Dalton & Donna

A "véletlenül ismertem meg" és a "pont ott volt" soha nem véletlen. Mindnek célja és oka van.

Gold Bull. A hely neve valahol Manhattan északi csücskében nem messze a kapitányság masszív, égig nyúló épületétől. Soha nem jártam még itt, és nem is hittem volna, hogy valaha be fogom tenni a lábam.Nem azért mert lenéztem volna a rendőröket, vagy éppen nyomozókat, vagy azt a fajta gondolkodást követem, hogy az ember a nap végén tegye le a munkáját. Nekem pedig ők voltak a munkám. Némelyiket nem csak arcról ismertem, hanem olyan dolgokat is megosztottak velem, amit talán még senki mással. Félelmeket, amikor fegyvert ragadnak, vagy egyszerűen magukra öltik az egyenruhát, és mintha kicsit kivetkőznének a tulajdon testükből. Mások lesznek. Én most akarok más lenni. Nem Dr Kennedy, nem a félcédula osztogató, a dilidoki, az agytágító.Csak egyszerűen Donna. Akinek szintén megvannak a maga félelmei, aki retteg a sötéttől, amelybe a titkait rejtegeti, a múltjának megannyi szemetét. Aki imád korcsolyázni, és ki nem állhatja az eső szagát.Csak egyszerűen Donna, aki a nap végén ugyanúgy elfárad mint bárki más, akinek a külseje ilyenkor már nem tökéletes, igaz nem is törekszik rá, hogy az legyen. Nem azért mert ne adna magára.Csak Donna, akit most  a léptei valami megmagyarázhatatlan okból hoznak éppen ide.
Ismerős arcok közé vágyom. Olyanok közelébe, akik bár látnak minden nap, de mégsem tudják igazán ki vagyok. Ha jobban megnézzük az édesapámon kívül valóban nem tudja senki. Elég nekem magamnak cipelni. Eddig nem volt gond...valahogyan sikerült elnyomni, elfelejteni, az élet ment velem, és én pörögtem akár egy szédítő táncba. Boldognak is mondhattam volna magam, és az is voltam.Én akkor így éreztem. De valami elromlott, és azóta nem találom a helyem. Idegen lettem a saját életemben, és porló homokszoborként szalad szét lábam alatt a házasságom minden pillanata. Nem tudom hogyan hozzam helyre, azt sem tudom, hogy valóban ezt akarom, vagy egyszerűen tovább lépni. Egyedül. Hinni akarok abban, hogy rossz döntés volt egykor összeházasodnunk, de képtelen vagyok rá. Szeretem. Még mindig.
A pultnál hárman köszönnek rám, érthetetlenül és derűsen csóválják a fejüket, szinte nem is hiszik, hogy itt látnak. Pedig már nem egyszer mondták, hogy ugorjak be, jót fog tenni egy kis nosztalgikus nyolcvanas éveket idéző zene, pár üveg light sör, és beszélgetés velük, kötetlenül. Azt mondják nálam, az irodában csak feszengenek. Meg tudom érteni őket. Lendül felém egy üveg, üdvözlés gyanánt, markos férfikéz kapaszkodik bele, és szélesedő vigyora mellé egy kacsintást is dob felém. Meghív az első körre, én pedig valamiféle mosollyal az arcomon elfogadom. A keserű lehangoltság nem neki szól. Sőt ha azt vesszük a derültséget ő hozta ki belőlem. A pultos már adja is a hideg alkoholt, és a fiúkkal összekoccoljuk az üveg tetejét. Hát egészségetekre srácok! Megérdemlik a pihenést, én is megérdemlem ami azt illeti. Mennem kellene haza, de valahogyan most sem, ahogyan az utóbbi időben sem siettem.Valahogyan megpróbálok kibúvókat keresni arra nézve, hogy az ismerős falak, az egykor úgy imádott otthon, szerelmi fészek, megnyugtató oázis magába fogadjon.Valahogy keserű az illat amikor belépek, félelem ugrál a gyomromban és csak reménykedem, hogy nem lesz rajtam kívül senki a házban. És amennyire reménykedem ebben, oly annyira vágyakozom az ellenkezője után. Meglepetésként remélem, hogy egy csapásra megjavul minden, és mi nevetünk csupán rajta akár egy rossz álom utóízén.
Az első korty az üvegből hideg és hűsítő.Józanító a gondolataimra. Mi lenne ha megpróbálnám jól érezni magam? Mi lenne, ha végre egyszer….az utóbbi időkben egyetlen egyszer levetném az uniformist, a doktornő időtálló jelmezét, és megint olyan lennék, amilyen régen. Amilyen egykor. Pár óra kevés, hogy megváltozzam, de talán nem lehetetlen, hogy egy kicsit megint úgy érezzem magam. Mintha lenne valami hatalmam az idő felett, mintha képes lennék megállítani és visszatekerni azt. Varázslója vagyok a hazug illúzióknak, csak egy kis időre. Újabb korty. Meggyőz, hogy tegyem meg. A szemeim szabad hely után kutatnak. Lehetőleg olyan után, ahol még nem ül senki. Szabad kezem a hajam után nyúl és kihúzza belőle az ezüst hajtűt, mely eddig a szigorú kontyot tartotta. A naparany tincsek sóhajtva omlanak alá, szabadon hullva a vállamra. Megrázom a fejem.Újabb korty, immár közelebb az asztalhoz. A sötétkék kosztümkabát lekerül rólam, alatta a világoskék ing két felső gombját meglazítom. Ketten utánamfordulnak, és bár ők sem értik pontosan mi is az amit látnak, de a nevetésükből ítélve jó úton haladok. Nem vagyok kihívó, épp csak egy leheletnyit, hogy női büszkeségem simogassák a visszaigazoló reakciók. Hogy érezzem nem csak egy megcsalt asszony vagyok, hanem még nő, aki bár tudja, hogy mindarról ami történik ő tehet, mégis túl büszke és egoista, hogy ezt szavakkal beismerje. A zenegép most csendesen árválkodik, a kijelző szerint az utolsó nóta tíz perce futott le, azóta senki nem dobott bele érmét. A kosztümkabát bal zsebéből kihalászok egy kis aprót, majd a ruhadarab a szék támláján landol, én pedig bedobom az érmét, és a felvillanó kijelző kék fényénél bogarászni kezdem a választékot. Chris Cornell mellett döntök végül, akinek rekedtes, kissé rezignált hangja betölti a helyiséget és visszaadja nagyjából az én aktuális hangulatomat.A szövegről már nem is teszek említést, magáért beszél.
A sör lassan a felére apad, mire az asztalhoz érek. Nem gond, majd később még visszamegyek a pulthoz és rendelek.
- Hello doki! Te az aranybikában? Nem is hiszem el? Lazítasz? Vagy csak simán...hehehehee- Bobby Brexton tizedes, az életvédelmisektől, nagyjából egy fél éve jár hozzám kezelésre, mert rosszul célzott egy bevetésen, és súlyosan megsebesített egy négy éves kislányt. Azóta is rémálmok gyötrik, de legalább már a fegyvert megint a kezébe meri venni. Igaz reszket. Most idétlen, imbolygó mozdulattal imitálja a részegség első fázisát, a spiccességet, és mellé nevetgél. Félrebillentem a fejem mosolyogva majd megvonom a vállamat és a sörömet mutogatom.
-Láthatod, néha én is bűnbe esem.
-Így egyedül?
Széttárom a kezeim, jelezve, hogy ez bizony így van.
-Ha gondolod, csatlakozz hozzánk, ott ülünk a sarokban. Toby, Reggie és Bombás Burke.
Megígérem neki, hogy ha úgy alakul, mindenképp csatlakozom hozzájuk, de az igazat megvallva ez inkább csak udvarias ígéret.
-Amúgy jól áll neked, így izé….a hajad, hogy kiengedted. Sosem láttam még így. Na hello, doki!
Mosolyogva intettem utána az üvegemmel és elgondolkodtam. Az igazat megvallva lehet ez mégsem a legjobb ötlet….de jobban belegondolva hol bújhatna el leginkább az ember, ahol egy idő után szinte megszokottá válik a jelenléte, akárcsak a kapitányságon. Az üvegem lassan fogyóban, így aztán a pulthoz indulok, hogy minimum kettővel térjek vissza, múlatva tovább az időt, és útközben majd pár másik számot is kérek.
- Két sört legyen….- abbahagyom, mert ugyanabban a pillanatban szól a pultosnak egy másik férfi is. Gyakorlatilag összecseng a hangunk, csak éppen mást mondunk.
- Bocs.- rázom meg a fejem kicsit talán zavarodott mosolygással a rúzs vörösét már elvesztett ajkaimon
- Kérd nyugodtan, én ráérek! Az előző még nem ürült ki, csak gondoltam beújítok.- automatikusan tegezem le, hiszen - bár az arca nem ismerős - de ha idejött, akkor minden bizonnyal zsaru. Elvégre a Gold Bull biztonsági rendszere a legjobb: csak rendőrjelvénnyel vagy rendőri igazolvánnyal lehet belépni.
- Ha jól sejtem új vagy. Itt legalábbis. Illetve én még nem kezeltelek.-nem feltétlen ismerkedni akarok, inkább beszélgetni. Ha már így hozta a véletlen, hogy mindketten egyszerre vetődtünk a pulthoz.
-Donna Kennedy vagyok, a 24-esek pszichológusa. Vagy ahogy a srácok hívnak: a doki.- mókásan grimaszolok és kezet is nyújtok felé, ha elfogadja.
-Tudna váltani a zenegéphez egy kis aprót?- szólok még oda a pultosnak majd felmarkolom a két üveg sört amit időközben én is megkapok.

Dalton & Donna

A "véletlenül ismertem meg" és a "pont ott volt" soha nem véletlen. Mindnek célja és oka van.

Az ember egy idő után rájön, hogy mennyi elszalasztott lehetőség között lavírozik az életben, és mennyi olyan dolgot hagy elsétálni maga mellett, amely után évek múltán csak ácsingózik. Az embernek időnként ki kell szakadnia a megszokott környezetéből, hogy levéve a házasság által magára aggatott szemellenzőt lássa mi az ami kísértésbe viszi, és nem tud neki ellenállni. Talán ezért fordult meg a fejemben időnként, hogy mindent hátrahagyva elutazom, a fejemből kiürítek minden gondolatot, megpróbálok szembenézni a múltammal. Nem azzal amit az apám ajándékozott nekem, amikor magához vett, nem a gazdag és jó nevelést kapott kislány múltját, hanem azét akit egy luxusprosti szült és aki egy különös éjszakán meghúzta a ravaszt. Vér tapad a kezeimhez, és akármit teszek látom, hogy ott van. Ezt nem lehet letörölni, nem lehet rajta túljutni. Talán másképp alakult volna minden, ha a kapcsolatunk elején bevallottam volna Rodnak mit tettem. Hisz gyerek voltam még. Ugyan ki hibáztathatna azért amit tettem? Anyám áldozata jutott eszembe, amit megtett azért, hogy senkinek ne lehessen tudomása arról, valójában ki az aki ölt azon az éjszakán. Én pedig még annyi áldozatot sem vagyok képes hozni, hogy egyáltalán esélyt adjak annak a bizonyos kis életnek. Eredendő a bűn, és félek őt is bemocskolnám. Ezt pedig végképp nem árulhatom el a férjemnek. A titok, a hallgatás és az elutasítás szinte betemethetetlen árkot vésett közénk, belehányva az összes sérelmet, és a csendes bűntudatot ami örökkön gyötör. Nem tudok tőle szabadulni, hát a magányba temetkezem. Az otthon ürességébe, a hitvesi ágy hűvösébe. Pedig vágynék rá, mert hiányzik...nekem is hiányzik, hogy szeressenek, hogy elhitessék velem még nő vagyok. De nem akarom, hogy azt a Donnát szeresse akit ő ismer, azt akarom, hogy azt a Donnát szeresse aki valójában vagyok. Mélyen legbelül, eltemetve.
Nem szokásom inni, még kevésbé szokásom egyedül beülni valahova, és talán pontosan ezért választottam ezt a helyet. Itt talán nem kérdezik meg, hogy miért vagyok magányosan egy asztalnál, itt a srácok elfogadják, hogy nekem is lehet rossz napom, én is lehetek fáradt és egy ilyen különös pillanatomban éppen ide tévedek be. Nem szükséges még csak az ismerkedős szövegekkel sem bajlódnom, mert gyakorlatilag mindegyikkel találkoztam már legalább egyszer mióta itt dolgozom. Noha a beszélgetések alkalmával, az első találkozások, pontosan első öt perce mindig valami vérbő flörttel kezdődik, hamar belátják, hogy sem a hely, sem az idő, sem pedig a személy nem megfelelő, hogy a viccelődésüknek teret engedjenek. Aztán, amikor ezt tisztázzuk megnyílnak. Beszélni kezdenek, én pedig egyetlen szó nélkül hallgatom őket. Nálam teszik le a terhet, én pedig raktározom. Másokét. Bárkiét, hogy a sajátomat ne érezzem olyan kegyetlenül hordhatatlannak.
Aztán valahogy összecseng a hangom egy számomra eddig ismeretlen férfiéval. Egy ideig próbálok rájönni, lapozgatom a képzeletbeli kartonjaimat, hogy rájöjjek mikor és miért kezeltem őt. Magyarázat érkezik miért nem találkoztunk. Ő valószínű többször megfordul itt, én most vagyok itt először. A pultos mosolyog, én meg csak egy furcsa, kicsit suta vállvonással kérek elnézést és kivárom a soromat, mindegy melyikünk kapja meg hamarabb.
- Kulturált verzió?- nevetem el magam kicsit hangosabban, de azért még diszkrét keretek között. Hátravetem enyhén a fejem, láthatóan szórakoztat az a jelző, amit rámaggatott nagyjából öt másodperc alatt. Megrázom a leomlóan szőke hajjal keretezett fejemet. A hajspray nyomán könnyed hársvirág illat lebben fel a levegőben.
- Tudja a srácok sokféle jelzővel illettek már, de hogy én lennék a kulturált verzió, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint kíméletlen vagyok, mert állandóan kérdezek, és firtatok...mintha kihallgatáson lennének. De én nem olyan orvos vagyok, akinél ledobják az inget, meghallgatja a szívverésüket és már tudja is mi a baj. Én a szavak által analizálok.
A kezem nyújtom a bemutatkozáshoz és egy újabb mosollyal nyugtázom a bizonytalanságát.
- Mindegyik én vagyok, de a Mrs Kennedy a helyes. Férjnél vagyok. Mégis maradjunk egyszerűen annál, hogy Donna. Így egyszerűbb lesz. Bocsásson meg, hogy letegeztem, Dalton...csak megszoktam, hogy a srácokkal elég közvetlenül beszélgetek. Magázódással nem igazán segíteném elő a távolságtartásuk, vagy éppen a bezárkózásuk feloldását, ugye. De ha nem bánja, és mert így sikerült...meg mégiscsak én vagyok a hölgy váltsunk át tegeződésbe. Mielőtt meghallják itt a többiek milyen jólnevelten magázódunk.
Felvonva a szemöldököm csodálkozva nevetem el magam újra. Különös, mert gyakorlatilag öt perce sem beszélgetek vele, és máris kétszer nevettem őszintén és jókedvűen. Jó hatással van ez a találkozás a hangulatomra, ez tény.
- Asskicker. Beszédes egy név, és gondolom története is van miért ragasztották rád. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy azok akiket lecsukni szoktál milyen nevekkel illetnek. Azt hiszem elég széles lehet a skála és nem feltétlen hízelgő.
Bobby Bexterék asztala felé pillantok, ahol a fiúk szinte egyetlen egybefüggő szemként figyelik a pultnál zajló jelenetet és láthatóan remekül szórakoznak. Félreértik. Vagy legalábbis szeretném ha félreértenék, jó értelemben persze, nem kívánok a kapitányság folyosóinak pletykatémája lenni.
- Igazából én…- megakadva figyelem a srácokat, aztán visszafordítom a fejem Dalton felé, és bólintok. Határozottan de egyszerűen.
- Legyen. Végsősoron itt az összes asztalnál lehetnék társaság. De ugye nem gondolod komolyan, hogy két üveg sört egyedül fogok meginni, miközben te paradicsomlét kortyolgatsz? Legalább a találkozás örömére egyetlen üveggel. -Én sem terveztem ma végtelenségig sört vedelni...tulajdonképpen az egészben az a vicc, hogy nem is szeretem, de ez mégiscsak egy szórakozóhely, ahol a pohár jegesvízért már komplett bolondnak néznének.
- Köszi, itt van egy egydolláros, és kérem az aprót érte.- nyújtom át a bankjegyet neki, és akár akarja akár nem, kénytelen lesz elfogadni,mert ha visszautasítja az ingének, vagy a farmerjának a zsebébe fogom beletűrni.
- És ha már voltál ilyen segítőkész, milyen zenét szeretnél? Valamit, ami csak szól a háttérben miközben beszélgetünk, vagy oda is akarsz figyelni rá, esetleg amire lehet táncolni...bár azt most hanyagolnám. Ha nem tévedek a fél gyilkossági csoport minket néz. -biccentettem a fejemmel a billiárd asztalok túloldalára, ahol a srácok nagy része vagy üveggel a kezében vigyorogva minket nézett, vagy csak simán minket nézett.
- Gyere, kicsit hátrébb van az asztalom, oda talán nem látnak el a röntgen szemeikkel.- intek a sörös üvegekkel és megindulok előtte az asztalok között lavírozva, útközben megállva a zenegép mellett. Az üvegeket lerakom a tetejére, majd oldalra biccenő fejjel fordulok Daltonhoz.
- Tessék, válassz!- nyújtom az érmét felé.
- Melyik részlegen vagy? Vááááárj hagy találjam ki. Az életvédelmisek szinte mind hozzám járnak, a gyilkosságiak közül is sokan. Az erkölcsrendészeten zömében amúgy is perverzek vannak, nekik nincs szükségük rám. Akik közül kevesekkel találkozom, azok a belső ügyosztályosok és a drogosak. Belsősnek nem néznélek, azok valahogy jólfésültebbek. Drogosok?- kérdezek kíváncsian, miközben őt vizslatom. Különös alak. Valahogy nem illik ide. Úgy értem az egyenruhások közé...valahogy nem illik úgy sehova, Mintha nem lehetne beskatulyázni. Óhatatlanul elemezni akarok, miközben leállítom magam. Miért pörög ezen az agyam? Miért nem lehet, hogy csak simán jól érzem magam? Talán épp vele.

Dalton & Donna

A "véletlenül ismertem meg" és a "pont ott volt" soha nem véletlen. Mindnek célja és oka van.

Minden új. Nem csupán az, hogy itt vagyok, hanem az, ahogyan nyitok a világ felé egy másik férfin keresztül. Talán meg sem kéne lepjen, hiszen az egész életem arról szólt, hogy függtem tőlük. Kellett, hogy a közelemben legyenek, hogy védelmezzenek, hogy segítsenek. Kezdve apámmal, folytatva megannyi futó kapcsolatommal, hol a párnák forrósága egy időre tompította a bennem elhamvadó múltam sötét foltjait. Azt hittem, a házasságom hajnalán, hogy révbe értem, hogy többé nem kell más karok után áhítoznom, nem kell mások védelme után vágyakoznom, mert megtaláltam aki soha nem ereszt majd el. De most mégis én vagyok aki lefejti magáról ezt az erős kezet, hogy szabadon induljon vissza a világba. Hogy szembe nézzen azzal, kit nyomott el eddig magában, és ki is ő valójában.
Nem gondoltam végig semmit, nem tettem magamnak szemrehányást azért sem, hogy most itt vagyok, beszélgetni kezdek valakivel, akit tulajdonképpen nem is ismerek. Néha egy találkozás segíthet bennünket ahhoz, hogy szabadon engedjük valódi énünket. Nem így terveztem….tulajdonképpen sehogyan se terveztem, csak az volt a biztos, hogy nem akarok otthon lenni. Még vagy már, ez esetben oly mindegy. Amikor eljöttem, mintha levegőhöz jutottam volna, amikor hazatérek újra megfulladok. Egyszerűen csak el kellene mondani az igazat, beismerni, hogy nem működik már...de a szerelem, az egykor volt érzések még visszahúznak, még nem ereszt. Nem a gyűrű láncol hozzá, hanem az elmúlt idők, amikor még minden más volt. Amikor még én is más voltam. Jobban mondva arcomra olvasztottam azt a maszkot, amiről úgy hittem egész életemre kitart majd. De a múlt belülről kezdte feszegetni és kényelmetlenül idegenné vált az álarc. Mostanra már szabadulni akarok tőle. Mégis őrzöm a méltóságom, a kiállásom másokkal szemben, akik ezt hűvös visszautasításnak vélik, pedig csak a bizonytalanságom leplezem vele.
Könnyednek tűnően eresztem szabadon magam, és sodródom vele együtt távolabb a pulttól két sör, némi apró, meg egy pohár paradicsomlé társaságában. A figyelő szempárok kereszttüzét magunk mögött hagyjuk, igazából ha kicsit feszengek is miatta, jól tudom az efféle pletykák tiszavirág életűek.
A zenegépnél egy rövid időre tanyát verünk. Koppan és csörren az érmekupac a tetején és mosolyogva billentem oldalra a fejem, ajkaim beharapva fogadom el az invitálást az első zene kiválasztására.
- Ám legyen. De nem vállalok felelősséget az ízlésemért.- figyelmeztetem, noha azt hiszem sok mindent kinéznek belőlem, de azt, hogy elsősorban country-t vagy amerikai népdalokat hallgatok, bizonyára nem. Apám öröksége. Az öltönyös, örökké jól szituált, erőteljes kiállású, cserzett, délies vonásokkal megáldott férfiról mindenki azt gondolta és gondolja a mai napig, hogy megrögzött opera, vagy komolyzene rajongó. Nem is állhatnának távolabb a valóságtól. Az apám Johhny Cash örök és meg nem értett rajongója.Nem is véletlen tehát, hogy az első választott zeném is a jó öreg Johnny-tól származik, Flesh and Blood  egy kevésbé ismert, de eléggé fülbemászó muzsika. A második egy ifjabb generációhoz tartozó ember, Brad Paisley Whiskey Lullaby.
Begurítom az érméket a zenegépbe, majd beütöm a választott zeneszámokat, és amikor felhangzik Cash hangja, és az ismerős egy szál gitár ritmusa, már éppen az apró, bőr ülésekkel tarkított boxba ülünk be, némiképp távolabb a kíváncsi pillantásoktól.
Beszélgetni kezdünk, és az első pillanatokban talán az tűnik fel leginkább, hogy szinte másodpercek alatt egy hullámhosszra kerülünk. Dalton szórakoztató jelenség, még ha ő maga minden bizonnyal nem így vélekedik, ha felvetném neki. Nem akarom, mégis elemzem, próbálom kitalálni milyen ember lehet a hétköznapokban, miközben beszél folyamatosan őt figyelem, és néha emelve meg az üvegemet, elbújok annak pereme felett pár másodpercre amíg kortyolok.
- Tudod azt hamar sikerült kitalálnom, hogy mégis melyik részleghez tartozhatsz. Nevezzük szakmai ártalomnak, tulajdonképp mindegy is. De ha tippelnem kellett volna, nem feltétlen a motorra gondolok veled kapcsolatban. Sokkal inkább egy sötétkék, ezüst krómozású 67-es Impalára.- emeltem meg az üveget és olyan mozdulatot tettem a levegőben, mintha éppen lerajzolnám a világ egyik legdögösöbb kocsiját. Az apám garázsában állt egy, ami azt illeti, még a 23. születésnapomra kaptam, nem sokkal azután, hogy kézhez vettem a jogosítványom. Mélybordó gyönyörűség. Ezer éve nem vezettem. Talán….talán nem ártana hazamenni, kihozni a kocsit a garázsból és nekivágni a montanai hegyeknek. Nem tudom. Erre eddig még nem is gondoltam. De most, hogy Dalton a motort emlegeti valahogyan ösztönösen fog el a rohanás, a futás ösztönös érzése. Mintha kifutva a világból a benzin gőzébe temetkezve, a végtelen mérföldeket magam mögött hagyva talán minden ott hagyható lenne. Az arizonai sivatag naplementéjében, a hegyek közötti szerpentineken, a lenyugvó nap fényében az óceán partján, amikor a dagály a szikláknak csapja a hullámokat. Talán ez lehetne a megoldás, nem tudom. Kalandozó gondolataimból, egy apró mosollyal térítem vissza magam ide a valóságba. Így csípem el az utolsó gondolatait, és persze a kérdést annak tekintetében, hogy én mit is keresek itt.
- Bármilyen fájó, de szét kell rombolnom az illúzióidat. Sajnos sem időm, sem lehetőségem nincs effélékre, amit felsoroltál. Sokkal prózaibb szenvedélynek hódolok. Orchideákat termesztek. Van egy apró kis üvegházam, ott szeretek bíbelődni a virágaimmal. Tudtad, hogy az orchideák, az esőerdőkben, ahol őshonosak zömében gyomnövénynek számítanak, amelyek elsősorban a fákon lógva élősködnek és fejlődnek? És azért hoznak olyan gyönyörű virágot, hogy esélyük maradjon a túlélésre. Egyszer jártam egy ilyen brazil esőerdei túrán, és egy ott élő törzs sámánja szerint az orchideák tudják, hogy az ember a legveszélyesebb rájuk nézve és ez az egyetlen ösztönös reakciójuk az ellenük való védekezésre: káprázatos virággal ajándékozzák meg a szépérzékünk. Ne haragudj, csak fecsegek a hobbimról, de ha belelendülök elég nehezen állok le.- nevettem el magam fejcsóválva, majd belekortyoltam a sörömbe. A virágok mindig menedéket adtak a számomra. Menekültem a magányos esték elől hozzájuk, menekültem akkor is amikor úgy éreztem képtelen vagyok ott maradni a férjem mellett az ágyban, hallgatni a hívogató szuszogását, és megálljt parancsolni annak a mozdulatnak, hogy hozzáérjek. Oly nagyon éreztem az idegen nőket a bőrén. Lemoshatatlanul rajta maradtak, ahogyan a nevetésüket is hallottam, és mind rajtam gúnyolódott. Hogy miattam történhet így. Tudom, de képtelen vagyok megállítani. Nem megy.
Leraktam az asztalra a sört és két tenyerem közé véve forgatni kezdtem azt.Eleinte az üveg nyakát figyeltem, majd lassan felpillantottam szürkéskék szemeimmel a velem szemben ülő férfira.
- Ami azt illeti egyébként elég keményen beletaláltál. Először vagyok itt. Tulajdonképpen életemben talán két kezemen meg tudom számolni hányszor söröztem. Úgy bármiért. És most itt vagyok, igen. Nem otthon. Számos oka van ennek, de….ugye nem haragszol ha nem most akarom ezt megbeszélni? Pont azért vagyok itt mert….szóval váltsunk témát oké?- remélem nem bántom meg, és azt is, hogy megérti, nem itt és most van itt az alkalom, hogy a pocsék és zátonyon evickélő házasságomról beszéljünk. De azt valószínű nem nehéz kitalálni, hogy otthon nincs minden rendben. Nagyon nincs, ha már itt tartunk.
- Mesélj inkább a motorodról! Annyira irigyellek érte, tudod! - húzom be a nyakam a vállaim közé, egészen olyan vagyok most mint egy irigykedő kisgyerek.
- Csak felülsz rá, és az ország út az egyetlen amit le kell győznöd, meg a távolság. Az ember maga mögött hagy mindent.- ábrándozva nézek el a vállai felett, és a világ mögötte kicsit összemosódik….
- A gondokat, mindent ami történt, amit el akar felejteni, amire nem akar emlékezni, amit meg akar változtatni...ami…- összerezzenek és a pillantásom újra az ő szemeit fürkészi.
- Idejét sem tudom megmondani mikor volt merszem összeszedni magam, hazamenni a szülői házba, beülni a kocsiba, és menni….nem számít hová. Az embert kötik a feladatai, ugye.- mosolyodtam el, de valahogyan olyan keserédesre sikerült ez a mosoly.

Dalton & Donna

A "véletlenül ismertem meg" és a "pont ott volt" soha nem véletlen. Mindnek célja és oka van.

Kifejezetten kellemes folytatást ígér az alapvetően magányosra tervezett este. Legalábbis nem úgy indultam ma el munka után, hogy feltétlenül társaságot keresek, akivel jó lesz az időt múlatni, talán kicsit felejteni is. Egyszerűen csak szerettem volna kikapcsolni, mindent magam mögött hagyni, a végtelenbe dobni a gondokat, és úgy próbálni létezni, mintha az életem most kezdődne. Mintha most hagytam volna magam mögött a szülői házat, mintha még hallanám apám hangját, aki utánam szól: vigyázz magadra! Mióta az eszemet tudom vonzott a világ, vonzott a tömeg, mert sehol máshol nem lehet elveszejteni úgy magunkat ahogyan egy óriási metropolisz nyüzsgésében. Én pedig erre vágytam. Szótlan ajkaimon még egy búcsúcsókot tartogatva valakinek, aki többet érdemelne, mégsem adom meg. Nem adhatom. Képtelen hazugságokba gabalyodva a kiutat keresve rendületlen hiszem, csak én tudom megoldani ezt az egész helyzetet. Meneküléssel, óriási hátraarccal, végtelen csendességbe burkolt titokkal terhesen vonszolva a fájdalmat, mint egy levethetetlen palástot. Mégis engedem a mosolyt elterülni az arcomon, lepattogzik a keserűség viasza, ahogyan beszélgetni kezdek ezzel a férfival, és úgy találunk rá a közös hangokra, mintha mindketten ugyanazokat a billentyűket kedvelnénk a zongorán. Váltakozó ritmusban, és mélységben de ugyanazt a melódiát dúdolnánk vissza a szavak által.
Nem nagyon akarok magamról beszélni, legalábbis olyasmiről nem ami még túl friss, amiről még csak szakadozva tudnék, vagy talán úgy sem. Pedig lehet egy vallomás egy vadidegennek könnyebbé tenné a dolgot, talán a magam számára is. Talán ha hangosan egyszer kimondom, akkor a férjemnek is képes leszek, talán ha felszakad….talán ha kiömlik minden a felszínre, akkor végre semmi nem állja útját, hogy bevalljam, mennyire egy szörny vagyok. Egy gyilkos, egy semmi, egy felkapaszkodott, egy ágrólszakadt, akinek az élete csillogása oly hamis, mint a viztükrén táncot járó felhők habképe.
Még csak innom sem kell, hogy némiképp oldódjak, pusztán a társaság, az ahogyan elbújunk itt a hátsó boxok egyikében teszi azt, hogy egyszerűen csak jól esik itt lenni. Táncoltatni az ujjaim az üveg nyakán, néha felpillantani, hallgatni őt, elmondani az első benyomásokat, egyszerűen csak beszélgetni. Nem akarom őt megfejteni, sokkal inkább megismerni. Pontosan így jó ahogyan van. Ahogyan a hangunk olyan különösen összecsendült ott a pultnál. A hobbimról beszélek, az egyetlen olyan dologról, ami megnyugvást hoz, noha a finomságában már kételkedem. Kicsit talán keserédesen mosolyodom el, amikor erről beszél.
-Ahogyan hozzám az orchideák, hozzád a gép monoton zúgása illik. Autó vagy motor tulajdonképpen mindegy is. Van valami abban, ahogyan ki tudod magad szakítani a mindennapokból. Velem ezt teszik a virágok.És nem, egyáltalán nem vettem sértésnek. Ugyanakkor nem hiszem, hogy minden virágot ki tudnál pusztítani.- jegyzem meg, miközben végignézek rajta, és elgondolkodom mi illene hozzá, amellyel tökéletes párost tudnának alkotni.
-Csak meg kell találni azt a növényt, amellyel szimbiózisban álltok. Mondhatnám úgy, hogy egy az életritmusotok, az igényeitek. Nem vár el tőled többet mint amit adni tudsz.Talán valami olyan, amely jól tűri a kipusztítás iránti olthatatlan vágyadat.- nevettem el végül magam és belekortyoltam a sörbe. Évődtem. Szokatlan volt tőlem, talán különös és ritka is egyben.Azonban az amikor a mai estém apropójára terelődik a szó némi megakadást okoz nálam. Nem...egyáltalán nem őt hibáztatom érte, tulajdonképpen akár hazudhattam volna is. Ugyan honnan is tudhatná, hogy a férjem esetleg elutazott, vagy éppen megcsal valakivel ám ez engem cseppet sem aggaszt? Mesélhetnék arról, hogy igazából férjnél vagyok, de már csak passzióból viselem a jeggyűrűm. De egyrészt katasztrofálisan hazudok, másrészt  nem lenne igaz. Én még szeretem a férjemet, én még visszavágyom hozzá, még akkor is ha az út, amely visszavezet egyre haloványabb.Talán csak én képzelem, hogy bármi visszafordítható….talán illúziót kergetek, csak még éppen nem ismerem fel. Mégsem tudok megnyílni, még egy idegennek sem, még saját magamnak sem, ami azt illeti.
-Meg fogom tenni, ha úgy alakul.- bólintok egy ígérettel, hiszen amiről nem akarok, arról nem is igazán fogok beszélni.
-És igazán ne érezd úgy, hogy érzékeny témára tapintottál...inkább olyasmire, amiről még nem igazán megy beszélni. Nem a te hibád, tényleg.- én kérek bocsánatot azért, mert nem akarok valamiről mesélni, ugyanakkor szeretném ha tudná, hogy ennek nem ő az oka.
Aztán mesélni kezd és azon kapom magam, hogy kényelmesen hátradöntve a fejem, megtámasztva a bőrkanapé támláján csak hallgatom őt. Figyelem, és nem szólok közbe, még a levegőt is csak lopva veszem. Ott utazom vele együtt a világban, próbálom felfedezni milyen tizenkilenc évesen nekivágni az ismeretlennek. Milyen vágyakozni úgy a szabadságra, ahogyan ő vágyakozott. A tervei között elidőzni, és ott lenni, amikor útra kel...a világ egyetlen jelentéktelen ponttá változik, és pontosan azt érzi, amit én éreztem a hegyek között évekkel ezelőtt.
-Érdekes váltás valóban. De nem szokatlan.Mintha valami késztetést éreznétek magatokban, hogy a világot megtisztítva elhozzátok másoknak is azt az érzést, ami benneteket jár át ha útra keltek. Én is így vagyok vele. Ha az autóban ülök, és csak a végtelent látom magam előtt, akkor elfog egy érzés, hogy másoknak is ezt kellene érezniük, pontosan így ahogyan én érzem.A szabadság egy illúzió. De mind közül a legszebb és a legvágyottabb.-az első sörös üvegem kiürülve kerül az asztalra és a másikért nyúlok, miközben elér a kérdése. Felvonom a szemöldököm és úgy pillantok rá, egyetlen másodpercig megtartva az üveget félúton az ajkaim felé. Majd a kortyot mégis elkortyolom, és elgondolkodva hümmentek.A teljes igazságot a pályaválasztásom illetően úgysem értené.Még magam is megrettenek tőle időnként….így azt hiszem az első olyan pillanatomat osztom meg vele, amikor valóban úgy éreztem, hogy másokkal akarok foglalkozni.
-Apámnak van egy háza Wyoming-ban a Sziklás hegységben. Gyakran jártunk fel oda ősz derekán, vagy a karácsonyi szüneteket is töltöttük ott. Néha magányosan, néha az apám vendégeket is hívott. Úgy tizenhárom lehettem, amikor azon a karácsonyon az üzletfeleit látta vendégül az öreg.Prominens emberek voltak a világ minden tájáról.Csodás este volt. A felnőttek bakkarát játszottak, vagy kártyáztak, én pedig egy szem gyerekként csak figyeltem őket. És miközben mindenki nevetgélt, kedélyesen társalgott én valahogyan a mozdulatokban, abban ahogyan egymáshoz szóltak, az összemosódó hangokban megéreztem valami mást is. Amit el akarnak rejteni...mélyre a titkaik közé.Akkor éreztem talán először úgy igazán, hogy ezzel a másik világgal akarok foglalkozni, ahol a lélek dominál, az emóciók, az ahogyan gondolkodunk. Amit elrejteni próbálunk, néha még magunk elől is.- mintha csak önmagamat írnám le, hiszen nekem is van...úgy hiszem neki is.Mindenkinek van valami, amit nem akar másokkal megosztani, ami a sajátja, amit ha úgy alakul a sírig őriz, vagy azon túl is.
- A rendőrök világa éppúgy ahogyan az orvosoké, a mentősöké, vagy a tűzoltóké egy zárt és különös világ. Miközben ők...illetve ti.- teszem hozzá egy halovány, elismerő hangsúllyal, és még biccentek is egy aprót felé.
-...életeket mentetek, néha nem is nézve, hogy a sajátotok egyetlen hajszálon függ...nektek vajon ki segít, ha elfog a rettegés, ha egyszerűen csak el akarjátok valakinek mondani, hogy mi játszódik le bennetek? Ha hirtelen nem vagy képes többé fegyverhez nyúlni, vagy egy égő ház látványa tűzoltó létedre újra és újra rettenettel tölt el? Talán mind közül nektek van a legnagyobb szükségetek arra, hogy a terhet valakinél letegyétek. Nektek van a leginkább szükségetek rám.- és nekem is rátok. Ezt már csak magamban teszem hozzá, hiszen gyermekkorom óta valamiféle vezeklésen mentem át….segíteni azokon akiknek az életem köszönhetem, akik elhitték anyám meséjét, annak a felügyelőnek, aki nem végeztetett rajtam lőpor vizsgálatot, annak a pszichológusnak aki meghamisította a jelentést, annak a mentősnek, aki nem vett mintát a ruhámról….mind olyan emberek akik adott pillanatban más döntést hoztak, és ezért én egy olyan életet élhetek, amelyet meg sem érdemlek. Ez a teljes igazság, bár ez utóbbit Dalton minden bizonnyal nem hiszem, hogy megértené….ahhoz ismernie kellene az életem a maga teljes valójában. Úgy, ahogyan azt rajtam kívül senki nem ismeri.
- Ha jól értettelek az elején, a kötelező vizsgálatokon kívül nem is igazán fordultál meg a rendőrségi pszichológus irodájában. Az enyémben legalábbis, igaz valószínű másik körzethez tartozol.Vagy a főnökség másképp osztott be. Várj csak! Dr Rodrigez embere lehetsz. Kellemes az öreg, leszámítva az állandó kubai szivarfüstöt ami az irodájában terjeng.- nevettem el haloványan magam, majd meglendítettem Dalton felé az üveget.
- Igyunk a szabadság illúziójára, az orchideákra, a drogelhárítás sikerességére, és mire is még? Ó igen, igyunk a mai találkozásra. Kivételesen elnézem, hogy paradicsomlével koccintasz, de legközelebb rendesen is megisszuk azt a pertut.- ígéret és remény, egy következő találkozásra. Miért? Nem tudom. Egyszerűen csak jött. Tudat alól.

Dalton & Donna

A "véletlenül ismertem meg" és a "pont ott volt" soha nem véletlen. Mindnek célja és oka van.

A Gold Bull nem csupán egy hely, ahova a rendőrjelvény, vagy igazolvány a belépő. Nem csupán egy hely, ahol nem vizezik a piát, és ahol mindig hideg a sör. Akár fél órával azután is, hogy kikéri az ember. Nem tudom hogy csinálják. Anélkül, hogy korábban itt jártam volna, nem egy páciensnek, vagy éppen kötelező vizsgálaton nálam járó egyenruhásnak javasoltam, hogy töltsön itt el egy estét. Kötetlenül. Hagyja szögre akasztva a problémákat, amikor belép, és élvezze azok társaságát, akik hozzá hasonlóan minden nap vásárra viszik a bőrüket. A Gold Bull nem csupán egy hely, hanem egy életérzés. Gyűjtőhelye mindannak, amin egy rendőr keresztülmegy, és amelyet sokszor élete végéig cipel magával. Éppúgy ahogyan én az életem titkát, éppúgy ahogyan nem tudtam még elmondani senkinek. Annak legfőképpen akinek örök hűséget ígértem. A hűség, melyhez könnyű ragaszkodni, ha nincs kísértés, a hűség, melyet oly könnyű semmibe venni, ha szembejön velünk egy hang, egy arc, egy pillantás, egy érzés, egy gondolat. Talán éppen most és itt. Talán két korty közé szorítva, a bőrkanapé nyekergésében, Johnny Cash hangjában, a gitár ütemes dallamában. Kísértés, amelyet adott pillanatban fel sem ismerne az ember, de ahogyan halad előre az idő, ahogyan megnyílik két ember egymásnak, szinte egyre nyilvánvalóbbá válik.
Oly könnyű lenne kapni az ajánlata után. Két kézzel. Csak a gondolat szintjén. Csak a kísértés szintjén. De annyira erős a kép, hogy szinte érzem a nyári homok torokkaparó érzését, amint a szél az arcomba vág. Orromban a bőrkabát jellegzetesen kesernyés illatát, ahogyan a fejem egy hátnak simítom, két karom egy férfi dereka köré csavarodik. Lábam alatt berregve szalad az út. Elképzelni, hogy hátul egy kosárban virágok pihennek, számban érezni az út menti kis fogadók fűszeres marha steak-jének és a több napos kovászos kenyérnek az ízét, a több napos hideg, olcsó sör ízét...szinte magam előtt látom, ahogyan Dalton beszél róla, és a fantáziám megugrik. El tudnám képzelni. Akár vele is. Ugyanakkor érzem, hogy a kötelesség, a jelenlegi életem, az ígéreteim, az emberek akikért felelősséggel tartozom, az apám….húz vissza, akár a csökönyös, ezer karú polip, nem ereszt. Nem tudnék szabad lenni. Úgy nem, ahogyan azt ő gondolja. És úgy sem ahogyan én vágynék rá. Számomra a szabadság illúzió, és az is marad.
- Sivatagi rózsa. Ez illene hozzád. Egy orchidea féle, amely elsősorban a napos helyeket kedveli, és a nagy, szabad tereket a növekedéshez.Nem túl nagy igényű növény, ellenben a gondozást meghálálja.- elgondolkodva szúrtam közbe valahol ott, hogy hozzá a kaktusz illene. Pedig nagyon nem. A kaktuszok kényes növények, a közhiedelemmel ellentétben.
- Egyébként igazad van. Az emberek félnek. Néha leginkább önmaguktól. Hogy olyan dolgot tegyenek, amelynek nincsenek tisztában a következményeivel. Az ember szereti azt hinni, hogy ő irányítja a saját életét. Éppen ezért nem tesz semmi olyasmit, amivel ezt az illúziót lerombolhatja. Legalábbis a többség.- azt már csak magamban teszem hozzá, hogy jó ideje én is a többséghez tartozom. Azt hiszem kicsit talán félek. Hogy ha kiszakadok a megszokott életemből, akkor olyan dolgok kerülnek felszínre, amiket nem tudok irányítani, és fogalmam sincs ez mit hozna elő belőlem. Így aztán maradok kiszámítható és unalmas. Pedig nem voltam mindig az.
Amikor beszél keresni kezdi a tekintetem. Először hirtelen félrefordulok, mintha rejteni akarnám ami benne van, aztán rádöbbenek, hogy tulajdonképpen nem ismer engem éppen ezért fel sem fedezheti mi van a tekintetemben. Állom a pillantását.Kitartóan bár kicsit talán elgondolkodtatva a szavai, ráncolom a homlokom. Nem azért mert nem értek vele egyet, hanem mert talán nagyon is. Elmosolyodom amikor a gyermekkor kerül szóba, meg a pályaválasztás, és lehajtva a fejem kicsit talán az illetlenség határait súrolva kuncogok is. Nem azért mert gúnyolni akarnám, hanem mert elképzeltem az ominózus jelenetet. Az édesanyja meg közötte. Az anyák mindig féltik a gyermekeiket. Kimondva vagy kimondatlanul. Az én anyám is ezt tette velem...ezért áldozta fel az életét és önmagát, noha azt hiszem én voltam az egyetlen aki értelmet adott neki. Legalábbis apám szerint.
- Rodrigez sosem változik. Talán idővel a füst kevesebb lesz majd körülötte, de megszűnni biztosan nem fog.- nevetem el magam és bólogatok helyeslően a szavaira. Nagyszerű szakember, csak hát a szokásai hagynak némi kivánni valót maga után.
Aztán valahogyan csend áll be a beszélgetésbe. Csak figyelem őt, és próbálom kitalálni mire gondolhat. A háttérben a kocsma zaja egymemosódik a zenével, billiárd golyó koccan össze, férfi tenyerek csattannak egymásnak nevetések közepette. Sercen a gyufa, koppannak a poharak, a sörös csap halkan surran, öblösen terül el a pohárban a kesernyésen finom arany nedű. Én Dalton nézem. Félrebillenő fejjel, a sörös üvegemet magam elé téve. Aztán hirtelen szólal meg. Először nem is nagyon értem a mondatot, és meglepetten fut fel a homlokom közepe irányába a szemöldököm. Értem amit mond, csak éppen ebben a környezetben olyan idegenül, vers szerűen hatnak a mondatok. De gyorsan érkezik rá a magyarázat is, ami elrendezi a meglepett vonásokat, és helyébe valamiféle kíváncsi érdeklődés kerül.
Jim Morrison a szabadság megtestesítője, a gyors és meggondolatlan élet ikonikus alakja. Jim a költő, a szerető, a lázadó, a barát a gondtalan senki, aki mégis valakivé vált röpke huszonhét év alatt.
Könnyedén előre dőlök és elgondolkodva hümmögök. Még nem adok választ. Még valahogyan érlelem a kérdést. Megszülettem, talán éltem is...aztán valahogyan már csak léteztem. A csillagok alatt. Most pedig egy este azon a helyen ahol soha nem jártam azelőtt valami változást indít el egy idegen társaságában? Nem is tudom. A szabadság egyik kerékkötője a félelem. A félelem önmagunktól, az irányítás elvesztésétől. Én pedig félek kockáztatni. De mit is? Amit eddig elértem? A tönk szélén hintázó házasságomat? Azt a múlatat amit megismerni rettegek? Azt a jövőt amit nem látok előre? Vagy egyszerűen azt a jelent amiben csak vergődöm. A kísértés nagy, de vajon képes lennék igent mondani valamire amit nem irányíthatok? Amiben bármikor elbukhatok? Vajon elég erős vagyok ehhez? A kérdések bennem fogalmazódnak meg és csupán egy két-három perces csendben öltenek testet.
- Nem tudom. Mármint nem tudom, hogy élek e igazán.- felelem végül hosszas gondolkodás után és a sört visszateszem az asztalra. Magam előtt összefűzöm a kezem és az asztal lapján pihentetem. Dalton nézem, fürkészem a vonásait vajon mennyire gondolta komolyan amit mondott. Ahogyan nézem valóban úgy gondolta….csak talán benne is van valamiféle félelem ahogyan benne. Talán ő is egy rossz házasságban él...vagy egyszerűen csak magányos...elhagyták. Nem tudom. Csak azt, hogy ez a pillanat, ez a kérdés nem fog többé így elérkezni. Ha belemegyek akkor nem fordulhatok ki egyszerűen belőle.
- Hazudhatnék neked. Mondhatnám, hogy mennyire boldog és kiegyensúlyozott vagyok...jelen helyzetben ez egy hatalmas hazugságként zuhanna kettőnk közé. Így aztán ha igent mondok a csillagokra, akkor tudnod kell, jelen pillanatában az életemnek elég sebezhető vagyok. Eléggé befolyásolható és éppen ezért meggondolatlan is időnként. De ha igent mondok, akkor nem fogom magam meggondolni, nem fogok semmire nemet mondani...a szabadságra sem. Még ha csak időleges illúzió is.- ettől még a lelkiismeretem, a hűségem, az ígéreteim, tengernyi dolog ami a múltban született és kihatással van a jelenre feléled bennem. Egy részem lázasan tiltakozik, egy részem pedig érzi, hogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, amely ki fog billenteni a jelenlegi helyzetemből. És vagy visszamenekülök a házasságomba, vagy Daltonnal tartok. A csillagok alatt haladva….hogy újra érezzem: élek.
-Áll az alku.- hajolok előre, szinte súgva, lehelve a szavakat, mintha titok lenne, amelyet csak ketten ismerünk. Aztán úgy maradok. A tekintetébe kapaszkodva, várva, hogy kulcsot adjon az ismeretlen felé.

Dalton & Donna

A "véletlenül ismertem meg" és a "pont ott volt" soha nem véletlen. Mindnek célja és oka van.

Bizalom.Van amikor évek kellenek hozzá, van amikor elég egyetlen másodperc. Elég egyetlen mondat, egyetlen árulkodó másodperc. A háttérből a zene, az elnyúló kocsmazaj, a poharak csilingelése. Mégis mindezek ugyanolyan monoton zajjá silányulnak, mintha ki akarnám zárni őket, és egyetlen pontra, egyetlen beszélgetésre fókuszálok, amely felkeltette az érdeklődésem.
Szabadság. Egy érzés, amit mások, ahogyan ő is kézzelfoghatóan érzékelnek, akik, mint ő is hisznek abban, hogy át lehet és meg lehet élni, hogy fel lehet szabadulni annyira, mindenféle tudatmódosító nélkül, hogy ez az érzés az utolsó porcikánkat is átjárja.
Bizalom és Szabadság. Most ez a kettő, amely kart karba öltve érkezik el, sietős ismeretségünk első órájának végére, és én érzem, hogy ebből az egyik, ha haloványan is de megszületőben van. Ösztönösen érzem a vonzódást, amely jelen pillanatban még csupán alig pislákol, még csupán a szavaim által formálódik, még csupán a hosszan ottfelejtett tekintetben ver tanyát, hosszan elnézve, kék íriszeimmel arcának vonásait, elidőzve ajkainak mozgásán.Hosszú és magam által választott magányos hónapok vannak mögöttem, amelyből végre ki akarok törni, ki akarok szabadulni, de nem tudok abban bízni akiben szeretnék, akiben kellene. Keresek hát valakit, aki úgy nyújtja felém a kezét, hogy nem vár semmit. Sem szavakat, sem vallomást, sem magyarázatot. Semmire. Nem vár mást csak azt, hogy adhasson valamit, amiben eddig még nem volt részem, és amiben én magam még hinni sem igazán merek.
Az italom lassan elfogy. Bódító utóérzés nélkül szűnik meg a keserű íz a számban, józanságom szinte kézzel fogható. Nem is akartam ma többet inni, vagy talán csak tudat alatt elbódulni annyira, hogy ne akarjak emlékezni. Sem arra a sok hazugságra, amellyel a házasságomat mérgezem egy ideje, sem arra, hogy túl gyáva vagyok beismerni a gyengeségeimet….és túl gyenge vagyok, hogy változtassak bármin is.
Bár kaktuszhoz hasonlítja magát, számomra mégis rózsa marad. Folytonosan nyílik, minden szirma más, és a legszebb pompáját csak a türelmeseknek mutatja meg.Nem mondok neki ellent, inkább egy csendes, beletörődő mosollyal fogadom el, hogy tiltakozik a szavaim ellen. Nem érzem sértőnek, tetszik, hogy nem akar feltétlen csak megfelelni nekem. Van véleménye. Magáról is.
Aztán csend áll közénk. Tapinthatóan fut végig a karomon a lélegzetvétele, mely forrón csiklandoz át, szinte egy egészen finoman meg is rázkódom. Nézem őt, és valahogyan megszokásból gondolkodom el azon milyen ember lehet. Milyen élet az amelyet maga mögött hagyott, milyen az amiben jelenleg él, és milyen az ami után vágyakozik? Vajon ő hogyan éli meg a hétköznapjait, vajon hogyan birkózik meg az akadályokkal? És vajon mit lát, amikor rám néz? A külsőm mögött vajon meglátja több évtizednyi titok mérhetetlen súlyát, amelyet néha vinni is alig tudok már. Időnként az jut eszembe, hogy a tudatlanság is illúzió, mégis jól esett benne élnem. El tudtam hinni, hogy valaki más vagyok, valaki, aki erre az életre született, akinek a múltjában minden tiszta. Még én magam is alig vagyok képes megbirkózni vele, hogyan tegyem hát rá bárkire?
A csillagok alá akarok bújni, elmenekülni egy motor hátulján ülve, hallani ahogyan a szél a fülem mellett fütyül, semmi mást nem érzékelni, csak egy férfi hátának emelkedését és süllyedését, együtt mozdulni a levegővel amit belélegez és amit kifúj. Nem tudom, hogy mennyire leszek képes megnyílni neki, nem tudom, hogy a szabadság tán sosem volt érzése mit hoz a felszínre majd, ahogyan azt sem tudom, hogy ebben az igazán sebezhető állapotomban mi az amit meg merek és meg is akarok tenni. Vele is akár. Nem tudom, hogy hol lesznek akkor a határaim és azt sem, hogy lesznek e egyáltalán. Nem tudom….nem tudom, hogy ez a találkozás, ez az út, ez a pár óra milyen lavinát indít el az én életemben, de a torkomban dobogó szívem valahogyan azt üti, azt kalapálja, hogy bizonyosan alaposan fel fogja forgatni...és mélyen legbelül érzem, hogy az övét is. Vannak találkozások, igen vannak, amelyek ott történnek meg, abban a másodpercben, amikor eldöntjük szabadon engedjük magunkat a másikkal. Hogy élhessünk. Úgy igazán. Kötöttségek nélkül.
Ajkaim között még érzem az italom zamatát, még érzem ahogyan arcomon a paradicsom édes aromája simít végig, amikor beszél hozzám. Hallgatom őt és elgondolkodva figyelem. Néha elidőzök a szemein, az ajkainak vonalán, az állán, a nyakán. Aztán vissza a homlokára, a szélfútta hajára. Érzem a vibrálást, az egész lényére jellemző várakozást, az őszinteséget, amely igazat szól: nem fog bántani, nem fog semmi olyat tenni amit én nem akarok. De vajon mindent megtesz majd amit én akarok?
Bizalom. Egy érzés, egy elhatározás. A kérdésére bólintok. Bízom bennem. Bízni akarok. Bízni fogok.
- Tudom, hogy nem fogsz bántani. Nem tőled félek. Magamtól félek.- súgom halkan, talán egy olyan vallomásként, amelyben először mondok többet annál, amit kellene. Tettem már utalást a nem túl boldog életemre, de nem mondtam még el neki, hogy a boldogtalanságom, a rossz házasságom oka nem a férjem, hanem én vagyok. Nem egy harmadik fél, nem egy betolakodó, nem anyagi gondok, hanem én magam. Hogy megérthessem miért van ez így, hogy miért kellett ennek így lennie, hogy megérthessem valóban szeretem még annyira a férjem, hogy egy idegen, új vonzásnak ellenálljak vele kell mennem. Nem élek igazán, azt sem tudom, hogy éltem e valaha...illetve ez nem teljesen igaz. A nászutunkon, ott még igen, ott még volt valami amibe kapaszkodtam, ami szépen lassan elkopott. Én koptattam el, én hagytam el, én nem ragaszkodtam hozzá. Idegen nők karjai közé löktem, és most itt állok kitárt, ölelésre nyújtott karral ami üres, nem fut bele senki, hát én fogok átölelni egy motoron valaki mást.
Kulcsot ad nekem Dalton. Az ismeretlenbe, a veszélyesbe, egy helyre hol eddig még nem jártam, hol talán a szabadság rejtezik, hol rábukkanhatok arra aki valójában vagyok. Hova megyünk? Nem kérdezem. Mit csinálunk ott? Azt sem. Lényegtelen. Az út a fontos és ő, akivel megteszem. Nem gondolok arra, hogy másnap dolgoznom kell majd, nem gondolok arra, hogy az éjszaka most először engem sem talál majd otthon, nem gondolok arra, hogy egyszer erre majd magyarázatot kell adnom. Semmi másra nem gondolok csak arra, hogy vele menjek.
Már orromban érzem a motor illatát, a bőr keserűségén halk nyikorgását, érzem amint a szél közénk csap, a hajamat, ahogyan elrejtem a bukó alá, a fejem ahogyan a hátára hajtom. Zene lesz a motor hangja, hívogató üteme az éjjeli országút.
- A bejáratnál találkozunk!- súgom neki, mintha valami tiltott dologra készülnénk, majd felállok az asztaltól, hogy a pulthoz sétálva rendezzem a számlámat, és búcsút intve a kíváncsi tekinteteknek találkozzam az ajtóban Daltonnal.
Valahogyan már azzal sem foglalkozom, hogy holnap a legkedvesebb pletykatéma leszünk odabent a fiúknál. Mint ez is, annyi minden múlandó.
Ő már ott vár rám, én pedig mosolyogva a kezem nyújtom. Vezessen.Bárhová.