Heloise&Heloise

I'm falling In all the good times I find myself Longin' for change And in the bad times I fear myself

Vannak alkalmak, amikor minden úgy megy, ahogy nagykönyvben megvan írva. Ügy, vallomás, bizonyíték, DNS-elemzés és látlelet; minden adott hozzá, hogy megkezdődhessen a bírósági eljárás - persze, nem egyszerre összegyűjtve. Nem meglepő, hogy ezek az ehhez hasonló napok ritkák, mint a fehér holló, ha nem ritkábbak, és valahányszor megesnek, általában csak csodálkozással vegyes ódzkodással nézünk egymásra, várva, mikor üt be valami nagyon rossz és kiszámíthatatlan.
Egy átlagos ügy ennél már jóval több kihívást ölel fel. A probléma általában ott kezdődik, hogy az esetek nagyjában nincs, vagy nagyon kevés bizonyítékot tudunk felmutatni, és ha túl sok idő telik el a bűncselekmény és a feljelentés között, esélyünk sincs bármit felhasználni, ami akár egy kicsit is hajazhat egy orvosi véleményre. Reménytelennek tűnhet, de nem az, ha elég elhivatottan forgatod fel a legapróbb köveket is.
A reménytelen az, amikor már felforgattad a világ összes létező kavicsát, és még így sincs a kezedben semmi. Csak egy vallomás. Szavak, amiket majd egy másik emberé meghazudtolnak, mígnem kifutsz az időből, az ügy pedig csatlakozik rengetegsok testvérhez az irattárban, tovább gyarapítva a megoldatlan ügyek töretlen halmát.
A mai nap is valahogy így telt, ráadásul duplán; két ügyünket vesztettük el, mert nem jutottunk egyről a kettőre. Ben, a társam, dühös volt, mint mindig, így rám hárult a feladat, hogy ezt közöljem az érintettekkel. A rutinnak és az éveknek köszönhetően jól tudom, a megtört kifejezés az arcukon még hosszú hónapokig kísérteni fog, és még nem döntöttem el, miképp próbálom majd elkerülni a velük való találkozást az álmaimban; a jó öreg nem alvással, vagy a „normálisnak” minősülő megoldással, amikor is beveszem azokat az altatónak csúfolt gyenge pirulákat, és ugyanúgy álmodok. Csak mélyebben, nehogy feltudjam magam ébreszteni.
Előre fáradt vagyok a gondolattól, ez lehet az oka, amiért csak akkor eszmélek rá a kulcscsomóm hiányára, amikor a szolgálati fegyveremet adom le. Más esetben kérdés nélkül újra fel, az asztalom felé venném az irányt, most viszont tanakodok egy kicsit. Technikailag nincs szükségem a kulcsra (kivéve a kocsikulcsomra, de azt még éreztem a farzsebemben), tekintve, hogy már nem élek egyedül, és reményeim szerint Zofia otthon van, gyakorlatilag pont ez a „reményeim szerint” fordít mégis a lépcsőfordulón felfelé, Zofia ugyanis annyira kiismerhető, mint egy mandarinra állított telefon, miközben nem beszélsz mandarinul.
Nyolc óra felé közeledünk, ilyenkor a túlórázók java is hazafelé veszi az irányt (kivéve azokat, akik nem), hogy átadják a terepet az éjszakásoknak. Ben ma hamarabb ment el, mint szokott, jobb esetben haza, rosszabban pedig inni valahova, így az egymással szembe tolt asztalaink üresen fogadnak, az én asztallapomon pedig ezüstösen csillannak meg a kulcsaim. Legalább nem hagytam el őket. Lelki szemeim előtt látom a jelenetet, ahogy végig csúszok-mászok az egész emeletem a kulcsom után kutatva, és nem rajongok túlzottan a képért. Egy életen át hallgathatnám, és amíg a munkahelyi élcelődést fényévekkel jobban kezeltem, mint a magánéletit, ha lehet, mégis inkább kihagytam volna.
Az egyik szabad zsebembe nyomom a csomót, és odaintve néhány kollégának, újra a lépcsőház felé fordulok. Jobban mondva, fordultam volna, ha nem látok meg egy felém közeledő, ismerős sziluettet.
- Hell? – vonom fel csodálkozva a szemöldököm.
Igazság szerint nem kellene meglepődnöm, legalábbis már nem kellene, tekintve, hogy Hell váratlan felbukkanásai kezdenek egészen rendszeres formát ölteni. Nem tudom, hogy ezt a kezdetektől fogva így tervezte-e, vagy csak a benne élő pszichológus világított rá, hogy nagyjából én vagyok a legkevésbé rugalmas ember, akit csak el lehet képzelni, mindenesetre már volt némi fogalmam arról, mikor számíthatok rá. A hetet megtudtam saccolni, legalábbis.
Heloise-t – vagy a druszámat – a terápiáim során ismertem meg, ugyanis nála kötöttem ki, amikor az előző pszichológusom elhavazódott a kutatásai körül. Pont ez az időszak szolgált az események évfordulójaként is, ami egyet jelentett az intenzívebb rémálmokkal, úgyhogy Heloise két-három beszélgetés után át is adott egy pszichiáterhez, az altatók szükségessé válása miatt. Nem alakult ki köztünk igazi doktor-páciens kapcsolat, amiért mérhetetlenül hálás vagyok, de mégis, az a pár alkalom pontosan pár alkalommal több, mint amennyit szerencsésnek találnék egy új barátság nyitányaként. Mert, valahogy barátok lettünk. Vagy valami olyasmik?
Fogalmam sincs. Ahogy arról sincs, miért bólintottam rá egyáltalán, amikor az utolsó időpontunk után Hell (érdekes becenév amúgy, nem mintha bármivel rosszabb lenne a Loise-nál, csak megjegyeztem!) elhívott meginni egy pohár bort. Azt hiszem, meglepődhettem, és hagytam, hogy a reflexeim uralkodjanak felettem, ezért a bólintás. Nem lehetnek túl jó reflexeim, ha szociális képességeimről van szó.
Ennek már több, mint fél éve, és azóta sem tudtam teljesen elengedni a gyanút, hogy Hell vagy csak tanulmányt ír rólam, vagy a kriminálpszichológia iránti lelkesedése vezérli. Egy visszafogott hang a fejemben szeretné velem elhitetni, hogy a személyemért keres, de… miért tenné? Nem mintha a gyanújaim elég erősek lettek volna ahhoz, hogy visszautasítsam Hell társaságát, mert őszintén, arra nem igen lehetett még panaszom, és nem tudom, mennyire löki gödörbe a szociális életemet, ha bevallom, hogy a három városi barátom között tartom számon, kétségek ide, vagy oda.
- Szia – köszönök rendesen is, amikor egymás elé érünk, egy valamelyest bátortalan mosollyal. – Nem számítottam rád; igazából, ha nem hagyom itt a kulcsom, lehet, el se csípsz. Szívesen körbevezetnélek, de azt meghagynám egy másik alkalomra, ha lehet. Mi járatban? Tervekkel érkeztél? Szerepel bennük esetleg valami étel? - kérdezem, amikor megérzem a hasam korgását. Egy vacsorát tudnék értékelni.

IT’S HARD TO DANCE WITH A DEVIL ON YOUR BACK

SO SHAKE HIM OFF

Sok minden teheti fel a pontot arra a bizonyos I betűre, különböző emberek különböző módon birkóznak meg a mindennapjaikban átélt stresszel. Én mondjuk kifejezetten szeretem a bort, de… van az úgy, hogy Jonah ajtajának berúgása nem elég ahhoz, hogy kiengedjem a bennem felgyülemlett negatív energiákat. Főleg, ha az a seggfej „apai kötelezettségekre” hivatkozva lelép egy időre. Megkérdőjeleztem-e a dolgot? Természetesen! Mert bár nem nyerné meg a legrosszabb szülő díjat, azért van egy olyan érzésem, hogy a gyerekei bőven elégnek gondolják majd, ha születésnapokkor és karácsonykor küldenek neki egy képeslapot és ezzel letudják a kötelező köröket, hiszen ez a címeres díszpinty is nagyjából így járna el irányukban, ha az anyja és az ex-neje alkalmanként nem hörögne rá telefonon. Vagyis… a beszélgetéseink nagy részéből ezt szűrtem le, hacsak akkor épp nem az alkohol, vagy az „én egy menő férfi vagyok, egy kis csengettyűs macskával, megmutatom mi a macsóság”. Bár nem tudom miért lenne „macsó” dolog inkompetens apának lenni, de hát… logika. Ez az a dolog, amit nem Jonahban kell keresni.
Valljuk be, hirtelen növekedett meg azon dolgok száma, amik megbolygatták a nyugalmam: egyfelől szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy mennyire eltérő bánásmódot igényelnek az eddigi, önjelölt pácienseim és azok a jóéletűek, akiket a büntetésvégrehajtás tol rám, hogy „segítsek nekik visszahelyezkedni a társadalomba”. Hihetetlenül unalmas tud lenni, ha a drága „beteg” meg van róla győződve, hogy minden szavát visszamondom majd a rendőröknek, akik majd kiforgatva azt visszaviszik a börtönbe… ebből adódóan tehát ülhetünk ötven percet csöndben, egymásra meredve, majd a találkozó végén megbeszélhetjük, mikorra is ütemezzük a következő csendkirály játékunkat. Átkozottul nagy élmény.
Ezen felül Heather nem olyan régen állt elém a nagy bejelentéssel, miszerint tervei között szerepel az, hogy jelenlegi párjával gyereket vállalnak, ami bizony egyet jelenthet csak: hamarosan neki kell látnunk keresni valakit a helyére. Őszintén szólva ez a hír végképp nem tett boldoggá, hiszen az évek során sikerült annyira összecsiszolódnunk, hogy néha már fél szavakból is értette mire vágyom… és ez nagyon-nagyon sok helyzetben hasznos volt. Meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmi terveket forgat a fejében, teljesen váratlannak hatott… vagy lehet, ha jobban figyelek, akkor kiszúrtam volna a jeleket? Ó, te jó ég, az átkozott pácienseim felőrölték minden csepp empátiám és odaadásom, legalább az életem többi területeken szerettem volna ezt elkerülni.
Persze, nem akadályoztam meg, elvégre a legtöbb nőben még mindig az a pályamodell él, hogy egy darabig dolgozik, aztán az anyaság öröme elé néz és ráhagyja a párjára a kenyérkereső pozíciót, de azért kicsit fájt ez, mert elég sokáig azt hittem egy a gondolkozásunk Heatherrel. Hát… hiba volt.
De, így a panaszkodási folyam végére érve legalább érthetővé vált mindenki számára miért éreztem hatalmas vágyat arra, hogy nagy mennyiségű alkoholt fogyasszak el egy olyan helyen, ahol még jól is érzem magam. Volt is erre egy tökéletes helyszín a fejemben… és az is, hogy talán Loise is oda meg vissza lesz értem, ha elviszem oda. Ha meg nem… hát, én aztán biztos, hogy jól fogom érezni magam!
Lehet nagyra értékelte volna, ha érkezésem előtt küldök neki egy sms-t, vagy bármit amivel jelzem igényeimet irányában, de akkor oda lett volna a meglepetés ereje, meg aztán… sokkal nehezebb valakit visszautasítani, ha szemtől szemben ott áll előtted, indulásra készen, meg aztán képes volt csak azért elcaplatni a munkahelyedre, hogy összeszedjen… nem de? Mondjon bármit én határozott voltam: ha a nagy helyszíntervemre nem sikerül elrángatnom, akkor minimum az első bárba beültetem.
Épp ezért suhantam be az épületbe, hogy nyakon csípjem a kiválasztottat, aki ma estére megnyert magának – kérdés, mennyire élvezi majd a nyereményét. Bemenetel közben azért rákacsintottam a kis fiatal rendőrsrácra köszönetképpen, mikor útba igazított a keresett személy kapcsán. Leginkább az érdekelt, hogy Loise olajra lépett-e, avagy sem… de ha fogadnom kellett volna rá, akkor biztosan a nemre teszem a voksom. És láss csodát, igazam is volt!
- Loise! – ha már egymás neveit hangoztatjuk, viszonoztam én is a gesztust, miközben kicsit szét tártam kezeim. Nem, nem voltak olyan terveim, hogy megölelem, elvégre hiába fogadtam örökbe barátnak egy introvertáltat, azért azt hiszem Louis nem dobódott volna fel a gesztustól. Most még. Nem ivott hozzá eleget. - Meglepi! – fordulok egy száznyolcvan fokosat, hogy lehetősége legyen megcsodálnia teljes valómban, az estére kiválasztott vörösszínű ruhámban.
- Hát látod, boszorkányosak a megérzéseim! Vagy rád helyeztem egy GPS detektort – persze, mindketten tudtuk, hogy ez utóbbinak az esélye igen csekély, főleg mert Loise a rendvédelemben dolgozott és úgy véltem őket azért csak átvilágítják néha ezen szempontból, nem? Vagy én legalábbis így láttam volna reálisnak. - Hm, szavad ne feledd, adósom vagy egy körbevezetéssel – biccentettem egy mosollyal oldalra a fejem, majd úgy döntöttem megválaszolom a kérdéseit. - Nos, részemről leginkább alkohol szerepel benne, mert nálam kongatják a harangokat gőzkieresztés címszóval, de… ahova menni fogunk ott elvileg az étel is egészen jó – igen, beláttam, szavaimban nem volt lehetősége a „nem érek rá” szónak, de hát őszintén… ha a helyében lettem volna és valóban nem érek rá, akkor inkább gyorsan a távozás mezejére lépek, hátha megunom az utána való kajtatást és nem csimpaszkodom belé, hogy „naaaa, Loise, csajos nap, tudom, hogy te is akarooood!”. Áhh… vannak napok, mikor nagyon tudtam sajnálni a barátaimnak nevezett személyeket.

bocsi-bocsi-bocsi hogy eddig tartott o.o | ⚶

Heloise&Heloise

I'm falling In all the good times I find myself Longin' for change And in the bad times I fear myself

Különös, hogy a két női barátom közül mindketten több, mint jogosan tarthattak igényt a „modern nő” jelzőre, ahogyan mindkettejüket a levegővételnél is könnyebb volt elképzelni egy feminista plakáton, mégis, a hasonlóságok ellenére nem győztem csodálkozni, hogy mennyire is az „erős” skála két külön végében foglaltak helyet.
Kicsit olyan volt Aprilt és Hellt összehasonlítani, mintha egy érmét forgatnék a kezemben; voltaképpen mindkét oldal ugyanolyan, ugyanabból az anyagból készült, ugyanazzal a technikával, ugyanazt a célt szolgálva, de a részletek eltértek. A legfeltűnőbb különbség talán a kisugárzásukban rejlett; April kissé férfiasabban volt karakán - anélkül, hogy tomboynak hatna -, Hell pedig mintha a femme fatale illusztrációjaként lépett volna ki egy szótárból. Ugyanúgy erős és félelmetkeltő mindkettő (a szó lehető legjobb értelmében), de teljesen különbözően. Ahol az egyikük kemény, a másikuk lágyabb, és fordítva, csak más-más területeken.
Ha továbbviszem a gondolatfolyamatot, biztosra veszem, hogy April legfeljebb csak akkor állított volna be váratlanul a munkahelyemre, ha valami vészhelyzet állna fenn. Nagyon szerettem Aprilt, olyan módokon, amikkel én sem voltam – és nem is akartam – teljesen tisztában lenni, de sokszor szinte kézzel tapintható volt a belőle áradó aggodalom, amit irántam érzett. Nem feszengtem tőle (túlságosan), sőt, a gondolat valahol hízelgett is, mert tudtam, hogy nem szándékosan csinálja, és nem is tart összetörtnek, de tisztában voltam vele, hogy sokszor óvatoskodik mellettem. Nem tudom, hogy milyen lenne a kapcsolatunk, ha nem így tenne.
Hell a szöges ellentéte volt; habár a két barátnőm közül ő forgatott egy „Heloise A. Riegan” névre keresztelt, részletes aktát a kezei között, és vele beszélgettem arról, mennyire tudok vagy éppen nem tudok megbízni az emberekben, rajta éreztem kevésbé, hogy bárhogy is tudomásul venné a traumámat. És ez valahol nagyon üdítő volt; egy kezemen megtudom számolni, hány ilyen ember van az életemben, aki rendelkezik is az ismerettel. Gondolom, ez volt a célja – nem véletlenül lehetett pszichológus.
Vélhetőleg ezért sem érdekelték különösebben olyan apróságok, mint megkérdezni, hogy ráérek-e, mielőtt beállít a munkahelyemre (és mennyire aggasztó, hogy minden barátom tudja, hogy este nyolc-kilenc előtt mindenképp itt kell keresniük?), és kijelenti, hogy az estém innentől fogva az övé, mert pontosan úgy kezelt, mint minden más barátját. Impulzívan.
- Ó, azzal nem mennél sokra. Már biztosan elvesztettem volna valahol, ahogy azt a kulcsaimmal is majdnem tettem – ütögetem meg a frissen visszaszerzett kulcscsomómmal teli zsebemet. A mozdulat egy icipicit indok is rá, hogy ne tárjam ki én is a karjaimat, noha sejtem, hogy Hell nem vár el fizikai kontaktust, inkább csak a belépőjét szerette volna tökéletes drámaisággal hangsúlyozni. Mindig azt hittem, ezek a gesztusok csak a filmvásznon kivitelezhetőek anélkül, hogy teljesen bugyután festenél közben, de Hellnél valahogy ez is működik. Ilyen lehet, ha van önbizalmad, és ügyesebb a szem- és kézkoordinációd, mint egy járni tanuló gyereké? Biztos az is segít, hogy Hell gyönyörű, de nem vagyok annyira világtalan, hogy ne tudjam, hogy a szép emberek is tudnak ügyetlenkedni, tehát nem rejtheti csak ez a megoldás.
Tudom, hogy nem fogom tudni kivágni magam a szociális hívás alól, tekintve, hogy Hell már itt áll előttem, és egyetlen egyszer sem hangzik el tőle valami „ráérsz?”-re hajazó kérdés, feltételezhetően okkal, de ez nem tart vissza a habozástól. Az alsóajkamba harapva pörgetem végig a kifogáslistámat, de valahogy nem hiszem, hogy a „meg kell sétáltatnom a fikuszomat” vagy az „el kell kezdenem a karácsonyi készülődést” ledönthetetlenül megállnának a lábukon. Azt pedig végképp nem mondhatom, hogy ne haragudj, Hell, haza kell mennem az orosz maffia által üldözött, aggasztóan sötét humorú lakótársamhoz, akiről amúgy az égvilágon senkinek nem szabad tudnia, különben lófejjel az ágyamban ébredhetek. Vagy egyáltalán fel sem ébredek.
És nem mellesleg, Heloise-t sem akarom megbántani. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok-e egyáltalán ilyesmire, figyelembe véve, hogy ő ő, én pedig én vagyok, de nem szeretném kideríteni sem.
- Rendben – bólintok lassan, kiengedve a fogaim között a megkínzott ajkamat. – Az alkohollal nem tudom, hogy állok, de legfeljebb gondoskodok róla, hogy biztonságban hazajuss.
Azért a parkolóban hagyom a kocsit, biztos, ami biztos. Legfeljebb visszajövünk érte, ha nem ittam egy kortyot sem, és akkor én magam furikázhatom haza Hellt. Úgyis az a legbiztosabb és legbiztonságosabb megoldás.
Még egyszer ellenőrzöm, hogy most tényleg minden nálam legyen, mielőtt egy kissé tanácstalan pillanat után a lépcsőház felé böknék a fejemmel. Van lift is, Hell azzal érkezhetett, de nincs is kínosabb, mint azelőtt liftbe szállni valakivel, hogy feloldódtál volna a társaságukban. Köszönöm, de nem. Remélem, Hell cipője sem fog túlságosan tiltakozni a döntésem ellen.
- Mi az oka a gőzkieresztésnek? Munka, vagy magánélet? – érdeklődök, mert csak egy icipici fokkal lenne jobb a néma csendes liftutazásnál, ha a cipőnk kopogását kellene hallgatnunk lefelé sétálva. – Nagyon csinos vagy, nem mellesleg, és ha már itt tartunk; ez sima ivászat, vagy OLYAN ivászat? Csak, hogy tudjam, mire számítsak – teszem hozzá gyorsan, és kitárom Hellnek az őrs kapuját, amikor az előcsarnokon is átszelünk, hogy arcon csaphasson minket Brooklyn hűvös, kissé szeles, és határozottan hot dog és pisiszagú levegője. New York a legjavából.
- Merre vegyük az irányt a hely felé?

IT’S HARD TO DANCE WITH A DEVIL ON YOUR BACK

SO SHAKE HIM OFF

Sokak mondták már, hogy lehetnék nagyobb tekintettel a körülöttem lévő emberek elfoglaltságaira, hiszen nem körülöttem forog a világ. Ezzel én természetesen tisztában vagyok, mint ahogy azzal is, hogy azok a személyek, akiknek csak úgy váratlanul képes vagyok „betörni” az életébe, azok olyankor általában „rám érnek” és sosincs olyan átkozott nagy elfoglaltságuk, ami miatt okuk vagy joguk lenne lerázniuk az én… kellemes társaságom. Vegyük példának okáért Jonaht. Ő előszeretettel hazudja azt, hogy nem ér rá, de ha ne adj isten megemlítem valami elég magas alkoholtartalommal rendelkező italt és felajánlom a nagy közösbe, valahogy hirtelen minden más „nagyon-nagyon fontos” elfoglaltsága a háttérbe szorul. Így tehát részemről teljesen jogos a kérdés: mennyire lehet valami halaszthatatlan, ha egy üveg tequila képes azt a háttérbe szorítani? Na, ugye! Jó, rendben, az alkoholisták más témák és drága barátom néha megtévesztően jól éli bele magát a szeszben lelkesen dagonyázó, lezüllött alakok életébe, de… inkább csak szereti magát sajnáltatni és azt hiszi, ha látványosan iszik a panaszkodás közben akkor még komolyabban vehető a nyomora. Hát nem.
A lényegre visszatérve: biztos voltam benne, hogy Loise rám fog érni, mert az esetek nyolcvan százalékában bejön a számításom… rendben, létezik az a húsz, amikor igazából nem, de a remek megérzéseimnek köszönhetően eddig mindig sikerült elkerülnöm azokat a bizonyos időszakokat. Vagy lehet egyszerűen csak szerencsés vagyok. Nem tudom eldönteni melyik eshetőség a jobb.
- Ó ugyan, a modern technológia vívmányai ezt is megoldják, hiszen mint az aggódó szülők, akár a telefonodba is telepíthettem egy ilyen appot. Más kérdés, hogy a telefont is bőven el tudja hagyni az ember, bár… sokaknak mostanában az már úgy funkcionál mint egy plusz érzékszerv a testen – nem mintha magamat tudnám fényezni ezzel a kijelentéssel, elvégre az én kezemhez is annyira hozzá volt nőve a telefon, mint a környezetemben lévők nagy százalékának. Őszintén, napjainkra szinte már elképzelhetetlen, hogy léteztek olyan idők, mikor a telefonok még nem is léteztek és esetleg levelezés útján beszélhettél meg találkozót messzebb lakó barátaiddal… vagy csak egyszerűen úgy, hogy rájuk törtél. Még a végén kiderül, hogy én magam is egy „régivágású” ember vagyok, aki telefonozás helyett elébe megy a találkozásnak! Vagy mondjuk azt, hogy ismerem egyes barátaimat annyira, hogyha előre jelezném érkezésem, akkor hamar keresni akarnának valami kifogást, ami még használható is. Ha időt adunk nekik a kifundálásra, akkor mindenki elég kreatív ilyen téren, épp ezért nem szabad megadni nekik ezt a lehetőséget.
Ó, hogyne láttam volna az arcán a kétely apró kis ráncait, az elmélkedéstől összehúzódó szemhéjakat, ahogy végig gondolja, van-e bármi hasznos kis ötlete arra, hogy miképp mondjon mégis csak nemet a meghívásra, de nagy szerencséjére jól döntött és nem mondott nemet a nagy lehetőségre. Biztos vagyok benne, hogyha elutasít, akkor már csak azért is elmentem volna a helyre hogy aztán lőjek magamról egy csomó szelfit, amivel totálisan tele-spammeltem volna a telefonját, hogy „látod ide hoztalak volna és ebből maradsz ki, te álnok nőszemély, remélem most szomorú vagy!!!”. Tele vagyok szeretettel, tudom.
- Én se tervezem azért olyan kétségbeejtően nagyon leinni magam, sajnos a munka nem vár meg engem se, de azért néhány pohárka bor sose árt meg, én azt mondom. De nagyon értékelem, hogy vigyáznál rám – szélesedik ki a mosolyom szavaim végére, hogy aztán Loise vezetésével elinduljunk kifelé az őrsről.
- Magánélet? Hát, ott leginkább az a zavaró tényező, hogy drága jó édesanyám még mindig fájlalja az unokátlanságot – forgattam a szemeim. Egyrészt persze, pszichológiailag megmagyarázható okai vannak, miért érinti ez őt elég rosszul. Elvégre ott van ő, akinek nem lehettek saját gyerekei, ezért örökbe fogadott kettőt is, azokban meg aztán semmi indíttatás arra, hogy családalapításba fogjanak. Vagyis… drága bátyámmal már jó ideje nem tudom mi a helyzet, ezért róla nem nyilatkozhatok.
- Az is elég kellemetlen, hogy Heather úgy döntött inkább anyai örömök elé néz, így lassan már tényleg találnom kellene egy új titkárnőt… vagy titkárt – tény, átkozottul húztam-halasztottam a dolgot, mivel kifejezetten elégedett voltam Heatherrel. Évek óta mondhatni minden szempontból kielégítette a felmerülő igényeimet, pont azért volt kifejezetten fájó a döntése, de persze, nem mindenki születik igazi szabad léleknek.
- A munka meg… jövőhéten mehetek börtönlátogatásra, hogy megismerkedjek a legújabb páciensemmel. Azt hiszem első körben inkább megint krumpliszsáknak öltözöm, nehogy meggyanúsítsanak, hogy ingerelni akarom a rabokat – hála a jó égnek nem dobtak be rögtön a mélyvízbe, elvégre igaz, épp a kriminálpszichológiai tudásom akarom kamatoztatni és elmélyíteni, de mondjuk egy sorozatgyilkossal feltételezéseim szerint még nem sok dolgot tudnék kezdeni.
- De akkor én is rákérdezek: munka, magánélet? – annakidején ezt jóval professzionálisabban kellett megtennem, mostanra viszont felhagyhattam az udvarias sallangokkal. Más kérdés, hogy Loise mennyire lelkesen mesél nekem az ilyesmikről bárkinek is. Tény, valahol bizakodtam benne, hogy nem hallgatná el, ha valami nagyon nyomná a lelkét, de persze, hiába láttam meg a jeleket arra menően, hogy mégis ilyesmiről van szó, nem akartam visszaélni a „tudásommal”. Mertem remélni, hogyha nagy a baj, akkor azért nem gubózna be teljesen.
- Óóóó, nagyon szépen köszönöm! Hát, volt benne munka, de azt hiszem megérte, elvégre én is elégedett voltam a tükörben visszanéző látvánnyal… más kérdés, hogy meddig fog tartani a sminkem – sóhajtottam fel, hiszen tartósság ide vagy oda, mindig történnek balesetek, aztán ha nem készül fel az ember, a hazafelé úton igazi pandaimitátorként teheti magát közszemlére. - Olyan ivászat? Mit is értesz pontosan olyan ivászat alatt? – vonogattam fel kicsit a szemöldököm, majd egy biccentéssel megköszönöm a kapunyitást. Nem sokra rá már Brooklyn csípős levegőjét érezhetem a bőrömön, hogy a következő kérdést egy széles vigyorral fogadjam.
- Nos… egy kicsit utazni fogunk, mert épp Manhattanbe készülünk, de ha oda érünk, hidd el nekem, lehet egy fél percre talán én leszek a legkedvencebb barátnőd. Már ha még nem vitt el oda valaki. Ha igen… akkor majd add meg az illető telefonszámát. Lesz hozzá néhány keresetlen szavam – elvégre nagyon elégedett voltam magammal, mikor rátaláltam a Gitanora. Ha pedig valaki elvette tőlem azt a lehetőséget, hogy én vigyem el először oda Loise-t, akkor… nagyon morcos leszek, abban biztos vagyok.
- De ha már itt vagyunk… taxi! – intettem le egy közeledő, jellegezetes színekben pompázó járgányt. Persze, utazhattunk volna tömegközlekedve, de őszintén, nem volt kedvem még több kellemetlen emberrel összezárva utazni, akkor pedig még volt pénzem. Ilyenkor kifejezetten nagylelkű tudok lenni.

itt már csak megint ismételni tudom magam… bocsi hogy eddig tartott : ((( | ⚶

Heloise&Heloise

I'm falling In all the good times I find myself Longin' for change And in the bad times I fear myself

Csak egy hajszál híja van, hogy ne kérdezzem meg ezekről az appokról Hellt, pontosabban, hogy telepített-e a telefonomra ilyesfélét, mert ha valakiből, belőle kinézem. Sokszorosan, amit azt illeti.
Végül azonban úgy döntök, hogy bizalmat szavazok neki, elvégre a barátom; és különben is, akarom én igazán tudni a választ? Nem. Boldogok a lelki szegények (és a sajtkészítők), mert övék a mennyek országa. Egy kis boldogságnak sosem mondanék nemet.
- Tudod, voltaképpen munkakövetelményem így tenni – mosolygok rá vissza a védelme kapcsán, még ha az jelen pillanatban nem is jelent többet, mint vele maradni, amíg haza nem szeretne menni, és érthetően bemondani egy taxiban a címét. Nincs is jobb a könnyű munkáknál, nem? Legalább átjár egy kis önbizalom, tudva, hogy egy ilyen kaliberű feladattal még én is megbirkóznék. Ugyanakkor, talán jobb lenne ezt valahol lekopogni, csak a biztonság kedvéért.
Együttérzőn sóhajtok egyet. – Igen, ez ismerősen hangzik. Mintha a harminc betöltésekkor valaki felkapcsolna egy égőt az anyák feje felett.
Nem mintha panaszkodni akarnék a saját édesanyámra, és feltételezem, Hellnek sem célja, ettől függetlenül szerintem minden harmincas, gyermektelen nő egyetértene, hogy az állandó fülrágás a gyerektéma kapcsán egy idő után már nem csak idegesítő, de olykor már-már a maga önálló stressz forrása. Ráadásul az én anyám még tekintettel van a múltamra is! Mit kaphatnak azok a nők, akik még ennyi előnyhöz sem jutnak?
Az előny szót – természetesen – meglehetősen szabadosan használom.
- Ó, add át gratulációimat – pislantok meglepetten. Nem voltunk túl közeli ismerősök Heatherrel, érthető okokból csak a Hellel való időpontjaim előtt és után találkoztunk, és őszintén megvallva elég neutrális benyomást hagyott bennem, de ezt illik ilyenkor, ugye? – Neked pedig sok sikert a keresgéléshez. Legalább ha a te szűrőmódszereiden átmegy valaki, biztosra veheted, hogy alkalmas.
Igazából nem tudok sokat Hell asszisztensi elvárásairól, de ha valamelyest is igazodnak a jelleméhez, minden bizonnyal ugyanolyan határozottak, ambiciózusak és hibát nem tűrőek. Legalábbis az én benyomásom valahogy mindig ez volt Hellről.
- És a börtönlátogatáshoz is. Öltözz melegen, a börtönök többnyire hidegek – teszem hozzá. Jobb tanáccsal sajnos nem tudok szolgálni, hála az égnek még nem sokszor kellett börtönbe lépnem. Szerencsénkre, vagy sem, de ritkán kaptunk olyan ügyet, ami már elítélteket is érintene. A narkotikum osztálynál ez a szám minden bizonnyal látványosan nagyobb.
A visszafordított kérdéseire amolyan „tudod, hogy megy ez” módon vállat vonok. – A munka mindig olyan, amilyen. Nehéz és fárasztó és lélekölő. Persze, megéri, de sajnos nem lesz egyik napról a másikra pozitívabb sem. A magánélet pedig… - Itt megakadok, és kivételesen nem (csak) azért, mert az égvilágon semmi beszámolható nem történt velem. Éppen ellenkezőleg; rengeteg minden történt! Csak éppenséggel egyik sem teljesen publikus. Hell viszont pszichológus, egy pillanat alatt átlátna a hazugságaimon, nem mellesleg pedig a barátom. Nem akarok előle (nagymértékben) titkolózni.
- Lett egy ideiglenes lakótársam – felelek végül. Úgy tartják, a legjobb hazugságok azok, amik igazából nem is minősülnek teljes értékű hazugságnak, mert nagy vonalakban csak az igazat mondod. A terv tökéletes, a megvalósításom sikerességét pedig majd Hell arcából tudom kiolvasni. – Egy régebbi nyomozó ismerősöm barátja. Zofia a neve, rendes lány. Még nem tudom, meddig marad, de egyelőre jól megvagyunk.
Levegő kifúj, ezen is túlestünk.
- Oh, igen, bizonyára szörnyen festhetsz smink nélkül – forgatom meg mosolyogva a szemeimet, és zsebre vágom a kezeimet a kabátzsebemben. Hiába léptünk át a tavaszba, reggel- és estefelé még kellően csípős a levegő. – Megszámolhatatlanul sokan ébredtek már melletted ijedten, ugye?
Nehezen tudom elképzelni, hogy így lenne, de azt is tudom, hogy a szép nők ritkán látják magukat valóban szépnek. Hell talán egy ettől valamelyest eltérő kategória lehet, mert nem úgy tűnt, mintha önbizalom híján lenne, ugyanakkor még ezt sem tudom teljes bizonyossággal kijelenti, hiszen az emberek ritkán ugyanolyanok belülről, mint amilyennek kívülről tűnnek.
- Tudod, a… párkeresős ivászat – seprem ki az arcomból a szél által odafújt tincseket. Addig se látszik a feszengés. Természetesen nem Heloise (mindig olyan furcsa a saját nevemre gondolni, és valaki mást érteni alatta) szándékai miatt, csak a saját kezeletlen problémáimnak hála. Azaz, kezelt, csak éppen el nem múló problémák. – Csak hogy tudjam, ha… vissza kell húzódnom, vagy nem is tudom.
Nem szoktam senki szárnysegédét játszani, szerintem ez mindkettőnk számára világos.
Készségesen, és különösebb tiltakozás nélkül szállok be vele a taxiba (hideg van, a metró dugig lenne, és ez sokkal kényelmesebb), amiben aztán egy számomra nem sokat eláruló címet mond be, hogy aztán Manhatten felé vegyük az irányt.
- Hell, mindig te vagy az egyik legkedvencebb barátnőm, és nem kell érte mást tenned, csak önmagadat adnod. A te bőrödben élve bűn lenne máshogy tenned – jegyzem meg már a kocsiban ülve, hol az ablakomon bámulva ki a fényjátékok sokaságában úszó városra, hol pedig Hell felé fordulva. - Nagyon titokzatos vagy a hely kapcsán. Elfelejtettem egy barát vagy ismertségi évfordulónkat? – poénkodok, aztán hirtelen elkomolyodok, amikor realizálom, hogy ez akár még meg is történhetett. Riadtan pillantok felé. – Ugye nem? Rémes a memóriám, ha igen, ne vedd sértésnek, és rengeteg… nem is tudom, csokoládéval? Alkohollal? Nem vagyok túl tapasztalt ilyesmiben, de valamivel jövök neked.
Azt hiszem, még sosem örültem így annak, hogy fizetésre szólítanak fel, mert megérkeztünk. Rendben, pontosabban kettőnkhöz szólnak, de én kapom előbb elő a tárcámat, mielőtt kikecmeregnék a kocsiból.
Érdeklődve vonom fel a szemöldököm. – Ez egy étterem? Hangulatosnak tűnik.