ez volt a legrosszabb az egészben, úgyhogy semmi jogom nem volt pattogni.
A békesség kedvéért inkább nem firtattam, hogy miért kerüli ő is a rendőröket. Nekem csak jól jött most, bár kezdett az a sanda gyanúm lenni, hogy nem sokáig tudom elkerülni őket, noha megvédeni úgysem lettek volna képesek. Én ebben szentül hittem jelenleg, és semmi sem lett volna képes eltántorítani eme meggyőződésemtől.
- Igen, valóban… - szűrtem a fogaim között kissé türelmetlenül, mert nem igazán rajongtam azért, ha megkérdőjeleztek. Jó, oké, a részéről igazából még érthető is lett volna, de ettől még nem kedveltem jobban. Végre tényleg magamra találtam ismét, és csak ez számított, nem? Most már nem terveztem több baklövést elkövetni, bármilyen hihetetlennek tűnt is ez a számára.
Miután végre sikerült magunk mögött hagyni az első métereket, én is kezdtem valamelyest megnyugodni. Nem lesz ügyem a rendőrséggel, ettől máris szebbnek tűnt a világ. Egyszerűen csak szerettem volna minél előbb eltűnni az utcákról, és ha ehhez éppen társaságot is el kellett viselnem, hát álltam elébe. Miattam szorult segítségre, és a helyzetem ellenére azért maradt még bennem elég emberség ahhoz, hogy megpróbáljam helyrehozni a hibámat, és segítő kezet nyújtsak neki. Még akkor is, ha a legtöbb ismerősöm erősen kételkedett volna abban, hogy vannak érzéseim. Vannak, és most baromira kellemetlen volt az egész szituáció.
- Oké! – azért gyanakodva figyeltem a mozgását, miután leparkoltam a járgányt, és leszálltam a nyeregből. – Nekem megfelel, csak… - talán akartam még valamit mondani, de a szavak annyiban is maradtak, ahogy megkapaszkodott bennem. Egy pillanatra meginogtam ugyan a hirtelen érkező súlytól, de elég hamar összeszedtem magam, és máris támaszként tudtam funkcionálni.
- Hát persze! Én is ezt mondanám, biztos az öregedés tehet róla. – vigyorodtam el, hátha sikerül némiképp elvennem a feszültséget a helyzettől. Egyébként fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idős lehet, még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy nagyjából velem egy korú. – Jöjjön, támaszkodjon rám! – igaz, hogy már így álltunk, de azért felajánlottam, és némi mélyről jövő nyögést követően elkezdtem magunkat vonszolni az ajtó felé, hogy minél előbb falakon belül legyünk. Még jó, hogy volt lift, mert ezt lépcsőn nem bírtam volna a harmadikig.
- Meg is jöttünk! – közöltem az általam bérelt lakás ajtaja előtt. Odabent nem volt túl otthonos, szerintem egyértelműen látszott, hogy átmenetileg húztam meg magam. Ahhoz meg semmi köze nem volt, hogy mi okom volt erre. A rendes lakásom ennél sokkalta fényűzőbb hely volt, és évek óta nem jártam benne. Borzasztóan hiányzott most. – Mind a kettőt kap, rendben? – előügyeskedtem a kulcsot, ami könnyedén fordult el a zárban, és már bent is voltunk. A nappaliban lévő hevenyészett kanapéra ültettem le.
- Máris jövök, addig próbáljon kibújni a kabátból, és szabaddá tenni a karját! – adtam az utasítást, azzal én is kibújtam a sajátomból, és magára hagytam. Szereztem egy adag vodkát, és a beígért hideg vizet is. – Parancsoljon! – mind a kettőt felé nyújtottam, rajta állt, hogy melyiket szeretné előbb elfogadni. Azt, ami a kezemben maradt, az asztalra tettem le, és elindultam felkutatni az elsősegély dobozt. Azzal felszerelkezve tértem vissza, aztán leültem vele szemben az asztalka sarkára, és megvártam, amíg megkapom az engedélyt, vagy legalábbis a figyelmet az ellátására.

Újfent elmosolyodom, már amennyire megy a fájdalomtól.
- Különben nem mondtam volna - túl büszke már nem vagyok, hogy elfogadjak segítséget. Ashley miatt sem lehettem az, mert azzal tőle veszem el a lehetőséget, abból a kevésből, ami megmaradt a számára, hogy az anyja elhozta hozzám. De lehet, így volt jó neki. Már nem fogom megtudni.
A kijelentésre csak egy arcot vágva nézek rá.
- Érett muksókra bukik, már értem. Így vadássza le az összeset? - Hát. Ezt is régen mondtam már. Azt hiszem, kezd a korábbi korlátom fel-felszakadni, s előbukkanni mögüle az a Geoff, aki... nem, ő már nincs, elkopott, kikopott.
Próbáltam legalább haladni és egyenesen tartani magam, hogy ne szédüljek annyira, de inkább az zavart, hogy néha el-el tűnni látszódott a világ, legalábbis fekete-fehér masszává összeállni, és elhallgatni.
A lift oldalának nekidőltem a hátsómmal, hogy addig se kelljen magam és neki sem tartani és tudjam, merre az arra. Arra igyekeztem figyelni, hogy a bal kezemmel semminek se érjek neki és fogjam meg. Lehet utána magyarázkodni. És mintha a vérzés is abbamaradt volna, hogy nem  mozgattam a karom.
- Az jó - dőlök hátra a kanapé háttámlájának. Az érkező szavakra viszont kiegyenesedek és az ép karomat kihámozom a kabátból, elég nehezen, utána pihenni kell. A másik karom még a kabátban van, mikor visszatér.
- Köszönöm! - Felhajtom a vodkát, az asztalról elveszem a poharat, a hideg vizet a halántékomhoz, majd a homlokomhoz nyomom. Jól esik a hidege.
Amíg megint eltűnik, leszenvedem a bal karomról a kabátot, majd a fogam összeszorítva továbbra is, letépem a póló anyagát a vállamról, felfedve a motors tetoválások egy részét, s a pólót a kabátra dobom, annak már mindegy.
- Azt hiszem, inkább csak a vérveszteség a sok, nem a seb - nézem a sebet. Nem jó helyre talált be. Rosszabb helyre is mehetett volna.
Aztán észreveszem, hogy rám vár.
- Egy kézzel sosem végeznék - egy halvány mosolyra futja, s érzem, hogy a vodka forrósága is kezd hatni, az időközben előtörő hidegre.

- Persze, szó szerint levadászom őket, ha már másképp nem megy. – ajkaim enyhe mosolyra görbültek, ahogy reagáltam a szavaira. Azért szörnyű volt belegondolni, hogy véletlenül rálőttem egy ártatlan emberre, mert olyan szinten elhatalmasodott rajtam a paranoia. A fenébe is, soha senki ne kerüljön efféle helyzetbe, nem kívántam egyetlen épeszűnek se. Bár én már nem számítottam annak, ez határozottan bizonyított tény.
Annak végtére is örültem, hogy mindenféle gond, és rendőri beavatkozás nélkül sikerült eljutnunk a lakásomig. Vagy legalábbis a lakásig, ahol most meghúztam magam. Vágytam a saját otthonom után, amit évek óta nem láttam már. Ki tudja, milyen állapotban volt most, de mégis, Manhattan előkelő részén volt, és nem ehhez hasonló környéken. Ez inkább arra emlékeztetett, ahol felnőttem, és nem vágytam vissza azokba az évekbe. Nem véletlenül menekültem, törtem ki innen, és tessék, most mégis újra itt voltam. A sors iróniája, azt hiszem.
- Most csak ez van itt… - és igazán azt sem tudtam volna megmondani, hogy ez minek. Nem is szerettem a vodkát, de ez volt olcsó, és valamelyik este annyira magamba fordultam, hogy jó ötletnek tűnt a boltban. Másnap elég szarul voltam, de túltettem magam a pillanatnyi gyengeségen legalább. Elhessegettem gyorsan a kellemetlen emlékeket, mielőtt újra felfordulna a gyomrom már csak ennyitől is, és visszatértem hozzá az elsősegély felszereléssel együtt.
- Elég lett volna, ha csak simán leveszi, vagy megkér, hogy segítsek. – dünnyögtem, elnézve a póló maradékát. – Igen, én is azt hiszem, tekintve, hogy nem eresztettem magába egy egész tárat. – azt már csak magamban tettem hozzá, hogy szerencsére. – Ez most biztos csípni fog, de a fájdalomcsillapító túl sokára hatna, érzéstelenítőm meg nincs. – készítettem fel előre. – Ha akar, töltök még egy felest, mielőtt kitisztítom a sebet. – ajánlottam fel. Az már rajta állt, hogy él-e a lehetőséggel, vagy inkább nem húzná tovább az időt, csak gyorsan túlesne rajta. Mint egy ragtapasz esetében, amit egyébként ő is fog kapni.
- Melyik banda? – kérdeztem rá, szinte észre sem véve, hogy ezzel elárultam, hogy felismertem a tetoválások eredetét. Oké, ha tüzetesebben megnéztem volna, akkor talán még arra is rájövök, hogy kikhez tartozik, hiszen utánanéztem annak idején mindennek, de nem volt most erre időm. Különben is, a félelem ismét kezdett felkúszni a gerincem mentén. Talán jók voltak a megérzéseim, és tényleg miattam jött, rám vadászott. Habár nem azok közé tartozott, akiknél én éltem az elmúlt két évben, de sosem lehet tudni. Ettől függetlenül próbáltam nyugodt maradni.
- Akkor, mi legyen? – néztem rá végül várakozóan, hogy kér-e még egy felest, vagy felkészült rá, hogy nekiessek a sebének, és felmarjam azt.  

Felkuncogok, megingatom a fejem, ami nem a legjobb ötlet, de már késő, így csak igyekszem pislogni.
Vajon, ha itt születtem volna, akkor itt élnék? Élnék-e? Egyáltalán, miért agyalok ilyen marhaságokon? Haza kéne mennem, de hol van a haza? Azóta kinéz a kisváros magából, hogy megérkezett a lányom, s két évvel ezelőtt újfent felerősödött bennük mindez, hiába tudták, hogy akár erővel is elveszik Asht tőlem, ha az anyja családja úgy dönt. Kiváló alany voltam bűnbaknak, s ezt most érzem igazán. Felszabadultabb lettem itt, nem ismernek, nem tudják, ki vagyok. Erre tessék, most itt vagyok. Mi a szart műveltem én, Istenem, hogy ennyire eltolom az életem?
- Megteszi - az viszont biztos, hogy jó erős, éget is rendesen, viszont hama fejbe is fog vágni.
Ránézek, majd a pólóra, s újfent vissza rá.
- Annak már amúgy is mindegy - és nincs kedvem emelgetni a karomat.
- Elég egy golyó is, ha az tökéletes találat. Nos... ez az - nézem meg a lövés helyét.
- Megtisztelő, hogy belém engedte volna - az ital jobbat tesz, de még nem iszom meg a vizet, csak az arcomhoz nyomom a poharat. Hideg.
- Nem vagyok nyuszi, de jöhet - nem azért, mert alkoholista lennék, arról letettem, még gondolatban is. Felhajtom a másik pohárral, de ez már nem üt annyira, mint az előző. Majd később fog, ha együtt elkezdenek hatni.
- Hogy? - nézek rá értetlenül, aztán látom, hova figyel egy pillanatra. - Már csak volt. Holland városában - amelyik a Michigani bandának az egyik oldalszárnya. Valahol örültem, hogy kikerültem onnan. Elég veszélyessé váltak mostanra
- Aztán jött a lányom, és a motoros alfából gondoskodó apa lett - szeretem Asht. Akkor is, ha olyan dologba keveredett, amitől éppen védeni akartam. Attól még a lányom és bármi van, az ajtóm nyitva áll a számára.
- Mehet - fordulok úgy felé, hogy hozzáférjen a karomhoz, a kabátot meg a könyököm alá teszem.
A sérülésekben, ha később nyúlnak hozzá, az a jó, hogy addigra már nem érezni igazán, ha hozzányúlnak. Egészen addig, míg beljebb nem nyúlnak a szövetekben, és meg nem fogják a golyót.
Pokolian fáj, az a szerencsém, hogy a poharat már letettem a kezemből, s arra figyelek, ne akarjak elhúzódni, vagy éppen leütni a nőt. A vérveszteség másik előnye, hogy az ember lelassul, ezt már a korábbi beszédem is egészen jól igazolta, hiszen lelassult a beszédem, noha még nem vészes, pusztán csak kezdek fázni és a szédüléshez már az alkohol okozta szédülés is párosul.
És még szép, hogy csendben maradok, míg a golyót szedi ki, a vodkás tisztogatásra viszont már inkább a könyökömre görnyedek, mélyeket lélegezve. Nem szokásom morogni, és ordítani talán már vagy harminc éve nem ordítottam, akkor is valami kis punk dobta fel az agyvizemet, hogy végül egy alapos nevelésben részesüljön.
Viszont érzem, hogy kezd eltűnni a világ, így inkább gyorsan (annyira nem, lelassultam) a kanapé támlájának döntöm a hátam, s pont jól tettem, mert utána eltűnik a kép. Fene a vérveszteségbe, kibírtam volna... talán ez az utolsó, ami bevillan. És hát persze az is, hogy nem vagyok már húszéves, akinek meg sem kottyan.

- Azt hittem, hogy csak a végzetes találat a tökéletes… - nem akartam mulatni a helyzeten, de valahol mégis egy kicsit komikus volt. Szegény, lőhettem volna bénábban is, vagy csak súrolni a tölténnyel a karját, és akkor most nem lenne semmi probléma. Erre tessék, nekem még a véletlen művének hála is sikerült így eltalálnom. Valószínűleg, ha szándékosan akartam volna, akkor nem így sikerül. Pedig tudtam lőni, gyakoroltam sokat, de mostanában a feszültség miatt, ami bennem volt, egy kicsit dekoncentrált lettem.
- Oké! – biccentettem, és már töltöttem is a következőt, amit aztán a kezébe nyomtam. Lehet, hogy nekem sem ártott volna egy kis lélekerősítő, mert én meg nem szerettem másoknak fájdalmat okozni. Ennek ellenére tudtam, hogy most pontosan ez fog történni, mert kíméletesen nem lehet végrehajtani az ilyesmit.
- Aha… nem igazán vagyok arrafelé járatos. – vallottam be. Talán hallottam, vagy olvastam róla, de így hirtelen most nem rémlett. Talán jobb is, mert ha voltak ott kapcsolatai, ha valamilyen úton-módon eljuthatott hozzá az infó rólam, akkor bizony tényleg nagy bajban voltam. És mi rá a garancia amúgy is, hogy nem miattam volt itt? Csak éppen nem úgy alakult a találkozásunk, ahogyan ő tervezte. Nem is akartam megkönnyíteni annak a dolgát, aki azért jött, hogy megöljön. Ennél jóval több túlélési ösztön szorult belém, még ha nem is tűnt úgy. Ezt persze nem terveztem kiteregetni neki.
- Milyen kedves történet. – futólag küldtem felé csupán egy mosolyt, többre nem futotta. Még mindig kis híján a torkomban dobogott a szívem ettől az egész helyzettől, és a lehetőség gondolatától, hogy talán tényleg ő hozza el a halálomat. – Bár tapasztalataim szerint az emberek többsége nem változik meg egyik napról a másikra. – tettem még hozzá bizalmatlanul, ennek ellenére magamhoz vettem az alkoholt, hogy ráöntsem előbb a sebre, aztán egy ruhára, amivel még át akartam törölgetni utána.
- Van egy csipeszem. Nem túl nagy, de remélem ki fogom tudni szedni vele. – időnként azért felpillantottam, hogy lássam, hogy hozzájárul ahhoz, amit tenni készülök. – Sajnálom! – suttogtam, miközben összeszűkült szemekkel arra koncentráltam, hogy minél kisebb fájdalmat próbáljak okozni, és minél gyorsabban túlessünk ezen az egészen. Nekem sem volt öröm, hogy szenvedni láttam valakit, hiába volt abszolút ismeretlen számomra a fickó. – Hé, maradjon ébren! – szóltam rá, amikor láttam, hogy kezd vészes lenni a helyzet. Ám tenni már nem tehettem semmit, de legalább addig is nem érzékelte, hogy befejeztem a tisztogatást.
Gyors mozdulatokkal még lemostam vízzel is a seb környékét, amikor már nem volt szükség fertőtlenítésre, hogy aztán erősen beköthessem a sebet. Vajon egy sima tűvel össze lehet ezt ölteni? Végül is, megpróbálhattam, most már úgysem volt magánál. Minden tőlem telhetőt megtettem a cél érdekében, hogy aztán már ténylegesen rátekerhessem a kötést. Jól leragasztottam, és ahhoz képest, hogy nem voltam ebben járatos, egészen elégedettnek éreztem magam.
- Hahó, kész vagyunk! – jéghideg ruhával törölgettem a homlokát és a tarkóját, egészen közel hajolva az arcához. Alaposan megnéztem magamnak a vonásait, eszembe sem jutott, hogy a hirtelen támadt közelséget talán rossz néven veszi, és automatikusan leüt, vagy ki tudja. – Keljen fel, talán jót tenne egy langyos zuhany. – óvatosan rázogattam, lehetőleg kímélve a sérült karját, és a másikat fogva meg.

- Ó, ez fájt - utalok az idézetre. - Katonával halottam valami hasonlót. - Na, az sose lettem volna. Én és a parancsok követése. Elég volt az otthoni nyomorom. És ja, lehetett volna tökéletesebb is a lövése, akkor nem azon agyalnék, mennyire fáj, vagy nem fáj a seb. Egyszóval: igaza van, nagyon is.
Felhajtottam a második kupicát is, alaposan kiengedve a csípősségét. Becsukom a szemem egy pillanatra. Hathatna jobban is és hamarabb is. A fájdalomtól nem félek, a vérveszteség talán jobban izgat, még nem tudom.
- Szép hely. És eléggé... konzervatív - simítom végig az arcomon a tenyerem. Olyan sokáig hittem a szülőföldemnek. Csak szenvedtem ott. Ha Ash nincs, semmi napsugár nem jutott volna az életembe.
Elnevetem magam, beletúrva a tarkómba.
- Ash már majdnem húsz éves. És kénytelen voltam. Az anyja hozta el, otthagyta. Kellett egy tisztességes munka, hogy felneveljem. - fogalmam sincs, miért beszélek erről neki. Késői életközépi válság? Ott baszna fejbe az élet, ha még legalább ennyit kéne élnem a saját nyomorommal.
- Felőlem - utalok a csipeszre, széttárt kézzel. Ha érti, mit kell tenni, engem ugyan nem zavar.
- Ne sajnálja. Megtette, most más tesz. Csak tegye - sóhajtottam szakaszokban a válaszokat.
Már csak azért is, mert elég sokszor kellett nyelnem és a világ is forogni kezdett körülöttem.
Ó, nem, most nem kéne elájulni! És csak sikerül...
Melegem van, elég rendesen, aztán meg fázom, s aztán megint melegem van. Ebbe a melegségbe robban bele valami hideg a homlokomon és tarkómon.
Megrezzenek, s félig kinyitom a szemeim, aztán újfent becsukódnak.
- Hogy? - Ahogy teljesen kinyitom a szemem, látom, egészen közel van, ösztönösen hátrébb húzódnék, ha menne.
Aztán leesik, kire is nézek, sóhajtok egyet s végigsimítok újfent az arcomon.
- Inkább haza kéne mennem - elég gyengének érzem magam, hogy akár bárhova elsétáljak, nem hogy még motorra üljek. Én is érzékeltem ennek képtelenségét.
- Zuhany? - állni sem megy. - Ahhoz pihennem kéne még. - Ami félős, hogy bealvás lesz és nem akarok itt aludni. Még véletlenül kapok még valamit meglepetésnek.
Pár perc pihenő után ismét megszólalok.
- Jobb, ha hazamegyek - megpróbálok felállni, ami annyira megy, amennyire a sérülés, a vérveszteség és a pia teszi. Ingatagon. Megkapaszkodok a kanapé háttámlájába, vagy akármilyébe, ami a kezem ügyébe kerül.
- Ez nem egy gyors ... zuhany lesz - mióta lettem ilyen piskóta? - Van ... kérhetek egy pohár vizet?
Azt hiszem a folyadék az kéne.