A Honda csipogni kezdett, mikor kikapcsoltam a biztonsági övet. Beep-beep-beep. Ez szabálytalan, beep-beep! És veszélyes is, beep-beep! Mit csinálsz, beep-beep? Mind meghalunk, beep-beep! Pont, mint a bátyám, belőle is mindig ugyanilyen reakció jött ki, mikor egy autóban kell ülnie velem. Tényleg, sípolással együtt, meg minden! Pedig annyira azért szerintem nem vezettem rosszul, nyolc év alatt még csak háromszor koccantam. Edwin mondjuk mind a háromszor velem volt, de az meg akkor nem azt jelenti, hogy ő zavart meg a koncentrálásban és miatta van? Edwin nagyon zavaró ám!
De most tényleg felesleges volt a pánik, mert már percek óta egy helyben álltunk a Kilences autóúton.
A lassú gurulásból először araszolás lett, végül aztán egy teljesen indokolt satufék után végleg megálltunk, és a bolyhos sapkás rendőrurak szerint, akik bekopogtattak az ablakon, az egy helyben állás volt a program a következő pár órára. A munkások hiába fáradoztak azon, hogy megtisztítsák a környező utakat, a hó mintha szándékosan hullott volna mindig arra a sávra, amit egyszer már letakarítottak. És tudom, hogy ez meteorológiailag lehetetlen, de én megesküszöm, a lesöpört részek felett kétszer annyira esett a hó, mint ott, ahol egyébként is térdig ért már.
Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy apukám fehér Hondája kincseket rejtett. Leginkább azért, mert főleg én használtam, én meg szerettem mindig mindent benne hagyni, de a Capri Sun vésztartalék kivételesen nem az én érdemem volt, hanem a hátsóülésen lévő rózsaszín-lila gyerekülés tulajdonosáé, ami mellől épp teljes vehemenciával igyekeztem kihalászni az fényes-zacskós italokat. A fejtámla és az ajtó közé gyűrve magam hasaltam rá a vezetőülésre, az ujjaim meg egy „nyünyünyünyü, gyerünk-gyerünk-gyerünk” mantraszerű lelkesítőbeszéddel kísérve próbálták elérni a zsákmányt. Kétszer rúgtam bele a kormányba (egyszer dudáltam is, és bár tudom, hogy Lotte-n kívül senki nem hallotta, azért kiabálva bocsánatot is kértem miatta), egyszer meg a levegőben kapálózó bakancsom sarka akadt bele a visszapillantó tükörbe, de aztán mégis én jöttem ki nyertesen a csatából, és hát számít-e bármi más is ezen kívül?

Fújtatva huppanok vissza az ülésbe, amint megkaparintom a keskeny kis kartondobozt, ami az üdítőket rejti. Az orromon kiáramló levegő miatt egy pillanatra bepárásodik a szemüvegem is, de egy ilyen küzdelem után ez már elhanyagolható hátráltató tényező.
- Oké, szóval van… - hunyorogva vizslatok végig a készleten, arra számítva, hogy legalább egy olyan szót elkapok a csomagoláson, ami legalább egy kicsit is emlékeztet valamiféle ízesítésre. De persze feleslegesen reménykedek, mert ez nem egy olyan év, amikor bármi sikerülhet. Ebbe már márciusban beletörődtem, azóta már meglepődni is elfelejtettem a dolgokon. – Hát… Fairy Drink meg Monster Alarm? Jelentsenek ezek bármit is. – Találomra kikapok egy tasakot a többi közül, és a kezeim között forgatva próbálok rájönni, hogy mit takarnak a fantázianevek. – A Mystic Dragon az gondolom sárkánygyümölcs ízű? Talán? Ó nézd, az oroszlános az narancsos, van rajta egy narancs! – Lotte felé fordítom a tasakot, hogy ő is lássa, mert hirtelen valamiért szörnyen nagyon fontos, hogy tudja, hogy képről is felismerem ám a narancsot. – Nem tudom, válasz egyet, ami szimpatikus.
Az én kezemben végül a Safari Fruit marad, az oroszlánnal meg a narancsokkal az elején, bele is döföm a hozzá járó műanyag kis szívószálat nyomban. A mostohahúgom nem volt hajlandó autóba ülni, ha nem szörcsöghetett valamit útközben, ha őt megnyugtatta a szívószál rágcsálása, talán minket is meg fog. Nem, mintha izgulnunk kéne, ez csak egy kis közlekedési dugó. Az lehet, hogy egy olyan, ahol talán betemet minket a hó, ha órákig egy helyben kell állnunk, és talán soha többé senki nem találja meg a fehér kocsit (pedig én mondtam, hogy ne mosassuk le, hát koszosan legalább észre lehetne venni!), de mi meg jó emberek vagyunk, és a jó emberek nem fagynak bele fehér Hondákba, nem?
- Szerinted ez egy jel? – habozva adok hangot a gondolatnak, közben a szabad kezemmel kihúzom a slusszkulcsot a helyéről, hogy az autó is abbahagyja végre a panaszos sípolást, amiért nem vagyok bekötve. – Mi van, ha az univerzum üzen, mert valami rosszat tettem? Mármint szerintem nem tettem semmi rosszat, de mi van, ha úgy tettem rosszat, hogy nem is tudom, hogy rosszat tettem? Azért is megbüntethet?  
Legutóbb azt mondtam apukámnak, hogy finom lett a krumplisalátája, és hát az talán nem volt teljesen őszinte, de ettől még nem érdemlem meg, hogy maga alá temessen egy hóvihar. Ennél azért vannak nagyobb bűnök is a világban, ne már univerzum!

crazy times that we all live in