Úgy nem értem minek szokás időpontot adni, ha az orvos vagy terapeuta nem hajlandó akkor fogadni az embert. Jó, nem mintha olyan sok és sürgős dolgom lenne, időmből kitelik a várakozás, csak így nincs sok értelme. Legalább szólhatott volna, hogy jöjjek később vagy valami, mert mégsem jó számára ez az időpont. Amúgy sem értem merre lehet a gyógytornászom ilyenkor, mert elvileg már két órája megkezdődött a rendelése is. Remélem, még befárad egy órán belül, többet nem várok rá, mert a dugóból is kilehet kerülni ennyi idő alatt, még ha elaludt is simán be kéne érnie. Ha meg közbejöttek neki a dolgok, akkor igazán jelezhette volna felém.

Azt sem tudom, merre dőljek a várakozóban kipakolt üres székeken. Szinte percenként pozíciót váltok, és az órára pillantok, hátha több idő telt el. Ezt úgy az ötödik percben meg is unom és inkább az ételautomatát kezdem el vizsgálni. Úgy ennék most valamit belőle, de egy cent sincs nálam, na meg vigyáznom kéne a kalóriákkal, míg komolyabban nem edzhetek, mert így csak a kilók fognak felszaladni rám, és akkor csak még eggyel több probléma lesz. „Haldoklásom” közepette aztán az egyik nővérke egy kerekesszéket parkol le velem szembe majd tovább megy. Erősen érzem is a késztetést, hogy bírtokomba vegyem, és kicsit próbálgassam, de nem! Megtudom állni, bármi áron! Nagyot sóhajtok, majd hirtelen realizálom, hogy valahogy bele kerültem. Mi, ez mikor történt? Nem is erre indultam el. De hát ha már így adta a sors, akkor elkezdem piszkálni előbb csak a kartámaszt, majd a kerekeket is. Szép lassan előre és hátra brillírozok vele, majd egyre nagyobb távot teszek meg, egyre nagyobb lendülettel. Ez voltaképp nem is rossz. Talán az még nem probléma, ha elmegyek vele a kanyarig, majd vissza. Kíváncsi vagyok hogy lehet ezzel megfordulni.

Egyre nagyobb élvezettel hajtom a kerekeket oda, s vissza. Míg nem eljutok arra a szintre, hogy úgy élvezem már, mint a kicsik a nyuszi biciklit. Örömömnek hangot is adok és teljesen kezdek megfeledkezni arról, hogy miért is jöttem ide mag. Enyém a folyosó, csak az enyém, nem mászkál rajta most senki, akkor meg szabad száguldoznom, nem? Kérdésemre, azonban egyből kapom is választ, mikor pont akkorra érek a sarokra, mikor más befordulni készül rajta, nekem pedig időm sincs fékezni, így az ütközés elkerülhetetlen lesz. Ijedtemben egyből pattanok is fel, álló helyzetbe, hogy sajnálkozásomat a másik átvizsgálásával együtt kezdhessem el, remélem nagyon nem okoztam fájdalmat. – Istenem, úgy sajnálom! Jól vagy, minden oké? – pillantok is rá aggódva és inkább félre is rakom az útból a tolószéket, hogy még csak szem előtt sem legyen a bűnös tárgy, elég csak annak a „sofőrje”.

Mindig is örökmozgó gyerek voltam. Ezért is kezdtem el sportolni, hátha az kellően leszívja minden fölösleges energiám és akkor a tanárok is meg a szülők is jobban boldogulhatnak velem. Valamilyen szinten működött is, de ez akkor volt mikor még tudtam is normálisan mozogni. Most viszont még annak is örülök, ha egy rövid sétát megtudok ejteni segítség vagy szünet nélkül. Nagyon utálom, mert nem ehhez vagyok szokva. De hát tíz év kóma után mit várok? Csoda, hogy ilyen állapotban feltudtam már tornázni magam. Bár nem is szerettem volna sokáig tolószékben lenni, így nem kis munkám és erőlködésem van a dologban. Már futni is nagyon szeretnék, de ahhoz még annyira levannak tapadva az izmaim, hogy arról még egy félévig szerintem csak messziről fogok álmodozni. Francokat, nem várok én annyit! Max három hónap, annál többet nem adok! Főleg, hogy ha már megy a futás, akkor visszatérhetek a tánchoz is végre, utána meg a többihez.
De sajnos a saját akaraterőm és kitartásom nem elég ide, kell hozzá egy szaki is, aki minden alkalommal megkínoz, hogy visszaépítse az izmaimat. Most viszont úgy néz ki, hogy nem hajlandó időben megjelenni és szólni is elfelejtett róla. Pedig már telefonom is van azóta és tudja a számomat is. Én pedig már tudom kezelni is ezt az érintőképernyős dolgot is, bár tény, hogy nem vagyok olyan gyors a gépelésben, mint a mai fiatalság – fájó számomra, hogy annak én már nem sokáig vagyok része -, de már egész jól kezelem. Már nem tévedek el a térkép mellett is és egészen jól kezelem a manapság népszerűnek számító appokat is. Jelen helyzetben viszont nincs kedvem a telefonomat bámulni, hogy úgy töltsem el a várakozási időt, mert feleslegesen nem akarom rongálni a szemeimet. Szeretnék sokáig egészséges lenni így nem szeretnék függővé válni és én is telefonzombi lenni. Na meg a szemüveg sem hiszem, hogy jól állna, én meg a szememhez nem nyúlok, hogy lencsét használjak. Az olyan… gusztustalan, fúj. De egyhelyben ülni sem izgi, így néha felállok és teszek egy kört, átnézegetem a kirakott újságokat, olvasgatom a plakátokat, vagy éppen az ajtókra kitett írásokat. Ez egy ideig leköt, de nem sokáig. Aztán meg is látom, hogy valaki félre pászít egy tolókocsit és meg is jelen a fejem felett az a bizonyos égő. Miért ne? Úgy is üres a folyosó és senkinek nem kell.
Több sem kell nekem, pattanok is bele, hogy aztán a magam szórakoztatására elkezdjem azt félőrült módjára hajtani. Arra viszont nem számítok, hogy az egyik körben a saroknál -milyen meglepő módon - valakibe majdhogy nem bele is megyek. Ijedten pattanok is ki, hogy leellenőrizzem tényleg nem lett baj miattam, aztán félre is tolom a bűnös tárgyat. – Bo…Bocsánat! É-én csak itt… - habogok össze meg vissza miközben a hátam mögé mutogatok, majd csak az ajkamat beharapva szegem is le a fejem, mint egy rossz gyerek, mert hát tulajdonképpen az is vagyok. Vagyis, nem! Én már felnőtt vagyok, szóval ideje is úgy viselkednem! Miután ezt eszembe juttattam finoman meg is csapom a saját arcom, mert így nem viselkedhetek. Buta Benji, hozd helyre, mint egy felnőtt! Meg is köszörülöm a torkom ahogy visszanézek rá, hogy immár, normál férfihangon és értelmesebb mondatot tudjak neki kinyögni. – Rettentően sajnálom a történteket! Belátom, hogy figyelmetlen és meggondolatlan voltam. Tény, hogy lehetett volna rosszabb is, de nem lett… Szóval ez a lényeg, nem? Akarom mondani, tudom, bűnt követ-…bűnt? – ráncolom is meg a homlok, hiszen talán ez nem éppen a legmegfelelőbb szó ide, de mindegy, érteni fogja, nem? – Khm, nem tanúsítottam megfelelő viselkedést egy ilyen helyre, de ígérem több ilyen nem lesz! – húzom is ki magam. Na ez már mindjárt felnőttesebb szófordulat volt szerintem. – Remélem nincs hari… akarom mondani harad. – pislogok rá őszinte reménnyel a szemeiben, és csak remélni tudom, hogy ebből nem rendez nagyobb ügyet. Amúgy sem akarom itt feleslegesen feltartani, biztos van jobb dolga is.