Nem akartam elhinni, amikor láttam a Róla készült fotókat. Annyi év után képes volt elfelejteni, hogy Ő hozzám tartozott? Milyen felháborító! Milyen elkeserítő! Épp ezért, nem hagyhattam, hogy lubickoljon a kis életében. Emlékeztetnem kellett őt arra, hogy hova tartozott igazán.
Szinte erőfeszítésbe sem került lenyomozni őt, és elintézni, hogy időpontot foglalhassak nála. Heloise nem volt jó a bujkálásban, azt pedig nem akartam elhinni, ilyen könnyen képes volt kitörölni még csak az emlékemet is az elméjéből.
Ezt nem hagyhattam annyiban, így minden kötelességemet félrerakva elhagytam a The Loreleit, hogy jelenleg a szánalmas kis foteljében üljek, az apró, koszfészeknek nevezhető irodájában, és sajnáljam őt azért, mert többre nem futotta.
− Tudja, Ms Hunt… Borzasztó együtt élni azzal a tudattal, hogy a nő, akit nekem rendeltek, mások férfiakkal találkozgat a hátam mögött – pillantottam rá már-már szomorú tekintettel. Egy évtized is elreppent felettünk, mikor utoljára láttam, és elkeserített, hogy még mindig azt az undorító vezetéknevet viselte, amelyet egykor rám is aggattak.
Tehát nem volt benne annyi kíváncsiság, hogy utána járjon a saját vérének, hanem hálás pincsiként ragaszkodott az öreghez, aki mindig is jobban élvezte az Ő szeretetét és figyelmét, mint amit én valaha is kaptam tőle.
− Olyan… Mintha teljesen megpróbált volna kitörölni az életéből, pedig titkon ő is tudja, hogy hozzám tartozik – akaratlanul is kihangsúlyoztam jelenlétében a hozzám szócskát, csakhogy célozgassak neki arra, hogy kezdjen el szépen emlékezni rám, és talán hajlandó leszek megbocsájtani neki.
− Természetesen, a hölgy mindig mások hamis szeretetére vágyott, mások hazug mosolyától derült jobb kedvre, de úgy éreztem, itt az ideje felnyitnom a szemét. Ön mit gondol? – Nem kértem a tanácsát, szavaim mögött burkolt fenyegetés lebegett, elvégre aki az én utamba került, azt hamar eltakarítottam onnan.
Drámaian elhallgattam. Kicsit előrébb csúsztam a fotelben, kezeimet összekulcsolva pihentettem az ölemben, miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet a nőről.
− Mondd csak, Heloise… − váltottam át egy sokkal személyesebb hangnemre. – Miért árultál el engem?
Érezhetett szemernyi számonkérést és fájdalmat, hiszen még sose nem szúrtak ennyire hátba, mint ahogy ő tette.
Most viszont visszatértem, és felelnie kellett az elkövetett hibáiért és a megtagadásomért.

Őszintén, aznap nem vágytam másra, csak egy kis nyugalomra, de… az ég se akarta, hogy ez nekem összejöjjön. Napok óta a Columbia is a feje tetejére állt az általános helyzet miatt, mi pedig próbáltuk menteni a menthetőt – ebből adódóan egy percem se volt a regényemmel foglalkozni, nem hogy mondjuk szabadidőm legyen. Pont emiatt volt mérhetetlen ostoba ötlet még bevállalni egy pácienst is a mindennapjaimba, de mikor még megbeszéltem az illetővel a dolgot, akkor még hittem a saját képességeimben és abban, hogy mire Mr. Richthofen meglátogat, már uralni fogom a káoszt, amit az életemnek nevezek. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, de a folytatásra meg aztán végképp nem készített fel senki.
Kifejezetten elégedett voltam a kis irodával, amit azért béreltem, hogy az ügyfeleimet fogadjam. Heather, a titkárnőm remekül menedzselte a feladatokat amikkel elláttam, épp ezért mikor megérkeztem, már kis listával fogadott, hogy aznap kikkel fogok találkozni, mikor láttam őket utoljára és a többi ehhez hasonló egyszerűbb formalitásokat. Mélyebben nem nézhetett bele a dokumentumaimba, elvégre az én szakmámban is nagyon fontos az orvosi titoktartás… más kérdés, hogy mióta egyre mélyebben kezdtem bele-belekacsintgatni a kriminál pszichológiába, azóta kissé megkérdőjelezhetővé vált ez a kijelentés velem kapcsolatban, de… amiről nem tudtak, az nem fájhatott az embereknek.
Mikor pedig eljött a nagy pillanat, hogy találkozzak a legújabb időpontommal, nos… kicsit tovább akadt meg rajta a tekintetem. Nagy eséllyel már akkor sejtettem, hogy ezzel az egésszel nincs valami rendben, de mivel nem tudtam szavakba önteni a konkrét indokot, így csak ugyanúgy üdvözöltem az érkezőt, mint ahogy bármelyik másik vendégemmel tettem volna. Bemutatkoztam, hellyel és itallal kínáltam, ezt követően pedig megkérdeztem, hogy pontosan mi hozta hozzám, miért érezte szükségesnek egy pszichológus meglátogatását. Aztán mikor belekezdett és kiderült, hogy belefutottam egy újabb megcsalás történetbe, szívem szerint hangosan felnyögtem volna. Persze, nagyon tudtam sajnálni azokat, akik kénytelenek egy ilyen szituációt feldolgozni az életükben, de egek… sokkal olcsóbban kijöttek volna az egészből, ha elmennek a barátaikkal inni, semmint hogy az én időmet pazarolják! Rendben, minden egyes eltelt órával az én anyagi helyzetemet javították, de sokszor nagyon tudtam unni, hogy ilyen helyzetekben a legtöbben az egyetértést várták tőlem, miszerint a másik fél mekkora egy tapló, miközben minden éremnek két oldala van. Az én feladatom csak annyiból állt, hogy meghallgassam őket és valamiféle módot találjak a továbblépésre, vagy arra, hogy valamennyire helyre álljon a lelki világuk, de… ahogy hallgattam ezt a férfit biztos voltam benne, hogy ő se az a típus, aki figyelembe venné mások mondandóját.
- Igazán sajnálom, hogy ilyesmit kell átélnie – főleg mert ahelyett, hogy megbeszélnéd az asszonykáddal, inkább nekem nyafogsz, gondoltam magamban, de ez persze nem volt leolvasható az arcomról, inkább csak a megértés és az együttérzés. Persze, az egész totálisan hamis volt, de ennyi év után már tökélyre fejlesztettem ezt az arckifejezést.
- Kitörölni? Ezt mégis hogy érti? – persze, akadt dolgom olyan férjjel vagy feleséggel aki annyira besokallt az adott helyzettől, hogy inkább fogta magát és mindent hátra hagyott, de drága páciensem ahogy láttam, szeretett elég ködösen fogalmazni.
És a beszélgetés egyre inkább kezdett furcsa fordulatot venni. Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni és átlátni, mintha sugallni szeretne, célozni dolgokra, de egyszerűen nem jött át az üzenet.
- Hogy ebben nyilatkozni tudjak ismernem kellene az ő szemszögét is, elvégre meglehet, hogy Ön így látja ezt a helyzetet, viszont a párjának is meglehet a saját véleménye, nem? – lehet igazat mondott és akkor valószínűleg a hölgynek is szerencsés lenne egy-két alkalmat elbeszélgetni egy szakemberrel. - Én nem foglalkozom párterápiával, de nagyon szívesen megadom egy kollégám telefonszámát, akivel ha szeretné, akár ketten is elmehetnek, átbeszélni a dolgokat – tény, egy kicsi részem nagyon örült volna, ha mielőbb rövidre zárhatnám ezt a beszélgetést. Nem tetszett nekem, éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem állt össze a kép.
Majd jött a kérdés, mire elkerekedett a tekintetem. Éreztem, hogy az egész férfivel valami nincs rendben, de addigra végképp úgy hittem: ó igen, sikerült az ajtón beengednem egy elmebeteget! Ennél szebb már nem is lehetett volna a napom… pedig tudhattam volna, hogy de. Még jó, hogy a legutóbbi hasonló incidens óta beszereltem egy pánik gombot a szobába, így Heather tudta, ha valami baj van és tudott segítséget hívni. Egyelőre nem nyúltam hozzá a kis szerkezethez, de azért készültem rá, elvégre nem tudhattam, mi lesz a következő lépése.
- Nem hinném, hogy lennénk olyan jóban, hogy a keresztnevemen szólítson – pillantottam rá komoly arckifejezéssel. - Továbbá halvány fogalmam sincs mire is céloz pontosan. Ismernem kellene Önt valahonnan? – igen… lassan már mintha valami elkezdett volna derengeni, az indok amiért nem tetszett nekem az nem más, minthogy ismerős volt valahonnan… na de honnan?

− Sajnálja? – visszhangoztam azt az egyet szót. Nem, Heloise, ha valóban annyira sajnálnád, hogy elárultál, akkor annak jele lenne. De mindketten nagyon jól tudjuk, hogy élvezettel döfted a kést a hátamba, és kislányos dacból próbálod tagadni azt, hogy te hozzám tartozol. Hiszen mindig is hozzám tartoztál. Nekem hoztak Hunték, nem másnak.
− Igazán sajnálja? – emelte rá szenvtelenül a tekintetemet. Átláttam rajtad Heloise, nem kellett a színjáték. Lehetséges, hogy más, ostoba embereket az orruknál fogva tudtál vezetni, de én jól ismertelek téged még ennyi év távlatából is.
− Elfelejteni minden közös pillanatot, elfelejteni, hogy egykoron mennyi kötődtünk egymáshoz, elfelejteni a tulajdon létezésemet. De azt hiszem, nem kell megmagyaráznom ezt az érzést Ms Hunt, hiszen pontosan jól tudja, hogy miként zajlik ez le. – Adtam magyarázatot a kérdésének, vagy inkább hangosan kimondtam azt, amivel ő próbálkozott. De vajon tényleg volt annyira naiv, hogy azt hitte, én ezt csak úgy jóváhagyom?
− Ugyan, kedves Miss Hunt. Nagyon is jó ismeri az illető szemszögét – húzódtak mosolyra az ajkaim, de ez a mosoly egy pillanat alatt szertefoszlott. – De, igaza van, lehet saját véleménye, épp ezért szeretném meghallgatni – válaszoltam egykedvűen, bár attól, hogy rendelkezhetett saját véleménnyel az nem jelentette azt, hogy cselekedhetett is eszerint.
− Nagyszerű. Azt megköszönném. Úgy érzem, szükségünk van rá. – Mármint neked van szükséged rá, hogy belásd, engem nem lehet csak úgy kisatírozni az életedből.
Élvezettel vezettem őt az orránál fogva, hiszen ha tényleg ennyire buta volt, hogy nem ismert rám, akkor megérdemelte, hogy eljátszadozzak vele. Végül mégis csak tettem egy apró megjegyzést, és a reakciója teljes elégedettséggel töltött el.
− Úgy gondolod, Heloise? Igazán sajnálom, hogy pszichológus létedre képtelen vagy megoldani egy igen egyszerű feladványt – emelkedtem fel a fotelből, és tettem felé két lépést.
− Friedrich Albrecht von Richthofen, vagy mondhatnám úgyis, hogy Frederic Hunt. Amelyik szimpatikusabb – tartottam fel a kezeimet, és csalódottságot színlelve csóváltam a fejemet.
− Megértem, hogy nem vagy elég ügyes régi ismerősök felismerésében, de kedvesem… Egy kicsit se erőltettem meg magam, hogy eltitkoljam a kilétemet. Tehát, szeretnék egy korrekt választ kapni a kérdésemre: Miért árultál el engem? − kulcsoltam össze az ujjaimat, miközben a válaszára vártam.

Voltak olyan betegek… öhm… pácienseim, akiknek bőven elég lett volna annyi is, hogy egy nagy megértő mosollyal az arcomon végig hallgattam őket, hiszen csak társaságra és egy úgynevezett megértő fülre volt szükségük. Bizonyos napokon utáltam ezért őket és magamban azon hörögtem, hogy talán egy kurvát kifizetni olcsóbb lett volna, hiszen azok a drága hölgyek a testüket és a lelküket is megnyugtatják; de abban a pillanatban nagyon-nagyon visszasírtam azokat a meghittnek közel sem nevezhető pillanatokat, mikor az ilyen típusú személyekkel kellett zöld ágra vergődnöm.
Mr. Richthofen egy talány volt, egyre inkább éreztem a mozdulataiból és a testbeszédéből hogy itt valami jóval többről van szó, mint egy megcsalt férj szokásos hisztijéről. Nem, mintha folyamatosan kódolt üzeneteket küldött volna felem és arra várt volna, hogy értelmezzem a jeleket… de könyörgöm, azt a kurva megoldókulcsot már cseszett volna mellékelni!
Majd jöttek azok az átkozott kérdések, amire már az amúgy se őszinte mosolyom lassan eltűnt az arcomról, hogy átadja helyét egy talán kissé gyanakvó ábrázatnak. Egyáltalán nem tetszett az irány, amerre ez a beszélgetés halad.
- Változtat bármin az én véleményem?  Elvégre azért jött, hogy az Ön problémáit megbeszéljük és nem azért, hogy engem kérdezgessen – lehet, hogy ezek után majd tol egy rossz értékelést valamelyik általános értékelős lapon, sőt, lehet majd fizetni se akar, de volt valami ebben az egész szituációban ami egyre inkább óvatosságra intett. Valami nem volt rendben ezzel a férfival, de még nem pontosan tudtam, hogy mi.
Kezdett egyre teátrálisabbá válni a helyzet és akkor még nem tudtam összerakni a képet. De hogy is várhatta tőlem, hogy így legyen?
Végül inkább utat engedtem újfent a szóáradatnak, mert úgy éreztem, jelen esetben nem létezik olyan, hogy jó válasz, csakis akkor ha végre teljesen átlátom a szituációt. Elvégre egyre inkább kiéreztem belőle a vádat, mintha rám haragudna, amit nem tudtam hova tenni. Mindeközben persze a zsebemben volt a mobilom és tudtam, ha egy eszelős őrültről lenne szó, akkor még időben tudok jelezni Heathernek, hogy jöjjön és közben hívja a rendőröket.
De végül összeállt a kép, mikor felfedte magát. Persze, ezek után már annyira kristálytiszta volt az egész, szinte átkoztam is magam, hogy nem jöttem rá rögtön ki ő… de lehet benne van az is, hogy egyszerűen nem akartam felismerni. Láttam az ismerős vonásokat, de nem akartam ráismerni arra az emberre, akit már nagyon régóta csak hálátlan idiótaként tartottam számon.
Épp ezért eleinte csak a döbbenet volt leolvasható az arcomról, majd nem sokára nevetésben törtem ki. Nem éppen abban a boldog, kedves fajtából.
- Uram isten, képes vagy felhánytorgatni bármit is? Pont te? – szólaltam meg végül, mikor végre túltettem magam a nevethetnékemen. - Ugyan kérlek, mégis, mivel árultalak el én téged? Amúgy is, akinek több joga van ehhez a kijelentéshez, az én vagyok – néztem rá sötéten, majd kicsit előrébb hajoltam ültömben. - Az én drága jó bátyám egy szó nélkül eltűnik, felmarkolva a neki szánt pénzt, majd soha többé nem ad magáról életjelet, vagy bármit. Anya szeretett volna utánad kerestetni, de apa úgy gondolta, hogy biztosan meg volt az indokod, amiért így jártál el és úgy döntöttek kivárnak. Mert egy nap majd úgyis jelentkezel… de hát, a jó büdös fenét! – ráztam meg a fejem. Szívem szerint felálltam volna a helyemről, hogy az ajtóhoz sétáljak, kinyissam neki és távozásra kérjem – vagyis közölném, hogy takarodjon – de még közel se végeztem a mondandómmal. - Erre megjelensz itt, bőven több mint egy évtized múlva, bocsáss meg, sajnos nem tartom nyilván, hogy hány éve mutattad be a középső ujjadat nekünk… de most, hirtelen feltűnsz, valami burzsuj vezetéknévvel vagdalózva, arrogánsan és nagyképűen, hogy olyan dolgokat kérj számon, aminek még értelme sincs! Komolyan, maradtál volna inkább magadnak, ha eddig nem érdekeltelek, mi változott éppen most? – eléggé ideges voltam ahhoz, hogy ennyit beszéljek. Fiatalabb koromban átkozottul tudni akartam, hogy miért hagyott magamra, miért fordított hátat nekem, hiszen kifejezetten kötődtem hozzá, ő volt az én drága bátyám, aki nélkül nem is tudtam elképzelni a mindennapjaimat. Már annak gondolata is zavart, hogyha katonai iskolába megy, akkor bizony el kell költöznie és nem maradhat velünk, kevesebbet látom majd – de ki gondolt arra, hogy még jobban ki akarja húzni magát az életemből? Így az aggodalom haraggá, a harag pedig közönnyé vált… idővel pedig már nem is gondoltam rá. Olyanná vált, mint azok a bizonyos barátok, akikkel az ember egy ideig nagyon jó kapcsolatot ápol, összejárnak, elvannak, szerves részeit képezik az életének, de… a dolgok valahogy végül más irányba sodorják az embereket, egészen addig, amíg az említett barát már csak egy emlék marad, akinek hiánya fájó, de valahol tudjuk: nem magát az embert hiányoljuk, hanem azt az időszakot, azt az embert, aki akkor az életünk része volt. Igen, hiányoltam Ericet, de nem az a felfuvalkodott hólyagot aki ott ült velem szemben és érthetetlen dolgokat hánytorgatott fel.