A szenvedélybetegek nem az én szakterületem, már az egyetemi éveim alatt sem tulajdonítottam ennek az ágnak túlságosan nagy figyelmet. Engem jobban vonzott a mentális problémák sokszínűsége és noha a függőségekkel küzdő emberek többsége szintén zavart elmeállapotú, mégsem érdekelt annyira, hogy több időt szenteljek tanulmányozásukra.
Most mégis mélyebbre kellett ásnom magam ezen szakterület bugyraiba, okokat keresve arra, miért vetemednek néhányan arra, hogy alkoholba menekülve, elrugaszkodjanak a valóságtól. Nyilván nyomos érv kell ahhoz, hogy valaki szégyenteljesre igya magát minden nap, nekem pedig erre kell rájönnöm. Pszichiáterként gyakran ütközöm falakba. A pácienseim többsége elzárkózik a segítségnyújtás elől, mondván, nekik semmi bajuk, agresszívak lesznek és fenyegetőznek. Az évek során megtanultam kezelni ezt a helyzetet, én el tudok vonatkoztatni, én tudok gyors és nehéz döntéseket hozni a perc tört része alatt, de ugyan ezt egy hozzátartozó, egy közeli rokon, egy családtag nem tudja megtenni. Ahhoz, hogy valaki alkoholista legyen, nagyon kemény és súlyos döntések sorozata vezet.
Az irodámban ülök, Jules matat az előtérben. Sosem megy el előbb, egyetlen egy perccel sem távozik korábban a kórházból, mint ahogy azt munkaideje előírja. Lelkiismeretes, kötelességtudó és nem utolsó sorban, remek asszisztens, akire bátran rá merek bízni bármit.
-Jules, kérem fáradjon be egy pillanatra. – Nem sokkal kérésem után meg is jelenik, kövérkés arcán pirospozsgás folt virít. Ha jól sejtem, ismét takarított, minden bizonnyal a szekrényemet, mert trehány módon otthagytam a sáros cipőmet, remélve, hogy észreveszi és anyám helyett anyámként, tisztává varázsolja. Igen, közel a negyvenhez, szükségem van még ilyenekre. – Üljön le, szusszanjon egy percet. – Elmosolyodik, valóban kapkodó lézése pár pillanat múlva szűnni látszik. – Átolvasná a jegyzeteimet? – Elé tolom a vaskos mappát, benne nagyjából húsz oldalnyi nyomtatott szöveggel. Felveszi szemüvegét, amit mindig köpenye bal felső zsebében tárol. Sosem jöttem még rá, hogy nem hagyta még el.
Körülbelül negyed órás olvasás után felnéz rám és megered a nyelve.
-A bátyám drogfüggő volt. Kemény drogok, tudja, heroin, kokain, crack. Az élete kilátástalanná vált, amikor elhagyta a felesége. Nem azért, mert beleszeretett valakibe, csupán már nem érezte azt a lángot, mint az elején. Monty nem bírta, végül túladagolta magát. Negyvenöt éves volt. Ennek már legalább tíz éve. – Visszaadja nekem a jegyzetemet, nehezen keresem a szavakat, ennyire őszintén még sosem beszélt nekem a testvéréről. Évek óta együtt dolgozunk, azon kevesek egyike, akik személyesen ismerik a családom, aki belelát az életembe anélkül, hogy ítélkezne. – Egyébként roppant jól összeszedted a gondolataidat Miles. – Rám mosolyog, de a szemében bánat ül. Annyi hozzá hasonló tekintet vesz körül mostanában. Nem tudom, mit kezdjek velük, nem tudom, hogyan közelítsem meg őket. Olyanok, mint a rémült vad, igyekeznek kitérni előlem, én pedig nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy utolérjem őket.
-Menjen haza és pihenjen. – Ezerszer megkért már, hogy a szüleimre való tekintettel tegeződjünk, mégsem tudom megtenni. Emlékeztet anyámra. A mosolya. Már amennyi maradt belőle az emlékeimben, mert kevés olyan pozitív élményem van, ami hozzá köthető.
Sietősen szedem össze a cuccaimat, fogasra akasztom a hófehér köpenyt és a két utcával arrébb lévő kórház felé indulok. Gyalog megyek, addig is van időm összeszedni a gondolataimat.
Az intézmény a modern házak között terpeszkedik, egy kis eleganciát és múltat csempészve az amúgy túl mai épületek közé. Ismerős arcok fogadnak, ha úgy adódik, egymás tanácsát kikérve segítünk, máskülönben meg, anyám a harmadikon pihen éppen. Jut eszembe, ha végeztem, talán meglátogatom.
Az alaksorban kialakított helyiségbe utolsóként érkezem meg. Jól hallhatóan köszönök, majd lepakolom a táskám a mellettem lévő üres székre.
-Szép napot kívánok mindenkinek. A nevem dr Miles Schiffman. Ne riasszon el senkit az őszinteségtől az, hogy ma nem dr Morgenstern van itt, nyugodtan beszélhetünk nyíltan egymás között. – Bíztatom őket, majd leülök egy üres székre, távol a dolgaimtól. Talán jobb lesz, ha nem a papírjaim közé bújok és onnan várok megváltást.
Körbefuttatom szemeimet a körbe rendezett székek között. Néhányuk ismerős, a szomszéd házból, a piacról, a kávézóból. Egy valaki pedig, túlságosan is valótlannak tűnik, pedig előttem ül, kerüli a pillantásom, én meg keresem a józan eszemet és az államat, ami valahol a bokámat verdesi.
Leika Welhaven, tudsz még nekem meglepetéseket okozni.

-Kérem meséljen magáról néhány szót. – Fordulok a velem szemben elhelyezkedő, harmincas évei végén járó fickóhoz. Még nem tértem napirendre, de úgy kell viselkednem, mintha nem is ismerném. Ezzel dugába dőlt az elhatározásom, hogy ma keményen megmondom a véleményem ezeknek az embereknek arról, mennyire tönkre tették a saját és környezetük életét.
Hallom a férfit, eljut hozzám a hangja, de nem érdekel annyira, hogy odafigyeljek rá. Leika-t figyelem, a rezdüléseit, a mimikáját, elemezni próbálom, ahogy az elmúlt hónapokban is tettem. De semmire sem megyek, a fal, amit maga köré vont, tökéletesen működik.
Vajon csak ellenem?!

Miles & Leika

"We're unknown and wrong, special when I come."

Tíz nap. Kétszáznegyven óra. Ennyi ideje vagyok magamtól tiszta.Tizennyolc nap. Négyszázharminckettő óra. Ennyi ideje, hogy Drew kisétált a hamis tölgyfa borítású ajtón és nem is jött azóta vissza.Számolatlanul eltelt sok hét, amíg felépültem a történtek óta. Egy ideje újra dolgozom, noha tudom, hogy már nem ugyanaz semmi mint azelőtt. Beképzelem magamnak, vagy valóban árgus szemekkel figyelik néhányan minden lépésemet? Eluralkodott rajtam valami újkeletű paranoia, amit legtöbbször az alkohol elvonási tüneteinek egyikeként diagnosztizáltam. Én magamnak. Másnak nem engedem, hogy lássa mi zajlik bennem. Még apának sem. Lesütöm a szemeimet, leomló tejarany fürtjeim mögé bújok, hogy kizárjam a külvilágot, hogy azt gondoljam, legalább magammal elhitetve, hogy minden rendben van.
Kezeimmel görcsösen kapaszkodom a bögrémbe, a kávé már negyed órája is hideg volt. Az óra lassan halad, tiktakja idegesítő monotonitással mászik be az agyamba. Indulnom kellene lassan, különben elkésem. Még soha nem késtem.
Tizenhat nap. Háromszáznyolcvannégy óra. Ennyi ideje járok újra a gyűlésekre a Presbiterbe, még akkor is ha megvan a lehetősége annak, hogy összefutok Drew-val. Nem számít. Hazudok persze megint magamnak, holott nagyon is számít még, hogy mit gondol. De leginkább az számít, hogy Mr Miles, a főnököm mit gondol...nem merek a szemébe nézni azóta, hogy visszatértem. Annyi kimondatlan kérdés van egyetlen másodpercben amíg engem figyel, hogy képtelen lennék akár félhangosan is megválaszolni. Csak...csak higyje el, hogy minden rendben és majd szépen lassan magamtól is túlleszek az egészen. Hazugság. Tudom. És túl átlátszó, mégis ebben reménykedem. Hogy elhiszi. Ha sikerül megint tisztának maradnom, ha sikerül megint felverekednem megint magam a felszínre...akkor talán újra lesz mosolyom, lesz a suttogástól erősebb hangom, lesz megint önbizalmam, amit valahol nagyon régen elhagytam. A maradékot pedig Drew vitte magával, minden egyes alkalommal, amikor magamra hagyott a problémáimmal. Mert ezek az én problémáim voltak...soha nem a MIÉNK. Két külön hajóban hánykolódtunk az életünk viharában, de mégis én voltam aki kettőnk helyett is evezett. Hogy haladjunk, hogy épüljön a lelkünk. Néha rettentő szánalmasnak érzem az egészet.
Apa erős, határozott de szobameleg keze az én jéghideg ujjaimra simul. Indulnom kellene. Ezt mondja csendes dörmögéssel, és nem titkolt noszogatással. Tudom. Bólintok, de még legalább öt percig nem mozdulok. A kávé mozdulatlanságát nézem.Fekete mint a reménytelenség. Magába ránt időnként. Innom kellene, csak egy keveset. Mielőtt elindulok, hogy erőt gyűjtsek, de végül nem teszem. Nem is hoztam haza semmit, apa pedig kínosan ügyel rá, hogy minden este átnézze a lakás összes apró kis zugát, nem rejtettem valahova esetleg egy kóbor üveget. Nem bízik bennem, de nem hibáztatom. Én sem bíznék magamban.
Langyos, tavaszt idéző a szél amikor feljövök a metróból és az utcai tömeg sokadik kis elemeként belevetem magam a hömpölygő emberáradatba. Nem sietek, de nem is sétálok. Kényelmes a tempó, és a gondolataim, melyek ködösek, fájdalmasak és néha bosszantóan komorak a csiklandozó szélre bízom, amit kizárok, amikor belépek a finom, puha melegségű aulába. Az órámra pillantok a karomon. Megrögzött régimódiságom egyik jele, meg az egyetlen holmi ami az anyám után maradt, ez az ezüst színű, apró hegyikristályokkal ékesített karóra. Öt perccel érkeztem korábban, és ez pont elég lesz arra, hogy kissé rendezettebb külsővel, és elmével sétáljak be az ajtón, hogy ma is a hallgatást válasszam, ahogyan az összes eddigi alkalommal, amikor Dr Morgenstern arra kért meséljek magamról. Az első napon csak annyit mondtam magamról, hogy mi a nevem, és azt, hogy már második alkalommal vagyok itt. Nem vagyok rá büszke, igaz van aki már a negyedik ilyen terápiás kezelésen vesz részt sokadik visszaesőként. Túl erős a csábítás, túl egyszerű a lehetősége annak, hogy az ember megoldást lásson az alkohol gőzében minden egyes gondjára. A felejtés mögé menekülünk mikor ezt az utat választjuk. Nem látunk más lehetőséget, csak azt, hogy fehérre, feledhetőre csiszoljunk az agyunkat, kitörölve minden keserűséget, és a bódulat hamis gyengédségében elfeledkezzünk arról, hogy az élet élvezetén kívül van bármi értelme is az egésznek. Megoldást keresünk, helyette csak még mélyebbre csúszunk. Hazugságok, tagadás, agresszív kirohanások, gyanusítgatások, paranoia...néha úgy érzem, hogy azáltal, hogy inni kezdtem teljesen kicserélődtem lélekben. Egy romlott ember lelkét kaptam...de ez nem én vagyok. Nem én akarok lenni. A tükör hazudik.
A széken ülve kötött narancssárga pulóverem apró rojtjaival játszadozom, és bár hallom, hogy mellettem ülő beszél hozzám, nem nézek rá. Néha bólintok, hogy jelen vagyok, de valójában valahol egészen máshol járok. Ma sem akarok beszélni. Csak meghallgatni másikat, csak elhelyezni magam ebben a világban, ami leginkább szánalomraméltó és szégyellnivaló. Noha ez az első amit a doktor mindig elmond: nem kell rossznak látnunk magunkat...nem vagyunk rosszabbak mint mások, csak megcsúsztunk, és most keresünk egy stabil kapaszkodót. Nem is tudom. Hinni akarok benne. Ez az egyetlen reményem. Apa. Ő az én motivációm, az egyetlen aki miatt újra végig akarom csinálni. Mégis a félelem, mely bennem tombol erős: mi van ha őt is elveszítem. Úgy rettegek az egyedülléttől, mintha valami halálos kórság lenne, amibe rövid időn bele lehet halni.
Amikor a terembe belépő hangját meghallom fel sem nézek. Döbbenten nyílnak el egymástól ajkaim, a levegő megbízhatatlan szeretőként szökik ki egy rémült sóhajtással ajkaim közül. Szemeim elkerekedetten bámulják a kék sportcipőmet, a farmaremen idegesen simít végig a kezem. Távoli, túl lehetetlen, túl...valóságot veszített a helyzet.
Mr Miles orgánuma azonban semmivel sem téveszthető össze. Mint egy gyóntatásra készülő pap, és én annyira meg akarom vallani az összes vétkemet. Azokat is amikre csak gondoltam, vagy gondolni fogok.
Felnézek, és én annyira próbálok a szemeibe nézni de nem megy. Így nem. Most nem. A vállai felett a falon végigfutó csöveket bámulom, aztán már azokat sem. Újra lehajtom a fejem, és visszamenekülök a lehajtott fej adta távolság mögé. Nem tudok rá nézni. Mit mondjak? Hogy igen, én vagyok, az asszisztense, az alkalmazottja, akit nemrég merénylet ért, és most képtelen ezzel megbírkózni, holott hazug módon szelíd mosollyal az arcomon még arról beszéltem neki nemrég, hogy bár fájnak a történtek, szépen lassan túlleszek rajta? Most pedig itt ülök megszégyenülten a főnököm előtt, és fogalmam sincs mit kellene tennem ebben a helyzetben. Mozdulok, zavarodottan állnék fel a székemből, de nem teszem. Valahogyan nem tudok innen elmenni. Az túl sok felesleges és magyarázatra szoruló kérdést vetne fel. Még többet, mint a puszta jelenlétem.
Talán némi megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy nem engem kezd faggatni. Hálásan ereszkedik meg a vállam, és visszahelyezkedem a székbe, de még mindig nem nézek rá. Sem most, sem akkor amikor a férfi, akit már többször hallottam beszélni meg nem szólal.
- Freddy vagyok. Ingatlanértékbecslőként dolgozom, és két hete járok ebbe a kis csoportba. A feleségem beszélt rá.- zavarodottan kissé talán szégyenkezve köhécsel, majd folytatja.
- A többiek már tudják rólam, hogy a házasságunk megromlása, és a balesetünk vezetett oda, hogy inni kezdtem úgy öt hónapja. Régóta próbálkoztunk, hogy gyerekünk legyen...végül sikerült. Boldogok voltunk. Aztán haza akartunk utazni a szüleimhez, és...az én hibám volt. Túl erősen akartam bevenni a kanyart, túl gyorsan mentem….elvesztettük a babát. Azóta nem tudjuk magunkat túltenni rajta. Én nem tudom.- elhallgat, miközben kíváncsian figyeli a doktor reakcióját. Nem is kell a főnökömre néznem, hogy tudjam, bár a kérdése nem nekem szólt, mintha valahol rejtetten, különös metakommunikációt nyitva hozzám szólt volna. Hogy mit keresek itt, hogy mi ez az egész...hogy mi történt, ami miatt éppen ezen a helyen kell találkoznunk? Bárhol el tudtam volna képzelni, hogy egyszer talán beismerem, hogy elmondom, hogy egy kicsit nyitok felé...de hogy éppen itt.
Nem nézek fel. A hallgatásom mégis neki szól. Könyörgöm ne faggasson. Ne most.

Végignézek ezeken az embereken, többségük – most már – szégyelli azt, hogy ide jutott. Nem néznek rám, vagy épp csak arra az időre, amikor kérdezem őket. Nehéz felvenni velük a szemkontaktust, pedig én nem azért jöttem ide, hogy ítélkezzek. Azért vagyok itt, hogy tudásom legmagasabb fokán segítséget nyújtsak nekik. Szeretném, ha úgy távoznának a mai gyűlésről, hogy elhiggyék, van tovább. Hogy amit leromboltak maguk körül, azt újjá tudják építeni. De marha nehezemre esik nem Leika-t nézni egyfolytában, aki ha tehetné, valami csoda folytán eltűnne a szemem elől. Amikor igent mondtam a felkérésnek - helyettesítsem dr Morgensternt -, még halvány lila gőzöm sem volt, mihez kezdek majd egy csoportnyi emberrel. Komoly elő munkát igényelt a mai terápia és hiába szedtem össze a gondolataimat húsz oldalon keresztül, azt hiszem, nem igazán lesz szükségem rá.
Ajkaimat vonallá préselve hallgatom a férfi mondandóját. Néha bólintok, csak hogy érzékelje, valóban érdekel a története.
-Üdv Freddy. – Köszöntöm a fickót, halvány mosolyt kapok válaszul. – Először is, köszönje meg a feleségének, hogy rábeszélte arra, hogy ma itt legyen. – Még akkor is, ha úgy tűnik, a baleset, majd az italozás úgy tűnik, derékba törte kapcsolatukat. – Az emberek többsége beleesik abba a hibába, hogy saját magát kezdi okolni valami olyasmiért, amiről nem tehet. Túl erősen vettem be a kanyart… ugyan úgy kanyarodott azon az úton, mint szokott, ugyan olyan sebességgel hajtott, mint amivel szokott. De a bűntudat, az önmarcangolás, felerősítik ezeket az érzéseket. – Igenis ismerős emóciók ezek számomra is. Sok évembe tellett, míg rájöttem, nem én vagyok a hibás azért, mert anyám beteg lett. Kódolva volt genetikájában a kór, csupán a megfelelő alkalomra várt, hogy kitörjön belőle. Sajnos, ez az esemény épp az én születésemmel esett egy időre.
Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy megosztom a saját tapasztalataimat ezekkel az emberekkel, hisz legtöbbjükkel nem találkozom soha többet – legalábbis remélem, hogy Calvin többször nem akar elutazni újdonsült szeretőjével -, de végül úgy döntök, inkább mélyen elásom magamban a szándékot.
Mostanában így is elég sokszor bukkan fel előttem csak úgy a gondolat arról, vajon én örököltem e anya pszichés zavarait. Vajon hamarosan én is olyanná válok, mint ő? Egyetlen egy dolog miatt vagyok csak nyugodt. A tudat, hogy kiestem már abból a korból, amikor minden előjel nélkül felbukkan az ember életében. De mint tudjuk, léteznek orvosi csodák.
Leika-ra pillantok, ő következne a sorban, mégsem hozzá intézem szavaimat. Közvetlen mellette, egy igen csak fiatal lány ül, arcán ezerévnyi gyötrődés olvasható le. Egy percre kedvem lenne magamhoz ölelni. Annyira ártatlannak tűnik, olyan elveszettnek. Észreveszi, hogy őt nézem, mély levegőt vesz, majd anélkül, hogy megkérném rá, mesélje el történetét, belekezd.
-Üdv mindenkinek. – Köszönti a többieket, köztük engem is, mire egyszerre üdvözli őt az egész társaság. – A nevem Bianca és húsz éves vagyok. Heroinista, mániákus depresszióval karöltve. – Kezd érdekessé válni a mese. – Úgy nagyjából három hónapja vagyok tiszta, miután anyukám talált rám eszméletlen állapotban a szobámban. – Gyűrűjével játszik, nem néz a szemembe, inkább a többiek tekintetét keresi.
-És miért hagytad abba? Nyilván nem azért, mert eszméletlen voltál, a saját hányásodban feküdve. Gondolom többször előfordult már. Valaminek kellett történnie. Vagy igazából ma is csinálod titokban? – A helyiség levegőtlen lesz, hirtelen a felére zsugorodik. Bianca rám néz, égkék szemeivel átdöfi mellkasomat. – Rajta, ne válogassa a szavakat, mondja ki.
-Babát várok. – Rövidre fogja, végre a szemembe néz, de nem kíván többet nyilatkozni. Azt hiszem, ezzel végérvényesen eltiltom magam ettől az egésztől.
-Mi a helyzet magával? – Szándékosan úgy teszek, mintha nem ismerném. Ezzel magamat is levédem, nem akarok részrehajló lenni. Így is elé kellemetlen a helyzet, hisz a kollégám, a beosztottam, egy kedves barátom. De nem tehetek mást. Úgy kell tennem, mintha most látnám először és bár ismerős az arca, a története koránt sem. Az őt ért trauma után csodáltam, hogy egyáltalán visszatért a munkába. A folytonos viselkedés elemzések, a megfigyelések, mind kudarcot vallottak. A hölgyemény tökéletesen rejtette el életének ezen szakaszát. Amit egyrészt megértek, másrészt viszont csalódott vagyok, amiért nem kér a segítségemből. Mit gondol, hogy kiteregetném a magánügyeit? Hogy kinevetném azért, mert rászokott valami cuccra? Dühös lennék, az biztos, de sose ítélném el.

Miles & Leika

"We're unknown and wrong, special when I come."

Mr Morgenstern már a kezdetektől - mint más hasonló csoportnál- szorgalmazta, hogy kört bezárva helyezkedjünk el, így mindenki figyelni tudott a másikra, és nagyon kevés lehetőséget adott az elrejtőzésre. Persze én is, mint mások megtaláltuk a hallgatásban rejlő esélyt és éltünk is vele. Nem mindenkinek megy olyan egyszerűen beszélni a problémáiról, és hozzám hasonlóan kicsit talán a szégyen és a menekülési vágy is mozgatórugója a cselekedetnek. Ettől még szorgalmasan jártam, részint apa miatt, részint pedig azért, hogy ne érezzem ezzel az egésszel kapcsolatosan olyan egyedül magam. Meghallgatni, hogy a többiek hogyan küzdenek meg a démonaikkal, hogyan esnek vissza ahogyan magam is, és hogyan próbálnak szívósan, ezredszer is talpra állni….szóval mindezek együttesen járultak hozzá, hogy bár nem feltétlen hittem a hatásában, de jártam kitartóan. Persze nem állítom, hogy ettől bármi könnyebb lett volna, de legalább valamiféle fix pont lett az életemben a munka és apa mellett.
Jobbomon Rose foglalt helyet,mint szinte minden alkalommal, és gyakorta beszélgettem vele egészen a metró megállóig hazafelé. Megtudtam, hogy tizenhárom évesen az anyja kuncsaftjai szoktatták rá az amfetaminokra, majd a keményebb drogokra. Úgy vedelte a piát mint más az ő korában a málnaszörpöt. Tizenhat évesen már túl volt egy elvonón.Most huszonkettő és harmadszor fut neki az egésznek, de le akar állni. Tehetsége van a varráshoz, és a sütemények készítéséhez. Többnyire ezerszínű tarka ruhákban jár, és átmenetet képez a hatvanas évek hippijei, meg a nyolcvanas évek neonbolondjai között. A haja élénk narancssárga. Éppen most. De volt már zöld, lila és egyszer habcsókrózsaszín is. Szenvedélyesen kísérletezik a macaronokkal, és lukat beszél az ember hasába, ami gyakorta kapóra jön, ha éppen hallgatni szeretne aki a társaságában van. Történetesen én. Rose nyílt szívű, néha félelmetesen naív teremtés, aki szerint a világban annyi jó dolog vár az emberre és meg kell ehhez minden lehetőséget ragadni. Megjárta a poklot mégis vallásos áhitattal hisz a mennyei üdvözülésben. Különleges lány, és talán ezért ő az egyetlen akivel már másodszor találkozom ezen a terápián, és talán mind közül az egyetlen akinek több mindent elmondtam. Persze jobbára akkor amikor azokat a bizonyos sétákat tesszük meg a metróig. Mindig megállunk a lejárat melletti francia pékségnél egy fokhagymás bagettért, és mire megjön valamelyikünk szerelvénye, rendszerint már a fele sincs meg.
Olyan kedves nyíltsággal figyeli most is Freddyt majd Mr Miles-t, hogy észre sem veszi mennyire menekülni akarnék ebből a helyzetből. Nem akarok beszélni, sem arról, hogy miért vagyok itt, sem arról, hogy hanyadszor. Eddig mindig ki tudtam kerülni a témát, eddig mindig semleges vizeken eveztem ha a főnökömmel kellett beszélgetnem, és valahogyan elrejtőztem előle a lelkem titkos kis zugaiba, nem mutatva mekkora odabent a káosz. Elég ha a magánéletemben én nem vagyok képes a felszínen maradni, nem akarom, hogy ez kihasson a munkámra is. Pokoli nehéz volt legyűrni minden nap az elvonási tüneteket, pokoli nehéz volt megtámasztva a homlokom a női mosdóban negyed órán keresztül mantrázni, hogy nincs szükségem semmi másra csak a hitemre önmagamban és abban, hogy jó úton haladok. A csempe hűvöséről hangtalan siklott le a motyogásom, elveszett ebben az örökké kóválygó visszhangban az éjszakai nyugalomban. Minden nap küzdelmet folytattam azért, hogy ne remegjen a kezem, hogy ne izzadjon a tarkóm, hogy ne egy napos sivatagi gyaloglás tikkadtsága hintázzon a nyelvemen, hogy ne akarjak most azonnal kirohanni a világból és üvöltve követelni egyetlen kortyot. Végig csináltam már egyszer és most is végig fogom.
Persze Drew távozása, az, hogy megint magamra hagyott ebben a helyzetben nem tett jót így is megtépázott és a feladás szélén egyensúlyozó önbecsülésemnek. Én mégis csináltam. Mégsem akartam feladni, noha a célok olyan homályosak voltak, mint a parti sziklák egy ködös őszi hajnalon.
Mr Miles tekintete egyenesen az arcgödrömön siklik végig érzem még a sóhajtását is, ahogyan engem figyelve már éppen szólna, de végül a balomon helyet foglaló Biancához szól. Nem könnyebbülök meg. Nem érzem azt, hogy a gyomromban a görcs oldódott volna, nem érzem, hogy bármit is megoldottam volna, pusztán elodáztam egy vallomást ami túl régóta érik ahhoz, hogy végleg a szőnyeg alá seperjem. Megemelem a fejem, és a hajamat kitűröm egyik oldalon a fülem mögé és egy fél másodpercig Mr Miles-t figyelem. Nem engem néz, hanem a lányt, aki beszélni kezd, mégis tudom, hogy valahol a szeme sarkában ott van az az érdeklődés ami nekem szól, ami mégsem jött elő, mégsem kért nyíltan számon. Hálás voltam érte. Legalábbis egy időre. Legalábbis annyi időre amíg Bianca beszélt.
Az utolsó mondata után beálló csendben én is azok közé tartozom akik gondolatban még apróbbá töpörödnek és hagyják, hogy a lány egyedül élje meg azt az egyetlen célt, ami erőt ad neki. Egy új élet. Egy gyermek. Sosem gondoltam rá, hogy lassan nekem is lehetne….hogy talán megtalálhatnám benne az egész életem forrását, az egész értelmét. Egyszer került szóba Drew és közöttem a házasság, de mintha csak egy bolond vicc lenne elnevettük az egészet. Én inkább csak kínomban, hogy így gondol rám. Nem tud komolyan venni. Igaz néha én sem magamat. Túl sok a seb a lelkemen, túl sok a heg a szívemen, túl sok még a fájdalom amit anyám egykor maga után hagyott, a múlt kísértetei….túl sok minden van ami nem tenné lehetővé. Még akkor sem ha akarnám. Most meg már nincs kivel akarni sem. Ismét nincs.
A szavai némi késéssel jutnak el hozzám. Annyira befelé figyelek, annyira a gondolataim tartanak ott, abban a másik világban, ahol igyekszem megemészteni az életem buktatóit, hogy kell legalább egy perc mire felfogom, hogy a kérdése nekem szólt. A magázódása viszont szinte azonnal nekem csapódik és világossá teszi, hogy nem akarja felfedni a kettőnk közötti ismeretséget. Szégyelli. Ez az első gondolatom, aztán meg az, hogy azt hiszem én nála is jobban szégyellem, hogy éppen itt találkozunk. A merénylet óta kifejezetten kerültem a társaságát, de lassan már nincs hova hátrálni. Vajon meg tud majd bízni bennem ezek után? Ez az első amit eszembe jut, de kimondani nem mondom. Csak beharapom a szám sarkát, és felnézek rá. Most először nézek a szemébe, de ott semmi mást nem látok, csak egyszerű, bár talán értetlen érdeklődést: Mit keresek én itt?
Segélykérőn, szinte kínosan sietősen pillantok oldalra Rose-ra.Ő rám néz, és tudja, hogy nem fogok beszélni, hogy nem akarok beszélni….hogy én képtelen vagyok arra amire ő. Csak most még talán a valódi okát nem tudja. Azt hiszi, ugyanúgy ahogyan a korábbi alkalmak mindegyikén a hallgatást választom, és sok idő lesz mire egyáltalán beszélni kezdek az egészről.
- Oh….óóóó hátőőő...nem hiszem, hogy Lei-t szóra fogja bírni!- kiált fel, miközben eleddig engem nézett, majd sietve végigpillant a többieken mintegy megerősítést várva….néhányan bólogatnak is, majd a főnökömre tekint és már beszél is. Úgy ahogyan szokott: csacsogva, egyszerűen, kedvesen, szinte gyermeki ártatlansággal.És felfedi azt, amire én magamtól képtelen lennék, és talán...talán egyszerűbb is ha most derül ki. Legalábbis egy része. A fontosabb része.
- Lei már másodszor van itt, ilyen izé...szóval Mr Alkohollal támadt némi nézeteltérése, és kegyetlenül tud félni a magánytól. Meg a darabolós horrortól és a csúszós jégtől...de ez mellékes- legyint, én pedig fel sem merek nézni. Egyszerű kínnal figyelem a nadrágomat, és gyűrögetem a pulóverem ujját, ahova eldugtam zavaromban a kezeimet. Elrejtőztem. Megint.
- Meg akarták nemrég ölni is...tudja...és a pasija, az a rohadék is lelépett megint, mint legutóbb is, meg azelőtt még számos alkalommal.- ezt talán nem kellett volna, de az igazsághoz valóban is hozzátartozik.
- Szóval Lei a mi csendkirálynőnk, és majd fog beszélni, csak hát maga először van itt, még nem ismeri magát...Mr Morgenstern-nek is sok alkalom után sikerült szóra bírnia. Bocs ha sokat fecsegek, amúgy Rose vagyok és én már veteránnak számítok itt ugyanis harmadszor járok ebbe a csoportba hat éven belül.- ez a naív, édes lány nem is tudja mennyire hálás is vagyok egyben és mennyire rettenetesen érzem magam mindattól amit elmondott. Sóhajtok egy hatalmasat és felpillantok Mr Miles-re, egyetlen szó hagyja el az ajkaimat, az is csendesen, szinte csak leolvasható róla, alig hallható.
- Elnézést. Bocsásson meg!
A helyzetért. Hogy itt vagyok, hogy itt találkozunk, hogy ezt mind megtudta, de korántsem mindent, és azt sem tőlem. Sem korábban, sem most.
Az ajkamba harapok, és megint a pulóverembe eldugott kezeimmel morzsolgatom az ujjak szélét, és a padlót fixírozom. Lehet ezt még fokozni?
Mr Miles az egyetlen ember volt akit a barátomnak tekintettem a munkahelyemen, aki segített nekem, aki bizalmat szavazott nekem. És most minden romba dőlni látszik. Féltem. Nagyon féltem.

Meglehetősen furcsán érzem magam. Nem csak azért, mert első alkalommal nézek szembe velük, hanem azért is, fel villámcsapásként ért a felismerés, hogy a egyik legjobb ápolónőnket itt találom. Egyelőre nem tudom, mi az oka annak, hogy hetente megtiszteli a jelenlétével a csoportot, de kíváncsian várom, hogy elmondja. Már, ha el akarja mondani, mert úgy érzem, nem itt és nem most lesz az a pillanat, hogy szóra bírhatom.
Bianca néz rám, beszívja alsó ajkát, ahogy tekintetemmel végigfutok törékeny testén. Már látszik rajta a terhesség korai szakasza. Pocakját nem igyekszik bő ruhákkal leplezni, nekem mégse tűnt fel. Úgy tűnik, büszkén viseli az állapotát, bár szavaiból ítélve, ez nem volt mindig így. Nem tudom mire vélni ezeket a jeleket, amiket felém küld, de gyanítom, hogy potenciális apa jelöltként tekint rám. A lányom lehetne, másrészről senki nem akar mentális problémákat örökölni. Így is nehéz sora lesz a babájának. Ha függőként jön a világra, talán sosem lesz normális élete.
Nagy érdeklődéssel fordulok hát Leika felé, kíváncsian, talán kicsit nyersen teszem fel neki a kérdésem, de nem tehetek kivételt. Hátradőlök a széken, kinyújtóztatom lábaimat, egyiket a másikra vetem és mellkasom előtt összefűzöm karjaimat. Fejemet oldalra billentem és várok. Épp úgy, mint a többiek. Szeretném tudni az okát. Meg szeretnék bizonyosodni afelől, hogy nem azért lett függő, mert az életére törtek. Hogy nem kínozzák nap, mint nap rémálmok és ezért vetemedett arra, hogy tudat módosító szerekkel elnyomja a benne tajtékzó félelmet. A lelkiismeretem mocorogni kezd valahol egész hátul, a lelkem mélyén és rohadtul nem tetszik a dolog. Az egész intézmény tudja, hogy magamat okoltam a történtek miatt. Úgy gondoltam, nem figyeltem meg eléggé a beteget, nem ismertem fel a lehetséges dühkitöréseket, nem analizáltam megfelelően a viselkedését. Pocsék orvosnak gondoltam magam és eljátszottam a gondolattal, hogy feladom a praxisomat. Magamhoz veszem anyámat és éldegélünk kettecskén, a világtól elzárva. De ott volt az életemben Jules, aki helyre tett, megrázott és addig lökdösött, míg végül felülkerekedtem a gyötrődésen. Eddig fel sem fogtam igazán, mit élhetett át Leika, mi játszódott le a fejében azon a napon, abban a percben, amikor Mr Martens úgy döntött, megfosztja az életétől. Máig nem tudjuk az okát, egyszerűen úgy gondoljuk, Leika rosszkor volt rossz helyen.
Elmosolyodom, kicsit csalódott vagyok, hogy nem hallhatom az ismerős hangot, amit ezer közül felismernék. Csendben figyelem a lányt, néha az arcára pillantok, de leginkább a mellette ülőt fixírozom. Hátha azzal, hogy le sem veszem róla a szemem elérem azt, hogy megszólaljon.
-Köszönöm Rose a beszámolót, de én Lei-től szeretném hallani. – Szándékosan használom az imént említett becenevet. Ritkán szólítom így, legtöbbször csupán azért, mert sietek és nem fecsérlem az időmet hosszabb szavakra. A betegnek amúgy is doktor úr vagyok, az igazgató pedig valamilyen oknál fogva Gus-nak szólít, pedig az a második keresztnevem.
-Nem kell félnie. – Engedek a komor testtartásból, karjaimat leengedem, ujjaimat összefűzöm ölemben. – Szép és jó, hogy a barátnője ennyi mindent tud magáról, de ha jól sejtem, ezek mind csak a felszínt kapargatják. – Nem akarok ráijeszteni, nem akarok tolakodó vagy erőszakos lenni, csak meg akarom érteni, miért érezte úgy, hogy az alkohol lehet az egyetlen megoldás az életében.
-Mióta iszik? – Kérdezem finoman, mint amikor az édesapa rákérdez gyermekére, miért olyan csendes, olyan zárkózott. – Nem Rose, most nem magát kérdeztem! – Mutatóujjammal csendre intem a lányt, láttam szemem sarkából, ahogy ajkai elváltak egymástól, szinte már hallottam is a szavakat.
-Nincs miért megbocsátanom Leika. Csak engedd, hogy segítsek. Kérlek…. – Magam sem veszem észre, hogy a magázódásból hirtelen tegeződés lesz, hogy az addig kimért, karót nyelt orvosból kenyérre kenhető fickó válik. Kiesek a szerepemből, amit egy egész napon át gyakoroltam. Terveim közt egyáltalán nem szerepelt, hogy egy kollégámat is viszont látom a sorok között.