10 sztereotípia az ázsiaiakról:
1. Alacsonyak - Tény, hogy nem vagyok egy égimeszelő a magam 177 centijével, de azért erős túlzás, hogy, aki ázsiai az nem lehet magas.
2. Kicsi van nekik - Honnan tudod? Megnézed?
3. Csak rizst esznek - Egészségesebb, mint az olajban tocsogó krumpli. Bár én személy szerint nem vagyok annyira nagyon oda a rizsért, ha tehetem kerülöm. Ettől függetlenül gondolom jártál már legalább egy kínai büfébe, ha már máshol nem is. Gondolom csak rizst láttál mindenfele.
4. Boba (buborékos) tea őrültek - Aljas rágalom! Más is az lesz, aki egyszer bele kóstol. De csak a lelked megnyugtatásáért: nem azért dolgozom ilyen fajta teázóban, mert nem tudok nélküle élni, csupán valakinek ki kell szolgálnia a sok álszenteskedő, angolon kívül mást nem nagyon beszélő amerikait.
5. Igazi matek zsenik - Hát egy átlag amerikaihoz képest lehet, amúgy kötve hiszem.
6. Kockák - Életemben nem játszottam számítógépes játékokkal és nem is vágyom rá
7. A húzott szem miatt rosszabb a látásuk - Inkább, mint úgy átlagban mindenkinek, a természetellenes fény használatától és társaitól. Nekem sem születésem óta rossz, szóval ez az elmélet is kilőve.
8. Panír alatt minden állat egyforma - A szegényebb negyedekben előfordulhat még manapság, de tudtommal Dél-Amerikában is lehet kapni tengerimalacból készült fagylaltot. Vagy akkor titkon ők is ázsiaiak?
9. Szagmentesen izzadnak - A sok fokhagyma miatt, ami kimondottan baktérium ölő hatású. Bár azt nem mondom, hogy teljesen virágillatúak maradunk egy alapos edzés után.
10. Nem bírják az alkoholt - Ezzel még talán egyet is értek, viszont annyi előnnyel indolunk, hogy nálunk a másnaposság is tűrhetőbb.

10 tény rólam
1. Én vagyok a hetedik, egyben legkisebb gyerek a családban
2. A testvéreimmel ellentétben engem nem érdekel az örökségért folytatott verseny
3. Házasságon kívül született gyerekként nem is álmodozhatnék az örökségről, mert az a cég hírnevébe is kerülhet
4. Kilenc éves korom óta nem is láttam a családom, csak évi kétszer néz rám a fater, hogy élek e még, vagy feleslegesen fizeti a gondnokomat
5. Igazából a bűnüldözés és megelőzés mindig is jobban érdekelt, mint az elit élet
6. Szeretek önkénteskedni. Sokszor járok ki a menhelyekre segíteni, és a hajléktalanokat sem hagyom figyelmen kívül.
7. Eléggé extrovertált vagyok és szeretem mások történeteit meghallgatni, ezért az sem ritka, ha az utcán lévő hajléktalanokhoz huppanok le egy kis időre. Meg sem gondolná az ember, de néha ez nekik többet jelent, mint egy falat kenyér. Persze, sosem üres kézzel megyek.
8. Nem félek bepiszkolódni. A mai ember már akkor is elhúzza a száját, ha pocsolyába lép, pedig néha a jó élményekhez nem árt, ha feladjuk a tisztaság mániánkat.
9. Nem vagyok jelen egy közösségi média felületen sem. Talán ez manapság elég hihetetlennek tűnik, de eddig speciel semmi értelmét és szükségét nem láttam. Jelentem nélküle is van élet és legalább nem tesz telefon zombivá.
10. Főbb jellemvonásaim: romantikus, hiperaktív, folyton mosolygós, türelmetlen, beszédes, őszinte, gyerekes, fáradt, segítőkész, hazudásra képtelen

15 évesen:
A konyhából érkező illat már a bejáratnál megcsapja az orromat. Jennifer szokás szerint azért robotol, hogy belépve egy családiasabb légkör fogadjon. El sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok neki. Ugyan, csak egy egyszerű alkalmazott, akinek a nyakára lettem bízva, de számomra olyan, mintha csak az édesanyám lenne. Főz, süt rám, takarít és nevel. Mindezt pedig megtenné fizetés nélkül is, hiszen szeretetből teszi értem, így bár nem vagyunk vérségi kapcsolatban, mégis őt érzem a legközelebb magamhoz. Hamarabb nevezném őt családtagnak, mintsem egyszerű bejárónőnek. Igyekszem magam mögött halkan becsukni az ajtót, halk kattanására viszont egyből felkapja a fejét. - Megjöttél?- hallom is a hangját miközben leszenvedem magamról a cipőt az előszobában. Fogalmam sincs, hogy ennyire jó a füle, vagy ilyen erős illattal rendelkezem, vagy csupán az anyai ösztönök mellett vette észre a jövetelem, de minden egyes alakalommal bámulatba ejt eme "képessége". - Ühüm - felelem kissé lustán, mire ő csak mosolyogva kezdi mesélni, hogy mi mindent készített nekem. Mintha csak az éhen halástól féltene engem, pedig -habár jó evő vagyok - nem szokásom egy egész sereg helyett enni még edzés után sem. Csak fáradtan battyogok be hozzá, hogy a hang mellé végre láthassam is a mosolygós ötvenes évei vége felé járó hölgyet. Majd minden szó nélkül kerülöm is meg a pultot, hogy hátulról szorosan átölelhessem. - Valami baj van? - hirtelen megáll a kezében a fakanál és igyekszik megfordulni az ölelésemben, hogy végig tapogassa az arcom, nem e vagyok beteg. -Jenjen, te szeretsz engem, ugye? - pillantok rá kiskutya szemekkel, mire az ő arcára csak nagyobb aggodalom ül ki. - Már miért ne szeretnélek? Miért kérdezel ilyen hülyeségeket? Ugye nem tettél semmi rosszat? - fogalmam sincs mi fordulhatott meg a fejébe, de az ábrázatát látva nem épp olyan dolgok, amik rám jellemzőek lennének. Csak halványan elmosolyodom, mire ő először csak felsóhajt, majd csapkodni kezd. - Ah, ne bánts, hát, így hogy érezzem a szeretetedet? -védekezve húzom is magam elé a kezem, de szerencsémre hamar visszafordul, hogy figyelmét újból a készülő ételre fordítsa. Ezt kihasználva pedig újból átölelem. - Most komolyan, miben sántikálsz? Máskor nem szoktál ennyire bújós és csendes lenni. -kérdésére először csak vállat vonok, majd kis szünet után erőt veszek magamon, hogy ki is nyögjem, ami engem bánt most. Tudom, hogy neki mindent elmondhatok, de kicsit azért tartok a dologtól és igazából nem is tudom, hogy kezdjem. -Jenjen... Te ugye, akkor is szeretnél, ha... Ha én... - kis szünetet tartva gondolkodom is el azon, hogy mit is akartam ebből kihozni, majd inkább irányt váltok és a kerülő helyett az egyenesebb utat választom. - Ma megcsókoltam egy fiút. - jelentem ki végül, de a hangom szinte alig hallható, hiszen félelmembe Jennifer hátába fúrtam a fejem. A beálló csendre viszont egy idő után kénytelen vagyok felemelni, hogy lássam mi is játszódhat le benne. Most biztos vége mindennek, de úgy sem tudtam volna ezt sokáig magamba fojtani. Ő meg hát az édesanya karakter mellett a legjobb barátom is. - Már ideje volt.- Meglepetésemre nem is olyan választ kaptam, amire számítottam. Mi az, hogy ideje? Csak ráncolni kezdem a homlokom, mire ő elneveti magát. Most már tényleg nem értek semmit. - Hyun Tae drágám, már bölcsis korod óta az én szoknyám alatt lábatlankodsz, szerinted nem ismerlek már eléggé? - néz is rám hátra, én pedig nem értem hova akar kilyukadni, így inkább nem is szólok semmit, hátha folytatja. -Nem emlékszel arra, hogy kiskorodban miért piszkáltak a bátyáid?-erősen elgondolkodom a kérdésén, de ésszerű okot nem tudok feleleveníteni, hiszen rég volt már. - Nem azért mert idegen betolakodó voltam, akinek az édesanyja miatt az apjuk félre lépet? - merek megkockáztatni egy tippet, ami még egész valóságos is lehet. - Is. De már akkoriban sem csak a lányokon járt az eszed. Azt hittem egyértelmű a számodra, hogy ezt én tudom rólad.

---

Napjainkban:
- 1,2,3...- számolok is visszafelé egy széles mosoly kíséretében, aztán már készül is kép. Azért még mielőtt visszaszolgáltatnám a telefont a jogos tulajdonosának leellenőrzöm, hogy tényleg jól sikerült-e és mind a hárman vállalhatóak vagyunk rajta. Nem az első alkalom, hogy valaki fényképet vagy közös képet szeretett volna készíteni velem, legalábbis az ide járó lányok többségében igényli ezt a kapott italok mellé. Lassan már ideje lenne valami díjat is bevezetnem rá, hogy hasznom is legyen belőle, de kapok elég borravalót is, így feleslegesnek láttam eddig. Egy nagy mosoly kíséretében köszönök is el a lányoktól, hogy végre neki láthassak egy kicsit rendet is tenni magam körül. Őszintén, nem is értem, hogy lettem itt ennyire felkapott, - mert annyira helyesnek nem tartom magam, hogy világszám legyek -de amióta itt dolgozom azóta ez a módi. Kicsit kényelmetlennek tartom, de valamilyen szinten meg a munkámhoz tartozik, nem? Már éppen fordulnék is meg, hogy összébb pakoljak és neki készüljek a mosogatásnak, ha már most úgy is nincs senki, mikor egy ismerős hang üti meg a fülemet. - Komolyan kezdek aggódni. A végén sztár lesz itt belőled, utána meg elfelejtesz. - csóválja meg a fejét Jennifer, mire én csak jót mosolygok. - Jaj már, hát miért felejteném én el azt, aki anyám helyett anyám volt? Amúgy is elég nagy előnyben vagy, nem tudtad? Te birtoklod rólam a legtöbb képet. - amit még akár fel is használhat ellenem, ki tudja mik lapulnak ott nála. - Mi járatban vagy mami? - pillantok rá kérdőn, mert nem nagyon szokása munka közben zargatni, mire csak meglengeti az orrom előtt azt a zacskót, amibe reggel az ebédemet csomagoltam. Tudtam, hogy valami hiányzik, de egészen eddig a pontig nem vettem észre hogy mi. Már éppen nyúlnék is érte nagy hálálkodások közepette, mikor hátrébb rántja a szatyrot. - Na, nem nekem hoztad? - tény, hogy mostanában kicsit sokat ettem, de azért még nem látom idejét az éheztetésnek. - Ugye tudod milyen nap van? - pillant rám kérdőn, mire én csak vállat vonva válaszolok, hogy hát gáz is lenne, ha nem tudnám, mert munka és suli szempontjából nem mindegy. Ő persze, csak a fejemre csap, hogy nem erre gondolt, hanem a dátumra. Ezek a nők és a dátumaik... Tudtommal nincs sem szülinap, sem évforduló, amit nem kellett volna elfelejtenem. -Ma este jön apád. Szeretném, ha időben hazajönnél, ha már miattad van itt. Ne húzd ki nála a gyufát, ha egy mód van rá, mert ahogy a telefonban hallottam, nincs jó kedvében. - kedvem szerint rá is vágnám, hogy kit érdekel az öreg, de most nem a legmegfelelőbb helyen vagyunk ahhoz, hogy ezt megvitassuk, így csak szemet forgatok, majd egy aprót bólintok, hogy felfogtam az adást. Más választásom úgy sem lenne, ha megakarom kapni az ebédemet. Na meg, ezt már ezerszer átbeszéltük, hogy kinek mi a véleménye a helyzetről, de valahogy még mindig nem tudok abban hinni, hogy ez az én érdekemben van. Jen ugyanis már kiskorom óta azt akarja beadni, hogy nem azért lettem száműzve otthonról, mert senkit nem érdeklek és nem tekintenek rám családtagként, hanem azért, hogy megvédjenek a testvéreimtől. Ha azt mondaná, hogy a céget akarja védeni a nép haragjától, akkor még hamarabb meg is érteném, de hogy ez az én védelmemre szolgáljon... Mindenesetre legyen, hajlandó vagyok eljátszani a gondatlan jófiút, mert ha már csak évi két alkalomról van szó, akkor legalább egyet letudhatok.
Este, mire hazaérek terített asztal fogad, az asztalfőnél apámmal. Nagy nehezen veszem rá magam arra, hogy az anyanyelvemen köszöntsem is a vendéget, majd helyet foglaljak. Bár Jennifer is koreai, még itthon sem szokásunk nagyon használni az anyanyelvünket. Annyira szokva vagyok már az angolhoz, hogy nehéz is lenne. Most viszont nincs más választásom. Bár többségében hagyom is a nőt beszélni helyettem, én csak megfigyelője vagyok a beszélgetésnek és csak akkor szólalok meg, ha tényleg muszáj. Viszont vannak olyan témák - mint a barátnő, vagy hogy miért ilyen szerencsétlen szakot választottam - amiket csak nehezen tudok lenyelni vagy megválaszolni. Mit érdekli, de most komolyan? Az én életem, úgy sem számít bele a családi összképbe. Meg most ne engem akarjon már megnevelni, van rajtam kívül még két lánya meg négy fia. Rájuk kéne inkább figyeljen, hogy meg ne öljék egymást a nagy harc közepette. Egészen jól szórakozik a férfi, ami számomra inkább idegesítő, így idejét érzem annak, hogy letöröljem az arcáról azt az elégedett mosolyt. Bár ezért még tuti kapni fogok, de ne legyen minden ennyire kerek neki velem kapcsolatban. Nem ismer és nem is fog, így ideje kicsit felvilágosítanom. -Meleg vagyok. - vágok bele a szavába a semmiből teljesen komoly képet vágva, még ha ez az állítás csak félig igaz is. Ő persze először csak próbálja értelmezni a hallottakat, hátha félre értette. - Meleg vagyok, ezért nincs és nem is lesz barátnőm. A tanulmányaim pedig nem nevetségesek, hiszen védelemre mindenkinek szüksége van, még a magad fajta idiótáknak is. Tégy meg nekem egy szívességet és tagadj ki végre, hogy ne lógjak két világ között feleslegesen. Látogatnod sem szükséges már, hiszen Jennifer szépen felnevelt, ami rólad kevésbé mondható el. Az ajándékaidat is elviheted magaddal, egyet sem bontottam még ki az elmúlt öt évből. Most pedig, ha megbocsájtasz, ha nem, nekem edzésem van. - mosolygok rá, majd miután meg köszöntem a vacsorát és egy csókot nyomtam a nő arcára, kapom is fel a táskámat és a lehető legnagyobb lendülettel csapom is be magam mögött a bejárati ajtót. Nem vagyok kíváncsi a reakciójára, csak remélni tudom, hogy nem Jen fog miattam szívni. Azt már talán mondanom sem kell, hogy nincs semmilyen edzésem most és hogy kicsit lengébben vagyok öltözve a kelleténél, hiszem legalább egy pulcsi nem ártott volna, de én már vissza nem megyek, csak akkor ha elutazik a fickó. Addig valakinél csak akad legalább egy szabad kanapé.