guess who's gonna take you home when you're drunk and all alone
A homlokomat ráncolom. Egy izzadságcsepp végiggördül a halántékomon, de nem engedem, hogy kizökkentsen a csikis érzés. Mintha megállna az idő - legalábbis számomra. A statikus zaj szinte elhalványodik, csupán én létezem és a cél. A térdem alig észrevehetően beroggyan, ezzel is stabilabb pozíciót veszek fel; a toll az orromhoz ér. Óvatos, ruganyos mozdulat a könyökömben, már most biztos vagyok benne, hogy siker koronázza majd a próbálkozásom... Abban a pillanatban felrobban körülöttem a tér, amint befúródik a nyilam hegye a dupla nyolcas mezőjébe. A mennyezet felé nyújtom a karjaimat és profihoz nem méltó diadalittas kiáltást hallatok - bár nem hiszem, hogy ez bárkit is kizökkentene az egyébként is fülsértő hangzavarból. Fred a derekam alá kap, úgy emel a magasba, és valami olyasmit üvöltözik, hogy megérte rám fogadnia. Naná! Meg is sértett volna, ha nem hisz bennem. - Ez azt jelenti, hogy te fizeted a következő söröm? - vigyorgok rá, ahogy újra a talajra enged. A kacsintása felér egy helyeslő válasszal, úgyhogy helyet foglalok az asztalunknál a többiek körében és - a dicsérethad elvonulás után - igyekszem visszacsatlakozni a beszélgetésbe. Évek óta járok erre a helyre, a nevem pedig fel van vésve a dartstábla hátuljára. Néhanapján rendeznek elég komoly bajnokságokat - hiszen legalább egy estényi ingyen piát lehet nyerni! -, és ilyenkor érzem magam a csapat leghasznosabb tagjának, hiszen nem egyszer vittük már el a fődíjat nekem köszönhetően, és azok az esték mindig még hosszabbra és hangosabbra sikerült, mint a többi. Már vagy egy hónapja nem jöttünk össze ennyien, úgyhogy érthető, miért nincs soha csend a körünkben. Be kell számolni mindenről. A legtöbben a suli után galériákban kezdtek el dolgozni, mások múzeumban vagy tanárként, illetve van még néhány jómadár, aki hozzám hasonlóan a színházra csapott le, és azt kell mondanom, mind nagyon érdekesnek hangzik. Főleg a harmadik kör után - talán egy kismadárral is izgalmas beszélgetést tudnék folytatni.
Az órák telnek, én pedig érzem, hogyan töltenek fel a barátaim, annak ellenére is, hogy a fáradtság lassan mindannyiunkon eluralkodik. Lassanként elszállingóznak az emberek, már nem csak a suli várja őket holnap. Tessa tart ki velem a legtovább, nyáron ilyenkor már világosodna az ég alja. Egymásba kapaszkodva nevetgéljük ki magunkat a kocsma ajtaján, a pillantásom itt azonban - bár egy ideje már nem találtam a fókuszt - megakad egy sötét kupacon a lépcső mellett. - Héé, te meg mit csinálsz itt? - hajolok le, úgy egyensúlyozva a bakancsomban, mintha legalább tíz centis sarka lenne. - Hagyd, Lin, lehet, hogy... - Nem, nézd már, szerintem él! Héé! Hééé! - Megrázom kicsit a srác vállát, most már nagyjából megmondható, hogy fiúról van szó, nem is kicsiről. Talán elverték és itthagyták? - Nem hagyhatjuk, hogy megfagyjál, hahóó! - Addig nyaggatom, amíg legalább fel nem mordul, tanúbizonyságot téve róla, hogy életben van.
Nem hagyhatjuk, hogy megfagyjál, hahóó! Olyan hirtelen ülök fel, mint a múmia, akiről tévedésből leemelték a szarkofágját és a sírkamra jéghideg levegője átszűrődött a pizsijén. Pedig alaptalan a kis hangok aggodalma, semmi bajom az itteni klímával. Hogy meg tudjam, hol az az itt, gyors fejkörzést végzek, olyan nagy ívben, ahogy még tesi órán tanították, először balról jobbra. Na, ha azt nem is tudom egyből, hol vagyok, arra még emlékszem, kivel: Sandy-vel éppen egy nagyon érdekes beszélgetés közepén járunk, és az imént a következő kör Margharitáját nyújtottam felé. Mondjuk úgy emlékeztem, hogy szőke haja van, pár muris kék tinccsel, az arcomat csiklandozó fürtöcskék azonban olyan vörösek, mint egy jégkása. - Folytasd nyugodtan - biztatom a felhúzott térdemre könyökölve, ám amint a tenyerembe hajtom az államat, valaki lekapcsolja a világítást... - Jaj, mi volt ez? - Riadtan támasztom meg magamat aaa pulton, asztalon, szomszéd széken? Váó, csak nem az utcán vagyok? Méghozzá az asz-fal-ton. Asztalfon. Aszfatlon. - Hallod, te tudod, honnan ered ez a szó? - Honnan ered bármelyik szó? És ki találja ki őket? Ki dönti el, hogy lehet-e belőlük szó? Van egyáltalán joga bárkinek is dönteni egy ehhez hasonló kérdésben? Kérdezte egyáltalán bárki is a szavakat, hogy ők akarnak-e igazi szavak lenni? Hogy elfogadják-e ezt a felelősséget? Lehet szólásszabadság szabad szavak nélkül? Úristen, megfájdult a fejem. - Be sem mutatsz a barátnődnek? - korholom szelíden Kását, és már tapogatózom is a fal után, csak hogy kiegyenesítsem őt a puszta érintésemmel, miközben álló helyzetbe tornázom magamat. Ha a másik lány nem jönne magától közelebb, én megyek a pacsiért, aztán jót nevetek rajta, mikor nem talál bele a tenyerembe. - Ne aggódj, legközelebb ügyesebb leszel. Habár sosincs ellenemre, hogy megismerkedjek a barátaim barátaival, megérthetik, hogy szívesebben tölteném az időmet érdeklődésem eredeti és holnap reggelig mindenkori tárgyával. Nem vagyok olyan tapintatlan, hogy egyenesen a tárgyra térjek, helyette jelentőségteljesen feljebb tűröm a kabátom ujját, és hunyorogva próbálom beazonosítani az órámon* forgolódó számjegyeket. - Nahát, ilyen későre jár? - Nem csodálom, hogy türelmetlenségében már a kijárat felé terelt minket. - Itt az ideje, hogy hazakísérjelek, ahogy ígértem - Széles mosollyal az arcomon nyúlok a derekáért, hogy magamhoz húzzam egy rövid csókra.
guess who's gonna take you home when you're drunk and all alone
Habár azzal a céllal hajoltam le hozzá, hogy magához térítsem, mégis halálra rémít, amikor reagál. Guggolásból semmi esélyem menekülni, szinte művészien tottyanok a fenekemre - ezen aztán felnevetek, és úgy pillantok a barátnőmre, hogy lássa a büszkeségem, amiért nem zakóztam nagyobbat. Közben a szerencsétlen csövesünk jártatni kezdi a száját, és még én is megállapítom, hogy vagy nagyon be van karmolva vagy totál fogyi. Mivel egy kocsma szájában ül, inkább az előbbire tippelek, de azért utóbbit sem zárhatjuk ki a játékból. - Lin, ez nem százas - jegyzi meg a hangocska mögöttem, ami bár megpróbál komolynak tűnni, biztos vagyok benne, hogy kuncog a műsoron. - Sss - csittegem le mindkettejüket. - Nem tudom - válaszolom a srácnak komolyan, mert mégis honnan kellene tudnom, hogy miért mondjuk, hogy "hallod"? - Ez csak egy szó. - Bólintok és megvonom a vállam, de közben el is gondolkozom, hogy egyáltalán erednek valahonnan a szavak? Ezek nem olyanok, mint a színek nevei, az mind egyértelmű, valamiről kapták és... Tessáról majdnem meg is feledkeztem, az ifjú titán azonban továbbszáguld, majdnem orra bukik és nevetgél. Halványan félredöntöm a fejem, de elfogadom a barátnőm kezét, amikor fel szeretne húzni a földről. Kicsit megszédülök, amikor újra talpra vergődöm, de úgy néz ki, nem csak nekem jelent kihívást az egyensúly megtalálása. Szótlanul figyelem, hogyan vizslatja a csuklóját és hadovál az időről, közben pedig ide-oda dülöngél. Ennek ő valószínűleg nincs is tudatában, úgy nyúl értem, mint aki tudja, mit csinál, pedig... Elhiszem, hogy magához szeretne húzni - bár nem teljesen értem az okát -, azonban sokkal inkább kapaszkodásnak sikerül a dolog, és el kell kapnom Tessa karját, hogy ne essünk el mindketten. Újra. A csücsörítő ajkak elől még éppen időben fordítom el a fejem, így a puszi az arcomra érkezik, én pedig újra kuncogok. - Hívnál nekünk egy... taxit? - először nem találom a megfelelő szót, de végül sikerül megkérnem a barátnőmet ennyire, majd a fiúra pillantok. - Ne aggódj, mindjárt otthon leszünk. - Átfonom a karom a derekán, hogy biztosabban tartsam és a közelségében felmérem a vonásait. Kölyökképe van, a résnyire nyitott szemeitől pedig egészen félájult kiskutyának tűnik, csak a konstans megmagyarázhatatlan, bágyadt mosoly emlékeztet rá, hogy nem a fáradtság jött ki rajta. Tessa arról suttog valamit, hogy nem vihetek haza minden jöttmentet és egyébként is ki tudja, ki ez, én viszont újra lecsittegem. - Csak segítek neki hazajutni. Szerencsémre a rosszallása ellenére tényleg telefonál, így rám marad a neheze: kideríteni a célt. - Édes - paskolom meg egy kicsit az arcát, hogy ha el is kalandozott volna, most újra koncentráljon egy kicsit rám. - Hol laksz? - Mindkettőnk érdeke, hogy a lehető legegyszerűbben tegyem fel a kérdést - hátha ugyanilyen könnyen kiböki a választ.
Próbálom visszafogni a röhögésemet, mikor a lány a szemem láttára a fenekére huppan, de ahogy felnevet, nyomban elveszítem a csatát. Van valami a mosolyában, ami miatt még azután is vigyorogva nézem őt, hogy már réges-rég elhallgatott. Bár valóban foglalkoztatni kezd a kérdés, honnan is ered az aszfalt szó, nem szalasztom el, hogy csatlakozzak a csittegéshez, egy pillanatra a mutatóujjamat is a szám elé emelve. Nem azért, mert érzékelem a másik lány felém tanúsított pesszimizmusát, hanem... Hát de, valójában pontosan azért. - Csak egy szó? - kérdezem enyhe felháborodással a hangomban. - Neked hogy esne, ha valaki azt mondaná rád, hogy csak egy lány vagy? - Nem túl kedves hozzáállás. Főleg, mert szerintem senki sem csak egy lány, és ha senki sem csak egy lány, akkor egy szó sem lehet csak egy szó. Mindennek és mindenkinek megvan a maga jelentősége, ezt elvenni bármitől, vagy lekicsinyelni egyáltalán nem szép. Meg mernék rá esküdni, hogy nem az arcát, hanem a száját vettem célba az imént. Igazából már nem is emlékszem, pontosan miért, de olyan… kézenfekvőnek tűnt egy ismerkedő jellegű, barátságos csók. Azért egy pillanatra elbizonytalanodok: ha Sandynek ígértem, hogy hazakísérem, és ő határozottan nem Sandy, akkor elméletileg nem is ígérhettem meg neki, hogy hazakísérem. De valahogy mégis így kellett lennie, ha olyan hamar belement, győzöm meg magamat aztán, és különben sem tudnám elviselni a tudatot, hogy csalódást okozok neki azzal, hogy az utolsó pillanatban visszakozok. Nem egészen értem, miért kellene aggódnom, viszont ahogy gondolkozni kezdek rajta, a kérdés elkavarodik valahol félúton. Azt hiszem, nem tudok egyszerre a rejtélyre fókuszálni és a mozgásra, és pillanatnyilag sokkal fontosabbnak ítélem, hogy a gusztusát gesztusát viszonozván átöleljem őt, minek következtében szinte eltűnik a vastag karjaim között. Úgy érzem, szüksége van erre, ettől pedig csak még elkötelezettebbé válok a hazakísérése iránt. Időközben sugdolózni kezd a másik lánnyal, aki udvariatlan módon még mindig nem mutatkozott be - nem mondhatnám, hogy rögeszmém az illem betartása, de ez még szerintem is csúnya kihágás. Már csak azért is, mert eléggé megsértett vele. Ma már nem is először! Minden esetre annyit kihallok a beszélgetésből, hogy “haza” és “segít” - ennyi elég is ahhoz, hogy összerakjam a képet. - Ne aggódj, számíthatsz rám - biztosítom róla, és ha úgy ítélem, nem nyugtatták meg eléggé a szavaim, végigsimítok a selymes kis buksiján. - Hát otthon - válaszolom, mintha a világ legegyértelműbb dolga lenne. Tulajdonképpen az is, miért tesz fel ilyen buta kérdést? Semmi értelme, hiszen úgyis abban maradtunk, hogy hazakísérem őt. Márpedig ha már egyszer ott vagyok, igazán maradhatnék is. Alig pislogok kettőt, és már itt is van a taxi. Talán mégsem a sofőrt hívta fel az előbb a csaj, és már korábban lebeszélték a fuvart? Ha nem így van, nagyon hosszúnak kellett lennie azoknak a pislantásoknak, ami végül is nem olyan elvetemült ötlet, mert mikor megérzem a vakító fényt az arcomon és kinyitom a szemeimet, a fejem már egy puha vállon, hajtincsek sűrű hálójában nyugszik. Nem is emlékeztem rá, mikor döntöttem a vöröskének a fejemet. Ahogy felegyenesedek, úgy halványul el a kellemes illatfelhő is, és mióta kint vagyunk, először fut át rajtam a hideg. Még mindig nehezen forog a nyelvem, mikor megszólalok, de mintha kevésbé hallanám összefolyva a szavaimat. - Gyere, menjünk - kezdem húzni az autó irányába, és még ki is nyitom neki a hátsó ülés járda felőli ajtaját, mielőtt én magam is behuppannék. Ha a barátnője még ott tartózkodik a közelben, nem mulasztok el vetni rá egy jelentőségteljes pillantást. Na így kell udvariasan viselkedni!
guess who's gonna take you home when you're drunk and all alone
Elhallgatok, amikor az ajka elé emeli az ujját. Egyrészt azért, mert ilyen jólnevelt vagyok, ha valaki csendre int, akkor elhallgatok; másrészt pedig egyébként sem találnám a hangom. Hirtelen nagyon ismerősnek tűnik a fiú, én pedig képtelen vagyok megmondani, mégis honnan. - Hát egy lány vagyok. Nem csak, hanem pontosan egy. - A magasba tartom a karjaimat, mintha azt szeretném, egész New York tudja ezt. Hiszen ugyanolyan vagyok, mint bárki más, én igazán; de mégiscsak egy vagyok, akiből nincs még egy. Bárcsak az ilyen bölcs gondolataimra is emlékeznék másnap. Vagy csak lennék hasonlóan bölcs józanon is. A fiú sorozatos bénázása újra és újra kuncogásra késztet, mégis van valami édes az elnagyolt, ügyetlen mozdulataiban, amiért még inkább segíteni szeretnék neki. Képtelen vagyok rossz szándékot látni az emberekben - azt hinnéd, ilyenek naivák már nem is élnek a városban, de hahó, pont itt vagyok! Még azzal sem borít ki, hogy képtelen egy egyszerű kérdésre rendesen válaszolni - Tessa már annál türelmetlenebb. A fuvar már úton van, úgyhogy nem kell sokáig elviselnie minket, és egyébként is biztos vagyok benne, hogy csak a fáradtság miatt ennyire nyűgös. Fél órája még a cipője színén is nevetett. Esküdni mernék, hogy egy percre elalszik, azért válik még instabilabbá, de szerencséjére én még vagyok annyira legény, hogy talpon maradjunk. Láthatóan nem szeretné ezt megköszönni, én viszont nem is várom el, csak a felszólításának engedelmeskedve indulok meg a befutó autó felé. Bedobom magam a taxiba, majd figyelem, ahogy a srác is beborul, de ahelyett, hogy összehúzná magát, csak bámul kifelé az ablakon. - Gyere errébb - teszem a kezem a térdére, hogy megmutassam, merre az erre, hátha nem lenne egyértelmű, majd rátámaszkodom, hogy kissé áthajolva rajta integethessek Tessának, hogy csipkedje magát. - Hozzád megyünk először, addig megpróbálom kitalálni, hol lakik ez a jómadár. - Nem segít rajtam, hogy máris vihogok, és hiába próbálok meg komoly képpel fordulni hozzá, bárhogy fogalmazom meg a kérdésem - amellett, hogy újra és újra kibuggyan belőlem a nevetés -, nem kapok rendes választ. A barátnőm még mindig kicsit rosszallóan pillant rám, mikor kiszáll a taxiból, de már túl fáradt ahhoz, hogy vitatkozzon velem, és meg tudom érteni... Én is belefáradtam a vallatásba. A saját címemet mondom a sofőrnek. - Na figyelj. Hozzám megyünk. De előre szólok, ha bármit is lehánysz vagy ilyesmi, holnap takarítani fogsz. Egész nap. Nem csak azt. Amúgy is ráférne a kecóra egy nagy suvickolás... Szerintem a suvickolás elég vicces szó - motyogom a végére, a kezdeti (avagy pillanatnyi) szigorom kihuny, én pedig hátradőlök. Most már tényleg csak a pihepuha ágyamra vágyom, és egy hosszú alvásra, amit majd egy fejfájós és mindennel-el-vagyok-késve nap követ. Ezért éli meg érni, nem? Vagy éri meg élni? Mindkettő jól hangzik.
Queensben voltunk, Tessa is queensi, és az én lakásom is Queensben van, úgyhogy nem kell nagy matekozás ahhoz, hogy összerakjuk, a hajlani "forgalomban" csupán pár perc telik el a következő megállóig, én viszont biztosra veszem, hogy kiestem erre a pár percre, azért szédülök annyira, mikor újra kinyitom a szemem. Kissé zavartan túrok a táskámba, majd a tárcámba, hogy kifizessem az utat, majd - ha nem mozdulna magától - jól meglökdösöm a plusz egy főt, hogy haladjon kifelé a kocsiból, én is ki tudjak mászni. (Nos, az meg sem fordul a fejemben, hogy az én oldalamon is van ajtó - ahol jöttem, ott is távozok.) Pillanatnyilag nem találom a beszélőkémet, úgyhogy ha kell, újra átkarolom a fiút, legalább a karját megfogom, el ne kujtorogjon nekem az utolsó pár méteren. Szerencsére földszinti az odúm, úgyhogy - további kotorászást követően, amiben segítségemre is lehet - kulcs a zárba, testsúly az ajtónak, és már bent is vagyunk. - Dobd le a cipőd! - szólok rá azonnal, ahogy elengedem (itt már biztonságosan támaszkodhat falaknak is), hogy én is ugyanígy tegyek. Nem érzem szükségét, hogy bemutassam neki a lakást, a szűk és rövid folyosóról mindössze két ajtó nyílik, az egyik a háló-, míg a másik a fürdőszobába, a többi helyiség mind egy légtérbe került. Hanyag módon dobálom le a táskám, a kabátom, sálam is a földre még az előtérben, és a konyha felé veszem az irányt, hogy mindkettőnknek kutassak egy-egy fájdalomcsillapítót.
Engedelmesen csúszom beljebb a taxiban, ha ezt tudom, nem sietek annyira - nem vagyok hozzászokva, hogy én legyek a szendvicsben a hús. - Ugye tudod, hogy én is itt vagyok, és hallom minden szavatokat? - fordulok felé homlokráncolva, kizárólag felvilágosító jelleggel intézve hozzá a kérdést. Engem aztán nem zavar, hogy rólam beszélnek, valószínűleg a város tíz másik pontján teszik mások is ugyanezt, beleértve Sandy-t, aki esélyesen azon tanakodik most, hol a rákban lehetek. Legalább ennek az egy eszmecserének a fültanúja lehetek. Mondjuk jobban tetszene, ha fényeznének. Vagy fényezhetnék egymást is. Grrr. - Tényleg az! - nevetek fel rácsodálkozva. - Suvickolás. - De miről is volt szó? Mire kapcsolok, a lány elszunyókál a vállamon (legalábbis remélem, hogy nem halott), és nincs szívem felkelteni őt, amíg célhoz nem érünk. Mikor a táskája után nyúl, leesik, hogy fizetni kéne a sofőrnek, és Kását megelőzve túrok elő pár dollárt. Onnan tudom csak, hogy nem utazhattunk olyan messzire, hogy a kabátomból előtúrt pénz elegendőnek bizonyul. Meg onnan, hogy olyan ismerősek a kiszálláskor körhintává avanzsáló homlokzatok, mintha csak a szomszéd utcáig sétáltam volna. Igaz, miért nem sétálva jöttünk? Biztos sokkal hangulatosabb lett volna. Önkénytelenül fogom át a derekát, ahogy a bejárati ajtó felé sétálunk, mintha egy randiról kísérném haza. Egy igazán jól sikerült nemlétező randiról beszélünk, hiszen még azt is hagyja, hogy a táskájában turkáljak, mielőtt beenged az otthonába - habár nem mondhatnám, hogy olyan nagy segítségére vagyok a kulcskeresésben. Ki talál meg bármit is egy női táskában, de komolyan? Egyáltalán hogy fér el ennyi cucc egy ilyen pici helyen? Szinte beesek az ajtón, aminek nincs semmi értelme, mert ha végre tudatában vagyok annak, milyen rosszul funkcionál az egyensúly érzékem, akkor már nem is kéne olyan rosszul funkcionálnia. Asszem tudom, mi hiányzik. - Megdobnál egy kis vízzel? - Elgondolkodom rajta, hozzátegyem-e, hogy lehetőleg ne lufiban, de arra jutok, talán még az is jólesne. Vagy egy zuhany. Istenem, egy zuhany! Annyira elábrándozok, hogy kis híján orra bukok, miközben megpróbálok megszabadulni a cipőmtől. Inkább leülök a földre és úgy tudom le a ma este első(?) házi feladatát. Úgy tűnik, mintha egy évezred telne el, mire megszabadulok a felesleges ruháimtól is, ami összesen egy farmerdzsekit és pulóvert jelent. Kása, hívjuk ezentúl MJ-nek, rejtélyes módon eltűnik, majd újra felbukkan valami bogyót dugdosva az orrom alá. - Aranyos vagy, de nem élek ilyenekkel. - Az anyám a farkamnál fogva lógatna fel érte. Nem emlékszem, pontosan mikor és miképp tornáztam magam álló helyzetbe, minden esetre a következő pillanatban már körszemlét tartok a lakásban. Olyan, mint egy labirintus! Valamilyen ismeretlen erő a fürdő felé vezényel, én pedig a hívásának engedve nyitogatom az utamba kerülő ajtókat. - Van egy tuti ötletem, MJ - jelentem be büszkén, habár fogalmam sincs, egyáltalán a közelemben van-e, hogy hallja, mit mondok. Feltéve, hogy egymásra találunk, és a Faun sem kap el minket idő előtt, addig tapogatózok, amíg rá nem találok a villanykapcsolóra. - Ne ijedj meg! - figyelmeztetem, majd meg sem várva, hogy eljusson az agyáig az üzenet, a feneke alá nyúlva emelem a magasba, és meg sem állok vele a zuhanyzóig, ahol igyekszem a lehető legóvatosabban a talpára ereszteni. A kezem elindul a zuhanyfej felé, és ha MJ meg akarna állítani, a szabad mutatóujjammal intek, hogy várja ki a végét. A zuhanyrózsát a szám elé emelve kezdek el énekelni. - Now I've had the time of my life, No, I never felt like this before!
guess who's gonna take you home when you're drunk and all alone
Ha ő hall is, nekem nem kell őt, legalábbis egy újabb pofisimin kívül nem méltatom válaszra. Most a nagyok beszélgetnek! A józanabbak! Legalábbis azok, akik még tudják, hol laknak... Igazán nem kell tartanom attól, hogy megjegyzi a címem, bár ha lenne okom aggódni, akkor sem tenném - már nincs más választás. Az otthonomra és az ágyamra vágyom, hajthatatlanul. Amint beteszem a lábam, csakis ez motivál: bedobunk egy-egy bogyit fejfájásra és megyünk álomföldre! Nem vagyok buligyilkos, de most úgy érzem, minden perc csak kínzás, amit még ébren kell töltenem. - Ne hisztizz, ez fájdalomcsillapító. Nem leszel másnapos. Nyisd ki szépen! - Megsimítom a kisujjammal az ajkát, mintha ez elég lenne meggyőzésnek. Ha rendes fiú, bedobom a szájába a tablettát, majd a kezébe nyomom a pohár vizet. Ha nem.. kénytelen leszek ezt a másodikat is az első után küldeni, hiszen mégis mi a legrosszabb, ami történhet? Duplán nem fog fájni a fejem? Nem törődöm vele, merre kóvályog, visszaviszem a poharat a konyhapultra, majd a háló felé veszem az irányt. Mindkét karom hátracsavarom, hogy bár gyakorlott, de most mégiscsak részegen ügyetlen mozdulatokkal a melltartóm csatáját pattintsam ki... Megkönnyebbülés helyett azonban a levegőben találom magam, a világ a feje tetejére fordul, én pedig isteneset sózok a hátsó felére, amiért túl későn figyelmeztetett. Meg amúgyis. Ha messzire megyünk, én fogok hányni - de akkor is ő takarít! Szerencsére öt lépésről sincs szó, és értékelem az óvatosságot, amivel újra a földre ereszt, talán a korábbit is igyekszik bepótolni. Értetlenül nézek körbe, mi olyan érdekes itt? Amikor a zuhanyrózsa felé nyúl, a menekülés jut eszembe először. Ez talán bosszú a fájdalomcsillapító miatt, de én abban igazán nem hiszek, hogy a hidegzuhany segíthet a másnaposságon! Kénytelen lesz utamat állni, vagy a hátamnak kezdheti el az előadást - ebben az esetben viszont el is éri, hogy megtorpanjak és figyeljek rá. És figyeljek. - 'Cause I've had the time of my life, And I owe it all to you! Fogalmam sincs, honnan van még benne energia, de azt sem, nekem honnan van. Először felnevetek, majd mellé pattanok, hogy elkobozzam tőle a rögtönzött mikrofont, és én folytassam a koncertet. Imádom ezt a dalt! Meg a filmet! De ki nem?! Hát nagylelkűen hagyom, hogy duettezzen velem, még egy kicsit táncikálok is. Tánc... - Gyere! - Mivel én nem tudom csak úgy a vállamra vetni, mint ő tette velem korábban, csak a kezét kapom el és ugrándozva kezdem vonszolni a nagyobb tér felé. A zene tovább megy a fejemben, egyre inkább lelkesítve erre a nagy dobásra. With my body and soul, I want you more than you'll ever knooow. Útközben hanyagul csapok rá a konyha villanykapcsolójára - nem fog fényárban úszni az egész lakás, de annyira bevilágítja a teret, hogy ne bukjunk orra. Abból biztosan lenne hiszti, ha áttaposna valamimen... De most nem agyalok ezen. - Maradj itt - állítom meg a nappali egy szabad sarkában. - És kapj el! - szólítom fel, majd elrohanok, pár méterre tőle sarkon fordulok, és szökkenek kettőt, mielőtt nekirontanék, hogy azután a levegőbe kapjon. Ha lenne eszem, jogosan félhetnék a haláltól. Pár perce még egyedül megállni sem volt képes... Bár kicsivel később már vigyázva rám rabolt el a saját fürdőszobámba. Végülis.. miért ne lenne képes rá? Hiszek ennyire a szerencsében. Neki meg nincs sok választása, hacsak félre nem áll, hogy a babzsákomra dobjam a hasast. Talán abba sem halnék bele.
Szezám tárulj! Valami ilyesmit suttogott nekem a kisujja, ha egészen pontosak akarunk lenni, nem is nekem, hanem az ajkaimnak. Kihasználom az alkalmat, és ahogy a számba ejti a "fájdalomcsillapítót" (feltételezzük a legjobbakat), a nyelvem hegyével megcsiklandozom az ujjbegyeit. Ilyenkor a legjátékosabb, csak mondom. Fel sem merül bennem, hogy a bohóckodás közepette akár félre is nyelhetném a bogyót, hogy itt fulladjak meg. Tudom, hogy Kása megmentene, de azért jó, hogy nincs rá szükség. Már csak azért is, mert így lehetőségem nyílik rá, hogy én mentsem meg mindkettőnket. Persze csak azután, hogy kellő mennyiségű vizet vettem magamhoz. Miután a fenekemre csap, menet közben rázok rajta egy kicsit. Mondtam már, hogy tudok twerkelni? - Jó cucc, mi? - Ha nem lenne tele a kezem valakivel, hát Istenbizony én is rávágnék egyet. Ja és persze az övére is, persze, ez volt az első gondolatom. Ki az, aki szívesebben csapna rá a saját fenekére, mint egy idegen, dögös-vörös lányéra? Bevallom, kicsit aggódtam, hogy nem találom meg újra a fürdőszobát ebben a hatalmas lakásban. Egészen olyan, mint az a labirintusos játék, mikor el kell juttatnod egy fém golyót a négyzet egyik végéből a másikba, olyan módon, hogy balra-jobbra döntöd a tárgyat, attól függően, melyik ösvényen akarod továbbgurítani a golyót. A rám nehezedő tömeg alatt én is úgy érzem, mintha folyamatosan balra-jobbra dőlnék - főleg ennél a sarkalatos fordulónál -, pedig biztos vagyok benne, hogy nála kétszer nehezebb súlyokat is kinyomtam már az edzőteremben. Na jó, talán nem kétszer akkorát, de a másfélszeresét biztos. A twerkelés mellett a másik szuperskillem, hogy ránézésre meg tudom mondani valakiről, hány kiló, meg, ami ennél is hasznosabb, hogy mekkora kosarú melltartót hord, csakhogy az este folyamán elfogyasztott brutális mennyiségű alkohol ugyanolyan brutális zavart kelt az erőben. Meg mernék esküdni például, hogy mikor legutóbb rápillantottam az ikrekre, nagyobbak voltak, és a formájuk is más volt. Talán ezzel jelez a szervezetem, hogy kezdek kijózanodni. Örömteli kiáltás hagyja el a számat, mikor énekelni kezd. Hagyom őt kibontakozni, először csak a zene dallamát dúdolom, hogy hátteret biztosítsak a szólójának, és csak azután csatlakozom hozzá ténylegesen, hogy átveszi tőlem a mikrofont. Fel sem tűnik, hogy már javában tolom a táncot, amíg rá nem kezd MJ is. Meg kell állapítanom, hogy a zuhany alatt sok mindenre nincs elég hely, köztük erre sem, ráadásul a hangunk még inkább hamis kornyikálássá fajul az ugrálás közepette. Nem mintha zavarna; még azután sem hallgatok el, hogy a nappali felé kezd húzni. Legalábbis amíg nem utasít, hogy kapjam el. Ki lehet józanodni fél másodperc alatt? Ha igen, nekem határozottan sikerül csak az idő alatt, amíg a levegőbe szökken. Engem is éppúgy ledöbbent, hogy nem csak megragadnom sikerül őt, de nem is dőlünk el azonnal, akár egy meghasogatott fatörzs. Persze, arra már nincs kapacitásom, hogy a magasba is emeljem, mint Johnny Babyt, de pillanatnyilag ezzel a kis diadallal is tökéletesen beérem. Kárpótlásul fordulok vele párat, hátha emiatt fel sem tűnik majd neki a hiányzó szintkülönbség. - Hát te totál őrült vagy! - mondom ki a számomra legnagyobb dicséretet, ahogy ismét a talpára eresztem őt.
guess who's gonna take you home when you're drunk and all alone
Megnyikkanok, amikor a nyelve az ujjaimhoz ér, és egy pillanatra meg is fagyok a mozdulatban; majd elégedetten konstatálom, hogy végülis hallgatott rám. Kár, hogy nem teszem minden kívánságom szóvá, akkor talán nem cipelne úgy, mint egy liszteszsákot. Felnevetek a popsitáncán, bár biztos vagyok benne, hogy ha nevettet és lógat egyszerre, irtó fejfájással kell majd megküzdenem, ami nem vár majd reggelig sem. - Igazán csinos - tódítom, és ezúttal finoman simogatom meg a főszereplőt - mindkét kezemmel, mindkét oldalt, ahogy egy kutya okos fejével tenném. Mondjuk. Habár meglep a kirándulásunk célpontja, semmi jónak nem vagyok elrontója, úgyhogy amint biztos leszek benne, nem akar hideg vízzel kínozni, azonnal becsatlakozom a buliba. Szélesen mosolygok, ahogy ugrándozok mellette, mintha el sem jöttünk volna a klubból, mintha egész nap tudnám ezt csinálni. Úgy érzem, partnert találtam. Partnert a kalandokra! Ezen felbátorodva, meg úgy amúgy teljesen átgondolatlanul húzom át a nappaliba, továbbra is engedve a ritmusnak és a dallamnak, visz a lendület. Ha ennek rossz vége lenne, csak magamat hibáztatnám. Abban a pillanatban azonban, amikor a derekamra fonja a karjait, a jövőbeni bűntudatom legkisebb árnya is szertefoszlik, diadalittasan emelem mindkét karom a levegőbe. Esküdni mernék, hogy a hajamba kap a szél és megfordul velem a világ, majd egy pillanattal később már lefelé csúszom. Szerencsére csak szó szerint, így van lehetőségem erős vállakba kapaszkodni, megállítva ezzel a totális lesüllyedést. A lábujjhegyem így is a padlóra ér, ahhoz azonban nem érzek már elég erőt magamban, hogy felhúzzam. Tényleg futottam az előbb? Meglepetten húzom kicsit hátra a fejem, bár így is majd összeér az orrunk, ahogy az arcába bámulok. Esküdni mernék, hogy ismerjük egymást. És nem azért, mert őrültnek hív. Őrültnek hív? Kajánul villan rá a pillantásom, és elengedem a vállakat, hogy a súlyom újra a saját talpamon legyen. Nem is olyan vészes ez, igaz? Még a csípőmön is tudok csavarni egyet, ahogy új dalba kezdek. - Yo soy loca con mi tigre - Bár nem vagyok egy Shakira, szerencsére mindketten eléggé be vagyunk csiccsentve ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel. Egyébként pedig igazat mondok: ha nem kedvelne, hagyott volna lezuhanni. Kifejezetten lovagias, ha innen nézzük. Kifejezetten édes. - Lina, egyébként - mutatok magamra, mintha csak Tarzannak magyaráznám, mit is jelent valaki neve. Megismerkedésünk örömére (még azelőtt, hogy ő is megoszthatná velem a nevét) újra közelebb húzom magam hozzá, átölelve használom ki a lehetőséget, hogy a fülébe súgjam a befejezést -, sorozatgyilkos. - Még hogy őrült! Talán nem ez életem vicce, de elégedett vagyok vele annyira, hogy hagyjam, hadd eméssze és értékelje újra az életét - ki tudja, reggelre akár vége is lehet. HAH! - Lefekhetünk most már? - gyengéden megpaskolom az arcát, ahogy lefejtem magam róla, és a hálószoba felé fordulva újra megpróbálkozom a cicifelszabadító küldetéssel. Remélhetőleg ezúttal nem szakít majd félbe valami bolondsággal... Loca! Tovább dudolászok, ahogy az ágyam hívogató szavának engedelmeskedve felé dülöngélek.
Azt hiszem, Kása elromlott. A nők nem ilyen hangot szoktak kiadni, ha hozzájuk ér a nyelvem, kivéve persze Adát, de az merőben más, akkor én is vinnyognék, ha a húgom nyalná meg viccből az orromat vagy az arcomat. Barátságunk új szintre lép, mikor a lepacsizás után meg is simogatja a fenekemet, a hátsómat, a popsimat, a két királyt. Akár elégedett is lehetnék, amiért kellőképpen értékeli - elég sok munkám van benne, hogy ilyen feszes legyen, emellett, persze, az alapanyag sem utolsó, nem születhet akárki ilyen adottságokkal. Csakhogy olyan szóval illeti őket, életem legfontosabb műalkotásait, hogy ha lenne szabad kezem, mindenképp befognám a kicsikék füleit, hogy ne is hallják ezt a botorságot. Igazából hálás lehet, amiért nem dobom le máris ennek érdekében. - Csinos? - Meg mernék rá esküdni, hogy az elmúlt órában már volt egy ehhez hasonló kiakadásom Kása révén, de (szerencsére) már nem tudnám felidézni. - Legfeljebb halálos, vagy formás! Vagy ütős. De mindenképpen valami férfias. - Csinos egy tanga, vagy egy babydoll, de az én fenekem?! Ki kérem magamnak! - Kérj tőle szépen bocsánatot, hacsak nem akarod, hogy leharapja a kezedet, mikor legközelebb hozzáérnél. - Márpedig abban mindketten biztosak lehetünk, hogy ha újból lehetősége adódik rá, sem fogja tudni megállni, hogy megérintse. Nem is tudnám hibáztatni ezért, címlapon van a helye. Fogalmam sincs, végül milyen rejtett tartalékok segítenek talpon maradni, mikor MJ nekifutásból a karjaimba veti magát, mindazonáltal hálás vagyok azért a plusz fél óráért a kondiban. Nélküled nem jött volna össze, öreg! Ettől függetlenül eléggé megkönnyebbülök, amiért végre lekerül rólam a plusz súly. Mutatóujjammal koppintok az orrára, mintegy tettenérésképp, mikor leplezetlen elégedettség fut át az arcán az őrültnek titulálása nyomán. A következő zeneszám meghaladja a fejbéli shazamom képességeit. Azt se tudom, ki és milyen nyelven énekli ezt, mármint eredetileg, mondjuk a yo elég kalózos - vagy fekás? Inkább némán táncolok a dallam ritmusára, mert ezzel nem ronthatok el semmit, sőt, fel is vághatok a profi mozgásommal. Hú-hú! A nagy oogie-boogie-ban fel sem tűnik azonnal, hogy Lina ismét hozzám bújt, amíg a fülembe nem suttog. Ezúttal rajtam a sor, hogy kaján vigyorra húzzam a számat. - Ha már úgyis megölsz - Ölelem át a derekát, mielőtt még újra elhúzódhatna tőlem -, ugye, lehet egy utolsó kívánságom? Úgy kérdez rá, hogy lefeküdhetünk-e, mintha olvasna a gondolataimban. Kívánj nagyot, mondják a nagyok, és milyen igazuk van benne! - Hát persze! - Egyből felélénkülök. Lehet, hogy az előbb is erre készült, mikor eltűnt pár percre a lakás másik felében? Azért nem bánom, hogy félbeszakítottam őt, kár lett volna elmulasztani ezt a bulit. - Várj, segítek - állítom meg, mikor vetkőzni kezd. Nos, legalábbis a melltartójától minden áron igyekszik megszabadulni. Nem értem, miért nem veszi le mindjárt a felsőjét - gondolom, szégyenlős -, biztos könnyebben boldogulna, ha nem a ruha alkotta sátor alatt, kifordított karokkal próbálna meg valamilyen eredményt kicsikarni, de sosem volt még melltartóm, szóval ki vagyok én, hogy felülbíráljam a módszereit? Ha nem ellenkezik (és őszintén, erre nem látok sok esélyt rögtön azután, hogy az ágyába invitált), benyúlok a felsője alá; ujjaim lassan haladnak felfelé a gerince mentén, mielőtt kitapintanám a melltartó pántját. - Kész is. - Önkéntelenül is lehalkítom a hangomat, részben a komoly művelet, részben a közelsége okán. A leheletem a nyakát csiklandozhatja, ahogy még beljebb nyúlok a pólója alatt, hogy a vállára csúsztatva a kezemet lehúzzam róla az egyik, majd a másik pántot. Egyetlen kisujjal cirógatom csupán végig a tiltott területet, annak is inkább a határát, mégis felborzol a helyzet intimitása. Nagyot nyelek, mielőtt újra megszólalnék, a szavaimat átitató rekedtséget azonban így sem vagyok képes száműzni. - Szeretnéd, ha ezt is levenném? - Húzom meg kicsit a felsője alját. Nem ám kívülről, a kezeim már a csípőjét őrzik, puhatolózón simogatva a selymes bőrét. Mielőtt bármit is válaszolhatna, apró csókot lehelek a nyakára.
guess who's gonna take you home when you're drunk and all alone
Felkuncogok a felháborodásán. Pedig tényleg csinos, és ez nem jelenti, hogy nem férfias - el is magyaráznám neki, ha nem venné vérlázítóra a figurát. - Leharapná a kezemet? - csuklok egyet, ahogy a nevetést próbálom elfojtani, majd még sértődöttebb hangon folytatom. - Ha ilyen egy férfias popsi, akkor egyáltalán nem érdemel meg semmilyen kedves jelzőt. Goromba. - Tovább heccelve egy ujjal bököm meg az ártatlanul emlegetett és rágalmazott hátsót, és esküdni mernék, hogy jelen pillanatban igenis esküdt ellenségek vagyunk. Mindkettőnk számára megkönnyebbülést jelenthet, hogy hamarosan újra a saját lábamon állok, most már csak a saját fenekem közelében - aki sosem harapna meg senkit, csak úgy mondom. Meglepően hamar elfeledkezem a sérelmeimről, és hajlandó vagyok a gonosz popsi gazdájának talán nem annyira gonosz karjaira bízni az életem. Bár nem tűnik ennyire veszélyesnek a helyzet, sőt, határozottan jól mulatok, utólag mégiscsak eszembe juthatna kételkedni a képességeiben. Igazi rosszcsont vagyok, ezt mondaná az apám, ez az idegen fiú viszont őrültnek titulál, hát megadom neki, ami szerintem egy őrülttől kitelik, és közben remekül szórakozom. Mi tigre azonban túlságosan is veszi a fonalat, így a távolodásom nem olyan könnyű, mint a közeledésem volt. - Honnan veszed, hogy ilyen kedves vagyok? - húzom fel a szemöldököm, és kicsit hátra is dőlök, hogy bár az ölelésében maradva, de mégis felvehessek egy tisztes (feleselős) távolságot. - Mondd meg, mi lenne az, és majd meglátom, mit tehetek. - Sajnos a kíváncsiságom nagyobb, mint mondjuk a büszkeségem vagy a sorozatgyilkosos hajlamaim, így mindenképpen tudnom ki, mit szeretne, csak utána léphetünk tovább. Szó szerint, mert irtó fáradt vagyok, ez az ugrálás meg levegőbe emelés minden maradék erőmtől megfosztott. Ezt bizonyítja, hogy nemhogy elsőre, de tizenhatodjára sem sikerül kikapcsolnom a melltartómat, mire már a feladás küszöbére kerülök. Szerencsére a vendégem jól látja, hogy most hasznossá is tehetné magát, ezért beleegyezően engedem le a karjaimat. Viszont ahogy hozzám ér, elszáll a korábbi dalolászós kedvem, és egy fél pillanatra még józannak is mondanám magam. Szerencsére vagy sajnos, de ez tényleg csak egy fél pillanatig tart, rögtön utána libabőrös leszek az érintésétől, és akaratlanul is megfogalmazódik bennem, mennyire mások vagyunk. Semmi sem fogható a női kéz lágy érintéséhez, de attól valahogy ezt is várjuk: finom lesz, óvatosan simít majd és vigyáz ránk minden pillanatban. A pasik keze mindig koszos és bőrkeményedéses, bénán vágják le a körmeiket, és egyszerűen nem hiszed el, hogy képesek pillangó módjára érni a bőrödhöz. Túlságosan is könnyen elvarázsolnak engem az apróságok, igaz? Igaz. De túlságosan is jó ez ahhoz, hogy ellenkezzek. Sőt, lelkesen segédkezem, amikor a kezeimet kell kibújtatnom, és még lelkesebben fogadom a búcsút az átkos ruhadarabtól. Megborzongat a közelsége, és önkéntelenül döntöm oldalra a fejem a néma kérésének engedelmeskedve, csak hogy újra végigjárjon a borzongás. Nem tudom, hogy ezer éve nem rúgtam be ennyire vagy tényleg ezer éve nem éreztem ilyesmit? A kis húzgálás ébreszti fel a tudatom, hiszen egy kérdés is elhangzott, még ha úgy is csinálok, mint aki csak úgy megsüketült. A kezeire simítom a tenyereim, meggátolva ezzel a további akciózásban, amíg megtalálom a hangom. Lassan fedezem fel az ujjpercei vonalát, mintha nem is szaladgáltunk volna az előbb, most nagyon is élvezem ezt a lassúságot. Csak akkor engedem el, amikor megfordulok a kezei között, de továbbra is gátolva a merényleteit ellenem, a felkarjában keresek kapaszkodót. - Nem, de a gatyádtól meg kell válnod. - Szigorúan nézek a tigrisem szemébe, mert nincs az az ég, hogy ő farmerben aludjon az ágyamban. Így is kompromisszum, hogy mindkettőnk kocsmaszagú testét beengedem a paplanok közé, de mindennek van egy határa - az én ágyamnál a nadrág és a melltartó az. Utóbbi neki gondolom, nincs, úgyhogy nem emelem ki külön. - Esetleg segítsek? - halvány mosolyra rándul az ajkam, de a jobb mutatóujjam le is csúsztatom a hasán, óvatosan fedezve fel a nadrágja szélét. Vajon öves típus? Csak remélni merem, hogy ezzel könnyebb dolgom lesz, mint a saját ruháimmal, hiszen ez előttem van, a gomb meg mégiscsak egyszerűbb szerkezet, mint a kapocs. A balom is segítségül hívom, és ha útban lenne, kíméletlenül feltűröm a pólóját, csak a móka kedvéért simítva meg a felbukkanó bőrét. Megy ez. Oda sem kell nézzek. Na jó, azért futólag odapillantok, és tényleg csak azért, hogy biztosan jól csinálok e mindent... Egyébként sem láthatom az alsója színét sem ilyen gyér világításban. Egyáltalán hol hagytam égve a pilácsot? - Ne merj az ágyamba kerülni, amíg rajtad van - hunyorgok rá ismételten nagy szigorral, majd elhátrálok tőle, hogy a szobámban felcsapjam neki a jelzőfényt, a konyhában viszont szabadjára engedjem a hajnali sötétséget. Útközben a saját nackóm is kigombolom, bár levenni sétálás közben úgysem fog sikerülni. Ha robogva még mindig a folyosón találom, nem bírom megállni és - Úgyseharapmeg... - dünnyögve a fenekére csapok. Ezután persze szaporázom a lépteimet, mintegy a bosszú elől menekülve.
Kezdőlap
