Roe & Cole

2020. március

Megpróbáltam valami filmet nézni, de amikor a borzasztóan nyálas rom-com még a negyvenedik percben sem járt, de a főszereplő már egy hónap ismertség után a tökéletes esküvőjét tervezte, muszáj volt kinyomnom a tévét. Cseréltem volna bármelyik álomvilágban élővel, meg a múltbeli önmagammal is, aki úgy gondolta majd minden úgy fog menni egy kapcsolatban, mint Jennifer Aniston-nak ment bármelyik filmében. Elhittem, hogy majd Cole-lal minden könnyű lesz és csupa boldogság, de már megint ő volt az oka minden bánattal keveredő haragomnak, amit mint mindig, most is az alkotásba próbáltam elfojtani.

De valahogy még az sem ment ma. Ráadásul Lufi is úgy döntött, hogy épp ezt a napot választja ki arra, mikor minden egyes szavamra csak bután nézzen és csinálja tovább a kicsi corgi dolgát, holott tudtam én nagyon jól, hogy nem volt hülye. Láttam már nem egyszer, hogy milyen okosan nézett Cole-ra… Nekem viszont arra sem volt képes most reagálni, hogy „ülj”, csak próbálta továbbra is porszívóként magába szívni a földre eső gyöngyöket.
Két kupacban voltak előttem a fülbevalók, az egyik halomba azokat a görcs teremtményeket száműztem, amelyikeknél nem sikerült időben a ragasztás vagy még nem jöttem rá, hogy ez a projekt nem igényli a szeretett ragasztópisztolyom. A másik halomba rendeztem a már kész… másfél pár fülbevalót, amiből még hét darab hiányzott, hogy a megrendelést egyáltalán fel tudjam adni.
Idegesen, talán a kelleténél nagyon lendülettel vágtam az asztalhoz azt a darab műanyagot, ami csak azért sem akart úgy állni a levél formában, mint én azt akartam. Lufi természetesen, ahogy az három pattanás után a földre esett, egyből loholt is utána, én pedig utána. A mai napon sokadszorra versenyeztem így már azért, hogy a kis életét megmentsem egy csúnya, fulladásos haláltól.
Ha nem lett volna olyan irtó aranyos, ahogy a seggét rázva menekül elölem, talán épp úgy haragudtam volna rá, mint a gazdájára.

…Akit mellesleg már órák óta nem láttam, mert a szoba sötétjébe burkolózott. Talán észre sem vette, hogy épp beszélni akartam vele, mikor úgy döntött eltűnik a világ elől; Már hozzá voltam szokva igazából ehhez, sokszor volt fáradt még ahhoz is, hogy egyáltalán felfogja amiről én hirtelen és gyorsan mesélni szeretnék neki. Általában megértettem az ilyet, de most kifejezetten szarul esett, hisz komoly dolgokról akartam végre egyszer beszélni vele, de most is sikerült kibújnia a felelősség alól.
Cole-lal nehezen lehetett az érzésekről tárgyalni; Vagy a kapcsolatokról; Vagy bármiről, amihez kettőnknek köze lett volna. Meg voltam győződve arról, hogy ő nem is látott semmit abba bele, hogy még mindig nem vett el… Neki csak így volt ez természetes. Néha pedig azt is el tudtam hinni, hogy egyszerűen csak én képzelem be a problémáink magamnak, amivel csak hergelem őt, amiből meg csak még több bajunk születik.
De ha lehetett volna vele beszélni, már nem is lett volna ilyen félreértés!
Pont gondolatmenetem végére került elő, múlni nem akaró rosszkedvem pedig újból csak eluralkodott rajtam, ahogy a következő gyöngysort próbáltam összefűzni. Úgy tettem, mint aki nagyon koncentrál és azért nem hallja a köszönését, de igazából… nem is érdekelte még az sem, hogy engem nem érdekelt ő. Csak kiment a konyhába, csinált magának valami kaját, majd olyan svunggal vágódott be velem szembe, hogy csodáltam az asztal nem szakadt le. A gyöngyök szanaszét gurultak előttem, magamban morgolódva tereltem vissza őket egy kupacba.

Ráemeltem a szemeim és szavak nélkül próbáltam feltenni a kérdést, miszerint „tényleg, tééényleg nem volt jobb hely ennél az egész lakásban?”

- Ha gondolod csinálhatom Torrie mellett is. A húgod tuti nálad jobban értékelné a társaságom egyébként is – nem volt ez más, mint az, amit a férfiak tipikus női hisztinek neveztek volna; De túl sok frontról voltam már nyűgös ahhoz, hogy egyszerűen át tudjak tekinteni korábbi sérelmeimen.
– Egyébként sem az én kutyám… – dörmögöm magamnak, de ahogy kimondom meg is bánom. Lufi volt a legkevésbé hibás. Ő aztán azon kívül, hogy néha idióta volt, tényleg nem tehetett semmiről, sőt… Sokszor volt már oka annak, hogy kisebb vitáink után kibékültünk Cole-lal, mert muszáj volt a másiknak megmutatni, hogy épp milyen nevetséges pózban aludt ágyában.
- Ne haragudj, de meddig akarod még rázni az asztalt minden vágásnál? Mert szeretnék dolgozni – mutatok a nevetségesen aránytalan megoszlású halom kész és elrontott fülbevalóira. Úgy sem tudta melyik volt a jó és a rossz, Cole-nak nem volt szeme a művészethez. Ahhoz túl kocka volt: szabályos és logikus. – Akármilyen hihetetlen, én is tudok olyat.
Még megpróbálok felfűzni egy gyöngyöt, de inkább feladom és leengedem a kezem az asztalra.

- Cole, beszélhetünk? – kérdezem végül, most először nézve rá hosszabban, mióta medve mód kikecmergett barlangjából. Izzadt volt és kócos, megviselt ábrázatjára pedig a homlokán lévő sebtapasz nyomott pecsétet. Egy percre megsajnáltam, szinte éreztem enyhülni a szívem és már talán kérdeztem is volna arca felé nyúlva, hogy mi történt, ha nem lettem volna olyan borzasztóan savanyú hangulatomban. Most csak beszélni akartam vele. Rólunk. Bármi is történt vele, bármilyen rosszul is aludt, egyik sem lehetett kifogás.

and let it kill you | ⚶

Roe & Cole

2020. március

Mindig értettem ahhoz, amibe épp belekezdtem, de soha nem annyira, hogy abból hasznot tudtam volna hozni. Valahol még azelőtt feladtam próbálkozni, hogy egyáltalán kifizetődő lett volna a dolog. A párkapcsolatokban és barátságokban is ilyen voltam, mióta az eszemet tudtam. Az elején mindig minden jó volt, imádtak, kerestek, szerettek, idővel viszont mindenki kikopott mellőlem. Mindig másra fogtam azt, hogy ez miért történt; Ahogy azért is mindig a művészetet nem értékelő társadalom, a megrendelők hülyesége vagy valami más volt a hibás, hogy nem tudtam megélni abból, amit épp csináltam. Soha nem én.
Cole-lal nem akartam úgy járni, mint mindenkivel és minden mással. Azt akartam, hogy ő legyen az a projektem amibe ha egyszer belekezdek, akkor végig is csinálom és nem keresem a kibúvókat.
De a fenébe is, néha nagyon megtudta nehezíteni az elhatározásom.
- Most épp nincs – válaszolok dacosan. Azt a kérdést, hogy mikor akarta elmondani, hogy jön a húga, egy későbbi alkalomra rakom félre, mikor talán már én is nyugodtabb leszek és más keretek közt tudjuk megbeszélni a dolgot. – Elment valahova, de nem kérdeztem hova, Ő meg nem mondta. Tudod milyen.
Igazából Torrie nem volt semmilyen. Mármint nem volt velem se gonosz, se kiemelkedően jó, nem nézett rám mérgesen, de olyan nagy leendő sógori szeretettel sem… Szóval én sem tudtam, hogy mit értettem a tudod milyen alatt. Inkább csak oda akartam szúrni valamit Cole-nak. Mindig az enyémnek kellett lennie az utolsó szónak, még egy olyan személlyel szemben is, aki a körünkben sem volt.
Fejem ráztam csak arra, amit a felelősségről és Lufiról mondott rövid hegyibeszédében. Tiltakozhattam volna azzal, hogy rá bízták és nem rám, de tudtam, hogy azzal csak egy végtelen, megtörhetetlen körforgásba léptünk volna, amiből úgy is csak én húztam volna a rövidebbet - mert én vagyok a fiatalabb és felelősséget nem ismerő. Lufi ráadásul pont olyan volt, mint Torrie, nem ártott nekem semmit. Ő is csak úgy lett egyszer, egy levegőt szívott velünk és a kajánk ette… bár őt szerencsére könnyű volt szeretni.
– Igen járok, csak nem látod, mert nem vagy itthon. Az csak a bundája egyébként is, nem hízott meg… – válaszolok, szemöldököm ráncolva pillantva fel Cole-ra, aki épp akkor piszkált fel villája hegyére egy falat húst. Valóban le szoktam vele járni, nem hazudtam. Mikor boltba, vagy egy barátomhoz kellett menni, mindig vittem magammal: bár lehet, hogy az asztal mellől a kelleténél több falat jutott ki neki az utóbbi időben… de arról sem én tehettem, hogy ő azzal a nagy, édes szemeivel kéregetett. Meg amúgy hogy is kapcsolódott az én sétáltatási szokásom bármihez?
- Én meg dolgozom, ezen az asztalon, mert a húgod beköltözött oda, ahol amúgy szoktam – mondom talán a kelleténél kicsit nagyobb szigorral hangomban, de nem figyelek most oda rá. Mindig is jobban hatották rám az érzéseim, mint én ő rájuk, Cole pedig ezt azóta tudta, hogy ismert… Vagy már azelőtt is, kitudja mennyire nyomozta le az apámat és a családom. Legtöbbször bele sem mertem gondolni abba, hogy mégis mennyi mindent tudhatott rólam, mielőtt befogadott volna.
Rövid életű volt a próbálkozásom saját érzéseim lenyelésére és a helyzet felnőtt mód való kezelésére, mert neki még ilyenkor is muszáj volt lekezelnie és egyszerűen leszarnia az olyan beszélgetésre való igényeim, ami túlmutatott a „na mi a helyzet Santos-szal meg a melóval?” kérdéseimen. Nem érdekelte, se most, se tegnap, se egy hete, se egy hónapja, semmikor, hogy mennyire frusztrált makacsságával. Colton Sykes-t lehetetlen volt rávenni arra, hogy az érzéseiről beszéljen; Vicces volt, kedves és törődő, de egyik szülője, meg az élet sem tanította meg arra, hogy hogyan kell kommunikálni.
- Ne hasonlítsd apát Bundy-hoz! – fordulok utána, de a székből nem kelek fel, mindössze a támlát csapom hónom alá. Nem kellett kimondania a nevét ahhoz, hogy tudjam róla van szó. Elvégre vele kezdődött minden… Nem csak mi, hanem a veszekedésünk is. Ő ugyanis nem örült annak, hogy apám ügyében haladnak az ügyvédek, mert az azt jelentette, hogy ellen dolgoztak. Ő pedig azt hiszem úgy érezte, hogy azzal, hogy én örülni merek ennek a hírnek, én is ellene vagyok; Holott én csak azt akartam, hogy Jonathan Randall-t ne csak egy esetnek lássa, vagy egy már lezárt fejezetnek sikeres karrierjében, hanem annak, aki: A leendő apósának, a leendő felesége apjának. – Én is megbocsájtottam neked, ideje lenne neked is túllépni rajta, mert akár tetszik, akár nem, Ő az apám; És ezt már akkor is tudtad, mielőtt gyűrűt húztál volna az ujjamra. Nem értem, hogy miért olyan nehéz elfogadnod, hogy nem akarom kivágni az életemből őt….
A gyűrű pedig tökéletes utolsó gondolat volt arra, hogy a következő felhozott témájába kanyarodjunk. – Ez is az volt, nem? Pénzkidobás. – emelem fel a kezem és mozgatom meg ujjaim táncosan, mielőtt felállnék az asztaltól, hogy karjaim mellkasom előtt keresztezve nézzek le rá. – Neked minden ami az esküvővel kapcsolatos csak „szar”. Szar magazin, szar műsor, szar helyszín, szar, szar, szar. Tudod milyen mindig azt mondani a barátaimnak, hogy fogalmam sincs mikor házasodunk össze? Mit akarsz Cole? 40 évesen is még szingli szeretnél lenni, Lufival meg a húgoddal élni, miközben a három napos kínai maradékát eszed? Mert minden kidobott magazinnal egyre közelebb érünk ehhez és én már nagyon unom, hogy nem változik semmi.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálnék nélküle. Nem lenne hol élnem, nem lenne hirtelen semmim és valószínűleg egy csomó baráti kapcsolatom odaveszne megint… de az utóbbi időben hazudtam volna, ha azt mondom nem játszottam el a gondolattal, hogy mit csinálnék ha nem lenne többet a képben. Akárhányszor megláttam egy ruhát, egy tortát vagy egy tökéletesen beállított megható képet egy boldog párról, csak arra tudtam gondolni, hogy nekünk nem lesz ilyen, hogy mi nem lehetünk ilyenek. Ha Cole nem lenne talán visszamennék az egyetemre, befejezni a diplomám… vagy anyámhoz költöznék és talán megtalálnám azt, aki mellett a magazinok festett világa nem csak egy álomkép, hanem a valóság.
- És ne mondd azt, hogy ennek is valahogy az apámhoz van köze, mert most már tényleg megőrülök – emelem rá a tekintetem, már inkább lemondóan, mint mérgesen. – Kezdem azt hinni, hogy ő jobban érdekel téged, mint én valaha érdekeltelek.
Azt a gondolatot, hogy biztosan csak miatta van velem már inkább megtartom magamnak. Helyettesítő mozdulatként az ő nyomán én is a hűtőhöz lépek, de sör helyett a tegnap vásárolt narancslevem veszem ki belőle. – Vedd el őt, ha ennyire érdekel mi van vele – dünnyögöm végül az orrom alatt, mielőtt az egész arcom egy korsó méretű pohárba temetem.

and let it kill you | ⚶

Roe & Cole

2020. március

Amikor kislány voltam, sokat álmodoztam arról, hogy egyszer majd milyen lesz a férjem. Magasnak képzeltem, szőkének, izmosnak és gazdagnak… Évről évre változott ugyan a kívánt kép, de mindig volt a szemeim előtt egy ideál a számomra tökéletes férfiről, akivel majd megöregedhetek és gyerekeket nevelhetek fel. Felszínesek voltak az igényeim, ahogy én is csak egy felszínes személy voltam. Nem voltak se magammal, se másokkal szemben igazi elvárásaim, így lehetett az, hogy minden előírásom ellenére az, aki mellett végül mindig kikötöttem soha nem olyan volt, akivel hosszabb időre egy levegőt lettem volna képes szívni.
Cole előtt nem volt komoly kapcsolatom, előtte a leghosszabb sem tartott fél évnél tovább.
Ahogyan magam sem ismertem, úgy azt sem tudtam, hogy mit várnék el a másiktól, így mindig félrenyúltam, az alsó polcról választottam magamnak partnert és nem onnan ahonnan kellett volna, ahonnan minden lány megérdemelte volna… Azt gondoltam, hogy Cole nem csak egy színes címkébe beöltöztetett rossz üveg bor volt, hanem egy igazi minőségi, amit az ember akár félre is rakna a fia esküvőjére. Talán azért gondolkoztam róla így, mert mikor megismert azt hittem, hogy már én is ismerem magam; Hogy volt időm rájönni, hogy az életem egy roncs, mely az apám bukásával kártyavár-szerűen omlott össze. Azt hittem, hogy a kétségbeesett időszak után Cole mellett megtaláltam mit akarok csinálni, kivel lenni és kivé válni…
De mégis, megint minden összeesni látszott. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy most fogalmam sem volt arról, hogy mitől volt minden rossz, az élettől kijáró pofonra pedig nem várhattam, mert azóta már felnőttem, közelebb voltam a harminchoz, mint a húszhoz. A felismerés, hogy az eddigi életre szóló terveim kezdtek semmisség válni, pedig borzasztóan fájt.
Colera építettem. Ő lett az én új kártyaváram, ha pedig ő kikerült volna az életemből, az olyan lett volna mintha egy építmény alappilléreit távolították volna el. Megint emelhettem volna fel mindent újra, mint egykor apa után is.
…És ez lett volna a második alkalom, hogy Colton Sykes tönkreteszi az életem.
- Mégis mit? – kérdezek vissza kezeimet magam előtt hitetlenkedve széttárva. Nem akartam elhinni, hogy erre a kérdése ennyi év után még egyszer válaszolnom kellett volna. Már épp szóra nyitom a szám, de lenyelem a szót és inkább csak megrázom a fejem. Ha beszéltem volna is, akkor is csak a falnak mondtam volna a szavakat, mert ő egyszerűen nem volt hajlandó felfogni, hogy az ő tetteinek is súlya volt és következménye… Hogy Ő nem csak egy bűnözőt kapott el és zárt börtönbe, hanem az apámat, a szerelme apját, akinek igenis meg kellett ezt bocsájtania.
- Én nem azt akarom, hogy érdekeljen, csak hallgass meg egy percre! Soha nem figyelsz rá és akárhányszor szóba hozom, mindig ez a vége – mondom magam előtt gesztikulálva, kézmozdulattal próbálva utalni egész vitánkra. További mondandóját nem kommentálom, haragosan húzom fel orrom inkább és alsó ajkamba harapva tartom magamban a szavakat. Jonathan Randall nem volt jó ember, de attól még az apám volt: mások szenvedése pedig nem tette semmissé a tényt, hogy mi mennyit szenvedtünk és én még mennyit szenvedtem volna, hacsak Cole nem kapar össze az utcáról. Sajnáltam apa áldozatait, de… De ők számomra elérhetetlenek voltak, ismeretlenek, akik a rossz oldalra álltak és a rövidebbet húzták. Nem értettem, hogy ez miatt az én bajom miért volt kisebb; Hogy miért nem akarhattam volna ezért az apám részvételét az esküvőmön, hogy ne magamat kelljen az oltárhoz vezetnem.
Ha valaha eljutunk addig.
Teszek egy lépést jobbra, egyet balra, de nem találom a helyem. „Már megint kezded?” – a mondat amitől minden hitem és életkedvem elszáll, a hátamon pedig minden szőrszálam az égnek áll. Amikor legelőször mondta az épp ugyanannyira bántott, mint most: mindig jogtalannak éreztem a morális felsőbbrendűséget sugalló megszólalást, mert nem megint kezdtem, nem én voltam a hibás. Egy veszekedéshez két ember kellett, okok és okozatok, sértettségek, melyek nem csak egy féltől jöhetnek… Amit mondtam, az fontos volt. Sértett, hogy egy gyenge hárítással próbálta nem csak a felelősséget, de az egész beszélgetést félredobni.
- Hacsak meghallgatnál, tudnád mit akarok, mert nem a jácintokat, az biztos! Ha beszélni akarok erről a témáról, mindig veszekszünk. Nem lehet veled komolyan beszélgetni Cole, mert… mert nem lehet! – hadarom a szavakat, de próbálok magamhoz mérten nyugodt maradni – Mert te mindig sietsz vagy mert fáradt vagy, mert nincs hozzá most kedved… Nem érdekel téged semmi, ami kettőnkkel kapcsolatos! Azt sem tudod megmondani, hogy engem miért frusztrál ez az egész, mert soha nem hallgatsz meg nyugodtan. Csak vagdalózol és vádaskodsz, és meg vagy akkor lepődve, hogy én is ideges leszek! – általában türelmes voltam, ezt nem lehetett felróni az én számlámra. Ha fáradt volt, hagytam aludni, ha nem kívánt beszélgetni, én hagytam neki időt… Akármennyire is szerette úgy hinni, hogy nem értékeltem azt, hogy ő kettőnkért is dolgozik ennyit, ez nem volt igaz. Láttam rajta, hogy mindent megtesz és cserébe nem kér mást, csak egy kis teret, hogy lélegezni tudjon mellettem.
Én pedig kérés nélkül is megadtam neki ezt: ha úgy volt akkor dolgoztam, vagy festettem vagy a barátaimmal voltam, hogy ő egyedül lehessen.
Viszont most már úgy éreztem, hogy eleget vártam, több mint egy évet… Ebben az időszakban pedig még csak arról sem tudtunk beszélni, hogy milyen színeket szeretnénk, vagy hogy melyik évszakban szeretnénk az esküvőt. Nem kívántam azt, hogy ő most azonnal fizessen vagy hogy legyen minden tökéletes… csak jó lett volna leülni a kanapéra és kicsit álmodozni arról, hogy milyen lehetne az a bizonyos Nagy Nap.
Helyette inkább csak kukán ültünk egymás mellett a kanapén, én némán tűrve, ő pedig némán nézve a tévét.
Egy pillanatra megállok és megpróbálok nem zsigeri választ adni, de a hangomból így sem tudom messzire űzni az indulatokat. Megdörzsölöm a szemeim, kezem a szám elé vándorol és egy halk nevetés hagyja el a torkom. Nem a boldogság hangja száll benne, hanem a frusztráltságé. Csodáltam, hogy még nem sírtam, hisz a kimondatlan érzések és a harag általában így távozott belőlem; Most is kedvem lett volna csak bőgni egyet és nem megszólalni újra, de sajnos nem az voltam, aki abba tudta hagyni a vitát.
- Nem is mondtam semmi ilyet Cole, ne játszd a mártírt… De legyen, ha annyira a gonosz pasas szeretnél lenni, hát legyél az! Leszarsz és a családom is tönkretetted, gratulálok! Pont, mint Tommy Burkes családját az én apám, kvittek vagytok így már, megbosszultad, sokkal jobb ugye? – kérdezem a gúnyosságot kicsit sem rejtve hangnememből, szorosan ölelve magamhoz a narancsleves kancsóm. Újból vele egy légtérbe kerülök, már a konyha fala sem választ el minket egymástól. – Nem is azt mondtam neked, hogy most azonnal vegyél el és perkálj ki ötvenezer dollárt! Csak szeretném, ha…. Ha érdekelne. Ha bármennyire érdekelne! De egyszerűen csak azt látom rajtad, hogy nem le se szarod és nem tudom miért… mert biztos nem azért, mert annyit dolgozol! Ne hozd ki erre az egészet, mert már nagyon unom, hogy folyton ezzel takaródzol.
Ránézek arra a borzasztóan jóképű arcára, amit úgy szerettem (szerettem?), de most nem vált ki belőlem semmilyen érzést. Mondja szavakat, de azokat meg sem hallgatom, gondolkozás nélkül válaszolok rájuk, miközben ott próbálok kést döfni belé, ahol tudok… És ő is ezt csinálja velem. Néz rám, de mégsem rajtam vannak a szemei. Ő is csak elbeszél mellettem és anélkül, hogy akár egy percre is figyelnénk a másikra, csak mindketten mondjuk és mondjuk.
Szeretném azt hinni, hogy hacsak megnyugodnánk akkor meg tudnánk ezt beszélni értelmesen, felnőttek módjára… de közben pedig tudtam, hogy mi arra már nem leszünk képesek. Még pillanatnyi ráeszmélésem sem állít meg attól, hogy a kelleténél nagyobb lendülettel tegyem le az asztalra a kiöntött narancslevem.
- Nem gondoltam – vallom be és még egyszer megmasszírozom az orrnyergem, de most már ujjaimhoz valami nedves is ér. Hát eddig voltál nagylány, Roe – De nem is mondtad soha, hogy ez a következménye! Én… Én csak vissza akarom kapni az apám Cole, de veled sem akarok kicseszni. Nem tudom, hogy neked miért kell azt feltételezned, hogy én direkt rosszat akarok neked, mert nem, én csak azt akarom, hogy te is velem legyél, – emelem egyik tenyerem felé – és apám is velem legyen, hogy lehessen végre megint egy családom! – emelem meg a tenyerem a másik mellé és összecsapom őket, miközben a könnyek némán csordogálnak le arcomról. Szomorú voltam és mérges, a két érzés elegyében pedig ott volt az a rengeteg kimondatlan szó, ami végtelenül és megállíthatatlanul kívánkozott kifele. – Az anyám itt hagyott valami gazdag hülyéért, mert nem akarja, hogy köze legyen hozzád! Másfél éve nem beszéltem vele és nem hallod, hogy folyton csak a fejedhez vágnám, hogy te tehetsz róla… Nem mondok neked ilyeneket Cole, mert szeretlek és megértem, hogy csak a munkádat végezted! De te akkor miért nem tudod megérteni, hogy nekem csak apa maradt? Ha ő itt lenne, anya is újra beszélne velem…
Leülök az előttem álló székbe és állam a kézfejemre támasztom, miközben bal kezemmel a vállamon lévő bőrhibákat piszkálom és kaparom. Veszek egy mély levegőt, megpróbálok a könnyeim visszafogni oda, ahova valóak, mert nem kívántam azt hallgatni életem szerelmétől, hogy a krokodil könnyekkel nem lehet vitát nyerni… De nem is azért voltak ott, mert én annyira akartam volna.
- Tudod, hogy félek apa üzlettársaitól… Ahogy Axeltől is mindig tartottam. Mi lenne ha egyszer baj lenne és te nem leszel ott egy pisztollyal megvédeni? – a szemeim Colera emelem, talán egész idő alatt most beszélek a legösszeszedetteb és legnyugodtabban – Ilyeneken gondolkozom Cole, nem csak a habos-babos esküvői ruhákon! Az csak kikapcsolódás, mert jó lenne veled együtt álmodozni arról, hogy milyen lenne ha egy percre normálisak lehetnénk… Amikor nem vagy itthon akkor tudod mit csinálok? Telefonálok. Egész nap. Felhívom Lottét, felhívom Samet, Arinát, Juliát… Mert még ebben a lakásban is félek egyedül lenni, ha így megtalálnak, akkor pedig legalább van aki egyből hívhatja a rendőrséget. Lehet naiv vagyok, te pedig biztos, hogy te hülyének nézel, de… de szeretném azt hinni, hogy apa megoldhatná az elvarratlan szálait. És tudod mi a borzasztó? Hogy nem érdekelne, ha baja lenne közben, mert megnyugodnék legalább és többet nem kéne veled baromságokon veszekednem!
Tudtam, hogy Jonathan Randall tehetett mindenről, így az érzéseim felé teljes mértékben kettősek voltak: akartam vissza az életembe, de mégsem. Lehet önző voltam, hogy a saját apám felhasználtam volna a boldogságomért, de úgy éreztem, hogy tartozott nekem és az egész családomnak ennyivel.
Szipogok egyet és körbe nézek magam körül, de a zsebkendő épp nem nekem, hanem Colenak esik kézre. – Adsz egyet? – kérdezem nyugodtan, nyitott tenyerem nyújtva felé. Belefáradtam az egészbe, de főleg abba, hogy nem volt képes meghallgatni. Hallotta a szavaim, értette a beszédem, de a szavak mégsem jutottak el az elméjéig…

and let it kill you | ⚶

Roe & Cole

2020. március

Már rég elfelejtettem, hogy mi volt a probléma ami ezt az egészet kezdte kettőnk közt; Nem a mai, nem a tegnapi és nem az egy héttel ezelőtti vitákra gondoltam, hanem minden más apróságra, ami körbelengte a kapcsolatunk. Ha az eszemre hallgattam akkor tudtam, hogy a válasz az volt, hogy az első naptól kezdve veszett ügy volt kettőnk, az olyan dolgok, mint az esküvő, apám helyzete csak hab volt a mindenféle ízben pompázó tortán. Amikor úgy igazán megismertem Colet néhány éve, és többet nem csak az a nyomozó volt, aki elégedett arccal ülte végig apám utolsó tárgyalásait, akkor el szerettem volna hinni, hogy működhetünk… Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ha abból túl sok lapult rejtve, az olyan volt, mint egy aláaknázott út mely bármikor önmagába dőlhet; Úgy gondoltam, hogy velünk is ez történt. S itt nem arról van szó, hogy én a travel csatornát akartam nézni a tévében, míg ő a sportot, hanem arról, hogy amíg egyikünk sem látott a rózsaszín ködtől addig nem volt olyan feltűnő, hogy teljesen mást akarunk az élettől. Más volt számomra a fontos, más volt számára a megbocsátható, a felejthető… máshogy csináltunk mindent, máshogy gondolkodtunk, más emberek voltunk.
Ahogy néztem rá, bele a két kék szemébe, csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak meg tudnánk állni és többet nem szólni egymáshoz, mielőtt minden múltbeli szép emlékünk keserűvé válik miközben haladunk az elkerülhetetlen felé… Hisz már hónapok óta ha az első igazi randink eszembe jutott, egy kellemes nosztalgikus érzés helyett csak a szívem szorult össze egy ismerős fájdalomtól; Fejem hátuljában pedig megjelent a gondolat, hogy soha nem leszünk már olyan boldogok, mint akkor a ritkán szép new york-i hóesésben.
- És mi az az egy dolog Cole? Önmagam? – kérdezek vissza, mert szavai pont úgy hangzanak, mintha csak nem merné valamiért kimondani azt, hogy önző vagyok – Bármit mondhatsz rám, bármit, de azt, hogy nem érdekel ha ez történik vele, azt nem fogadom el…
Sok mindent el lehetett volna rólam mondani, köztük azt is, hogy szétszórt voltam, néha talán a kelleténél naivabb és makacsabb, de figyelmetlen soha nem voltam abban az értelemben, amiben ő szeretett volna beállítani. Mindig érdekelt mi történik vele: ha dolgozott akkor aranyos kutyás képeket küldtem neki, hogy hogyha szünetre megy akkor egy percre el tudjon szakadni a valóságtól; Ha korán kelt felkeltem vele, hogy legalább a reggele ne egyedül induljon. Ha egy dologgal foglalkoztam volna (amit bizonyára apámra értett), már rég nem lettem volna együtt vele, mert csak hátráltatott minden tette a saját kis célom elérésben… De ha erre is gondolt, akkor sem az volt, hogy én ne próbáltam volna meg kommunikálni vele, sőt! Nem én volt kettőnk közül az, aki a téma legapróbb említésére is teljesen ideges lett, mintha Jonathan Randall nevének említése egyből visszarepítette volna Közel-Keletre és a háborúba. Kezdett elegem lenni abból, hogy minden próbálkozásom a kommunikációra hiábavaló, hogy a lelkemben gyűlő frusztráltság egyszerűen megoldható lett volna azzal, ha meghallgat. Minden egyes veszekedésünkkel pedig csak egy önhibáztatással vegyes biztosságot ültetett el bennem: a furcsa kettősségben egyszerre volt igazam és tehettem arról, hogy a dolgok így történtek. Cole egész egyszerűen megőrjített és már nem abban az értelemben, mint kapcsolatunk elején.
- Mit tudsz te az apámról a papírjaitokon kívül? – csattanok fel végül élesebben és mérgesebben, mint előtte bármelyik ponton. Ritkán került szóba a családom, de nem mondhattam azt, hogy Cole teljesen homályban élt volna velük kapcsolatban: most mégis jól esik hozzávágni ezt, mintha egyébként soha nem kérdezne róluk, ami egyáltalán nem volt igaz…
Az elhangzott kérdésre viszont sehogy sem találok olyan választ, ami nekem kedvező lett volna, a bennem kialakult nyomás hatására pedig a beismerés helyett inkább a védekező mechanizmusom kapcsol be. Olyan volt ez, mint egy megnyerhetetlen csata, amiben a végtelenségig tudtuk volna marni egymást: a legjobb védekezés pedig a támadás volt. – És neked? Neked eszedbe jut bárki más, mint önmagad?
Elhallgatok. Érzem ha még néhány szót szólok azzal már túl messzire fogok menni olyan területekre ami emlegetése Cole kemény fejének is fájna. Nem akartam, hogy megjegyezze, békét akartam… De már nem tudtam hogyan érhetném el.
Veszek egy zsepit és megtörlöm az arcom, orrom fújva nézek szigorúan utána ahogy eltűnik a szobánk felé. Mikor hallom a szekrényajtó nyitódását már tudom, hogy megint csak menekülni fog a szituációból, hisz mindig ezt csinálta már: elment sétálni, inni vagy valamelyik munkatársával találkozni, akiknek mindig elfelejtett bemutatni, így soha nem tudtam a nevük. Zavart, de most annyi sem volt bennem, hogy megszóljam még akkor sem, mikor átöltözve visszalép az asztalon heverő tárcájáért. Csak törölgetem arcom tovább bőszen, arra várva, hogy ő legyen az, aki szól valamit… De nem teszi, kilép az ajtón anélkül, hogy bármilyen keretet adott volna a veszekedésünknek. Nem volt eleje és vége se soha, én pedig a pohár narancslé és gyöngyök tengere fölé hajolva küzdöttem könnyeimmel még azután is percekkel, hogy kisétált a lakásból.


Azt terveztem, hogy egészen addig ébren maradok, míg Cole haza nem ér… Az idő viszont este kilenc óra után már borzasztóan lassan telt, főleg mert Torrieval sem volt hangulatom beszélgetni, csak bezárkóztam a szobába. Mikor már nem találtam jobb dolgot az unalom ellen majdnem nyakig engedtem a kádban a vizet, illóolajokkal, sóval és még egy fürdőbombával is színezve az estém, ha már másnak sem sikerült feldobni a hangulatom, hátha ennek sikerül. Nem tudtam már produktív lenni az este, minden figyelmem lekötötte a veszekedésünk. Bármit csináltam a fejem hátuljában ott volt egy kis hang, ami csak suttogott, borzasztóbbnál borzasztóbb dolgokat és ötleteket adva. Tudtam, hogy ma már képtelenség lesz nekünk érdemben beszélni, de mégis vártam Colera. Haragudtam rá, de mikor éjfélt ütött az óra és ő még mindig nem ért haza félteni kezdtem, mert nem tudtam hol lehetett… Minden ellenére törődtem vele és szerettem, ezért volt minden elképzeltem választásom egy érzelmi zsákutca.
Még bedugott füllel és zenét hallgatva is hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtónk. Egyszerre lélegeztem fel és szorult össze a torkom annak a gondolatától, hogy Cole már itthon van… Nem tudtam mitől féltem jobban: attól, hogy hozzám sem fog szólni és csak aludni megy, vagy attól, hogy beszélni szeretne velem. A földre rakom a fülesem, bevizezem az arcom és úgy hallgatom merre megy és mit csinál a lakásban, miközben gondolataim ezer helyre vándorolnak arra készülve, hogy bármikor bejöhet hozzám.
Mikor az ajtó kinyílt, a tekintetem már találkozott is az övével: - Látom – hagyja el szám az épp olyan magasröptű válasz, mint az ő megjegyzése. Nem csak furcsa tartásán, de arcán is látszódott, hogy inni volt: a fülei pirosak voltak, mintha csak mínusz fokokban lett volna kint. Egyre sűrűbben ért haza így éjszaka, volt időm kinézni magamnak, hogy ilyenkor mennyi minden változik meg rajta… Aggasztott a történések gyakorisága, de mint mindig, most sem szóltam miatta - ez még a jövő problémája.
Felsóhajtok és megdörzsölöm az arcom, ahogy koszos cipőjében egyre beljebb lépeget a szobába majd ha egy hattyú kecsességével nem is, de legalább egy elefánt lendületével leül a földre a kád mellett. Valahol megnyugszok, hogy ma már tényleg nem kell komoly beszédekkel készülnöm vele szembe, mert úgy sem értené meg… Valahol pedig mélyen elszomorodok az miatt, hogy hálálkodok azért, hogy eleget ivott ahhoz, hogy a világ már egyszerű legyen számára. Rég volt az, hogy önfeledt jól éreztem volna magam Colelal, mostanában nem volt rá lehetőségünk a munkája miatt arra sem, hogy egyáltalán megpróbáljuk – viszont ha valamelyikünk ivott akkor mintha az élet minden problémája el szállt volna, és tudott volna ő is olyan őszintén nevetni, mint régen tette. Nem volt normális azt kívánni az ember vőlegényétől, hogy bárcsak olyan lenne, mint amikor részeg, de én mégis ezt akartam: hogy legyen másmilyen, mint önmaga.
Felülök és megfordulok a kádban uralkodó habtengerben úgy, hogy Cole feje ne a lábaimnál legyen. Fentről nézve rá vizsgálom az arcát, nedves ujjaimmal túrok bele a hajába, hogy legyen tincseinek valamilyen formája és ne csak kuszán álljanak feje tetején. Ahogy beszél szám összeszorul: nem sírtam órák óta, de most mégis elkap egy másodpercre az inger. Nem azért, mert olyan mélységekbe menő szavakat hallottam volna tőle, amitől megesett a szívem, hanem azért, mert nem mertem őszintén válaszolni neki. Nem akartam megbántani, főleg nem most, mert annak semmi értelme nem lett volna - talán csak még egyszer elment volna itthonról és nem látom megint.
Cole olyan volt ilyenkor, mint egy kiskutya, azokat pedig nem szabadott bántani, csak szeretni. Szoktam neki mondani, hogy Lufi is édes volt, de kettejük közül Cole mindig sokkal nagyobb és meghatóbb szemekkel tudott nézni az emberre, ha egy kicsit megpróbálta; Ha most láttam volna a tekintetét, akkor biztosan nem bírtam volna ki sírás nélkül, főleg mert amit kérdezett az egyszerűen csak bután jóindulatú volt.
- Tényleg nem tudod? – kérdezem nem vádlóan, hanem csak lemondóan. A kád szélére könyöklök, az állam pedig a feje búbja mellé támasztom összefont ujjaimra. – Csak egy dolgot szeretnék, azt, hogy tudjam te mit szeretnél. Elég ideje lett volna mindenre magától rájönni, de állapotára való tekintettel még megtoldom a mondanivalómat a tőlem való legegyszerűbb magyarázattal. – De leginkább azt akarom hogy azt mondd meg Cole, hogy elhiszed e, hogy ez működhet kettőnk közt.
Tudtam, hogy bármit is fog mondani az lesz a leplezetlen valóság, minden más „mellékes” szépítő gondolatától meghámozva. Hiába volt az én válaszom a nem, mégis úgy éreztem, hogy egy nemleges válasz tőle összetört volna… De kész lettem volna úgy nyugovóra térni, hogy Cole egy szavával ezer darabkára töri a lelkem, ha azt jelentette, hogy holnap nyugodtan ébredhetek.
- De ha azt akarod megbékélhetünk, elmehetünk aludni és majd holnap megbeszéljük a dolgokat… mert van mit mondanom – megremegett a hangom, de nem akartam én lenni az, aki nekiáll sírni, mikor én egy kortyot sem ittam. Nehezen bírtam ki érintések nélkül, ez volt az én szeretetnyelvem, így felszabadítom az egyik kezem és finoman végig simítok vele az arcán, tekintetemmel a szemei körül szinte napról napra mélyebb ráncokat figyelve. – Gondolom neked is lett volna két sörrel ezelőtt, igaz? – a halvány mosoly ami elterül az arcomon csak részben őszinte, a maradékot csak valami keserédes fájdalom húzza a szám sarkába. Szerettem volna szeretni őt, de mindig megnehezítette.

and let it kill you | ⚶

Roe & Cole

2020. március