Nem is tudom, hogy mit meséljek el nektek, mert az egész életemmel nem foglak titeket untatni, hanem kis részleteket hozok, amikből megértitek, hogy miért lettem olyan ember, amilyen most vagyok.. Sok minden segített, hogy ezt az utat válasszam, de kiemeltem a legfontosabbakat nektek.

Emlékszem a kis házra, amiben a nagyi lakott messze a várostól, mindig hozzá mentünk le hétvégére és most is itt állok, de már nem lakik senki sem itt, mert a nagyi meghalt. Súlyos betegsége volt, agydaganat és az orvosok nem tudták kezelni..Penny még nagyon fiatal volt akkor, amikor a nagyi eltávozott és én sem emlékszem rá annyira, amennyire kellene. Mindig mosolygott, annyira aranyos volt és rengeteg pénzt nyomott a zsebembe, amikor csak tudott. Minden egyes előadásomon -kis sulis előadások, mint a Hamupipőke és stb.- ott volt, sosem hagyott ki egyet sem, csak akkor, amikor megbetegedett.. Olyan helyen volt a daganat, amit nem tudtak kivenni, így értelem szerűen belehalt, mert elszorította az agynak azt a részét, melyek a belsőszervek működésért felelősök. Azt kérte tőlem, hogy mindig egyen vidám és nevessek sokat, mert a nevetésem olyan, akár az angyalok csilingelése.

Talán tíz éves voltam, amikor már a nagyi nem volt többet és elhatároztam, hogy nem fogok egyetlen előadáson sem szerepelni, de anyukám nem hagyta, azt kérte, hogy folytassam, mert van tehetségem benne. A legszomorúbb a drámatanárom volt, amikor elhagytam a csoportot és nem folytattam tovább azt, amibe belekezdtem.. Sajnáltam, de nem akartam folytatni, mert láttam azt a széket, amiben anno még  nagyi ült. Egyszer elhívott külön az édesanyám, átadott egy levelet, amit még a nagyi írt, kételkedtem, mert azt hittem, hogy ő írta ezt, hogy rávegyen arra, hogy csináljam tovább, de felismertem a kézírást és éreztem a nagyi szagát.. Igen, szinte a nagyim miatt vagyok olyan ember, amilyen most vagyok, ő indított el ezen az úton és miatta tartok ott, ahol vagyok.

Szerettem az iskolás éveimet, szerettem suliba járni mindig is, csak azt nem szerettem, ha valakit ok nélkül bántanak vagy esetleg valaki beképzelt.. Mindig is a kedvelt személyek közé tartoztam, akit nem érdekelt, ha valaki kibeszél és rosszakat mond rá a háta mögött, nem foglalkoztam velük és inkább választottam a "lúzerek" asztalát, mint a "menőkét". Nagyon sok érdekes embert ismertem meg, de most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miért kezdtem ezt elmesélni.. Volt egy fiú, volt egy fiú az iskolában, aki olyan sötét alak volt, sosem nevetett és mindig egyedül ült, mindenkivel bunkó volt és gonosz.. Próbáltam kicsit felvidítani, kedveskedni vele és szebbé tenni a napjait és ez most nem, nem egy tiniszerelem, hanem egy különös barátság.. A fiúnak borderline személyiségzavara volt és mániás depressziós, figyelnem kellett minden egyes tettemre és szavamra, mert képes volt depresszióba esni egyetlen bunkó gesztustól.. nagyon érzékeny volt és hamar felkapta a vizet, nehéz volt közel kerülni hozzá, de egyik nap csak megtört a jég és minden megváltozott, barátokká váltunk.. Ekkor tanultam meg, hogy nem szabad semmit sem feladni, mert minden egyes erőfeszítésünknek értelme van.

De rólam most ennyi elég, majd még elárulok részleteket, megtudhatsz rólam többe tis, ha türelmes leszel és olvasol a sorok között. Köszönöm a figyelmet!