Lorenzo & Svetlana

 “Csak egy hét Sveta….maximum tíz nap. Tudom, hogy sok amit kérek, de az adósod leszek. Tudod ez mit jelent…”
Ez volt az a mondat, amely pontosan tegnap este hangzott el Kolja szájából, és amelyre nem csupán az elveim miatt nem mondhattam nemet, hanem mert Kolja kötelezettjének lenni, az gyakorlatilag felért egy arany joker kártyával az orgazdák között.Ennyi időre kellett volna átadnom a lakásomat, egy olyan üzlet lebonyolításához, amely meglehetősen kényes volt. Persze bármilyen más otthon szóba jöhetett volna, de kevés rendelkezett olyan biztonsági rendszerrel mint az enyém, és kevésnek volt annyi menekülési útvonala,és legalább ötféle B-terve ha beütne valami baj, mint az enyémnek.Nem utolsó sorban Kolja számára olyan ember kellett, akiben ha nem is teljesen, de legalább nyolcvan százalék biztonsággal meg lehetett bízni. Mert a maradék húsz százalékot a magam fajta mindig önmagára tartogatja. Nem vagyok egy önfeláldozó fajta, és korán megtanultam, hogy a saját érdekeimet minden esetben előtérbe helyezem, melyet csupán az adott szavam írhat felül. Kivéve persze ha az életem múlik rajta.Nem vagyok bolond.
Nem voltam boldog a kérés hallatán, és emlékszem,hogy Kolja még a lélegzetét is visszafogta, amelyet kihúzott, szálegyenes tartásával, és diszkrét csendességével igyekezett leplezni.Idegességét jelezte az a néhány verejtékcsepp, amely a homloka közepén futott végig, egyenesen az orrnyergén szánkázva végig, és csak akkor merte megtörölni az ajka feletti apró kis árkot, amikor egy megadó sóhajt követően elfogadtam az ajánlatát. Olyasmi volt ez, amiről tudtuk, hogy ha egyszer beleegyezem, nem fogom megszegni. Az adott szó a legdrágább valuta, valami olyasmi, amely felér azzal, hogy életben maradsz vagy vegetálni fogsz egészen addig amíg úgy nem döntenek, hogy megszegve ígéreted likvidálni fognak.A szívesség spirál ha egyszer magával ragad onnan soha nem lehet szabadulni. Élve legalábbis. Ha tettél vagy kértél egy szívességet, biztos lehetsz benne, hogy nem az volt az utolsó.Én évekkel ezelőtt megpróbáltam ebből kiszállni, de rájöttem, hogy ebben a közegben az információ vagy éppen a tudás nem csupán az életben maradásod záloga, sokkal inkább belépő olyan körökbe, amelyben még több, eladdig zárt kapuk nyílnak meg előtted.
A jelen helyzet azonban korántsem volt olyan egyszerű, hogy egy hétre kibérelek valahol egy szobát, valami nevenincs, nehezen fellelhető hotelben.Nálam volt a széfben két közepes méretű, fekete brokát csomag, amely apró, a valódi értékénél többet jelentő árral bírt.Nyolc darab, tökéletesre csiszolt, cseresznye nagyságú dinnye turmalin, és három kék turmalin, amely még további csiszolási munkát igényelt, mielőtt a végleges foglalatba kerül.A második csomagban pedig ott lapult kettő darab háromszögre csiszolt tanzanit. Nem csupán ritka, de sok szempontból lehetetlen elképzelés, hogy egy manhattani, hamis orosz papírokkal itt élő fiatal nő széfjében lapulna belőlük akár egy is. Ajándék lesz majd belőle egy napon, csupán arra vár, hogy igény legyen rá. A megfelelő vevő ugyanis még nem jelentkezett rá.Idővel talán az is meglesz.Persze ehhez bárkinek tudnia kellene róla, hogy a birtokomban van. Mondhatjuk talán, hogy ez a két legértékesebb és igen ritka drágakő az én életbiztosításom. Mindenre fel kell készülni, és mindenre másképp.
Ideje volt hát, hogy most én kérjek valakitől szívességet, és én legyek az adósa valakinek.Olyan hely kellett, ahol nem csupán én érezhetem biztonságban magam, hanem az általam birtokolt holmik is. Mert egyértelmű volt, hogy bár a lakásomat egy időre átadom, de mindent azért nem. Ha én megyek, a két apró batyu is velem tart majd.Számításba kellett vennem nem csupán azt, hogy mely helyek jöhetnek szóba, és ezekből nem volt sok, mindössze három, hanem azt is, hogy mikor kértem onnan szívességet utoljára, és ha kértem is, akkor kiegyenlítettem már a számlát feléjük vagy sem. A Lasszó volt az egyik, a puerto rico-iak által birtokolt szórakozóhely, amelynek padlásterében számtalan alkalommal leltem már menedékre, vagy éppen a szeparék egyikében bonyolíthattam olyan üzleteket, amelyet a nehéz brokátfüggönyök, a lehulló vastag selyemzsinórok jótékonyan rejtettek bárki elől. A másik a Matrjoska, amely minden ízében és minden lélegzetében a cári időket idéző poros nosztalgiát idézte vissza, és éppen annyira volt turista csalogatóan giccses, amennyire a hátsó része rohadtul diszkrét és modernebb.A neve nagyon is találó volt.A harmadik hely a Pink Pitbull, amely mindig emlékeztetett arra, hogy a felszín, a küllem mennyire el tudja rejteni az alatta szunnyadó rothadást. Vendégei között megfordultak politikusok, feltörekvő sztárok, vagy éppen olyanok, akik már befutottak, üzletemberek, nevenincs táncosok, kik talán itt remélték, hogy beszippantja őket a hely ködös gyönyöre.Mert mindezek felett mint valami hím - nagyon is mutatós, ami azt illeti- mádám trónolt Lorenzo Vercotti. Udvarias, előzékeny, ugyanakkor sosem tudtam, hogy a bókjai, a cseppet sem visszafogott suttogó udvarlásai, vagy éppen a behajtott szívességei mögött milyen ember is lapul valójában. Valahogy mindig volt egy olyan érzésem, hogy csupán a felszínt karcolgatom nem csupán a hely, de magának Enzonak a megismerésében is. Egy éve ismertem őt, egy meglehetősen nehéz ügy kapcsán szorultam a segítségére, és azóta hellyel- közzel szinte állandóan az adósa vagyok, vagy éppen én teszek neki szívességet, de a számla sosem egyenlítődik ki, és sosem billen egyikünk vagy másikunk javára. Mondhatnánk, hogy ez egy folyamatosan változó, ingatagnak tűnő, de nagyon is stabil, kissé kifacsart, de mégis működő üzleti kapcsolat.
A Lasszó nem tudott fogadni.Két napja razziáztak náluk, és még mindig annak a nyomait vérzik ezer sebből, azon gondolkodva, hogy ki nyomhatta fel őket a kábszereseknél, de elsősorban azon kattogva, hogy az ottani kapcsolat hogyan nem tudta megakadályozni az egészet, és miért csak három nappal az esemény előtt értesítette őket.Jelenleg a saját dolgaik elrendezésével vannak elfoglalva, és ha csak nem szívességet akarok behajtani, újakat nem áll módjukban kötni. Nekem pedig nem volt függő tartozásuk a tarsolyomban. A Matrjoska azt üzente, hogy én jöhetek, de semmi cuccom nem. Leginkább azért, mert nem áll módjukban ilyen hosszú ideig a személyes biztonságom mellett az értékeim biztonságát is garantálni.Maradt Lorenzo és a rózsaszín kutya.Ha ő is nemet mond, akkor maradt még egy lehetőségem, de azt utoljára akartam hagyni.Látatlanban már a szavamat adtam Koljának és kértem tőle három nap haladékot arra, hogy megoldjam a távozásom, mielőtt átadom a kulcsokat.Nem kérdeztem pontosan mire kell a lakásom, nem is rám tartozik, ráadásul minél kevesebbet tudok, annál jobb. Csak az eredeti állapotában akarom viszontlátni, ennyi volt a kitételem.
Mikor este tíz után útnak indultam a Pitbull felé, azon gondolkodtam hogyan fogom előadni a felbukkanásom okát Enzonak. Noha soha nem voltak különösebben mélyreható kérdései azzal kapcsolatban ha esetleg kértem tőle valamit - amennyiben az ő érdekeltségeit és a hely diszkrécióját nem sértette-, ez lesz az első alkalom, hogy menedék miatt fordulok hozzá, méghozzá nem is kis időre.
Lüktető, élő, változó gyönyör. Nevető ajkakról csorgott le ez a nagyon is találó jelző még akkoriban, amikor először léptem át a hely küszöbét, és igazat kellett adjak.A testek párolgó vágyát áthatotta a nehéz parfüm, a kifinomult módon nyers férfi arcvizek, a zizzenő borosták rekedt hangja, a dallam, amely úgy tekergőzött, ringatásra késztetve a csípőt, mint  valami kifinomult, mosolygó, erotikus sámán. Koccanó poharak, halk, pikírt nevetés a pult felől lágyan csorranó ital, koktélok édes illata. Mintha itt mindig és minden arra várna, hogy a test és a lélek felszabadulva adja meg magát a legbűnösebb vágyaknak. A színpadon tekergőző táncoslányok az elfolyó fekete és narancsvörös fények között, észbontóan csalogató mozdulatokkal, elkapott, delejező tekintetekkel ebben a tompa fénypászmában.
A pulthoz indultam, és felültem a bárszékre. Mellettem egy tévéből ismert, családos politikus, aki gyakran szót emelt a nők jogai mellett, most rúzsfoltos, csálé ingben, kócos hajjal nevetve suttogott egy magas szőke lány fülébe, aki akár a lánya is lehetett volna. Titkokat szippantott magába a Pitbull és azokat meg is tartotta minden körülmények között.
Pomádézott, fekete hajú, ördögien szurok színű szemekkel, dús szemöldökkel, és elragadó mosollyal állt meg a mixer a pult túloldalán, hangja karistoló baritonnal vájt bele a bőrömbe.
- Mit hozhatok, szépségem?
- Egy daiquiri-t kérek, és egy szívességet.- kezemmel egy fekete, arany szegélyes, névjegykártyát csúsztattam át a pult tetején, tenyerem végig felette tartva, smaragd lélektükreimmel a mixer tekintetét keresve, majd fogva tartva azt.A névjegykártya sajátossága, hogy egyetlen írásjel sem volt rajta. Nem is volt rá szükség, hiszen a tulajdonosa, akitől kaptam, pontosan tudja miért adta nekem, ahogy azt is, hogy éppen beváltani készülök azt. Az utolsót, ami azt illeti. És reménykedem benne, hogy nem fogja visszautasítani.A mixer pedig tisztában volt azzal miért adom, és kinek küldöm.
- Máris.- biccentett komoly arccal és szűkszavúan, és a kártyát az ing jobb zsebébe süllyesztette, amíg elkészítette nekem a koktélt, végül diszkréten, de sietősen távozott, hogy megtalálja a kártya birtokosát, egyben tájékoztassa, hogy valaki beváltani készül azt. Valaki, aki nyugodtan figyeli a színpadon kecsesen mozgó, világoskék balerina ruhába öltözött lányt, akinek igéző tánca minden bizonnyal még a bolsoj balett sokat látott koreográfusát is lázba hozná. Valaki, aki lassan belekortyol a daraquiribe, és aki megállapítja, hogy ezen a helyen még mindig változatlan és kifogástalan a minőség.
Valaki, aki én vagyok….



   

   

Rend a lelke mindennek. Gyakori közhely volt ez is, akár a többi ilyesmi, s olykor még valóban volt is értelme a valós életre nézvést. Ilyen volt például az, hogy az embernek érdemes tisztán tartania a fegyverét. Érthető ez képletesen is, mert nem csak a sima, klasszikus értelemben vett fegyverek léteznek, de fegyver lehet egy szótól kezdve elég sok dolog. Mondhatjuk úgy fegyver volt az üzleti vállalkozásom, a klubom is: fegyver, mert tudást és cinkosságot adott a kezembe sok prominens személy kapcsán. Ugyan olyan volt ez végső soron, mint amikor az ember fegyveres rablást hajtott végre: oda sem azért vitte, hogy lelőjön valakit. Viszont ettől még rendben kellett tartani s én, bár a sztereotípia szerint az olaszokat jellemezte egyfajta hanyagság, rám ez mégsem volt jellemző. Sokkal inkább a kimértség, a pedáns rend, a visszafogottság volt rám jellemző, még ha ezek alatt ott lángolt is egyfajta szenvedély a maga módján. Talán azért volt ez így, mert New York-ban nem kimondottan olaszos környezetben nőttem fel, a családom ehhez kevés volt. Már érettebb fejjel jártam először Olaszországban, igaz hosszú időre, de az mégsem volt elég hozzá, hogy bizonyos karakterisztikákat magamévá tegyek, még ha a bűn útjára ott is léptem először.
Ha az ember kockázatos és veszélyes akciókat akart lebonyolítani, ahhoz érdemes volt megfontoltnak és precíznek lenni. S mindezen felül végső soron ha megvizsgálták volna esetemben a tükörneuronok működését, akkor lehet érdekes eredmény született volna, de hát aki képes embertársára fegyvert fogva akaratát rákényszerítve sakkban tartani, az valahol szükségszerűen pszichopata is: ha empatikusan viszonyulsz ahhoz, aki a fegyver másik végén áll, nem bírod sokáig. Én pedig évtizedes viszonylatban csináltam ezt.
Itt tartottam gondolataimban, amikor végeztem az utolsó alkatrészek helyrepattintásával a fegyver kitisztítása után. Elégedetten forgattam körbe s miután az előbb szétszedtem és megtisztítottam, tudtam, hogy a töltényűr és a cső üres, az elsütőbillentyűt meghúzva elcsettentettem s megnyugodva hallottam a kattanást. Összepakoltam hátizsákomba a dolgaim az asztalról, majd elhagytam a fegyverszobát, hogy a lőtérként szolgáló épület gyakorlótermébe sétáljak át.
Becsekkolás után itt a zsákomból védő szemüveg és fülvédő kerültek elő, amiket fel is vettem, aztán beállítottam a cél távolságát, kihúztam a kis Heckler&Koch MP5-ös válltámaszát, majd betáraztam a fegyvert s nekiálltam a lövészetnek. Félautomatára állítva csináltam meg az első kört, precíz pontlövéseket gyakorolva. Német precizitású fegyver s mellé a kontrollált légzés és a koncentráció egyfajta meditatív állapotot eredményezett. Ezért is szerettem a lőteret. A motorozás és a lövészet volt két olyan tevékenység, ami magába tudott úgy húzni, hogy szinte meditáltam, valamilyen módon egyszerre volt testen kívüli és hihetetlenül koncentrált belső élmény, ami a pillanatot ragadta meg, amikor minden egyszerű volt. Ebbe a csoportba tartozott még a testi öröm is egyébként, de az más aspektusokkal is bírt.
Elégedett voltam, amikor a motor visszahúzta hozzám gombnyomásra a célt. Lapot cseréltem, majd visszaküldtem s automatára állítva a fegyvert, jöhetett pár kör rövid sorozatos gyakorlás.   A fegyver szórása kellemesen jó és pontos volt gyakorlott kézben, nekem pedig ez a kompakt, könnyen hordozható és szűk helyen is bevethető típus hű társam volt. De kellett is, mert volt részem tűzharcban rendőrökkel és hát rivális bűnelkövetőkkel is. Tapadt vér a kezemhez s azt is tudtam, hogy még fog is, mert a bűnözés világa olyan dzsungel volt, ahol ha nem tudod megvédeni magad, felzabálnak. Tudtam, hogy lassan, de biztosan öregszem, viszont a céllap találati eredményei újra és újra megnyugtattak: még van időm, még járhatom a vadont ragadozóként.
Őszintén nem igazán tudtam, hogy ha egyszer oda jutok, pontosan mi is lesz velem, lesznek nyugodt öreg éveim? A klub mint biztosíték ebbe a képzetbe ringatott olykor, viszont voltak alkalmak, amikor azt éreztem ez nem lesz elég. Sosem tudhattam, mikor leszek valakinek útban, mikor érzi úgy valaki majd a jövőben, hogy én lehetek számára a megfelelő trófea. De ennek a napja még nem jött el egyelőre.
Befejeztem a lőgyakorlatot, összepakoltam, majd kicsekkoltam és kifelé menet a ruhatárból felvettem a sötétkék sportzakót, amit világosszürke ingem fölé vettem s ami színben egyezett a szövetnadrággal, amit ma viseltem egy pár fekete bőrcipő mellett. Kicsit talán kilógtam az elegancia felé húzó, már-már üzletemberes megjelenéssel a lőtér látogatói közül, de mégiscsak a szabadság hazája volt ez, ahol a lőfegyverek száma elég nagy volt s ezért sem övezte a dolgot különösebb meglepetés.

Odakint már kezdett alkonyulni, lassan fel-felpislantottak lusta sárga derengéssel a köztéri világítás fényei. Az óra kilenc körül járhatott, a városi forgalom viszont továbbra is rendületlenül hömpölygött s tudtam: nem lesz olyan gyors utam, mintha motorral jöttem volna és tudnék cikázni a járművek között könnyebben. Holt időszak volt, két balhé közé beiktatott hosszú kényszerszünet, így miután autóba szálltam, természetes módon a Pink Pitbull-hoz hajtottam, helyesebben a közeli parkolóházban tettem le az én szépséges Alfa Romeo-m (ez az autó nem volt túlhajtott, hivalkodó luxus még ha tellett volna rá akkor sem), a fegyvertáskám lazán fél vállra vetve léptem ki az utcára s mentem be a klubba a főbejáraton keresztül.
Ha az ember ránézett elsőre a 42. utcán helyet kapó klub homlokzatára, nem igazán gondolhatott sokat a helyről: ez sem volt hivalkodó. A tipikus, régebbi időkből maradt jellegtelen tömbön klisés neon fények hirdették, hogy itt egy night club húzódik meg főleg a "gentleman"-ek számára, de ebben sem volt semmi extra, legfeljebb egy kis nyolcvanas évek báj, szintén a múlt emlékeként. Nem kellett a feltűnés, és jellegtelenségénél fogva a Broadway-re tartó emberek sodrásában könnyen be lehetett térni különösebb észrevétel nélkül. Ez volt a cél.
Bent persze már más volt a helyzet: letisztult, elegáns modern környezet és éber biztonságiak fogadták az előtérben az ember fiát, vagy lányát s én persze nyugodtan sétálhattam tovább, de ezzel azért nem volt mindenki így... az előteret egy nagyobb terem váltotta fel, de ez is egyfajta előcsarnok volt tekintélyes bárpulttal, aminek mind a két oldalát körbe lehetett ülni s itt helyet kaptak asztalok is, aki iszogatni, beszélgetni akart nem túl hangos háttérzene mellett, az itt tehette meg. Balra egy ruhatár volt, jobbra pedig egy bársony borítású ajtó "privát" felirattal réztáblán és egy biztonsági őrrel. Hogy az ajtó mögött mi lapult? Nos, a szerencsések számára a kárhozat paradicsoma. De én most nem oda tartottam, helyette a bárpultnál álltam meg, köszöntve a pultost szívélyes, mégis kissé távolságtartó főnökként, majd kértem egy gin-tonicot, hogy az itallal a kezemben haladjak tovább. A hosszanti pult után nyílt annak két oldalán egy-egy átjáró, amin keresztül a klub fő termébe lehetett érni. Ezt egy színpad uralta, volt rajta rúd is természetesen s itt zajlottak a fő attrakciónak szánt táncműsorok, amiket lehetett élvezni a színpad közvetlen közeléből, vagy asztaloknál ülve távolabbról s a termet szegélyezték zártabb box-ok is, némelyiknél középen asztal helyett kis színpad rúddal. Ebből a teremből is két átjáró nyílt két folyosóra, amiből én a bal oldalin mentem végig. Ezeket a folyosókat a privát függönyös fülkék- illetve a magasabb árkategóriájú, változó méretű és felszereltségű, ajtóval záródó privát termek szegélyezték s a folyosó egy közlekedőbe futott össze, ami egyszersmind lezárta őket. Erről nyílt jobbra a lányok öltözője, balra pedig egy lépcsőház, ami az emeletre vitt s a fal közepén az én irodám ajtaja.Utóbbin léptem be, hogy poharam az íróasztalomra tegyem, míg átnézem a mai estére számomra előkészített iratokat.
Néhány beszállítói szerződést már át is néztem és alá is írtam, amikor kopogtattak az ajtómon.
- Szabad! - szóltam ki, de egyúttal megnyomtam egy gombot is az asztallap alján, hogy a mágneszár utat engedjen. Ide nem lehetett csak úgy betörni. Az ajtó nyílt, Enrique az egyik legjobb mixerem lépett be, de csak addig, hogy egy üres, fekete, a szegélyein aranyosan csillogó névjegykártyát mutasson fel s máris lépett ki, hogy dolgára siessen. Szavak nem is kellettek, ilyen kártyája csak egyvalakinek volt jelenleg: Svetlana-nak.
Miért csak neki? Nos, a fontos férfi kapcsolataimnak vörös díszzsebkendőt adtam erre a célra L hímzéssel, a nők pedig általában valamilyen jellegzetes ékszert kaptak. Az ő esetében mégis az ékszer rossz döntés lett volna, elvégre ő maga is ezzel foglalkozott s csak fölösleges zavart kelthetett volna és egyébként is klisésnek éreztem. Nem, ő más elbírálás alá esett, egyszerűen azért is, mert amikor egyik drága jó csapattársam kitalálta, hogy a bankok kissé unalmasak már néha és újítsunk be olykor ékszerüzleteket. A baj ugye ott volt, hogy új terep és kapcsolatok híján a szajréval nem volt egyszerű bármit is kezdeni. Akkor ismertem meg a zöldszemű orosz szépséget, akivel bizniszelni kezdtünk s akihez most kérdés nélkül siettem ki az irodámból, határozott léptekkel vágva át a klubon s rutinosan kerülgetve az embereket, akik érkezésem óta mind jobban megtöltötték már a helyet. Az este egyre inkább beindult, szokás szerint. Nem kellett mondjuk teljesen kimennem a külső bárpulthoz, Svetlana-t a fő terem pultjánál találtam meg, ahogy épp a műsort figyelte.
- Szép estét Svetlana! - köszöntöttem egy rám jellemzően finom, nem teliszájas, inkább sejtelmes mosollyal, s azzal, hogy szokás szerint nyúltam kacsója után, hogy kézcsókot nyomhassak rá, ha kegyeskedett elengedni ennyi időre poharát. Mélyről felduruzsoló kimért orgánumom kissé karcos volt, azzal az éllel, ami akkor vegyül az ember hangjába, ha huzamosabb ideig van csendben. Én pedig amennyiben nem volt szükséges nem beszéltem, részben azért is, mert sok időt töltöttem magamban. Ez persze nem jelentette azt, hogy amikor megszólaltam is szűkszavú lettem volna: inkább a helyzethez szabtam mennyit mondok. Ez a nők esetében olykor bővebb volt.
- Nem tudom minek köszönhetem, hogy ismét élvezhetem szép zöld szemeid látványát, de abból ítélve, hogy milyen elragadóan festesz ma este, bizonyára fontos dologról lehet szó. - fűzöm tovább a szavaimat, kicsit megtámaszkodva mellette a pulton bal alkarommal és könyökömmel s így vizslatom a smaragd lélektükröket. Itt jött ki belőlem a tényleges olasz: nem volt kérdés, hogy szeretem a nőket és Svetlana esetében nem is szalasztottam el, hogy bókoljak neki, kicsit körüludvaroljam. Nehezen behatárolható viszonyunknak ez is része volt s nem titkolt élvezettel legeltettem rajta szemeim, bár a legtöbb esetben a szemkontaktusra törekedtem szokásomhoz híven (meg azért is, mert azok a zöldes cicaszemek igen hívogatóak voltak tekintetemnek) vagy élveztem oroszos akcentusának sajátosan súlyos, az ő ajkairól valahogy mégis bájosan gördülő szavait. Hogy ő miként viszonyult ehhez, hányadán állt azzal, hogy körbeudvaroltam, kicsit bizalmaskodtam vele, nehéz volt megmondani, mert alapvetően barátságos és kedves stílusa volt, de hát az ember szereti magát abba a képzetbe ringatni, hogy csak nem hagytam hidegen teljesen s volt kedvességének olyan vonulata, ami inkább nekem szólt s nem feltétlenül jelleméből fakadt. Egy év alatt pedig játszottunk a tűzzel mind a ketten, ezt sem szabad elfelejteni. Valamiféle kötéltánc volt már ez egy ideje, kissé tantaloszi, talán mindkettőnk számára. Volt egy pillanat pár hónapja, ami kifejezetten ígéretes volt, de végül a véletlen közbeszólt s akár a felriasztott madár, tovaröppent, azóta pedig nem is találkoztunk, nem lévén üzleti ügyünk s valahogy úgy éreztem a nő nem venné jó néven, ha csak úgy megkeresném. Kérdés persze, hogy Svetlana-ban miként is maradt meg annak a táncparkettnek az emléke, már azon túl, hogy egy idióta sikeresen végiglocsolt minket.
- Szóval talán kevesebb fültanúval kéne folytatnunk nem? Persze a döntés a tied. - teszem hozzá eddigi szavaimhoz, egyúttal karom is kínálva neki, s attól függően, hogy miként választ, indulunk meg erre, vagy arra. Ha bizalmasabb légkörre teszi le voksát, akkor az irodámba fogom kísérni. Ha pedig ennyire nem szükséges négyszemközt lenni, akkor egyszerűen csak a fő terem egyik box-ához, ami éppen üres és ahol nyugodtan leülhetünk. Nem tudom mit szeretne kérni, de eddig a kéréseit általában tudtam teljesíteni és szívesen is tettem, bár mindig volt hozzá olyan megegyezés, ami nekem is előnyös volt. Ha olasz véremre hallgatnék, látatlanban igent mondanék neki, de "szerencsére" a pszichopátia erősebb és uralkodom magamon. Szóval beérem látványával és édes illatával anélkül, hogy "alás szolgájává" is lennék ezekért cserébe, mintha valamiféle reneszánsz lovagrománc szereplői volnánk.

   

Lorenzo & Svetlana

“A szívesség egy spirál. Egy tekergő, soha véget nem érő spirál. Lefelé vezető csigalépcső, amelyen visszafelé haladni lehetetlenség, és értelme sincsen.Egyre mélyebbre jutsz, újabb és újabb szívességek hálóznak be, és képtelen leszel ellenállni nekik. Mert mindenki a könnyebb utat választja: a túlélés időnként felülírja a racionalitást, az ész minden jellegű figyelmeztetését.Egy ideig megpróbálhatsz ellenállni, de végül rájössz, hogy csak szusszanásnyi időd volt a tornácon, de az út újra tekeregni kezd veled, és halad lefelé. Még mindig lefelé…”

~De hova lefelé, papuska? Hova lefelé?

“A pokolba.Egyirányú út ez, szívességekkel kikövezve. Ha rálépsz nincs menekvés.”

Csak tizenhárom voltam, de apám szavai a mai napig úgy égnek bennem, mintha csak tegnap hangzottak volna el, és visszhangját elalvás előtt még a fülemben hallanám. Tudom, hogy óvni akart, óvatosságra inteni, de meglehet a lelke mélyén pontosan tudta, hogy hiábavaló küzdelem. ez.Éppen úgy mint ő, én is el fogom követni ugyanazokat a hibákat, meglehet végigjárom majd ugyanazokat az utakat.Talán csak remélni akarta, vagy szerette volna, hogy nem végzem majd úgy ahogyan ő. Nem hiszek abban, hogy a sorsunk a génjeinkbe van kódolva, ahogy nem hiszek a sorszerűségben sem.Nem hiszek az olyan maszlagokban, hogy eleve elrendelt dolgok, ahogyan abban sem, hogy mindenkinek megvan a maga végzete. Nem vagyok vallásos, nem vagyok idealista, ugyanakkor szkeptikusnak vagy ateistának sem mondanám magam. Valahol félúton vagyok a hit és a realitás között.Inkább csak akarok hinni, semmint képes lennék rá. Ugyanígy vagyok a bizalommal, vagy éppen azzal, hogy ki az akivel szemben képes vagyok bármiféle őszinteségre.Akarnám, csak nem vagyok rá képes. Időnként talán jobb, ha megőrzünk magunkban valamit arról az emberről akik valójában vagyunk, semmint felfednénk a teljes valóságot.
Az egész életem, tizenhat éves koromtól kezdve a bujkálásról szólt. Arról, hogy valaki más életét élem, és ez a szerep már olyan nagyon hozzám nőtt, hogy ha kicsit meg is csusszan a jelmez, ha szakad a burok, hát újabb után nézek. Mintha valamiféle jelentéktelen, furcsa, kiszámíthatatlan alakváltó lennék New York füstös, nyüzsgő rengetegében. Ez a város nem csillog….ez a város nem ragyog. Hullámzik a mélység, a kárhozat és a mocsok felett felemelkedő gazdag és parázna gyönyör feltör akár a gejzír.Én pedig alámerülök, mert a spirál, a csigalépcső megindul alatt és taszít rajtam egyet. Minden újabb és újabb szívességgel együtt.
Bármikor mondhatnék nemet a hozzám fordulóknak, ahogyan nekem is mondhatnak nemet, meg is teszik….csak amíg nekem kevés alkalom nyílik arra, hogy efféle adósságokat kirójjak másokra, nekik könnyebb ugyanez velem szemben.Akár beismerem akár nem, még mindig sokkal inkább kiszolgáltatott vagyok ebben a világban, semmint azt akarnám.
Van akit nem lehet visszautasítani. Van akit felér egy öngyilkossággal. Van akivel szemben meg egyenesen megtiszteltetés. Igyekszem még mindig jól egyensúlyozni ebben a retkes, alvilági ingoványban, bár nem tagadom, hogy egyre nehezebb.Szépen lassan csapnak össze a fejem felett a hullámok. A magány, vagy éppen a hiány, amelyet az életünk, a létünk meghatározó személyének távolléte okoz szépen lassan felőröl. Mondják az ostobák, hogy az idő mindent megold majd.Az idő minden sebet begyógyít. Baromság! Az idő semmi mást nem csinál, csak módszeresen rágja át magát a jelenen, apró képeket villantva a múltból, és ördögi kacaja úgy karistolja a koponyánkat, ahogyan egy hosszú, manikűrözött köröm karistolja végig a lakkozott fatáblát.Az öcsém hiánya olyan akár egy tátongó árok a jelenem és a jövőm között.De még tartom magam a szabályokhoz. Csak tudnám van még egyáltalán értelme? Azt sem tudom,hogy életben van egyáltalán?
A Pitbull sokkal inkább beszippantott édes, és minden szempontból füstösen kéjes, ámbra illatú dekadenciájával, semmint bármikor is taszított volna. Mégsem tudtam soha igazán felszabadulni. Talán egyetlen alkalmat kivéve, amit betudtam egy pillanatnyi gyengeségnek, az elfogyasztott kissé kevésbé kibélelt jéghideg gin mennyiségnek, meg persze annak, hogy akkor és ott a táncparkett elbűvölt.Vagy nem is a táncparkett?Ezerszer játszottam a tűzzel, ezerszer akartam, hogy megégessen, hogy figyelmeztessen a határaimra, de az utolsó pillanatban mindig figyelmeztettem én magam, hogy pontosan tudom merre vannak azok a határok. Ó igen….Signore Vercotti és az ő elbűvölő, hűvös sármja, ami másodpercek alatt tudja megigézni a gyanútlan áldozatot, hogy aztán a következő pillanatban elhitesse vele, csupán képzelgés volt, egyszerű kedvesség semmi más. Ebben rejlett a veszélye: pontosan tudta mikor lépjen két lépést hátra, hogy aztán az ember magától akarjon előre lépni. Felé.Én pedig mindig lépni akartam, de végül mégsem tettem meg. Egyetlen alkalmat kivéve, amit aztán megzavart a véletlen. Egy férfi öblös nevetése, egy nő hangosabb kacaja, amint tánc közben felénk dőlnek, és máris eltörött az idill varázsgömbje, ragyogó szikráinak szétpergő gyöngye menekülő útvonal legyen.Ital loccsant a pohárból, egy női kacsó még utánanyúlt, hogy megtartsa de sikertelenül.
“Ópárdon!” jött a gurgulázó részeges és spicces nevetés a páros felől, én pedig próbáltam a bordó szaténruhán éktelenkedő foltot legalább minimálisan eltüntetni.Lorenzo elnézést kért.Én természetesen nem haragudtam. Nem az ő hibája volt. Az enyém is csak annyi talán, hogy egy egész másodpercre majdnem belezuhantam a hívogatóan sötét szemek mélyének csalfa rabságába.Azóta tudtam, hogy ez egy sokkal veszélyesebb játék, semmint elsőre gondoltam, és azóta tudtam, hogy semmi esetre sem bírálhatja felül semmi többé a közöttünk levő kapcsolatot. Az üzlet mindenek előtt.
Talán ezért esett nehezemre most idejönni, és felmutatni azt a bizonyos kártyát, melyet az utolsó üzletünk alkalmával kaptam tőle. Én elnevettem magam, hogy talán jubilálunk annak kapcsán, hogy mennyi ideje ismerjük egymást, hogy mennyi közös üzletünk volt már, mire ő sejtelmes, kissé talán kimért, de mindenképpen valami megismételhetetlen összezárt ajkú félmosolyával csak hümmögött. Talán….talán valóban az volt. Nem tudom volt e vele szándéka, én abban voltam biztos, hogy ha rajtam múlik sosem fogom neki visszajuttatni azt a kártyát.Sosem fogom beváltani. Az elhatározásom azonban eddig tartott. Egy nagyobb hal próbált felzabálni, és nekem hagynom kellett. Ha nem adom át a lakásom, akkor előbb vagy utóbb úgyis elveszik….nem csak a lakásomat.
Előttem koppant a pohár, a kért italommal.Egy másik pultos adta át, lilás vöröses fények egészen földöntúlivá tették az alapvetően bájos arcot. Huszonháromnál nem lehetett több a lány.Épp csak közelebb húztam az italom, egy ajkakkal formázott, hangtalan köszönetnyilvánítást követően, amikor mellettem felkavarodott a levegő.Nem csupán ebből az apró huzatból tudtam, hogy valaki a közelembe telepedett, hanem a jellegzetesen markáns, nyers, mégis megnyerő illatból, az összetéveszthetetlen esszenciából éreztem ki is érkezett mellém.A hangja a fülem mögötti apró hajszálakat csiklandozta.
- Dobrij vecser, Lorenzo!- tiszteletem jeléül köszöntöttem őt az anyanyelvemen, és törzsből félig felé fordultam, a poharamban a kezemmel óvatosan átforgattam a szívószálat. Aztán az apró koktélcseresznyét kiemeltem és egy mozdulattal az ajkaim közé helyezve a fogaimmal lágyan húztam azt le róla és engedtem fogaim őrlésébe. Lorenzo egyszerű hanyagsággal támaszkodott meg a pulton, és minden figyelmét nekem szentelte, legalábbis erre következtettem a testtartásából….azonban tisztában voltam vele, hogy mindeközben pontosan tisztában van azzal mi zajlik éppen körülötte.
- Bizonyára…- felelem röviden a megjegyzésére, és egy egészen finom, éppen csak ajkaim rándulásával jelzett mosollyal adom tudtára, hogy pontosan tudjuk mindketten: efféle kártyát nem váltanék be, csak akkor ha valóban megkerülhetetlen a szívesség.
- Bár…- akadok meg egy pillanatra, a hangsúlyt fent hagyva kicsi hatásszünetet tartva, majd csettintek a nyelvemmel, amikor a fanyarkásan édes koktélcseresznye utolsó falatját is lenyelem.
- Tegyük hozzá, hogy nem a szép zöld szemeim látványa ami vonzóvá tesz számodra, hanem az amit el tudok érni velük, ha szükséges.És amelyből te is éppen jól profitálsz.- nem…nem kell semmi olyan dologra gondolni, ami ellenkezne az alapvető elveimmel, ezzel ő is tisztában volt. De beszélgetésekbe, apró kis csevejekbe olyan emberekkel, akiket szintén elbűvölt egy-egy sokáig, igézően rajtuk tartott női szempár, még senki nem halt bele.Ilyenkor pedig hajlamosak többet elmondani, mint szeretnének….fontosságuk vagy éppen jelentőségük teljes tudatában, vagy éppen annak ellenkezőjét kompenzálva.
Kortyolok a koktélból, amely most is tökéletes mint mindig. Nem tudom hogyan csinálja, de egyszerűen olyan mixereket alkalmaz, akik nem tudnak tévedni.
- Igen, az valóban jobb lenne.Köszönöm.- biccentem meg enyhén a fejem felé, jelezve, hogy a közös beszélgetésünk valóban nem tartozik senkire. És mivel nem szeretném, hogy akár még véletlenül elcsípjenek belőle bármit is avatatlan fülek, így az irodáját választom a közös megbeszélésünk helyszínéül.
Udvarian nyitja ki nekem az ajtót, és belépve, valahogy ösztönösen forgatom körbe a fejem. Nem veszélyt keresek, vagy legalábbis tudatosan nem. De minden alkalommal, ha egy zárt helyiségbe lépek felmérem azt.A bútorok helyzetét, vagy éppen az egész hely atmoszféráját, amelyből megérzem, hogy kell fenyegetve éreznem magam, vagy semmi okom az aggodalomra.Lorenzo irodájában nem először vagyok, noha az emlékeim között azért vannak olyan pillanatok, amikor hosszú csend követte egy-egy mondatunkat, mégis ebben az elfolyó csendben valahogy volt valami súlyosabb….valami mélyen lapuló, amelyben ott volt számtalan bűnös lehetőség. Olyasmi, aminek semmi köze az üzlethez. Vagy csak részben….
- Gondolom nem szükséges megjegyeznem, hogy még mindig pazar az ízlésed.- lépek beljebb néhányat, és a kezdeti óvatosság ugyan megvan még bennem, de már hátrafordulva a vállam felett felé nézve el is mosolyodom. Éppen akkor zárja be maga mögött az ajtót, én pedig mélyet sóhajtok. Ha hellyel kínál, úgy egy kényelmesebb, kissé inkább karosszékre, vagy fotelre emlékeztető ülőalkalmatosságot választok. Jelezve ezzel, hogy nem rövid, és talán nem is olyan egyszerű a jövetelem célja.
- Először is tudod kell, és ne vedd kérlek sértésnek, de nem akartam azt a kártyát beváltani, és ezt te is tudod. A mi kapcsolatunknak volt valamiféle dinamikája, valamiféle különös egyensúlya, amelyet az a fekete plasztiklap valahogy elbillentett és én úgy akartam rá tekinteni, mintha nem is létezne.Most mégis itt vagyok, mint látod.- a hangomban csöppnyi keserű önirónia volt hallható, amint néhány másodpercre, még a kezeimet is széttártam szárnyat formálva. Aztán a kezeim visszakerültek az ölembe és összekulcsoltam azokat.Tekintetem őt kereste a szobában, és ha sikerült felvennem vele a szemkontaktust egy újabb nagy sóhajt követően kezdtem bele. Persze valóban csak annyi információt megosztva vele egyelőre, amit feltétlenül szükséges tudnia ahhoz, hogy egyáltalán dönteni tudjon.
- Egy időre el kell hagynom a lakásomat.Szállodába nem mehetek, talán nem kell részleteznem, hogy miért.Van néhány….- a szemeimet forgattam az ég felé pillantva kerestem a megfelelő szót, majd mikor rájöttem újra a férfira nézve folytattam.
-...olyan csomagom, amit biztonságban szeretnék tudni erre az időre. Ahogyan magamat is.Diszkrét hely kell, és a Pitbull ilyen.- nem kezdtem annak részletezésébe, hogy ez csupán a harmadik opció volt nálam. A dolog szempontjából teljesen irreleváns.
- Szóval átmeneti lakhatás kell. Itt. Nem tudom megmondani mennyi időre. Remélhetőleg nem sokra.Csak egy hét…talán…de szerintem maximum tíz nap…- ismételtem meg Kolja szavait, amit akkor és ott én is el akartam hinni. Remélem valóban nem lesz több.




   

   

   

Lorenzo & Svetlana

“Mert minden miértnek van mertje….” tartotta egy régi dalszöveg.Bármikor is teszed fel a kérdést, mindig lesz egy válasz, még akkor is, ha nem feltétlenül érted, és még akkor is, ha nem feltétlenül fogod megtudni a valódi feleletet.
Az életem ideérkeztem óta sosem volt egyszerű. Sok szempontból ez talán egy klisésen elcsépelt mondat, rám mégis sokszorosan igaz. És ez nem afféle panasz. Talán csak abból a szempontból, hogy néhány dologban a bizonytalanság helyett még a fájó igazság is jobban esett volna.
Kolja olyan volt mint egy két lábon járó, múltidéző diafilm, amely néha kimerevedve egy adott pillanatban megrekedve, csak a távolt szemlélte, szótlanul szorítva össze pengevékonnyá préselt ajkait.Ő volt az egyetlen kapcsolatom, akitől információmorzsákat reméltem az öcsém hollétével kapcsolatban, vagy arról, hogy egyáltalán életben van vagy sem.
“Szejcsasz, gyevocska….mindent a maga idejében.”
Hangzott a nem túl biztató felelet, és még egy sokat sejtető ködös mosolyt is kaptam ajándékba, azonban a továbbiak rejtve maradtak. Persze spekuláltam és találgattam, hogy talán él, hogy talán valahol jól van, és talán ő sem feledte el, hogy vagyok neki. Hogy mi örökké összetartozunk majd, akár a fákra fagyott deres pihék, azon a téli reggelen, midőn magunk mögött hagytuk nem csupán a szülővárost, vagy az országot, hanem az egész életünket. Megszokott volt ez azokban a körökben akkoriban, csak éppen nekünk nem volt az. Testvérek voltunk. A közös nyelv, a tudat, a vérünk, az emlékeink összekötöttek minket és én szerettem volna remélni, hogy benne éppen úgy megmaradtak ezek, ahogy bennem. Nem tudom milyen utat jár, nem tudom sikerült vajon neki az, amely nekem nem: megszabadulni a szívességek és az alvilág szorító vonzásától. Én lehet eleinte szabadulni akartam tőle, de olyanná vált idővel, mint valami míves ékszer, egy gyöngyökkel ékített nyakörv, csilingelő kristályokkal, melynek a végén a kéz, a láthatatlan arc mindig visszaránt. Ide tartozom. Ebbe a fekete, minden szempontból bűnnel és mocsokkal átitatott világba. És ez alól az sem mentesít, hogy még nem tapad vér a kezeimhez közvetlenül, hogy még nem néztem bele életének utolsó pillanataiban a szemébe senkinek, még senki utolsó sóhajait nem hallottam.Az elmúlást talán csak abból érezhettem, hogy nincsenek többé a szüleim, hogy számtalan olyan holmi fordul meg a kezeim között, amely órákkal korábban még valakinek a nyakát ékesítette, mely most elvágva, élettelenül nyaklik le….vagy éppen üveges tekintetek merednek a távolba, a fülből pedig hiányzik az a ragyogó szépség, mely éppen úgy tündökölt, ahogyan az egykori élettel és reménnyel teli lélektükrök. Nem vagyok rossz ember, mégis olyan mocskos vagyok, akár egy mély tárna, mibe csak a visszhang jár el, ha éppen fúj odakint a szél.
Kolja sokszor segített már nekem, és azt hiszem néha nem feltétlenül csak azért, hogy az adósává tegyen. Sokkal inkább mert talán tudta milyen vágyakozni oda haza, a végtelen orosz vidékre, ahol másképp gondolkodnak az emberek. Ahol a szabadság a gondolatok mélyén rejlik, az érzésekben, még ha ez egy apró ház sokadik szobájában is történik pár csája és néhány ízletes pirog mellett. Nem voltunk gazdagok, de szegények sem…mégis ennek a középszerűségnek pokoli ára volt. Minden elhullott és elveszett azon a reggelen, mikor menekülni kellett.Elmondhatatlanul sokszor fordult meg a fejemben, hogy visszamegyek egyszer. Csak elrejtőzöm a tömegben, és senki nem fogja tudni ki vagyok. Elmállik alakom a hömpölygő ember masszában, de Kolja azt mondta ne tegyem. Ostoba húzás lenne. Megtalálnak. Úgyis megtalálnak. New York füstje és a bűn édes mocsara elrejt előlük, és a szívességek tengernyi hálója, amely lehetőséget biztosít nekem, hogy észrevétlen maradjak.
Most azonban nem előlük menekülök, sokkal inkább beváltok egy szívességet egy másikért cserébe, amely talán kedvező üzlet lesz a számomra.Nem tettem volna. Máshova akartam menni, és a Pitbull mint utolsó, majdhogynem végtelenül nehezen választott opcióként sejlett fel.Utolsó, kissé zavarbaejtő találkozásunkat követően igyekeztem bezárni vagy éppen betapasztani azokat a réseket, amelyeket a könnyelmű kis afférunk teremtett. Még akkor is ha valójában nem történt semmi. Hogy történhetett volna? Nem tudom. Igazából ezen a részén még nem gondolkodtam, de talán jót tett az az idő, amíg távol voltam a helytől, hogy mindezeket helyrebillentsem magamban.Az üzletbe soha nem keverhetünk zavarodott érzelmeket, vagy még azoknak minimális jelét sem, mert akkor borul minden ami a kapcsolatot szükségessé és értékessé teszi. Éppen ezért nem úgy érkeztem ide, hogy újabb szívességet kérjek, hanem beváltani az egyetlen biankót, ami a kezembe került Lorenzo által.
A flört sokkal inkább el tudja csapni a dolgok komoly élét, így aztán egy bizonyos határig ezt nem csupán hagyom, hanem még magam élvezettel részt is veszek benne. Csupán a szavakkal, és minimálisan a testbeszéddel. Nincs vele kihívó szándékom, sokkal inkább egy megnyugtatóan bizalmas légkör megteremtésében segít. Úgy is mint a zöld szemek kitartó figyelme a mellém telepedő olasz felé, az ajkaim gyűrűje közé eresztett, játékosan rágcsált koktélcseresznye, vagy éppen az, hogy halk kuncogására a visszadobott kérdést illetően magam is lehajtom a fejem, megcsóválva azt, csak szavak nélkül nyögök egy aprót lemondóan, de jókedvűen. Amúgy tréfából.
Az invitálására könnyedén lecsusszanok a székről és követem az időnként félhomályos, időként lágy fényekkel játszadozó falak között, a privát részlegébe. Mikor záródik az ajtó mögöttünk még kissé óvatosan és bizonytalanul lépkedek előre. Nem azért mert ne ismerném a járást, voltam már itt. Akkor is megkapó volt számomra, hogy a minimalista kontúrok közé némi letisztult és férfias elegancia szorult, megszínezve egy csöppnyi viktoriánus beütéssel. A stílus maga volt az ember, az ember maga volt a stílus. Hogy olasz emberé a hely, csupán egyetlen dolog emlékeztetett: a gyönyörű, míves íróasztal, melynek fedlapja örökkön csillogott, és időnként alkoholtól némiképp ködösebb és jókedvűbb alkalmakon az fordult meg a fejemben, hogy vajon mikor és mennyi alkalommal használta ezt Lorenzo más célokra, semmint szerződéseket aláírjon, vagy csupán mellé telepedjen tárgyalási célokkal?Ó én balga! Néha elvisznek a sikamlós gondolatok….csak a gondolatok!
- Nem hiszem. Az üzletfeleknek semmi közük az ízléshez. Elvégre meg lehet kötni azt esetleg egy kikötői könyvelő irodájában pár foszladozó kartondoboz mellett egy félig égett gyertyával, meg pár olcsó pepperonis pizzaszelet társaságában, amelyek többsége már legalább három napos…OOO BOZSE MOJ!- az elején a mondandómnak inkább élcelődöm, elég nyakatekert feleletet, és sokkal inkább mellébeszélést dobok felé az apró, kifinomult úriemberhez méltó flörtre. Az orosz felkiáltásom, amely egy kissé hangosabb, de nem üvöltés, inkább a meglepettség teszi emelkedőbbé a hangszínem és a hanghordozásom már a felbukkanó és kíváncsi kutyának szól. Szinte el is feledkeztem már a jelenlétéről. Pedig roppant figyelmes és a gazdájához hasonlóan kifinomult érzékekkel, figyelő, és mindent látó tekintettel rendelkezik.Enzo után engem vesz célba, hogy a lábaimhoz dörgölőzzön, akár egy hízelgő macska, és addig nem hajlandó tovább állni, amíg kecsesen a fülei közé, a szőrébe nem simítom az ujjaim, és meg nem vakarom a fültövét.Nem vagyunk ismeretlenek egymás számára.
- Jól van! Csak halálra rémítettél! Semmi gond, én is örülök neked. Hogy vagy nagyfiú?- hagyom azonban, hogy a gazdája parancsának engedelmeskedve máshol találja meg a pihenős helyét, és én is helyet foglalok.
Végül belekezdek abba, hogy felvázoljam jövetelem célját.Nehezen megy. Leginkább azért mert azzal ő maga is tisztában volt, hogy ezt a kártyát nem akarom felhasználni. Soha. Persze ne mondjuk azt, hogy soha, mert az egyrészt annyira végleges, meg annyira reménytelenül lehetetlen…Figyelemmel követi a szavaimat, a tekintete engem fürkész, akárha a kimondottak mögé akarna látni, mintha a tekintetemben meglátná akár csak szikráját is annak, hogy elhallgatok valamit. Nem feltétlen a személyemnek szól, ezzel tisztában vagyok, sokkal inkább annak, hogy mérlegel, és igyekszik a saját szerepét és lehetőségeit már most, fejben átpörgetni.
Az egyszerű, eldöntendő kérdését illetően azonban ahelyett, hogy rögtön és élből rávágnám a választ, mintha hezitálnék. Nem azért mert hazudni akarok, hanem mert őszintén fogalmam sincs, hogy azzal, hogy átengedem egy időre a lakásomat milyen következményeket hozok még magamra. Ezzel nem vagyok tisztában. Ugyanakkor nem állítanám, hogy ez valóban közvetlen életveszély lenne, így aztán egy közel tíz másodpercig tartó lassú és a fülben doboló csendet követően egyértelműen és röviden válaszolok.
- Nem...- és ez a jelenlegi helyzetre valóban megállja a helyét. Nem vagyok életveszélyben. Vagy legalábbis….
-...nem tudok róla.- teszem mégis hozzá egy fokkal csendesebben.Tudnia kell, hogy vannak ugyan kétségeim, biztos nem lehetek semmiben. Sosem hazudtam ilyen dologban neki, és ezt most sem teszem. Ha szívességet kérek tőle akkor ez nem is állná meg a helyét.
- Igen. Egy dupla vodkát gyömbérrel.Jég nélkül. Köszönöm.- valami erős kellett a kinti koktél után.Kellett valami ami kicsit belemar nem csak a torkomba, hanem a lelkembe is.Valamennyire lecsendesíti a kavargó gondolataim.
Miközben feláll és nekem háttal állva készíti az italomat én kitartóan figyelem a mozdulatait. A hátát a vállát, a surranó öltöny lágy esését, azt ahogyan loccsan az ital a pohárban, a gyömbér sercenését. Szóra nyitom az ajkaim, mintha már formálnám is a szavakat, amelyeket így könnyebb lenne kimondani, hogy nem nézek a szemeibe, de végül csak leejtem a vállaim, és a szavak helyett csak egy halk sóhaj szakad fel belőlem.Megregulázom a korábban fáradtan elnyúlt vonásaim, aminek utolsó pár másodpercét ő is észrevehette, hiszen ekkor sétált vissza hozzám egy saját, és egy nekem készített ital társaságában.Felpillantok rá, és elveszem a felém nyújtottat. Lassú mozdulatokkal meglögybölöm az aranysárga italt, és csupán az ajkamhoz érintem a peremét, beleszagolva, és aprót hümmentve.
- Hm…emlékszem amikor először jártam itt, és még csak a nevedet ismertem. Vagy csak annyit tudtam: “Keresd Enzot, majd ő segít neked.” Na ja, csak senki nem mondta el nekem, hogy aki éppen a pult mögött felgyűrt ingujjban készíti a Black Russian-t és kitartó mosollyal csúsztatja elém azt minimális jéggel és tökéletesre keverve, az nem más, mint az a bizonyos “Keresd Enzo”-t.- mosolyodtam el, végül kortyoltam egyet a nekem készített italból, majd gyakorlatilag a teljes mennyiséget, tökéletes oroszhoz méltóan legurítottam. Elvégre ez csupán vodka….vodácska.Összeszorítottam a szemeimet a vonásaimat néhány másodpercre összegyűrte az alkohol, majd egy nyitott ajkas szusszanást követően rendeztem magam.
- Verhetetlenül találod el az arányokat. És mit jelent pontosan, hogy nem megoldhatatlan?- egy azon gondolatsoron belül, két mondatrész között nem csupán a hangsúlyban, hanem a mondanivalóban is éles volt a váltás. De ez sokszor volt rám jellemző. Itt most nem feltétlen a meglepetés ereje motivált, sokkal inkább a bizonytalanság, hogy vajon valóban sikerül nála meghúznom magam egy időre?És vajon elég lesz az a jolly joker kártya, vagy ráadásnak még kér tőlem valami szívességet, elvégre lássuk be, ez valóban nem szokványos. Főleg, mert nem csupán magamat hozom, hanem olyan dolgokat, amelyek ittlétéről nem tudhatnak.Lehet neki is biztonságosabb lenne ha nem tudná, de használnom kell a széfet, szóval semmiképp nem tudom megkerülni.
- Van itt még valami…mármint nem csupán arról lenne szó, hogy egy ideig itt kellene élnem.Tudom, hogy az üzleti ügyeimet eddig is bonyolíthattam nálad, ebben nem lenne változás….de van pár dolog ami velem jönne.És amelyeket meg kellene őrizni. Egy fekete, bársony borítású faláda, amelyet el kellene tárolnod az általad legbiztonságosabbnak ítélt széfben. A tartalmáról jobb ha nem beszélek. Hogy veszélyes e? Ha tudsz arról mi van benne igen. Ha mások megtudják, hogy itt van, igen. Minden egyéb esetben csak egy egyszerű faláda, fekete bársony borítással.- magyaráztam csendesen, a végén felé nyújtva a poharamat picit meg is billentve az irányába.
- Kérhetek még egyet, pozsálujszta?Csak most fordíts az arányokon kérlek. A vodka javára.- nem akartam lerészegedni, nem is ez volt a célom, de egy komoly beszélgetést folytattunk, nekem pedig kellett valami, ami egyben tart. A vodka erre tökéletes volt.



   

   

   

Lorenzo & Svetlana

Romlott tündérkertben születnek a legédesebb álmok.Képzeletünk megannyi kivetülése, mely aztán meghempereg a bűnben, és végképp elporlik egy lehetséges, jobb és tisztább jövő. Talán apám egykor reménykedett abban, hogy mindez nekünk megadatik. Még akkor is, ha a fertőből táplálkozik.Talán hitte azt, hogy a múlt, a vér, a származás nem feltétlen lehúz, sokkal inkább annak elfeledése majd felemel. Tévedett. Ha magad mögött mocskot hagysz, ne gondold, hogy magától eltűnik majd, és akik egykor ebben lábnyomukat hagyták majd feledni fognak, ó nem! Vannak dolgok, amelyek sosem múlóan jelen vannak az életünkben, és nem feltétlenül kell megszabadulni tőle, sokkal inkább együtt élni vele.
Az egész kamaszkoromat áthatotta a bizonytalanság: leplezzem vagy sem az erőteljes orosz akcentusomat? Hiába volt mellettem Tamara és Vova, akik mindenben próbáltak segíteni….hiába volt mellettem számtalan olyan ember akik igyekeztek az apámnak tett utolsó igéretüknek maximálisan eleget tenni, noha tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy már senki nem fogja majd őket számonkérni.Hiába minden igyekezet, a bizonytalanság kitörölhetetlenül ott volt.Nem láttam hová vezet az utam, hogyan és milyen módon akarjam az életemet felépíteni? Miképpen éljek az öcsém nélkül, akivel korábban minden időt együtt töltöttünk, egymás támaszaként egy olyan világ elszenvedőiként, amibe beleszülettünk. Nekem és neki nem volt választásunk. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ha lett volna, akkor nem ez lett volna a mi jövőnk. Talán csak nem egymástól távol, sokkal inkább egymást támogatva. Vérünkben hordozzuk vajon azt, hogy végül kivé válunk, vagy pusztán döntés kérdése az egész? Mi befolyásol és mi az ami esetleg visszatartó erővel bír? Oly sarkallatos dolgok ezek, amelyeket korábban számtalanszor feltettem magamnak olyan helyzetekben amikor döntésre kényszerültem. Mi lenne ha adott esetben nem az volna a logikus vagy éppen az amit végül megteszek, amely olyan természetes a számomra? Mi lenne ha szembe mennék az ösztönből meghozott döntésekkel? Feltettem a kérdést, de végül nem léptem meg. Nem feltétlenül gyáva voltam, sokkal inkább gyakorlatias. És erősebb volt bennem az életben maradni bármi áron gondolata, semmint az, hogy szembeforduljak még önmagammal is. Nem meghasonulás lett volna, sokkal inkább egy járatlan és ismeretlen út, amely lehet a semmibe futott volna, de az is lehet, hogy új lehetőségeket nyitott volna meg a számomra. Már nem meditálok rajta egy ideje. Pontosan tudom, hogy azt fogom követni, azt a logikus és az életben maradáshoz leginkább szükséges lépést választva majd, amelyet végül elhatározok. Éppen úgy, ahogy Kolja esetében. Hogy mennyire veszélyes, azzal tökéletesen tisztában vagyok. Nem feltétlenül közvetlenül, sokkal inkább közvetve. Nem számít.
Menedéket keresek a magam számára és azon dolgok számára, amelyek egy része az életben maradásom záloga a másik fele pedig emlék, vagy jobban mondva az utolsó belépőkártya a jövőmhöz. Mindenkinek van egy ilyen kártyája. Az enyém ragyogó, és szépen megmunkált. Melyet Enzotól kaptam, az fekete akár az obszidián, édes, omló arannyal szegélyezve. Fekete mint a bűn, a csábító, napfényes feloldozás körbetekergőző, kecsegtető ígéretével. Hamis és talmi? Ugyan ki foglalkozik vele! Ha megélem a másnapot vagy a következőket, akkor lényegtelen, hogy mi van mögötte. Milyen áldozat.
Tökéletesen igaz az a mondása, mely szerint az üzlethez nem szükséges, hogy két ember kedvelje egymást, sokkal inkább lényeges, hogy az érdekeik és a céljaik legalább egy időre keresztezzék egymást, és egy irányba haladjanak, és a jövőben se okozzanak kárt a másiknak a végkifejlettel.Ő férfi volt, ezáltal a csinos nők látványa nem hagyta hidegen. Én nő voltam, és mint ilyen, a megszokott, konzervatív értékrendet követve, kizárólag a férfiak keltették fel az érdeklődésem. Ezen pedig semmiféle módon nem kívántam, és nem is tudtam volna változtatni. Lorenzo pedig az a fajta férfi volt, aki pusztán a kisugárzásával magára tudta irányítani a figyelmet, ám nekem többre volt szükségem, hogy meg is tudja tartani. Volt valamiféle tartása, a hangjának lágy esése, baritonjának trillázó mélysége, a bőrön simogató érzékisége, ahogy egyszerűen és akcentus nélkül beszélte az angol nyelvet, mégis hamisítatlanul ott rezgett benne az olaszok dallamossága. A finom olajfa illatú világ megannyi fénye, és árnyéka egyaránt.Apám úgy tartotta a taljánok személyiségét, hogy két dologhoz nagyon értenek: a beszédhez, és az ételekhez.
Kell az első ital, a kutya megnyugtató, ellassuló szuszogása, Enzo kitartó, és őszinte érdeklődést tükröző figyelme ahhoz, hogy végül bele tudjak kezdeni a jövetelem valódi céljába. Ámbár úgy hiszem mindketten pontosan tudjuk, hogy nem egyszerű látogatás a célom, és még csak egy folyamatban lévő üzlet miatt sem vagyok jelen. A kártya felvillantása és annak átadása pedig még inkább jelzi, hogy valóban komoly ügyről van szó. Hogy el kell egy időre tűnnöm egyszerű dolog lehet, mondhatni ezekben a körökben akár mindennapos is. Hogy menedéket kérünk valakitől ez sem ritka….de ez most, az én esetemben más. Még sosem volt erre szükségem, ahogy azt sem tudom milyen következmények várnak majd rám, ha ennek az egésznek vége.
Mikor összefoglalja a jövetelem céljának pontos okát a saját szemszögéből, minden mondata végén, vagy amikor egy pillanatra megállva a válaszom várja, vagy bármilyen jelzésem, lassan de határozottan bólintok.Végül az utolsó mondatnál nem csupán efféle testbeszéddel hozom a tudtára, hogy minden amit ,mond pontosan úgy van.
- De kell! Kellene…ezt mindketten tudjuk, elvégre hogyan is vállalhatnád a kockázatot, ha nem vagy tisztában azzal milyen következményekkel jár?- vonom meg a vállaim, némiképp ellenpólust támasztva a szavainak, ugyanakkor éreznie kell abból ahogy kiejtem a szavakat, hogy sokkal inkább a jövetelem komolyságának és általam nem ismert veszélyeinek a megerősítése a célom, semmint vele akarnék ellenkezni. Esetleg egyszerűen csak nem akarnám megosztani vele az igazságot pusztán szubjektív okokból. Nem erről van szó….nagyon nem.
-Ugyanakkor azt is tudom, hogy érted: mindez nem csupán az én biztonságom záloga, hanem a tiéd is. Elvégre az igazság sokkal őszintébbnek hat, ha magad sem vagy tisztában azzal, hogy mögötte milyen hazugság lapul. Nem igaz?- némiképp ellensúlyozva  a helyzet komolyságát, vagy mert csöppet talán fel akarok lélegezni a rám nehezedő nyomás alól aprót kacsintok is a szavaim után. Ó igen! Ezen a helyen nem egyszer sikerült információt megtudnom figyelemre éhes, befolyásos emberektől, akiknek a legőszintébben tudtam elhazudni, hogy éppen olyan egyszerű, és talán az átlagtól eltérő ízléssel megáldott vendég vagyok, mint ők. Akkor, abban a pillanatban ez valóban így is volt.
A nosztalgikus múlt, a kapcsolatunk kezdetének felemlegetése is valamiféle módon ezt a célt szolgálja. A nyomás, amely rám nehezedik azáltal, hogy meg kell oldanom egy egyszerűnek tűnő, mégis sok szempontból komplikált helyzetet fájdalmas erővel préselődik a mellkasomra.Talán most realizálódik bennem igazán, hogy azáltal, hogy ideköltözöm egy időre visszavonhatatlanul belekeveredem valamibe, aminek a következményeivel hosszú idő óta először nem vagyok tisztában. Mindig szerettem tudni, hogy mi lesz később, hogy mi lesz azután….most azonban nem tudom.Mégsem gondolom meg magam. Nem csak az adott szavam miatt, sokkal inkább mert szükségem van Kolja segítségére. Jobban mint bármikor.
- ….te még mindig szeretsz költői túlzásokba esni, Lorenzo.- ropog ajkaim közül a neve amolyan oroszokra jellemző keménységgel, de hangom kellemes mélysége, melybe belecsordul nőiességem minden lágysága ,mégis valamiképp kellemesnek hat.
- És ez a zöld szemű szépség igazán hízelgőnek találja egy vérbeli olasz figyelmét. A kulcs a viszonzás. A viszonzás pedig a viszontfigyelem.Sosem kerülte el a figyelmem, hogy mindeközben a mixer előszeretettel figyelte a táncot a színpadon. A gyengéd a szépen mozgó nők látványa, nemdebár?- vonom meg néhányszor a szemöldököm irányába, sokkal inkább a hozzá hasonló lassú és feszültségoldó évődéssel, semmint bármiféle megrovó vagy esetleg kellemetlenséget okozó szándékkal.
Újabb ital és újabb percek után azonban, némi kitérőt követően vissza kell térnem jövetelem valódi céljára és okára, elvégre nem a férfi két, vonzóan sötét szemei miatt vagyok itt, sokkal inkább mert sürget az idő, és mihamarabb választ kell adnom Koljának, nem csupán arra, hogy mikor hanem arra is, hogy mennyi időre. Egy hét. Ennyit fogok mondani, elvégre nekem is lehetnek feltételeim, szívesség ide vagy oda.
Félig fordítom csupán hátra a fejem, de nem fordulok meg teljesen. Várom, hogy az itallal visszalépjen velem szembe, de csupán a pohár érkezik meg ujjainak bilincséből az enyéim közé. Ő maga a hátam mögött marad. Kezei a vállamra simítanak.Lágyan kezdte masszírozni, ujjai virtuóz módon találták meg nem csupán azokat a helyeket melyeket a feszültség görcsös gócokba rántott, hanem ezzel szinte egyidőben azokat is, amelyek érzékenyek voltak. Ez a kettős érzés pedig egyszerre volt ismeretlenül frusztráló, kellemes, és izgalmas. Szokatlan szentháromság, és meglehetősen nehezemre esett volna tiltakozni ellene. Nem is tette. A poharat lazán engedtem le az ölembe, és egy sóhaj kíséretében lehunytam a szemeim, és fejem oldalra billentve, szinte macskamód finom és lassú mozdulatokkal simultam bele az érintésbe.
- Tudom….- ennyit vagyok csak képes kipréselni a szavaira, amely nem csak az érzékeimet de a fülcimpámat is karcolják ajkai által.Bizsergetően édes és még élvezni tudnám legalább öt perccel tovább, de a fejemben a gondolatok megregulázzák az érzékiséget és figyelmeztetnek, hogy nem Lorenzo Vercotti meseszerűen virtuóz ujjainak játékáért vagyok most itt, még akkor sem, ha a korábbi csomók engedelmesen olvadtak el a mozdulatainak hála.
A felszólításra oldalról pillantok fel rá, lustán pislogok, akárha egy mélységes mély álomból ébredtem volna fel, végül bal kezem a kezébe helyezve, a másikban a még érintetlen poharat szorongatva indulok meg vele, amerre vezet.Nem megyünk messzire, csupán a tükörig. Kíváncsian figyelem, és amikor a kézfejemet a tükör széléhez vezeti egy pár másodpercre ösztönből rántok rajta egyet vissza, mintha félnék, hogy tűzhöz érek. Ám ez csupán pillanatnyi, mert utána engedek neki, és hagyom, hogy egy halk kattanást követően nyisson ki vele egy ajtót. Egy rejtek járatot, melynek létezéséről minden bizonnyal nem sokan tudnak. Oldalra fordulok, éppen egy vonalba arcélével, bár a magasságunk különbözősége okán, nekem enyhén felfele kell néznem ha a tekintetét kutatom.Nem tart soká, hiszen fények árasztják le a korábbi hűvös fémrácsokkal, a magasba törekvő lépcsőt. Enzo elém kerül, majd felfelé indul, a nyomában velem. Némán követem, szótlanságomnak sokkal inkább elgondolkodtató okai vannak, melyet a későbbiekben török csak meg. Akkor, amikor immáron egy fekete borítású ajtó feltárul előttünk, én pedig egy könnyed invitálást követően kissé bátortalanul, és ámuldozva lépek be.A fejem körbeforgatom ismét, ahogy korábban az irodájában tettem. Még mindig az ösztön dolgozik bennem, ahogyan mindig, ha valahova belépek. Szeretem valamilyen formában megfigyelni a helyet, és amennyiben idegen, és korábban számomra még nem látott, akkor úgy helyezkedem, hogy valamennyire a bejáratnak szembe legyek, de a hátam mögött fal legyen.
Ezzel most is így teszek, és pár apró lépést követően megkerülöm a piszkosfehér fotelt, útközben az italos poharamat a mattfekete asztalra teszem haladtomban, és a falnak simítom a hátam, mögötte pedig a kezem, tenyerem a falra simul. Hűvös, mégis kellemes. Oldalról figyelem az ajtót éppen csak bezáró Enzot és a szavaira hümmentek egy aprót.
- Mondtam, hogy tudok helyet biztosítani….de! Mindig itt szokott jönni az, hogy de.- ismétlem meg a mondatommal az övéit, majd hozzáteszem azt az egy kötőszót, ami ezután szokott következni.
- Még ha tudom is, hogy a kártyámért cserébe járna a szívesség, tudom, hogy olyasmit kérek, amely extra, ráadásul nem hozom a tudomásodra részleteket, ezáltal fel sem tudlak készíteni az esetleges következményekre. Tehát ha tudsz is biztosítani nekem helyet azt még meg fogod fűszerezni egy kis extrával. Jól gondolom, Lorenzo?- billen a fejem oldalra érdeklődőn, nyelvem finoman kidugom ajkaim között és megnyalom az alsó ajkam. Egészen kiszáradt.Az italomért kellene lépnem, de csupán tekintetem követi a gondolataimat.Zöld íriszem a pohárról a férfira vezetem.
- Mit kérsz még cserébe?
Teszem fel az egyértelmű kérdést, ami eszembe jut jelen pillanatban.




   

   

Az alvilági élet olyan ár volt, melybe rendkívül sok dolog folyt össze, keveredett el, majd rohant tova. Csak egy valami volt állandó: a folyam megállíthatatlan hömpölygése. Ebben az árban keveredtünk el mi is: Svetlana és jómagam. Mind a ketten más úton-módon s a helyzetünk is más volt éppen ezért: ő könnycsepp volt az esőben, én pedig egy forrás, ami vizét a folyamba öntötte.
Persze én is "könnycseppként" kezdtem, de hamar rájöttem, hogy ha nem teszek valamit, akkor simán legördülök egy arcon, elkeveredem a csapadékkal s így kötök k a folyamban: saját sorsom uralása lényegesen bizonytalanabb. Én pedig nem ilyennek és nem erre születtem. Ha csak simán fenntartom azt a profi, sikeres rabló csapatot, amit már hosszú évek óta menedzseltem, a nagyok között sodródva csapódtam volna ide-oda, bajosan utasítva vissza bizonyos kéréseket és ezen gyorsan rajta is veszthettem volna. Ezt a klubot éppen ezért hívtam életre: itt lehetett találkozni, kapcsolatot építeni, üzletet kötni és szórakozni is. Ráadásul a bűnt és a törvényt kötötte össze a hely szentségtelen szürkeséget keverve a festőpalettán, aminek segítségével aztán káromló profán képeket festhetett a művész keze. Az enyém sokszor.
Végső soron ezért- és így kerültünk ide, ezért volt az, hogy Svetlana keresett fel engem segítségért és nem fordítva. Eleve már én ajánlottam neki korábban egy "joker"-t. Kettőnk viszonyára ez rá is nyomhatta volna a bélyegét, de érzésem szerint mégsem tette igazán. Miért? Mert ezt sosem éreztettem a nővel. Mindig kifinomult udvariassággal, olykor rajongással kezeltem, nem kérkedtem azzal mit tudok és mire vagyok képes. Az erő csendes nyugalma is elég volt végső soron. Szóval partnerként, emberként és nőként kezeltem és ez érzésem szerint neki is jóleső, értékes dolog lehetett. Legalábbis viselkedésében nem azt a talpnyaló szervilizmust éreztem, kedvessége mögött szerintem nem ez húzódott meg, másokkal ellentétben. A másik fontos tényező pedig a bizalom volt. A lehetőségekhez mért mennyiségű bizalmat általában megszavaztam neki és ez végső soron kölcsönös is volt. Most is erről volt szó valamelyest.
- Lehet, hogy kellene, de veszélybe sodorhatod magad és hát ez végső soron a menedékkeresés ellentéte logikailag nem? Nekem fontos a biztonságod. Másrészt ha az ember nem kockáztat olykor, akkor nem is nyerhet igazán. Az egész életem kockázatos kedves Svetlana. Ne hidd, hogy nem veszem komolyan, de amit te adsz hozzá, az egy újabb ecsetvonás és nem a nyugalom alapjaiban történő megzavarása. - vonom meg a vállam kicsit szavaim végeztével, mert ez volt az igazság: bármelyik akciónál lelőhettek volna, hogy a legkézenfekvőbbet mondjam. Oké, ott magam miatt viszem vásárra a bőröm, de mégis konkrétabb és végletesebb fenyegetés, mint az, amivel a befogadása potenciálisan járhat. Másrészt ismertem már a nőt egy éve és volt alkalmam megfigyelni nem egyszer, egy-két dolgot tudtam is róla. A magányos sodródás, valamiféle kiszolgáltatottság s az ehhez tartozó folyamatos óvatoskodás körüllengte, ez pedig nem hagyott hidegen, mivel a magam módján megkedveltem őt.
- Szóval egyezzünk meg abban, hogy ha ebbe az irányba haladunk, akkor majd annyit osztasz meg velem, ami szükséges óvintézkedések megtételéhez mindenképp szükséges. Már azzal is jók lehetünk. - teszem még hozzá, picit összegezve is gondolataim és utalva arra is, hogy nem egy teljesen lefutott mérkőzésről van még szó. Azt érzékeltettem, hogy hajlok kérése teljesítésére, de a végső szó még nem került kimondásra és egyhamar nem is fog megtörténni. Ahhoz még van miről beszélnünk.
- Ó, hidd el itt annyi titok gyűlt már fel, hogy nem az véd meg, ha ezt nem tudom. Ez inkább a te érdekeid figyelembe vétele részemről. Ez a hely lényegében maga a hazugságok leplezése és a titok egy változatának manifesztációja. Bár egy részét ismered már... - kacsintok vissza, utalva arra, hogy ha egy év alatt látott is már a helyből bőven, még mindent nem. Talán fel is keltem vele a kíváncsiságát? Lehet, talán nem is lenne ellenemre a dolog. Mint ahogy végső soron a társasága sincs olyan módon sem, hogy egyébként kockázatot jelenthet.
- Mert a világ is költészet Svetlana kedves! - tárom szét karjaimat. - Csak szem kell a meglátására, száj a megfogalmazására. Utána már könnyen lesz a zöld szemekből egy tavaszi rét hívogató lágysága, vagy egy akcentusból népi hangszer édesen üdítő pengése. - felelem egy újabb mosollyal, miközben teszek még pár lapát szenet a tűzre. Ha már lúd legyen kövér s ha Svetlana szóvá tette a dolgot, hát meg is kapja, kettőnk kontójára is elszórakozom ezzel, ő meg remélhetőleg hálás cica módjára nyalogatja majd fel az újabb adag tejecskét, mert nyilván nem ok nélkül válogattam a példákat. És hát látom, hogy jól esik neki kicsit terelni a szót, oldódni, ezért sem fogom vissza magam. Igyekszem azt a kellemes, otthonos hátteret megteremteni, amiben kicsit megnyugodhat. S ami miatt lehet belül elgondolkozik, hogy miért is sorolta ezt az opciót magában az utolsó helyre s valójában okosan cselekedett ezzel?
- Ahogy te is megfigyelsz mindent a környezetedben, úgy ez nálam is szakmai ártalom. Inkább azt mondanám, hogy a főnök figyelme volt az, elvégre számtalanszor láttam az alkalmazottaikat és a műsorukat is. - ismét finom vállrándítás. - Nem tagadom, hogy élvezem az érzéki látványosságokat. Ugyanakkor a pillanatnyi tünemények nem annyira érdemesek az állhatatos figyelmemre, mint azok, akik a maguk elementáris vonzóságukkal érdemlik ezt ki. - értse, ahogy szeretné, ráhagyom. Van benne boncolgatni való egyébként, külsőre-belsőre vonatkozó, értelmezési lehetőségek. Én sem teszek azért mindent annyira egyszerűvé, ennyi kis játék belefér és segíthet tovább oldani a dolgokat, egyszersmind azért fent is tartja a találkozásunkkor megkezdett hangnemet. Nem menekülhet el minden elől olyan könnyen ez a zöld szemű cicus, kénytelen lesz magával- és velem is szembenézni, mert vesztére sajnos olyan figura voltam, aki nem adja fel könnyen.
Annyira nem, hogy tudom emelni a tétet, tovább vinni a játékot és a kis italozás mellé újabb élményt csatolok számára. Ami egyébként nekem is az, mert jól esik közel lenni hozzá, érinteni, érezni az illatát. Az, ahogy kezeim alá feszül, ahogy feje édesen elbillen, ahogy a pihék tarkóján megrezdülnek érintéseim hatására, már eleve megérik a dolgot. Olyan édes, finom csendes pillanatsor ez, amit nagyon tudok élvezni és becsülni. De adok-kapok volt ez a játék! Mert ha vonzott is, mint mágnest a vasreszelék, cserébe én is hatást gyakoroltam rá, közelségem, illatszerem fűszeresen markáns aurája mind munkába lendülhetett így, és hangom is más regiszterben intézett fülecskéje ellen támadást a lecsökkent távolságnak hála. Módfelett belsőséges, intimitást sugárzó gesztus volt ez, olyan élmény, ami finomabb, kevésbé látványos volt az általa felemlegetett táncosoknál, de jobban élveztem. Ahogy azt is, hogy ujjaim alatt miként omlik el a feszültség, simul bele már-már kéjes örömmel a jól eltalált pontokba. Ígéret volt ez is a maga módján, mindannak az ígérete, amit kaphatott, amit megtapasztalhatott, cseppnyi kóstoló egy nektárból, melyet ha egy pohárral ürít ki az ember, az még mámorítóbb. Én pedig ebbe a pár percbe, ebbe a pár érintésbe bele is adtam a tudásom, magam, szavak nélkül beszéltem hozzá, elmondva azt, amit nem lehet elmondani.
Csakhogy dolgunk volt még, így egy ponton megszakítottam a folyamatot. Szívesen folytattam volna, de amíg nem futjuk le a fontos köröket, addig az ott fog feszülni és ecetet cseppent a mézbe. A másik pedig az volt, hogy ezt most érdemes is volt kis adagban mérni, kóstolót adni, hogy utána a másikban feltámadhasson a korábbi közös esténk hamvaiból az éhség főnixfiókája.
Szóval Svetlana vállait elengedve kérem, hogy kövessen, mert ideje tovább vinni az eseményeket és mutatnom neki valamit, hogy megpróbáljunk érdemben kérése végére jutni. Kért valamit, én pedig jónak látom, ha megmutatom, hogy mit tudok nyújtani. Úgy talán még kényelmesebb róla beszélni. Kezembe veszem hát a folyamatot és Svetlana kacsóját is, hogy megmutassam neki a rejtekajtót. Bizalmamba avatom már ezzel és kicsit meg is pecsételem a dolgot. Részben ennek is szól az érintésem, meg annak is, hogy azért a korábbiakhoz képest nem engedtem ki teljesen a bűvkörömből. De ez sem tart az örökkévalóságig, az ajtó nyílik, majd nem kell sok, hogy a másik ajtó is ugyan így tegyen és beléphessünk a kisebb, de elég igényesen kialakított lakás egyik termecskéjébe.
-Nem tudod, hanem feltételezed. Így helyesebb. - jegyzem meg először, ahogy már odabent nézünk ismét macska-farkas szemet egymással és én végighallgattam a tajga hótakarójának ropogásával aláfestett számomra mégis édes angol szavait. - Először is a kártyához nem voltak kikötések. Az, hogy ha szükséged van rá, akkor használd fel. Most pedig szükségben vagy. Másrészt közelítsünk picit máshonnan! A tartózkodásodnak vannak szabályai. - kezdem meg a válaszadást. Nem arról van szó, hogy mit kérek cserébe, hanem egyfajta házirendről s ez egy szándékos választás részemről. A harci helyzet az, hogy láttam: szorult helyzetében kérhetek a nőtől, nehezére esne azt megtagadni és hát a mi világunkban végképp nem volt jellemző az, hogy ingyen legyenek dolgok. Ugyanakkor, és ez egy igen fontos dolog: az élet nem csak üzletből állt. Ide tartozott az is, hogy üzleti kapcsolatainkban amiben esetleg nekem tudott volna kedvezni, az olyan piszlicsáré dolog volt, hogy nem kötöttem volna ilyen alkuhoz, egy bizonyos tekintetben magán kívül semmi nem volt, amihez érdekem fűződött volna. Ez egy sajátos helyzetet teremtett. A tőlem telhető megértéssel fordultam helyzete felé és az önképembe se feltétlenül fért az bele, hogy egy számomra egyébként kedves embert egyszerűen ki akarjak használni. Akartam ezt a nőt. De nem így. Nem valami feltételeként és ha egyébként a klubom sajátos működésében hasznos lehetett is volna, azt sem feltétlenül gondoltam most feltételül szabni. Nem, ebben a tekintetben az előnyös az lett volna, ha magától talál rá ilyen utakra. Ebben motiválhatja a hála, de a kényszer nem. A hála más, mert a szabad akaratot, a döntési lehetőséget meghagyja.
- Először is, ezt a lakást én is használom, eleve azért van itt. Ez azt jelenti, hogy el kell tűrnöd a társaságomat, amíg itt tartózkodsz. Másodszor, ahogy mondtam, ha van bármi olyan, ami biztonsági intézkedést kíván, azt tudni akarom. Harmadszor és épp ennek az égisze alatt: a klubot elhagyni és megközelíteni a személyzeti bejáraton keresztül kellene. Az állandó jelenléted vethet fel kérdéseket és ez álcázást kíván, ennek a részleteit még ki lehet találni. Az viszont biztos, hogy az idebenti mozgásod is álcázásra szorul. Főleg, ha a napok alatt üzleti ügyet is akarsz bonyolítani. Erre a legcélszerűbb, ha meg nem sértelek, hogy táncosnak álcázod magad. Ne gondolj semmi rosszra, semmit nem kell csinálnod. Kapsz egy maszkot, meg egy köntöst és egyszerűen úgy csinálsz, mintha egy privát szobába sietnél amikor át kell szelned a helyet. A személyzeti bejárót eleve könnyű és célszerű az öltözőn át megközelíteni. Tárgyalásra eleve azt fogsz kapni, ha szükséges. Így egész jól inkognitóban tudsz maradni és nem lesz feltűnő a jelenléted. Egyúttal az sem, hogy miért jársz be az irodámba ennyire rendszeresen, mert a főnök bekérheti az alkalmazottját. Bár nem rendszeres, mert módfelett nagy felfordulást okozna... - mosolyodom el, egy pillanatnyi szünetet tartva. Bizonyosan megérti, hogy mire gondolok. Ha bármelyik alkalmazottammal is szorosabb lenne a viszonyom akár kaland erejéig, az nagy kavarodást okozna a tyúkólban. Ez egyébként a korábbi táncosokkal kapcsolatos megjegyzésére is rímel végső soron. - Mindemellett a köntösödbe kést is rejthetsz, ha választunk neked szobát az ügyeid intézésére, akkor oda lőfegyvert is, ha szükségét érzed. De biztonsági kérdésekben első sorban hozzám és az őrökhöz fordulj, diszkrétek és bármit megoldanak.