Egy újabb szerdai munkanap mely az olyan napok közé tartozik, amikor túlórázok. Igen, plusz órák amiket azzal töltök el, hogy tovább bent maradok dolgozni és segítek ahol csak tudok. Na, nem mintha bármelyik másik munkanapon nem lennék hol a pénztáros, hol a pincérnő, hol pedig a pizzafutár szerepében… De a túlórázni nem a brooklyni pizzériában szoktam, ahol hivatalosan dolgozok, hanem a manhattani pizzériában, mert oda úgy is jóval több ember jár, jóval több a munka, s ezáltal az ott dolgozó is több borravalót kap, mint a város bármelyik más részében. Szóval dolgoztam. Este. Ráadásul rögtön beledobtak a mélybe: Faye szedj le néhány asztalt, Faye más asztalhoz ezt és ezt vidd már ki, aztán jó lenne, ha egy kicsit besegítenél a konyhán, tudod, mosogatni… Egyszóval nem volt egy percem se unatkozni. Persze nem reklamáltam érte (annyira), ugyanis hála az égnek szerettem pizzériában dolgozni és még mindig szerettem a pizzát is. Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha nem így lenne… Valamint érdekes volt itt, manhattanben dolgozni, ugyanis Manhattan teljesen más volt, mint Brooklyn. Más légkör, más emberek. Tudom, hogy a manhattani lakosok is emberek, akiknek megvan a saját gondjuk-bajuk, de… azért még is különböztek a brooklyniaktól. Én pedig szerettem nézni a betévedő vevőket és elgondolkozni azon, hogy nekik vajon hogyan telt el a napjuk? Miben más az életük, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy New York szívében, akarom mondani központjában élnek? A kérdések gondolatok szültek, a gondolatok pedig még jobban elviselhetőbbé tették a túlóra nehézségeit. A pult törölgetése közben végignéztem az asztalokon, felmérve a vevőket, majd sóhajtva vettem le róluk a tekintetemet. Ez ment is pár percig, amíg nem sétált ide a pulthoz és le nem ült valaki. Rápillantottam. Egy huszonéves lány, korombeli és úgy nézett ki legalább olyan sűrű napja volt, mint nekem, ha nem nehezebb. - Hosszú nap? – kérdeztem meg érdeklődve, miközben a lány elé toltam az egyik étlapot. – Ajánlok akkor a pizza mellé valami kis frissítőt is – mondom kedvesen rámosolyogva, fejemmel a mögöttem lévő italválaszték felé intve.
Szószám: 328 Megjegyzés: Remélem jó kezdésnek :pls:
Ma volt az eddigi legrosszabb napom, amióta gyakornok lettem. 2 hete vagyok a kórházban, és ez idő alatt szinte mindent megszoktam már, de ma szembesültem igazán azzal, hogy mit is csinálunk. A Columbia Medical Center a legjobb kórház Manhattanben, igazi lángelmékkel, és nagyon tehetséges szakorvos jelöltekkel. Ma azonban Mrs. Smith-nek senki sem tudott már segíteni és elvérzett az asztalon. Nem asszisztálhattam, nyilván, hiszen csak gyakornok vagyok, de végig ott voltam mellette, a rezidenssel együtt készítettük elő a műtétre és a férjével is megismerkedtünk. Boldog, hosszú házasságban élnek, illetve éltek, három gyermekük, és öt unokájuk született. Tudom, hogy túlságosan kötődöm és egy sebész egyik legnagyobb hibája lehet ez, de nincs mit tenni, megkedveltem őket. Mrs. Smith ma wipple-re jött, de minden tönkrement, és a szervei sorra leálltak, aztán a szíve sem bírta. Olyan volt, mintha egy szempillantás alatt történt volna, ráadásul a műtőben is kiütött a pánik, még nekem is adtak egy szivacsot, hogy próbáljam kibélelni a belső szerveket, de teljesen mindegy volt már addigra. Mrs. Smith nem bírta, és végül meghalt. A férje pedig teljesen kiborult, sírva hívta a gyerekeit. Ember legyen a talpán aki ezt bírja.
Tizenhét órája voltam addigra már a kórházban, a műszakom lejárt, és én azóta is leginkább pizzára vágyom. Meg egy dupla tequilara. Csak ez fog ma életben tartani. Életem legrosszabb napja volt ez, és ráadásul az egyedüli lakásba kellene hazamennem, így úgy döntök, hogy inkább elmegyek valami beülős helyre, és nem házhoz rendelek. Lehet, hogy ha vidám, egészséges embereket látok körülöttem, akkor majd helyrejövök, vagy megtalálom az élet értelmét megint. Vagy valami ilyesmi. Ételhez kell jutnom mielőtt.
Elindulok a kórházból, sétálok pár utcányit, és aztán meglátom a pizzéria szót. Teljesen mindegy, hogy mi a kínálatuk, majd csak találok valamit, ami jó lesz. Belépek, látom a sok vidám, csevegő embert, és asztal helyett a pulthoz ülök inkább. Sóhajtok egyet, felülök, és körülnézek. Három másodperc múlva egy nagyon szép, fiatal kiszolgáló lép elém, és teszi fel az egyértelmű kérdést. - Ennyire látszik? Válaszolok röviden, és halványan elmosolyodom, miközben kibújok a bomberdzsekimből. Azonnal az italokat ajánlja, és hirtelen nagyon szimpatikus lesz nekem. Mintha olvasna a gondolataimban. Még szélesebben elmosolyodom. - Igen, elfogadom, kezdjük is az itallal. Ha van, akkor egy dupla tequilat szeretnék citrom nélkül, ha nincs, akkor whiskeyt tisztán.
Orvosok. Az orvosok sokat isznak, értenek az italokhoz, mert mindig ezzel nyugtatják magukat. Nem iszunk annyit, hogy alkoholisták legyünk, de átlagosan sokat iszunk. Kinyújtóztatom a végtagjaimat, és az étlapot kezdem böngészni, de a betűk összefolynak, nem tudom rendesen elolvasni, és ideges leszek. Inkább rákérdezek kerek-perec a lánynál. - Van esetleg olyan pizzátok, amin csirke, kukorica és majonéz van? Tudom, hogy a csirke dolog nem olasz, és ez gáz, de nem is értem, hogy miért, nekem mégis ez ízlik a legjobban. Esetleg egy kis szalámi pluszban még feldobná, és az nagyon olasz. Cseverészek. Cseverésző lettem.
Nehéz, rossz napja mindenkinek lehet. Tudom, hiszem nekem is szokott olyan napom lenni, mikor azt hiszem, hogy most van végem, ennél rosszabb már nem lehet, eljött az apokalipszis, itt a világvége… Ma is egy igen nehéz, kemény munkanap áll mögöttem, sőt, még nem is végeztem vele. De amikor megláttam az új vendéget, azt a fiatal lányt, aki leült elém a pulthoz, rájöttem, hogy az én napom még se lehetett annyira rossz, mint neki. Az ő arcáról tökéletesen le lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem volt tökéletes napja. - Nos, igen. Nem éppen olyannak tűnsz, akinek jó napja volt – magyarázom meg az előbb feltett kérdésemet. Vajon miért nem volt jó napja? Milyen élete lehet neki itt, Manhattanben, mely ennyire nehézkes lehet? Egyrészt felkeltette a kíváncsiságomat, másrészt pedig megsajnáltam őt. Szimpatikus lánynak tűnik és egyáltalán nem olyannak, aki megérdemelné, hogy nehéz, rossz napja legyen. Ezért is viselkedek vele kedvesen, italt ajánlva neki, hátha az segít rajta és egy kicsit jobb kedvre deríti. - Oké, lássuk csak… - fordulok az italok felé, végigpillantva a készleten majd megpillantom a tequilát, leveszem és kiszolgálom a lányt. – Tessék. Dupla tequila citrom nélkül, hogy feldobja a napodat – tolom feléje a poharat, barátságosan rámosolyogva közben. Én magam nem vagyok valami nagy alkoholfogyasztó, inkább édességpárti, de elismerem, hogy az alkohol segít a rossz hangulaton. Ha pedig jelen esetben tényleg segít tequila, az akkor csak jó lehet. Nem szeretem, ha a körülöttem levő emberek szomorúak vagy nem érzik jól magukat. - Nem tudom pontosan, de elintézhetem – felelek a pizzarendelésére, egy kis papírra rögtön le is írva a rendelését. Csirke, kukorica, majonéz és szalámi. – Nos, nem sokszor történik meg, hogy valaki csirkét is kér feltételnek, de miért ne? Hiszen végül is az is hús. Egy pillanat – mondom, azzal el is tűnök, be a konyhába, hogy az ott lévőknek továbbítsam a rendelést, szépen megkérve őket arra, hogy teljesítsék. Pár pillanat múlva rá is bólintanak, én pedig elégedetten megyek vissza a pulthoz. - Oké, pár perc és kész is – tájékoztatom a lányt, aztán úgy döntök, hogy beszélgetek vele egy kicsit jobban. Hátha ezzel is sikerül jobb kedvre derítenem őt, mert tudom, hogy ha valakinek rossz napja van, akkor az jó, ha valakinek elmondhatja, ha valaki meghallgatja őt. Vagy ha elterelhetik a gondolatait. – Tudod, ha akarsz beszélni a napodról, szívesen meghallgatlak. Jó hallgatótársaság szoktam lenni. Ó, és amúgy Faye vagyok.
Csak halványan elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy látszik rajtam, hogy szar napom volt. Erre nem tudok mit mondani. Mrs. Smith arca lebeg előttem, és még egy darabig nem felejtem. A lány kedves, és meglepő módon érdeklik a vendégei. Vagy csak én érdeklem, mert ilyen későn, ilyen pocsék állapotban dupla tequilat kértem egy pizzériában. Nem tudom, hogy ezt hányan csinálják Manhattanben, de gyanítom, hogy nem olyan sokan. Elmosolyodom, amikor kiszolgál. Nem gondoltam volna, hogy lesz nekik. Felnézek rá, és halkan megszólalok. - Köszönöm. Nem tudom, hogy ilyet szoktak-e mondani egy pizzériában, de kérlek ne tedd messzire az üveget. Lenézek a menüre, és a pohárra, amit közben a kezembe vettem. Ez a cseverésző énem kicsit idegesítő. Nem vagyok beszédes típus, de ha szomorú vagyok, vagy rossz napom van, vad idegenekkel állok le beszélgetni. Vagyis igazából csak én beszélek, ők meg hallgatnak, és magukban azért imádkoznak, hogy minél előbb elmenjek.
- Köszönöm szépen. Tudom, hogy a csirke extrém, de tizenkét órája nem ettem semmit, úgyhogy kombinálni akarok mindent. Elmosolyodom, és ránézek. Nagyon szép lány. Vajon egy ilyen szép lány mit keres egy pizzériában, a pultban? Boldognak és vidámnak tűnik, pedig már este van, és gondolom hosszú napja volt. Minden további gondolkodás nélkül, gyorsan lehúzom a tequilat. Behunyom a szemem, és elfintorodok egy pillanatra, ahogy marja a torkomat. Aztán melegséget érzek, és tudom, hogy hamarosan sokkal jobban érzem majd magam. Kinyitom a szemem, és szóra nyitom a számat, mert a lány közben bemutatkozott, és felajánlotta, hogy meghallgat. Faye a neve, és ez nekem nagyon tetszik. Ez egy nagyon szép név. - Lina és csak kórházi sztorijaim vannak. Sebészgyakornok vagyok. Még mindig meghallgatnál? A kórház riasztó, és a sebészek ridegek. Az embereknek majdnem kivétel nélkül ugyanaz a véleménye rólunk. Nem tudom, hogy ez nem riasztja-e el Faye-t. Meglátjuk. De nagyon jöhetne már az a pizza. Meg mondjuk még pár tequila.
A kérésére csak némán bólintok egyet. Egy pizzériában valóban szokatlan kérés ez, hiszen ide az emberek inkább pizzát enni jönnek, mint alkoholt fogyasztani, de megértem őt. Nehéz napja volt, az alkohol pedig csak segít ezen. Ezért és mert végtére is a vendégekkel jól kell bánni, az üveget kartávolságon belülre helyezem a pultra. Közben a biztonság kedvéért körülnézek, a közelünkben nem igen van más vendég és most szerencsére a felettesem se áll felettem és nem figyeli árgus szemekkel minden mozdulatomat. Szóval nem lesz itt ebből a tequliás üvegből probléma. - Igen, extrém, de jól teszed! A tízenként órás koplalásnak már csak a gondolta is rosszul hangzik – jegyzem meg, kicsit el is fintorodva a gondolatra. Én biztosan nem bírnám ki ennyi ideig. Nem, határozottan nem. Ennyi időn belül legalább egy normális étkezésen és néhány kisebb nasi időn lennék túl. Oké, persze az is közrejátszik, hogy az ember mit csinál abban a tizenkét órában. Ezen a lányon pedig látszik, hogy eléggé le van terhelve a mai napja miatt, úgyhogy meg tudom érteni, hogy ezek szerint eddig nem igazán volt ideje mit enni. Főleg, hogy aztán ő is bemutatkozik és megtudom, hogy sebészgyakornok. Na, ez aztán tényleg megmagyaráz mindent. - Persze, hogy még mindig meghallgatnálak! Hiszen én pedig csak egy pizzériában dolgozó lány vagyok. Én csak arról tudnék neked mesélni, hogy milyen emberek jönnek ide, hogyan is készítenek bizonyos pizzákat… Vagy esetleg a videó készítésről tudnék mesélni. De szerintem a te munkád sokkal érdekesebb az enyémnél – mondom el a véleményemet. A munkám valóban nem érdekes, de szeretek pizzériában dolgozni. Ami pedig a videó készítést, a youtuberkedést illeti, az afféle hobbi, zenefeldolgozásokat készíteni illetve kisfilmeket, néha pedig néhány egyéb kategóriájú videókat is. De kórházban dolgozni az teljesen más. Hiszen az ott dolgozók nap, mint nap segítenek másokon, ami becsülendő és a kórházi sorozatok alapján az ottani munka sosem unalmas. Ezért érdekel tényleg a mesélni valója, hogy egy kicsit betekintést nyerhessek milyen is igazi kórházban dolgozni és tényleg segíteni olyan embereken, akik tényleg segítségre szorulnak. - Hiszen ugye az orvosok megpróbálnak minden betegükön segíteni. Te pedig azt mondtad, hogy sebészgyakornok vagy, szóval akkor egy nap majd orvos lesz belőled… Gondolatomat a konyhából jövő hang szakítja félbe és gyorsan megyek is már, hogy aztán a következő pillanatban a friss, ínycsiklandó pizzát lerakjam Lina elé. – Tessék! Itt van pont, ahogyan kérted. Most már nem kell tovább koplalnod és végre jól lakhatsz a speciális, egyedi, csirkés pizzáddal – mosolygok rá vidáman.
- Tudod az ember egy idő után hozzászokik, csak hát én még nemrég kezdtem, ez a sok koplalás nekem még idegen. Halványan elmosolyodom. A nagy sebészek mind sokkal jobban csinálják. Van egy idegsebész, aki egyszer huszonkét órán keresztül műtött. Az egyik nővér csak a vízutánpótlására figyelt, nagyon durva lehetett. Ezt én csak hallásból tudom, de egyszer szívesen kipróbálnám magam egy ilyenben. Persze az idegek gyógyítása nagyon nehéz, picik, és sok türelem kell hozzájuk. Egy ortopédus sosem műtene huszonkét órán keresztül, mivel egy amputáció, vagy egy csípőprotézis sem több néhány óránál. Szakterülettől függ. Én még nem tudom, hogy engem melyik szerv vonz, azt is fontos lenne eldöntenem, hogy az egész életemet egyetlen kiszámítható szervre (mondjuk a szívre, vagy az idegekre) akarom-e szánni, vagy összetettebbet akarok.
Két kezemben még mindig az üres pohárral játszom, és bár nagyon vágynék egy újabb italra, tudom, hogy nem lenne jó vége. Régóta nem ettem, és már ettől az egy pohártól is melegem lett,ráadásul folyamatosan mosolygok, és hosszas monológokba bocsátkozom. Ez annak a jele, hogy megütött a tequila. Meg kéne várnom a pizzámat. Faye-re nézek, aki közben úgy tűnik, hogy megbirkózna a történetemmel. Amikor azt mondja, hogy egy nap majd orvos lesz belőlem, nagyon sóhajtok. Igazából a sebészgyakornokok a rezidensé válásuk után kapják meg hivatalosan a dr. címet, tehát egy év múlva hivatalosan is orvos leszek. De nem tudom, hogy mi lesz akkor. Már válaszolnék, amikor elmegy a pizzámért. Hirtelen erős fájdalmat érzek a gyomromban, és tudom, pontosan erre vágytam. - Nagyon szépen köszönöm, ez biztosan remek lesz.
Szélesen elmosolyodom, elengedem a poharat, és a pizzát bámulom. Még nagyon meleg, de pont olyan, amilyet kértem. Faye teljesítette a kívánságomat, pedig a csirkés pizza az tényleg nem valódi olasz pizza. - Tudod az apám is sebész, és én hozzá vagyok szokva a kórházakhoz, és a vérhez. Csak a halálhoz nem. Mármint, tanuljuk az egyetemen, de amikor a valóságban meghal egy beteged, az nagyon rossz. Alig pár hete kezdtem a képzésemet, és igazi nagyágyúk mellett tanulhatok, de ez most nagyon sok volt nekem. Tudtad, hogy a sebészek ezért isznak olyan sokat? Még szélesebben elmosolyodom, és felemelem a poharamat, jelezve, hogy szeretnék egy újabb kört. - Amúgy meg videókészítés? Netalántán blogger vagy? Mesélj nekem erről, még sosem ismertem senkit, akinek lett volna igazi csatornája, igazi követőkkel.
-Hozzászokik vagy sem, szerintem senki nem érdemli meg azt az életvitelt, hogy koplaljon - jegyzem meg, csak úgy mellékesen, megvonva közben a vállamat mikor megköszöni az ételt. – Á, tényleg semmiség volt elintézni. Jó étvágyat! – mosolygok rá és érdeklődve hallgatom a mondanivalóját. Közben a közeli szalvéta tartóért nyúlok, hogy adjak neki egyet belőle, de amikor megfogom a tartót meglepetten és kicsit bosszankodva látom, hogy az már elfogyott és valaki zsebkendőkkel pótolta a hiányosságot. Vagy csak az egyik előttem lévő műszakban dolgozó alkalmazott úgy gondolta, hogy jó tréfa lesz megviccelni a többi munkatársat és a vendégeket egyaránt. Elvégre zsebkendő is hasznos dolog és mit számít az, hogy azt pár centivel feljebb, az orrunkhoz használjuk? Jó az a száj megtörlésére is, hiszen papír mindkettő, nem? Nos, azért van különbség közöttük, az etika szempontjából és majd el is mondom a ludasnak, ha rájövök ki volt az. Addig is kénytelen vagyok elfogadni a helyzetet és Lina tányérja mellé odacsúsztatok egy papír zsebkendőt, mint szalvétát. – Bocs, valaki vicces hangulatában volt ma – magyarázom meg, kínosan elmosolyodva. Aztán nagyon hálás vagyok, hogy az italos témának, mert ezzel eltereli a szót és a gondolatomat az ételről és az előbbi kis incidensről. – Nem, nem tudtam. De gondolom, hogy mindenkinek megvannak a maga félelmei, amikkel szembe kell néznie, igaz? Mint a halál. Mindenki tudja, hogy mit jelent, mindenki tudja, hogy egy nap eljön ő érte is, de látni vagy átélni… Azt már sokkal nehezebb feldolgozni – fecsegek neki miközben látom, hogy felemeli az üres poharát és örömmel töltöm neki újra. Végtére is, a pizza jobban ízlik, ha az ember iszik hozzá valamit. - Igen, vlogger vagyok. Leginkább kisfilmeket és zenefeldolgozásokat szoktam készíteni. Esetleg saját zenét publikálok, ha olyan kedvem van. Vagy különböző TAG, Q&A és egyéb videókat, amik jellemzőek a youtuberekre. Már pár éve csinálom, a vágyam, hogy a követőim száma minimum hat, de leginkább hét nullát meghaladjon, tudod, az internetes világhatalom élére akarok kerülni és egyéb ilyen nagy tervek… - mesélek neki nagyon komoly arcot vágva majd a végén elmosolyodok és kicsit el is nevetem magamat. – Nem, igazából csak hobbiból csinálom a munka mellett. Persze jó érzés, hogy vannak követőim, emberek, akiket érdekel, hogy milyen videókat töltök fel, akik szeretik is a videóimat. De ettől még nem lettem nagyképű és nem az egyre nagyobb követőbázisra és az egyre több lájkra hajazok. Én csak egy lány vagyok, akit érdekel milyen a kamera vagy a mikrofon mögött állni és szeretném ezt az érzést közvetíteni, a tapasztalataimat, a gondolataimat miközben használok egy kamerát és egy mikrofont.
Azt sem várom meg, hogy töltsön, rögtön nekilátok a speciális, csirkés pizzámnak. Ugyan még meleg, és a gyomrom majd nagyon fog utána fájni, nem érdekel, és egymás után vágok kisebb szeleteket, figyelve arra, hogy csirke mindegyiken legyen. Isteni finom lett, egy szavam sem lehet. Miközben én teljesen belefeledkezek az evésbe, Faye a pincérnői teendőit ellátva igazgat egy szalvétatartót. Gondolom ide akarta rakni, de egy zsebkendőt talált benne. Félig elmosolyodok. - Sokszor előfordul ilyesmi? Sosem dolgoztam egy olyan helyen, mint ez. Nem akarom lekicsinyíteni, de egyszer sem kellett 'átlagos' munkát végeznem. Tudom, hogy nagyon kemény és elismerem azt, amit tesznek, ez csupán egy megállapítás volt. És persze a tequila.
Kapok egy újabb pohár tequilat, miközben elmagyarázza, hogy neki milyen a halál. Érdekes dolgokat mond, lenyelem a falatot, és elmosolyodva felelek. - Tudod nekem is megtanították az egyetemen, hogy hogyan kezeljem, de egyszerűen a valóság sokkal rémisztőbb. És azt is megtanultam, hogy ne kötődjek, de még csak most kezdtem, ez mégis hogyan menne nekem? Anyukám is meghalt, de akkor még nagyon kicsi voltam, és apával sosem beszélünk róla, lehet, hogy ezért idegenkedem ettől ennyire? Ezt szerintem senki se tudja... Egy vad idegen pincérnővel cseverészek arról, hogy anya meghalt. Elnézek Faye arcáról, és lehúzom az újabb tequilat. Ez már úgy csap meg, mint egy villámcsapás. Elönt a melegség, hirtelen megszédül a fejem és nagyon marja a torkomat, majd a gyomromat. A pizza előbb vagy utóbb úgyis felszívja majd, tehát nincs mitől aggódnom. Leteszem a poharat, nem kérek többet. - Bárcsak te is ihatnál, akkor viccesebb lenne, mert most csak az egyikünk rúg be, haha.
Újra a pizzámhoz nyúlok, miközben hallgatom a sokkal vidámabb, youtube-ról és a kamerákról szóló álmát. Mosolygok közben, mert még sosem láttam senkit ennyire fellelkesülni, egyetlen ismerősöm sincs, aki ilyen területen dolgozna, de nagyon érdekesen hangzik. Bólogatok, hogy értem amit mond, de sajnos instagramot is csak egyszer használtam eddig, snapchatem pedig nincs is. Sebész gyakornok vagyok, ezekhez a kütyükhöz nem értek. - Huha, ezek a tervek mind nagyon jól hangzanak. Énekelsz is akkor? Most hány követőnél tartasz? Egy millió követő nagyon durva, nem tudom, hogy szokás-e ezt elérni vagy sem. Kihangsúlyozta, hogy ez még csak cél, de valószínűleg nem tartja lehetetlennek. Lenyelek egy újabb falat csirkét és kérdezek, szinte végig sem gondolom. - És ezért lehet pénzt kapni? Mármint, én nem értek hozzá, és azt nem tudtam soha felfogni, hogy ezért hogyan lehet pénzt kapni, ki az aki fizet és miért fizetnek. Lehet, hogy indiszkrét voltam, pedig csak érdekel a téma.
- Egyszer-kétszer… Minden második héten… De ez semmiség. Az elején voltak ennél kicsit durvább esetek is, „szívassuk meg kicsit az új csajt” néven, de most már nem pazarolják a borsot arra, hogy az orrom alá törjék – válaszolok mosolyogva. Igen nem ez az első alkalom, hogy valaki a szalvéta tartóba nem szalvétát rak, hanem valamilyen más papírt. De a zsebkendő még mindig jobb, mint a WC-papír. Egyszer illatos WC-papírt adtam egy vendégnek, észre se vettem, hogy az nem szalvéta, hanem WC-papír és kínos helyzet lett belőle. De nem akarom ezt a kínos szitut elmesélni Linának, inkább megkímélném, hogy nem fárasztom őt ilyenekkel. - Szerintem érthető, hogy a helyzet még új neked és ezért nehéz még… Nem hiszem azt, hogy mindenki pókerarccal el tudja viselni már rögtön, ha valaki meghal a szeme előtt… - mondom el a véleményemet, aztán úgy döntök, hogy jobb lesz, ha inkább nem beszélünk többet erről és elterelem a témát. – Az én anyukám elhagyott engem, mikor még nagyon kicsi voltam, szóval engem is az apukám nevelt fel, testvéreim pedig nincsenek. Az élet nehéz, de már megtanultam alkalmazkodni. Tudod, nekem az apukám halt meg pár éve, szóval a nagykorúság nekem tényleg önállóság. Bár nem mondanám, hogy most már a nap huszonnégy órájában felnőtt módjára tudok viselkedni… De igyekszek. Csevegek. Nagyon már azt se tudom, hogy miket hordok össze, csak úgy érzem, hogy most az a legjobb, ha mondok valamit. Bármit csak ne legyen néma csend közöttünk. Valamint szeretek barátkozni és úgy érzem, hogy jó lenne, ha Linát a barátomnak mondhatnám. - Igen, ez így valóban nem akkora szórakozás. De talán majd egy másik alkalommal ihatunk együtt. Addig is, szólj, ha még kérsz vagy, ha már elég… Ó, és szívesen hívok majd neked taxit, ha kell. Annyira nem is baj, hogy most a munka miatt nem ihatok. Nem is vagyok nagy alkoholfogyasztó és nekem még egy kis mennyiség is nagyon a fejembe tud szállni. De majd máskor iszok. Ma este még be kell zárnom, nagy valószínűséggel hívnom kell Linának egy taxit, mert ha nem csak egy kicsit csiccsent be, hanem tényleg lerészegedik, ahogyan mondta az előbb, akkor biztosan nem engedem, hogy hazasétáljon. Új témaváltásképpen beszélek neki a YouTube karrieremről. Nem olyan nagy dolog, de jó hobbi és a lényeg az, hogy szeretem csinálni. Szeretem megmutatni a világ, hogy én hogyan élem az életem vagy leginkább azt, hogy én hogyan látom a világot. - Igen. Szoktam énekelni, van is egy-két saját dalom. Illetve néha még karaoke bárokba is ellátogatok, bár leginkább otthon, a négy fal között szoktam énekelni – mesélem. Van énekhangom és nem is rossz, de annyi önbizalmam nincsen, hogy az utcán random nekiálljak énekelni. Csak részegen. Valamint nem is szoktam e tudásommal dicsekedni, az énekesi karrier afféle álom csak csupán. – Nagyjából félmillió követőm van. Neonfae néven megtalálsz. Igen, lehet érte pénzt kapni, de az egész attól függ, hogy mennyi követőd van és, hogy naponta mennyien nézik meg a videóidat… Én jelenleg még nem élek meg csak ebből, szóval ezért dolgozok pizzériában. Brooklynban lakok, igazából az ottani testvér pizzériában dolgozok, csak néha eljövök ide túlórázni – magyarázom teljesen természetesnek véve a kérdést.
Kezdőlap
