Szeretném azt hinni, hogy az új álmok és élet országában kötöttem ki, ahol valóban boldog, de legfőképpen elégedett lehetek. Szeretném azt gondolni, hogy véget ért a menekülésem és Jean-Paul nem érhet utol itt. Hogy nem kell attól tartanom, hogy egyszer majd rám talál és a rettegés kebelez majd be, a szégyen és megalázás. Habár reményteli voltam, időt adtam magamnak, hogy az amerikaiak életszínvonalát felmérjem, a mindennapok forgatagát valamennyire kiismerjem, de egy hónap is kevésnek bizonyult ehhez. Nem értettem őket, hogy voltak képesek töménytelen mennyiségű zsírban tocsogó ételt enni, hogy mégis mi vitte rá őket, hogy sütött savanyúuborkát egyenek. Elborzasztott a ténye annak, hogy miket fogyasztanak és minden alkalommal, amikor én boldogan távoztam az éttermekből a kikért vegán opcióimmal, minden pillantást magamon éreztem.
Az elmúlt egy hónap nem csak a tapasztalatszerzésről szólt, hanem a vízumom és a munkavállalási engedélyem ügyintézéseivel is. Nem akartam felélni a megtakarításaimat sem, hiszen szerettem tervezni, a jövőmet tervezni és az esetlegesen megélt nyugdíjas éveimre is gondolnom kellett, és valljuk be, egy új életet megélni nem volt könnyű, pénzügyileg pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú ideig ne dolgozzak. Az elmúlt két hét alatt annyi helyre küldtem az önéletrajzom, hogy megszámolni sem tudnám, minden pillanatban várva a telefonhívást, hogy valahol, valakinek majd megtetszik az, amit látott-olvasott rólam. Habár voltak sejtéseim, hogy nem minden munkahelyre jelentkeztem megfelelő kvalitással és tapasztalattal, nem akartam feladni az elkezdett jövőmet, a függetlenségemet pedig nehezemre esett volna kudarcként megélni, hogy aztán fejet hajtva visszakullogjak Franciaországba. Két nappal ezelőtt a telefonhívás váratlanul ért, épp, hogy csak nem úgy estem ki a hajmosás kellős közepén a kádból, ahogy a telefonért nyúltam. A sampon habja lassan csúszott végig előbb a homlokomon, aztán az orrnyergemen is a hívás közepén, amit megfejeltem egy tüsszentéssel is a hívás alatt, pont abban a pillanatban, amikor az időpontot említette a vonal túloldalán egy női hang. Csak háromszor kellett elismételnie, mert a másodiknál még egyszer beletüsszentettem a beszélgetésbe. Ciki, vagy nem ciki, hamarosan véget vetettem a hívásnak inkább, mert azt biztosan nem érdemelte volna meg, hogy az orrfújásomat is végighallgassa.
Áldottam az útvonaltervezőket, mert így nem kellett eltévednem a metropoliszban, de kihasználva az őszi utolsó napsugarakat ragszkodtam a magassarkú szandálhoz az interjúra, s azon egyensúlyozva igyekeztem a megadott címre a metró megállójától. A százhatvan centis magasságomhoz hozzáadott plusz tíz centivel sem tűntem ki a tömegből, maradjunk ennyiben. Kikerestem a kaputelefonon a megfelelő nevet és az ujjam már nyomta is be a gombot. A pillantásom a csörgés kellős közepén a hatalmas épületet pásztázta, s akkor sóhajtottam egy hatalmasat, amikor megszólaltak a túloldalról.
- Jó napot kívánok! Catherine Leclair vagyok és állásinterjúra érkeztem - szólaltam meg, hogy ne húzzam az időt. - Remélem jó helyre is. Amanda Millerrel beszéltem meg az időpontot. Elnézést, hogy huszonöt perccel korábban érkeztem, de nem szeretek elkésni. Igazából várok... ha kell - adtam tájékoztatást arról, amit megtudtam. A nő jelezte, hogy ő a jelenlegi személyi asszisztens, akinek nem sokára a szülési szabadságát kell megkezdenie és nem szeretne a gömbölyödő hasán egyensúlyozni vizes poharat. Mármint ezt nem mondta, de nem egy videót láttam arról, hogy a babavárás örömeit kihasználva asztalként funkcionáltak a kismamák pocakjai. A beszélgetés elülésével a hosszú sípoló hang jelezte, hogy besurranhatok betörőt játszva, ezért kihasználva az alkalmat a hallba érkeztem. Megköszörültem a torkom, a vállamra húztam a táskám pántját, szorosan fogva meg azt, hogy a recepcióshoz lépjek és elismételjem mindazt, amit előbb odakint is. Az útbaigazítást nem húzták el, így megköszönve a kapott információkat kopogtam végig a folyosókon, percekkel később megérkezve egy hatalmas ajtó elé, ahol elbizonytalanodva vetettem neki a hátamat a falnak. Akár le is ülhettem volna, akár ki is vehettem volna a könyvet a táskámból, míg várakozom, vagy esetleg a lehalkított telefonomon is pötyöghettem volna. Apának el kellett volna mondanom, hogy végre a hatodik interjúm is megtörténik, de a mindig pozitív bíztatása ellenére eddig nem jártam sikerrel. Nem akartam elkiabálni, hogy talán ez majd sikerül.
Ujjaimmal igazítottam a hajtincseimen, amit a felerősödő szél szénakazallá változtatott. Óvatosan simítottam végig az alsó szempillasorom alatt a bőrömön, hogy a spirálom esetleges nyomait eltüntessem onnan és ne pandaként jelenjek meg a munkaadó előtt. Abban a pillanatban, hogy a táskából elővarázsolt zsebkendőt széthajtva az orromat kezdtem fújni tárult ki előttem az ajtó - ezért zsepivel borított arccal, tágra nyílt szemekkel pillantottam rá a FÉRFIre, aki még így, a magassarkúm ellenére is bőven fölém magasodott.
- Bocsánat! - fojtott hangon szólaltam meg és már fordultam is meg, hogy az akciómat befejezve szolidan, halkan fújjak orrot. Csak háromszor töröltem meg magam, hogy még véletlenül se maradjon nyoma annak és csak akkor fordultam vissza a férfi felé, amikor végeztem, a használt zsepit pedig elsüllyesztettem a táskám mélyére. Megköszörültem megint a torkom. - Elnézést kérek - lesütöttem a pillantásom, de az pont elég volt, hogy a férfi öltözékén végigcsússzon a tekintetem, hogy aztán felpillantsak a szemeibe. És mielőtt elé léptem volna, fertőtlenítőt nyomva a kezembe némileg összekapva magam tisztítotttam meg a tenyereimet, csak azután nyújtva egy kézfogásra a kezem neki. - Catherine Leclair vagyok. Ön pedig... Khaled Al Nassar, ha minden igaz és nem csak úgy megjelenik mindenki más irodájában! Amennyiben megerőszakoltam volna a nevét a kiejtésemmel, sajnálom! - mutatkoztam be neki egy reményteljes mosollyal, amit a neve miatt zavart, rövid nevetéssel nyugtáztam. Kihúztam magam, a tenyereim végigsimítottak a felsőm láthatatlan redőin.

Általában ha az ember lánya valamit nagyon akar, akkor csak az az egyetlen dolog nem jön szembe, össze sem. Nem voltam régóta tagja az álláskeresők táborának, mégis minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy a tőrt a szívembe szúrva a hátamban forgatják meg, amikor egyetlen reakciót (elutasítót leginkább) sem kaptam a jelentkezéseimre. Az álmok városa, az önmegvalósítás fellegvára - nem csak Los Angeles volt ilyen, hanem számomra New York is. Három napja a Brooklyn hídon átsétálva megszámoltam, hogy a jobb oldali részen hány huzalt húztak fel az első pillérig. Azt követte a középső majd a Brooklyn felé igyekvő rész is, de mire hazaértem, elfelejtettem, leginkább azért, mert a gondolataim állandóan visszatértek ugyanoda: mit tehetnék azért, hogy sikeresebb legyek, önálló, és amit leteszek az asztalra, azt meg fogják becsülni. Kérlek és köszönöm szavakat suttognak nekem és ha hazatérek a munkaidő lejárta után, azt fogom gondolni, hogy igen, ez egy jó nap volt, a holnapi pedig csak még szuperebb lehet. Naiv voltam, de nem akartam feladni. Éppen ezért is jelentem meg a potenciális munkahelyen jóval azelőtt, mint számíthattak rám. Nem akartam elkésni, nem akartam rossz benyomást kelteni, ami egészen addig sikeres projekt volt, ameddig meg nem jelentem az előtt az ajtó előtt, ahova kellett érkeznem. Mert ahelyett, hogy hibátlanul vártam volna a férfit, tökéletes időzítéssel pont akkor kellett orrot fújnom, de legalább a fejemet nem tüsszentettem le a helyéről, ahogy kitárult az ajtó és ezért inkább elfordulva tőle fejeztem be gyorsan a műveletet, hogy aztán összeszedve minden önbecsülésem nekikezdjek a jó benyomást fogok kelteni projektnek.
Hát persze, hogy sikertelenül. Kínos, hosszúra nyúló rövid, zárt mosollyal fogadtam a kijavítást, mert természetesen a dr. jelző magasabb pozíciót jelentett, mint az én diplomáim és papírjaim összesen. Nem kérdőjeleztem meg, valóban rengeteg tanulás és intelligencia állt a férfi mögött, de annyira nem voltam már bátor, hogy én is kijavítsaam őt, amikor a vezetéknevemet mondta ki, szimplán csak kurta bólintással fogadtam a javaslatát, s egyben reménykedőn is. Nem vágta be az ajtót az arcom előtt a hibámat követően, s emiatt is léptem be az irodájába, amiről egyetlen szó jutott eszembe: steril, rideg, üres. Tévedtem, ez három szó volt, de itt ez volt a szükséges. Nem pakolhatta tele a padlóját mindenféle dokumntumokkal és a rendszertelen, habókos rendetlenség sem lehetett nála: nem olyan foglalkozása volt a Doktornak, hogy megengedhette magának a rendetlenséget.
- Köszönöm, igen.. - pillantottam a férfire, amint a hellyel kínált, eleget téve a kérésének befoglaltam a széket, de csak azután, hogy a kabátot a támlára pakoltam, a táskámat pedig a szék mellé a padlóra le. Igyekeztem nem elvarázsolódva a környezetre fordítani minden figyelmem, helyette a pillantásom a férfin állapodott meg, miközben beszélt és kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy miért voltam itt, mit láttam ebben a munkában, mennyire mélyrehatóan készültem fel a jelentkezésre. Mégis mit keresek itt? Egy nyomorult hivatalos levelet bárki képes volt megírni, de ha mondjuk arról kérdezett volna, hogy soroljam fel, milyen kötéseket ismerek a kovalensen kívül, válasz helyett leginkább csak kínosan mosolyogni tudtam volna. Szerettem tanulni és olyan információk után kutatni, amikről előtte nem tudtam vagy nem ismertem. Talán ez lehetett az egyik erősségem. Talán a millió kérdés, amit szerettem feltenni, vitt előre.
- Tudja, romantikus regényeket kellene írnom, ha azt vesszük, mi a végzettségem, mégsem szerettem volna kitalált karakterek mögé bújni, történelmi érákra bontani a gondolataimat - ujjaimat az ölemben összekulcsoltam, a kékjeimet pedig le sem vettem a férfi arcvonásairól, miközben beszéltem - fordítva a sorrenden, mint ahogy kérdezett. - Éveken keresztül a tudományok világában dolgoztam, kutatásokat végeztem egyes témákban, amire részint felkértek, részben pedig úgy gondoltam, hogy az aktuális kiadásban helye lenne. Rengeteg esetben találkoztam olyan szakkifejezésekkel, amikhez előtte nem volt közöm egyáltalán, mégis imádtam azt a munkát. Új területeket, gondolatokat és következtetéseket követni, vagy éppen azokkal teljesen ellentmondani és megkérdőjelezni mindazt - folytattam, de aztán felsóhajtottam hosszan. Nem volt értelme így eladnom magam. Nem egy tökéletes nőt akartam mutatni, hiszen nem voltam az: a férjem ahol csak tudta, ezt mindig hangoztatta, sokszor mások előtt is. Ez a gondolat komorságot vont magával, s mielőtt engedtem volna ezen érzelmeknek, ujjaimmal a hajamba túrtam lazán.
- Nem tudhatom, hogy megfelelek-e erre a munkára - csúszott ki a nyilvánvaló. Valószínűleg voltak olyan jelentkezői a Doktornak, akik inkább megfeleltek volna a követelményeknek. - Az Al Nassar magánlaboratórium... - most már talán szándékosan is ejtve ki rosszul a nevét, csak hogy végre kijavítson és megtudjam, hogyan is kell jól kiejteni - előre beprogramozott feladatsorok végrehajtásával működő  gépi mechanizmusokkal foglalkozik automatikus vagy félautonóm módon - a robotika ezt jelentette, muszáj voltam utánanézni, a tegnap estémből négy óra arra ment rá, hogy minden lehetséges új fogalomnak utánaolvassak, hogy legyen fogalmam erről az egészről. - Az ön esetében ez végtaghiány pótlást jelent részben - jegyeztem meg, hogy ne ez legyen a következő kérdés.
- A deformitással született embereknél és azoknál, akik valamilyen okból kifolyólag korlátozottakká válnak, fontos, hogy egésznek érezzék magukat. A fizikai megjelenésen túl azt hiszem, hogy lelki folyamatokat is szükséges megjegyezni itt. Az, amivel önök foglalkoznak, semmivel sem másabb, mint a plasztikai sebészek munkái, akik rekonstruálással foglalkoznak - tettem hozzá. Egyes emberek képtelenek élni a botox nélkül, milliókat költenek arra, hogy mellnagyobbításokon essenek túl, míg mások csak arra vágynak, hogy masztektómia után teljes értékű nőknek érezzék magukat.
- Rengeteg korlátozott és sérült embernek tudnak segíteni - összegeztem csendesen. Talán ez volt az egyik ok, amiért jelentkeztem erre a pozícióra: segíteni és nem pusztítani akartak.

Léteznek azok az emberek, akikre ha ránézünk, meg tudjuk állapítani, hogy zűrös életvitelt folytatnak. Hogy a rendszer abszolút hiányzik az életükből és egyenesen a káosz megtestesítői. Vannak azok az emberek, akik mindezt képesek elpalástolni mások előtt és csak akkor rászabadítani a poklot valakire, ha már teljesen elkényelmesednek. A férjem az utóbbi kategória volt, akinek a fátlány évekig nem láttam át és amikor realizálódott bennem a valódi tükör, amelyet tartott felém, már késő volt. A velem szemben ülő tiszteletet parancsoló megjelenéssel bírt, s mindezt a környezete is egy az egyben tükrözte, ami előrevetítette a képzeletbeli jövőmet: soha, semmi esetre sem mertem volna egy huncut pillanatomat megélve rendetlenséget hagyni az asztalán, vagy megkeverni a könyveinek sorrendjét a polcain - mert rálátva azok gerincére, ha nem voltak túl távoliak, a rendszerük egyértelművé tette azt, ami alapján a férfi rendet tartott maga körül. Kényelmetlenséget kellett volna szülnie, azt az érzetet kelteni bennem, hogy egyenes háttal, mereven viselkedjek vele, mégsem ment. Alapjában véve nem ilyen voltam és nem szerettem magam sosem megjátszani. A kérdésére adott válaszom hiosszúra nyúlóan fejezte ki a gondolkodásomat, s talán olyan részleteket is megosztottam így magamból, amelyeket jogosan hagytam ki az önéletrajzból, most mégis fontosnak véltem mindazt. Csak hogy lássa, tudja, a munkámat soha nem vettem félvállról.
Minden munka ad valamit. Minden lehetőség hozzátesz ahhoz, akik vagyunk, ezért sem vettem magamra és áldoztam a sértettség oltárán, amikor megjegyezte az adatbáziskezelést. Valóban más jellegű munka volt, ugyanakkor én sem a kőkorszakban éltem, az előző munkámból kifolyólag kénytelen voltam használni a számítógépek adta lehetőségeket.
- A kockázatvállalás erről szól. Nem minden befektetés térül meg, ha fejen állunk sem, a veszteségek elkerülhetetlenek, de fontosak a fejlődéshez és a továbblépéshez. Talán a legfontosabb ennél, hogy a kudarcokon túl tudunk-e lépni és hogy célorientáltan folytatni tudjuk a megkezdett projektet - mert valóban, talán a legnagyobb veszteségként a mai napig a Challengert tartják számon a lezuhant asztronautákkal a fedélzetén - ha az űrkutatás területén állapodunk meg egyetlen pillanatra csak. Kellett az is ahhoz, hogy másként gondolkodjanak a ma emberei, tanuljanak az elkövetett hibákból és tudjanak más irányba indulni - mert tapasztalat volt. Egy lehetőség. - A tudományokba táplált befektetések előrébb viszik a társadalmat, mint a vallások vagy egy megfoghatatlan entitás, akinek a létezését igazán semmi sem bizonyítja vagy igazolja - Galilei mártírhalála is azok kezén száradt, akik a Föld lapos elvben hittek. Talán ezekkel a szavakkal egyértelműsítettem a másik fél számára, hogy én miben hittem, hogy minek hittem és mi alapján működtem. Irodalmi szempontból a Biblia zseniális alkotás volt, de a létezésével a kételkedést is beletáplálta egyes emberekbe. S talán emiatt is vélekedtem erről a munkáról, ahogy. Nem hittem abban, hogy a fájdalom isteni eredetű lenne, és egyfajta próbatétel. Inkább hittem a genetikában, a véletlenekben, a betegségekben és a balesetekben - párhuzamot vonva a magánlaboratórium munkássága és a plasztikai sebészet egyes rétegeit tekintve. A következtetés nem volt bekalkulálva az elmondott szavaimra, ezért a meglepettség egyetlen pillanatra eluralta az arcvonásaim, hogy aztán a folytatásra, a feltett direkt kérdésekre az ujjaim a szék karfáin csússzanak végig, ahogy az ölemből elvontam a kezeim. Számos esetben hallani, hogy a gyerekvállalás kockázatával akarnak-e számolni a munkáltatók.
- Van szemem és érző embernek tartom magam, aki nem fog elmenni anélkül egy idős hölgy mellett, hogy ne ajánlaná fel a segítségét, ha látja, hogy esetleg szüksége lehet rá. De nem vonz a reflektorfény, sem pedig túlzó figyelem. Ha elismerik a munkámat, az sokkal többet jelent számomra - mindenkinek jól esett az, ha megbecsülték. Voltak, akik szomjaztak a szereplésre, nem véletlenül bújtam el a magazin cikkeinek hasábjai mögött. - Mindez, a munkavállalás az én döntésem, egyéni jog, amiben egyetlen családtagom sem korlátozhat le - a befolyásolhatóság terorjának láncait igyekeztem levetkőzni magamról. Ezért is pakoltam ekkora távolságot a férjem és magam közé, mégsem válaszoltam meg nyíltan a kérdését. A karikagyűrűm már hónapok óta nem jelezte a rabigát az ujjamon, a tudata viszont bőven elég volt, hogy lezárás nélkül menekültem el abból a mételyező kapcsolatból.
- Köszönöm, igen. Elfogadnám - ha vizet ajánlott fel, arra is igent mondtam volna. Tejre nem, de a kakaóra áldásomat adnám - kizárólag este, lefekvés előtt az a meleg ital csodákra képes. Ez a kis közjáték elég volt ahhoz, hogy felvezessen egy különös témát, amivel még soha életemben nem találkoztam. Természetesen ennek egyik oka az volt, hogy eddig egyetlen helyen dolgoztam csak, akihez hűséges voltam.
- Nem lenne rá szükségem jelenleg, köszönöm, hacsak az albérlet költségei nem vonnának magukkal akkora összeget, ami miatt fel kellene adnom azt a lakást. Pár hete költöztem Manhattanbe Párizsból és még csak most szokom azt, hogy egyedül lehetek, oda és azt pakolok, amit csak akarok. Fura dolog ez - egyetlen apró rándulás a szám szegletében elárulta, hogy nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy egyedül legyek, mégsem akartam feladni az újra elnyert szabadságom. - Ugyanúgy van benne konyha, fürdő és szoba is - merthogy imádtam főzni és megvesztem az otthon ízeiért, ráadásul szükségem volt forró fürdőkre is egy fürdőkáddal. A szavaimat egy apró, elégedett mosoly igazolta. - Ha esetleg úgy alakulna, hogy engem alkalmazna, a szerződésben foglaltak alapján így sem kerülne a címem harmadik fél kezébe, nem igaz? - érdeklődtem aztán meg mégis, mert ez fontos kritérium volt. - Ha mégis megváltozna az albérlettel kapcsolatos megállapításom, úgy a későbbiekben is igényelhető lenne az ön által biztosított lakás? - kíváncsi voltam. A felajánlás nagylelkű volt, olyan, amit a munkaadói felek nem nagyon szoktak alkalmazni. Hogy mit mondott el mindez a férfiről: elsősorban azt, első ránézésre, hogy törődik az alkalmazottaival.

Minden ember más és ezt tökéletesen tükrözi a férfi kérdése is. Nem akartam beavatni őt az életem kudarcaiba és úgy éreztem, hogy megfojt ezzel a kérdéssel, ha nem is szándékosan tette, kényelmetlenné varázsolta a pillanatot ezzel. Nem mintha ez kevésbé lett volna bicskanyitogató, mint az elvárt "és tervez a közeljövőben gyereket?" kérdés, amire meglett volna ugyancsak a válaszom: vágytam rá, de nem minden áron vagy eszetlenül belemenve önző vágyakba, mert nem a szülés okozta stressz vagy csoda tett teljessé vagy azzá, aki ma voltam. A legtisztább döntés az lett volna, hogy a kudarcba fulladó példámat a házasságommal kellett volna igazolnom, mégsem akartam a személyeskedésbe belemenni, a magánéletemet pedig féltve őriztem. Legalábbis sem az öngyilkossági kísérletek ígéretéről, sem pedig a tettlegességről nem beszéltem, amit át kellett élnem a férjem mellett. Pedig jobban tettem volna, ha kiállok magamért abban a helyzetben is.
- A kudarc feszültséget szül, arra ösztönöz, hogy sajnáljuk és sajnáltassuk magunkat egy bizonyos ideig, én sem vagyok más, de bizonyos emberekkel ellentétben én szeretek felállni, amilyen magasra csak tudok... ami nem olyan magas, tekintve, hogy inkább egy padlócirkáló kutyával vetekedem - nevettem el magam bohókásan, amibe a feléledő feszültség érzete is belekeveredett. - Volt arra példa az előző munkahelyemen még az elején, hogy a kiadó és a szerkesztő is többször dobta vissza a cikkemet, mint az egészséges lett volna és emiatt azt éreztem, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Éjszakába nyúlóan görnyedtem a gép elé, olvastam olyan szakirodalmat, amit azóta se felejtettem el, de a szűk határidők és a folytonos elutasítások, a kihívás, hogy nekem azt meg kell írnom.. - hallgattam el megingatva a fejem is nemlegesen, ahogy próbáltam a megfelelő szavakat megtalálni arra, amit akkor éreztem. Úgy igazán. - Fel akartam mondani, fel akartam adni, de tudja mit? Ha valamit abba akarok hagyni, ha valamit fel akarok adni, azt én akarom, nem pedig mások nyomására, nem azért, mert mások szerint nem vagyok elég jó- Egy jóval idősebb kollégám segített ki a tanácsaival akkor, amiért azóta is hálásan és szeretettel gondolok rá - őszintén szólva a férfi szemeibe is néztem, de az átható tekintete zavaróan hatott rám, úgy éreztem, mint amikor kislányként az egyik kisfiú állandóan figyelt és ez elbizonytalanított. Megnéztem magam a tükörben idefelé jövet. Igyekeztem hibátlan lenni, de ez a kitüntetett figyelem nem hagyott nyugodni. Ezért is pillantottam el többször is a férfiről, megszakítva ezt a kapcsot kettőnk közt, mielőtt még elakadt volna a lélegzetem vagy még rosszabb, pirulásba torkollt volna mindez. Mégis folytatnom kellett valahogy a beszélgetés fonalát, de talán hiba volt belekeverni a tudományok világába a hitet, mégsem éreztem úgy, hogy rosszul fogalmaztam volna. Az igazam bármikor képes lettem volna megvédeni, de nem voltam elvakult és elfogult sem, így képes voltam arra is, hogy másoknak is igazat tudjak adni, ha arra volt szükség és valóban meggyőzően érveltek.
- Ha szükséges a maradásom, akkor természetesen vállalni fogom a túlórákat. Nem szeretem, ha a munka befejezetlenül vár - a helyzet az, hogy a munkámban szerettem a lehető legtöbbet nyújtani már-már túlzásokba is esve és törekedve arra, hogy hibátlan munkát adjak ki a kezemből. A párizsi irodaházban a szinten nem ritkán esett meg, hogy mások már rég hazacsorogtak, én pedig még mindig bogarásztam tanulmányokat. Mégis érdeklődőn figyeltem, ahogy a kávé említésével párhuzamosan felkelt precizen hagyva maga után mindent, mert ahogy az ajtó felé mutatott, úgy gondoltam, hogy akkor itt végeztünk is, mehetek utamra és ez egy elbocsájtó szép üzenet. Megköszörültem a torkom, s már azon voltam, hogy akkor elköszönjek tőle, amikor a kérdésével utolért. Hosszú pillantással mértem fel arcvonásait, mert intim volt és személyes. Hazudnom kellene. Terelni.
- Kibékíthetetlen ellentétek - böktem ki mégiscsak az egyik válásnál alkalmazott indokot, magamban elszidva magam, amiért nem tudtam tartani a szám. Az előző derű az arcomról lassan csúszott le, s helyén egyetlen pillanat erejéig a bizonytalan kudarcba fulladó fájdalom villant fel, de gyorsan rendeztem az arcvonásaim. - Csak egy óceánnyi és hat órányi a távolság - vontam meg lazán a vállaimat, mintha nem életem legfontosabb döntését hoztam volna meg. Mintha nem a nulláról indultam volna megint neki az életemnek, ahol minden változó volt, még én is. És ha már megyünk, akkor felkaptam a táskámat, vállamra kanyarítva, a bal alkaromon pedig átvetve a kabátom indultam meg kifelé, de ahelyett, hogy elköszöntünk volna egymástól, azon kaptam magam, hogy szinte nyakamat törve pillogtam fel a még mindig jóval magasabb férfire a tűsarkúim ellenére is, miközben beszélt, amit megértettem. Már csak a fémdetektor-zsilip hiányzott ahhoz, hogy ez az épület vetekedjen a washingtoni Fehér Ház biztonságával, mégis egyet kellett vele értenem egy csendesebb ez teljesen érthető kifejezéssel élve csak. Nem vontam kétségbe a biztonsági intézkedéseiket, mert fontos munkát végeztek, amibe felfoghatatlan mennyiségű pénzt plántálhattak. A kérdéseimre kapott válasz meggyőzött, de igazán nem tudom, miről is. Talán a lehetőségről, hogyha esetleg szükségét érezném, akkor valóban még inkább elbújhatnék az engem kereső szemek elől. Nem véletlenül kerültem egy óceánnal arrébb. Nem véletlenül menekültem - mert tulajdonképpen azt tettem, s a lehetőség, hogy a tartózkodásomról csak Mr. Al Nassar tudott volna rajtam kívül, már most megnyugtatott - pedig még csak nem is dolgoztam neki, csak egy interjún próbáltam eladni magam a férfinek.
- Már most szeretne beavatni másba is? - akadtam el egy pillanatra, igyekeztem, hogy megjegyezzem az útvonalat, ha esetleg mégis úgy döntene, valahol elhagyna szíve szerint. Ki kell jutnom ebből az épületből abban az esetben és azt hiszem, az nem opció, ha a tűzjelzőt hívnám seígítségül. - Ne értsen félre, nem probléma egyáltalán, érdekel igazából nagyon sok minden, csak nem szeretnék elefánttá válni a porcelánboltban... mondjuk inkább lennék egy éhes kismacska a méreteimmel, no de... mindegy is - mert hát.. tényleg olyan kicsi voltam, Khaled a fél karjával be tudott volna csomagolni menet közben is akár, ha akart volna, de az újabb meglepetés az étkezőben ér, ahol a berendezést megint csak úgy néztem meg, mintha legalább egy lakberendezési lap egyik oldalára kerültem volna. Ameddig a férfi természetesen mozgott, én csak igyekeztem csendes szemlélődőként létezni mellette, elszakítva a pillantásom a tetszetős, letisztult formákról a kapható kávék neveire koncentráltam.
- Köszönöm! - a lehetőséget mindenképp, félretéve annak a lehetőségét, megjegyezzem azt, hogy a férfi nem válogat a külsőségekre alapozva, ami jelzés volt arra, hogy a minőség sokkal előkelőbb helyen végzett nála. - Egy espressot szeretnék kérni és egy vizet, köszönöm szépen - nehéz volt nem elmosolyodni a kedves vonásokat meglátva, miután köszöntem neki, feltúrva a táskámat is, hogy a kértek árait megtérítsem. Megilletődötten a férfi mellett kellett volna maradnom, ameddig elkészültek a kávék, én mégis a szabad választás jogával élve elléptem az ablakok felé, csak hogy lássam azt, amit elém tártak a hatalmas üvegszárnyak, s addig nem is szorgalmaztam a beszédet, ha Khaled sem kérdezett, de ahogy a csésze és a pohár halk koccanó hangját meghallottam, hátrahagyva a kilátást vettem el a kért dolgokat, hogyha Khaled úgy gondolta, akkor leüljünk ismét, de a részemről akár állva is maradhattunk. Nem zavart egyik döntés sem.
- Be kell vallanom valamit - törtem meg a csendemet, összedörzsölve a tenyereimet, hogy a hideg ujjaimat egy kicsit felmelegítsem, de inkább az apró csészét fogtam a tenyerembe. Alig melegített, de most mindennél jobban esett. - Nem teljesen ismeretlen számomra az, amivel foglalkozik. A pár évvel ezelőtti párizsi konferencián tartott eladására beültem - pillantottam a szemeibe. - Más miatt voltam hivatalos oda, más téma miatt vezényelt ki a munkáltatóm, de nem akartam még aznap hazamenni és az egyik utolsó előadás az öné volt, ki akartam használni azt, hogy volt jegyem aznapra - az arcomon megjelenő mosolyt már a kávémnak küldtem, mert huzamosabb ideig senkit sem tudtam nézni és bámulni. Zavart volna a tudat. - A hatodik előadás volt aznap, amin részt vettem.. szóval ha megkérdezné, mire emlékszem belőle, a válaszom az, hogy nem túl sok mindenre.. egyet kivéve: olyan csendes előadóteremben még soha nem ültem, egyetem alatt sem - nem szerettem a zsibongást, de ha valahol csend volt, az azt jelentette, hogy az előadóra figyelnek és érdekes volt, amiről beszélt.

Ha az életemet egy könyv lapjainak tekintjük, akkor a New Yorkba költözésem vált a tizenkettedik fejezetté és a bal oldalon lassan bontakoztak ki a szavak sorról sorra, elérkezve abban a szűkre szabott pár bekezdésben eddig a pillanatig. Ha a jellemem nem is változott meg az otthonihoz képest, a jellemem alapjai ugyanazok maradtak, mégis fejet kellett hajtanom a változásnak, de bizonyos alapvető dolgokat meg akartam tartani a jövőre nézve is. Ilyen volt a munkához való viszonyom, hogy mindig tudjam, merre és hova tartok, hogy legyenek céljaim és bármi is történjen, nem fogom a saját síromat ásni, mert nem tartottam magam elveszett léleknek. Mégis... mégis éreztem az egyedüllét mardosó magányát. Éreztem, hogy jó lett volna valakivel megosztani az életem, de muszáj voltam függetlenedni most egy kicsit mindenkitől, hogy újra felélesszem azt, aki az elfuserált házasságom alatt lettem. A feltörekvő szót egy picit túlzásnak tartottam. Inkább ambiciózusnak gondoltam magam, s mindezt végül egy bocsánatkérő pillantással meg is osztottam a férfivel, mert az előző jelzőben némi negatív felhangot is találtam a magam részéről, s a magam törekvéseivel akartam feljebb jutni mindig is a ranglétrákon, mintsem másokat alám gyúrve másszak minél feljebb.
- Biztos vagyok, hogy nem szeméttel kezdene megdobálni - a hirtelen mosoly vidámmá varázsolta az arcvonásaimat, mert a cég profilját tekintve úgy éreztem, hogy a kellő humor mellett ők nagyon is fontos dolgokkal foglalkoztak. A jövőt alakítva alapozták meg a jelenben a munkájukat és ez számomra fontos része volt annak, hogy jól érezzem magam.
- Nem szerettem volna kétlaki életet kialakítani, és innen valamennyire megkötöttem volna a saját kezeimet, ha meg akartam volna tartani a párizsi munkámat. Nem bánom, hogy másnak adtam lehetőséget ott, mert itt nekem van lehetőségem mást is kipróbálni. Több tapasztalatot szerezni, fejlődni és tanulni - adtam meg a válaszomat a kérdéseire, hogy miért éppen itt és most akartam száznyolcvan fokos fordulatot venni az életemmel. Igyekeztem lehetőségként megélni a változást, ahol a pozitív gondolkodást szerettem volna előnyben részesíteni, s nem bevonzani az (ex)férjem-típusú embereket az életembe, miközben Khaled olyan áthatóan figyelt, mintha minimum azt vizsgálná, őt, vagy éppen a bankot akarom-e kirabolni. Feszengtem picit ettől a figyelemtől, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mert ha nem teszem, még megszólalni sem tudtam volna a jelenlétében. A férfi szavaira, hogy nem vagyok egyedül a problémákkal, mert mindenki életében jelen vannak, csak lassan bólintottam.
- Tudom, hogy senki sem tökéletes életet él - csendesen osztottam meg vele a folyosón lépdelve, elűzve a menekülésem gondolatát is az elmémből. Nem itt és nem most volt itt az ideje annak, hogy elmerüljek a múlt kudarcaiban és arcul csapásaiban. - Nem, dehogy! Csak nálunk, mármint.. Franciaországban csak azután engedtek betekintést nyernem a magazin világába, hogy szerződést kötöttünk. A titoktartás miatt - akadtam el hirtelen. - Nem mintha szándékomban állna bármilyen információt vagy részletet megosztani, csak... inkább befejezem, mielőtt kipenderít - feszülten mosolyodtam el és molyoltam egy ideig a kabátommal a karomon átvetve. A cipzárt lassan húzogattam fogakon, de a hang még engem is idegesíteni kezdett, ezért hirtelen abba is hagytam. - Elnézést - köszörültem meg a torkom a kényszercselekvés miatt. Le kellene kötnie, betömnie a számat, és akkor nem beszélek butaságokat! Talán ezért is maradtam csendben, hagyva a férfit és a nőt beszélgetni a pulton keresztül, miközben igyekeztem nem túlzó figyelemmel illetni Khaledet menet közben. Nem füleltem, mégis hallottam minden egyes kiejtett szót és elkönyveltem magamban ezt a harmonikus kapcsolatot. Igazán jó volt hallani, mert úgy éreztem, hogy a tisztelet itt mindenkinek kijárt és a céges hierarchia jelen esetben egyáltalán nem érződött.  Ez pedig még inkább felértékelte bennem a látottakat, Patricia elutasítására pedig csak hálásan bólintottam egy nagyon köszönöm szópárossal élve. Zavart, hogy nem fizethettem ki, és ezt meg is jegyeztem, így ha esetleg úgy dönt a férfi, hogy alkalmazásába állhatok, minden bizonnyal meg fogom ajándékozni valamivel Patriciát már az első napomon, amikor a második kávémért battyogok át ide az étkezőbe - már ha nem fogok összeomlani attól, hogy semmit sem értek, ami itt van, ennél a cégnél. Tartottam tőle, hogy minden kínai zagyvaságnak fog hatni, ameddig meg nem szokom a kifejezéseket, a használt programokat, a rutint, ameddig meg nem ismerem az embereket, hogy ki kicsoda. De nem akartam ennyire előre szaladni, s ezért is tereltem a szavaimat egy régmúlt pillanatra, amiről szívesen meséltem neki, mert élmény volt. Mert újdonság volt, amire azóta is kedves emlékként gondolok.
Khaled szavai azonban ledöbbentettek, s emiatt el is felejtettem azt, hogy nem kellene őt figyelnem nonstop. Hogyan emlékezhetett rám? És miért is? Próbáltam túllendülni ezen az egészen és úgy tenni, mint akit nem sokkolt ez a fajta válasz, de azon kaptam magam, hogy többször néztem őt, mint azt illett volna és a kávét is enyhén remegő kézzel majdnem sikerült magamra is löttyintenem. Azért csak sikerült meginnom azt a két teljes kortyot, de nem sürgettem a férfit, nagyobb adagnyi kávéval vette fel a harcot, s mégis bólintottam arra; mehetünk.
A folyosókat innentől már nagyjából eltévesztve labirintusként éltem meg, s vakon követve a férfit koppant a két tűsarok ritmikusan a kövezeten, általam.
- Van egy pár, igen.. Ha esetleg rám esne a választás, mikor kellene kezdenem? - érdeklődtem tőle, beszállva mellé a liftbe. A fal mellé orientálódva a panelt figyeltem és azt, hogy meddig is fogunk menni. - Mi lenne az alap beosztásom? Jeleztem ugye, hogy nem okozna gondot kérésre tovább is maradnom, de azt hiszem, hogy nem szeretnék megágyazni a monitor mellett és behozni egy plüssmacit, aki a társaságom lenne éjjel - bohókásan pillantottam el felé. - Illetve.. nem okoz gondot, és látom, hogy formális dress-code van, de mennyire kellene követnem a hivatalosságot? - folytattam a kérdéseim sorát, bent a liftben és ha úgy esett, akkor abból kilépve fejeztem be. Ezernyi kérdést feltehettem volna még, és ha esetleg rám esett a férfi választása, úgy minden bizonnyal meg is fogom tőle érdeklődni azokat. Követtem a férfit, bárhova is ment, minden egyes technikánál és biztonsági résznél leakadva a modernségen, de emékeztettem magam; itt szükséges volt mindez. A bemutatást követően sikerült körbenéznem a laboratórium ezen részén, úgy mozdulva, hogy még véletlenül se okozzak kárt semmiben sem, és csak addig fedeztem fel a helyiséget, ameddig még látóteremben éreztem a férfit. Khaled nélkül elveszetten ténferegtem volna a komplexumban és ezt nem is titkoltam. Előtte sem.
- Itt tudnék segíteni bármiben? Hiszen ha lesz bejárásom ide, akkor itt milyen jellegű munkafolyamatokban kellene részt venni? - felpillantottam a mélybarna szemekbe, miután közelebb sétáltam hozzá. Olyan volt itt minden, mintha interaktív múzeumban jártam volna, s ez egyszerre villanyozott fel és rémített meg. Humán beállítottságú voltam, még ha ezernyi dolog is érdekelt a világ dolgaival kapcsolatban, de ha az lesz az egyik beugró kérdése, hogy soroljam fel, mi jellemzi az elektronokat és protonokat, minden bizonnyal Magmáig ástam volna a saját sírom.
- Ahhoz, hogy ne idegesítsem fel a buta kérdésekkel, már ha eljutunk addig, bármilyen szakirodalomba kaphatok bepillantást idővel? - az internet határtalan, de nem feltétlenül állnék neki korzózni a több ezer találat közül, mert a cégnek volt egy adott profilja és célja. Ahhoz kellett igazodnom. Meg ahhoz, ha esetleg kezdte idegesíteni a számos kérdésem, akkor féken tartsam a nyelvem. A szemeim azonban másról uralkodtak. Kíváncsi csillanás jelezte azt bennük, hogy tényleg érdekelt a férfi válasza. Nem csak egy munkát kerestem, hanem a jövőmet akartam megalapozni valami állandóval és biztossal.

Munkát keresni mindig stresszes volt, mert mindig abban bíztam, hogy az első velem szembe jövő állás lesz az igazi és amikor azzal informáltak, hogy más kapta meg az adott pozíciót, mindig egy kicsit kivett a lelkesedésemből. Már csak azzal is, hogy nem amerikai állampolgárként igyekeztem helytállni, egyfajta állandó zizegő stresszként volt jelen az életemben csak annyi stabilitást nyújtva, hogy volt hova megtérnem esténként. A puszta létezés kilengette az elmémet néha, mert hiába akartam nagyon dolgozni, hiába tudtam volna gyorsan betanulni, az itteni rendszert, a jelenlévő szokásokat aligha ismertem meg mélységeiben az elmúlt egy hónapban. Hálás voltam már csak azért is, hogy eljutottam az állásinterjúig, amit követett korán reggel az, hogy nincs egy rongyom sem, amit felhúzhatnék. Nem tagadom, a mostani outfit a kilencedik próba volt a reggeli tükörbebámulás során, de talán ezzel voltam megelégedve a leginkább. Az ajkamba téptem. Végigcsúszott a hússzirmokon a nyelvem és forró nedvességgel vontam be azt akkor, amikor Khaled abba avatott be, most hova is vitt az utunk. Igazság szerint nem akartam lelkesebb lenni, mint amennyire kellett volna, igyekeztem az izgalmam leplezni, amit sajnos a végeláthatatlan szóarádatomat eredményezte, de nem volt mit tennem, sodródtam az árral. Beszéltem, érdeklődtem, miközben a nálam még így, tűsarkúban lévő magasságommal is eltörpültem. Nem sietett, nem akart a férfi lerázni a léptei hosszúságával, de azért csipkedtem magam, mert lassúnak sem szándékoztam tűnni. Hogy képes voltam-e féken tartani a nyelvem? Igen, akadtak pillanatok, amikor nem csipogtam, de a férfi válaszai felvérteztek a neki szánt szavakkal, s mindent is megkérdeztem, ami éppen eszembe jutott, amelyet ő nem említett meg.
- Tökéletes volna! Igazából ha lehetne, akkor már most itt maradnék - szélesedett ki a mosolyom a munkakezdésről adott válasza után. Mondhatnám, hogy nincs más dolgom, de az túlságosan szomorúvá, elkesedetté tette volna a világomat számára. Valószínűleg ezek a szavak is azt jelezték a férfinek, hogy itt vagyok, tedd, amit akarsz velem, de ha már egyszer kimondtam, amit gondolok ténylegesen, nem fogok magam miatt bocsánatot kérni. A feszélyezettségem lassan alábbhagyott, de amikor a liftben csak ketten maradtunk, egy kicsit azért bennem volt a félelem, hogy a gyomrom csak ne visítson ételért, ne vegyem mélyen a levegőt, ne sóhajtozzak hangosan, és ne essek el a saját lábamban, ne kopogjak a cipőm sarkával hangosan. Mert tényleg akartam dolgozni és Khaled szavai pedig ezt a lehetőséget kecsegtették számomra, még ha tudtam, hogy nem is szabad elbíznom magam.
- Ez azt jelenti, hogy a későbbiekben akár lecsúsztathatóak is azok az előre dolgozott órák? - köhintettem. - Nem azért, mert szeretnék ilyennel élni, de minden cég órakeretébe és ledolgozandó óraszáma másként működik. De.. ha esetleg odajutunk, akkor minden bizonnyal ezt a kérdésemet feltehetem időben. Igen - bólintottam rá a felvezetésemre, egy kicsit csitítva a lelkesedésemen, mert nem lehettem biztos abban, Khaled engem akarna. New York nagy város volt, rengeteg álláskeresővel és akkor még az agglomerációról ne is beszéljünk! Bpcsánatot kérő mosollyal szándékoztam csitítani a túlpörgésemen, hogy aztán a megfelelő öltözködésről hallgassam őt végig. Érthető és logikus volt minden szava, bár amikor a megjelenésemre tért át, akaratlanul is, semmiféle látszattal kiegyenesítettem a gerincemet, s ha nagyon akartam volna, egyetlen pillanat alatt zavarba ejthetett volna azokkal a szemekkel, amivel megáldotta őt a genetika. Talán nyeltem egyet. Talán egy pillanatra elkalandozott rajta a tekintetem, ha már ő is ezzel élt, de nem szándékoztam a lehetséges főnökömmel holmi értelmetlen flörtölésbe kezdeni, ezért is szakítottam el a pillantásomat róla, a gondolataimat pedig végképp, amit addig tudtam csak megtenni, ameddig egyértelműsítette ő is, hogy ne bízzam el magam. Igyekeztem, s ezért is értve meg a szavait egyet értettem mindennel, amit mondott. Nem voltam bólogató öleb, aki mindenben követte volna a másikat, de jelenleg ő volt helyzeti előnyben és én voltam az, akinek tőle kellett valami, a munka, amelyet meghirdetett.
- Tökéletes - mindezt a tanulási lehetőségre. Ha valamit nem értettem, akkor ezernyi kérdésem volt és azok után, hogy az előadási módjával már találkoztam, tudtam, hogy nem az a fajta ember volt, aki teletűzdelte a mondandóját szakzsargonokkal, hogy a pór nép ne érthesse azt meg. Évekkel ezelőtt nem véletlenül keltette fel és tartotta is ugyanazon a szinten az érdeklődésemet minden szava Párizsban azon a bizonyos konferencián. Akkor még nem gondoltam, hogy az akkori több méternyi távolság ma karnyújtásnyira fog csökkeni. Hogy a hangja nem egy előadónyi termet fog betölteni, hanem a pár négyzetméteres lift levegőjét. A véletlenek és az élet találkozásának metszetén egyensúlyoztam. A férfi szavaira és a jelzésére engedve neki megindultam az ajtó felé annak ellenére, hogy végeláthatatlan kérdést akartam volna még neki feltenni. Egy részét soha nem fogom megkérdezni tőle, a maradékot pedig csak akkor, ha főnökömként tisztelhetem a személyét. Volt, amit már most nekiszegeztem, a liftben felfelé utazva, de csak annyira, hogy ne raboljam az idejét a kelleténél tovább.
- Igen, holnap hat óra - ismételtem el, de annyi azért volt bennem, hogy ne előtte húzzam magamra a kabátomat. Tudtam magamról, hogy a telefont egész nap cipelni fogom magammal és azon fogok idegeskedni, hogy ne a mosdóban érjen utol a hívása, hogy azt higgye, felültettem. Hogy nem izgat, hogy nem akarom a munkát és aztán nekem kelljen felhívni, mint ismeretlen számot, hogy.. Catherine Leclair vagyok, keresett az imént. Biztos vagyok abban, hogy az is kicsúszna a számon, hogy éppen pisiltem, ha annyira zavartan reagálnám a helyzetet. A tényleges csendet jeleneg nem bírtam, ezért is érdeklődtem még pár dologról az előtérig, ahol a férfivel szembefordulva néztem a szemeibe, amikor elcsíptem azt a megfejthetetlen mosolyát.
- Enyém az öröm, Dr. Al Nassar. Köszönöm, hogy időt szakított rám - a kézfogás hivatalossága újból előhozott bennem némi bizonytalanságot, de úgy éreztem, hogy amennyire nekem ő, úgy én is szimpatikus lehettem neki. Ebből szoktak lenni a legnagyobb pofára esések, tudom. Egy lépést elhátráltam mosolyogva, ahogy vége szakadt az elköszönésünknek, figyelve azt, ahogy dolgára sietett. Karizmatikus férfi volt, ez egyértelmű, s amikor teljesen magamra maradtam, mosolyogva fújtam ki a bent rekedt levegőmet egy szélesedő mosoly kíséretében. Hátravetett fejjel mosolyogtam bele a nagy térbe és fordultam aztán körbe, hogy még egy utolsó pillantással emlékezhessek holnap este hatig az épület miliőjére. Mégsem időztem túlságosan sokat odabent, inkább megindultam én is, mosolyogva köszönve és intve minden szembejövőnek, tudva, hogy a legtöbben viszonozzák majd mindkét gesztust, mert Amerika ilyen volt. Az álmok országa.
A taxi vagy a busz helyett engedtem magam elveszni kicsit a környéken és sétálva, tűsarkakon kopogva sétáltam el a legelső cukrászdáig, ahol egy macaront kértem ki. Franciául kimondva az édesség nevét egy széles mosoly kíséretében.