Pontosan ötvenhárom napja, hogy egy elkeseredett estémen borral és divatlapokkal igyekeztem felvidítani magam – ennek eredményeképpen pedig emailt írtam New York egyik legnevesebb divattervezőjének. Onnan tudom, hogy a kelleténél több bort ittam, hogy másnap meg voltam róla győződve, csak egy őrült álom volt az egész, mégis kaptam rá választ. Katherine 'Cat' Alarie-Crowley válaszolt nekem. Ez legalább akkora szám, mint hogy egy helyesírási hibám sem volt abban a levélben. Pontosan negyvenöt napja (kellett egy pár újraolvasás, amíg tényleg elhatároztam magam, na), hogy időpontot kértem az asszisztensétől, a kiosztott pillanat pedig elérkezett. Ez idő alatt néha azt hittem, tényleg bele lehet halni az izgatottságba, máskor egészen megfeledkeztem erről az új kihívásról, most azonban... Már abban sem vagyok biztos, hogy a saját nevemet gond nélkül meg tudnám mondani, úgyhogy már az is sikerélmény, amikor a segítségemre siető asszisztensnek meg tudom mondani, mit keresek itt. Annyi mindent begyakoroltam. Ki vagyok, miért jövök, mit szeretnék csinálni, miért szeretném, hol tanultam, mennyire ismerem a cég és a tervezőnő munkáit, mit gondolok, hogyan dolgozom én, mi a szakmám, miben vagyok jó, miben tudnék még fejlődni... De már semmire sem emlékszem. Úgy érzem magam, mint egy igazi próbababa, csak kongó üresség van a gondolataim megszokott helyén. Cecére gondolok, hogy azt mondaná, meg tudom csinálni, csak nagy levegő és ne féljek semmitől - ettől viszont elfog a bűntudat. Még az üres fejemben élő Cece is kedvesebb hozzám annál, mint amit pillanatnyilag tőle érdemelnék. Egyáltalán nem lenne szabad ezen agyalnom. Miért agyalok bármin, egyáltalán? Sötétzöld szoknyám fehér hímzésén simítom végig az ujjam, újrarajzolva a virágmintát, ezzel nyugtatva magam. Megadni magamnak a lehetőséget a változásra még nem rossz döntés, bizony elég sok jó is kisülhet belőle - annál pedig csak jobb lehet, mintha semmit sem tennék. Mindig is proaktív voltam, és csak azért, mert ez minden eddiginél nagyobb lépés, nem szegheti kedvemet. Egy szívroham annál inkább, de bármennyire is dübörög odabent a gépezet, amikor végre felállok, tudom, ő is kibírja. Úgy ölelem magamhoz a táskámat, mintha az lenne az egyetlen biztos pontom ebben a pillanatban, a mosolyom mégis hatalmas és lelkes, amikor belépek az iroda ajtaján.
Azt sem igazán tudom, hol a fejem, négy napja jöttünk haza a Párizsi Divat Hétről, még mindig lecsengőben vannak az interjúk, a véleménykérések, az ide-oda hozzáfűznivalók megfogalmazása. Nem mintha panaszkodnék, elvégre siker volt, felkapottnak lenni pedig jó. Csak még jobb lenne, ha közben a fejem is tudnám, merre van. Jessa nagy segítség, egyrészt gyönyörűen mutatott mellettem minden megjelenésen, méghozzá a saját ruháinkban, másrészt pedig példásan bánik a médiával. Most is egy online interjút csinál a nevemben egy jól menő divat blognak, és mindenféle kétség nélkül rá is bíztam. Ott volt minden lépésnél, ami pedig a bennem zajló részeket illeti, hát hallotta már őket ezerszer mellettem állva. Nem mintha az egyéb dolgaim olyanok lennének, amiket más nem tudna megcsinálni, viszont olyanok, amiket szeretek én megcsinálni. Mint mondjuk eldönteni, kiket hívjunk meg a divathét sorozat záró partijára, vagy visszajelezni újságoknak, hogy melyik ruháinkat engedjük belerakni, melyiket nem, vagy éppenséggel, mint most is, interjúztatni. Már délelőtt is volt nálam egy lány, az a fajta, akinek tálcán kínáltak valószínűleg még egy tálcát is, ha arra volt szüksége. Emlékszem, az apja kért meg, hogy esetleg találjak neki valami munkát, mert „érdekli a divat”, én meg belementem, hogy meghallgatom, mert az apja Valaki, és nem mondunk kerek perec nemet Valakiknek. Én alapvetően keveseknek szoktam. Így az interjú után már nyugodt szívvel fogok. Lássuk a mai második versenyző miképp teljesít... Nagyjából rémlik, hogy a lény egyszerűen csak írt nekem egy e-mailt, amiből nem sok derült ki, viszont szórakoztatott, és szeretem a bátorságot, így belementem a dologba. Kiderül, hogy élőben is bátor és szórakoztató-e. Meg hogy mégis mit szeretne itt kezdeni magával nálunk. Felállok, ahogy nyílik az ajtó, és Trish betessékel egy felettébb mosolygó, felettébb vörös lánykát az ajtón. Akaratlanul is viszonzom a mosolyát, ahogy elé megyek, és a kezemet nyújtom. – Üdvözlöm, Cat Alarie-Crowley vagyok, kérem foglaljon helyet – intek a kanapé felé, ahová én is letelepedem, amint leült. – Először is elnézést kell kérnem, amiért ilyen soká sikerült időpontot találnunk, bár ha figyeli a divatvilágot, tudja, mennyire zsúfolt időszakon is vagyunk túl – kezdem, még mindig mosolyogva, ahogy elhelyezkedünk. Kedvelem a vörös hajú embereket, sosem unalmasak. Van hogy szörnyűek, van hogy csodásak, de sosem unalmasak.
New York mindennek a központja, így a divatvilág is erőteljesen összpontosul a városban, számos világhírű tervező dolgozik, él, pezseg körülöttünk, ezért is választottam ezt a helyet, ezt a várost az életemhez. Engem éltet ez a vibrálás. Megihlet a zsenik közelsége. Tisztában vagyok vele, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint jómagam, ezért is mertem csak úgy emailt írni; mégis, néha egészen feljebbvalóként látom őket, ezért nem hittem el, hogy kaptam választ. Most is úgy lüktet belül a szívem, mintha a maratonról érkeztem volna, és ennek kisebb részt oka csak az interjú, sokkal inkább hat rám, hogy Cat vár az ajtó túloldalán. Levakarhatatlan mosollyal lépek be, és elönt a boldogság, amiért olyannak látom, amilyennek képzeltem: egy komoly, sikeres cég feje, mégis úgy mosolyog rám, ahogy a legkedvesebb emberek szoktak az utcán. Magától értetődően. Kissé kapkodva fejtem le a jobbom a szorongatott táskáról, habár nem súlyzókat cipelek magammal, azért a papírnak is van egy tömege bizonyos mennyiség után, és meg kell találnom a tökéletes fogást, hogy ne szórjak mindent a lába elé. Szerencsére ebből semmit sem veszek fel, könnyedén szorítom meg a kezét a bemutatkozáshoz. - Lina Darrell. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - A csillogó szemeim valószínűleg alátámasztják a szavaimat. Engedelemesen foglalok helyet, amikor kínál, a szütyőmet a padlóra helyezem, a kanpénak támasztom - a benne álló mappa így megtalálja az egyensúlyát, és nincs szükség további támogatásra részemről. - Ugyan, nem kell szabadkoznia, örülök, hogy végül találtunk egy megfelelő időpontot. - Azt nem árulom el, hogy igazából bármennyit hajlandó lettem volna várni, mert azért az mégiscsak túlzás lenne, de egy hónap valóban csekélység. - Hallottam, hogy elsöprő volt a siker, szívből gratulálok. - Csitítok kicsit a sokwattos mosolyomon, hogy ne vakítsam meg, a szemem azonban továbbra is lelkesen csillog. - Eddig talán most a legnagyobb a visszhang, igaz? Bár nekem a tavaly téli kollekció is legalább ennyire tetszett, nagyszerű, hogy most még több emberhez eljut majd. - Véleményem szerint egyébként is a téli ruhákban van a legnagyobb kihívás. A legtöbb ismerősöm követi a divatot és a hozzá kapcsolódó rendezvényeket, viszont úgy sejtem, hogy aki nem szentel erre nagyobb figyelmet, csak akkor találkozhat a szereplő ruhákkal, alkotásokkal, ha a média elég nagy felfújtat kerekít belőle. Igaz, hogy a Diehl már kap hangot a helyi és az országos lapokban is, de minden egyes "felhajtáskor" egyre nagyobb szeletet kap a közös tortából. Ilyen a siker. Én pedig őszintén örülök, hogy egyre több figyelmet kapnak, főleg mert a nő valamiért kifejezetten szimpatikus nekem, hiába ez az első alkalom, hogy egy karnyújtásnyira üldögél tőlem, a számtalan vele készített interjú valahogy... Mintha már rég ismerném. Ezek után csak azt remélhetem, hogy a valóság olyan közel áll az médiában megjelent alakhoz, amennyire csak ilyesmi lehetséges.
Szeretem, mikor valaki olyan lelkes, hogy nem tudja türtőztetni magát. És nem úgy értem, hogy pattog örömében, vagy hasonló megalázó dolgok, de Lina Darrell örül, hogy itt lehet, izgatott, és ez süt róla. Engem is izgatottá tesz, hogy megismerjem. A rám szegeződő lelkes tekintet, az izgalomtól kicsit gyorsabban kimondott szavak, az egész testbeszéde mind-mind azt jelzi felém, hogy minden vágya volt idekerülni. Kezdem remélni, hogy nem kell neki csalódást okoznom. – Én is örülök, hogy nem szegte kedvét a várakozás – mondom őszintén, mert tényleg jó látni, hogy ennyire érdekli. A másik nő, akit ma interjúztattam, nem lehetett volna unottabb a dologgal kapcsolatban, cak az érdekelte, mennyit kapna, mettől meddig tart a munkaideje, vannak-e túlórák, és ha igen, fizetjük-e, illetve kap-e kedvezményt a ruháink árából. Mindezt Chanel ruhában és Jimmy Cho cipőben, a létező legfojtogatóbb illatfelhőbe burkolva, szóval mondanom sem kell, hozzá képest Miss Darrell egy friss fuvallat. – Ó, köszönjük – szélesedik ki a mosolyom kicsit meglepetten, mikor a PFW-n keltett visszhangunkra tereli a szót, és még a tavalyi kollekciót is megemlíti. Plusz pont a tájékozottság, az biztos. – Igen, idén mindegyik bemutatón nagyobb a sikerünk, mint tavaly, de ez általában így megy, míg az ember nem hibázik valami szembetűnőt. Akinek tavaly tetszett, az jött az ideire is, és hozta az ismerőseit, és így tovább. Egy ponton túl pedig már csak azért is jönnek, hátha hibázunk valami szembetűnőt, és ők lesznek azok, akik rámutathatnak. A divat szakma nem a legtámogatóbb közeg – nevetek fel kicsit a visszhang-gyorstalpalón, amit kap. Minél magasabbra tör az ember, annál nagyobbat lehet esni, és ez a divat szakmában fokozottan így van, mert ezerszer hangosabban történik az az esés, mint bárhol máshol. Talán kivéve a repülőgép-pilótákat. Az ő eséseik nagyobb port kavarnak, meg kell hagyni. - Mielőtt belemélyednénk, megkínálhatom egy kávéval, teával, valami üdítővel? – ajánlom fel, ahogy kicsit oldalra dőlve a kanapé melletti asztalkán megnyomok egy gombot, ami kint jelez Trishnek. Miss Darrell akárhogy is dönt, én ölni tudnék valami koffeinért, még ha csak zöldtea formájában is, amit végül kérek Trishtől. Nem a legjobb időszak erre, de próbálom visszafogni a koffein-fogyasztásom. Szerencsére az utóbbi hetek izgalmai nem csak kifárasztanak, de egyben fel is pörgetnek, ami egy érdekes kombináció. – Szóval... – kezdek bele, ahogy újra egyedül maradunk. – A levele nagyon lelkes volt, bár meg kell, hogy mondjam, nem teljesen volt világos, milyen pozícióra is szeretne nálunk jelentkezni. Nem vagyok az a rigolyás fajta, szerintem ebben a szakmában annyira nem is lehet, így aztán semmi nincs kizárva, csak éppen nem tudom, mit szeretne csinálni. Az önéletrajzából eddig úgy tűnt, a jelmeztervezés felé orientálódik. – A képesítése alapján persze sok minden lehetne itt is, ha ez érdekli, de kíváncsi vagyok, ő mit szeretne elérni. Illetve majd a portfóliójára is, de előbb vegyük át a gyakorlatiasabb kérdéseket.
Szeretnék dobolni a lábammal, körbesétálni az irodát, elképzelni, ahogy itt dolgozik és tervez, telefonál és szervez. Itt történik a csoda! Mivel ezt azonban mégsem tehetem meg, a lelkesedésem egy az egyben a mellettem ülő nőre összpontosítom. Talán nem lesz sok. Talán estére úgy gondolom majd, hogy rengeteg volt, és semmi esélyem. Talán olyan magabiztos leszek, hogy háromszor is felhívom anyát, mielőtt el tudnék aludni. Mot azonban csak a jelen van, meg én meg ő. Könnyed a divathét-téma, mintha csak úgy beszélgetnénk, nem is interjú volna; örülök, hogy személyesen is elmondhatom neki a véleményem, még ha ezer szájból hallotta is már ugyanezt. - Nagy a verseny, ez kétségtelen... De a magam részéről, még ha kicsit naivan is, de szeretek hinni a tehetség erejében és az igazi elismerésben, bármin is csámcsogjon a média vagy a kollégák... Persze, mindig a maximumra kell törekedni, de végérvényben mind emberek vagyunk. - Gyengéden elmosolyodom, nem érzem magam feszélyezve, amiért a mondhatni bensőséges gondolataimat osztom meg vele, sosem titkolnám a véleményem, ha az ilyen egyszerű és határozott. Szeretnék mindenről ilyen könnyen gondolkozni, azonban akadnak dolgok, amikben kifejezetten nehéz oldalt vagy elképzelést választani, annyi a lehetőség és annyi a jó érv... Abban viszont nagyon is biztos vagyok, hogy sosem ítélnék meg senkit egyetlen hibája alapján, és szerintem az emberek többségéből pont ez a megértés hiányzik. Szomorú, sajnos. - Egy tea valóban jól esne, igen, köszönöm. - A kávé mindenképpen rossz ötlet lenne, egyébként is mondhatni érzékenyen reagálok a koffeinre, utána már képtelenség megzabolázni az elmém vagy a tagjaimat... Csak végső elkeseredés és szörnyű ihlethiány vezethet ilyen módszerekhez. Meg talán egy-két eszetlen buli, amikor túl gyorsan fogadom el az italt. Most azért kellőképpen észnél vagyok, és a kérdésével újra helyrebillen a találkozó miértje: nem baráti fecsegésről van most szó. Még ha hibázni megbocsájtható emberi bűn is, jobb a tökéletesre törekedni. Az első kérdésre számítottam is, mert visszaolvasva a neki írt emailt (Önnek szeretnék dolgozni!) kissé kaotikusan sikerült megfogalmaznom az elképzeléseimet. Inkább tűnt rajongói levélnek, mint jelentkezésnek, de talán imponáló volt a lelkesedésem - ezt gyakran mondják körülöttem. - Studió művészet szakon végeztem, de nem titok, hogy rajzolni és szabni-varrni szeretek a legjobban. A jelmeztervezés mind a kettőben adott teret és lehetőséget, viszont a budget meg a kreativitás is valamilyen szinten korlátozott, mert nem készíthetek mindenkinek virágos ruhákat, ha éppen ahhoz van kedvem. - Röviden felnevetek és a fülem mögé tűröm a hajam. Egyszerre kezdek koncentrálni és elkalandozni afelé, mi is az álmom. - Végső soron szeretnék olyan holmikat tervezni, elkészíteni, amik nem csak egy-egy darab erejéig lesznek láthatóak, amik elérhetőek valójában bárki számára, amik szembe jöhetnek az utcán, és amikről tudhatom, hogy nem csak nekem okoznak örömet. - A tesóim nem kifejezetten ugráltak érte, amikor méretet akartam venni róluk és mindenféle anyagot hasonlítottam a bőrük tónusához, viszont anya nagyon is sokszor nézte ki a sajátkészítésű darabjaimat a szekrényemből; nem egy barátnőmnek készítettem valami egyszerűt, de különlegeset; és mindegyikük arcán ott volt az a csillogás, amit én éreztem munka közben. - Tudom, hogy most még nagyon távol állok ettől, és a színház nem egy az egyben az élet, és azt hiszem, éppen ezért nem is fogalmaztam meg konkrét pozíciót... Mert már az is megtisztelő lenne, ha egy ilyen nagy divatháznál dolgozhatnék, ha csak egy kicsit belelátnék a működésbe, ha jobban megismerhetném a világát. Szívesen segítenék bárkinek, aki mellett elfér még két plusz kész, legyen az tervezőasztal vagy varroda... - Érzem, hogy újra Katre fókuszálok, a talán kissé eltompult érzékeim újra életrekelnek, és érzékelem a teret is magam körül. Nem tudnám pontosan felidézni, mit mondtam egy fél perccel ezelőtt, viszont nem is feszengek. Az ilyesmi mindig szívből jön.
Szélesedik kicsit a mosolyom, ahogy azt mondja, hogy még ha naivan is, de szeret hinni a tehetség erejében, mert bennem is mindig volt valami ilyen valamilyen szinten, különben sosem indultam volna neki a saját márkának. Nagyon sok… hit kell egy ilyenhez. Sajnálom az embereket, akikben nincs, valószínűleg mindig be fogják érni kevesebbel, mint amire hivatottak. – Sokat számít a média, meg a kollégák véleménye, de végeredményében mégis az lesz a mérce, mikor szembejön velem valamelyik ruhám az utcán. Szép és jó egy divatshow, de semmi ahhoz hasonlítható nincs, mint mikor láthatom az életben valakin, akinek nem ez a dolga, akit nem fizetnek érte, akinek semmi más oka nincs rá, hogy felvegye, csak annyi, hogy tetszik neki – osztom meg vele az övével kicsit összecsengő saját véleményemet is a dologról. Ahhoz, hogy eljusson az emberekhez, kell a hírnév, a pozitív sajtó, a kollégák elismerése, de tudnék olyan márkát mondani, ami iszonyat drága, csak épp hétköznapi ember nem venné fel. Abban a pillanatban visszavonulok, amint oda jutok. Ahogy Trish bejön, mindkettőnknek teát kérek, azt mondanom sem kell, hogy magamnak mifélét, hetek óta zöldteát iszom kávé helyett, és tudja is, hogy ez részemről nem fog változni. Egy vízforrásnyi idő múlva jön is vissza, ízlésesen felszolgált teakészlettel, azzal a fajtával, amit sok éve Párizsban láttam először, és mikor saját cégem lett, az első dolgok között volt, amit beszereztem. Két kis teáskancsó, benne forró vízzel, rajtuk pedig egy-egy tökéletesen ráilleszkedő bögre, mindez matt feketében, a bögrék szélén már le is csapódott egy kis gőz… Trish megkínálja Miss Darrellt a teafüves gyűjteményünkből, válasszon kedvére, míg én a magam filterét az elém rakott kancsóba lógatom, aztán visszatéve rá a bögrét. Automatikusan pillantok rá az órámra, és jegyzem meg, hogy ne áztassam túl, aztán visszatérünk a beszélgetéshez. Érdeklődve figyelem a válaszát a kérdésemre, hagyom, hogy mondjon, amit csak szeretne, nem szakítom félbe. Egyrészt nem illik, másrészt többet meg lehet tudni egy emberről, ha maga szabja meg a társalgás irányát, mint az irányított kérdésekkel. Azért arra rábólintok, hogy sajnos nem készíthet mindenkinek virágos ruhát, ha ahhoz van kedve. Gondolom sejti, hogy azért én sem… Bár erre még így nem is vágytam. De hát látott már cifrábbat is a divatszakma. A latex óta nem lep meg semmi igazán. – Hmm… Lássuk csak… - mélyedek kicsit a gondolataimba, mit is feleljek arra, amit mondott, miközben kiveszem a teafüvet a forró vízből, és öntök magamnak. – Őszinte leszek, nem keresünk pillanatnyilag sehová senkit. Viszont ez az esetek kilencven százalékában így van, pláne egy sikeres divathét időszak után. Nem ilyenkor szeretne elmenni innen bárki is. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy nincs is felvétel – mosolygok rá, biztatónak szánva a dolgot. – Azt az elvet vallom, hogy nem akkor kell felvenni embereket, mikor nincs más választás, hanem mikor a megfelelő ember besétál az ajtón. Már csak arra kell rájönnünk, mindkettőnk számára megfelelő lenne-e ez az együttműködés. Elkérhetem a portfóliód? Egyelőre magyarázat nélkül ahhoz, ami benne van – nézek rá várakozásteljesen. – Míg ismerkedem vele, elmesélhetnéd, milyen gyakorlati tapasztalatod van a szabással, varrással, első lépésként mindenképpen ott kellene kipróbálnod magad. Nincs a cégnél olyan, aki nem kompetens ezen a két területen, és a fő varrónőimre bármit szemrebbenés nélkül rá mernék bízni. Rengetegen indultak már el a szakmában az ő kezük alól, nekik is megvan a saját nevük a köreinkben. Persze mindeközben más munkafolyamatokba is belátást nyernél.
Kezdőlap
Pontosan ötvenhárom napja, hogy egy elkeseredett estémen borral és divatlapokkal igyekeztem felvidítani magam – ennek eredményeképpen pedig emailt írtam New York egyik legnevesebb divattervezőjének. Onnan tudom, hogy a kelleténél több bort ittam, hogy másnap meg voltam róla győződve, csak egy őrült álom volt az egész, mégis kaptam rá választ. 
Azt sem igazán tudom, hol a fejem, négy napja jöttünk haza a Párizsi Divat Hétről, még mindig lecsengőben vannak az interjúk, a véleménykérések, az ide-oda hozzáfűznivalók megfogalmazása. Nem mintha panaszkodnék, elvégre siker volt, felkapottnak lenni pedig jó. Csak még jobb lenne, ha közben a fejem is tudnám, merre van. Jessa nagy segítség, egyrészt gyönyörűen mutatott mellettem minden megjelenésen, méghozzá a saját ruháinkban, másrészt pedig példásan bánik a médiával. Most is egy online interjút csinál a nevemben egy jól menő divat blognak, és mindenféle kétség nélkül rá is bíztam. Ott volt minden lépésnél, ami pedig a bennem zajló részeket illeti, hát hallotta már őket ezerszer mellettem állva. 
| 