Miles & Gabs

El sem tudtam képzelni, hogy a középkorban a tizenéves lányok hogy voltak képesek felnőni a gyermekáldáshoz, hogy voltak képesek megfelelni mindannak. Hiszen, a fenébe is, még ők is gyerekek voltak, én meg még huszonhárom évesen sem éreztem azt, hogy képes lennék ellátni egy apróságot, de elég volt életemben először a karjaimban tartani azt a csöpp gyereket, akit abban a pillanatban az életemnél is jobban szerettem és féltettem. Elég volt csak rám néznie azzal a pöttöm pisze orrocskájával, a mütyürke ujjacskáival az ujjaimat megfognia, és tudtam, hogy érte is bármit feláldoznék és bármit feladnék, csak hogy lássam őt boldogan nevetni, szomorúan sírni és keményen küzdeni azért, amit el akart érni az élete folyamán. Akkor úgy éreztem, hogy képtelen lennék Miles nélkül élni, a teljes odaadásomat élvezhette, és ha a konyhában nem is feleltem meg a tökéletes feleség mintaképének, az élet többi részén azt hiszem, túl is teljesítettem. Nap, mint nap kőkeményen dolgoztunk azért, hogy Manolo mindent megkaphasson és ne érezze azt a hiányt, amelyben fel kellett nőnie bármelyikünknek is. Tudtam, hogy Miles-hoz képest kiváltságos helyzetben voltam és nőttem fel. Nem kellett ahhoz feltétlenül kimondania mindazt, amit neki át kellett élnie, láttam rajta. Másként kezelte a vagyont, a megbecsülést, a büszkeséget hirdette, ha végre megengedhetett valamit magának, amelyre régóta vágyott. a mai napig elmosolyodom az emlékekre... nem azért kérdeztem rá az autójának műszaki adataira, mert annyira érdekelt volna, hanem hogy halljam a hangját, ahogy beleéléssel mesélt... már rég vezettem autót, amikor megkérdeztem tőle, hogyan és miként kellett tankolni, és eljátszottam azt is, hogy fogalmam sem volt, hogy kell csinálni, csak hogy megmutassa. Hogy elmagyarázza és fogalma sem volt róla, hogy azokban a pillanatokban jobban szerettem őt, mint bárki mást az életben. Talán ott csúsztunk el Manolo nevelésében, hogy a munka nem csak a munkaidőt jelentette, hanem azt, hogy szinte beleéltük magunkat, belesüppedtünk a mindennapokba és képtelenek voltunk már lassan magunkra is koncentrálni. Voltak jelek... a fiúnk csökönyös viselkedése már idejekorán megmutatkozott, ahogy a koncentrációzavarai is, mert képes lett volna tanulni, képes lett volna figyelni, de minden más jobban lekötötte őt, mint a muszáj tanulnod, hogy legyél valaki, fiam.... Hiába ültem le mellé tanulni, kérdeztem ki kisebb korában őt, valahogy nem értem el azt vele, amit nekünk kellett megélnie az apjával. Amíg Manolot jobban lekötötték a számítógépes játékok, sokszor Miles a tankönyvekkel a mellkasán aludt el korábban és ahelyett, hogy felébresztettem volna, hogy vacsorázzon meg, fürödjön le, hagytam, hogy hadd pihenje ki magát és igyekeztem olyan csendes lenni, amennyire csak tudtam, nehogy felébresszem őt. A mai napig nem avattam be őt abba, hogy ezeken az estéken bele-beleolvasgattam én is azokba a könyvekbe.. csak hogy tudjam, mi kötötte le annyira a figyelmét.
Milestól elszakadni nem volt sosem könnyű. Voltál már annyira szerelmes, hogy fájt a másik hiánya? Hogy vele lélegeztél, vele keltél, ettél és feküdtél le, még ha nem is volt veled... nos, a válás közepette nem mondhatnám, hogy sikerült volna túllépnem rajta, mert ha nem is mondtam ki senkinek sem, belül felőrölt a sok mi lett volna ha.., az a rengeteg beszéljük meg, és hazudnék, ha azt tudnám mondani, hogy sikerült akár egy percre is a munkámra koncentrálnom a mai napon. A francba is, pár órával korábban vallottam be neki, hogy ismét, tizennyolc év után babát várok, és ahelyett, hogy a világ legjobb híre lett volna, rosszabbul nem is végződhetett volna az a beszélgetés. A picsákat, veszekedtünk és Miles még soha nem tört össze semmit sem. Ha lehunytam a szemeimet, újra és újra láttam őt szélsőségesen reagálni rám, a hírre, ahogy önmagamat is láttam, ahogy a kést felkapva támadtam neki - csak szóban. Nevetségesen furcsán viselkedtünk mindketten és attól függetlenül, hogy haza akart volna hozni, féltem vele egy légtérben maradni, olyan szűk térben, mint az autója. Hiányzott az érintése, hiányzott a hangja és mióta Manolo tudta nélkül kiköltözött, egyszer sem volt nyugodt éjszakám, mert sokszor felébredtem az éjszaka közepén. Behazudva magamnak is szinte, hogy biztos csak szomjas vagyok.. csak pisilnem kell, ó bassza meg, megint hányok! De az igazság az volt, hogy sokkal többször tévedt a pillantásom az ágy azon üres részére, ahol Neki kellett volna feküdnie. Ahol Hozzá bújhattam volna. Ahol a karjaiba fészkelődhettem volna.
De talán a legnehezebb az a hazugság lett idővel, amivel Manolot áltattuk.. hogy minden rendben volt az apja és köztem, de nem tehettem meg, hogy elmondom neki az igazat, mert amúgy sem állt jól a szénája.

Összezavart az, ahogy Miles a fiával beszélt, épp hogy csak felébredve, szörnyülködve a tévében menő programon tettem össze fejben és nyert értelmet az, amit hallottam, nem tetszett az, ahogy beszélt vele, de nem szóltam és nem védtem be a fiúnk seggét. Manolo tényleg sokszor csinált segget a szájából és voltak elvárásai anélkül, hogy bármit is letett volna az asztalra az utóbbi időben, de akkor is a gyerekünk volt. Tegyen bármit, legyen akármilyen, attól még szerettük... még ha néha belelöktem volna a gyerekkori pisis bilijébe is néha..
Miles mindig ugyanolyan volt számomra. A biztos pontja az életemnek, minden pillanatban. Most mégis szinte a torkomban dobogó szívvel mértem végig, ahogy odasétált mellém, a kapott puszira pedig jólesően belefúrtam magam még jobban a takaró rengetegébe. Csendes szemlélődéssel figyeltem, ahogy megigazította a párnámat, és amint elhelyezkedett, úgy a lábaimat kényelmesen átvetettem keresztben a combjain is a takaró alatt, ezzel is valamennyire közelebb érezve magamhoz őt. Legalább csak ennyi időre, amink még volt férjként és feleségként. Egy kicsit mindig meghaltam, ha arra gondoltam, hogy amikor ennek vége lesz, már nem érhetek hozzá.
- Ezek szerint nem ment minden jól. Vagyis.. kicsit sem javított a hozzáállásán. Komolyan nem értem, hogy mi kell ennek a fiúnak, mi térítené észhez. Szerintem már elkéstünk a hideg víz a nyakába típusú nevelésről, nem igaz? - keserű mosoly jelent meg az arcomon, a konyha felől pedig valami érthetetlen mai zene basszusai emésztették fel a csendemet és a tévéből jövő hangokat. - Manolo! Hangerő! - kiáltottam ki, mire egy leheletnyit halkabbra vette a zenét.
- Bocs! Elfelejtettem, hogy itthon vagytok! De mindjárt megyek is, nem zavarom meg a szülői értekezletet - lépett ki a konyhából a JBL-jével a baljában, a jobb kezében pedig az ételdobozba pakolt villájával nézett ránk. Miles ezt a pillanatot választotta arra, hogy rákérdezzen Robra. Még hogy rákérdezzen.... inkább a támadás jobban jellemezte a kérdőre vonását, amire Manoloról Milesra pillantottam megrökönyödve. - Majd lehozom a kaját, de most mennem kell tanulni. Meg zuhanyozni és gyakorolni, hogy ne legyen egy hangom se - morogva indult meg a lépcsőn, kajával a kezében, én meg még azt is elfelejtettem közölni vele, hogy azt nem csak neki, hanem az apjának is hoztam. Manolo trappolása robajlott a füleimben, miközben a szemeim az apja arcvonásait tanulmányozta.
- Az a pöcs a munkatársam, Miles, bármilyen hihetetlen is. Az a pöcs a beosztottam, akivel nem csak, hogy együtt is kell dolgoznom, de be is tanítom bizonyos dolgokra. És nem, nem arra, hogy hogyan csábíthat el negyvenes MILF-eket. Az a pöcs, Miles, hazahozott, mert elmondtam neki, hogy a gyerekem apja az iskolába megy a tanárral egy beszélgetésre, hogy nehogy kirakják Manolot az iskolából. Az a pöcs, azért került és hozott haza engem, mert megkértem őt, hogy te ne késs el a suliból. Ha már a saját gyerekem képtelen felismerni az órát és rájönni, hogy bizony tanítás is van, ami lehet, hogy nem felesleges, és a javára szolgálna, hogy ne egy alkoholista, drogos és hajléktalan legyen majd, ha felnőttként levesszük róla a kezünket, akkor talán a férjem oda is tud érni a megbeszélt időpontra - visszahúztam a lábaimat róla, sőt, fel is ültem mellette, hogy aztán felkeljek mellőle, mert nem akartam, hogy magamat hergelve idegessé váljak.
- Áruld el, szerinted mi közöm lenne egy huszonéves kölyökhöz, aki Indiana Jones és egy fóka keveréke? Már kinézetre.. elég fura, igaz, ami igaz... - ráztam meg a fejem. - Azt gondolod, hogy megcsalnálak? Hogy mert hiányzik egy ölelés, vagy ne adj isten a szex, de az piszkosul, már egyből máshoz megyek és kikezdek másokkal? Ezt ugye rosszul gondolom, és nem ezt akarta jelenteni a kérdésed? - tettem csípőre a kezeimet, most nagyjából olyan lehettem, mint egy mérges törpe, mert azért halkan kellett csinálni - ezt is. Manolo miatt, és mert egyelőre tudni akartam, hogy Miles mégis miért hozakodott elő egy ilyen kérdéssel. Mert reméltem - nagyon -, hogy csak én gondolkodom ilyeneken a kérdéseit követően.

Miles & Gabs

Az utóbbi időben sokszor kételkedtem önmagamban. Hogy helyesen döntöttem-e azzal, hogy beadtam a válókeresetet. Hogy jó anya voltam-e, mert már nem tudtam, hogy neveljek Manoloba egy kis felelősségtudatot. Nap, nap után szinte agyvérzést kaptam a hisztijeitől, az új hóbortjaitól, hogy minden egyes nap úgy kellett megküzdenem vele, miközben minden este, miközben egyedül figyeltem a tévében futó műsorokat, a pillantásom a kanapé másik sarkára vándorolt. Oda, ahova mindig ültem a kicsike fiammal az ölemben, hogy a kedvenc mesekönyveiből olvassak neki történeteket. Egy mese sosem volt elég, és már én ásítottam, ő mégis élvezettel hallgatta azokat a fantázia-szülte képeket, amiket a hallott sorok elevenítettek fel benne. Egészséges volt, a képességei pedig a kortársaihoz hasonló mértékben fejlődött. Időben beszélt és a biliztetése sem adott okot arra, hogy aggódjak azért, hogy esetleg nem fejlődik úgy, mint kellene. Még épp, hogy csak felocsúdtam azon, hogy megemelte a fejecskéjét, hogy átfordult és már szaladt is, én pedig utána, hogy nagy nevetések közt kapjam el őt és emeljem a levegőbe, halmozzam el őt puszikkal. Nem vágytam másra sosem, csak egy családra, hiszen ezt a modellt láttam otthon is, ezt az értékrendet nevelték belém és ha a lázadóbb fajta is voltam mindig is, tudtam, hogy mi a helyes, hogy mit kell azért megtennem, hogy boldog legyek. Ahogy teltek a napok, hónapokká dagadva és évekbe burkolóztak, észre sem vettem, hogy idegenné váltam, hogy már nem a teljes boldogságba burkolózom bele, hogy Manolo már nem az a szófogadó gyerek és már nem az adok-kapok igényt elégítjük ki.. ő és a szülei, Manolo, Miles és én. Az egyre sürgetőbb szükségletei felőröltek minket, ahogy az amerikai álom sem volt az, mint évekkel korábban. A hitelek, az, hogy a költségeink egyre dagadtak, miközben a pénzügyi helyzetünk igazándiból stagnált... megmenthettem volna magunkat. Élhettünk volna abból az örökségből, amelyet én kaptam meg még akkor, amikor elértem a felnőtt kort.
Rettegtem attól a beszélgetéstől, amivel Manolot le kell majd ültetnem, ismertetni a sosem ismert múltjával. Tudatni vele, hogy tulajdonképpen ő is egy királyi család leszármazottja, ami nem csak jogokkal, de gazdagsággal is járt. Rettegtem, mert nem bíztam benne... a saját fiamban nem bíztam meg már isten tudja, mióta és ennek felismerése elkeserítő volt, kételyeket szült. Nem csak Manolo irányában, de már nem tudtam volna igazán megfogalmazni azt sem, hogy Miles milyen érzéseket váltott ki bennem. Régóta éreztem azt a fajta fáradtságot, amit egy jól sikerült alvás sem volt képes eltörölni. Vártam és vágytam, és valahogy sosem úgy alakultak a dolgaink, ahogy kellett volna, ahogy a tévé előtti döglésem utolsó frázisai sem. Nem kipihenten ébredtem, az émelygés pedig ismét beköszöntött, a fiúnk zene üvöltetésének basszusával párhuzamosan rándult meg újra és újra a gyomrom is, ami annyira nem esett jól. A ritmikus zaj nem tett jót, ezért is váltam hangosabbá, hogy talán lehetne halkabban is zenét hallgatni, ám Miles szavai egy kicsit sem nyugtattak meg. Tudtam, hogy le kell ülnünk beszélni, hogy valamiféle megoldást találjunk Manolo lázadozására, kitalálni, hogy mégis mi a franc történt vele, amiért ennyire félrecsúszott a neki kikövezett útról, és érdekelt volna az is, hogy ők ketten miről beszélgettek, de tudtam, hogy ahogy nekem, úgy Miles-nak is megvan a maga titka, a maga témája a fiúnkkal, amit nem véletlenül osztott meg egyikünkkel vagy másikunkkal. A gond csak ott volt, hogy velem egyre kevesebbszer beszélt, és nem tudtam eldönteni, mit, mikor és hogyan rontottam el. Kamasz volt, de én az anyja voltam. Nem a legjobb barátja akartam lenni, de ott akartam volna lenni az életében. Részese lenni az örömének, a szomorúságának, a sikereinek és az elbukásainak, hogy segíthessem őt. Mert anya voltam és vagyok...
Miles nem úgy folytatta a beszélgetést, ahogy azt elképzeltem.. a pléd alatt, érintve őt, csendben létezve egymás mellett, miközben nem azon kattogok, hogy éppen válni akarunk és mégis cseszettül hiányzott. A fél életemet vele töltöttem szinte, és most onnan akarjuk őt kiszakítani.... Rob.. már megint Rob, és az ártatlannak tűnő kérdésére képtelen vagyok visszafogni az elfojtott indulataimat, vehemensen vonom kérdőre és torkolom le, amiért sületlenségeket feltételez rólam, miközben az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Mégis milyen kérdés az? Nekem is feltételeznem kellene, hogy ő kikezd a kolleginákkal, vagy hogy ők ajánlkoznak fel neki? Képtelen vagyok arra, hogy a kifakadásomat a nyugodtan ücsörgés kövesse végig, ezért felpattanva meredek rá, hatalmasat szusszanva a szavaim és a sértettségemet követően pakolom a tenyereimet a csípőmre. Kényszercselekvés, és hogy ne remegjek, hogy ne rókázzak ide menten.. az ujjaim lassan gyúrják a bőrömet, a köntös alatt megbúvó, még nem látszó pocakomat... tudom, hogy nem ártok még a kicsinek, mégis... az első gondolatom az, hogy bántom őt az idegességemmel, ami egy kissé lenyugtat..na, de a pillantásomat még mindig Miles-on legeltetem.
- Csak nem akartam, hogy elkéss. Igen, a terhedre lettem volna, mert nem értél volna oda időben. Nem hiszem el... - pattogtam volna még, hogy kiadjak magamból minden felgyülemlett feszültséget, de ahogy felemelkedett, úgy húztam magam össze. Sosem szokta kimutatni a fölényét velem szemben, holott tudom, hogy képes arra, hogy fenyegető legyen, de nem itthon. Itthon egészen a mai napig... nem vált még egyszer sem agresszívvá. Mint egy legyőzött és elhagyatott kiskutya fontam magam köré a karjaimat és kapaszkodtam meg a derekamnál a köntösöm anyagába, és miközben beszélt, a szemeibe meredve minden szavánál egy kicsit meghaltam... Egyrészt azért, mert hiába mondta azt, hogy nem csalnám meg, mégis azt kérdezte, mással találkozgatok-e.. a lemondás pedig, hogy már nem érdekli őt, hogy mégis mit csinálok, szíven ütött.. ezért sem szólaltam meg, ahogy leteremtett, csak megkövülten, szótlanul hagytam, hogy elvonuljon mellettem. Ahogy a fürdő ajtaja becsukódott mögötte, csak akkor mertem venni egy mély lélegzetet, amit lassan, reszketegen fújtam ki, és átkoztam a kicsi pocaklakómat, amiért érzelmi cunamit indított el bennem, mert a könnyeim (utáltam sírni) lassan csorogtak le az arcomon és átbukfencezve az állcsontomon a nyakamon igyekeztek a dekoltázsom felé. Lassan fordultam körbe, hogy megnézzem magamnak a cipős szekrényre pakolt kulcscsomóm, azon gondolkodva, hogy távolságra van szükségem. El kellett volna mennem itthonról, hogy egyedül lehessek egy kicsit. Hogy lenyugodjak, de ahhoz fel kellett volna öltöznöm és most, túl a másfél órás fürdésen, a puha köntösbe burkolózva itthon jobb volt. Hiába éreztem, hogy vacogok, tudtam, hogy ez csak annak az eredménye, hogy nem érzem azt, hogy bárki is szeretne itthon. Hogy bárkinek is kellenék. A legnagyobb hülyeséget elkövetve indultam meg, hogy kopogtatás nélkül lépjek be a fürdőbe Miles után, becsukva az ajtót... ráfordítva a kulcsot is, miközben a férjem hátával találkoztam... a pucér és nagyon is meztelen hátával. Tudtam, hogy mire készült, és talán egy részem látni akarta őt, ameddig lehetett.
- Komolyan gondoltad azt, hogy nem érdekel, mit csinálok? - a hangomból lemondás tükröződött, és mielőtt megfordult volna felém, a háta mögé lépve a két tenyerem csúszott végig a vállain, a lapockáin, hogy aztán hátulról átölelve őt hozzásimuljak, az arcomat pedig a bőréhez simítva hallgattam a szívének erőteljes dobbanásait. - Hiányzol! - suttogtam a bőrére, még szorosabbra fonva a két karomat öleltem őt hátulról, amitől megfoszthatott, ha nem akarta az érintésem, de ha mégsem tette, akkor egy idő után én voltam az, aki eleresztette őt, hacsak nem fordult meg a karjaimban, mert akkor a szemeibe pillantottam fel. - Nem akarok veszekedni mindig. Fáradt vagyok, Miles, istentelenül fáradt - nem panaszkodás volt ez... mert tudtam, hogy ő sem vágyott a vitákra, az állandó feszülésekre. A mai napig képes voltam elveszni az íriszeiben és látni azt a majdnem húsz évet, amit együtt éltünk át és meg. Mert boldog volt, mert nem egyedül voltam egészen idáig.
Anélkül, hogy bármit mondtam volna, eltávolodtam tőle, hogy megnyissam a csapokat, megvárva a megfelelő hőfokot (nem leégetve az ő bőrét és mégis elég meleget az én bőrömnek), és ha nem mozdult el, ha nem tett semmit, akkor visszaléptem hozzá, hogy segítsek neki a vetkőzésben, megszabadítva őt a nadrágjától is. A ruháit bepakoltam a szennyesbe, aztán megint őt figyeltem. Akkor is, amikor kioldottam a köntösöm, akkor is, amikor hagytam lecsúszni a vállaimról az anyagot. Nem szexre vágytam most, csak a közelségére. Hogy törődhessek valakivel.

Miles & Gabs

talán +16

Igen. Ez volt az a szó, amely jellemzett leginkább. Nem volt nagyobb boldogság, mint amikor Miles feltette AZT a kérdést. Egyszerű estének indult, és habár volt egy gyanúm, hogy rengeteget készült arra az egyetlenre, és talán még rá is görcsölt, de egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy béna lett volna. Ha mindig is tűzről pattant, folyton menni vágyó nő voltam, aki egy pillanatra sem volt képes nyugodtan letenni a kis fenekét, attól még szerettem azokat a pillanatokat, amikor csak mi kettesben voltunk, mintha megállt volna az idő akkor. Nem volt szükségem sem romantikára, sem hamis ígéretekre, nekem egyedül arra a férfire volt szükségem, akit azóta is a férjemnek hívhatok. De meddig? Igent mondtam akkor is, amikor Panamát hátra kellett hagynom, és nem kérdeztem meg különösebben odahaza sem az indokokat. Elég volt az a pár elkapott félmondat, az a veszély, ami fenyegette a családunkat, és ha volt is honvágyam, ha mindig bennem volt az, hogy egyszer szívesen hazaköltöztem volna, vagy hogy elutazzunk oda a családdal.. megmutatni Manolonak, hogy miben volt részem... álom maradt. Igent mondtam akkor is, amikor az Agorához kerültem. Több lehetőség is kopogtatott az ajtómon, a Metropolitan híres gyűjteménye is várt volna, ahogy a Nemzeti Galéria is tárt ajtókkal fogadott volna, mégsem éltem a kínálkozó lehetőséggel, mert úgy éreztem, hogy a hírnév, az állandó utazás helyett inkább a családra kellett koncentrálnom és fókuszálnom. Ha visszagondolok a döntéseimre, egyáltalán, semmit sem bánok. Sem azt, hogy férjhez mentem életem férfijához, az pedig egy áldás, hogy Manolo az életünk része lett, hiába a megannyi probléma, az átizgult és átdörmögött éjjel, amiért olyan neveletlen kölyök lett.
Nem.... a legmeghatározóbb nemet akkor mondtam ki, amikor eljutottam addig a házasságunkban, hogy nem akarom folytatni már, pontosabban nem úgy, mint ahova mi ketten eljutottunk. Hiába a céltudatosság, hogy megteszem, aláírok bármit, de amikor az ügyvéd előtt szóba kerültek az indokok, elbizonytalanodtam. A felsorolására csak pislogtam, és amikor kifejtette, melyik mit is jelent úgy igazán, az izzadó tenyereimet dörzsölve csakis az asztal lapját voltam képes figyelni, mert egyik sem volt igaz ránk igazán. Fogcsikorgatva maradtam meg a kibékíthetetlen ellentétnél maradtam meg, mintha a fogamat húzták volna.. Ahogy most is, amikor újfent egymásnak feszültünk a nappali békéjét és biztonságát hullámzó tengerré változtatva, mintha csak mi lennénk a dél-amerikai szappanopera két főszereplője. Nem álltunk messze ettől a létezéstől, ez igaz, főleg, hogy Miles Valderrama, a férjem kolumbiai gyökerekkel rendelkezett. Ha büszke is volt rá hajdanán, szófukarsága miatt elhalványult ennek emléke és öröksége, ami pedig engem illetett; Panama sem esett messze a déliség tényétől. Talán ott követtük el a legnagyobb hibát, hogy nem akartunk már igazán megbeszélni semmit, ami minket érintett és illetett. Talán hagynom kellett volna, hogy értem jöjjön ma délután. Talán hagynom kellett volna, hogy a féltékenység feleméssze, amikor abszolút nem is adtam rá okot? Talán olyat látott, amit én nem tudtam, talán olyasmiről volt fogalma, amiről nekem nem, és amennyire neki nem lett volna oka mindezen érzésekre, úgy nekem sem... Mégis kinyílt a bicskám (a képzeletbeli), ha láttam, ahogy a nők hosszabban bámulták meg, mint kellett volna. Tudtam, hogy az enyém és büszkén is vállaltam fel mellette önmagam, mégis.. furcsán bizseregni kezdett a tenyerem, ha a nők kihívón viselkedtek vele a környezetemben. Nem vártam el, hogy mindig viseljük a karikagyűrűnket, mert az csak egy szimbóluma annak, ami összekötött minket... és mégis szentimentálisan ragaszkodtam az enyémhez, ami minden egyes nap az ujjamon volt. Ígéret volt, az örökké szólama.
Hiábavalónak éreztem belemenni egy újabb kör vitába, még ha én is kezdtem. Ahogy elhallgatott, a vállaim megroskadtak, és ahelyett, hogy vállaltam volna a véleményem, kiálltam volna magamért, a véleményemért, egyszerűen csak hagytam, hogy a nekem címzett szavak lassan peregjenek végig a bőrömön, tüskeként mélyedve a tudatomba. Hagynom kellett volna. Menekülni és távol lenni attól az egésztől, ami nem működött, viszont nem tudtam hátat fordítani annak, ami odabent, a fürdőszoba ajtaján túl várt. Nem várt... fortyogott magában és ő is részint magát hibáztatta. Csendes voltam, nem akartam magamra felhívni a figyelmet, de érintenem kellett Milest, hogy tudjam, valóságos. Hogy az életem része még mindig és nem tűnt el... végérvényesen. Az igazán fájó szavakra kérdeztem rá, hogy aztán érezhessem érintve őt a melegét, ám ahelyett, hogy válaszolt volna.. Hogy kimondta volna, hogy ugyan, csak viccelt, hogy rohadtul tudni akarja, mi történik velem, hogy fontos vagyok neki és hogy szeret... Hallgatott. Nekem hiányzott a nap minden pillanatában, Miles mégsem mondott egyetlen kibaszott szót sem. Hallgatott. Tudatni akartam, hogy nem akarok vele marakodni, de választ sem kaptam rá. Hallgatott. Megint, és mindig. Minden ki nem mondott szavával csak egyre távolabb lökött magától, beletaszítva a magányosság vermébe. Mégsem tudtam kilépni a helyiségből. Mégsem voltam képes felöltözni és magára hagyni, mert mire felocsúdtam, már a vizet a megfelelő hőfokra állítva gyűjtögettem össze a ruháit. Sosem nehezteltem rá emiatt. Ő sem perlekedett velem, amiért egy omletten túl bonyolultabb ételeket képtelen voltam elé tenni. Csendben mozogtam, hogy aztán az alakját bámuljam meg a nyitva hagyott zuhanykabin üvegén túl, ahogy a víz lassan nyaldosta a bőrét forró párával. Még elkaptam a bizonyítékát annak, hogy a mai napig nem voltam számára közömbös. Miles kérdése nyomán egy laza kontyba fogtam a hajamat, belépve mellé becsuktam a kabinajtót, az ujjai közül pedig átvettem a tusfürdős szivacsot is, azzal érve a bőréhez... habzó csíkot vont maga után. Minden centimétert alaposan tisztítottam meg kezdve a vállaival, a mellkasával, folytatva a sort a hasfalával, amit a két karja követett, de csípővonal alá még csak nem is mertem lenézni, érinteni sem érintettem őt odalent, holott tudtam, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy az elmúlt hetek hiányát teljes pompájában lássam rajta.
- Megfordulsz... Miles? - talán most először pillantottam fel a szemeibe a kabinban, mert eddig minden figyelmemet elvonta a mosdatása. Még mindig nem tudtam őt becézni.. Szívemnek szólítani. Habár rám is záporozott a meleg víz, mégis lúdbőröztem és kis híja volt annak, hogy sírva fakadjak. Nem kellett volna, hiszen itt volt előttem a férjem, és mégis.. ennyire távol még nem éreztem őt magamtól. Nem mertem hangosan beszélni, nem mertem őt ÚGY nézni, mert nem bírtam volna ki könnyek nélkül, még ha minden érintésem szeretetteljes és gyengéd is volt.
Férj és feleség voltunk. Volt egy fiúnk és babát vártam. Boldognak kellett volna lennem, de ehelyett válófélben voltunk és a babavárás örömét beárnyékolta az, hogy a férjem hóhérként kaszát lengetett a magzat felett.

Miles & Gabs

+18

Mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van a férjemnek. Minden egyes ellenérvet, amit felhozott a terhességgel kapcsolatban, tudtam, hogy jogosak. Lehet, hogy kezdetben, Manolo születése után még vágytam volna egy újabb babára, egy kistestvérre a fiamnak, de a szülés után a napok hónapokká és lassan évekké dagadtak, miközben mi megmaradtunk hármasban, egy olyan világban, ahol a nehézségek mellett is boldog voltam. Boldog, egy ideig, mert nem is olyan régen, a belső vívódásom olyan szinten kezdett felemészteni, amit már nem tudtam magamban tartani és őszintén? Nem is akartam. Túl sok volt, túlságosan is megterhelő és sosem jutottam el addig a pontig, amikor tényleg magammal foglalkozhattam. Nem volt olyan napom, amikor ne lettem volna valami miatt ideges vagy feszült, és hibáztam akkor, amikor mindez Miles-on csapódott le. Tudtam, hogy nem lenne miért, nem lenne kinek és nem lenne hova vállalni egy újabb kicsi életet. Mindketten felnőttünk, már más volt mindkettőnk életének célja, nem pedig az, hogy két óránként etessem meg a csöpp babát, hogy felkeljünk éjszakánként azért, hogy pelenkát cseréljünk, hogy állandóan kórházakba járjunk a kicsivel a különböző oltások miatt és nem akartam megint idegeskedni, sőt, talán most még inkább amiatt, hogy esetleg egészséges babaként fog-e megszületni. Azóta, hogy megpillantottam a teszt eredményeket, a kimondatlan félelem megbénított és valójában erről senkinek sem beszéltem, ahogy a terhességemről sem senkinek. Miles, valamint a nőgyógyászom tudta egészen eddig ezt az egészet.
És mégis minden észérv, minden józan gondolat ellenére mégis úgy éreztem, hogy szükségem van erre a magzatra. Tulajdonképpen nem beszéltünk arról, hogy Miles elköltözik a kereset beadása után, és tudtam, hogy valamelyikünknek mégsem lesz maradása. Emlékszem, csendes lemondással néztem végig azt, ahogy abba a táskába pakolt pár ruhát, amivel ma is közlekedett. A szívem szakadt meg akkor, és ahelyett, hogy szót kértem volna, hogy beszélni akartam volna, nem tudtam mit mondani. Nem tudtam kinyögni azt, hogy maradjon, hogy ne menjen el. Félreálltam az útjából és árnyékaként követtem őt a lakásban. Szerettem volna tudni, hogy ahova megy, ott biztonságban lesz, hogy nem esik baja, de ahogy aznap elment a házból, úgy jött vissza két nappal később, mert a fiúnkkal közös programot szerveztek. Ugyanúgy vártam őt akkor, az ablakra préselődve szinte, mint amikor arra vártam a házasságunk elején, hogy végre hazaérjen a munkából. Az akkori boldogság már rég elillant közülünk, itt hagyva két magányos, távoli házastársat, akiknek fogalma sem volt arról, hogyan is tovább.
Nem ért már semmit az egymás lelkére beszélés. Nem ért semmit a hirtelen vita kirobbanása, mert már nem érdekelte, hogy mit teszek és mit nem. Miles nem az a férfi volt, aki meggondolatlanul beszélt volna feleslegesen, aki meggondolatlanságot tett volna. Elemző volt, csendes és komoly azon túl is, hogy imádtam mellette, miatta és általa nevetni - régen. Már nem voltak kínos pillanatok köztünk, ennyi év után, már nem jegyeztem meg, hogy megint nem pakolt el maga után, mert szerettem törődni vele, beosonni mellé a zuhanykabinba, még ha jól is esett olykor a kádban való hosszas fürdés. Most, hogy a hirtelen jött vitánk elcsitult, odakint egyedül éreztem magam. Gaby, hazudsz magadnak is! Látni akartam őt, és azzal, hogy a fürdőszobát választotta, nem is volt kérdés számomra az, hogy kövessem őt. Nem akartam.. mégis beharapva az ajkam figyeltem, ahogy a vízcseppek végiggurultak a testén, és mielőtt még elmenekülhettem volna előle, csak hogy megint és újra egyedül bújjak be a takaróm alá, már belépve mellé vettem el a szivacsot, mielőtt még sóvárgó pillantással bámultam volna rá. Nem csak azért értem hozzá a szivaccsal, mert megkért, hanem mert hozzá szerettem volna érni. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy hiányzott. Szótlanul, csak a zuhanyból alázúgó vízsugár és a halk lélegzetvételek hangjai töltötték be a fülkét amíg mosdattam őt, a kérésem pedig, mintha süket fülekre talált volna. Kérdő pillantással néztem fel a szemeibe, de a szivacs kikerült a kezemből, amivel egyértelművé tette, mi is következik. Szerettem volna átölelni őt és mégis megtartani a távolságot. Hatalmas sóhaj robbant ki ajkaim közül, ahogy a pillantása a bőrömön végigszaladó habot figyelte egyetlen pillanatra, nekem mégis a szemeit kellett néznem. Akkor is, amikor a melleimnél időzött el a szivaccsal, hozzá-hozzáérve az ujjaival, a kézfejével is véletlenül a domborulatokhoz. Valóban?! És véletlenül is keményedtek meg a mellbimbóim az érintésre? Az addigi bűntudat, az addigi elidegenedés távolinak tűnt, átvette ezen érzések helyét a türelmetlen várakozás, az érintés igénylése,s talán ezért simultak rá az ujjaim és a tenyereim az alkarjaira, körmeimmel alig belemarkolva a bőrébe ott, még akkor is, amikor váltott a fogáson, a jobbját érezve meg lassan kúszni lefelé a bőrömön. Egyetlen, halk, sürgető nyögést hallattam, és az addig közelsége még fullasztóbbá vált, miközben a hátamnak a hideg üveg feszült, elölről pedig a kemény valóság fogadott, nekem feszülve, hozzám idomulva.
- Kérlek - suttogtam fojtottan, megrázkódva arra, hogy végre érintette az ölem, lassú, kínzó ostrom alá véve a testem. Fogalmam sincs, mire is kértem. Hogy ne bánjon velem úgy, mintha törékeny lennék? Tudta, hogy néha a gyors légyottokra vágytam, ahogy azt is, hogy néha pedig az elnyújtott élvezeteket akartam, most.. most pedig csak őt, mindenhogy, mindenestül. A picsába is már! Mielőtt még meggondolhattam volna, a baljából kiszedve a szivacsot.. harmadik nekifutásra sikerült csak a helyére tennem, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne nyögjek túl hangosan. Újra belenéztem a szemeibe, de csak azért, hogy a kezem lecsússzon a csuklójáért, meg is kapaszkodva benne, lassan billent az ölem az ő mozdulataira.. ellene menve, a saját élvezetemért is. Az ajkaim kiszáradva vágytak a csókjára, ezért nem is töketlenkedve lábujjhegyre állva elkaptam a tarkóját a jobbommal, hogy belehúzzam abba a nagyon is vágyott csókba. Amennyire volt ő gyengéd és kínzó a lábaim közt, annyira voltam követelőző és szenvedélyes a csókban. A karom átfutott a vállán, hogy végre magamhoz ölelhessem. Hogy hozzá préselődhessek, hogy a hasamnál érezzem az éledő férfiasságát és megbizonyosodjak arról, hogy igen is, hiányoztam neki. Nem kellett kimondania. Ezért is engedtem el a vállát, hogy a kezeim a még mindig csókolt szája, az engem izgató ujjai ellenére is lefutott a bőrén, az ágyékáig, ujjaimmal körbeölelve a keménységét végre.
Az ajtón ekkor robbant három hangos koppanás és egy ajtólapra csapás.
- Hé! Ha bent vagytok, csak akartam szólni, hogy lehoztam a tányért - üvöltött be Manolo, a bódult meglepettségtől pedig sikerült felnyögnöm, ahogy elszakadtam a férjem szájától, hogy lélegzetet is vegyek, de leginkább Miles ujjai rajtam tehettek róla. Rászorítottam Miles csuklójára, hogy abba ne hagyja azt, amit csinált, és ugyanezt tettem vele én is, erőteljesebb mozdulattal izgattam őt abban a pillanatban, remélve, hogy ő képes volt bármit is mondani a gyerekünknek.. mert én nem bíztam a hangomban.
- Felviszek még egy zacskó chipset is, meg kólát - folytatta a csevejt, én meg véletlenül úgy mozdítottam a csípőmet, hogy Miles ujjai már nem csak a felszínen érintettek. Hát, nem csak a ránk zúduló víztől tombolt bennem a forróság.

Miles & Gabs

+18

Sosem voltam bizonytalan, céltalan és magányos. Azon szerencsés emberek közé tartoztam, akik a házasságuk után is meg tudták őrizni a régi barátságokat. Nem égettem fel hidakat, és habár Manolo és a házasság miatt már nem vállaltam be olyan vad éjszakákat, mint amikor megismertem Milest, de kiélveztem minden olyan pillanatot, ahol a nyugalom, a baráti összejövetelek váltak fontossá. Megismertem Miles legjobb barátját is, beengedett egy olyan szűk körbe, ahol ő otthon érezte magát. Sosem mondtam neki, de minden egyes alkalommal, amikor a fiúk söröztek nálunk, titkon mindig őt figyeltem. Hogy mennyire boldog is abban a helyzetben, amikor a saját maga férfias dolgait csinálhatta; meccset nézhetett, nagyokat nevettek és tudtam, hogy otthon vagyok mellette. Szívesen keltem fel éjjelente és sosem voltam olyan fáradt, hogy ne kedvességgel forduljak az egyre cseperedő kisfiúnk vagy Miles felé, de valahogy az akkori miliő megszűnt, az akkori vágyakozó álomkép pedig lassan porladt szét. Mégis reménykedtem, a mai napig úgy gondoltam, hogy nekem emellett a férfi mellett volt a sorsom. A nehézségek, az eltitkolt igazságok sem voltak képesek szétrobbantani minket, és az, ha kimutatta régebben, hogy szemmel tart - mármint.. tudatva, hogy én hozzá tartozom, a szívem mindig nagyot dobbant. Tudtam, hogy vigyáz rám, hogy nem érhet fájdalom, hogy nem engedi, hogy még csak véletlenül is olyanok közeledjenek hozzám, akiknek nem kellene - mindig imponált, ha tudatta a határokat másokkal, ám ma... a sok feszültség, a sok ellenkezés, a megfáradt érzelmek előcsaltak belőlem valami olyasmit, amit nem kellett volna. Nyűgnek éreztem, korlátoltságnak, mintha nem tehetném azt, amit én akarok.
Egy újabb vita, egy újabb olyan összekapás volt, amire igazán nem lett volna szükségünk. Nem tudom, hogy ennek mikor lesz vége. Nem tudom, hogyan tudnánk megoldani ezt, de ha így folytatjuk, a sírba visz idővel mindkettőnket. És valahol a lelkem legmélyebb rejtekében tudtam, hogy most, így a válásunk küszöbén sem azért ellenezte ezt az egész legyen egy új gyerekünk projektet, mert nekem akart volna ártani ezekkel a szavakkal. Tudtam, hogy igaza volt, de ha őt szépen lassan el is veszítem, valamire szükségem volt, ami az egykori boldogságot juttatta eszembe. Hogy egy újabb bizonyíték születhet meg arra, hogy valóban Miles az, akinek és akihez teremtett a sors. Tudom, butaság így gondolkodni, ragaszkodni olyasmihez, ami már nem a mienk igazán... de látni a férfit és nem megérinteni a legnagyobb kínzás volt, amit csak el tudtam képzelni jelenleg. Látni őt és nem látni a boldogságát, hogy szeretett... de mindketten ludasok voltunk a megromló kapcsolatunkban, ezt nem vitatom.
Eleinte még csak úgy értem hozzá, hogy elkerüljem azt, ami aztán végül bekövetkezett. Minden egyes pillanat a közelében öngyilkosság volt, mert tudtam, hogy egyikünk sem tudta megállni a másik érintését. Hetek óta nem kerültem ilyen közel hozzá és nem hazudtam akkor, amikor azt mondtam, hiányzik. Nem csak a teste, amit hetek óta nem éreztem, de leginkább ő, akit már talán hosszú hónapok óta távoli képpé vált csak.
Az érintése hajt csikart ki belőlem, izgatott vágyakozást és sürgető várakozást. Képtelen voltam ellenállni neki, amikor csakis az ajkát, a szemeit tudtam csak figyelni - ismertem minden rezdülését, felesleges lett volna néznem, ő hova nyúlt és én hol érem őt, ezért is törtem rá a szájára és csókoltam rá szenvedéllyel, mert úgy gondoltam, nem csak nekem volt erre szükségem. A mai napig képes volt egy pillanat alatt elérni, hogy benedvesedjek és ne legyen akadálya a behatolásnak. A csókból kiszakadva a nyakán nyaltam végig, finoman, óvatosan ráharapva a bőrére, hogy nyomot ne hagyjak ott, amikor Manolo.. isten tudja, honnan érkezett meg. Mármint tudom, hol volt a fiúnk, csak.. a francba is, még tizenhét év után is képes volt akkor felbukkanni, amikor nem kellett volna. Mármint.. most épp elfoglaltak lettünk volna. A szenvedélyességem alábbhagyott, de még mindig Miles férfiasságát simítottam és kínzó lassúsággal kényeztettem, ő viszont képes volt magát annyira összeszedni, hogy a hangja dörrenjen.
- Jól van, majd.. - a férjem úgy gondolta, hogy ez a pillanat a legjobb arra, hogy két ujja csatlakozzon a buliba, ezért megreszketve, sóhajtva fújtam ki a levegőt.. vagy szívtam tele a tüdőmet, én sem tudom igazán. Az biztos, hogy forrón folyóssá váltam és a lábaim kocsonyássá. - Veszek - fejeztem be, mire a buli szó elhangzott, amire megmerevedtem, de csak mert Miles megint úgy ért hozzám. Óbasszusbasszus, elfelejtettem! Tőlem ennyi tellett, s valahol hallottam, hogy még életem két férfije beszélget valamiről, a hevesen meglóduló szívdobbanásaim visszhangja uralta a dobhártyámat.
Manolo lelécelése egyértelmű volt, úgy trappolt a lépcsőn, mint egy elefánthad, Miles pedig alattomos csatát indított ellenem az ágyékomnál és a nyakamnál, a fejemet a zuhanykabin üvegének döntve hunytam le a szemeimet, amikor hirtelen megroggyantak a térdeim is, kis híja volt, hogy hangosan felnyögjek. Remegő mozdulattal kapaszkodtam meg benne, lázas pillantással nézve fel a szemeibe, csak hogy kiélvezzem azt a kínzást, amit imádtam. Eleresztettem a férfiasságát csak annyi időre, ameddig ez az én köröm volt, de ahelyett, hogy megadtam volna magam teljesen az élvezetnek, fogaimmal karcoltam meg a bőrét a kulcscsontjánál, hogy a nyelvem utána végigfusson a bőr-fedte csonton.
- Szeretem, ha ilyen határozott vagy - hallottam meg a saját remegő hangom, utalva az előző párbeszédre a fiúnkkal, de valószínűleg inkább erre a helyzetre értettem. Imádtam, ha letarolt, ha a szex után hosszú percekig csak élvezkedni tudtam. Az ujjaim a bennem dolgozó kezének csuklójára vándoroltak, csak hogy a helyén tartsam, aztán a másik kezemmel a mellkasára tenyerelve eltoltam magamtól, csak annyira, hogy képes legyek megfordulni előtte - ezzel megfosztva magam a hirtelen jött orgazmustól is, de nem akartam nélküle élvezni, de már húztam is vissza magamra a kezét le, a combjaim közé, ha Miles is partner volt a döntésemben... hátammal simulva a mellkasának, a hátsóm pedig az ölének nyomódott ezáltal, addig-addig dörzsölve és mozogva előtte, hogy kényelmes, kisebb terpesszel várjam őt és ha ez nem lett volna elég meghívó arra, hogy belém nyomuljon, hát a vállam felett hátranézve rá nyaltam meg az alsó ajkam. - Ha bárki is megzavar minket még egyszer, esküszöm, hogy kettétörök rajta egy széket - morogtam vágytól elmélyülő hangon, újra és még egyszer a hátsómat az ágyékának dörzsölve.. jelezve, hogy most már itt az idő, és ha ő még húzta volna.. hát rásegítettem.. lassan csúszva rá és engedve magamba őt.

Miles & Gabs

+18

Nem egymással, hanem egymás mellett éltünk már lassan évek óta, és ameddig sikerült ügyes-bajos gondjainkat megoldani, alapvetően boldog voltam a férjem mellett. De a nélkülözés, mármint... a férjem hiánya felőrölte a magabiztosságom, a kapcsolatomba és a házasságomba való hitet. A kezdetekben elejtett félmondatok az együtt töltött idő hiányát hivatottak jelezni, ám mit sem értem el vele, ahogy aztán a veszekedések sem hoztak minket közelebb, érzelmileg egyre távolodva egymástól feküdtünk le nap végén egymás mellé az ágyba. Ám ott sem pótoltuk az elvesztegetett időt sok esetben, mert Miles olyan fáradt volt, hogy nem akartam őt zavarni a napjaimmal, az én nehézségeimmel, nem akartam neki panaszkodni sem. Családanyaként bírtam azt a feszültséget, amit Manoloval éltünk meg, a napi robotot, a munkámat képes voltam a munkahelyemen hagyni és nem hazahozni a legtöbb esetben a megoldásra váró problémáimat, de a férjemmel való széthúzásomon képtelen voltam túltenni. Sokszor csendesen szemlélődve figyeltem azt, ahogy egyenletesen vette a levegőt álmában, figyeltem őt akkor is, amikor étkezett, amikor nem figyelt rám és tudtam, hogy nem csak érte, hanem magunkért is aggódom. Meddő viták, egymásnak feszülések, a szexben való vigasztalás nyomai lassan kikoptak belőlünk és hiába próbáltam menteni a menthetőt, lassan rá kellett jönnöm arra, hogy azon túl, hogy volt egy fiunk, már nem túl sok minden kötött minket össze azon a papíron kívül, amit a házasságunk pillanatában aláírtunk. Szentimentálisan, hirtelen ötlettől vezérelve, azon a napon, amikor meglátogattam a válóperes ügyvédet, reggel felpróbáltam az esküvői ruhámat, bízva abban, hogy valamit megváltoztat bennem, hogy visszakozhatok a döntésem elől, hogy elhitetem magammal, minden helyrehozható közöttünk. Egyedül, a lakás minden egyes szobájába beosonva a fehér, tökéletesen rám illeszkedő ruhában próbáltam kapaszkodni abba, ami volt - sikertelenül. Ahogy megváltam a ruhától, úgy süppedtem bele az elhatározásomba is. Ha együtt nem tudjuk folytatni, muszáj külön, máskülönben csak egyre jobban kihal belőlünk az egymás felé érzett szeretet és ragaszkodás. Ott, akkor elfogadtam, hogy nem ragadhatok le a múltban, el kell engednem mindent. Pár héttel később a kezdeti sokkot felváltott egy újabb határozott pillanat: a bennem sarjadzó életet mindenáron meg akartam óvni, hagyni, hogy életben maradjon az a csöpp baba, akiről Miles ma reggel szerzett tudomást. Tudom, hogy nem ideális az élethelyzetünk, tudom, hogy ő sem lenne képes megmenteni a házasságunkat, de képtelen lettem volna kioltani egy életet, még akkor sem, ha csak hat hete kezdődött az életútja ezen a Földön. Milest már elveszítettem azzal, hogy beadtam a válókeresetet, de nem akartam a babától is végleg elköszönni, mert abba azt hiszem, én magam is egy kicsit belehalnék a nehézségek kellős közepén is.
Mégis engedtem a férjemnek abban a pillanatban, amikor a szivacs átkerült a kezembe. Hagytam, elgyengültem az érintése momentumában, sürgető sóhajokat hallattam akkor, amikor az egyszerű zuhanyzást felváltotta a szex ígérete és elvesztem akkor, amikor megéreztem magamban őt. Nem akartam.. pontosabban de, a picsába is, minden egyes nap kívántam őt és akartam, és mégis nemet kellett volna mondanom. Kihasználtuk egymást, felhasználtuk a régi ismerős, megszokott és imádott terepet, mert a szex szinte minden problémára gyógyír volt közöttünk és még az sem törte ketté a szexuális töltetű feszültséget, hogy Manolo megjelent, az ajtón túl. Nem akartam Miles nélkül megélni a gyönyört, ezért is fordultam meg ott előtte, halk nyögésbe fulladó egyetértéssel, amikor visszakérdezett. A bőrömön végigszánkázott a lúdbőr a zuhany üvegfala miatt, aminek nekitámaszkodtam, de a bennem éledező forróság kárpótolt mindenért, kiélvezve és átengedve Milesnak az irányítást, hogy ő határozza meg azt a kíméletlen ritmust, amellyel újra és újra kitöltött. A hetek óta hiányolt szex és testiség miatt nem vágytam hosszas elnyújtott együttlétre, Miles hirtelen és határozott lökései meghozták az eredményt, a lüktető érzés elzsibbasztott, felvillanyozott egyben, és ha most évekkel korábban történt volna mindez, Miles hosszan ölelő karjaiban kötöttem volna ki. Ám most, a kettőnket összekötő kapocs megszűnt azzal, hogy a férjem lassan kihúzódott belőlem, a szavai villámcsapásként értek utol. Köpni-nyelni nem tudtam az első pár másodpercben, amíg a tudatom át nem engedte és értelmezte a kimondott döntését. Azzal, hogy elhúzódott, hogy kilépett mellőlem, az addig újra fellobbanó melegséget a hidegérzet váltotta fel, még akkor is, ha addig a forró víz cseppjei is záporoztak rám. Rezignáltan figyeltem - megint - őt egy ideig, végül elzártam a csapot, nézve azt, hogy a lefolyóban hogyan és milyen irányban folyt le a víz a fülke aljáról.
- És úgy gondoltad, hogy a legjobb időpont arra, hogy ezt bejelentsd, ideális közvetlenül a szex után - nem kérdeztem, leginkább csak fáradt volt a hangom, amiben nyoma sem volt az előbbi élvezet. Lazán, alig járva át a testemet a saját törölközőmmel a korábban levetett köntösömet magamra húzva kötöttem meg azt a köldököm előtt. - Köszönöm - böktem ki azért ezt, nem mintha a hála itatta volna át a szavaim. Vagy az, hogy tényleg megköszöntem volna neki azt, hogy aláírja. Egyszerűen csak nem tudtam már mit mondani erre, az időzítésre... mert most tudatosult bennem, hogy akkor az elmúlt percek köztünk valójában az utolsó együttlétünk volt. Megköszörültem a torkomat darabosan, és mielőtt még elbőgtem volna magam előtte - köszi kishaver és helló anyaság - hátat fordítottam Milesnak, hogy elmeneküljek előle, meg sem állva a bejárati ajtóig, amit kitárva léptem át a küszöböt, hogy teleszívjam a tüdőmet friss levegővel. Hogy a csípőmre tegyem mindkét kezem, hogy a lámpák fényétől alig látott csillagokat bámuljam meg, és az sem érdekelt, hogy a hirtelen rám törő hányinger lassan kúszott a torkomig. Hogy a meztelen, papucsba bújtatott talpam alatt érzett hidegtől  én is reszkettem. De még az sem izgatott, hogy Mrs. White, a harmadik szomszéd úgy bámult meg, mintha legalább egy gyilkost figyelne, miközben elhaladt előttünk. Mondjuk, tény, hogy nem sokszor voltam előtte ennyire alulöltözött. Nemo, a kis padlócirkáló kutyája újult erővel kezdett utálni engem, aminek hangot is adott a csaholásával, Mrs. White pedig igyekezte csitítani az ebet. És tudod mit? Nem a nőt, hanem a kutyáját akartam telibe kapni a hányásommal, ez a gondolat pedig elborzasztott, meghátrálásra késztetett, ezért is léptem vissza a lakásba, rátalálva Milesra a nappaliban.
- Szeretnék elmenni innen - jutottam erre, amit sikerült megosztanom vele is, ám a folytatás helyett leültem a fotelbe. - Muszáj egyedül lennem, mert már az is idegesít, hogy itt van mellettem Manolo, hogy mindig vannak igényei, de egyszer sem képes megkérdezni azt, hogy milyen napom volt, és mielőtt arcon vágnám, mennem kell. Mellettetek nem élek, csak létezem... és lélegzem - és akkor még nem is beszéltem a kicsiről, aki bennem fogant meg. Kezdtem úgy érezni, hogy lassan elveszítem önmagam. Hogy már nem tudom, milyen voltam régen. Nem tudtam, hogy milyen igazán önfeledten nevetni, boldognak lenni. Mert azzal, hogy megfogant a baba, nem okozott boldog perceket, hiába is ragaszkodtam az életéhez. Azt hiszem, hogy nem csak a házasságom futott zátonyra, hanem az életem is kezdett kisiklani, amit muszáj leszek valahogy rendbe hozni.

Miles & Gabs

Vanessa Perkins volt a koszorúslányom az esküvőn, akit akkor ismertem meg, amikor Panamából az országba érkeztem. Ugyanabban a tömbben, ugyanabban a házban, csak három emelettel lejjebb tengette a mindennapjait, ha nem a suliba szenvedte el magát vagy nem onnan szökött el dolgozni. Sanyarú sorsa volt, amit hosszú hónapokkal a megismerkedésünk után volt csak képes megosztani velem, amihez kellett néhány átivott éjjel, nálam való alvás, mert már nem akarta a szüleit felébreszteni az éjszaka közepén azzal, ha hazaesik illuminált állapotban. Azon az estén, amikor beavatott mindabba, amin keresztül kellett mennie, az eget fekete felhőtenger borította, kövér cseppekben hullott alá az eső, ám mégis nyitva hagytuk az ablakot, mert a második üveg elfogyasztott borunk után egészen melegünk volt. Vanessa azóta is szoros viszonyt ápol velem, a házasságomról, a nehézségeimről, az elveszettségemről mindent tud, ám arról a hagyatékról, ami az egész életünket megváltoztathatná, ő sem. Tudtam, hogy el kellene végre mondanom Milesnak, hogy nem csak egyszerű iráni vér folyik az ereimben, hanem az egyik dinasztia leszármazottja voltam, s ezáltal Manolo is, akit ugyanúgy meg fog illetni az a vagyon, ami engem is.
Minden erőmet és energiámat felemésztette az, hogy a látszatot fenn tudjam tartani a munkámban, a magánéletemben.. hogy minden rendben volt a házasságommal. Ugyanolyan feszes tempót diktáltam a mindennapjaimban, nem foglalkoztam azzal, hogy sokkal fáradékonyabb voltam, talán túl is hajszoltam egy kicsit magam a galériában, miközben a fel-feléledő hányinger a torkomat marta, sokszor a levegőt is nehezemre esett a tüdőmbe szívni, de igyekeztem, olyan nagyon egyben akartam tartani önmagam, s korábban a családomat is, amit ma már beláttam, lehetetlen küldetésként éltem meg. Mindhárman más és más utakon jártunk, s nem láttam a kiutat, hogy valaha is jobb lenne már a helyzetünk. Reménytelenné, elveszetté és magányossá váltam a szeretett és rajongott fiúk mellett, akik - mert hogy nem beszéltem a nehézségeimről igazán - nem tudtak semmiről sem. Vagyis.. Manolo a csodás, jótékony tudatlanságban lubickolt.
Sokáig a szex jelentette a kiutat a Milesszal történő konfrontációimból. A testiség volt a megváltás, a biztonság és a tudat, hogy bármilyen gondunk is akadt, valahogy és mindig visszataláltunk egymáshoz, most, abban a pillanatban illant el minden abba vetett hitem, amikor a válópapírokat hozta fel egy oda nem illő helyzetben. A kapcsolatunkban én voltam a hevesebb, Miles a támasz. Én voltam az, aki képes volt az őrültségekre, képes volt kiszakítanom mindannyiunkat a komfortzónából és Miles volt az, aki a nehéz helyzetekben mindig higgadt és tiszta fejjel képes volt gondolkodni. Tűz és víz voltunk, olyanok, akik egybeolvadva alkottak egy tökéletes elegyet. Megfordult a fejemben, hogy miután otthagytam a fürdőben, fogom a kulcsaimat és bevágódva az autómba egy kicsit kiszellőztetem a fejem. Megfordult a fejemben az is, hogy kinyitok egy üveg bort és nem fog érdekelni az az aprócska élet a szívem alatt, mert ki kellett eresztenem a gőzt. Úgy tűnt az utóbbi időben, mintha egy ketrecbe zárt dühöngő oroszlán lettem volna, akinek meg voltak kötve a kezei - mancsai. Aki nem volt szabad, nem dönthetett a saját sorsa felett, mert valahogy mindig falakba ütközött.
Mrs. White és Nemo volt az, aki megakasztott a menekülési kísérletemben és ébresztett rá arra, hogy már nem az a tizenéves fruska voltam, aki odahaza Panamában mindent elkövetett, csak hogy meneküljön az otthon falai közül. A nő a kutyájával döbbentett rá arra, hogy felnőttem. Hogy már rég nem abban a korban voltam, amikor fontosabb volt az életemnél az a pár ember, akit a szívemben őriztem és ezért is fordultam vissza a nappali irányába, hogy lenyugodva, teljesen őszintén beavassam Milest mindabba, ami bennem kavargott már jó ideje. Mégsem azt a reakciót kaptam, amire számítottam. A beszéljük meg projekt helyett, ha kezdetekben támogatóak is voltak a férjem szavai, az azt követő monológ minden addigi gondolatot felülírt.
Hiába figyeltem a mellkasát. Hiába figyeltem a még mindig kockás hasát, a bicepszét, hiába, hogy percekkel korábban vággyal átitatott kéjben úszó nyögésekkel préselődtem a meztelenségéhez, most ebben a pillanatban csak egy férfit láttam magam előtt, akit ha akartam is magamnak, nem sóvárogtam érte.. nem úgy igazán. A hangja a fülemben rezonált, a szavai értelmet nyertek, ám arra nem volt sem időm, sem energiám, hogy félbeszakítva őt hirtelen legyek, elutasító, kikérjem magamnak a hallottakat.
Mert nem csak ő fáradt bele ebbe az egészbe.
De ameddig én akartam megoldást, el akartam menni vele terápiára... addig neki nem volt ideje.
Addig ő úgy gondolta, hogy nincsenek problémák.
Az én harsányan szirénázó ürességemet ő nem hallotta meg. Még akkor sem, amikor már egyértelmű lett a számára is, hogy valami nem működik.
Annyira sokáig próbálkoztam. Annyira akartam..
Leforrázottan újra magányossá váltam a fotelben ülve, mert a férfi, akit az életemnél is jobban szerettem a mai napig, magával vitt minden melegséget, minden érzelmet és az üresség kongó csenddé vált a belsőmben. Megerőltetve magam kiballagtam a konyhába, a hűtőből előszedtem Miles kedvenc sörét, aminek a fémkupakját lepattintva fogtam a kezembe azt, s bár tudtam, hogy sose volt igazán szüksége pohárra, mégis elvettem egyet, hogy a zsákmánnyal térjek vissza a nappaliba, lepakoltam azokat az asztalra, s a kanapéról áthúzva a fotelbe a plédet elhelyezkedtem, majd be is takartam magam azzal. A csatornákat váltogatva próbáltam megtalálni az igazit, de a gondolataim ugyanoda tértek vissza: igazán nem is akartam innen elmenni. És ha mégis, nem hagyhattam itt az életem.. babát vártam, nem léphettem le minden szó nélkül. Ha akartam is őt, nem csak az én döntésem volt az aprócska élete. Összehúztam magam akkor, amikor Miles megjelent megint, mintha ide akart volna mellém ülni... a fotelbe. Csendesen pillantottam fel az arcára, ám ahelyett, hogy hevesen kiálltam volna magamért, ahogy szokásom volt, inkább csak a háttámlának döntve a fejemet, teljesen a pléd alá burkolózva pillantottam el a tévé irányába, ahol valami értelmetlen MMA meccs ment, az egyik ringben lévőnek is ugyanúgy felszakadt a bőre a szemöldökénél és ömlött belőle a vér, mint amiről - talán - Miles sebe is tanúskodik.
Figyeltem, ahogy mozog a nappaliban a férjem. Figyeltem, ahogy a ruhája súrlódik a teste körül minden mozdulatnál és akkor is sikerült őt figyelnem, amikor - remélhetőleg a söréért nyúlt. Nem vártam köszönetet. Tudtam, hogy Ricoval az ivás teljesen más volt miliőben zajlott, mint amikor mi ittunk egy-egy üveggel itthon. A mi pillanatunk meghitt volt, csipkelődő, de Rico volt a legjobb barátja, akinek az életét is a kezébe adta volna. Már az előtt is, hogy mi ismertük volna egymást. Nem voltam féltékeny, örültem, hogy Miles életében ott volt a legjobb barát szerepkörében valaki.
- Ne haragudj! - kezdtem bele úgy, mintha a fogamat húzták volna. Mivel minden szavamat mindig úgy gondoltam, ahogy ki is mondtam, nem túl gyakran lehetett tőlem hallani a bocsánatkérést. De valahol el kellett kezdenem és annak nem lett volna értelme, ha bejelentem, hogy nem tudok vele miről beszélgetni. - Nem akartalak ma kiborítani azzal, hogy ellened megyek azzal, hogy más hoz haza. Téged vártak Manolo miatt a suliba és nem akartam volna bepofátlankodni oda hívatlanul, még ha a gyerekemről is van szó. Nem használ az sem, hogy együtt megyünk, vagy külön-külön.. - éppen akkor vágták hozzá a jobban vérzőt a ketrec falának, onnan lecsúszva nagyot nyekkent a fickó a padlón. Vajon Miles hogyan szerezte a sebét?
- Nem tudom, hogyan kellett volna bejelentenem ezt a gyereket... úgy értem.. Manolonál is az első percben sokkos voltál, egyikünk sem gondolta, hogy összejött... de hidd el, hogy hiába tudom, hogy mi a helyzet, megőrjít a dolog. Nem kellett volna összejönnie. Nem kellett volna ennek az egésznek éppen most megtörténnie.. Szerinted miért csináltam annyi tesztet?! - tettem fel a kérdést nyugodt, csendes hangon. Nem vagdalkoztam, nem hibáztattam senkit. - Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velünk, Miles, nem véletlenül csináltam milliónyi tesztet. Akartam, hogy negatív legyen. Hogy csaljanak a pozitív tesztek! Nem akarok és sosem akartam neked rosszat, és hiába akarok elmenni innen, egyedül lenni, nem tehetem meg. Nem hagyhatom itt a fiúnkat, amikor te már elmentél. Nem hagyhatok itt csapot-papot, mert hivatalos vagyok a vizsgálatokra és van egy munkám is, ahonnan nem lécelhetek le csak úgy - tessék, csak kibukott.
- Nem akartam elmenni most innen sehova. Csak levegőre volt szükségem - igaz volt. - Szeretnék veled beszélgetni. Úgy, ahogy régen, amikor a szex nem ért véget akkor, amikor elmentünk, hanem terveztünk.. semmiségekről beszéltünk, magunkról, az együtt eltöltött időről. Ezt szeretném már régóta, Miles. Úgy aggódni érted, hogy tudom, biztonságban vagy akkor is, ha máshol vagy.. De hogy lehetnék nyugodt, ha veszélyes a munkád? Mert nem sapkákat kötsz, hanem elítéltekkel vagy összezárva és ott sem mindenki adócsalás miatt ül... Tudom, hogy ez a munkád.. és a pénz miatt, a pozíció miatt nem szeretnél felhagyni vele, de attól még aggódhatok érted is, nem igaz? - a szerencsétlen földhöz vágott azért csak-csak próbálkozott a ringben, de valahogy többször találkozott a padlóval, mint a levegővel. Már kezdtem sajnálni őt is.

Miles & Gabs

Spanyolajkúként nem az volt predesztinálva számomra, hogy megtűrt feleség lehessek, akit be lehet állítani a sarokba vagy a vitrinbe és ott szó nélkül csendben átvészelem a mindennapokat. Az életem minden szakaszát a drámaiság fűzte át, kígyóként harapott a tudatomba az erős női szerep, a férfiak uralta világban, s láttam anyámat is birokra kelni apámmal szemben. Szerelmes nő volt, rettentően jó anya és egyben példakép is számomra, amilyenné akartam válni felnőtt fejjel. S bármennyire is apám volt életének középpontja, attól még képes volt az igazáért vérre menni és megküzdeni egy olyan emberrel, akinek szinte lehetetlen volt nemet mondani. Ha pedig apámmal végzett, visszaváltott mindig azzá a törődő nővé, akinek a gyermeke volt életének értelme, akiért tűzön és vízen is átgázolt volna bedarálva bárkit és bármit, aki az útjába állt. Felnőve, nővé cseperedve és érve nem azzal a tudattal éltem, hogy meg kellene hunyászkodnom, hogy az én szavam mit sem ért, hogy a véleményemet valaha is el kellene hallgatnom. Mert azzal csak önmagam alatt vágtam a fát, ha csendben tűrtem, ha szavak nélkül csak lélegeztem és léteztem.
Évekkel ezelőtt minden egyes parázsvitát imádtam, mert tudtam, úgysem tarthat örökké. Mert tudtam, hogy a tűz ott izzik köztünk és minden kapcsolatban léteznek súrlódások, de hittem abban, hogy mindent megoldhatunk és meg is oldunk. A férjem előtt nem hittem a lelkitárs fogalmában, de ahogy megismertem őt, mélyebbre áshattam a világában, észre sem vettem, mennyire belerántott abba a tudatba, amellyel ő bírt csak. Az egyetem mellett minden gondolatomat ő töltötte ki, hiányzott, ha nem érintettem, ha nem láttam vagy hallottam őt, és még akkor sem volt elég, amikor mellettem vette a levegőt, ha mellette hajtottam álomra a fejem. Tudtam, ahogy a mai napig tudom, hogy még mindig képes vagyok őt szeretni ugyanolyan mélyen, ugyanannyi tűzzel, mint ezelőtt, Manolo előtt, de az élet akadályai olyan megugorhatatlanná váltak, amit képtelenek voltunk leküzdeni. Ennek a felismerése csúcsosodott ki a mai napon igazán, és ha eddig Manolo ügyes-bajos, rémesen idegesítő problémái el is nyomták a mi személyes drámánkat, nem tologathattuk tovább őket, mintha bárki mástól is megoldást várnánk.
Voltam ignorált. Voltam elhanyagolt, voltam csendre intett. Szeretetéhessé, magányossá, önállóvá váltam mindebben a lassú folyamatban, és mégis szükség volt rám. Családanyaként helyt kellett állnom, aki nem engedhette meg, hogy Manolo bármit is sejtsen abból a széthullásból, ami a szűk családunkon végigsöpört, és nem láthatta a könnyeimet sem, amiket a kádban, egy pohár bor mellett hagytam lecsorogni az arcomon hetekkel ezelőtt. A gondolataim őrült mókuskerékbe zárultak, minduntalan ugyanazokat a problémaköröket végigjárva. Manolo jövője aggasztott, az elhidegülése, a folyamatos gondjai az iskola falain belül, az állandó ignoráló viselkedése és nem kellett ahhoz zseninek lennem, hogy tudjam, a gyerekem olyan úton indult meg lefelé, aminek nem lesz jó vége. Már most borzasztó tanuló, aki egyre messzebb kerül az egyetem álmától, amiért a szülei kőkemény munkát fektettek bele. A kimaradozásai, a megtalált cigarettás dobozán túl a megkérdőjelezhető zsepik az ágya alatt.. Tudom, hogy mire használja mindazt és elfog az émelygés, ha csak megpillantom azokat, de eszem ágában sincs felvenni őket. Miles csendje... olyan, mint egy élet nélküli sötét verem, ahova képtelen vagyok már bejutni. És talán nem is akartam már... Megrekedtem és mert sosem voltam az, aki jól viselte volna, ha ketrecbe zárják, szabadulni akartam. Mindenáron.
De akkor miért fáj ennyire?
Lassan múlik el a pillanat, a másodpercek ólomlábakon cammogva lódulnak meg, miközben Miles csendes sörkortyolását hallgattam, a tévében zajló összecsapás durvább jelenetei a retinámba égve mindig megijesztenek.. ahogy a ketrecnek vagy a padlózatnak csapódnak a testek. De a szavaim csakis a férjemet találják meg, koncentráltak, meghunyászkodóak, igazak és bűntudattal teliek. Egy utolsó próbálkozás azért, hogy helyre hozzunk valamit, ami már talán ott sincs köztünk. Nem közbeszólva, nem megakasztva a férfit hallgattam végig mindazt, amit nekem címzett a szavaival, ám ahelyett, hogy őt figyeltem volna végig, milliónyi alkalommal figyeltem minden mást körülötte, csak az arcát nem, amit amúgy mindig is szerettem nézni. Az ujjaim a pléd széleivel játszottak az ölemben, a lábujjaim, ha ki is kandikáltak az anyag alól, lassan zongorázva velük mozgattam őket egy belső ritmusra, miközben borzalmasan kicsinek éreztem magam.
Mert Miles volt a nyugodt, a földhöz ragadt, az, akihez mindig fordulhattam, ha zaklatott voltam. Ha valakire szükségem volt ahhoz, hogy folytatni tudjam. S most? Fáradtságot, tehetetlenséget éreztem, nem pedig a szabadulás és az egyedüllét örömét.
- Hogy tudtunk volna Manolon segíteni, ha saját magunkon sem tudunk? A fenébe is, semmiről sem tud, mert mindketten attól tartunk, hogy még inkább szétcsúszna, ha leülnénk vele megbeszélni a köztünk történteket.. mint felnőttek a majdnem felnőttel. Minden pillanatban őt akarjuk megmenteni, Miles és mégsem tudjuk. Sem együtt, sem külön - a szavaim beismerése volt a kudarcomnak. Nem voltam vádló, nem voltam drámai hangulatú, inkább fáradt és megtört.
- Nem vagy rossz apa! - ebben az egyben ezer százalékosan biztos voltam. És férjnek is nagyszerű volt. Csak... valahogy túlmutatott már rajtunk mindez, mert minden okkal történik. Nagy nehezen rávéve magam pillantottam el felé, akkora sóhajt kieresztve a tüdőmből, hogy az egész mellkasom belefájdult egy röpke pillanatra.
- A helyesen cselekvés azt jelenti, hogy egy életet megtagadunk. Hogy nem engedjük meg neki azt, hogy akár élete első légvételét megtegye. Hogy ne lássuk az első lépését megtenni, hogy ne halljuk az első kacagását és ha belegondolok abba, hogy miből maradnánk ki... - szívtam be az alsó ajkam, hogy még csak véletlenül se bőgjem el magam előtte. Keserű szívvel köszörültem meg a torkomat és ültem fel, a pléd alatt végigsimítva mindkét térdemen, mintha a bőrt akarnám lenyúzni magamról. Nem éreztem jól magam, mert a hányinger kerülgetett az abortusz tényétől is. - Nem tudom, hogy tükörbe tudnék-e utána nézni, bármennyire is helyes döntés lenne mindez- egy életről volt szó, amelyért ketten voltunk felelősek. Mégis nagy nehezen feltornáztam magam, szótlanul hajtva össze a plédet, lepakoltam azt a fotelbe is csendes mozdulatokkal.
- Szeretném, ha feljönnél velem, ott van a párnád és a takaród is. De ha inkább egyedül szeretnél maradni, azt is megértem, viszont nekem pihenésre van szükségem, mielőtt a holnap hajnali tortúra megint szétszaggatja a testem. Már öreg vagyok ahhoz, hogy ne viseljen meg egy kicsit ez az egész.. - mosolyodtam el könnyedén, de be kellett látnom, Milesnak igaza volt. Már idősek voltunk egy újabb gyerekhez. Mégis előbb a konyhába sétáltam egy pohár vízért.