Legalább taxira adott pénzt, futott át az agyamon, mikor megállt az autó. West elég gyorsan megoldotta a lakhatásomat. Ezzel könnyen ki is békültem, a lelépésem azonban nem volt olyan sima. Gondoltam majd út közben kirak, de mint kiderült, épp fontosabb dolga volt. Én pedig, ha barátságosabb lennék, akadna, aki eltudna fuvarozni. Erre én azt javasoltam, hogy próbáljon meg közösülni magával. Végül megállapodtunk, hogy fogok egy taxit, amire ő adja a pénzt. Ahogy ő is mondta, New York nagyváros, ha olyan vagy, mint bármikor máskor, átnéznek rajtad. - Ez az? – érkezett a kérdős a kormány mögül, miután leállt a taxi motorja. - Remélem. Egy élmény volt– nyújtottam előre a pénzt, majd a hátizsák szíját átvetve az egyik vállamon szálltam ki, és azt a néhány lépcsőfokot gyorsan letudva már fülsértően hangosan berregett is a kapucsengő. - Itt az új legjobb barátja. Zofia – mondtam a kapucsengőbe, amint elhangzott az ominózus „ki az?” kérdés. – West elég sokat piál, szóval ne szopasson, ha van titkos jelszó, mert cseszett elmondani mi az – folytattam a falnak dőlve, kissé komolytalanul, de West csak annyit mondott, hogy hova jöjjek és melyik nevet keressem a csengőn. Nem igazán tért ki arra se pontosan, hogy ki a nő. Annyit tudok, hogy neki is jelvénye van. Amint megmondta az ajtajának a számát és beengedett, rövid keresgélés után már kopogtattam is, ha csak nem nyitott ajtónál várt már rám. Ő lenne az első, aki így tenne. A zárt ajtókhoz vagyok inkább szokva. - Helló. Zofia – köszöntem rá, ahogy megpillantottam, kezet is nyújtva neki. Ma kiteszek magamért. Ha ezt anyám látná. – Gondolom csupa jót mesélt rólam – engedtem meg egy halovány mosolyt, de elnézve a kissé gyanakvó tekintetét, úgy érzem, hogy West meglehetősen szar szöveggel adott el neki. – Bemehetek, vagy … megmotozol még előtte idekint? – poénnak szántam, de gyorsan letöröltem a mosolyt a képemről inkább, mielőtt elfogadná a kihívást. Mindenesetre, amint bejutottam, kibújtam az agyonhasznált tornacipőből, és a táska vállszíjait szorítva kezdtem meg nézelődni, ha csak gyorstalpalót nem tartott, hogy mi tévő legyek, ha tűz ütne ki. Sose értettem. Ha tűz üt ki, futsz. Mégis ki a tökömnek nem világos ez? - Bell azt mondta, hogy te is zsaru vagy. De biztos nem dolgoztok együtt, mert akkor utálnád, mint a szart és szóba se álltál volna vele– miközben beszélek a lakását járom be, és csak elvétve pillantok felé. Ismerek rosszabbat Westnél, nem is egyet. De a rendőrségen eltöltött pár órámból az lejött, hogy nagyjából annyira népszerű a kollégái közt, mint a hús a Big Macben. – De amúgy kösz. Hova pakoljak? – tértem át a hálálkodás után egyből arra, hogy hova is képzelte az én helyemet. Egy kanapéban legalább reménykedtem, mielőtt felcsengettem volna. – Nincs sok cuccom, szóval nem foglalok nagy helyet – egy droglabort meg sajnos nem cipelhetek a hátamon, hogy berendezzem a fürdőjében. Rohadtul remélem, hogy West megszerzi, amit ígért, mert gőzöm sincsen arról, hogyan szerezzek pénzt rá, ha nekem kell beszereznem. Ahogy arról se tudok semmit, hogy a barátnőjének mesélt-e erről. - Mennyit mondott rólam? – kérdeztem inkább rá, ledobva a táskámat oda, ahová mutatja, majd a farzsebemhez nyúlnék, de félúton megáll a kezem. – Dohányzol? – nem zavar, ha ő nem, ha őt se, hogy én igen. Kurvára remélem, hogy nem az utcára kell lesétáljak, ha épp rá akarok gyújtani. Ennyi erővel az ajtó mellé is költözhettem volna. Ha nemet mond, nem erősködöm egyelőre tovább, és folytatom a felfedező túrát. Nem éltem soha olyan lakásban, aminek meg lett volna minden fala, vagy ne hallatszott volna át, ha finganak egyet, szóval nehéz megítélnem, hogy ez mennyire számít jónak. Az én olvasatomban ez egy palotának is beillett.– Normálisnak tűnsz – néztem felé. Ez bók. Azt hiszem. Csakhogy valami kedveset is mondjak. Bár, ha onnan nézzük, hogy West után jöttem ide, akkor csak …tény. – Szomszédok? Csak mert, akkor nem hozom fel a dílerem. Nyugi, viccelek. Lent találkoznék vele – vonom meg a vállamat mosolyogva, hátat fordítva neki. Ha Bellamy nem is mesélt neki arról, hogy jön nekem némi anyaggal, előbb-utóbb le fog esni a nőnek, hogy függő vagyok. Zsaru, nekik tanítják, hogy észrevegyék az ilyet, nem? – Igazából most dílerem sincs – sóhajtottam fel, és bár nem várok túl sok együttérzést, ha az ember őszinte, jólesik neki, ha nem baszogatják érte - Akitől eddig szereztem cuccot az nem opció már. Egy köcsög volt amúgy, de jó áron adta – meséltem tovább, igazából magam sem tudom, hogy miért. Megkérdezhetném, hogy tartóztatott-e már le dílert. Ha a telefonszámát nem is tetoválta a kezére utána, azt tudhatja, hogy merre terít. De ez talán kicsit még túl nagy kérés lenne a barátságunk kezdeti szakaszában. Bár leszarom. Szükségem lesz anyagra, ez csak… előrelátás. Felelősségteljes függő vagyok. - Nem tartóztattál le véletlen dílert mostanában?
Taste me, these salty tears on my cheeks That's what a year-long headache does to you I'm not okay, I feel so scattered
Nem tudom elképzelni, hogy ez a helyzet bármilyen formájában is jól sülhet el, bármennyire is szeretnék optimista maradni. Felmerülhet a kérdés, hogy ha így gondolom, mégis miért mondtam igent meglehetősen hamar az egész helyzetre. A választ próbálom megfogalmazni magamban, miközben végignézek a frissen kitakarított, eddig inkább csak raktárként használt szobán. A friss ágyneműhuzaton, a lakás többi pontjához képest minimális számra fogott növényeken a helyiség különböző pontjain (mind szárazságtűrő, ha esetleg az új lakó nem szeretné őket sűrűn locsolni), a barátságosnak szánt apróságokon, mint a színes díszpárnák és képek a falakon, de még mindig fogalmam sincs, azon túl, hogy segíteni szerettem volna, a szociális képességeim hiányának ellenére is. Szerettem úgy gondolni magamra, mint valakire, aki a tőle telhető legeffektívebben végzi a munkáját, mindezt fásultság vagy különösebb teher nélkül. Hajtott a vérem, a tudat, hogy esélyem van levenni egy terhet egy olyan vállról, amit így is annyi minden húz lefelé, a mentális betegségektől kezdve a társadalomig, hogy csak a legproblémásabbakat említsem. Olyankor nem volt helye idegeskedésnek vagy bizonytalanságnak, cselekedni kellett, lehetőleg minél gyorsabban. De az munka volt. Ez meg… technikailag szintén az, gyakorlatilag nem igazán. Egyrészt, mert nem szoktam munkát hazahozni, egész egyszerűen csak bent maradok túlórázni, ha úgy van, másrészt pedig nem akartam, hogy az új lakótársam esetlegesen kellemetlenül érezze magát a tudattól, hogy nekem ő munka. Nem mintha ne lennének égetőbb problémái, mint miattam kellemetlenkedni – erről már az is árulkodik, hogy kénytelen egy nyomozónál meghúzni magát egy pár hónapig. A kapucsengő fülsértő rezgését hallva gyorsan behúzom magam után a szobaajtót és a bejárathoz sietek, összehúzva magamon a kardigánom és átfésülve az ujjaimmal a félig nedves tincseimet. Oké, tudom, figyelmeztetve lettem, hiszen West megmondta, hogy nagyszájú lánnyal lesz dolgom, de mégis meglepődök egy kicsit a kezdésen, amit az izgalom és a megfelelni akarás számlájára írok. Nem mintha bármi baj lenne vele! A nagy szájjal tudok mit kezdeni, a szűkszavúsággal kevésbé. - Nyitom. Harmadik emelet, 33-as lakás – felelek, és megnyomom a beengedő gombot. Amint meghallom a ház kapunyitását jelző pittyenést, idegesen túrok a hajamba. Mély levegő! Az első benyomás fontos, viselkedjünk higgadtan és természetesen. Persze, mondani könnyebb, mint megvalósítani, pláne, hogy hirtelen nem emlékszek, hogyan kell természetesen viselkedni. Nem tudom, miért stresszelek ennyire, de az értetlenkedésemtől függetlenül igenis stresszelek, még ha egy intelligensebb hang azt is magyarázza a fejemben, hogy igazán nincs rá okom. Az nyitott ajtó előtt sétálgatva várom a lakásban Zofiát, és csak azért nem tördelem a kezeimet, mert mélyen elsüllyesztettem őket a zsebemben. Egy kedvesnek szánt mosollyal kapom fel a fejemet a közeledő lépteket hallva, és valóban, az ajtóban megjelenik egy fiatal, kissé fáradtnak tűnő lány. Szinte érzem a belőle áradó szarkazmust és cinizmust. - Szia! Heloise, nagyon örülök. – Nem hazudok. Egy követ mindenképp legörgetett a szívemről a szimpla gesztus, amivel kezet nyújtott. Hirtelen, irracionálisan, de látok némi reményt arra, hogy talán valami jóval végződhet ez a lakótársasosdi. Mintha a kéznyújtás egyenesen a jószándék jele lenne, és nem csak az udvariasságé. Néha annyira naiv vagyok, hogy szinte fáj. – Őszintén, nem sokat. A nevedet, nagyvonalakban a szituációdat, és megemlítette a… a függőséged – gesztikulálok finoman szólva is érdekesen magam előtt, de képtelen vagyok normálisabb szavakba önteni a drogügyeiről hallottakat. Amivel még mindig nem tudtam, hányadán állok. Rendőrhöz képest kínosan keveset tudtam a leszokás folyamatáról az alapvetőkön túl, de a fejem hátuljában már szöget ütött a gondolat, hogy az lenne az első nagyobb projekt, amibe szívesen belevágnék Zofiával. Persze, ezt nem kötöm azelőtt az orrára, hogy belépett volna a lakásba. Meg egy darabig még utána sem, legfőképpen, mert nem tudom, hogyan lenne érdemes megtenni. Talán beszédet írok, még meglátom. - Ne haragudj – állok félre az ajtóból, ahol eddig elálltam az útját. – Fáradj beljebb, érezd magad otthon! Szívesen körbevezetnélek, de nem elég nagy hozzá a lakás, nem igazán van mit megmutatni – teszem hozzá, bezárva magunk után az ajtót. Valóban, a szűk kis előtérből már láthatta is a nagyját; a nappalit jelölő kanapékat és a tévét, a helyiség másik végén meghúzódó étkezőasztalt, a fal kanyarodását, ami az egybenyitott konyhába vezet, és négy plusz ajtót. Az egyik egy kis gardróbszekrény volt, a másik egy fürdő, az utolsó kettő pedig a szobáké. - Ez lesz a te szobád. Nyugodtan elkezdheted belakni, ha szeretnéd, de részemről bárhova pakolhatsz – lököm be finoman a távolabbi szobaajtót, de nem megyek be, hagyom, hogy Zofia olyan tempóban fedezgesse fel a lakást, ahogy szeretné. – Ha bármire szükséged lenne, vagy szeretnéd, hogy valaminek más helyet keressek, szólj bátran és kitalálunk valamit. Rögtön itt van melletted a fürdőszoba is, aztán pedig az én szobám – intek a két háló között meghúzódó helyiség felé, majd eggyel tovább. Elfojtok egy apró mosolyt a Bellel kapcsolatos megjegyzésére, és kapásból beugrik vagy öt nyomozó neve, akik mind mélyen egyetértenének vele. Westet mindig megelőzi a hírneve. Vagy hírhedtsége, kinek hogy. – Ami azt illeti, 18 hónapig az ő egységénél töltöttem, mielőtt nyomozó lettem volna. Nem mondom, hogy hiányzik, de a stílusa ellenére jó nyomozó, és ez a legfontosabb. És azt hiszem jó ember is, valahol a töménytelen alkohol, cigarettafüst, kialvatlanság és önszabotázs alatt. Tény, kevés a mentálisan igazán egészséges nyomozó a hivatásunkban, mindenkinek megvannak a maga csomagjai, amiket cipelnie kell, de West a maga módján messze a legtragikusabb és leghihetetlenebb mód ostoba példája a magányos farkas rendőrklisének. Sose láttam senkit ennyire lelkesen dagonyázni a maga által okozott problémákban, ahelyett, hogy valahogy megpróbálna kimászni belőle. Nem mintha bármilyen jogom is lenne beleszólni, hogyan éli az életét. - Csak amit az előbb említettem. Hogy egy darabig meg kell húznod magad, mert keresnek, és hogy időről-időre kisegít majd a… függőséggel. – Megint kellemetlenül integetek magam előtt gesztikuláció gyanánt, de öt perc alatt sajnos nem sikerült megtanulnom, hogyan kellene ezt taktikusabban megfogalmazni. Kissé nevetségesnek érzem magam, amiért a drog része jobban kiakaszt, mint az orosz maffia, de míg azt naponta látom, hogy a drog milyen kiszolgáltatottá tesz egyeseket, addig az orosz maffiához még nem volt sok szerencsém. – Nem mintha ezek alapján ítélnélek meg, kérlek, ne gondold így. Szeretnélek majd rendesen megismerni. Ha nincs ellene kifogásod, persze, bár bizonyos mértékig elkerülhetetlen lesz – sietek hozzátenni. - Néha. Igyekszek ellenállni, csak nem mindig sikerül – válaszolok. Igazság szerint már leszoktam, de hogy mennyire és milyen mértékben, az a rémálmoktól függ, többnyire. Mindig akad valahol egy eldugott doboz azért, biztos, ami biztos. – De a házirend nem tiltja a benti dohányzást, és engem sem zavar. Csak szellőztess ki utána egy kicsit. És ne fújd a füstöt a növényekre, ha lehet. – Ha van két szeme, amivel ráadásul még lát is, ami eddig igencsak helyes feltételezésnek tűnik, talán észrevehette, hogy az átlagnál kicsit több a növény a lakásban. Éppen annyira, hogy megkönnyebbüljek, amiért nincs kisállata, ami megehetné a benti üvegházamat. Vajon bolondnak tart? Macskás néni helyett a virágos néni? Megkönnyebbülten mosolyodok el, amikor normálisnak ítél meg. Még. – Köszönöm, te is. Nem vagy éhes? Csináltam egy kis rántottát korábban, bár attól tartok, a főzőtudományom itt megáll, úgyhogy többnyire kínait, pizzát és hamburgert fogunk enni, ha nem bánod. Kávét? Ahhoz már jobban értek – magyarázok különösebb logika nélkül, és átterelődnék a konyha felé, ha Zofia igent mond bármelyik kérdésre is, hogy megmutassam neki, mit hol talál általában. - Többnyire öregek és csendesek. A tévéjükön kívül nem sok minden hallatszódik át. Kissé felszalad a szemöldököm a téma váratlan váltásánál, és nem győzöm kapkodni a fejem és találgatni, mit szán viccnek, és mit gondol komolyan. Ha tippelnem kellene, még ő sem teljesen biztos benne. - Nem, SVU-s vagyok – mondom csendesen, noha lehet, hogy nem tudja, ez mit jelent. A lényeg mindenesetre ugyanaz; nem tartoztattam le dílert a közelmúltban. A számba harapok. – Mondd, ezt a részét a dolognak Bell intézi, ugye? Mármint, tényleg azt akarom, hogy biztonságban és kényelemben érezd magad, de mindezt bizonyos határokon belül. Nem foglak kidobni, ettől nem kell félned, ez most a te otthonod is, de neked is az lenne most a célod, hogy rejtve maradj bizonyos szemek elől. Mint a dílerek, például. Sokkal rosszabbul hangzik kimondva az egész, mint ahogy azt elképzeltem, de akármennyire is kellemetlen, erről is beszélnünk kell.
Egy köszit még elrebegek, mielőtt betolnám az ajtót és bár akad lift, inkább a lépcsőzést választom. Rosszul vagyok, ha bezárnak egy fémkalitkába. A harmadik emelet 33-as lakást nem volt túl nehéz az eszembe vésni, elég volt egyetlen betűt megjegyeznem. A nő viszont meglep. Kicsit olyan, mint aki altatóra ivott bort, de még így is jobban festett, mint én a legjobb napjaimon. Amiket egyébként határozottan nem most élek. Megkönnyebbülök, hogy elfogadja a kezem és nem keménykedik. Mivel West semmit nem mondott róla, vaktában találgattam, és arra jutottam, hogy örülhetek, ha nem küld el egyből a picsába. Én biztos ezt tenném a helyébe. Heloise viszont kedvesnek tűnik, már-már indokolatlanul, de hazudnék, ha ez ellenemre lenne. Csak fura és ismeretlen. – Hah – horkantottam fel a függőség említésére. – Tapintatos egy seggfej, mi? – intézem el egy vállvonással végül a dolgot. Őt láthatóan nem érinti túl jól, amiből nehéz volt kitalálnom, hogy West részletezte-e a dolgot, vagy elintézte egyetlen szóval. Elszokták, pedig sokféle függő van. Pont, mint az alkoholisták. Szar az összes, de akad köztük ártalmatlan. - Köszi, már érzem is – bólintottam mosolyogva, igencsak meglepve, ahogy beléptem az ajtón. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. A saját anyám nem volt ilyen barátságos velem. – Nekem tetszik – jegyzem meg, ahogy körbe hordozom a pillantásom. Nem kis fejlődés ahhoz képest, ahogy és ahol eddig éltem. Ukrajnában egy szétrohadt panelban laktunk, mint a patkányok, kintről a tehénszar beitta magát a falakba is. Amerikában pedig egyik motelszobáról a másikra vittek, ha beütött a krach. - Saját szoba? Nem semmi … - mosolyodtam el, ahogy beléptem a helyiségbe, az ágyra dobva a táskám. Az biztos, hogy utoljára volt itt ekkora rend. Mivel sosem volt sok cuccom, rendet tartanom se kellett soha. Azt hinnéd így megy, de nem. Szerettem a komfortos káoszt magam körül. – Látom bírod a növényeket – jegyeztem meg, ahogy az egyiket kicsit jobban szemügyre vettem. Ezzel én is így vagyok, csak én azért rajongok, amit el is szívhatok. – Nem, így minden oké – rázom meg a fejemet, még egyszer végig nézve a szobán. Baszki. Ukrajnában egy rohadt matracon feküdtem a szoba sarkában, Amerikában pedig szétbaszta a hátam a sok szar moteles matrac, amiből kiugrándoztak a rúgok. Ha nem tudnám biztosra, hogy a Pokolban égek el, azt mondanám, hogy ez itt a Mennyország. - Bízol benne, ha belementél ebbe – jegyzem meg, felé sandítva. A jó emberek nehezen viselik, hogy a világ …szar. A rosszak pedig meg se próbálják. Azaz, mindenki mérgezi és pusztítja magát valahogyan. Van, amiért megéri élni, ezt mondogatják. Azt elfelejtik hozzátenni, hogy akad olyan is, amit jobb nem megérni. Mégis, mint a patkányok, képesek vagyunk egymást felzabálni egyetlen plusz napért a mocsokban. - Tényleg? Pedig mindenki ez alapján szokott – pillantok rá meglepve, és mivel zöld utat kaptam, így előbányászom a zsebemből a gyűrött dobozt. – Vigyázni a növényekre és ablak. Megjegyeztem – kopogtattam meg a homlokom, majd felé nyújtottam a dobozt, hátha éppen olyan kedvében volt, hogy nem tud ellenállni. – A külföldi, drogos prostituált. Ráadásul orosznak hisz mindenki, pedig kurvára nem vagyok az – folytattam a félbehagyott gondolatmenetet, követve őt a konyha felé. Az ittenieknek nincs füle a kelet-európai akcentusokhoz, szóval nekik az ukrán, a lengyel, a litván, a lett … mindenki csak orosz. Nem csoda, ezek amerikaiak. Csak azért nem hülyézi őket mindenki hangosan, mert fosnak, hogy atombombát dobnak rájuk érte. Mivel pedig amerikaiak… erre van is esély. – Amúgy … mi ez a növény függőség? – vigyorogtam rá, az ő kedvenc szavával élve, de a Főnök legyen rá a tanúm odafent, hogy most tényleg semmi rossz szándék nem volt a szavak mögött. – Nem bírod az embereket? Pedig szép vagy, azt hinném, hogy ők szeretnek téged. A legtöbb gyökér, aki megfordult nálunk a szőkéket szerette. Párnak a lánya is biztos szőke. Beteg faszok – köhögtem füstöt. – Sajnos ez még nem tüdőrák. Amilyen mákom van, biztos nem fogok beledögleni – mosolyodtam el, ahogy a kezemben tartott gyilkosra pillantottam. Nem, én, mint a csótány, minden szart túlélek majd, amíg nemes egyszerűséggel rám nem lépnek. - Ha már így kérded, tudnék enni. És kösz a kávét is – bólintok, a lehető leghálásabban, ahogy telik tőlem, miközben kinyitom az ablakot, hogy rágyújthassak. – Nekem tökéletes, én is csak meth-et tudok főzni. Nyugi, ez is csak vicc! Egyedül az sem megy – vonok vállat, kifújva a füstöt az ablakon, amíg nem kell az asztalhoz ülnöm. Mert van egy olyan érzésem, hogy ő az az asztalnál étkezős fajta. Kitudja, lehet, hogy én is az lennék, ha lett volna valaha is asztalom. - Szóval, kajával vársz, kitakarítottad a szobát, amiben alszom és … nem abból ítélsz meg, hogy drogfüggő vagyok. Vagy, hogy kurva. Így mondják az amerikaiak, nem? – pillantok rá, ha fennakadna a szóhasználatomon. Nem vagyok olyan régóta itt, szóval közel sem beszélem tökéletesen a nyelvet. Plusz, nem nyelvész professzorok közt töltöttem az eddigi ittlétem. – Az oroszok úgy mondják, сука vagy шлюха. Mi ukránok, повія. Egyszer hallottam németül is, de már nem emlékszem rá – életemben nem hallottam még annyira visszataszító nyelvet, pedig az orosz sem éppen gyönyörű, és én a legkevésbé sem szép oldalát kaptam meg. - Miért vagy ilyen… kedves hozzám? – kérdeztem kicsit habozva, ami már az első szóváltás óta érdekelt. Ahhoz vagyok szokva, hogy semmibe néznek, beszólnak, alám nyúlnak, erőszakoskodnak. Neki sincs oka, hogy kedves legyen velem. Valamiért mégiscsak az. - SVU, az mi? Az FBI-t tudom, meg a … DEA-t – kissé bizonytalanul mondom ki, mert fingom sincs, hogy így a helyes-e. Főleg az oroszok beszélgetéseiből elkapott foszlányokból tettem ezeket is össze. Az amerikaiak dolgai rohadt bonyolultak, és nekünk már a legelején megmondták, hogy tartsuk a pofánkat, mindegy milyen feliratú jelvényt tolnak az orrunk alá. – Elméletben. De ha nem intézi, nekem kell – vonom meg a vállamat, kifújva az ablakon a füstöt. – Ami problémás, mert lefoglalták minden pénzem és… anélkül nehéz. Oleg megszerezte, amit kellett. Ő volt a stricim – tettem hozzá magyarázatképp, hisz neki a név önmagában semmit se mond. Nekem sajnos elég sok mindent. – Ha plusz kellett, magamnak kellett megszerezni. Ismerek pár embert, akiknek nincs köze az oroszokhoz. Vagy megzsarolom Dr. Fasz Tudját - ő az a német zsidó, aki miatt gyűlölöm a német nyelvet. - Csak a rendelőjét tudom hol van, de ő feltud írni pár cuccot, amivel kihúzom, míg West megszerzi, ami kell. Szóval nyugi, nem hozok ide egy dílert sem. Ha pedig West csinálja, amit ígért, neked se lesz közöd egyhez sem. Elintézem, ne fájjon miatta a fejed – csak éppen gőzöm sincsen hogyan. Nincs túl sok barátom, akiket pedig ismerek, hát, ők sem éppen a Máltai Szeretetszolgálat, hogy rászorulóknak osszanak drogot sátrakban. Vagy fasz tudja, hogy csinálják ezek a jótétlelkek. Kinyújtottam a kezem az ablakon, hogy elnyomjam a csikket a párkányon, amit aztán lepöcköltem onnan ösztönösen az utcára. – Bocs, megszokás. De … a kukába céloztam – teszem hozzá, nyilvánvalóan hazudva, de … ez a város egy kibaszott szemétdomb, mit számít még plusz egy csikk? Az asztalhoz ültem, miután becsuktam az ablakot, hacsak nem akarta még, hogy szellőzzön. – Nem sok drogost ismersz, igaz? – nézem rá, már az asztalnál ülve. Legalábbis ez jött le abból, ahogy eddig az egészhez állt. – Az elvonás a legrosszabb, hidd el. Egyébként se ér semmit. Nincs olyan, hogy gyógyult drogos. Újra visszaszokni, majd pedig megint le… abba pedig bele lehet dögleni, szóval … szart se ér – magyarázom kínomban nevetve, ahogy az asztalra könyököltem. Sosem próbáltam leszokni, de volt már, hogy nem jutottam sokáig hozzá. Nem túlzás, hogy majdnem beledöglöttem. – Más, mint a pia. Az alkohol… serkent, jól érzed magad, de csak rövid ideig. Aztán múlik, vagy túl sok lesz, nem tarthatod fent. Az alkohol csak… ragtapasz. A narkó az… teljesen más. Olyan, mintha … nem is élnél. Egyszer csak nem kell már levegő. Egyszerre áll le a szíved, a tüdőd és az agyad. Nem vágysz semmire, nem félsz semmitől. Ez a sok szarság, amit el kell viselned, nincs, nem létezik. Ez a pár pillanat… ez mindennél jobb. Aztán újra levegőt kapsz és egyszerre ömlik rád az összes szarság. De már tudod, hogy menekülhetsz előle. Szóval, újra és újra azt a pár másodperc semmit fogod keresni, másra se vágysz. Hiába szorongsz utána, lehangolt vagy, depressziós… ez csak járulékos, semmi sem fogható ahhoz a néhány másodperchez. Megteszel érte bármit. Inkább megdöglesz, minthogy soha többet ne érezd. Ez az egész… néhány pillanatért, elég szánalmas, mi? – pillantottam rá, kínomban mosolyogva, semmint örömömben. – Nincs olyan ember, aki ne lenne ettől függő. Ha rákényszerülsz… bárki él vele. Ez a lényege. Olyat látsz, olyat érzel, amit semmi nem ad vissza. Egy csapda. De tudod, olykor…valóságosabb, jobb, mint ami tényleg van, ami itt vár. Ez kinek a hibája? – költői kérdés volt, nem vártam, hogy válaszoljon. Hogy is tudna. Akinek a világa teljes, nem értheti meg, hogy más miért akar kijutni belőle, vagy kiegészíteni azt. A világ nem mindenkié, és aki nem része az próbálja megteremti magának a sajátját. Akkor is, ha az csak két pillanat. A semminél mindig több lesz.
Taste me, these salty tears on my cheeks That's what a year-long headache does to you I'm not okay, I feel so scattered
- Sajnálom, nem akartam ennyire tapintatlanul megemlíteni a dolgot – nyúlok kissé tanácstalanul a hajamba a tarkómnál, ezredszerre is megpróbálva kimasszírozni a csomókat a nyakamban, mintha az mindent megoldana. Mintha a nyakamat terhelő kis izomgörcsök hordoznák az univerzum összes problémáját. Tekintve, hogy sosem fogok megszabadulni tőlük, akár még el is hihetem, hogy ez így van. Semmivel sem logikátlanabb feltételezés, minthogy az élet értelmére 42 a válasz. – Szeretném azt hinni, hogy Bell is csak azért hozta fel nekem a dolgot, hogy tudjam, mire számíthatok, de nem merném biztosra kijelenteni. Ennyire nem ismerem. Amiért minden bizonnyal hálás lehetek – gondolom, ez lenne Zofia véleménye a dologról. Érdekes viszonyban lehet ez a kettő; az eddigiek alapján nem úgy tűnik, hogy bármelyikük is kifejezetten kedvelné a másikat, valahogy mégis olyan benyomásom van róluk, mintha partnerek lennének. Ha máshogy nem is, ebben a szarban biztosan. Az már részletkérdés, hogy nem önként teszik ezt. Mindenesetre, egyelőre úgy érzem, jól alakul a kezdésünk, legalábbis ahhoz mérten, amire számítottam. Zofia mosolyog, én mosolygok, és az egésznek csak egy kicsit van hide-the-pain hangulata, úgyhogy én abszolút sikernek könyvelem el az első benyomásokat. Már amennyire ebben a szituációban lehet. - Hát, ha egyszer van egy felesleges szoba... és sokkal kényelmesebb, mint a kanapé - dőlök mosolyogva az ajtófélfának, Zofia újdonsült szobájánál. A kanapém amúgy is egy szörnyeteg. Csak néhányszor aludtam el rajta véletlenül, és mindegyik azt követő napon átkoztam érte az összes felmenőmet, akiktől ezek szerint annyi észt sem örököltem, mint egy átkozott csikóhal, ha a saját hibáimból nem tudok tanulni. Mármint, egy ottalvást megértek, de miért történt meg aztán ez rendszeresen, amikor van egy teljesen tökéletesen funkcionáló ágyam? Nem véletlenül létezne azok a csomók a nyakamban, legalább a felüket a kanapé számlájára írom. Habozok, mert a cigaretta egyetemista korom óta a gyengém, nem véletlenül, de végül megrázom a fejem a felajánlásra. Nem szabad. Már vagy… két hónapja nem gyújtottam rá egy szálra se – ha nem számítjuk a slukkot, amit Bentől loptam a héten. Azt amúgy is azonnal megbántam, látva a szánakozó tekintetét. - Ó, a növények, és az emberek, hát… nem is tudom igazán megfogalmazni – túrok a hajamba eltöprengve. Hogy általánosságban szeretnének-e az emberek? Nem hinném. Ha másért nem is, azért nem, mert nem hagyom nekik. Ha pedig élveznek rám nézni, a versenysúlyomhoz képest néhány pluszkilóval megáldott alakom-, és a teljesen semleges öltözködésem ellenére is, azt én nem veszem észre. Nem is akarom. A gondolattól is libabőrös leszek, és nem a jó értelemben. – Igazából csak egyetértek veled azzal kapcsolatban, hogy sok ember egy, ahogy te mondtad… beteg fasz. Én pedig túlságosan tartok, az izé, beteg faszoktól, ezért inkább távol maradok majdnem mindenkitől. Hogy mindenképp elkerüljem a beteg faszokat – magyarázom, noha a rövid kis monológom még számomra is teli van kérdőjelekkel. De hé, a végére legalább már kitudtam mondani normálisan, hogy beteg faszok! - A növények meg… nem tudom – vonok vállat, mert tényleg nem tudom, miért szerettem őket annyira, amennyire. Voltak halvány sejtéseim, de a mániát én sem igazán értettem. Lehet ezeket egyáltalán? – Albanyból származom, kertes házban nőttem fel, mindig is szerettem túrni a földet. Aztán történt velem egy-két dolog, ami után ez kicsit terápiás jellegűvé változott, most pedig csak szimplán megnyugtatnak, azt hiszem. Talán valamilyen szinten pótolják a kommunikáló élőlényeket az életemben – mosolyodok el bizonytalanul. - Ö, szoktál is kivizsgálásokra járni? – érdeklődök kétkedve. Nem vagyok teljesen hülye, ha olyan helyzetben lenne, hogy megengedhetne magának egy kis kórházi számlát, most éppen nem hozzám költözne be. Különben is, ha nem lenne éves szinten kötelező fizikai ellenőrzésünk, vélhetőleg én sem mennék magamtól tüdőszűrésre. Nem is a pénz miatt, egész egyszerűen csak nem érdekel annyira az eredmény. Ebben a szmogos városban igazából amúgy is teljesen mindegy, hogy dohányzol-e, vagy sem, a tüdőd akkor sem lesz sokkal egészségesebb. - Remek! – mosolyodok el szélesebben a rántotta és a kávé gondolatára. Nem azért, mert én annyira kívánnám őket (habár, a kávéra csak akkor mondok nemet, ha már veszélyesen soknak érzem a napi adagomat), de ha csak egy rövid időre is, valami leköti majd a kezeimet. Még ha csak a kávé kitöltése és a rántotta tányérra szedése is az. – Jó étvágyat! Remélem, még elég meleg. Ha nem ízlene, csak szólj, van itthon némi maradék. Vagy rendelhetünk egy pizzát, ilyenek – pakolászok le az étkezőasztalra. Mivel nem tudom, hogyan issza a kávéját, egy kis tejet, cukrot és édesítőt is odapakolok a közelbe, mielőtt magamnak is töltenék egy bögrével. - Igen. Bár a hivatás kapcsán a prostituált a legpontosabb kifejezés – biccentek röviden, majd én is leülök. Legalább azt nem nekem kellett megérdeklődnöm, hogy milyen származású. Vagy bevallanom, hogy én is orosznak hittem. Tudatlan amerikai vagyok, nem is tagadom. De legalább képes lennék helyezni Ukrajnát egy európai térképen. Azt hiszem. – A kurva sokszor csak általános sértegetés a nőkre. A legtöbben annyit halljuk, hogy már szemünk se rebben – teszem hozzá szórakozottan, de nem nézek rá, az ujjam a bögrém szélén körözget. Talán ebből a szempontból szerencsésebb voltam, mint a legtöbb nőtársam; ha jól emlékszek, a letartóztatásokon túl csak két ember nevezett kurvának egész életemben. Két ember, akinek a legkevésbé sem volt rá semmi joga, de kettő mindettől függetlenül. - Miért ne lennék kedves veled? – kérdezek vissza, újra ránézve. Nem akarom azt éreztetni vele, mintha egy gyerekhez beszélnék, vagy egy megveszett állathoz, de az amúgy sem kifejezetten erős hangom még lágyabban cseng. Akaratlanul ugyan, de akkor is. - Nem adtál rá okot, hogy ne legyek az, és különben is, te is az vagy velem – mutatok rá. – Arról nem is beszélve, hogy ez az együttélésünket is nagyban megkönnyebbíti. Szeretném, ha valamennyire jól tudnád éreznéd magad nálam. Vagyis, nálunk – vigyorodok el finoman, bátortalanul. Az agyam érti, hogy miért találja ez szokatlannak; nem tapasztalta eleget. A szívem azért egy kicsit így is belesajog, logika ide, vagy oda. Annyi időt töltök önsajnálattal, a saját sebeim nyalogatásával, a fejem homokba dugásával, hogy rendszeresen elfelejtem, milyen sokan éltek át az enyémnél szörnyűbb tapasztalatokat. Nem érzem magam jobban tőle, hiszen miért nyugtatna meg mások szenvedése, de cserébe az amúgy is szar kedvem mellé hozzácsapódik a bűntudat is az önzőségem miatt. Olyan szerencsétlen vagyok. - Special Victims Unit. Mi foglalkozunk a szexuális bűncselekményekkel, többnyire. Ha akadnak bűntények, amik a nagyon fiatalokat, időseket, vagy a rokkantakat érinti, azokkal is, ameddig nem jön képbe a gyilkosság, mert onnantól fogva nyilván a gyilkosságiaké az ügy, de a legtöbb munkánk a szexuális visszaélések körül mozog. Engem még nem is jelöltek ki olyan ügyhöz, ahol az erőszak ne került volna szóba. Igaz, én abban is vagyok a legjobb. Könnyebben szót értek az áldozatokkal, mint a többség – foglalom neki össze, óvatosan pillantva rá. Nagyon nem szeretnék előidézni egy pánikrohamot, vagy bármi ehhez hasonlót, noha sejtem, hogy erre kicsi az esély. Nem tudom, mióta csinálhatja, amit csinál, de szerintem már túljutott azon a ponton, ahol igazán fáj. Mostanra bizonyára csak üres – legalábbis ezt tapasztaltam a prostituáltakkal való beszélgetéseimkor. Mindig tévedhet az ember. Elfojtok egy sóhajt, ahogy mélyebben elmerülünk a drogügyek témájában. Nem tagadom, hogy ez kényelmetlenül érint, leginkább, mert tudatlannak érzem magam, ha erről van szó. Csak annyit tudok a drogokról, amennyit a munkám megkövetelt; és mivel nem DEA-s vagyok, ez nem sok. A partidrogok és azok hatásainak ismerete, leginkább. - Nézd – könyöklök fel az asztalon -, bárhogy is legyen, ezt biztosan nem fogod magánakció keretein belül intézni. Első körben reménykedünk benne, hogy Bell tartani tudja az adott szavát, ha pedig nem, majd együtt megoldjuk valahogy. Ez az egész – intek körbe -, nem arról szól, hogy „ne fájjon a fejem”, hanem hogy TE biztonságban légy. Ergo, nem sodorhatod magad egyedül veszélybe, különben minden próbálkozásunk kárba vész. Ha odáig jutunk, kitalálunk. Körbeszimatolok én is a kapcsolataimnál, és ha ott sem jutunk előrébb, KETTEN intézzük majd a dolgot a te ismerőseiddel. Kíváncsi vagyok, elmúlik-e majd a hasamat feszítő érzés, ami mintha torkaszakadtából sikítaná az ereimbe, hogy piszkos zsaru lettem. Tudom, hogy nem igaz, és mégis rosszul érint. Ez gyengévé tesz? Bizonyára. Csak ismételten legyintek a csikkre. Kisebb gondunk is nagyobb ennél, és különben is, Queens legtöbb utcájának már olyan mindegy. Néhány pontra olyan sokszor hánytak a ház előtt, hogy még az unokáink is látni fogják a helyét, nem számít, hányszor szakad még az eső, vagy próbálják meg feltakarítani. - Nem igazán – ismerem be kelletlenül. Felkészülhettem volna ezen a téren is, de… nem tettem. Valahogy minden más, most felszínesebbnek ható dolog fontosabbnak tűnt. Mint a tökéletes ágynemű kiválasztása. Visszanézve, ez elég nevetséges. – Sajnálom. De igyekezni fogok segíteni neked. Csak mondd, hogy hogyan. Néhány kivétellel, persze – villantok meg egy rövid félmosolyt. Természetesen Bellel is beszélni fogok erről, mert… hát, igazság szerint tanácsos lett volna már ezelőtt is összeülni és részletesebben előre megterveznünk a lépéseinket, de nem tettük, úgyhogy most már teljesen mindegy. Az viszont biztos, hogy nekem információra lesz szükségem, és nem arról van szó, hogy ne bíznék abban, amit Zofia mond, de megnyugtató lenne valaki olyan véleményét is hallani, aki nem függ a szertől, amiről ilyen hosszú, és valamilyen szinten szenvedélyes előadást tartott. Biztos, ami biztos. - Amikor így beszélsz róla, máris érthetőbb, hogy miért nyúltál érte. Vagyis, nem is az, hogy miért nyúltál érte mondjuk az első alkalommal, vagy a másodikkal, de miért folytattad, amíg függés nem lett belőle. Ha nem tartasz teljesen bunkónak, amiért ezt mondom – sietek hozzátenni. Nagyot sóhajtok, mert úgy érzem, megint a számba léptem. Biztosan azt gondolja, hogy könnyen beszélek, hiszen mégis mi a franc gondom lehetne az életben az övéihez képest? Szerető szülők neveltek, anyagi biztonságban élhettem egész eddigi életemben, annyit tanulhattam, amennyit csak akartam. Most pedig a magam ura vagyok. Vagyis lennék; ha a démonjaim engednék. Az viszont már az én hibám, hogy engedek nekik, mint marionettbábú a madzagon. – Tudom, hogy jogosan gondolod, hogy nem érthetem, mit miért tettél, vagy mit jelent neked mindez, és igazad is van. Fogalmam sincs, mi mindenen mentél keresztül, de azt hiszem, egy egészen kicsike részét, ha mást nem is, értek. Megértem, miért akartál elmenekülni. És nem akarom, hogy azt érezd, hogy bármilyen formában is elítéllek vagy lenézlek, mert ez nincs így. Ha bármi, csak tisztellek, amiért túlélted, mindazt, amit. Erősebb vagy, mint a többség.
- Tapintatosan nem is tudnád – vontam vállat. Ez is olyan téma, ami miatt az emberek feszengenek, nem találják a megfelelő szavakat, pedig a legegyszerűbb kimondani a nyilvánvalót. Amit viszont egyetlen drogos sem szeret hallani, én sem. Nem szeretem, ha megakarnak menteni. Legutóbb, mikor ”megmentettek”, egy konténerbe zártak majd két és fél hónapra. – Amíg nem izzadok, mint a ló, nem ráz a hideg, nem fájnak a csontjaim és tudok aludni, rendben vagyok – feleltem aztán némi hallgatást követően, egy-két olyan elvonási tünetet felsorolva, amit már észrevettem magamon. A „rendben vagyok” elég specifikus, mert kétlem, hogy ugyanazt jelentené nálunk, de megnyugodhat, amíg anyaghoz jutok, az egyetlen dolog, ami bajt okozhat, a csodás természetem. Kissé felvont szemöldökkel, de egyáltalán nem lesajnáló tekintettel hallgatom őt, miközben kisebbeket szívok a cigarettából. – Olyanon nem gondolkodtál, amit el is tudsz szívni? – mosolyodtam el, ahogy a növények felé pillantottam. – Sok van belőlük. Azt hiszed, hogy normálisak, mert szépen mosolyognak, jól öltöznek, de valójában … mind ugyanolyan. Nem vesztesz sokat azzal, hogy helyettesíted őket. Az emberek csak csalódást okoznak – krákogtam, miközben kifújtam a füstöt. Ez az egyik olyan igazság a kevés közül, amit mindig szem előtt tartottam. – A muskátli biztos olcsóbb is, mint pár gramm narkó – jegyzem meg vigyorogva. Habár, fingom sincs, hogy a növényei között akad-e muskátli, abban biztos vagyok, hogy én többet köhögök ki pár grammért anyagért, mint ő egy félméteres paszulyért. - Úgy hol a meglepetés? – pillantok rá mosolyogva, majd a kezemben tartott cigarettára. Mit mondanának? Ne dohányozz? Az a nagy helyzet az egészséggel, hogy szart sem ér. Talán nyersz már pár évet, ha zöldet eszel, bioszarságokat iszol de… mégis mit ér? Vigyázni magadra egy életen át, vagy kihasználni azt a rövid időt, ami van, hogy teljes legyen az élmény? Én inkább az utóbbira voksolok. Nem igazán van olyan az életemben, ami miatt vigyázni akarnék magamra. Amíg a fejem a nyakamon van, megvagyok. Tágra nyílt szemekkel, finoman szólva is meglepődve figyelem, ahogy egymás után rakja le elém a dolgokat az asztalra. – Finom, ne aggódj – pillantottam rá, miután megrágtam az első falatot. Ezek után, ha szar is lenne, akkor se lenne szívem megmondani. – Te hogyan iszod? – kérdeztem, és annyi tejet, meg cukrot raktam mellé, amennyit mondott. Én mindig csak feketén ittam, inkább kényszerűségből, semmint az íze miatt. De kii a tököm issza a kávét az íze miatt? - Szóval nem kell prostituáltnak lenni, hogy kurva legyen az ember – összegeztem a dolgot, miközben a sokadik falatot tömtem a számba. Őszintén szólva, csak az elején figyeltem oda arra, amit mondanak. Akkor még más voltam. Féltem, ellenkeztem, sírtam. Fájt minden szó, hazavágtak. Aztán szép lassan hozzászoktam. Nincs az a szar, amihez ne lehetne. Az ember legközelebbi rokona nem a majom, inkább a csótány. - Hm - ennyire futja tőlem válaszként. Részben, mert tele a szám, másrészt nem igazán tudom mit mondhatnék erre. – Nem ismersz. Lehet, hogy … szörnyű dolgokat tettem – pillantottam fel rá a tányérból. Így is van, tettem rossz dolgokat, olyanokat, amiket, ha megosztanék másokkal, kivert kutyaként hagynának megdögleni az utca szélén, valószínűleg. - Szóval… nektek kellett volna segíteni rajtam. Igaz? – néztem fel rá, nem számon kérően, de érezhetően ridegebb volt az arckifejezésem. Remélem, hogy jobb munkát végeznek általában annál, mint amit az én esetemben sikerült. Mérges voltam, de már elég régóta itt vagyok, hogy tudjam: nem vagyok egyedül. Millió olyan lehet, mint én. Akad, aki szerencsés és megmentik, míg mást egy folyó aljáról halásznak ki. A ki él és ki hal kérdésre a válasz egyszerű: ha kifogytál a szerencsédből, baszhatod. Furcsa Helosie-t hallgatni. A biztonságom miatt aggódik. Nem is emlékszem, hogy utoljára kit is izgatott az, hogy mi van velem. Anyám biztos meglepődött, mikor egyik napról a másikra eltűntem, de valószínűleg inkább volt dühös rám, mintsem aggódott volna. Megfagyok a mozdulatban, mikor arról beszél, hogy megérti hogyan váltam függővé. Csak futólag pillantottam felé, majd a villát letéve dőltem hátra, ahogy hallgattam őt. Megvártam míg befejezi, de pár pillanatig még csak csendben néztem őt. – Nem ezért nyúltam érte – ráztam meg a fejemet. – Nem bírtam az utat. A bezártságot, hánytam, alig kaptam levegőt, azt hittem meghalok. Azt mondták, hogy ez majd segít. Beveszem, vagy kidobnak és úszhatok Amerikáig – ami nem jött volna össze, mert nem tudok úszni. De felteszem, ha tudnék, akkor se indultam volna jó esélyekkel. - De még nem szoktam rá. Segített, kurva szarul voltam, de éltem. Tudod, hogy törnek be egy lovat? – néztem rá, de nem vártam meg, míg válaszol. – Ütik, rúgják, amíg bele nem fárad, fel nem adja. Négyen, öten voltunk egy kis szobában. Fáztunk, éhesek voltunk. Néha bejött egy, vagy több férfi. Megvertek minket, és örültünk, ha nem erőszakoltak meg – az arcom kifejezéstelen volt, a hangom pedig … fasz tudja, fáradt, nem tudom. Olyan sokat sírtam akkoriban, hogy mostanra… lehet nem is tudok, baszki. – Szóval ja, mikor elém tolták, gondolkodás nélkül elfogadtam. Életben tartott. A férgek zabálnának a föld alatt, ha nem teszem – efelől semmi kétségem nem volt. Nem türelmesek, aki túl sokáig volt engedetlen, attól nemes egyszerűséggel megszabadultak. Nincs bennük semmi különleges, könnyen találnak mást helyettünk, ezt megértették velünk. Fogadj szót, és nem fog fájni. - Nincs ebben olyan, amit tisztelned kéne. Azért éltem túl, mert betörtek. Mert hagytam nekik – és újra megtenném, én nem bírtam elviselni azt, amit csináltak velünk. Emiatt legszívesebben gyomron vágnám magamat. – Akik nem engedték, akik erősek voltak, őket szeditek ki a folyóból, vagy találjátok meg összeverve őket az út szélére dobva. Összevagdossák, megcsonkítják őket. Kurvára nem vagyok különleges, nem akarom, hogy tisztelj – ráztam meg a fejemet, csak egy pillanatra engedve, hogy eluralkodjon rajtam az az érzés, amit akkoriban éreztem. Pár pillanat alatt legyűrtem, és előre hajolva újra a kezembe vettem a villát. Olyan voltam, mint akármelyikük: sérült, törött árú, amit még használni lehetett. Ezek után pedig segítettem azoknak a rohadékoknak, hogy más lányokkal ugyanazt tegyék, amit velem is. Csakhogy kevésbé legyen rossz. Végül pedig, itt vagyok. Tehát a kurvára a semmiért áldoztam fel, tettem tönkre őket. - Nem menekültem el – tettem hozzá kicsit később, halkabban. Nem akartam vele goromba lenni, és bocsánatot is kérnék, ha … olyan lennék, akinek ez megy. – Sose mertem. Azért vagyok itt, mert … kiakartak baszni velem, nem azért, mert itt akartam lenni – vontam a vállát, a tányért bámulva. Nem tudom, hogy valaha is rászántam-e volna magam arra, hogy elszökjek. Kétlem. Ha az a faszkalap nem öli meg Timofeit, és nem hinnék azt, hogy én voltam, akkor most minden olyan lenne, mint lenni szokott. – Csak mázlim van. Ha mázlinak hívjuk, hogy azt hiszik, megöltem egy Solntsevskaya tagot, ami miatt kiakarnak végezni – most nekem van szerencsém, csak … valamiért mégsem érzem jól miatta magam. Nem nekem kéne szerencsésnek lennem. Nem ezek után. - Nem tartalak bunkónak – bököm ki, mondjuk, hogy bocsánatot kérve ezzel. Tegyük fel, hogy így mondják ukránul. – Te se tarts többre, mint amennyit megérdemlek. Így nem fogsz csalódni – tanácsoltam váll vonva a rántott rágva. Nem igazán áll szándékomban az, hogy meggyónjam neki a bűneimet, de előbb-utóbb ezek nélkül is rá fog jönni arra, hogy talán helyettem is jobb lett volna egy virágra beruházni.
Taste me, these salty tears on my cheeks That's what a year-long headache does to you I'm not okay, I feel so scattered
Bólogatok, mert úgy érzem, csak erre vagyok jó. Jelen esetben ez az állítás különösen igazként cseng. - Ezeket jó tudni. Mármint, nem akarom, hogy eljussunk bármelyik opcióig is, nem arról van szó, csak ha valamiért mégis találkozok ezekkel, tudom, hogy baj van. Nem mintha amúgy ne lennének furcsák, csak… ó, az istenért! – túrok a hajamba megadóan. Nem tudom, hogy ez vajon szuperképesség, de valahogy mindig képes vagyok egy beszélgetést még rosszabbá tenni. Mint amikor egy filmben megkérdik, hogy ugye, ennél rosszabb már nem lehet, és hirtelen elered az eső. Ez én vagyok; a kérdés és az eső egy személyben. - Bocsánat, ismét. – Mert természetesen hiába nem telt egy óra sem, mióta megismertük egymást, már sikerült egy párszor a számba lépnem, ami természetesen szintúgy bocsánatkérést szült. – Ahogy mondtam, én és az emberek nem jövünk ki túl jól. Részben az én kommunikációs hiányosságaim miatt. Esküszöm, néha tudok kompetensen beszélni, csak az általában nem itthon történik. Nem teljesen nevetés, ami kijön belőlem, de valahogy több a kuncogásnál is, nem csak azért, mert Zofia vicces, hanem mert hálás vagyok, amiért kettőnk közül legalább ő oldja a feszültséget, ha már én képtelen vagyok rá. Az ember azt hinné, némi idő, és rengeteg csalódás után elmúlik a demoralizáló érzés, valahányszor nem tudsz megfelelni magadnak, de… nem. Csak megszokod. - Már többé-kevésbé leszoktam, miért kísérteném magam? – mosolygok Zofiára. – És, ahogy mondod, a növények jóval olcsóbbak. Bár, van egy koronásliliomom – mérgező és teleltetni is kell, nem tudom, miért vettem meg -, ő elég drága volt. Nem vagyok tisztában a narkotikumok árával, de feltételezem, még azzal a liliommal is olcsóbban úsztam meg a dolgot. - Két cukor, egy kevés tej. Köszönöm. Legalábbis az itthoni kávét. A munkahelyit attól függően kell kitaktikázni, hogy a gépből, vagy az automatából ered-e, és hogy éppen ki vásárolt kávét. Nem tudom, ki vette múltkor azt az átkozottul gagyi cappuccino-port, de ha megtalálom, a billentyűzetébe szórom, és távolról figyelem majd a küszködéseit. Aztán vélhetőleg megsajnálom, bűntudatot kezdek érezni, és segítek kitakarítani. Furcsán domesztikus így, nyugodtan ülni, reggelizni-kávézgatni, amit az sem tesz teljesen tönkre, hogy voltaképpen két idegen vagyunk, és a „kurva” és a „prosti” közötti különbséget firtatjuk. Legalább annyira szürreális, mint valami furcsán részlet gazdag álom, de nem a negatív tartományban. Azt hittem, ekkorra már régen azt fogom kérdezgetni magamtól, hogy mikor vett ilyen irányt az életem, mert erre igazán nem számítottam, és mégsem jön a kérdés, amíg én elő nem kotrom magamnak az agyam egy szegletéből, noha nem igazán jogos a dolog. Néhány éve azt se hittem volna, hogy rendőr leszek, és tessék, mégis itt vagyunk. Vad dolog ez az élet, csak sokszor elfelejtjük. - Lehet – hagyom rá finoman. – De mindenki tett szörnyű dolgokat. Dolgokat, amikre egyikünk sem büszke. Ettől függetlenül nem ezek definiálnak. Egy szintig – emelem fel aztán a mutatóujjam, mielőtt a végén megkapnom, hogy mégis miféle nyomozó beszél így. Valahogy kételkedtem benne, hogy Zofia átlépte ezt a szintet. Hívjuk megérzésnek, aztán lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs. Egészen addig tart a furcsán békés köd, amíg szóba nem kerül az SVU. Igen, ez olyan beszélgetéseknél is megesik, ahol nincsenek érintettek. Itt pedig kettő is ül. Nem ismertem pontosan Zofia ügyét; tiszteletlennek tartottam volna a tudta nélkül kutakodni a múltja azon részében, ami nem érint, hogy aztán letagadjam előtte, vagy a beismeréssel tegyem tönkre minden lehetőségünket egy élhető kapcsolatra az ittléte alatt. Valahol ez most segít, mert a tények ismerete nélkül az együttérzésem erősebb, mint az önhibáztatásom, ami sokszor elönt a sikertelen ügyeknél. Ez nem tart vissza attól, hogy kényelmetlenül mocorogni kezdjek a székemben, és elharapjam belül a számat. - Igaz, és sajnálom. Őszintén – bólintok lassan. Próbálok neutrális maradni, de valahogy mégis átadni a hangszínemmel, hogy nekünk (nekem) sem ez az ideális végkifejlet. – Ez a… sikertelenség, egy ügy félbehagyása, mindig… nehéz. Az áldozatnak, és az ügyön dolgozóknak egyaránt, noha nyilván nem ugyanúgy. De van, amikor bármit teszünk, semmi nem elég, és ez szörnyű. Szörnyű, bosszantó, és igazságtalan. Elárulva érzed magad. Én legalábbis így voltam vele – biccentem oldalra a fejem egy szomorú, keserű, és örömtelen mosollyal. Ha mással beszélnék, nem fedtem volna ezt fel. Ha valamiért mégis, már rég egy pánikrohamot kellene lenyomnom a torkomon. És általában nem is teszem; nem árulom el mindenkinek, akivel baráti viszonyra vágyok, vagy minden áldozatnak, aki indulatból beszél és hozzám vág néhány keresetlen szót, ami nem is ellenem szól. Nem, és ez így is van rendjén. De Zofia nem akárki. Zofia a lakótársam és a felelősségem, és lehet, hogy épp most, ezzel a kijelentésemmel temettem el minden esélyét annak, hogy megkedveljen, és az embert lássa bennem a bébicsősz helyett, mert azt hiszi, csak meg akarom nyerni magamnak, de nem számít, mert az sokkal fontosabb, hogy legyen kihez fordulnia, ha úgy érzi, szüksége lenne rá. És azt akarom, hogy tudja, én megértem. Nem mindent, de ezt a részét igen. Valahol menetközben elhagytam a magán-Heloise-t, és bekapcsolt a munka-Heloise. Kamaszkoromban, amikor még elhittem, hogy enyém lehet a világ, a kezembe akadt néhány „megtörtént eset alapján” íródott könyv, nőktől. Egy sem maradt meg olyan erőteljesen, hogy felidézhessem a helyszínt, vagy a neveket, de nem azért, mert élvezhetetlen volt az írás, vagy túlságosan is klisésnek hatott. Épp ellenkezőleg; a benne leírt érzések voltak olyan erősek, hogy minden mást maguk mögé szorítottak, hiába olvastam figyelmesen, az egyetlen, amire a szemeim tapadni tudtak, a gondolatok voltak. Nőkről szóltak, akiket eladtak, feleségül vettek, bántalmaztak, és erőszakoltak, az elkövetők pedig velük együtt lökték porba az emberségüket. Borzasztó volt. És hihetetlen és rémes, még akkor is, ha fenntartással kezelted a valósághűségét. Ezekre a könyvekre gondolok, míg Zofia történetét hallgatom, és ugyanaz a kellemetlen, lesújtó érzés járja át a gyomrom, mint akkor, amikor ezeket olvastam, csak kétszeres erővel. Ha ez egy rosszabb nap lenne, talán már a számban érezném a hányás fanyar ízét. Nem hányom el magam, de érzem a késztetést. Kivételesen tudom, hogy egy ilyen vallomás után bármit mondhatok, nincsenek helyes szavak. - Mindez nem a te hibád – rázok én is fejet csendesen. – Hogy elfogadtad, hogy rászoktál, hogy „hagytad” magad. Ezt kellett tenned, hogy túléld. Okos voltál, és ha látod, ha nem, hihetetlenül erős. Nem kell hinned nekem, de ettől még nem lesz kevésbé igaz. Nem tartalak többnek ennél, de ez bőven több, mint elegendő – teszem hozzá. Megpróbálok mosolyogni. Nem megy őszintén, úgyhogy megpróbálok témát váltani. A tévé felé bökök a fejemmel. – Szeretsz esetleg valamilyen sorozatot? Filmet? Talán, ha van kedved… kereshetnénk magunknak valami heti sorozatot, amit aztán nézhetünk együtt. Ha nyitott lennél valami ilyesmire. Hogy ne unatkozz. Sajnos elég sokat dolgozok, és nem sok szórakozást tudok javasolni a négy fal között – vallom be. Persze, hogy nem, alig vagyok itthon. – Van egy sakk készletem, ha érdekel, de ezt hallva általában kiröhögnek. Vagy vénlánynak neveznek. Olyankor a keresztrejtvényeimet inkább nem is említem.
Nem veszem magamra a szavait, csak mosolyogva hagyom őket elmenni mellettem. A legtöbb ember átnéz rajtam, vagy ítélkezve méreget, míg a taxijára vár. Loise csak … ilyen, azt hiszem. Egyébként se lenne túl igazságos neheztelnem rá, tekintve, hogy azon kevesek között van a városban, akik, ha kiterülve látnak a sikátorban, nem haladnak tovább, hogy még az eső előtt hazaérjenek. ‑ Szórakozásból? – vontam vállat. Mindenkinek van valami szarja. Valami, ami kísérti, amitől viszket a bőre. Ha enged neki, megszabadul tőle és egy életen át nyögheti. Egyszerűbb egyszer engedni, mint egy életen át küzdeni ellene. – Teleltetni? – ugrott fel a szemöldököm. – Felöltözteted, vagy mit csinálsz olyankor? – magam sem tudom miért, de kicsit még érdekelt is a válasz. A nagyanyám megakart tanítani kertészkedni. Hogy rendben tarthassam majd a kertemet, miután megházasodtam. Ellenben vele, nem sok örömömet leltem abban, hogy túrom a földet és szarral trágyázom. ‑ Hát, remélem majd téged kérnek fel tanúnak, mielőtt a pokolra akarnának küldeni – sóhajtottam fel, ahogy elmosolyodtam. Nem hiszek az Úrban, az ellenpólusát azonban már volt balszerencsém sok emberben megismerni és nem sok kétségem van afelől, hogyha létezik pokol, akkor bérelt helyem van ott. Louise mondhatja majd a védőbeszédemet. ‑ Vagyunk egy páran. A többség nem menekül – vontam vállat. Nem voltak tévképzeteim. A legtöbbünk nem él sokáig. A drogok, a verés, vagy csak egy szadista farok, sokféle módon bele lehet dögleni ebbe az életnek hívott fertőbe. – Mi volt a legnagyobb kudarcod? – kérdeztem, talán kicsit túlzottan is személyes terepre tévedve, de … legfeljebb majd hárít. – Vagy még várat magára? Westen látszik. Te … jól tartod magad – vagy csak mázlis és keveset éjszakázik, kitudja. Nem tudom, hogy miből áll a munkájuk. A legtöbb rendőr, akit volt szerencsém látni, általában letolt gatyával élvezi a jelvénye nyújtotta szolgáltatásokat. Keserű mosolyra rándul a szám, és egy pillanatig bennem van, hogy folytassam a gyónásom, de nem engedek a kísértésnek. Nem, vannak dolgok, amiket az ember soha nem akar másoknak elárulni. Nem azért, mert kevesebbre tartanák őt, nem kell ilyentől félnem. Egyszerűen csak én is elakarom őket felejteni. A túlélésnek ára van, és messze nem csak a bűntudat. Ha úgy vesszük, a túlélés is egyfajta halálos ítélet. – Ez maradjon köztünk – kértem, bár aligha mondta volna el másnak, de kimondva biztosabb. Egy kezemen megtudnám számolni hány embernek meséltem ezt el. Időnként eszembe jut, hogy mi lehet a lányokkal, akikkel utaztam, és akikkel összezártak. Nemhogy az arcukra, a nevükre se emlékszem már. ‑ Nem tudok sakkozni. De megtaníthatsz – pillantottam rá mosolyogva. Régen volt róla szó, hogy megtanulok, de aki tanított volna, nem hagyta el Ukrajnát. Mostanra pedig valószínűleg már nem is él. – Nem sok filmet ismerek. Vagy sorozatot. A motelben, ahol laktam, a csatornák csak vetélkedőket, meg természetfilmeket adtak. Meg futballt. Bármit megnézek, ami nem Kelet-Európát mutatja be. Abból egy életre elég volt – sóhajtok fel, felhúzva a lábaimat, törökülésben ülve a széken. – Szóval ilyen egy normális nap? Felkelsz, fél napig öntözöd a növényeket, aztán sorozatokat nézel, ha épp nem dolgozol – ez egyszerre tetszik, és mégsem. Nem ellene szól, csak… máshoz vagyok szokva. Én ritkán maradtam meg a motelszobában, ahol lényegében laktam. Túl sok szarság volt ott, megőrültem az egyszínű falaktól, a szagoktól és a tükörképemtől, ami képtelen volt nem engem bámulni. ‑ És a barátaid? Tudod, akikkel szidtok mindent és mindenkit, mindenért egy üveg… akármi mellett – borosnak tippelem őt, de abból is olyannak, aki csak kétféle esetben iszik: ünnepekor, és másokkal együtt. Fogalmam sincs hogyan lehet így élni. – Biztos van néhány. Vagy a szüleid – tippelgetek váll vonva. Bár fogalmam sincs a családi hátteréről, a szülei talán nem is élnek, de akkor majd kijavít. – Ha normálisan élsz, akkor ... kellenek mások, nem? Mindenkinek kell valaki, aki megérti. Mármint, olyan, aki tud beszélni – teszem hozzá, kilőve ezzel a rengeteg növényt, amiket, mint kiderült, nem fogok tudni elszívni. Legfeljebb a végső esetben, de mindenkinek jobb, ha azt elkerüljük. – Elmondja a szarságait, egy… szemetes, lényegében. Nem olyannak tűnsz, mint aki felrobban ezektől. Szóval ki tudod adni, nem vagy mérgező – ellenben mondjuk Westtel, vagy akár velem. Én ebben sose voltam valami jó. Nekem mindig kellett valami, ami átsegít, elfelejteti velem egy időre azt, ami körülöttem van. Nem azért iszom, nem azért drogozom, hogy jobb kedvem legyen, ezektől senkinek sem lesz. Egyesek képesek egyedül menekülni, másoknak a kezét kell fogni. Ha nincs, aki foghatná… elképzelni nem elég. Látni kell, és ez leginkább csak egyféleképp lehetséges.
Taste me, these salty tears on my cheeks That's what a year-long headache does to you I'm not okay, I feel so scattered
- Ó, igazából semmi különös, csak melegebben kell tartani az adott növényt, mint ahogy azt amúgy tennéd. Általában csak felpakolom a legmagasabb polcomra – mutatok a plafonhoz legközelebbi polcomra, amin épp semmi nem volt, mert amúgy csak létrával értem fel - , és nem kapcsolom le a fűtést, ha elmegyek itthonról. A felfelé szálló meleg elég szokott lenni. Érdekel a téma, vagy csak tudni akartad, hogy vannak-e apró virágsapkáim? – vonom fel valamivel nyugodtabban és jókedvűbben az egyik szemöldökömet. Valamilyen csoda folytán sikerül elcsípnem az első őszintébbnek tűnő mosolyt Zofiától, és ez legalább olyan jól esik, mint ahogy humoristáknak a taps. Vagyis, gondolom. Soha nem éreztem az égető vágyat, hogy színpadra pattanjak, és megpróbáljak megnevettetni egy jó pár tucat embert. Ó, biztos röhögnének, csak nem a poénjaimon, hanem a szenvedésemen. Mindenesetre, valami ilyesminek képzelem az érzést. Egy kicsit még az önbizalmamnak is jót tesz. Legalábbis, ezt gondolom, amíg fel nem merül a gyanú a paranoid agyamban azzal kapcsolatban, hogy Zofia vajon megjátszaná-e, hogy élvezi a társaságom, ha ezzel hamarabb szabadulhat. Néha nagyon érzem, hogy kezeltetnem kellene magam. A gond ott kezdődik, hogy folyamatos kezelés alatt állok. Haha? - Ezek után még akarnád, hogy bármit én fogalmazzak meg neked? Bátor vagy; és egy kicsit botor, ha nem sértelek meg – csóválok fejet mosolyogva. – De megteszek majd minden tőlem telhetőt. Várható volt, hogy a téma komolyságának hála alábbhagy a jókedv, így nem ér felkészületlenül, amikor végleg eltűnnek a mosolyok az arcunkról. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem maradtam volna szívesebben a kertészkedés és a soha el nem hangzó védőbeszédek békés mezején, de azt is tudom, hogy ezen is túl kell esnünk. Nem akarom sürgetni, de valamilyen szinten jobb, ha hamarabb túlesünk rajta – a későbbiekben majd több időnk jut a pozitívabb dolgokra. Legalábbis bízom benne. Finoman végigsimítok az ujjbegyemmel az asztallapon. Bevallom, nem arra a kérdésre számítottam, mint ami érkezik, de nem is vág úgy gyomron. Sokkal rosszabbat is feltehetett volna. - A helyzeteink nagyban eltérnek, mármint Westtel – nyalom meg vonakodva az alsóajkam. Igazából már azelőtt tudom, hogy olyat fogok mondani, amit nem szabadna, mielőtt megtenném, mégsem tudom megállni. – Ő… elvesztett valakit, és a gyászban eltávolodott a családjától. Ezt ne ismételd meg neki, sőt az a legjobb, ha úgy teszel, mintha erről nem is tudnál, ez nem olyasmi, amibe nekem kellene beavatnom téged – jegyzem meg sietősen. - Az én legnagyobb kudarcom mindig ugyanaz: amikor nem tudunk valakit lecsukni, akinek rács mögött lenne a helye. Minden hónapban van legalább egy eset, és ne hidd, hogy én nem csúszok szét tőle úgy, mint West. Vagyis, nem pont úgy, mint West, én szerencsésebb vagyok; nincs saját családom - férjem, feleségem, gyerekeim -, akinek a tagjait elmarhatnám közben magamtól. - Szóval… - vonok vállat lassan. - Minden rendőrnek megvan a maga keresztje. Kivétel nélkül. Csak mindenki máshogy dolgozza fel. Az én segítő kezem például nem az alkohol, noha ezt nem mondom ki hangosan. Nem, az én módszerem az alvásmegvonás és a rémálmok halogatásában rejlik. A túlpörgésben, abban a fajta fáradtságban, amikor igazából ihatnál is, úgyis részegnek érzed magad. A terapeutám azt mondta, ez önromboló; akkor eszembe jutott, hogy én mindezt egy terapeuta mellett teszem, mert köteleznek rá. Másoknak nem jut abból a megértő fülből, amiből nekem igen – velük mi történhet? Bólintok, és hálásan üdvözlöm újra a mosolyt mind Zofia, mind pedig a saját arcomon. – Persze. Kérned sem kell rá. - Ó, remek! Jelenleg egy barátommal szoktam sakkozni, és ellene esélyem sincs – nevetek fel halkan. – Vagyis… nem azért akarnék ellened játszani, hogy nyerhessek, de jó érzés lenne egy játéknak nem a vesztesek nyugalmával nekikezdeni. Újra csak biccenteni tudok. – Nagyjából. Többnyire itthon vagyok, akkor ezeket csinálom, amiket mondtál, néha megpróbálom felgyújtani a konyhát, néha pedig elmegyek kocogni. Megnyugtató, még ebben a szmogos városban is. Ha gondolod, egyszer csatlakozhatnál, a tüdőd biztos megköszönné, ha nem is az első alkalommal – mosolyodom el. A hétköznapibb kérdések magukkal hozzák a hétköznapibb hangulatot is. Hirtelen nem úgy gondolok magunkra, mint Heloise, a rendőr, és Zofia, a bujdosó túlélő, hanem csak, mint Heloise és Zofia, a lakótársak. És pont. Azt hittem, antiszociális vagyok, és mégse tartom teljesen lehetetlennek a gondolatot. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem élvezem, mert… minden nehezítő körülmény és a saját hitetlenkedésem ellenére, de, élvezem. Azaz, most jól érzem magam, de ez már bőven jó kezdet. Jobb, mint amire számítottam. - Igazából mindkettő akad. Borozgató barátok és a szüleim, bár az utóbbiak nem a városban élnek, és csak ünnepekkor megyek haza. És igen, jó, ha nem vagy egyedül az életben, és nem kell mindent palackba zárva tartanod. Én egy kis előnnyel indulhatok a többiekkel szemben, havonta egyszer jelenésem van egy pszichológusnál. A munkahelyem megköveteli a sajátos helyzetem miatt – magyarázom. Vagy ha a munkahelyem nem is, a kapitányom mindenképp. Így jár az ember, ha speciális áldozatként a speciális áldozatok osztályán dolgozik. - Gondolkodtál már esetleg rajta? – érdeklődök kíváncsian, még ha sejtem is a választ. – Hogy kiöntsd a szíved egy professzionálisnak? Nem akarlak rábeszélni, ha nem lenne muszáj, én se járnék, tényleg érdekel, hogy látnád-e bármiféle értelmét. Azzal sincs baj, ha nem – nyúlok át az asztalon, és ha Zofia engedi, megérinteném a kezét. – A lakótársad vagyok, a szemetünk és a szemetesünk mostantól fogva közös, és ha ki szeretnéd önteni, csak… szólnod kell. Ez életem legrosszabb metaforája. Nem is, ez a világ legrosszabb metaforája. És még abban sem vagyok biztos, hogy metafora-e. Szép kis diplomás ember vagyok.
‑ Utóbbi – feleltem, a polcot nézve, amerre mutatott. – Az anyám megakart tanítani kertészkedni, de utáltam. Meg a kertészetért se voltam oda – tettem hozzá vigyorogva. Mindig is kissé bonyolult volt a kapcsolatom az anyámmal. Egyszerre volt a szövetségesem és az ellenfelem. Jót akart, de magának is, és az én jólétem már kevésbé volt olyan jó. Olyan nő volt, aki megtanulta értékelni az apró dolgokat is, olyannyira, hogy végül nem is igazán vágyott többre. Fura múlt időben beszélni róla, hiszen még talán él. Ha azonban tippelnem kéne, inkább arra raknám a pénzem, hogy már nem a földet kapálja. ‑ Te, vagy a motellel szemben lévő féleszű hajléktalan. Azt hiszem jobb munkát végeznél – vontam meg a vállam mosolyogva. Nem volt gond Jerry-vel, azt leszámítva, hogy erősen skizofrén lehetett, de nem vagyok orvos. Velem kedves volt a maga… fura módján. Sokkal inkább kedveltem, mint akármelyik faszkalapot, aki a motel környékén bukkant fel. Jerry csak bolond nem, nem rosszindulatú, vagy önző. A rendőrök biztosan bevitték, mint lehetséges szemtanút, mikor kijöttek a motelhez. Ha nem börtönben, akkor egy gumiszobában lehet most. ‑ És nincs annyi piád se – teszem hozzá, és magamban még egy sajnos-t is elmormolok. – Nyugi, nem mondom neki vissza. Csak tudod, azért segít, mert megölték a társát. Mert az a seggfej ölte meg, aki miatt engem is megakarnak. Ha nem ismerném… lehet, hogy most nem itt lennék. Úgy értem, nem vagyok hálátlan – legalábbis nem annyira. – De naiv se. Ha nem lettem volna párszor azzal az orosz fasszal… pont annyira foglalkozna velem, mint bárki mással – és ezért ki hibáztathatná? Ez egy ilyen világ. Én jobban Westre és most már Loise-ra vagyok utalva, mintsem ők rám, és ez finoman szólva sem tölt el örömmel. Függök tőlük, ami azt jelenti, hogy hatalmuk van felettem, és az emberek a hatalmukat mindig arra használják, hogy magukat tegyék boldoggá. Ők talán nem ilyenek, de nem ismerem őket annyira. És, ha ismerném is őket ennyire, talán akkor se bíznék bennük. Kiismerni valakit teljesmértékben… elég lehetetlenül hangzik. ‑ Jogos. A virágok nem mennek sehova, ha megsérted őket. Te csinálod jól – jegyzem meg mosolyogva. Az emberek végül úgy is csak csalódást okoznak. Mindegyik, megtalálják valahogy a módját. Az ember próbálhat jobb lenni, túltenni saját magán, de végül úgy is csak csalódást okoz. Újra meg újra. ‑ Érted a módját, hogy hozd meg az ember kedvét a sakkhoz – jegyzem meg kissé száj húzva, de nem a rosszindulat, vagy sértettség beszélt belőlem. Egyébként is, nem mondanám, hogy a győzelmekhez voltam eddig szokva. – Nem félsz, hogy elfutnék? – kérdeztem, bár inkább csak játékból, semmint komolyan. Elvégre, hova mehetnék? Megakad a figyelmem azon, mikor sajátos helyzetet említ. Ez már nem az első ilyen, eddig is éreztem, hogy van valami, amit nem mond el, de nem éreztem úgy, hogy rá kéne kérdezzek. Én se annyira bírom, ha a bajaimról faggatnak. ‑ Pszichológuson? – pillantottam fel rá homlok ráncolva, a gondolataimtól szabadulva. A legjobb tudásom szerint elég drágák. Ami azt jelenti, hogy igazából magasból szarnak az emberek lelki egészségére, ha nem engedheti meg magának őket. Kissé meglepve pillantok a kezemre, pontosabban a kezeinkre, mikor megérint, de nem húzom el a kezemet. – Nem, én … nem. Nekem nem működne. Nem leszek egy név a mappái között – ráztam meg a fejemet. Eszem ágában sincs beengedni a fejembe egy olyan embert, akit nem csakhogy nem ismerek, de ráadásul azt tanulta, hogyan kutakodjon ott. – Nem akarok velük a múltamról beszélni, a gyerekkoromról, meg … a többi szarságról – ráztam továbbra is a fejemet. Én se szívesen mélyedek el a gondolataimban, nemhogy engedjek mást kutakodni odabent. ‑ Miért kell járnod? – kérdeztem aztán kissé hirtelen, a kezünk felé pillantva. Ha nagyon rosszul érinti a kérdés, gondolom elhúzza majd a kezét. – Nem tűnsz őrültnek. Ha pedig kötelező lenne, West nem lehetne rendőr – másféle zsaruk voltak, de kétlem, hogy ilyen téren akkora különbséget tennének. Időnként talán West elmeállapotát is felmérik, de vagy az orvos rossz, vagy West hazudik jól. Egyik se lepne meg. – Bántottak? – jutok a leglogikusabb következtetésre. Nem tudok statisztikát, csak azt tudom, amit a szememmel láttam. A nők nagyrészét bántják. Megütik, megtámadják őket, rosszabb esetben tovább is mennek. Ha így volt… nos, nem tudom, hogy tud így élni. Normálisan.
Taste me, these salty tears on my cheeks That's what a year-long headache does to you I'm not okay, I feel so scattered
Már majdnem kicsúszik a számon, hogy nem helyezi túl magasra a mércét, ha védőügyvédekről van szó, de még idejében a nyelvembe harapok. Nem valószínű, hogy ezt azért teszi, mert így akarja, és nem azért, mert tényleg nem lenne jobbra esélye. A gondolat elszomorít, ahogy sok minden más is tette a mai napon. És hol van még az este! Addig még rengetegszer lehetek szomorú, fészkelődő, és mérhetetlen mennyiségű hülyeséget is mondhatok. Nem mintha az utóbbi kifejezetten különleges lenne, az úgy minden napomra igaz. - Ó, szóval már tudtad – jegyzem meg némileg csodálkozva. Az nyilván nem volt újdonság, hogy West ezért folyik bele ennyire Zofia ügyébe személyesen is, de nem gondoltam volna, hogy ezt Zofia orrára is köti. Bellamy sok minden volt, de a nyitott szó erősen a komfortzónáján kívül esett, legalábbis, ha a múltjáról vagy a magánéletéről kellett beszélnie, biztosan. Nem hibáztatom érte, és nem csak azért, mert én se vagyok a problémákkal való szembenézés Mekkája. – Legalább tényleg nem tőlem tudod. Ez jó. Mosolyogva tördelem meg a kezem. – Ha ennyire szimpatikus az ötlet, neked is szerezhetünk saját virágokat. Vagy kereshetünk valami hasonló hobbit. Akartál valaha háziállatot? – érdeklődök. Biztos jót tenne, ha lenne valami, amivel letudná kötni magát itthon a tévénézésen kívül, ugyanakkor az is jogos, ha nem szeretne semmi tőle függőt mindaddig az életébe, amíg ennyire előreláthatatlan a jövője alakulása. Különben sem biztos, hogy hazahozhatnék egy kutyát, még ha gondoltam is már rá. Egy hörcsög sokkal reálisabb ígéret lenne, de jóval unalmasabb is. Bocsánat, hörcsögök! - Ez – intek körbe -, nem a börtönöd. Vagyis, értem, hogy miért gondolnál rá úgy, és nem hiszem, hogy bármi haszna lenne, ha hevesen elkezdenélek meggyőzni az ellenkezőjéről, de szerintem most minden helyet annak éreznél. Ha valamiért kiváltképp rosszul éreznéd magad, vagy szívesebben lennél máshol, biztosan meg tudnánk oldani valahogy. Úgyhogy, nem, nem hiszem, hogy félnék tőle. Inkább abban reménykednék, hogy csak… szólsz, ha el akarnál futni – tárom szét mosolyogva a karjaimat. Komolyabban vettem a kérdést, mint amilyennek azt Zofia szerintem szánhatta, de még mindig a bizalom kiépítése az elsődleges célom, az pedig nem fog könnyen menni, szeretnék hát minden lehetőséget megragadni, amikor leszögezhetem neki, hogy a kommunikáció működőképes megoldás lesz köztünk. Teszek róla, hogy az legyen, és remélem, ő is ad majd egy esélyt az „előbb kérdezz, aztán cselekedj” hasznos elvének. - Rendben, nem kötelező. Csak egy ötlet, semmi több, teljesen érthető, ha nem vonz a dolog – szorítom meg finoman a kezét, miközben próbálom megtalálni az egyensúlyt a riadt állatot nyugtató hang és a normális beszéd között. Nem akarok degradálónak hatni, de a határ mindig nagyon vékony a két stílus között, és mindenkinél más, amennyit még elvisel. Őszintén, még nem igen találkoztam olyannal, akinek tényleg szüksége lett volna mentális segítségre, és mindezt élvezte volna is. Persze, az anyámhoz hasonlóak egyenesen imádták a pszichológusokat, de ő sem arra használta a szeánszokat, mint amire igazán kellett volna. Csak elregélte az elmúlt hetei nehézségeit, és nemhogy megfogadta a kapott tippeket, még se fontolta őket igazán. A pszichológusa olyan lehetett, mint egy fizetett, leszíjazott nézőközönség. Szegény ember. Kissé meglepetten kapom fel a fejem, és szakítom ki magam a gondolataim közül, mielőtt túlságosan elmerülnék. - Oh, azt hittem, hogy… - makogok, mert amikor korábban a bosszantónak és igazságtalannak neveztem a félbe maradt ügyeket, nem a nyomozó beszélt belőlem, ha az áldozat. Utólag visszagondolva értem, hogy miért nem erre asszociált, ettől függetlenül nem számítok a kérdésre. Megrándul a kezem, szinte majdnem el is húzom, de valamiért mégsem teszem. Nem tudom, hogy nekem van-e szükségem a támogatásra, vagy csak nem szeretném tönkretenni a haladásunkat, de ott tartom. A tekintetem ettől függetlenül szigorúan az asztallapra szegeződik, és hirtelen hálás vagyok, hogy nem ettem maradék rántottát, mert sokkal kellemetlenebb érzés lenne a kavargás a gyomromban. - Habár időről-időre minden rendőrnek van kötelező pszichológiai vizsgálata, nekem rendszeresen járnom kell, a kapitányom kérésére – kezdek bele. A kérés talán nem adja vissza igazán a háttérben meghúzódó fenyegetést, ami az áthelyezésemet jelentené, ha nem tartanám be. Egy rövid ideig azon rágom magam, hogy hogyan mondjam el a dolgot, mielőtt a kerek-perec megoldás mellett döntenék. Ha valaki, Zofia úgyis megérti, miről van szó. - Megerőszakoltak – szalad ki belőlem, és egy mély levegő után hadarom is tovább. – Régen, majdnem egy évtizeddel korábban, az ex-vőlegényem és a legjobb barátja. Már nagyjából túlvagyok rajta, de érthető okokból eredetileg nem is akartak az SVU-nál elhelyezni, csak ragaszkodtam hozzá, és szerencsém lett. Még csak egy pár éve vagyok a részlegen, de a kapitányom ragaszkodik hozzá, hogy papírom legyen róla, hogy nem árt az egészségemnek dolog. Hevesen kifújom a maradék levegőt, amit még nem használtam el a szövegdaráláshoz, és hagyom megroggyanni a vállaimat. Gyengének érzem magam, megint, mindig, folyton. Most különösen, mert valaki olyan ül velem szemben, aki sokkal rosszabbak élt át, és ha nem is jobban viseli, sokkal erősebb. A szégyenérzet hűvösen mászik fel a hátamon, hogy csatlakozzon a bennem uralkodó pánikhoz. - Szóval… ezért. Amikor mondtam, hogy megértelek, nem csak a levegőbe beszéltem – húzódik egy örömtelen mosolyra a szám. – Legalábbis, ezzel kapcsolatban. Nyilván a többihez nem tudok hozzászólni, de ugyanúgy sajnálom.
‑ Csak említette – vontam meg a vállam. Azon az egy elejtett mondaton túl pedig nem faggattam. Nem volt ott sem a helye, sem az ideje. Azt hiszem mindkettőnknek elég volt akkor és ott a saját szarja. ‑ És van nála internet, szóval… ‑ mondhatni sok mindent megtudtam. A társát megölték, ő pedig kinyírta azt, aki megölte. Legalábbis az egyiket, gondolom. Illyáról nem sok mindent tudtam meg, ahogy azonban Bell hívta, úgy igen. És kurvára nem vagyok boldog, hogy valaki olyan miatt akarnak darabokban elföldelni, akit a kurva Interpol sem képes megtalálni. ‑ Hát… hetente vettem egy aranyhalat – de nem hinném, hogy ez azt bizonyítaná, hogy olyan rohadt jó gazdájuk lettem volna. Főleg, hogy az egyiket szerintem a kokain nyírta ki, amit véletlen beleejtettem. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Nem vagyok valami… gazdának való – és akkor még finoman fogalmaztam. Szeretem az állatokat. Azokat, amikhez régen nem volt közöm. Egy életre megutáltam a teheneket, kecskéket, birkákat és a többit. A kutyákat viszont bírom. Oleknek is volt, de … nem hinném, hogy olyan jó sora lenne itt nálam. Pontosabban Loisenál. A tévében azt mondták, hogy a kutya jó terápiás ”eszköz” is lehet. Talán így van, de csóró kutyának az miért jó? ‑ Lefutnál. Ilyen tüdővel… ‑ böktem a mellkasomra, elmosolyodva. A másikban azonban igaza van. De nem csak ezt a helyet látom börtönnek, hanem minden más helyet is. A kurva zászlót, ami mindenhol ott van, a színeiket, a határaikat. Amerika a börtön. Olyan, aminek a falain ki se lehet látni, mert ha valamit nem érzékelhetsz, nem is vágyhatsz rá. Az álmokat pedig előbb-utóbb letörik, bemocskolják. Sose értettem, hogy az emberek miért engednek másokat a fejükbe. Talán egy pszichiáter nem ítélkezik, de véleményt alkot. Elítél, vagy megsajnál, ha nem is mutatja ki. Ő nem ad semmit, cserébe bízz meg benne, oszd meg vele a titkaid, csak mert… van egy papírja róla, hogy lelki szemetes? Érzem, hogy Loise keze megrándul, és oda is kapom a pillantásom, de a várakozásommal ellentétben nem húzza azt el. Nem fonja össze magam előtt, mintha csak megölelni szeretné magát, nem áll fel, tolja be a széket és mondja, hogy hirtelen elfáradt. Mert az ember ezt csinálja, ha valaki a fejébe akar mászni, engedélyt kér hozzá, vagy sem. És ennek oka van. Senki sem ismeri be szívesen, hogy bántották. Hogy összetörték. Nem akar emlékezni arra, mikor a leggyengébb volt, pedig nem tehetett róla. – Én is – feleltem halkan, ezúttal én szorítva meg a kezét. A helyzetünk nem pont ugyanolyan. Akik velem tették azt, amit tettek, ismeretlenek voltak. Gyűlöltem őket, azt, amit tettek, de … olyanok volt, mint bárki más. Arctalan rémálmok. Loiset olyanok bántották, akik közel álltak hozzá. Akikben bízott, és akik a lehető legundorítóbb, legaljasabb módon árulták el. ‑ Hát… rendőr lettél végül. Ilyenekkel foglalkozol nap, mint nap, szóval…én nem tudnék. Ha valaki erős, akkor az te vagy – vontam meg a vállamat, próbálva bátorítóan mosolyogni. Nem ez volt az első hasonló történet, amit hallottam, de … bizonyos értelemben ez más volt, mint az eddigiek. Azok a lányok, akik hozzám hasonló helyzetben vannak … máshogy élik meg, máshogy teszik túl rajta magukat, ha egyáltalán képesek rá. Az erőszakosság egy olyan jellemző, ami jelen van a mindennapokban. Csak mert valaki nem azzal kel és fekszik, még nem lesz kisebb az, ha bántják. Nincs olyan, hogy jobban fáj ugyanaz a sérelem. Nem ilyenkor. ‑ Hol az a sakktábla? – kérdeztem aztán hirtelen, elhúzva a kezemet, megtörölve a pólóm ujjában az arcomat. – Aztán csak kíméletesen.
Kezdőlap
