Amikor az egyetemen tanultunk róla, mágikusnak képzeltük el a sürgősségit: sok mentő, vér a földön, kiabáló szakorvosok, rohangáló nővérek és gyakornokok. Ha lehunytam a szemem, szinte éreztem az energiát, ami árad belőle. Ezzel szemben a valóság szó szerint sokkoló: az idő nagy részében állandó a pangás és ez egyébként jót jelent: azt, hogy az emberek egészségesek. Szörnyű dolog azt kívánni, hogy legyenek betegek, de szerintem mindenki megért. Négy évet roskadtam az egyetemen, alig vártam, hogy végre életeket menthessek. Ezért hát nem nagy öröm egész éjszaka a sürgősségin ügyelni. A szakorvosok egyébként sem engednek a betegek közelébe, de az még mindig jobb, mint folyamatosan paplanokat cipelni, pakolászni a gyógyszereket és nyomtatni. Orvos vagyok, és nyomtatok.
Leülök a pult mögé, és magabiztosan hátradőlök. Alig múlt tizenegy, még pontosan hét órán át tart a műszakom. Valószínűleg akkor sem megyek haza, csak alszom pár órát az ügyeletiben, aztán folytatom a munkát. A rezidensek elvárják, hogy mindig talpon legyünk, és ott, ahol ők vannak. Nem zavarhatunk, és nem tehetünk fel ostoba kérdéseket, de ha elrontunk valamit, akkor az akár halálos is lehet. Egy pillanatra hátradöntöm a fejemet, lehunyom a szemem. Ma este csak egy hasfájós gyerek, egy vakbélgyanús öregember és egy térdficamos fiatal lány járt a sürgősségin. Egyikből sem lett ezidáig műtét, de ha bármi másképp alakulna, elvileg majd megcsipogtatnak. Már az elalvás küszöbén állok, amikor hirtelen csöng a telefon. Szinte felugrom a székről. Körülnézek, hogy ki fogja felvenni, és az egyik nővér int nekem, hogy én legyek az. Gyorsan felkapom, és teszem, amit tanítottak. - Haló. Columbia Medical Center sürgősségi osztály. - Itt a mentőszolgálat, hamarosan mentő érkezik egy tinédzser korú lánnyal, alkoholmérgezés gyanúval. - Értettem!
Nekem semmi mást nem kell mondanom, ez a protokoll. Mind a ketten letesszük a telefont. Egy pillanatig csak állok a pult fölött, hangosan ki-be lélegzem, és végiggondolom, hogy kinek kell szólnom. Nos, én nem vagyok felelős a sürgősségiért, nem vagyok ügyeletes sem, a rezidensem az, de ő most nincs itt. A rezidensen túl lennie kell egy szakorvosnak is, bizonyára neki kell szólnom. Megnyomom a kettes gombot, és a traumatológus felveszi. - Haló! Uram, mentő érkezik hamarosan. - Rendben, megyek, maga is menjen ki és várja! Leteszi, és én is ezt teszem. Gondolkodás nélkül indulok meg, gyorsan felkapom a sárga köpenyt, és már ki is szaladok, hogy várjam, hogy mi lesz. Teljesen egyedül vagyok, reszket mindenem, úrrá lesz rajtam a bizonytalanság. Nem szabad félnem, minden rendben lesz. Ennek a lánynak most én vagyok a reménysége. Legalábbis addig, ameddig nem jön az orvos. Mindent úgy fogok tenni ahogy tanították, akkor nem szúrhatom el. Két kezemet összeteszem, a kesztyűt feszegetem idegességemben. Aztán hirtelen befordul a mentő az udvarba, villog a lámpája, és nagyon hangos. Leparkol elém, majd jönnek mögöttem a nővérek, tolják az ágyat. Én követem a mentőt, odalépek. A fiatal mentős fiú ajtót nyit, én pedig meglátom a gyönyörű, szőke hajú fiatal lányt. A szívem egy pillanatra összeszorul, de aztán erőt veszek magamon, és átveszem az eddigi papírokat.
A tízedik feles után minden elhomályosult. Már túl jól éreztem magam ahhoz, hogy bármit is bírjak csinálni. Már nem táncoltam, csak ültem és cigizni jártam ki. Minden elfelejtődött, minden problémám kitörlődött az emlékezetemből, azt akartam, hogy mindig ilyen legyen. A világ legbutább kérdése fogalmazódott meg bennem. Mi van, ha még többet iszok? Akkor van esély arra, hogy örökké elfelejtsem, amit feledni akarok? Csak egy részeg ember válaszolhat erre igent és én természetesen rábólintottam a dologra magamban. Míg volt pénzem, vettem magamnak a feleseket, de aztán random srácokhoz mentem oda, a barátaim már nem akartak meghívni még egy körre, mert szerintük már így is túl sokat ittam. Egyszerűen nem bírtam megállni, a következő percben már telibe hánytam a pultot. Azon gondolkoztam, hogy mit csinálna Kellin, ha most látna? Sírni kezdtem, nem tudtam rendesen gondolkozni, ordítottam a sok idegen ember előtt, úgy lejárattam magam, mint talán még soha, de muszájnak éreztem, nem bírtam leállni. A világ forgott velem, tudtam, hogy már nem segítene az, ha hívnék egy taxit és hazamennék, lezuhanyoznék és be az ágyba. Még sosem éreztem magam ennyire rosszul. Máskor is hánytam már és a közel múltban nem ez az első alkalom, hogy jobban is kirúgtam a hámból, de ez most más volt. Nem tudom, hogy pontosan mennyi ideje történhetett ez, s az sem tudom, hogy mikor veszítettem el az eszméletem, de most itt fekszem valahol. Lassan nyitom ki a szemem és pár mentőst pillantok meg, még mindig hihetetlenül szédülök és tudom, hogy részeg vagyok, de a gondolkozásom már tisztább, mint volt. Viszont arról fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. Ki hívott mentőt és miért? Most akkor tényleg elájultam volna? Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, amikor kinyílik a mentő ajtaja és egy fiatal, vékony, barna hajú lány pillant vissza rám. El sem tudom hinni, hogy mit gondolhat rólam, elég kába a tekintetem és ő már biztosan értesült a történtekről. Meg akarok szólalni, de nem tudok. Úgy érzem magam, mint aki teljesen elfelejtett beszélni. Sosem hittem, hogy az alkohol ennyire rossz hatással lehet az ember testére. Megpróbálok felülni, de amikor megmozdulok érzem, hogy ennél rosszabb ötletem még nemigen volt az életem folyamán, pedig volt már pár belőle. Ahogy picit felülök, máris jön vissza a mai estén fogyasztott alkohol, egyenesen a mentő padlójára hányok. Ha nem lennék ennyire ramaty állapotban, akkor most biztosan szégyellném magam, de így egyszerűen nem tud meghatni a dolog.
Amikor azt mondták, hogy tinédzser korú, nem gondoltam volna, hogy ennyire fiatal. Ahogy meglátom a vékony testét, a gyönyörű, de meggyötört arcát, elfog a rosszérzés. Gyorsan átfutom a lappot, kapott infúziót, és vitaminokat. Aztán hirtelen hányás hangot hallok. Megpróbált felülni, de hányt. Közelebb lépek, és látom, hogy a hányásban némi vér is van. Nem sok ahhoz, hogy komoly baja legyen, de annyi, hogy kapjon egy jó kis gyomormosást. Hátrébb lépek, és intek a nővéreknek. - Hozzák az ágyat, rakjuk át és vegyük fel az osztályra, ma éjjelre bent tartjuk, és hívják ismét a doktor urat kérem. A mentősök leemelik a lányt, és kicsatolják, majd egy könnyed mozdulattal egyik ágyról a másikra rakják. A branül a kezében van, hamarosan kötök be neki én is gyógyszert és antibiotikumot. Odalépek mellé, kezemet a vállára teszem. - Nem lesz semmi baj, hamarosan jobban fogod magad érezni, nem kell aggódnod, biztonságban vagy!
Ez olyasvalami, amit muszáj elmondanunk a betegeknek, főleg, ha mentő hozza be őket. A kórháztól minden átlagos ember fél, és nekünk segítenünk kell nekik. Bólintok a nővéreknek, és kezemben a lapokkal betoljuk a lányt a sürgősségi 1-es vizsgálójába. Lerakom a papírokat az asztalra, kesztyűt húzok, majd megemelem egy kicsit az ágy fejtámla részét, hogy jobban lássuk az arcát. Közelebb hajolok hozzá. - El tudnád mondani, hogy mi a neved? Aztán a nővérekhez fordulok. - Kérek egy tasak vitamint, és kössünk be neki egy infúziót. Megcsipogtatták a doktor urat? Próbálom leplezni a pánikot, ami a hangomból kiszűrődik. Én vagyok itt az egyetlen orvos, és még csak három hete dolgozom itt. Szinte semmi tapasztalatom, és amúgy semmi jogom sincs elrendelni vizsgálatokat. De a lány rosszul van, sürgősen ki kell mosni a gyomrát, vagy a belső szervei súlyosan károsodhatnak. - Igen, kétszer is. Mit csináljunk addig? - Várunk. Adják az infúziót. Kezembe fogom, felteszem a csomagot az állványra, majd a csövet benyomom a branülbe. Ettől biztosan jobban érzi magát átmenetileg, de túl sok alkoholt ivott, azt el kell tüntetni. Legalábbis szerintem.
Megpöcögtetem, hogy lássam, hogy elindult, aztán úgy döntök, hogy mérjük meg a lázát. Az alkoholmérgezés magas lázzal jár. Ahogy a kezemet a homlokára teszem, már érzem, hogy nagyon meleg, szinte felesleges megmérni, de nem tudom, hogy hol van az az átkozott orvos, és fogalmam sincs, hogy mit kellene addig tennem. - Na mi van itt? dr. Rosewood kérem, tájékoztasson. A hangját hallani nagyon megnyugtató, pedig maga az orvos nem szimpatikus. Késett, és egy gyakornokra bízta a mentőket. Mégis örülök, hogy végre egy felnőtt szakorvos is megjelenik. Felhúzza a kesztyűjét, és olyan zavarba ejtő mosollyal közelebb lép. Én azonban nem mozdulok. Kezemet továbbra is a lány vállán pihentetem. Tudom, hogy ez később zavaros kötődést szülhet, de olyan fiatal még, és egyedül van. Szüksége van valakire.
Ha lenne most egy kívánságom, akkor az mindenképp az lenne, hogy egy csettintésre ki tudjak józanodni, felállni és lelépni, mint valami orvosi csoda. Sajnos jelenleg olyan állapotban vagyok, mint még soha és nem hogy a kijózanodás, de még a csettintés is nehezemre esik. Bár a filmekben élnék! Ott mindig minden jóra fordul és a főszereplő sem alázza meg magát annyira, mint most én. Más sem maradt nekem csak az állandó töprengés és részegség. Mennyi idő, mire végre megunom és valami keményebb dolog után nyúlok majd? Véleményem szerint már eléggé kialakulóban van az is. Tudom, hogy tönkreteszem az életem, de egyszerűen nem tud érdekelni, magasról tojok rá. Tojok én már mindenre. Na jó talán mindenre mégsem, mert ez a fiatal, barna hajú, szép arcú lány most biztosan egy hülye, elkényeztetett kisgyereknek néz. Úgy érzem, az elmém percről percre kezd kitisztulni, de a testem nem erről ad tanúbizonyságot. A szégyen érzete kezd alakot ölteni, pedig percekkel ezelőtt még gondolatban is nehezemre esett definiálni eme fogalmat. Végül is mindenkit visznek be a sürgősségire életében, nem? Jó, talán nem azért, mert túl sokat ivott, de ez a tényen nem változtat. - Rendben – nagy nehezen sikerül kiejteni ezt az aprócska szót a számon, de abban sem vagyok biztos, hogy érthető vagy egyáltalán, hogy azt mondtam-e, amit akartam, szóval csak a remény kicsi sugara maradt meg nekem, hogy ne nézzenek teljesen abnormálisnak, habár az sem osztana a dolgon, hiszen egy úgysem ismernek, kettő meg úgyis már mindegy nekem. Nehezen ugyan, de meghallom a leányzó kérését, de időbe telik, mire fel is tudom fogni, a hányás ízét érzem a számon, amikor szólásra nyitom. - Hazel... Megan Ray – nyögöm ki nagy nehezen, s csak imádkozni tudok, hogy érthetően mondtam-e ki vagy sem. Maximum majd az irataimból rájönnek, amik nálam vannak vagyis nagyon remélem, hogy nem hagytam el őket valahol. Annyira már csak nem vagyok szerencsétlen. Vagy mégis? Hallom a folyamatos beszédet mellettem, de nem tudok rá figyelni. A göndör hajú srác képe lebeg előttem, s egy halvány mosolyra húzom a szám. Ha ő most itt lenne, akkor nem történt volna semmi baj, minden ugyanolyan rendben lenne, mint régen. Kissé megijedek, amikor megmozdul alattam az ágy, a kezem tehetetlenségében lóg a hordágy mellett, fejemet oldalra fordítom, s pont szembe kerül a tekintetem a lány combjával. Nem telik sok időbe számomra, mire még egy számomra ismeretlen hangot meghallok. Egy férfiét, amitől kissé összerezzenek. Felemelem a kezem és a barna hajú szépséget keresem csukott szemmel. - Te ne menj el – szólalok meg talán még érthetőbben is, mint hinném.
Örülök, hogy tudott válaszolni. Bólintok a nővérnek, hogy jegyezze fel a nevét. Hazel. Valaki biztosan nagyon aggódik érte valahol New Yorkban. Valószínűleg Manhattanben, de bárhonnan idekeveredhetett. Annyira meggyötört szegény. Megfogom a kezét, és halkan beszélek hozzá. - Azt esetleg meg tudnád mondani, hogy honnan jöttél? Manhattan-i vagy? Segíti a rokonok elérését, ha tudjuk, hogy honnan jött. Egészen érthetően tud szavakat formálni, szóval a torka feltehetőleg nem sérült nagyon. Ismét ellenőrzöm, hogy jól folyik-e a víz és a vitamin az infúzióba, de jól kötöttem be. Nagyon szeretném, ha végre hatna már, de nem valószínű, hogy csak ettől jobban lesz. Alkoholmérgezése van. Ez magas lázzal, és komoly belső szervi problémákkal is járhat, ha nem mossuk ki időben a gyomrát. A gyomra nem tudja feldolgozni a sok alkoholt, és károsodhat nagyon sok mindent. Ezt sajnos másképp nem lehet megoldani: ki kell mosni a gyomrát, és aztán egy éjszakát biztosan benn kell aludnia. Jobb lenne, ha valaki lenne mellette, és fogná a kezét.
Amikor a doktor úr belép, és felszólít, hogy mondjam el a tudnivalókat, először a lányra nézek. Fogom a kezét, és úgy kezdem el a mondandót: - Fiatal lány, alkoholmérgezéssel került be a sürgősségire úgy öt perce. Már a mentőben is kapott infúziót, és most is kötöttem be neki vitaminokat és vizet. Megmértem a lázát, és 38,5°. A továbbiakban gyomormosást javasolnék és egy éjszakás megfigyelést. Nehezen mondom ki a szavakat, mert nem hiszem, hogy ő tudta, hogy ez vár majd rá. Ha magánál van, akkor sajnos fel tudja fogni, hogy ez mit jelent. A gyomormosás nem lesz kellemes, de hamar túlesünk rajta, és utána sokkal jobban fogja magát érezni. Az orvosra emelem a tekintetem, aki hevesen bólogat, majd a lány homlokára teszi a kezét. - Kapjon gyógyszert, és várjunk még egy kicsit, hátha az infúzió segít. Ha a következő egy órában nem megy le a láza, akkor kimossuk a gyomrát. Ez egy barátságos megoldás, ma jókedvében van a doktor úr, mert amúgy egy sarlatán, mészáros: baleseti sebész. A lány jól járt, reméljük, hogy beválik minden. Bólogatok, aztán a doktor odahajol a lányhoz: - Hajlandó együttműködni? Sokat segítene, ha megpróbálna magához térni, még az is lehet, hogy elkerüli a gyomormosást. Halványan elmosolyodok és a sápadt arcára nézek. Közben a nővérek bekötnek neki még egy infúziót gyógyszerrel. Bár tényleg alkoholmérgezése van, nem tűnik a legsúlyosabb esetnek. Már sokat hányt, valószínűleg megússza a dolgot. - Dr. Rosewood, maga maradjon itt vele, és húsz percenként mérje a lázát, ha lemegy 37°-ra akkor csipogtasson meg, ha nem, egy óra múlva visszajövök. Maga kisasszony pedig pihenjen, és próbáljon kúrálódni. Megveregeti Hazel vállát, majd kimegy. Ketten maradtunk.
Biztosan sok embert eltántorítana ez a „kis” eset attól, hogy legközelebb is az alkoholba meneküljön vagy akár egy keveset is megigyon belőle, de én nem tartozom ezen emberek közé. Igazából már most tudom, hogy a legközelebbi adandó estén is leiszom majd magam részegre, habár annyit figyelembe fogok tartani, hogy ne hozzanak be megint a kórházba. Utálom a kórházakat, mindig is utáltam őket. Emlékszem, amikor kiskoromban mentem ilyen helyre a szüleimmel, mindig odabújtam anyához és befogtam az orrom, mert egyszerűen nem bírtam elviselni a szagot. Én már akkor elmondtam, hogy soha többé nem akarok visszajönni egyetlen egy kórházba sem, de az ember nem látja előre a jövőjét. Elsőre sikerül felfognom a lány kérdését, de már nehezebb válaszolni rá. Minden erőmmel koncentrálok, bambán nézek rá. - Brooklyn – válaszolom lassan, kimérten. Hol a francban vagyok? Jól értettem, hogy Manhattan? Hogy kerülök én ide? A szórakozóhely, ahol iszogatni kezdtem a barátaimmal Brooklynban van, nem messze onnan, ahol édesanyámmal élek. A pánik kezdi átvenni az eddigi kábaság helyét a testemben és aggódva pillantok a lányra, akiről mindössze annyit tudok, hogy kedvesen szól hozzám. – Hogy kerültem ide? – kérdezem tőle, s egy könnycsepp lecsordul a szememből. Mikor iszik az ember az érzelmei mindig felfokozódnak, legalábbis nálam általában ez van. Ha most józan lennék sokkal jobb lenne, nem lennék ekkora slamasztikában és simán hazakerülhetnék, de így ki tudja, hogy mikorra lesz abból valami. Hallom, hogy mindenféle dolgokat beszélnek körülöttem, de engem kizárólag az érdekel, hogyan juthatok haza, még ha nem is vagyok olyan állapotban. Vajon még ma elengednek? Mit fognak velem csinálni? Még sosem volt ilyen jellegű problémám és az orvostudományban sem vagyok túl jártas, így bele sem merek gondolni, hogy mi fog következni. Ó Istenem kérlek csak anya ne szerezzen tudomást róla! Akkor biztosan olyan szankciókat vezetne be otthon, hogy egy életre megbánnám ezt az estét. - Igen – válaszolom a férfinak, még mindig szédülök, forog velem a világ, de ettől függetlenül boldog vagyok, hogy tudok önállóan gondolkodni és nem kesze-kusza gondolatok lepik el az elmém újra meg újra. Nem esik túl jól, hogy a férfi, aki nagy valószínűséggel az ügyeletes orvos megveregeti a vállam, úgy érzem a gyomor tartalmam újra a felszínre jön, de végül sikerül felül kerekedni a helyzeten és magamban tartani a hányást. Még soha életemben nem voltam ennyire kiszolgáltatott és nem is szeretnék az lenni többé.
Hazel Brooklynból. Ez már nem olyan vészesen tág, de még így is beletelik pár órába, ameddig megtaláljuk a rokonait, vagy a szüleit. A fiatalok, akik alkoholmérgezéssel kerülnek kórházba nem szeretik, ha bejön hozzájuk bárki is, mert félnek a büntetéstől. Pedig nem is tudják, hogy a legnagyobb büntetés egyedül végigcsinálni egy gyomormosást. Akaratlanul is arra gondolok, hogy apa mennyire haragudna, ha velem történne ilyen. Féltene, de a saját jóhírét is féltené, hiszen egy nagy sebész lánya hogyan kerülhet a sürgősségire az alkohol miatt? Én szerencsére többnyire elvagyok a piával, tartom a mértéket.
Hazel arcát nézve elmosolyodom, és a kezére helyezem az enyémet, hogy megpróbáljam megnyugtatni. - Mentők hoztak be. Túl sokat ittál, és alkoholmérgezésed is lehet. Látom, hogy sír, és gyorsan előkapok egy törlőkendőt a zsebemből, letörlöm vele. Szegény nagyon félhet. Finoman megérintem sápadt arcát. - Semmi baj, most már biztonságban leszel. Mi vigyázunk rád. Kapsz vizet és gyógyszert, reméljük, hogy ez megteszi a hatását. Mindenképpen jobban kell lenned, de ha úgy érzed, hogy hánynod kell, az jó jel. Gyorsan elfordulok, a szekrényhez sétálok és kiveszek egy ágytálat. Odateszem mellé, és otthagyom. Remélem érti, hogy mire célzok ezzel. Okos lánynak tűnik, de ez most nem volt a legjobb döntés a részéről. Nem tudom, hogy pontosan mennyi alkohol kell ahhoz, hogy valaki lázas legyen, és mérgezést kapjon, mert ez mindenkinél más. De ahogy az ember elnézi ezeket a fiatalokat, teljesen elmegy a kedve az ivástól.
Megfordulok, a pulthoz lépek, és elpakolom a felesleges tűket és eszközöket. Ebben a vizsgálóban csak mi ketten maradtunk, ám hirtelen benyit egy nővér. Körülnéz, majd felém lép. - Doktornő, megtaláltuk az édesanyját, felhívjuk? Nem vagyok hivatott ilyesmit eldönteni. Kiskorú, minden beavatkozáshoz szükség van egy felnőttre, lehetőleg a gyámjára, de olykor más rokon is megteszi. Ez a törvény, és én nem kerülhetem ki. Hazel-re nézek. - Igen, kérem mondja meg, hogy a lánya a kórházban van, és minél előbb jöjjön be. A nővér kisiet, én meg odahúzok egy széket Hazel mellé, és halkan leülök. Nem tudom, hogy mit kéne most mondanom, vagy csinálnom. Azt sem tudom, hogy mennyire részeg még, hogy tud-e valamennyire beszélni. Akaratlanul is úgy érzem, hogy nekem kell beszélnem. Meg kell nyugodnia, ugyanakkor meg kell értenie, hogy a helyzet nem egy ócska vicc, vagy egy jó sztori. - Lina-nak hívnak, és sebészgyakornokként dolgozom. Nagyon sajnálom, ami veled történt, de hamarosan itt lesz anyukád. Minden rendben lesz. El tudod mondani, hogy fáj-e valamid?
BNem a legfelemelőbb érzés, ha az éjszaka közepén hoznak be a sürgősségire azzal az indokkal, hogy túl sokat ittál, neked meg a neved alig jut eszedbe. Kiszolgáltatott vagyok és egyértelműen látszik rajtam hogy voltam már ezerszer jobb passzban is. Sajnálom szegény lányt, aki attól a perctől fogva a gondomat viseli, hogy behoztak ide. Ha nem csináltam volna hülyeséget, akkor most lenne egy nyugodt éjszakája és pihenhetne valahol. Nem hiszem, hogy olyan sok embert hoznának be ide vagy talán tévedek? Nem ismerem a környéket, azt sem tudom, hogyan kerültem ide. Pedig én le mertem volna fogadni, hogy Brooklynban iszogattam a barátaimmal és határozottan nem Manhattanben, de ezek szerint eltájoltam magam, de az is lehet, hogy nem. - Az fasza – mondom elhúzva a számat, nem látok teljesen tisztán, mert szédülök és a fejem is szétmegy, lüktet, nem érzem jól magam. – Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezem nagyon halkan. Azt mondják részegségre az jó, de tudom, hogy ha idehozza és belekortyolok, akkor rögtön ki is fogom hányni. Mondanám, hogy inkább ne hozzon, de nem jönnek a számra a szavak. A plafont bámulom, de az is forog velem, nem bírom nyitva tartani a szemeim, de nem akarok elaludni. - Rendben, kedvesek vagytok – válaszolom gyengén. Hallom, hogy tesz pár lépést és valamit letesz az ágy mellé. Nehezemre esik odafordulni és megnézni, hogy mi az, de pár hosszúnak tűnő perc vagy másodperc alatt sikerül elfordítani a fejem és egy ágytálat pillantok meg. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy szerinte még fogok hányni. Nagyszerű! Nem érzek késztetést jelen pillanatban a rókázásra, de ő az orvos, biztosan jobban tudja. - Tessék? – nem hiszek a füleimnek. Én… én azt hittem, hogy kedvesek, de amit hallok az teljesen lesokkol. Anyám idejön, úton van hozzám. Ha nem lennék ilyen ramaty állapotban, akkor biztosan felugranék és elkezdenék ordibálni. – Ha ideér, küldd el – mondom olyan erőteljesen, ahogyan csak a mostani állapotomtól telik. Már pedig ide nem jön anyám! Ezer százalék, hogy az se nekem, se az orvosoknak nem lesz kellemes. Le fogja szedni a fejem, mostanában nincs benne semmi együttérzés irántam. Egészen azóta, hogy Kellin lelépett és megváltoztam, elzüllöttem.
Egy óra. Ennyi ideje van arra, hogy rendbe jöjjön, vagy ki kell mosni a gyomrát. Ez az egy óra nagyon sokat jelent nekünk orvosoknak, mert mi tudjuk, hogy akár egy perc alatt is meghalhat valaki. Az emberek általában nem értékelik az időt, de amikor a medikusok sebészek lesznek, és nap mint nap látnak haldoklókat, akkor rájönnek, hogy mit is jelent. Ezért van az, hogy sokkal több ima hangzik el a kórházakban, mint a templomokban. Hazelnek szerencséje van, nyilván nem fog meghalni, de saját magának segítene, ha igyekezne jobban lenni. Sok kellemetlen perctől szabadítaná meg magát. A reakciója teljesen természetes, csalódott, hogy az esti ivászatból hajnali kórház lett. Halványan elmosolyodom, és ránézek. - Sajnos nem adhatok most neked vizet, az infuzión keresztül gondoskodunk a folyadék ellátásodról, nem fogsz kiszáradni, de ha innál, lehetséges, hogy kihánynád, ám az nem segítene, mert csak a víz lenne.
Bízhatóan megfogom a kezét. Olyan meleg, hogy egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy le fog menni a láza. Ez arra emlékeztet, amikor kiskoromban volt egy lávalámpám, és elvileg nem melegedhetne fel az üvege, de az enyém elromlott, felmelegedett, és felrobbant, az egész szobám ebben úszott. A nagyon nagy meleg sosem jelent jót. Most sem. Én azonban csak kedvesen mosolygok. - A víz mellett antibiotikumot is kapsz, és ha úgy érzed, hogy hánynod kell, itt az ágytál, bármid fáj, vagy érzékeny, nekem szólhatsz. Nekünk ez a dolgunk. Nem fázol, nem kérsz véletlenül egy takarót?
A gimi és az egyetem alatt belőlem a tequila váltott ki hasonlókat. El tudom képzelni, hogy mennyire riasztó lehet a szülő fogalom hallatta, mivel ebből a büntetésre asszociálunk. Szeretnénk elrejteni az esetet, akár még hazudni is, ha úgy jön ki, csak anya meg ne tudja. Én is rúgtam már be, bár sosem kerültem kórházba. Azóta már tudom, hogy a szülők aggódnak, és azért akarják tudni, hogy mi van velünk, mert szeretnek minket, óvni akarnak, és vigyázni ránk. Mi pedig tartozunk nekik azzal, hogy engedjük, hogy segíthessenek. Hazel-re nézek. Idegesnek tűnik az édesanyja miatt. - Hazel, te még kiskorú vagy, mindenképpen fel kellett hívnunk az édesanyádat, de ezen kívül is, hidd el, hogy jobb, ha ő itt van melletted. Ha nem leszel jobban, sajnos más kezelésre lesz szükség, és akkor sokkal nagyobb szükséged lesz rá. Aggódik érted.
Az idegesség teljesen átveszi az irányítást a testem felett. Nem akarom, hogy anya idejöjjön. Idejönne egyáltalán? Amikor már egy teljes hónapig minden este részegen mentem haza azt mondta, ha így folytatom, akkor leveszi rólam a kezét, nem fogja érdekelni, hogyan cseszem el az életem. Felötlik bennem az a gondolat, hogy talán nem is fog törődni a szituációval, ha megkapja az üzenetet vagy a hívást a kórháztól. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, s jelenesetben még az alkohol is tevékenykedik a szervezetemben. Nem tudok összefüggően gondolkozni, de az érzelmeim hevesebbek a megszokottnál. Mindig ez van, ha iszom. Mindig. Linát figyelem. Elgondolkozom azon, hogy mit kereshet ilyen fiatalon a kórházban. Nem tűnik nálam sokkal idősebbnek. Én biztosan nem bírnék egy kórházban dolgozni, főleg akkor nem, amikor olyan idiótákat hoznak be, mint én. Minden Kellin hibája, miatta vagyok most itt. - Olyan okos lehetsz – mondom neki. Egyébként teljes mértékben igaza van. Elég hülye ötlet volt tőlem vizet kérni ilyen állapotban, de azért na. Mikor először voltam életemben részeg körülbelül 14-15 éves lehettem. Az egyik barátnőmmel elloptunk a szüleitől egy üveg piát és titokban megittuk. Mondanom sem kell, hogy utána egész éjjel hánytunk egymás ellen. Nem életem legkellemesebb élménye, de mégis mosolyogva gondolok vissza arra mekkora hülye voltam. - Nem akarok takarót – vágom rá olyan gyorsan amennyire csak tudom. Úgy érzem csak megmelegednék és leizzadnék. Így is inkább egy kis friss levegőre lenne szükségem, de fel se merem hozni az ötletet, mert félő, hogy nemet mond. Ki akarok menni a kórház udvarába és ott lenni pár percet. - Te aztán nagyon tudod aggódik-e értem vagy sem – szólok vissza Linának. Csodálom a lányt azért, hogy ilyen munkát csinál nő létére, de ettől függetlenül most nem értek vele egyet. De hát nem is ismer engem és az anyámat, nem tudhatja, hogy mostanában nem felhőtlen a kapcsolatunk. Nem tudunk egymásról semmit. Imádkozom, hogy megtörjön a fiatal orvos palánta.
Kezdőlap
