Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

- … ezt vedd fel! Nem, ezt vedd fel… aztajóistenit! Inkább ezt vedd fel! Mióta van neked ilyened? Júúúúúj de mocskos… ejnye, hát mióta vagy te ilyen perverz bratyó? – Melita pont, mint egy idegbajos, megkergült kecskegida, úgy mekegett és ugrándozott négykézláb Matteo szekrénye előtt, miközben halomszámra szórta maga mögé a divatosabbnál divatosabb, amúgy méregdrága ruhadarabokat. Mert biztosan a földön volt a helyük, így azok, ahogy repdestek a szobán át, Matteo úgy kapkodta el őket a levegőben - vagy még mielőtt földet értek volna - Iker Casillast megszégyenítő, bravúros mutatványokkal. A szekrénye – még ha csak annak egy töredékét is hozta magával az államokba - számos elegáns, lazább vagy éppen „ütősebben hűha!” stílusú ingekkel, pólókkal, dzsekikkel és kötött pulcsikkal volt tele garbótól kezdve egészen a mackófelső hatású darabokig. Ugyanez volt elmondható a nadrágokról és a lábbelikről is. Csinos kis surranóktól kezdve a magasított sarkú, lakkozott, itt-ott fémes kiegészítőkkel ellátott makkos cipőkön át a futásra és edzésre használt viseletesekig. Mondható volt hát, hogy bár nem volt konkrét stílusa, inkább azt hordta, amihez kedve szottyant, amilyen hangulattal ébredt, vagy ami a kezébe akadt éppen. De végeredményben mindig ízlésesen, jól összeállított párosításokkal aggatta magára azokat, lehengerlő olaszos megjelenéssel és sármmal fűszerezve. Mintha csak akkor lépett volna ki a Fashion Street egy méregdrága szalonjából.
- Elárulnád, hogy mit csinálsz? – halk nyögéssel érkezett a kérdés, ahogy szuszogva felegyenesedett, s az imént földre hajított fekete-fehér inget kezdte szépen elegyengetni, semmissé tenni a fodrozódó gyűrődéseit – az én szekrényemben?
- A megfelelő ruhát akarom neked kiválasztani, hát nem állhatsz úgy szegény lány elé, mintha az utolsó csöves putriból szakasztottad volna le a gönceidet – érkezett a válasz torokhangon valahonnan a ruhásszekrény legmélyéről, ahol az egyik bőröndben könyékig túrt a nejlonzacskóban. Melita azokban a percekben csak két vékony láb volt burgundi harisnyába bújtatva és egy pepita mintás, combközépig érő szoknya, ami tökéletesen elrejtette a bugyijának vastag oldalvarrását, amiről kora reggel legalább fél órán át hisztizett az anyjuknak. „Ő nem tudja elhinni, hogy ilyen undorító bugyikat is tudnak gyártani, hát mit fognak ehhez szólni a fiúk?”… a fiúk, akik nem voltak még csak közel öt kilométeres körzetében sem, mióta Matteo a legutóbbi udvarlót is elüldözte a háztól odahaza. „Az ő egyetlen húgát ne tapogassa és nézegesse semmiféle selyemfiú, vagy bárgyúképű szamár.” Az volt a gond, hogy nagyon is tisztában volt a húga adottságaival, s mint felelős báty, az ő dolga volt, hogy a kicsi lányt megvédje a pofátlan behatolóktól… a szó minden értelmében.
- Na, ezt kikérem magamnak! – bandukolt közelebb hozzá, s a szekrény két falát összekötő fa fogasról leakasztott egy vállfát, aminek a végével megböködte Melita derekát. A halk, nevetgélő nyöszörgést némi ficánkolás kísérte, s már mászott is elő ágas-bogas sötét fürtjeivel, melyek Matteo emlékezete szerint nem is olyan régen, még néhány perccel ez előtt is ízléses kis fonatokban csüngtek a vállain. Sűrű pislogással sandított a kisebbik di Sciglióra, aki addigra már előtte kuporgott mindkét lábát maga alá húzva, magasba tartva két kézzel egy piros alsógatyát.
- Piros?... tehát te is piros gatyás pasi vagy. A legveszélyesebb! – hangja füstössé vált és egészen sejtelmes volt, miközben ujjaival meghúzkodta a gatya „Calvin Klein” felirattal ellátott, gumis részét – te mondd csak? Hogy fér bele ebbe a…. – befejezni se tudta, a bátyja úgy kapta ki a kezéből, mintha legalábbis bármit rejtegetnie kellett volna előle, s nem volt szokása amúgy is fel-alá robogni a házban, egy szál kisgatyában, mikor késésben volt valahonnan.
- Melita az ég szerelmére, szállj már ki a szekrényemből! Én se szoktam derékig benne mászni a tiédben és kikötni, hogy mit vegyél fel. Amúgy meg ha már itt tartunk – pöckölte meg a lányka orrát, mire az dacosan ráncolta a homlokát, ahogy felnézett Matteora – honnan tudod te, hogy a „piros gatyás” pasik a legveszélyesebbek? Hm? – számon kérő volt. Pont, mintha a lányka apja lett volna. Csupán volt egy kis baj… Matteo sokkal szigorúbb és fegyelmezőbb, védelmezőbb volt a húgát illető kérdésekben, mint Gustavo valaha.
- Öhm, hát nem is tudom… azt mondták a csajok.
- Tehát a csajok mondták, értem – bólogatott és szigora egyről a kettőre vált semmissé. Ellágyult arccal csípett bele finoman testvére orcájába, mire az bátyja tenyere felé biccentve a fejét fogott rá a csuklójára, nehogy elmerjen húzódni tőle.
- Amúgy ma nem Oliviával találkozok.
- Hát?
- Mintha meg lennél lepve.
- Persze, hogy meg vagyok, hát napok óta őt emlegeted és többet voltál vele az elmúlt néhány nap alatt, mint a családoddal, ami nem is értem, hogy lehet. De sebaj, én tudod, hogy nagyon örülök nektek és remélem, mihamarabb bemutatsz neki! Aztán remélem most jól választottál és nem olyan undok perszóna, mint Leonora volt – dacos kölyök módjára bújt bele Matteo mellkasába, rövid kis karjai átölelték keskeny csípőjét.
- Hé, Leonora nem volt perszóna és igazából undoknak se nevezném. Azt hittem kedvelted.
- Persze. Kedvelnem kellett mert te is kedvelted.
- Nem kell csak azért kedvelned valakit mert számomra nem közömbös. Hé, Picúr – húzódott, illetve próbált elhúzódni a húgától, de csak nagy nehézségek árán tudta lefejteni a karjait magáról, majd kapaszkodott bele a vállaiba. Karamell tekintete foglyul ejtette Melita, övénél valamivel sötétebb szemeit – megígérem neked, hogy te leszel az első, akinek bemutatom majd őt jó? Ha annak eljön az ideje. És úgy alkotsz róla véleményt, ahogy szeretnél, mert tényleg, őszintén kíváncsi vagyok rá. De becsszó, hogy nem fogsz csalódni. Se benne, se bennem.
- Szavadat adod?
- Szavamat.
- Tutira becsszó?
- Tutira. Most pedig kifelé a szobámból! – hessegette el magától, mintha az előbbi, roppant bensőséges testvéri közjáték és beszélgetés meg se történt volna.
- De ha nem vele, akkor kivel találkozol?
- Ennioval.
- Miiii??? – egy valamit nem ártott tudni Melitáról. Halálosan bele volt bolondulva Ennioba, amiről Matteonak fogalma se volt addig, míg Valeria ki nem nyögte, hogy jó néhány hónapon át New York fog otthonul szolgálni a számukra. És ekkor mi volt Melita első kérdése? „Ennioval is találkozunk majd ugye?” Onnantól kezdve pedig nem volt nyugtuk, null-huszonnégyben hallgathatták a jobbnál-jobb kérdéseit és a találgatásait, hogy vajon miben tetszene a leginkább Ennionak? Egy dögös mini ruhácskában, vagy ha egy tavasztündérnek öltözik? Talán érthető volt, hogy egyikük se tudott választ adni rá, mint ahogy Matteonál nem okozott osztatlan sikert a tény, hogy az egyik legjobb barátja után csorgatja a húga a nyálát. De még ez a jobbik forgatókönyv nem?
Ennio lett a legnagyobb ember a kis triójukban, és Matteo tagadhatatlanul, végtelenül büszke volt arra, amit elért és mind ezt egyedül egy másik kontinensen, másik világban. Mert való igaz, Európa és Amerika ég és föld egymáshoz mérten, még ha az ember nem is hisz ezekben a sokak által emlegetett „túlzásokban”. Pedig így van és így is marad az idők végezetéig. Mind marketing, mind pedig emberi szempontokból más és más elvárások szerint kell teljesíteni… a bűvös nyugat mégis meghajolt, fejet hajtott Ennio szakmaisága és tudása előtt. Ő pedig alázattal, mégis kegyetlenül a hátára vette az államokat és olyan módon győzedelmeskedett felette, amire talán még a tulajdon apja se számított.
Matteo tisztán emlékezett még azokra az időkre mikor először találkoztak, és arra, ahogy a kezdeti ellenszenvet és neheztelést, a szépen lassan csendesedő, pimasz kis gyermeki dacot barátság váltotta fel. És ugyan újra eltávolodtak egymástól, de az jobbára csak a kontinenseket átívelő távolságnak volt betudható és annak felhánytorgatható, hiszen tudta, hogy vannak olyan dolgok, melyet nem ronthatnak és vehetnek el a hosszú-hosszú kilométerek sem. Lehet, hogy repülőre kell ülni ahhoz, hogy aztán egy jókora maflásban részesíthesd a másikat ha hülyeséget csinált, vagy megöleld mert hiányzott, de megéri nem? Mert ilyen az életre szóló barátság is. Nem ismer távolságot és épp így határokat sem.
Victornak már aznap igyekezett a fejébe verni, hogy legyen oly’ kedves, ha már az ő stúdiójába ette a fene, akkor egyeztessen le vele egy megfelelő időpontot – ha már a „Nagy Úrhoz” úgy kell bejelentkezni – amikor tudnak beszélni, vagy úgy nagy általánosságban eltölteni néhány órát úgy, mint azt régen is tették. Egy-egy adag popcorn és pár üveg sör mellett. Az már más kérdés, hogy Victorkának lyukas az agya, és ha nem szavakkal, akkor ásóval vagy lapáttal kell ezt a bizonyos „fejébe verést” megkísérelni csak, hogy hatásos legyen és annál inkább eredményes. De ez alkalommal szerencsére megúszta a tettlegességet, s a copfos pajtás előtt baktatva – valójában noszogatva és lökdösve – kis híján becsapódott a stúdiószobába, ahol Ennion kívül még néhányan, egy-egy fejhallgatóval bólogatták a hallott tamtamot.  
A kezdeti bizonytalanságot és helyszínszemlét egy széles vigyor váltotta fel, majd jólesően csapott, és kapaszkodott bele a srác kezébe, ahogy ölelésbe bonyolódva lapogatták meg egymás vállát. Valóban, mintha ezer meg egy éve nem látták volna egymást. Talán csak ez utóbbi volt az igaz, Matteo szívének mégis mintha ezer évet kellett volna várnia erre a találkozásra.
- Ennio… a „Nagy Alma” olasz ura! Mekkora ember lettél te, mondd? Lassan hónapokkal előre kell időpontot foglalnom hozzád? Még nekem is? Szép vagy, mondhatom – letörölhetetlen vigyora szinte ráépült az arcára. Szemei ugyan úgy mosolyogtak vele együtt – hogy a brébe ne jutott volna el? Amúgy meg családi kiruccanást szervezett be az anyám, szóval legkésőbb augusztus végéig, szeptember elejéig itt fog enni a fene engem is ezen a féltekén – hangja és a pillantása is jelentőségteljes volt, magában hordozva minden burkolt fenyegetést, miszerint ez idő alatt, ha tetszett neki, ha nem, de le kell majd alacsonyodnia az egyszerű pórnéphez, kiszakadni a kis stúdiójából és elrobogni egyszer-kétszer-sokszor legalább meginni pár pint sört. Még egyszer végigmérte megtermett haverját, s elhúzódott annyira, hogy ő maga is a sörrel közeledő Victor felé pillantson.
- Mert amit muszáj, azt muszáj. Egyszer-kétszer lehet csalni, de csak csínján vele – mire elért a mondat végére, újra Ennio vállában fulladozott, amit egy percig se bánt. Pont olyan vehemenciával paskolta a hátát, ölelte meg, mint azt ő is tette – te már megint nőttél? Hova? Nem elég ez? Vagy csak én megyek össze, ahogy öregszek? – nem mintha nem ő lett volna hármójuk közül a legfiatalabb, de ez részletkérdés.
- Aaami azt illeti – mosolya aztán egyről a kettőre lohadt le az arcáról s vele együtt minden korábbi öröme. Helyét valamiféle furcsa baljóslat vette át. Nem szomorú volt Leonora miatt, annál inkább meglepett, és értetlen, hogy az elmúlt hónapok alatt egyetlen egy szóval nem említette Ennionak, hogy „ja, amúgy apukám az van, hogy…”. Az viszont tagadhatatlan, hogy mindkettejüknek megvolt a maga baja és dolga, közel se volt elég idejük arra, hogy mindent átbeszéljenek egymással vagy megosszák a másikkal – Leonora már nincs. Októberben szétmentünk, nem működtek úgy a dolgok, ahogy kellett volna. Szóval úgy döntöttem, hogy jobb lesz külön. Bár, ebből szerintem már kaptál ízelítőt Barcelonában is… És ne, ne nézz így! – mutatott rá azonnal, ezzel előzve meg az esetleges kérdéseket, miszerint „ugye neeeem amiatt a lány miatt?” – de még mielőtt bármibe is belemennék és órákra elcibálnálak a barátaidtól… – biccentett az illetékes még bent tartózkodók felé. Soha nem szeretett úgy egy társaságban lebzselni, hogy nem mutatták be őket egymásnak, és pont így nem szeretett személyes beszélgetésekbe se kezdeni, ha amúgy olyanok voltak hallótávolságon belül, akiknek semmi köze nem volt az adott témához. Nem volt véletlen, hogy ezekben a percekben is a bemutatásban bízott majd abban, hogy kis ideig hagyni fogják őket az elmúlt egy év történéseit megosztani egymással.

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

Voltaképpen a New Yorkban tett látogatás nem is volt annyira nyaralásnak nevezhető, mint kötelességnek és tanulásnak, lehetőségnek, amennyiben Matteo számára tényleg komolyak voltak azon szándékai, hogy a nyugati kontinensen ajánlott tanár legyen az az illetékes, aki előre lebeszélt óraszámban felkészíti őt a nyáron esedékes, hazai felvételikre. Legalábbis ez szerepelt a legkomolyabb tervek között, amihez ő hűen igyekezett igazodni mind azon túl, hogy nem sűrűn emlegette az itt tartózkodásának valós okát – talán csak a rendelkezésére álló időt próbálta nyereségessé tenni, hiszen tudta, hogy mennyi, de mennyi munkát szükségeltetik majd belefektetnie ez idő alatt a zenébe. Többet, mint valaha. S ekkor még bele se gondolt a legnagyobb bökkenőkbe: a kockázatba…

2020. Április 10.
A hatalmas ablak előtt sötét, szellemképes lidércnek tűnt a férfi, ahogy kezével mintha csak vezényelt volna, finom mozdulatokkal legyezte maga előtt a levegőt, hogy a korábban beindított párologtató füstszerű párája tovaszálljon előle.
-… na? Mit gondolsz? – a mestere hangja kíváncsian csendült. Dús, egészen sötét, itt-ott fehér szálakkal barázdált szemöldöke játékosan emelkedett és süllyedt, ahogy mélyen ülő világoskék szemeit egy pillanatra se vette le Matteo meglepett arcáról. Játékos csibészséggel nézte végig, ahogy a négy éve tanítványává fogadott fiú arcán érzelmei egész palettája mutatkozott. Értetlenség, bizonytalanság, majd az egyre fokozódó öröm, ami végezetül egy végtelenül széles, fülig érő vigyorban teljesült ki. Szemei hasonlóan mosolyogtak, s életében először úgy érezte, hogy talán révbe ért. Azokban a percekben olyan biztos volt a járt útban, a tudásában, a sorsában és önmagában, mint az előtt soha…
- Hallgatás beleegyezés? – próbálkozott az idős férfi, s úgy vélte, hogy a fiú jól látható öröme többet mondott ezer szónál.
- Komolyan képes volt megtenni ezt értem?
- Hogy a fenébe ne tettem volna? Egész eddigi pályafutásom alatt a legjobb tanítványom voltál, ne légy vadszamár! Érted bármit! Már mindent leegyeztettem, szóval innentől kezdve nem is kell aggódnod. Előzetes engedélyeddel megadtam neki az elérhetőségedet, szóval a napokban keresni fog - és ez a néhány kimondott szó csupán töredéke volt annak, ami a maradék fél órában még elhagyta a mestere száját.
Matteo kezdeti lelkesedése az egyoldalú beszélgetés folyamán egyre csak lohadt. Olyan kecsegtetőnek, olyan visszautasíthatatlannak vélte az adódó lehetőséget, amire meggondolatlanul, még saját magát is meghökkentő hirtelenséggel mondott igent, mintha csak a bőségszarut nyújtották volna át számára annak minden létező javával. Az idős oktató, szakavatott énekes és az olasz operaénekesi elit egyik jeles képviselője természetesen ragyogott, amiért tanítványa kapva kapott a lehetőségen. Mire pedig elértek a beszélgetés végére s ő távozott az őszülő férfi irodájából, már aggodalmasan, halántékán megannyi verejtékcseppel iszkolt végig az épület hosszú, visszhangzó folyosóján. A felé köszönőkkel nem foglalkozott. Fel se pillantott a cipőjének orráról. Sopánkodva fogta a fejét és mormolta százával, ezrivel percenként a miatyánkot, tudván: élete talán egyik legbotorabb döntését hozta meg azokban a pillanatokban.
Matteo megfontoltsága, alapossága elismerésre méltó volt. Minden lehetőséget alaposan átrágott, még a legegyszerűbb felkérések alkalmával is időt kért. Ám ez volt az egyetlen, mikor eszébe nem jutott mérlegelni, pedig ki tudja? Talán ez alkalommal lett volna a legfontosabb. Mert abba nem gondolt bele, hogy mekkora vesztenivaló rejlett a tanárának amúgy roppant nagylelkűségében és nemes ügyében. Míg kibotorkált az épület elé, kérdések százai cikáztak a fejében: mi van akkor, ha átrepüli a fél világot csak azért, hogy legyen lehetősége felkészülni, ahol is a tanár közli vele, hogy felesleges volt megtenni ezt a kitérőt, mert nem elég?... Ő, összességében nem elég arra és ahhoz, hogy tovább menjen vagy felvételt nyerjen a képzésekre? Mi van, ha azt mondja a tanár, hogy maradjon az úgymond „pop” vonalon, ha már több és számos, kisebb-nagyobb stúdió látott benne lehetőséget és tudták is, hogy milyen módon lehet a tudását kamatoztatni? Ez pedig nem az opera műfaja volt…
Matteo ezen gondolatok teljes sorában egyre csak elgyengült. Verte a víz, fojtogató volt még az út túloldalán haladó emberek közelsége is, mire a házak árnyából kitérve megpillantotta a vakító Nap sárgás fényét: és ha mégis belevágna vele az illetékes zseni? Mert azon túl, hogy talán populáris beállítottsága ugyan úgy van, de mi van akkor, ha a torkában rejlő hang, a tudása tovább viheti a komolyabb utakon?
Egy pillanatra boldogság és nyugalom telepedett a lelkére, szinte elengedni látszott a korábbi frászt, mígnem akárha egy hullámvasúton utazott volna, ismét pánik fogta el: mi van, ha eljut a felvételiig, amibe annyi, de annyi munkáját fekteti ő és a tanár is, majd bukás lesz a vége? Elvesztegetett idő. Elszórt pénz, de legfőképpen szégyen. Már-már reszketett a gondolattól: hogy lesz képes belenézni bárki szemébe? A családja szemébe, amiért akkora lehetőségeket fűzött hozzá mindenki, s amiért mégse volt képes még a legnagyobb nevek segítségével se elérni oda, ahova ők elképzelték? Hogy állna a tanára elé, aki ajánlotta őt a legnagyobbak egyikének, mondván érdemes vele foglalkozni és megéri a belé fektetett időt? De mégis csak egyetlen egy személy véleménye foglalkoztatta őt a leginkább: mit szólna Luciano, ha elbukna? Nevetne rajta? Luciano tisztában volt Matteo zenei ízlésével. Azzal, hogy éjt nappallá téve volt képes Presleyt énekelni, vagy olyan dalokat és nótákat, melyek sokkal inkább illettek egy nagyszabású, könnyűzenei koncertre, mintsem az Opera falai közé. Egyre csak zakatolt a fejében a kérdés: vajon a fejéhez vágná, hogy híján van minden komoly elhivatottságnak? Feltenné a kérdést, hogy mit akar csinálni? Akarja-e csinálni egyáltalán? Ha pedig nem… ha nem biztos benne akkor miért próbálkozik? Semmi értelme…
Nem merte és nem is akarta kimondani, talán még elhinni se, de félt a bukástól és a csalódástól. Főként abban, hogy ő lesz az, akiben csalatkozni fognak a számára fontos személyek.
-… hé?! – váratlanul érte a hátára mért jókora ütés, ami talán nem is volt olyan jelentős, csupán a pánik kerítette hatalmába. Meglepetten fordította fejét az ismerős hang tulajdonosa irányába – itt ordibálok neked már mióta! Mi ütött beléd? – fel se tűnt neki, hogy úgy elment Luciano mellett, mintha nem is vele érkezett volna közel harmincöt perccel korábban – mi az? Mi történt?
- Bocs, csak – jókora pislogásokkal és nyeléssel igyekezett némiképp észhez téríteni magát.
- Mit mondott? – ő pedig minden félelmével és aggályával együtt kitálalt neki. Természetesen az őt illető kérdésekben nem nyilatkozott…

… hogy hova jutott mostanra ezekkel a kockázatokkal? Mennyire volt képes napirendre térni az aggodalmait illetően? Teljes nyugalmat még az után se érzett, hogy a tanár rábólintott és valós örömmel, elszántsággal vállalta el az ügyét. Az esetben már nem volt kérdése, hogy a pálya nem olyan idegen a számára, de legfőképpen nem lehetetlen és járhatatlan, mint ahogy azt sokáig gondolta, hiszen beénekelte magát a férfihoz, aki tárt karokkal várta és nyújtotta át neki egy teljes munkamenet tervezetét. Ám a neheze még hátra volt: a belé vetett bizalmat eredményre kellett váltania.
Az az egy kérdés fogalmazódott meg benne Ennio felé haladva, mielőtt még mellkasára ölelte volna barátját: vajon eredményes lesz ilyen módon? Eredményt fog hozni a törekvés, amennyiben folyton folyvást más és más tervek zakatolnak a tudatában? Mert ezekben a percekben is zsongott a feje nem egytől.
- Én úgy fogalmaztam volna inkább, hogy „amekkora szükséges ahhoz, hogy azt a nagy szívedet elbírja”, de te tudod… ha neked így helytállóbb – bokszolt bele játékosan a vállába – amúgy elég hirtelen jött "ötlet” volt ez az utazás. Fogalmazhatunk úgy is, hogy néhány héttel ezelőttig tervben se volt. És ha Viola nénémék nem lennének itt, minden bizonnyal meg is lettünk volna lőve azt illetően, hogy hova menjünk – jegyezte meg amúgy mellékesen, majd távolabb húzódott, hogy ismét végignézhessen Ennion majd Victoron.
- Nem tudom mit műveltél vele, korábban semmi probléma nem volt a memóriájával. Jobb volt, mint az enyém… ezzel szemben manapság az agya, mint a szivacsé – dörmögött az orra alatt tettetett komolysággal és rosszallással – leterheled őt mi? Szusszanásnyi időt se hagysz neki munka közben.
- Hé! Én is itt vagyok, hallok mindent – Victor hangja fitymáló volt és flegma, ám annál is inkább szórakozott. Tudta, hogy az ég adta egy világon semmi hátsószándék nem volt egyik olasz megjegyzésében sem, szimplán tréfálkoztak. Mozdulatai vontatottak és kelletlenek voltak, ahogy letette a karton sört az egyik asztalra.
- Az egész família meg a pereputty mi? Még mit nem! Egy egész Antonovot kellett volna kibérelni hozzá, és biztosíthatlak felőle, hogy így is épp elég hangzavart keltettünk azon a szerencsétlen gépen – imádta a családját, mégis szemét forgatva rázta a fejét ide-oda, amiért arra is képtelenek – főként a húga – hogy idegen közegben normális ember módjára viselkedjenek. Valamiért nehezen tolerálta, ha hülyét csináltak belőle emberek százai között, nem volt véletlen, hogy félúton megkért egy Melitához hasonló korú cserfes kislányt, hogy cseréljenek már helyet. Míg azok ketten nagy vidáman elcsacsogtak ott a fél napot igénybe vevő út alatt, addig ő bátran szuszókálhatott, beékelődve két izomkolosszus közé. Fejébe húzta az egész arcát összeszorító fejhallgatóját és már bódulhatott a maga zenéivel az álmok világába anélkül, hogy a húga örökös, minduntalan hajtogatott szövegelését kellett volna hallgatnia.
- Hidd el, előbb lennék Yoda, mint bárki más – vigyorogva pillantott fel Enniora, miközben a monumentális méretekkel bíró asztalon összehordott, kiürült poharakra és egyéb holmira terelődött a figyelme.
- Amúgy se minden a méret. Kis ember nagy bottal jár mi? – és Victor megint tudta, hogy mikor kell… hülyeséget mondani. Széles vigyorának makulátlan fogsora akárha egy két lábon járó cápáé lett volna, úgy ugrott elő a szájából. Szemei vékony réssé szűkültek, ahogy pofazacskói egy jóllakott napközis ábrázatával a vigyora mentén megdagadtak, és felpüffedve nyomorgatták össze amúgy se hatalmas szemeit. Vicces próbált lenni, annál is inkább „férfiak között dobált” témával előrukkolni, csakhogy az időzítés koránt se volt megfelelő hozzá. A kínos csend egyfajta „ciripp-ciripp” hatást keltett, s mielőtt még túl hosszúra nyúlt volna, Matteo a torkát köszörülve vette át a stafétát, hogy némiképp eligazítsa Enniot az idővonalon, hogyan is állt azzal a bizonyos barátnőkérdéssel.
- Inkább ez. Kösz – fogott rá a kezébe nyomott üvegre, s óvatosan koccintotta hozzá a másikéhoz. Ő Ennioval ellentétben csak táncoltatta az ujjaiban az üveget, míg kíváncsi tekintettel hallgatta őt – tudod mi a vicces? – aprókat bólogatott, mintha csak akkor vált volna számára minden nyilvánvalóvá – mint kiderült, senki nem kedvelte őt, és ezután már én is elbizonytalanodtam a saját magam megítélésében. Illetve, hát tudod, hogy nekem is mennyi problémám volt vele, hogy hányszor téptük egymást, de legalábbis hallgattam végig a hülyeségeit, mégse tudtam hamarabb elébe menni a szakításnak, mint valóban megtettem. És nem értem, hogy ha mindannyian elleneztétek őt, de legalábbis nem volt szimpatikus gyakorlatilag senkinek… Miért nem mondta ezt senki? Ja, várj… - mutatott rá és ez volt a megfelelő pillanat, hogy kortyoljon egy jókorát a kesernyés italból. Elhúzott szájjal szívta be utána a levegőt, majd folytatta – hibáiból tanul az ember.
Csendben, bocsánatkérően pillantott a srácokra, mikor Ennio burkoltan űzte ki őket a helyiségből, de már foglalta is el a maga helyét barátja mellett. Ám vele ellentétben ő nem pakolta fel sehova a csülkeit, szimplán jobb lábszárát a másikja combjára helyezte.
- Tiszta bolond vagy. De örülök, hogy énekelni még szoktál – jókedvűen nevetett Ennio rövid kis performansza hallatán. Válla hasonlóképpen rázkódott, s újabb meg újabb kortyokat tudott le a sörből, míg a másik szavait hallgatta – na, mondjuk, én azért nem verném fel az egész várost azzal, hogy az ablak alatt kínlódok a szerenáddal. Tudod én nem is a megszokástól félek, mert ez, ha tetszik, ha nem, egy kapcsolatnak a velejárója… nemde? – próbálkozott, puhatolózott. Egész életében Leonora volt az egyetlen olyan lány, akivel néhány röpke hétnél több időt töltött együtt, bár tagadhatatlan volt, hogy ez a bizonyos megszokás náluk vészesen hamar beütött. Hamarabb, mint az egészséges lett volna. Ám épp emiatt, koránt sem volt biztos a kapcsolatoknak a teljes miértjeivel és hogyanjaival.
- Eszemben sincs sajnálkozni… nem fogod elhinni, anyám a szakításunkat követő egy-két hétben fel se merte hozni a témát, nehogy rosszul érintsen a dolog, és még ő volt kiakadva, amiért valójában nem küldött annyira padlóra, mint ő azt képzelte volna. „De hát olyan romantikus, érzékeny lelked van, Drágám… hova a siránkozás és az önsajnálat? Azt hittem hetekig-hónapokig látni se foglak csak a szobádban.” – kissé humorosabbra vette a figurát, ahogy édesanyja aggodalmas szavait nyüszítette. Mosolya vigyorrá szélesedett, s még akkor is ott volt a csalafinta grimasz, mikor az üveg szája ismét az ajkához ért – khm… Igen, itt van ő is, de csak óvatosan vele, újonnan olyan mértékű szerelmet és rajongást érez irántad, amivel senki nem tud mit kezdeni. Javaslom, ne szédítsd azt a kis libát, mert kitekerem a nyakad, ha csalódást okozol neki! – mutatott rá jelentőségteljesen s bár komolyan gondolta, hogy nem akar síró kistestvérek meg összetört lányszívek felett atyáskodni, hangja mégis jókedvű volt. Csak remélni tudta azt, hogy Ennionak eszében sincs visszaélni a helyzettel.
- Amúgy Melita, anyu és én jöttem. Apu majd néhány hét múlva fog érkezni, de akkor is csak pár napra. Odahaza piszkosul beindult az üzlet, egyre csak terjeszkednek, szóval arra sincs ideje jelen állás szerint, hogy gatyát cseréljen, nem, hogy az utazgatásra – savanyúnak tűnt és elégedetlennek. Nyoma se volt a büszkeségnek vagy szeretetnek, amit mindig tanúsított az apja irányába. Valahol elkezdte félteni a szülei kapcsolatát, de főleg az anyját. Nem volt biztos abban, hogy mennyi időt fog bírni Gustavo nélkül két „bajos” gyerekkel. Nem véletlen volt, hogy az utóbbi időkben Matteo még nyíltabban vette magához az apák szigorának szerepét, ha Melitáról volt szó.
- Nem csajozni jöttem, efféle szándékaim nem is voltak. Valójában bár nem híresztelem, tanulni jöttem. Otthon Alberto mesterem ajánlott egy lehetőséget, de legalábbis szerette volna, ha élek vele. Én pedig hülye módon kapásból rávágtam az igent, szóval már most félek, hogy magam alatt vágtam ezzel a fát, de tény, ami tény, szeptemberben folytatni akarom az iskolát, ráfekszek az MM diplomára. Nem halogathatom ezt tovább, ez az egy év „kiesés” épp elég volt. Mellette pedig van egy-két tervem itt, de még azt ki akarom találni, hogy mire hogyan jut időm. Viszont… - somolygott izgatottan, ahogy közelebb hajolt - Nem fogod elhinni! – a sörösüveg hangos koppanással érte az asztalt. Tenyereit dörzsölve támaszkodott meg könyökeivel egy-egy térdén – megtaláltam. Én nem akartam hinni a szememnek és a nyakamat rá, hogy le fogod tenni az arcodat ide – mutatott a földre maga előtt – az a titokzatos szempár… itt van. New Yorkban.

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

Mindmáig annyit hangoztatott közhely volt, miszerint Matteot az élet az egyik, ha nem a legkedvesebb kegyeltjévé választotta már a fogantatásának pillanatában.
Páratlan, vidám és egészséges gyerekkor volt az övé. Híja volt minden mostohaságnak és kegyetlenségnek, neveletlenségnek. Soha, semmiben nem szenvedett hiányt és bár nem volt elkényeztetett gyerek, a szülei mégis igyekeztek valamicskével többet biztosítani neki az élet legtöbb területén, ha már lehetőségük volt rá. Legjobb iskolák, legjobb képzések nem csak a maguk városában, de az adott olasz térségen belül is, majd országszerte. Márkás, vagyonokat érő ruhák és játékok, melyek végezetül feleslegesen töltötték meg a szobájának legapróbb, legeldugottabb pontját is, hiszen Matteo sokkal inkább a szabadban érezte jól magát, ha a földet túrhatta és a macskákat piszkálhatta a gangon. Mind ezt legkedvesebb kebelbarátjának társaságában, semmint a falak közé zárva magányosan, élettelen holmikat, bábukat pakolgatva A-ból B-be. Mondhatni maradi gyerek volt, sokkal inkább a nagyszülei neveltetésének zálogaként. Mígnem robbant a bomba és a tehetsége, mintegy pimasz kis sunnyogó gyerek, a színfalak mögül mászott elő aljas, gúnyos vigyorával, tekintetében gézengúz csillogással; majd én megmutatom!
Ő pedig megmutatta.
Minden megadatott neki az életben, amiről mások csak álmodozhattak. Boldog és nagy család, aminek ha akarta, ha nem, mindig ő volt a középpontja és a főszereplője. A mama kedvence és a papa kedvence. Külső szempontjából soha nem panaszkodhatott, s minek után kiérett a gyermekkori dundiságot váltó „hirtelen növök harminc centit és felejtek el mellé súlyban gyarapodni” rapszodikusnál is komikusabb kort, végre valahára férfias léttel kacsintgatott a világ felé. Erőteljes, kicsit zömökebb, férfias alkatát a ruhái rendre kiemelték. Erős, duzzadó és szépen megmunkált mell, széles hát s bár igazi magasság – amire mindenki vágyik 180 alatt – nem adatott meg neki, soha nem is származott hátránya belőle. Azt a csekély 175-öt úgy volt képes viselni és előnyére fordítani, hogy azt a nálánál tíz centivel magasabb férfiak is megirigyelhették volna. Elegáns olasz, valódi maszkulin vonásai már a tizenéves kora vége fele megmutatkoztak, mikor dús, erőteljes borostát, olykor egészen szakállszerű arcszőrzetet növesztett, amihez trendin nyírt és formált haj dukált. Ez utóbbi pedig jócskán okozott bosszúságot a lehetetlenül göndör fürtjeivel. Olykor órákat volt képes vesződni azzal, hogy minden hajszála tökéletesen álljon.
És ha a külsőségek nem lettek volna elegendőek, ha már az élet bőkezűségét firtatjuk, észnek se volt híján a fiú. Remek iskolai teljesítmények, melynek ideje alatt úgy ragadtak rá a nyelvek, mint másra a kórságok. Perfekt angol és spanyol ajkú lett. Tanulási és fejlődési vágya határtalan volt pont, ahogy a kíváncsi, folyton érdeklődő pozitív világszemlélete. Intellektuális beszélgetések fő alanya volt. Tanáraival, idegen személyekkel, nálánál jóval idősebbekkel is bátran elegyedett beszélgetésbe, s még a legalpáribb és legtudatlanabb embert is képes volt egy kis gondolkozásra ösztökélni. Az igazi, értékelendő és legtöbbre tartott javak pedig a művészetében teljesedtek ki. A hangjában. Abban, ahogy a zenéhez viszonyult, amennyi muzikalitás szorult belé, s még a legócskább, legelcsépeltebb dalok is arannyá váltak, ha az ő hangszálaival szólaltatta meg azokat. Nem kevésszer hangoztatták körülötte: „ez a fiú maga a zene.”  Más a karját odaadta volna azért, ha legalább az ő tudásának és összességében az életében kapott javak egy kis hányadával rendelkezhetett volna. Matteo pedig nagy becsben tartotta ezeket a földi javakat, szinte vasmarokkal kapaszkodott beléjük…
Egy valamire viszont különös figyelmet fordított: a barátaira. Őket nem az élet biztosította számára. Ő válogatta meg őket, s noha Luciano pici pelenkás kora óta ott volt mellette, s már-már testvére volt mintsem barátja, ettől függetlenül „lehetett volna ez így se”. Ami pedig a többieket illette, jókora szórással lökte el a méltatlanokat és tartotta maga mellett azokat, akivel szükségük volt egymásra.
Ennio egyike volt azoknak, akik esetében saját magával és a megítélésével is komoly harcokat kellett vívnia. El kellett nyernie a srác barátságát és a kegyeit, hiszen minden adott volt, hogy a másik utálata ne barátsággá és szeretetté szelídüljön, hanem megmaradjon haragvó, ellenszenves korcsosodásában. Még ha alaptalanul is. A gyerekek pont amennyire gonoszak tudnak lenni egymással, pont annyira sebezhetőek is, és bár soha nem mondta ki, soha nem szúrt oda vele a másiknak, de igaz, ami igaz, rosszul esett Matteonak mind az a feltételezés és ellenszenv, amit Ennio kiskölyök korukban tanúsított az irányába. De ennek komolyságát, a külső alapján való megítélést, a féltékenységet, mint olyat és ellenszenvet, talán egyikük se fogta fel még azokban az időkben igazán. Azt, hogy mind ez milyen mérhetetlen pusztításokra képes. Olyan volt a kapcsolatuk, mint egy mókuskerékben zajló verseny, ahonnan egy harmadik fél istápoló jelenléte segítette ki őket. Luciano tette lehetővé számukra azt, hogy elválaszthatatlanok legyenek, s tökéletes harmónia legyen közöttük még a különbözőségük ellenére is.
Ennio, ez az ízig-vérig olasz srác, maga volt a két lábon járó hurrikán, aki ha nem is pusztítást, annál inkább fejlődésre ösztökélő változásokat hagyott maga után a saját habitusának erejével. Nagyszájú volt, nyílt és őszinte. Egy két lábon járó nagyhangú bohóc, hatalmas, szeretetteljes és rajongó szívvel. Mert minden bizonnyal ebben rejlett az igazi ereje. Ember ki nem nézte volna belőle a felelősségtudatot és az igazi felelősségvállalást, ő mégis bizonyított, ahogy a családjának, úgy saját magának is. Felnőtt és megérett arra, hogy kezébe vegye a saját életét, amit addigra úgy tudott igazgatni és rendezgetni, ahogy jónak látja. Matteo nem csak jól érezte magát a társaságában, nem csak kiszakadhatott általa a feszült mindennapokból mikor mellette volt, - akár egy viharos vitorlázás keretein belül is - de valahol biztonsággal is kecsegtetett a jelenlétével. Mert tudta, hogy amíg ő maga sebezhető és valódi forráspontja volt az emberek rosszakaratának levezetésében, Ennio nem hagyta volna, hogy bármi rajta csattanjon… egymaga is képes lett volna istentelen vehemenciával elvinni a balhét csak, hogy a barátait meg tudja óvni. Ezt pedig mindennél jobban tisztelte benne. Olyanok voltak ők hárman, mint a természet erejének képviselői: a föld a tűz és a víz.  
- És az mégis, hogy vette volna ki magát? Nem találkozunk x ideje, aztán odaállok dübörögni az ajtóba a fél pereputtyal, akár éjjelek évadján is, enged be? És közben vessek rád szomorú, kivert kiskutya szemeket? Na, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy az idegeiden táncoljak itt a világ túlsó felén is… – kezdte kicsit kimérten. Ám szája szeglete a következő pillanatban elkezdett lassacskán felfelé kunkorodni, szeme csibészesen csillant, ahogy félrepillantva próbálta elrejteni a semmiből fakadó, gyermeteg szórakozottságát. Igazi Matteos kis szösszenet volt ez a maga ízléses, inkább kedveskedő, mégis burkolt pimaszságával, mintsem bicskanyitogató pofátlanság. Jelen állás szerint is csak barátságuk valódisága miatt volt mersze kicsit csipkelődni a másikkal. Tudta ő nagyon jól, hogy tök mindegy, hogy két barátot milyen messzire sodor egymástól az élet és a lehetőségeik tárháza, ettől függetlenül mindig és mindenkor ott lesznek egymásnak. Ha nem találkoznak éveken át, akkor is elsők között bízhatnak a másik segítségében. Mint amikor szürreális kereteken beül, éjjelek évadján érkezik az egyiktől egy hívás, mire a másik annyival felel: vigyek ásót?
- Orchidea? – akadt fenn a „lényegen”, mit sem értve meg abból, miért olyan fontos egy húszas éveiben járó agglegény számára, hogy az üvegházban virágokat nevelgessen? – akkor üzenem a kedves mammának, hogy ne esőerdőbe való gazokkal terhelje a kedves gyerekét! Próbálkozzon zöldségekkel és gyümölcsökkel, mert a ló méretű bébijének vitaminra is szüksége van. A virágszálakat az ágyában kell babusgatni és fülledt, párás közeget biztosítani neki – csak a végére kerekedett fülig érő vigyor a képére – vaaagy, akár létesíthetnél egy csinos kis kocsmát ott az üvegházban, hangulatosan, Itáliai stílusban berendezve, amivel a jenki fiatalok még életükben nem találkozhattak. Nehogy letapadjon a gyomrodban a nyugati szmog orrfacsaró szagú, kátrányos levegője. Néha öblögetni is kell valamivel, nemde? – és ez csak egy-néhány volt azon ötletek közül, amit hirtelenjében felhozott a kérdéses helyiség létjogosultságát és fontosságát illetően.
Ennio kérdésére elhúzott szájjal emelte meg a jobb vállát:
- Mert nem így kellett volna történnie, és az igazat megvallva nem is volt tervbe véve, hogy ezen a nyáron még egy kis „utazgatást” is beegyengetek a naptáramba. De a kedves mesterem, tudod az ezüst üstökű, intézett nekem ide egy visszautasíthatatlan lehetőséget. Mire pedig térültem-fordultam már nyakig érő pakkal sorjáztam befelé családdal együtt a repülőgépbe. Röviden és tömören ennyiről van szó – tény, hogy nem nagy történet, viszont alapjaiban változtatta meg Matteo életét.
Pillantása lassacskán, annál is inkább kíváncsian siklott át Victorra, mikor a másik kettő nagy heherészve vitatta meg egymással a munkájának bőséges, de nem épp jó és pozitív gyümölcsét. Szemöldöke feljebb siklott néhány millimétert, épp csak annyira, hogy arckifejezése kérdővé váljon.
- Nézd már! Engem munkára fog már első nap, hogy leteszem a cipőm sarkát az ország területére, ő maga pedig arra is képtelen, hogy megcsinálja azt, amihez úgymond „ért”. Kimentem hozzá a lovardába még aznap, hogy megérkeztünk. Estére már hol találtam magam? A színpadon, mondván legyek már olyan jó fiú és húzzam ki a szarból a kedves haverját. Mi is vagyok én? Jótékonysági intézmény, neki meg a munka is büdös? – hangjába nem szorult egy csepp rosszallás se. Hozzájuk hasonló könnyedséggel és szórakozottsággal kérte ki magának az amúgy munkaként fel nem fogható szívességet. Számára, ha zenéről volt szó, az a kikapcsolódást jelentette. Énekelt, ha muszáj volt, énekelt, ha kötelező és munka szagú. De legfőképpen akkor, ha kedve szottyant hozzá és úgy látta jónak. Gyakorlatilag mindig, bármikor, akármikor és akárhol.
Matteo szándékozott volna folytatni a filmeket illető szócsatározásokat, mikor Victor a maga bárgyú ábrázatával úgy nem döntött, hogy közbevág a tervének. Megjegyzése, igazán humorosnak gondolt hozzászólása mindkettejükben megállította az ütőt, és értetlenségbe burkolózva, fintorogva alkottak véleményt a hülyeségéről. Matteonak nem volt szokása belemenni az efféle témákba. Se Lucianoval, se Ennioval nem vitatta meg a mélyenszántó ügyeit, ha méretekről vagy szobára korlátozódó témáról volt szó. Mindig úgy vélte, hogy nem tartozik ez másra, mint arra a két emberre, akik között megtörténik az aktus. Más meg minek foglalkozna vele?  Nem véletlen, hogy Victor botorságát is lerendezte egy egyszerű szemforgatással.
Jókedvű nevetés szakadt fel belőle a Leonorát illető véleménynyilvánításra.
- Azért ennyire nem volt rossz a helyzet – rázta a fejét - egyszerűen belekényelmesedtem a tudatba, hogy van mellettem valaki. Eleinte tényleg jó érzés volt. És való igaz, kedveltem őt, de a nyakamat tenném rá, hogy ha többet lettünk volna együtt még ennél is, ha az egyetem és egyebek nem szóltak volna bele rendszeresen a kapcsolatunkba, akkor hamarabb észrevettem volna én is azt, hogy milyen birtokló. De úgy látszik azért nekem még mindig a naivitásom a vesszőparipám – tisztában volt ezzel és a kapcsolataiban rejlő hibákkal. Leonora esetében átesett a ló túloldalára és elhitte – vagy éppen elhitette vele a lány – hogy csak és kizárólag ő volt az egyetlen nő ezen a világon, aki ilyen mélyen volt képes szeretni Matteot. Mind ezt úgy, hogy észre se vette jó ideig, hogy gyakorlatilag csak mérgezte őt.
- Én is ebben bízok, hogy majd jön egy becsületes, korához tökéletesen passzoló srác, aki nem olyan suhanc módján próbál bepofátlankodni a bugyijába, mint a többi. Aki tényleg szereti és értékeli, tiszteli őt. De addig is, úgy hiszem, hogy jobban járok, ha kölcsönkérem Niccoló nagyapa légpuskáját, amivel a madarakat és állatokat célozta, mikor zabálni akarták a gyümölcseit és a veteményesét – elégedetlenül ciccegett és bár humoros próbált maradni, állkapcsa mégis görcsösen feszült. Bele se mert gondolni abba, hogy az ő egyetlen, aprócska húgát bárki ember fattya megbecstelenítette volna. És e gondolatok bármikor is jutottak eszébe, úgy ragadta magával a harctéri ideg.
- Van, hogy az élet ad, van, hogy elvesz. De valami azt súgja, hogy nem sajnálod annyira azt a bizonyos Kimberlyt, mint ahogy előadod – élcelődött, ujjai között szorongatott barnás üveget ide-oda mozgatta a levegőben, ezzel is jelezve, hogy átlát ő a szitán – de tudod, az a baj, hogy nem biztos, hogy úgy fogom kiélvezni a nyarat, ahogy kellene, vagy éppen illene. Már abban se vagyok biztos, hogy hogyan kéne? „Dolgozni” és tanulni jöttem ide. Fejlődni. Nem akarok szégyent hozni se a mesteremre, se a családomra, mint ahogy plusz és felesleges munkát se akarok jelenteni az itteni tanárnak, ha esetleg nem sikerül nyáron a felvételi. És tudom jól, hogy emiatt jobban, még ennél is jobban meg kell nyomnom a felkészülést. Azt hiszem tényleg attól félek a legjobban, hogy csalatkozni fognak bennem – merő bizonytalanság volt a hangja és ezen képtelen volt változtatni - viszont azt hiszem, hogy ezt sokkal inkább magamnak kellene helyre tennem, mint másnak. Tudod mi volt az első, amit mondott a fazon mikor találkoztunk? – találós kérdés volt ugyan, mégse várta meg, míg Ennio reagált rá, folytatta egy apró korty után – egy-két apró dolgot még tud nekem tanítani és mutatni. Olyan fontos mozzanatokat és frazírokat, amik előrébb vihetnek. De alapjáraton csak és kizárólag fejben fog mind ez eldőlni. Én kellek ehhez és nem Ő – kocogtatta a halántékát pont olyan sanyarú képet vágva, mint amikor kiskorában a nagyapja traktorral kilapította a kedvenc kismacskáját – ha én nem határozom el magam, ha én nem érzem úgy, hogy erre a pályára termettem, akkor megette az egészet a fene. A tehetségem megvan, a hangom és a tudásom, ahogy ő fogalmazott, páratlan. Ergo ez már tényleg az elmém harca lesz – és mintha csak mostoha lett volna neki erről beszélni, mintha a saját szégyene kerítette volna hatalmába, amiért be kellett vallania a gyengeséget, rögtön terelt. Terelt egy per pillanat sokkal fontosabbnak értékelt témára. Arra, amivel kapcsolatban annyian vártak tőle haladást. Hát végre megkaphatták. Szája játékosan görbült jókedvű, egészen aranyosnak nevezhető kis mosolyra, mikor Ennio arcán őszinte döbbenetet vélt felfedezni. A kérdések pedig csak záporoztak felé.
- Egészen biztos, hogy Ő. Tudod… mondtam, hogy Victor elrángatott már az első itt eltöltött napomon énekelni. Nuh, ez egy színházban megrendezett este volt, Presley tiszteletére. Díszlet, világítás technikusok, hangmérnökök… képzelj el egy rendes, koncertszerű eseményt. Mindenki ott volt, akinek csak ott kellett lenni a stábtagok között ahhoz, hogy ez az est tökéletesen levezényelhető legyen. És köztük vannak ilyenkor ugyebár a sminkesek is. Olivia az – orra alatt somolygott, pillantását egy másodperc töredékére se emelte le Ennio arcáról. Látni akarta annak változásait, ahogy a történet haladt előre – ahogy betettem oda a lábam, volt egy furcsa, semmihez nem fogható és hasonlítható érzésem. Mintha húzott volna valahova a ketyegőm, és egyre rakoncátlanabbul dübörgött – ez idő alatt folyamatosan elemelte majd visszahelyezte a mellkasára a kitárt tenyerét, így igyekezvén szemléltetni vele a szabálytalanul dübörgő szíve milyenségét – aztán amikor egy srác félrecipelt, hogy „bekábelezzen”, a szemem sarkából láttam egy sietősen haladó foltot. Valamicskét láttam az arcából és az érzés csak fokozódott bennem, hogy „itt valami készül”. Tudod, mint a vihar előtti csend, mikor tudod, hogy valami történni fog, csak nem tudod, hogy mi. És mire kettőt fordultam már ott állt velem szemben. Ugyan az a tekintet. Ugyan az a szempár, Ennio mint amikor akkor, ott láthattam Barcelonában. Egyszerűen nem hittem a szememnek. És mostanáig akárhányszor belegondolok abba, hogy mi történt akkor és ott, szívem szerint nevetésben törnék ki, és közölném, hogy ilyen nem létezik! De most már tudom, hogy létezik! – karamellszínű szemei örömmel, rajongással, csodálattal és gyönyörrel teltek meg. Elképzelni se tudott egész életében annál nagyobb ajándékot, mint amit itt az államokban röpke egy hét alatt kapott.
- Aznap este majdnem hajnalig a színházzal szemközti pubban maradtunk. Ott felejtettük magunkat. Hihetetlen gyorsan repült az idő, szinte észre se vettük, úgy belefeledkeztünk csak a szimpla beszélgetésbe. És nem fogod elhinni, Ennio de ő is keresett… és neki is csak ennyi maradt meg belőlem: egy szempár – csapongónak érezte azt, amit mondott és nem is tudta, hogy milyen módon érdemes erről egyáltalán beszélnie, hogy a másik felfogja és megértse, hogy mi ment benne végig nem csak az elmúlt egy évben, de abban a néhány órácskában is, míg az első találkozás alkalmával beszélgethettek egymással.
- Nem tudom neked megmagyarázni, hogy mi ez, vagy milyen érzés, de olyan, mintha haza találtam volna. Amikor annyira természetesen beszélsz valakinek bármiről és akármiről, mintha emberöltők óta ismernétek egymást. Semmi kellemetlenség, semmi feszélyezett gondolat. Nem akarsz titkokat megőrizni magadról és még a legrosszabb oldaladról is mersz beszélni, mert nem félsz attól, hogy elijeszted magadtól, mert tudja, hogy te se vagy tökéletes – ordított róla, hogy bár nem hitte el, nem is kacérkodott igazán a gondolattal, de szerelmes volt. Aki ismerte Matteot az tudhatta, hogy ez más volt.
- Aztán elvitt egy klubba, Harlemben. Füstös, latinos hely, remek zenével, összeszokott ismerős közeggel, ahol mégse voltam, de legalábbis nem éreztem magam idegennek vagy betolakodónak. Pont nekünk való. Még azt is elintézte, hogy a helyi sztárjuk gitárjátéka mellett énekelhessek, és… - elhallgatott. Leeresztett vállal, két kezében szorongatott sörösüveggel csak ült tovább némán s egyre csak kerítette hatalmába a megfoghatatlan, mindenek feletti boldogsága. Ragyogott. Madarat lehetett volna fogatni vele és ezt az érzést nem cserélte volna el semmire.
- Megőrültem igaz?

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

- Ugyan már, valld be, hogy azért nálad is célravezető tud lenni, ha elárvult pillogással bandzsít rád az ember… főleg, ha megfelelően szánni való fizimiskával rendezik, annál is inkább, ha még a legjobb kebelpajtásaid egyikéről van szó. És ezzel most nem a két szép szememet és a magam egóját legyezgetem haver, hanem a tiédet… meg azt a jó nagy szívedet, ni! – paskolta meg kitárt ujjakkal, megfeszített tenyérrel Ennio mellkasát, miközben keserédes mosollyal pislogott fel rá, olykor-olykor rebegtetve egyet-kettőt a szempilláin csak, hogy hűen ábrázolja a korábban említett kiskutya tekintetet. Ez esetben semmi hátsó szándéka nem volt – nem a fenét, de erről majd később! – csupán megbirizgálta Ennio olyan délcegen rejtegetett nemesi lelkét. Volt egy nagyon árulkodó mozzanata a srácnak, ami biztosíthatta a másik illetékes félt arról, hogy a „jajjjj már, ne csináld ezt velem!” gépezet életre kelt benne. Az orra mellett apró ráncok gyűltek, s mintha fintorgott volna valami kellemetlen szag vagy íz miatt, ugrálni kezdett a szája szeglete. Szemöldökei között redőzött a bőr. Hatalmas szíve volt a srácnak, és ez az arcára volt írva, a mozdulataiba volt kódolva, így hát Matteo nagyon is tisztában volt vele, hogy nem szimplán barátságukból kifolyólag, de még akkor is megszánta volna őt, ha ősellenségek maradtak volna a kölyökkori viszályokon túlmutatóan is.
Matteo amúgy azon kívül, hogy remek emberismerő volt, két dologhoz értett nagyon jól az életében… elsők között, különösebb küzdelmek nélkül nyerte el bárki szimpátiáját, szeretetét és bizalmát, ami általában örök életen át tartott. Ebből következtethető volt, hogy nem csak Ennio, de gyakorlatilag bárki beengedte volna őt a nappalijába, amennyiben arra rászorult volna. Soha, senki kegyeiért nem kellett igazán küzdenie, észre se vette, de máris egy közösség középpontjába került, ami már-már magával értetődő volt, mégis érthetetlen: miért? Mi van ebben a srácban, hogy ilyen mérhetetlenül képes volt bármit csináljon is, megragadni a többség figyelmét? Valamilyen okból kifolyólag, kíváncsiak voltak rá az emberek, érdekelte őket, hogy mit rejt az a furcsa, félszeg kis mosoly a szája szegletében? Milyen lélek bújik meg azok mögött a lehetetlen színben pompázó lélektükrök mögött? Az orgánuma mélysége nyugtatóan hatott az emberekre. A benne rejlő dallamosság, a külsővel össze nem egyeztethető szórakozott pattogása jókedvre derítette őket, a belőle áradó pozitív kisugárzás pedig igyekezett feledtetni minden problémát. Mintha a semmiből megjelent volna egy nem túl magas, de mégis jól összerakott, precízen kidolgozott boldogsággombóc. És akkor még nem beszéltünk az énekéről.
Ha egy könyv főszereplőjéül választotta volna őt a legnagyobb írók valamelyike, minden bizonnyal angyali képességekkel ruházták volna fel. Láthatatlan szárnyakkal.
Másodszor pedig, pont ugyan ilyen könnyedséggel gyűjtött magának mások irigységéből, rátartiságából adódó haragosokat, mely sokkal inkább a tudásához és képességeihez volt köthető, valamint a nagyobb nevek érdekeltségéhez, mintsem a személyéhez. Ha valaki, hát ő nem szívesen rúgta össze senkivel se a port. Nem konfrontálódott, ha nem volt muszáj, legalábbis amikor a saját érdekeit kellett óvnia vagy saját magáért szót emelni, rendre hátrahúzódott a „színfalak mögé” és hagyta, annál is inkább engedte, hogy savazzák és bántsák őt. Támadható felület volt, de nem érezte szükségét, hogy különféle hülye vitákba bonyolódjon csak azért, hogy a sok idiótát meggyőzze az igazságról. Tudta jól, hogy aki hülye, az hülye is marad, tök mindegy, hogy miféle módon igyekszik ő hitegetni és állítani annak ellenkezőjét. Ideje korán meg kellett tanulnia, hogy az emberi lény álnok és minél hangosabban, elszántabban osztja az észt, annál csekélyebb mennyiségű ész szorul a kőkemény kobakokba. Tehát hitt az elvében, miszerint az ostoba emberekre felesleges időt pazarolni, úgyis csak haszontalan szájtépés volna a részéről, ráadásul értelmetlen vitákba ártva magát hajlamos volt ugyan úgy az ő szintjükre alacsonyodni.
Ilyen esetekben az igazságérzetéhez hű jobbik fele, Luciano volt az, aki szót emelt érte és embertömegeket kétségbeejtő haraggal állt ki legjobb barátja mellett. Természetesen a Matteot illető megrovás sem maradhatott el, s mikor már minden külső támadás és vihar elült, a szemüveges védelmezője alaposan alápirított, amiért képtelen volt arra, hogy megvédje saját magát. Talán ebben rejlett az alapvető különbségük. Matteo sebezhetőségében és Luciano vehemenciájában. Így alkották ők a legjobb és legtisztább, legéletrevalóbb párost: Luciano tüzességével és Matteo vízére emlékeztető higgadtságával, mely olykor mégis rettentő szörnyeteggé volt képes alakulni. És ezt a kettőst hozta teljes egyensúlyba Ennio hatalmas szíve, a föld őszinte szeretete és a mindig adni képes valója.
- Nem – nevetett fel szórakozottan, ijesztően jókedvűen, miközben elszakította a tekintetét a stúdióban helyet foglaló gépezetekről – rohadtul szomorú, de ki nem nézem belőled. Inkább az a fajta vagy, aki még Donna-mama ragujából is kikotorja a zöldségeket a másik tányérjába, hogy némi húsadagot kunyeráljon még magának – idült vigyora a teljes letörölhetetlenségig nyújtózkodott és terpeszkedett az arcán – ez a beszéd – kacsintott kajánul, de egyre szelídülő mosollyal. Olykor-olykor nyilván, mint két egészséges férfiember között, az ő esetükben is felmerültek ezek a kérdéses dolgok, de a létező leggusztusosabb módon igyekeztek túladni rajta, kikerülvén a legszaftosabb témákat. Jelen esetben is egy-két apróbb grimasz, tökéletesen megfogalmazott mondat és máris tudták, hogy mire gondolt a másik, amire jogosan nem óhajtottak kitérni, hiszen nem ezért voltak egy helyen.
- Valóban? Csak ne szelelj túl hangosan és nyilvánvalóan, a végén még zokon veszik a frissességet és elterjed, hogy mifélék járnak közöttük? – és igaz, ami igaz, bár Róma se épp a legtisztább városok közé sorolandó, sőt mi több, az utóbbi időkben ijesztő statisztikák láttak napvilágot a levegő tisztaságának kérdésében, viszont az, ami itt köszöntötte őt New Yorkban, az egészen meghökkentő volt, főleg bent a nagyváros szívében. Kátrányra emlékeztetően sötét szmötyit mosott le a hajáról, mind ahányszor bevetődött Viola nénikéjének zuhanyzókabinjába. Az első néhány napon maga volt a földi paradicsom a kicsit kopottas, itt-ott feltört csempéjű aprócska kis ficak, melynek rejtekében egy jókora, fidres-fodros rózsaszín hálós szivaccsal – mert a kedves unokahúg csak ilyennel tudott szolgálni – vakarta le magáról a szmogot. Mostanra egészen hozzászokott nem csak a haja, de a bőre és így ő maga is az efféle kellemetlenségekhez.
- Nem is mondta – ugrott egyet a szemöldöke, s halántékán egy parányi kis ugráló ér jelezte, hogy fokozottan kiélezett volt a figyelme, minden apját illető témára – mondjuk, az utóbbi időkben alig tudunk róla valamit, szóval nem lep meg, ha úgy mesterkedik bármiben is, hogy arról nem szól egy szót se. Minden esetre örülök, hogy ellátott munícióval. A végén elszoksz a jótól itt a nagy jenki életben. Ezt meg – biccentett a torka irányába – amúgy is kár lenne hanyagolni, meg „kijönni a gyakorlatból”, szóval ma még adósom vagy a hónapok óta elmaradó énekadaggal, ezzel remélem tisztában vagy… „báttya” – szúrt oda neki Ennio saját szava járásával, miközben szemöldökeit játékosan ugráltatva pillogott rá szép szemekkel.
Ennio és Luciano volt azon túl, hogy a két legjobb barátja, de az a személy is, akivel bárhol, bármikor képes volt dalra fakadni. Tudta, hogy jól énekel. Tudta, hogy remekül szólt színpadon, stúdióban és mindenhol, ha kieresztette a hangját, de igazán jól mégis ezzel a két sráccal érezte magát. És így az éneke is velük lett a legvarázslatosabb. Nem véletlen, hogy mellettük állva a színpadon vagy egy szimpla baráti társaság közepén, mind az a tudás és magabiztosság, amit egymagában hordozott, megsokszorozódott. Biztonságot nyújtottak és jelentettek a számára. Dalban, rezdüléseikben és énekükben pendültek egy húron, és így születhetett meg közöttük egy olyan irigylésre méltó összhang, aminek köszönhetően kimondatlanul is egyé váltak. Aprócska, elrebegett szösszenetek… külső szemlélőként olykor észrevehetetlen lopott pillantások – a barátság legnemesebb értelmében – s ők olvasni tudtak a másikról. De még a gondolataikból is. Ha egyik hibázott, a másik segített neki javítani. Luciano tenorja igazi operaénekesek tudását és zsenialitását nyújtotta. Ennio-é sokkal inkább a populárisabb, a fiatalabb és modernebb generációk hangzását adta a daloknak, míg Matteo volt az, aki megadta azok mélységét és lágyságát az olykor basszusi mélységeket karcolgató baritonjával. Számos klasszikus csendült már fel triójuknak köszönhetően családi összejöveteleken, szimpla szórakozás céljából. Matteo viszont a fejébe vette, hogy talán lehetőséget kellene keríteniük arra, hogy ez a trió messzebb jusson a hakniknál és pityókás esteknél. Úgy fogalmazott: hárman jobbak és többek vagyunk… olyanok vagyunk, mint a modern kor három muskétása. Csak mi a hangunkkal, a zeneiségünkkel küzdünk és harcolunk. És ezt így vagy úgy, de együtt kell csinálnunk. Bármi áron.
Már csak azt kellett kitalálnia – és csakugyan küzd ezekkel a gondolatokkal a minap is – hogy miként tálalja ezt a másik kettőnek? Ennek aggodalma pedig olykor-olykor megmutatkozott az arcán is.
- Jól van, tudom – forgatta meg a szemét és bár bosszúsnak tűnt a hangja, sokkal inkább a maga botorsága miatt, de az arckifejezése nem erről árulkodott. Tudta jól, hogy ugyan Ennio szavai őszinték voltak és komolyan gondolta, amit mondott, de ettől függetlenül csupa szívjóságból osztott vele véleményt. Aggódott. Mint sokan mások is – tudod, hogy olyan vagyok, mint egy neveletlen és tanulatlan kiskutya, akinek párszor le kell esnie a lépcsőfokokról ahhoz, hogy megtanulja, milyen iramban haladjon, vagy hogyan szedje a lábait anélkül, hogy újra bukdácsolni kezdene – tőle szokatlan flegmasággal és léhasággal vonogatta a vállait. Tisztában volt vele, hogy ki kellett volna már réges-régen nőnie a botor naivitását, de olybá tűnt, hogy ehhez még időre volt szüksége.
Az ária hirtelensége meglepte, ami ki is ült az arcára. Ujjai akaratlanul szorítottak rá jobban a kezében tartogatott sörösüvegre, s mire kettőt pislogott, már bólogatott is mélyeket Ennio rögtönzött, néhány sorban kimerülő előadására. Ám mielőtt még bármiféle reakció származhatott volna tőle, váratlanul nyílt az ajtó, s Victor toppant be rajta egy megrakodott kosárral. Illatos tartalma hamar betöltötte a helyiség levegőjét.
- Nézzed már, öreg… idejössz a messzi Itáliából, ez a melák meg úgy dalol, mint egy szerelmes pacsirta – a spanyol pár határozott mozdulattal paskolta meg Matteo vállát, ahogy elhaladt mögötte, hogy az asztalra pakolhassa az elemózsiát – úgy tudom, hogy nem árt, ha van mivel alátámasztani a hangokat. Egyél pár finom, vaníliás croissant, máris jobban fogsz szólni, Főnök. Ja és… - hajolt egészen közel Enniohoz, mintha titkot igyekezett volna megosztani vele – van benne néhány csinos Cannoli és Zeppole is. Tudod, honnan jöttek – szemöldökét csíntalan vigyorral emelgette, és ugyan így pillantott Matteora, aki világi értetlenséggel hajolt kicsit oldalvást, hogy jobban lássa Ennio arcát.
- De nem is zavarok tovább. Ha esetleg kakaóra váltanátok sör helyett, csak rikkantsatok… kaszabolok még egy kis ideig a szomszédban, de ha esetleg énekórát vennétek, vagy rögtönzött koncertet tartanátok, szóljatok! Érdemes lenne a srácokat is összerántani, hogy tanuljanak a „mesterektől” – mihelyst befejezte, már csapódott is mögötte az ajtó.
- Mmm… ez mi volt az előbb. Miről maradtam le? Miért olyan különlegesek ezek? – biccentett a kosárka felé. Nem lepődött volna meg, ha a másik csupán annyit mond: mindenről. Viszont ez esetben „csupa fül vagyok” szemeket meresztett rá, s szinte lehessegette magáról a húgaikat illető témát. Nem szívesen foglalkozott Melita életét illető kérdésekkel szabadidejében… ha valamire, hát gyomorfekélyre nem volt szüksége. Épp így, mint a téma lezárása jegyében, Enniohoz hasonlóan ő is megemelte az üveget, hogy immáron emberesebb kortyot tudhasson a magáénak, mielőtt még felvezette volna az aggodalmait okozó kérdések egyikét.
- Persze, ezzel tisztában is vagyok – tisztában volt. Csak épp nehezére esett elhinni azt, hogy majd egyszer saját maga kell, hogy döntéseket hozzon az útjáról. Rettegett attól, hogy miféle döntések lesznek ezek? Jók? Rosszak? Bár egyedül is életképes ember volt, de számára ez jelentette volna az igazi önállósodást. Rettegett, hogy onnantól kezdve, hogy belátja azt, amivel mindenki más már tisztában volt, elveszít valamit az eddigi életéből. Márpedig ő köszönte szépen, boldogan élte a jelent azokkal, akiket szeretett, akik igazán fontosak voltak. Erre az anyja csak annyit mondott egy korábbi kifakadása, és döntésképtelenségbe hanyatló kínlódása alkalmával miközben dús, selymes hajtincseit simogatta: Édes kisfiam. Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. De ez nem jelenti azt, hogy mindarról le kell mondanod, ami számodra kedves.
Ő mégis ezt látta maga előtt. A lemondásokat, és minden alkalommal feltette magának a kérdést: mi is az én álmom? – kétség kívül az éneklés volt. A színpad. De mi van, ha nem az opera? Mi van, ha a válasz, a szívének igaz érzései és vágyai mindig ott voltak előtte, csak épp… kimondani volt képtelen? Vagy tenni érte?
S mintha fájt volna neki a téma komolysága, vagy maga a tény, hogy ideje lenne előrukkolni valami újjal, valamivel, amit talán Ennio ki nem nézett volna belőle korábban, elterelte a témát. Mert hát, ez is fontos volt nem? A másik véleményén viszont megütközött. Karamell tekintete egészen ámulatba esve kacsintgatott először a kezében tartott sör felé, melynek jó része még mindig ott lögybölődött az üvegben, majd Enniora. Pár percig, de legalábbis addig, míg annak hosszas fejtegetését hallgatta, ízlelgette a szót: szerelmes… szerelmes…
És tagadhatatlanul szerelmes volt, ezt talán ő is tudta és érezte mindvégig. Azon az éjszakán Barcelonában, az azt követő több száz napban, majd az elmúltakban… csupán belátni volt nehéz, vagy ráeszmélni annak igazára és felfogni, hogy az elmúlt kapcsolata koránt se ezen a bűvös szón alapult. Leonorába nem volt szerelmes, hozzá szimplán ragaszkodott, mint emberhez.
Válasz nélkül hagyta Enniot, csupán lassacskán emelkedett mikor ő is, majd a felé nyújtott, kék jelzésű nyilak felé biccentett. Ujjai szinte automatikusan fogtak rá a hűs tömegre.
- Neeem, tényleg nem csókoltam még meg. Voltak kisebb szösszenetek, de tudod… az nem csók. Amúgy végtelenül romantikus fajta. Igazi finom hölgy, bájos, nőies. Elképesztően kedves természet, de van benne valami karakánság is. Talpraesett, két lábbal áll a földön, igazi vagány csaj, de nem olyan módon, ahogy manapság elképzeli az ilyeneket az ember. Semmi… torzonborz, feketére festett haj, erős smink meg tetoválás. Jó, mondjuk a tetoválásról nem tudok nyilatkozni, de amit láttam eddig, ott nem volt semmi ilyen – mintha egy pillanatra forróság öntötte volna el, egészen szégyenlősen sütötte le a tekintetét, és csak egy határozott torokköszörülést követően folytatta – Elegánsan vagány, és van benne egy  hihetetlenül aranyos kislányos csibészség. A limonádéból kiválogatja a gyümölcsöket, azokat rágcsálja el előbb. Jókat kacarászik a savanyú citromon – ezek olyan apróságok voltak, amit korábban még Leonora esetében se vett észre, de igazából nem is foglalkozott a lány hóbortjaival. Ezzel pedig el is hajította a tábla felé az egyik nyílvesszőt - gyönyörű szép. Van egy imádni való bájgödröcskéje itt – mutatott a saját arcán arra a bizonyos helyre – és eszméletlenül tud mesélni a családjáról vagy a barátnőjéről, Danáról. Amúgy meg félvér. Mármint az édesanyja, aki amúgy gyerekeknek ír könyveket, amerikai. Az édesapja viszont venezuelai. Ráadásul színész. A női szívek tiprója, Scotto Valens – Ennio felé amolyan „na, most ugrik a majom a vízbe” arckifejezéssel fordult, de ettől függetlenül letörölhetetlen maradt az elragadtatott vigyora – és az ő családjuk is hatalmas. Rengeteget mesélt róluk, szerintem, ha csak egy fél nap erejéig is összeeresztenénk a di Scigliokkal őket, Rómáig hallani lehetne a hahotázásukat. És ez pont, amilyen izgalmasnak tűnik, valahol mégis megrémít – adta át a helyet a másiknak, miközben annak ódzkodva feltett kérdését emésztette.
- Tudja. Mármint, nem emlékszek pontosan, de még a legelején szóba jött, szóval mit kerteltem volna?... nem jó érzés. Főleg nem az, amit ez belőle is kiváltott nem egyszer. Nem mondta ugyan, hogy zavarja a dolog, de üvöltött róla. Akárhányszor szóba jött, hogy a „nyár végén”… vagy ha majd vissza kell mennem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből – jókorát nyelt – és tudod, én épp ezért kezdtem el gondolkodni még valamin amellett, hogy természetesen megcsinálom a nyári felvételit és a lehető legjobbat fogom nyújtani. Deee legalábbis mindent meg fogok tenni azért, hogy felvegyenek. Viszont… Ennio! – vetette meg a lábait a másikkal szemben, s leheletnyit hátravetett fejjel kapta el a másik pillantását. Az övé elszánt volt. Elszántabb, mint valaha. Eltűnt belőle minden lágyság, óvatosság és sebezhetőség. Helyén mindenre képes tűz lobogott.
- Írtam egy dalt… nekünk… hármunknak…  

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

- Ééén? – kapta kezét a szívéhez, amolyan „kikérem magamnak” módon. Hangja se volt különb. Volt benne egy egészen elvékonyodó, kérdő és gyermekien támadó, értetlen él, ami komikussá, már-már bohókássá tette a teljes ábrázatát. Tekintete meglepettnek tűnt, bár szórakozott, idült vigyora árulója lett, s egyre határozottabban ordított róla, hogy csak tettette játszadozó értetlenségét. Szemöldöke mégis, egészen hitelesen reprezentálta a szükséges, aggodalmasnak tűnő, felfelé ívelő mozdulatot, felette vadul redőző homlokkal, amit csak nagy nehézségek árán volt képes eltüntetni onnan – nem szoktam én hízelegni, rám ne fogd! – kérte ki magának fennhangon, de nem tudta teljes határozottságában állítani, hiszen tudta jól, hogy ha valamit ilyen módon akart elérni, akkor aztán anyait, apait beleadott, hogy legszebb, legkedvesebb arcát mutatva édesgesse magát a célszemélyhez. Főleg, ha egy kis ételről - és napi betevőről - volt szó, amit az apja és a keresztapja rotyogtatott az üstben, vagy nyújtott az öklén forgatva és a levegőben dobálva, hogy tökéletes állagú és vékonyságú pizza tésztát kapjanak eredményül. Mert szigorú szabály volt ugyebár: a pizza tésztáját nem gyenteljük és kínozzuk, becstelenítjük meg nyújtófával! Ő maga soha nem rajongott olyan mérhetetlenül a pizzákért, mint a családja jeles képviselői, akik nem csak ették, de készítették is azokat, vagy éppen Luciano és Ennio, akik két pofára voltak képesek tömni az amúgy négyfős családok részére elegendő, mindenféle hazai ínyencséggel extrázott negyven centiseket. A tetemes mennyiséget pedig egy jó nagy korsó olasz sörrel, vagy éppen citromkarikákkal teleszórt kólával öblítették. Természetesen alkalmak adtán Matteo is jóízűen rágcsálta a papírvékonyságú, ízletes feltéttel készített, füstös ízű műalkotásokat, de mint oly sokszor mondta Lulu is: nagy duzzogva elnyammogsz egy-két szeletet mi? És valóban így is történt. Ha nem volt muszáj, vagy ha nem volt más, megette. Ha a srácokkal gyűltek össze focimeccset vagy Forma-1-es futamokat nézni, akkor is könnyebb volt a család valamelyik étterméből hozni négy-öt dobozzal, mint királyi lakomával várni a haverokat. Ám ő mégis, nagyobb szerelmese volt a hazai tésztaféléknek, melyek között nem szerepelt a pizza, semmiféle formában. Bolognai, Carbonara, Lasagne és minden, ami szaftos, húsos, paradicsomos és igazán olasz volt. Ezek kerültek az ő étlapjára. De persze azok jeles képviselőiért – és főleg azért - az Osso Bucco-ért is ölni tudott volna vagy a Saltimboccaért, ami csupán annyit tett „ugorj a számba!” Gaena nagyija ragui díjnyertesek voltak, pont úgy, ahogy az anyja Minestrone levese. Ha ennyi különbféle finomságot ehetett, és ezekkel szolgáltak is a számára, miért rágta volna mindig a pizza szeleteket? Tehát, ha legszebb mosolyát kellett bevetnie a rokonoknál, azt soha nem egy kör Margherita pizza reményében vette elő… de tény, ami tény, tudott játszani az arcával, amivel rendre el is érte azt, amit akart. Mindig megtalálta az emberek szívéhez vezető utat.
- Többek között arra is jó. De ami azt illeti – nevetett – mivel gumós fogaink vannak, igazából mindenevők vagyunk. A „minden” pedig nem korlátozódik le csak a húsfajtákra. Szóval ne is gyere nekem azzal, hogy a „minden” az lehet hal, szárnyas, disznó, vad és társaik… - mutatott rá szigorúan, orra alatt somolygó, félhold alakú görbülettel – tehát, drága barátom, nyugodtan ehetsz velük zöldséget is hébe-hóba, nem fog megártani – Ennio erőteljesen emlékeztette őt az apjára, akit arra is képtelenség volt rávenni, hogy az amúgy általa készített köretet megegye. Valeria akárhányszor megkocogtatta a tányérjának peremét a félrekotort zöldségekre való figyelemfelhívás gyanánt, az egészen elkomorodott és haragosan intett, mondván: ő azt a szart meg nem eszi! Nem nyúl, csirke vagy ló, hogy zöldséget és magokat rágcsáljon, csipegessen. Gustavo rabja volt a húsételeknek, ha tehette volna még a köretet is hús formájában szolgálta volna fel. Krumpli krokett helyett például fasírtot. Nyilván voltak, akik a fél karjukat adták volna egy ilyen fogásért, – vele az élen - de tudva való volt, hogy a hús, bár finom, – amennyiben jól van elkészítve – laktató, módjával szüksége is van rá az embernek, ugyan akkor nem létfontosságú, és több kárt okoz, mint amennyi haszna van.
- Na meg a Pasticcinik! – kapva kapott a lehetőségen, s bekiabálás módszerével nevezte meg a saját kedvenceit, ha már az édességekről is szó esett. Matteo szerelmese volt az aprósüteményeknek, miniatűr Cannoliknak, fánkocskáknak. Lehettek ezek csokoládésak, gyümölcsösek, melyek legjava a kihagyhatatlan crema pasticceraval voltak töltve. Amilyen picik voltak, pont annyira etették is magukat, ő pedig egy ültő helyében képes volt akár tízet, tizenötöt elpusztítani anélkül, hogy észrevette volna.
Matteo jót virult Ennio mozdulatán és grimaszán, amivel a kezében lötyögtetett üveg tartalmát ellenőrizte. Jól látható volt arcán a csalódottság, vagy valamiféle elégedetlenség a sör milyenségét illetően. Matteo nem is csodálta, hiszen messze nem volt olyan a Victor által szerzett, sörnek csúfolt valami, mint amit otthon, Itália táján lehetett kapni és liter számra vedelni. Egy Peroniért még ő maga is bármit megadott volna, noha köztudott volt, hogy sokkal inkább a borok világában ismerte ki magát, mintsem a sörökében. A Vito által vezényelt borászat, csodálatosan működött Gemmának keleti „partoldalán”, ahol ide s tova ötvenedik éve készítették boraiknak számos, díjakat is bezsebelt remekét. Ugyan sok, számos félét kóstolt már élete során vörösből, fehérből egyaránt, jobbakat, messze a legjobbakat sőt, egészen sanyarú minőségűeket is. De számára mindig a hazai szőlők édes, egészen virágosnak ható íz világa imponált a leginkább, így nem meglepő, hogy a Gemma szívében születő borok voltak számára a legfinomabbak.
- Én aztán egy szóval nem mondtam – vállát vonogatva pillantott a sörösüveg felé, aminek nyaka körül az ujjai egy pillanatra görcsösen szorultak össze – nem is az, hogy gond lenne, inkább… tudod Ennio, aggódok. Az utóbbi időkben úgy elszaladt apuval és a keresztfaterommal a ló munka téren, hogy félek, ez fogja okozni a vesztüket is. Egyre többet robotolnak, egyre több az újra nyitott étterem egész Európa szerte, amik között ők ketten rendszeresen ingáznak. Legújabban Párizsnak majdnem a centrumában nyílt egy étterem, közvetlen egy másik, már évek óta ott működő, olasz íz világú mellett. Egyszerűen nem látták, vagy csak nem akarták észrevenni, hogy ha nem rukkolnak elő valami nagyon újjal, valami nagyon ötletessel, csábítóval, rövid időn belül csődbe megy az az étterem. Nem sokáig lehet az újdonság erejére fogni egy ilyen hely működését. Lehet, hogy kipróbálják az emberek az újabb helyeket, de nagy általánosságban mindig oda mennek vissza, ami már jól bevált. És ha azt vesszük – nyelt egy nagyot, mielőtt belefulladt volna a saját nyálába, ugyanis kis híján egy levegővel fújta el mind azt, ami egyre csak aggasztotta őt, és gyülemlett benne kimondatlanul – soha nem vezet sehova, ha két rivális hely kerül egymás mellé. Szóval, de ez csak az én megérzésem, elég csúnya melléfogás volt. Persze, lehet terjeszkedni, lehet más országokba is menni, de gondolkozzunk már egy kicsit! Volt egy másik lehetőségük, néhány utcával arrébb. Tény, hogy nem a város közepe és tény, hogy nem fordul meg napi ötmillió ember ott, de egy nagyon helyes sétálóutca, kismillió, turisták számára üzemeltetett üzletekkel, kisebb-nagyobb hotelekkel, apartmanokkal. Olcsóbb lett volna a hely is, így az a pénz, ami pluszban elmegy a mostani helyre, ott maradt volna a zsebükben. Félek, hogy kezd apám egyre kapzsibb lenni. Mindent akar, mindent egyszerre és „most azonnal”. És igen, lassan egy hónapja nem is találkoztam vele csak, mert Olaszország és Franciaország között ingázik. És ha haza is jött, akkor se Rómába vezetett az útja a családjához, hanem a többi étteremhez – volt a hangjában valamiféle harag, sértettség és lemondás. Akármennyire büszke volt az apjára, amiért mind azt megteremtette, amijük volt, amiből gazdálkodhattak, őt mégis egyre csak elöntötte egyfajta félelem miatta. Elsők között be kellett látni, Gustavo se volt már húsz éves. Tartott attól, hogy túl fogja hajtani magát, ami alapjáraton jellemző volt mindannyijukra a családban. De valami mégis jobban aggasztotta – anyun pedig egyre jobban látszik, hogy megviseli az idő, amit apu nélkül kell eltöltenie. Most is, azért kapott olyan lelkesen a lehetőségen, hogy eljöjjön velem Amerikába, hogy legalább Viola nénikémmel találkozzon és olyan emberek között lehessen, akikkel jól érzi magát. Nem azt mondom, hogy rámehet erre a házasságuk, de a szívem szakad meg, hogy így kell őt látnom és egyre inkább haragszok apura, amiért előbbre veszi a munkáját és a szenvedélyét a feleségénél, a családjánál – tekintete szomorú volt, lemondó. Számára mindig a barátok, a család volt az első. Azok, akiket szeretett, noha tagadhatatlan, hogy tudott és olykor kellett is áldozatokat hozni bizonyos ügyek érdekében. De nem minden áron. Ugyan még nem kellett olyan világmegváltó dolgok tekintetében mérlegelnie, mint az apjának, de úgy tartotta, hogy, ha nem is lehet annak a bizonyos mérlegnek a két tálacskájára egyensúlyban felhelyezni a különböző értékeket, fontos dolgokat, így a családot és a hivatást, mégis meg kell találni azt a módot, hogy ne billenjen a súly jóval az egyik, vagy a másik javára.
- Aha, minden bizonnyal – a korábbi gyászos hangvételű témát, mint egy felesleges kis semmiséget söpörte félre, de egy pillanatra se tudott megfeledkezni róla. Olyasvalami volt ez, mint az egy stószba gyűjtött kötelességek halma, amit az ember rendszerint félretol az asztala szélére, míg számos másik felett görnyed.  Viszont változatlanul azok kötik le a figyelmét – aztán meg siránkoznál és hullajtanád a krokodilkönnyeidet, hogy megerőltetted a hangszálaidat, és egy büdös szó, annyi nem jön ki a torkodon – jókedvűen nevetgélt a sörösüveg szájára, mielőtt még rácuppantotta volna ajkait egy jókora korty reményében. Egy korty, kettő majd még egy, és a régmúlt történéseinek felelevenítésével kis híján spriccelte is Ennio arcába mind azt, amit mókus módon gyűjtött össze a pofazacskójában. Szemei elkerekedtek, s nagyokat nyeldesve küzdött meg a kesernyés nedűvel.
- Ne emlegesd jó?! Nekem aztán tök mindegy, hogy milyen gyönyörű, milyen csinos és eszes valaki, ha az angyali külső mellé egy vérbeli, femináci vehemens agressziója bújik meg mögötte. És különben is, tudod jól, hogy irtózok attól, amikor valaki nyíltan és minden pofátlanság érzése, meg szégyenérzet nélkül akar a karjaimba olvadni. Nem szeretem a túlontúl rámenős nőket. Legyen bennük ártatlanság, szerénység… nekem aztán ne nyomja le senki a torkomon azt, hogy mennyire bejövős fizimiskám van. Szóval igen… láttam és tudtam, én pedig pont ezért nem is akartam tudomást venni róla. Látod, be is jött. Máris nem voltam olyan érdekes – pont időben vetettek véget a témának ahhoz, ezzel minimálisra csökkentve a veszélyét annak, hogy a semmiből előrobbant, kezében egy jól megrakodott kosarat lóbáló Victor ismételten fogást találjon rajtuk. Épp elég nyilvánvaló volt az a pimaszság, amivel tudósított Ennio irányába, vagy, ahogy Matteo felé pillantott, arcán minden létező szemtelenségével és szórakozottságával. Mintha élvezte volna, hogy kikezdhette a két olaszt és azok idegeit. A srác utolsó megjegyzését hallva, szemöldöke majdnem a tökéletesen belőtt sérójának tövébe ugrott, és mindaddig ott is maradtak, míg Ennio amolyan „ha már elkotyogta a hülye, inkább megmagyarázom” módon végig nem mondta a kis történetét.
- És ezt mégis mikor óhajtottad volna elmondani, ha ez a megkergült vadszamár nem kotyogja el? Beszélsz meg fecsegsz itt mindenféle nőcskéről, ha úgy adódik, de amikor tényleg jön valaki, aki felé komolyak a szándékaid, áhhh – legyintett drámaian – „inkább nem beszélek róla, nem kell tudniuk semmiről”… mi? Így volt? – gyanúsította meg eleinte egészen szigorú hangnemben, de csakhamar nevetőráncok jelentek meg a szeme mellett. Vigyora kikerekedett – tehát mégis igaz, hogy az igazi férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út? Aztán nem elrontani haver! Mire kettőt pislogunk, már nem is a haverokkal fogunk Spanyolhonba rohangálni, szórakozni, hanem párjainkkal nyaralni, együtt. Már csak a mi Lulunk szívének kellene egy kedves hölgyet találni, aki sokkal emberibb, hús és vér, mint a kottái – prüszkölt elégedetlenül. Olykor a nyakát merte volna tenni arra, hogy hármójuk közül ő lesz az egyetlen, aki még ötven éves korában is tisztes agglegényként fog izzadni az operaházak falai között. Nők milliói fognak érte rajongani, arra viszont képtelen lesz, hogy találjon magának valakit, akihez szívesen hozzá kötné az életét. Elhivatott marha… - gondolta.
Viszont ő maga is hasonlóképpen marha, de sokkal inkább a szerelmi életét illetően, mely mesésebben, jóval hihetetlenebbül alakult, mint valaha elképzelte volna. És pont ennyire volt hihetetlen az is, hogy pont olyan lányt sikerült találnia, akinek nem kisebb apja van ezen a Földi síkon, mint a szappanoperák koronázatlan királya. Sűrű pislogásokkal, nyújtózkodás közben dermedve meg, hallgatta végig Ennio gyors, pöröléshez hasonló kérdezősködését. Sután, merengő tekintettel és arckifejezéssel bólintott. Lassan, megfontoltan.
- Aaaami azt illeti, nem kifejezetten vagyok tisztában ezekkel a sorozatokkal, én egyet se néztem, és ha odahaza akárcsak egynek is meghallottam a betétdalát, már menekültem. Tudod, „mi pasik nem nézünk ám ilyeneket!”…. deeee, nem hiszem, hogy túl sok Scotto Valens él a Földön, aki színész, szóval minden bizonnyal igen, az ő lánya. Viszont pont ezért nyomatékosan meg szeretnélek kérni arra, hogy senkinek egy szót se erről! Főleg ne a pletykás vénasszonyoknak, mert a nyakamat rá, hogy onnantól kezdve égne a vonal! Nem akarok erről beszélni még senkinek, sőt! Ha egy mód van rá, maradjon közöttünk… épp elég, ha ti ketten és Melita tud Olivia személyéről, a többieknek majd lassacskán beadagolom… valahogy – aggodalmas tekintettel pislogott Enniora, mintha ő maga se lett volna biztos abban, hogy ezt milyen módon fogja tudni kivételezni főleg úgy, hogy Viola nénikéje nagyobb pletykagép a legtöbb idős asszonynál. Tudta, hogy elég egyszer elszólnia magát, onnantól kezdve nem lesz menekvés, és elindul az ár…
- Igen. Illetve nem! Nem tudom – bizonytalan volt és tanácstalan. Nem merte volna száz százalékig állítani, hogy ténylegesen összejöttek, hát, hogy tehette volna, mikor nem volt több, szimplán két randi a hátuk mögött? Bár tagadhatatlan, hogy az a randi több volt annál, mint amit a legtöbb ember megél és átél egy havi randevúzásnak ideje alatt, de ez még nem jelentette azt, hogy már egy párt is alkottak – egyszerűen csak… hogy mondják ezt az öregek? Udvarolok neki. Aztán majd idővel, ha már ott tartunk, ki is jelentjük, hogy igen, összejöttünk. De addig… addig nem. És ugye ott van az is, hogy ki tudja, mit hoz a jövő, a hazautazás – és mindennek gondolata mázsás súlyként nyomta a vállait. Néha még levegőt se kapott tőle. Ám jelen állás szerint Ennio hirtelensége volt az, ami belé fojtotta nem csak a szót, de a levegőt is, és a korábban még nyílvesszőket szorongatott keze, tétován várakozott maga előtt a levegőben, akkor már üresen.
- Még nem tökéletes – jelentette ki határozottan, és innen is tudható volt, hogy bár ő maga úgy érezte, hogy tényleg nem volt megfelelő az addigi alkotása, de sokkal inkább volt bizonytalan saját magában. Ettől függetlenül legrövidebb úton el is jutott a zongorához, és kényelmesen elhelyezkedett annak padján. Ujjai gyors vágtában néhány billentyűt le is ütöttek, majd kíváncsi tekintettel fordult a másik felé, mielőtt még bármibe belekezdtek volna.
- Mmm igen, tervezte, hogy jön, de azt még nem döntötte el, hogy mikor. Hulla fáradt, volt, hogy hajnali négykor úgy mentem át hozzá, hogy elrugdossam az ágyig, mert ha rajta múlt volna kétszer lehúzott volna huszonnégy órát egymás után, evés-ivás-alvás nélkül. Néha oda kellett figyelni rá, de alapjáraton azt hiszem, most már felengedhet és jöhet a lazsálás. De tudod milyen… és azt hiszem, hogy pont ebből akarom őt kirángatni – ez utóbbit csak csendben tette hozzá, mintha még saját maga se lett volna biztos abban, hogy elérhető lesz ez a terv, vagy csúfos kudarcot fog vallani?
Amint Ennio magához ragadta a gitárját, már fordult is a hangszerhez, s ahogy leütötte az első hangokat, már pillantott is barátja felé apró biccentésekkel, mintha így próbálta volna jelezni neki, mikor kell belépnie. Kis ideig csak a kezdeti bizonytalanságon túllendülő, egyre jobban szóló zene töltötte be a stúdió addigi csendjét, míg lassan, de biztosan egymásra talált a két hangszer, vele együtt a két fiú is. Matteonak fogalma nem volt arról, hogy a másik olasz milyen véleménnyel lesz a dalról, annak nehézségéről. Mert szó mi szó, olyasféle dalt álmodott meg már hónapokkal az előtt – addig pedig remekül rejtegette a srácok elől – amivel képesek feszegetni a határaikat. Valami olyat, ami drámai, ami magával ragadja a hallgatóságot és elgondolkodtatja őket. Valamit, aminek hála, különböző érzelmek fogalmazódhatnak meg nem csak bennük, de a célközönségben is. De legfőképpen mégis arra igyekezett összpontosítani, hogy mindent megmutassanak vele, amire a hangjuk képes volt. Amire együtt voltak képesek a tökéletes harmóniájukkal, immáron nem a komolyzene berkein belül.
Egy ponton ő maga is belépett, s a jó ideje tökéletesített dal szövege is felcsendült egészen mély baritonján. Addig, amíg a maga részét képzelte el… a zongora elcsendesült, ő pedig elhallgatott, és fel se tűnt neki, hogy a stúdió ajtaja résnyire nyitva volt, ahol kíváncsi tekintetek kamilláztak, fülek kagylóztak befele, mit is alkot az ismeretlen olasz és a főnökük. Mintha pedig valami rosszban sántikáltak volna, gyorsan be is húzták a helyére azt.
- Zongora, dobok… gitár, vonósok… harmonizálásokkal a három szólam között, szólóbetétekkel. Szeretném, ha szépen fel lenne építve ilyen mélyről – mutatott tenyerével a föld fölé a levegőben - ilyen magasságokba! – ekkor pedig a feje fölött rázta a kézfejét.
- Mint most is, zongorával kezdődne és az első refrénnél jönne egy elektromos és, vagy elektroakusztikus gitár, basszus. A vonósok pedig ugyan azt játsszák már ekkor, mint a zongora… - lelkes volt. Iszonyatosan lelkes, ami munkával kapcsolatban talán soha nem volt ennyire nyilvánvaló Matteo részéről. Az pedig, hogy a keze alatt születhet meg egy ilyen dal, boldogsággal, örömmel töltötte el. Csak…
- Viszont van egy kis baj… nagyon nagy baj…

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

Matteotól szokatlan, már-már sátánian gúnyos mosoly jelent meg a szája szegletében, amit az árnyékok csak még inkább kiemeltek. Egészen groteszkké vált tőle. Orra alatt vidáman somolygott, olykor hümmentett és dörmögött egyet, és egyre csak mártózott a szokatlan, nem túl gyakran tapasztalt érzésben, mikor is ő lehetett az, aki szívta a másik fél vérét. Méghozzá Ennioét, aki amúgy éllovasa volt Matteo idegeinek tépázásában, már csak a puszta nagyhangúsága, örökös jókedve és lelkesedése miatt is – és Matteo a létező legnagyobb szeretetével gondolta ezt így. Más talán, egy kívülálló, egy idegen komolyan gondolta volna az ellenszenvét. Ennio viszont biztos lehetett abban, hogy csak, és kizárólag a játékos piszkálódás miatt csépelte őt a nálánál fiatalabb olasz.
Mindig volt közöttük egy egészséges, csipkelődő adok-kapok, s minden bizonnyal, ha jobban belegondolt, nem is volt olyan beszélgetésük és személyes találkozásuk, mikor ne csimpaszkodtak volna bele a másik idegszálaiba. Olykor kedvderítőként is. Ez talán még a botor kis gyermekéveikre volt visszavezethető, mikor is kard-ki kard, egymásra mutogattak, annak háta mögött szidták a másikat, mintha az bármi rosszat tett volna. És bár túlnőttek ezeken a kellemetlen ellentéteken, fátylat tudtak borítani a múltra, ettől függetlenül a mai napig, ide s tova tíz év elteltével is élt még közöttük a „na, majd én jól megmondom!” mánia. Csak úgy a mihez tartás végett. Viszont sokkal szelídebb, sokkal természetesebb és annál is inkább testvéries rivalizálássá szelídült, hiszen mindketten felnőttek, benőtt a fejük lágya – ha teljesen ugyan nem is. Tudták, mikor jön el az elég. Tudták, mennyi az annyi, amit még egészségesnek lehetett nevezni. Azt pedig annál is inkább, hogy mikor kell leállni, meddig lehet elmenni. Olvastak egymásból. A testtartásból, az arcukon megjelenő grimaszokból. A szemek csillogásából, és a hanglejtésekből. Ismerték egymást, úgy, mint a saját tenyerüket, és bár soha nem volt jellemző Matteora az, hogy hosszú távon táncol valakinek az idegein, most is csak emészthető mértékben igyekezett Ennio terhére lenni az okoskodásával, és az iskolákban begyűjtött tudásának pedzegetésével. Okos gyerek volt, és ezt nem is tagadhatta. Nem az a fajta volt, aki reál- és humán tárgyakat is hosszú-hosszú órákon át csak magolta, míg megragadt valami, sokkal inkább szívta magába a tudást, mint egy szivacs, amit később elég volt feleleveníteni egy kis olvasgatással. Ezzel szemben a zenét, mint olyat, az ahhoz tartozó tantárgyakat a tehetsége ellenére is képes volt null-huszonnégyben, akár kimerülésig olvasni, tanulni, magolni, hogy minél pontosabb és tökéletesebb legyen. Ilyen értelemben pedig a lexikális tudása mellé jókora mennyiségű szorgalom is társult, ami amúgy is elvárt volt. Ám azzal koránt se volt tisztában, hogy honnan szakasztotta le a fogakat illető kérdéseket? Mert ki a fenét érdekelt ugyebár az, hogy mit eszik egy ember, mit kell ennie, vagy alapjáraton az, hogy milyen fogazata van? Talán az általános műveltsége tette, ami aztán közlés tárgyává vált…
- Neeem, nem, barátocskám! – rázta a fejét visszakozva, mintha csak azt a feladatot kapta volna Enniótól, hogy nyalja végig valakinek a talpát - Tudod, hogy túlságosan prűd vagyok én ahhoz, hogy bárki szájában turkáljak, vagy abba kukucskáljak. Rühellem a nyálas-fogas témát – Matteo az a fajta ember volt, aki nem ivott akárki után. Még részegen is ott dolgozott az elméjében, hogy csak és kizárólag a saját poharával, üvegével foglalkozzon, ne fogadjon el mástól, már „bemelegített” csőrözőt, és nyálcsere alapanyagot. Nem használta se a testvére, se a szülei villáját vagy kanalát, ha azok egy falattal kínálták a saját ebédjükből, vacsorájukból. Sőt mi több, szemet se vetett az ő tányérjukra, mikor ott volt előtte a sajátja. És ő se adott a sajátjából, ami nem irigység volt. Elővigyázatosság. Ezt, az amúgy megszeghetetlen dolgot, két embernek mégis fenntartotta, mondván „kivételek akadnak”. Luciano volt az egyik, akivel taknyos kora óta egy tálból csemegézett, ha úgy adódott, és az ő esetében nem érezte olyan finnyásnak magát, amennyiben ennie vagy innia kellett utána. És végül, de nem utolsó sorban annak a lánynak, akivel az adott alkalommal együtt volt. És nem, nem a többiek száj higiéniájával volt baja. Természetes mértékben, úgymond „egészséges finnyás” volt, aki nem a másik bacilusaitól, vagy betegségeitől félt, egyszerűen nem érezte és nem találta gusztusosnak, ha két ember ugyan azt a szendvicset vagy almát rágja, esetleg egy pohárból, üvegből akarnak inni. Miért kellene ezt tenni? „Ha neked nincs, de enni akarsz, szerezz magadnak! Ha innál, vegyél, tölts magadnak!” – tartotta. Ezért is lehetett furcsa, – főleg a számára - hogy néhány nappal korábban, egy gyakorlatilag vadidegen lánytól fogadta el a már bemelegített kanalára pakolt fagylaltot. Mert igaz, ami igaz, ha közel egy éven át is vágytak egymásra, kajtatták a másikat és annyi, de annyi mindent elképzeltek a másik személyéről, még nem jelentette azt, hogy mindent tudtak is, vagy minden adott volt ahhoz, hogy majd szemtől szemben is működni fog a dolog. Mégis, olyan felhőtlen lelkesedéssel kapott ajkaival Olivia kanala után, mintha nem lett volna holnap, de legalábbis az a kis falat, hűvös édesség jelentette volna a másnapot. A lányka mellett rövid időre lemondott az elveiről, szinte megfeledkezett a saját botor beidegződéseiről, és csekély finnyásságáról. Nem véletlenül érezte úgy, hogy Olivia valami teljesen újat biztosított neki. Lazaságot, könnyedséget. Valamit, amivel átléphette a saját maga által felállított gátakat.
- Csak…? – ciccentett - Pedig gondoltam, velünk tölthetnéd a hétvégét, ha ráérsz. Viola nénikém Ossobucot akar készíteni és úgy rémlett, hogy ha valaki, hát te oda vagy érte – ugráltatta meg játékosan a szemöldökét, így húzva el a másik előtt a mézes madzagot. Tisztán emlékezett rá, hogy mekkora örömmel zabálták teli a hasukat annak idején Gaena nagyi, borjúból készült csodájával, amit Viola néni közel, ha nem ugyan olyan finoman ízesített, és főzött porhanyósra.  
Ám függetlenül attól, hogy miféle hétvégéket terveztek, közösen vagy külön-külön, volt még valami, ami sokkal nagyobb aggodalommal töltötte el, mint az, hogy miféle húsokat evett meg a diétája miatt Ennio, és miket nem. Ennek pedig nem volt rest hangot adni, s pont úgy beszélni a téma komolyságáról, mintha közvetlen érintett lett volna benne. Ez persze valahol igaz volt, hiszen őt is érintette a család pénze, a vállalkozás, vagy éppen a szülei kapcsolata. De szokás volt mondani: hagyd a felnőttekre! Ő pedig tényleg megtehette volna. Tényleg lerendezhette volna úgy, mint a legtöbb fiú, a legtöbb gyerek… legyinthetett volna. Vállát vonogathatta volna, mit érdekli mi lesz? Ha az apja még több pénzt akar, csak tessék… ha rámegy a házasságuk? Csak tessék, ő bajuk. De képtelen lett volna rá. Aggódott. Aggódott, és ideges volt, s ez a két érzés folyamatosan váltakozott. Elképzelni se tudta volna, hogy a szülei szétmenjenek, mint ahogy azt se, hogy az apja álma, a munkája és az éttermei melyekbe annyi energiát, pénzt fektetett, megbukjon. Segíteni akart nekik, csak fogalma se volt arról, hogy ezt miként tehette volna meg?
Mondandója végére egészen kifulladt.
- Igen ezzel én is tisztában vagyok, és mind idáig nem is akartam beleártani magam. Azt viszont főleg nem akarom, hogy Melita ezzel legyen elfoglalva. Felnőtt, ahogy mondod, de valahol mégis kislány. És azt hiszem, hogy sokkal inkább őt féltem ebben az egészben a legjobban, mintsem a szüleimet, magamat vagy bárki mást. Sérülékeny és pont abban a korszakban van, amikor a legsebezhetőbb, és leginkább szüksége lenne mindkét szülőjére. Miatta pedig nem lehetek olyan, mint a szemellenzős ló… - gondterhelt tekintete újra és újra Ennióra siklott a kezéről, mely megállás nélkül, olykor fehéredésig szorította a sörösüveget. Mintha azt igyekezett volna kíméletlenül megfojtani. A másik tisztában lehetett vele, milyen mérhetetlen ragaszkodással, szeretettel és törődéssel fordult a húga irányába. Kekeckedett, veszekedett vele, ha úgy volt, főleg, ha csekély tizenhat éves létére úgy akart viselkedni, mint a felnőttek. De túl butuska volt még hozzá. Szembement vele, ráförmedt, ha hisztizett, morgott vagy karattyolt, de legalábbis nem lehetett bírni vele. Ő állította irányba, ha elszaladt vele a ló, ha túl sokat képzelt magáról és nem lehetett hatni rá. Átvette az apa szerepét a húgával szemben, állították a többiek. Ő viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy sokkal mélyebb ez a kapcsolat, mint ami egy apa-lánya szeretetben megszülethet. Mert sokkal nyíltabbak, őszintébbek és közlékenyebbek voltak egymással. Nem titkolóznak a másik előtt. Melitának ő volt a példaképe… Matteo volt számára a báty, de még az első fiúbarát is… példakép a kitartása és a tudása miatt. A mérhetetlen embersége és jószívűsége, önzetlensége miatt. A kicsi lány nem egyszer állította, hogy olyan barátot szeretne magának, mint amilyen a bátyja. Megbízhatót, alázatosat. Valakit, aki hibáival együtt is képes rajongani a választottjáért. Valakit, akinek a szemében mindig ott csillogott a szeretet, a békesség, a nyugalom, és mögötte valamiféle tűz, amit látva tudhatta az ember, hogy valami nagyra volt hivatott. A mai napig képes volt séta közben fogni a bátyja kezét. Csimpaszkodni belé, kapaszkodni, mint egy kislány. Ám ugyanakkor Matteo volt az, aki először ráébredt arra is, hogy az a pólyás, pelenkás, göndör fürtös kislány, aki még élt a képzeleteiben, már felnőtt, hiába csimpaszkodott mindig belé. Nővé cseperedett. És igyekezett akként is kezelni, amennyiben lehetősége volt rá, és túl tudott jutni azon a megrázkódtatásokon, hogy igen… a kishúga már nem az a kislány, aki volt. Ez pedig egyre több és több, egyre csak nehezebb terhet súlyozott a vállaira. Mert egyszerre kellett egy, a mindig munkájával foglalkozó apát helyettesítenie, de ugyan akkor a barát, a haver, a csatlós, az intő- és óvó testvér szerepét is magára kellett öltenie. Azt, aki veszekedett vele, mert elviselhetetlen volt a hülye, lányos hisztériáival együtt, aki nem hallgatott se az anyjára se másra, mert azok már képtelenek volta venni a fáradtságot, hogy megregulázzák a kis hamist. Mint ahogy az is az ő reszortja volt, hogy bújós mackót játsszon, ha eltörött a mécses, megsértették, megbántották, vagy utálta a szüleit és utálatos pulykaként puffogott róluk. A létező legjobb hallgatóság, aki úgy maradt pártatlan, hogy az a csepp lány képes volt elhinni: őt pártolja. Pedig csak diplomatikusan megrekedt „az én véleményem…” szintjén. Minden alkalommal. Nem hagyhatta, hogy ez a kislány végigmenjen egy olyan tragédián, mint a szülei válása, hiszen olyan mérhetetlen rajongással fordult mindkettő irányába.  
- De igazad van. Ezt anélkül kell elintézniük, hogy mi belemásznánk. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják oldani, ha más nem is, hát Viola néni fog kettejük közé csapni. Ha tisztában vagy azzal, hogy anyu milyen, hát azt is tudod, hogy a nénikém vagy ötször olyan. Szóval bízok benne, hogy halálosan komolyan vetted a hétvégei meghívást, máskülönben szembe kell nézned a haragjával – mutatott rá Enniora az üveget szorongató kezének ujjával. Ám ez a közjáték is gyorsra sikeredett, keze visszaesett az ölébe, miután Victor a semmiből termett közöttük, némi illatos süteménnyel. Ahogy érkezett, úgy távozott is.
- Jaaaj, hagyd ezt! Ne játszd az eszed! – vidám nevetgélés szakadt fel belőle Ennio rögtönzött, drámatagozatosokat megszégyenítő játékát látva – persze, nem vetítek én semmit és igen, hallottam – bólogatott jókorákat – de azért arra emlékeztetnélek, hogy én is hasonló terveket szövögetek, mint a te Kimberlyd. Most akkor én is olyan kegyetlen, hímnemű perszóna vagyok, mint ő? Átverem Oliviát, teszem neki a szépet, udvarolok és esetleg össze is jövök vele, aztán elmegyek a világ végére, de legalábbis oda vissza, és szakítok vele? A távkapcsolatot ma már senki nem ismeri, mi? És jóóó, tudom! – úgy tartotta fel a kezét, mintha így igyekezett volna megvédeni magát – nem kell mondani, tudom, hogy az nem ugyan olyan, és baromi nehezen lehet kivitelezni, de legalábbis fenntartani a látszatát annak, hogy „minden tökéletes”. De azért nem lehetetlen. Vagy de? – ő se volt benne egészen biztos – azt hiszem, ha tényleg szerelmes két ember, megoldható. Ideig, óráig.
- Ez merüljön ki annyiban, hogy nem tartozik rád, kedves barátom. Vagy igényed lenne rá, hogy a te fejedet is elcsavarjam? – szemöldöke játékos hullámzással ugrándozott a homlokában, amit követően rögtön egymáshoz érintette a tenyereit, így fejezve ki háláját, amiért tartotta a száját az említett, szappanopera bolond asszonyok előtt. Tudta, hogy mekkora visszhangja lesz majd kettejüknek, de egyelőre szeretett volna eljutni addig, hogy kijelenthessék: együtt vannak. Ez pedig még odébb volt.
Ajkai ismét rátaláltak a sörösüveg szájára, s a maradék kortyokat is letudta. Furcsa, kellemetlen kesernyés íz maradt utána, így annak grimaszával vált meg az üvegtől, s pártolt át a zongora mellé, ahonnan kíváncsi pillantással fordult Ennio felé, mielőtt bármibe belekezdhetett volna. Értetlenül húzta el a száját.
 - Azért azt nem mondanám, hogy azt se tudja, hogy melyik bolygón van. Szerintem hármunk közül talán ő van a legtisztábban ezzel, és ha láttad volna az utóbbi két évben, apukám… chhh az agyadat eldobtad volna, hogy miféle party betyár lett belőle. Arról már nem is beszélve, hogy mi van, ha a srácokkal összerobbannak… ott aztán nem csak a komolyzene bőg, ebben biztos lehetsz – játékos, jókedvű nevetgélés szakadt fel belőle, s ujjaiból fésűt formálva túrta át sötét tincseit.
- Luciano koránt se olyan begyepesedett és karót nyelt, mint gondolod. Igen, régen talán voltak furcsa és nehéz pillanatai, ráadásul, ha beköszönt a vizsga időszak, tényleg nem lehet kiimádkozni, de még kirobbantani se a gyakorlóból. Viszont tudod, hogy milyen földhözragadt… ezért sincs egy lány se a láthatáron, emiatt nem akar szerelembe se bonyolódni, mert tudja, hogy elvonná a figyelmét a teljesítményről. Neki pedig jelen állás szerint most ez az első, ami miatt nem is tudom… én nem is akarom hibáztatni – nem hibáztatta, sőt. Apró mosollyal rázta a fejét, miközben pillantása a zongora billentyűi felé siklottak. Mutató ujjával egyet-egyet meg is kocogtatott.
- Néha belegondoltam, és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha én is hasonló lennék, mint ő? Reális gondolkozású, aki nem, mint egy szerelmes kiscsikó nyargalászik habzó szájjal a plátói szerelem és a „sodródjunk az árral, majd lesz valami” életfelfogás között. Ha nem száguldoznának a gondolataim kismillió lehetőség között úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy melyikbe kellene belekezdenem, vagy kapaszkodnom? Miért nem tudtam én is egyetlen egy célt kitűzni magam elé, aminek eléréséhez aztán mindenen, és mindenkin átgázolva küzdenék? Vagy ha sikerült is, csak nem vettem észre, miért nem tudok teljes egészében arra összpontosítani? Miért nem elég az? Miért nem vagyok pont olyan biztos magamban, mint ő? Lehet, mert látom, hogy ő milyen és, hogy én milyen nem lehetek? – találós kérdés volt ugyan, de nem hagyott időt Ennionak, hogy megválaszolja – talán azt hittem, hogy fel tudok nőni hozzá. Hogy én is hasonlóan jó leszek, mint ő. Zsenije a zenének, a tudásnak. De mostanra lehet, hogy… elfogadtam, hogy soha nem leszek megközelítőleg se olyan jó, mint Lulu. És emiatt is veszítettem el a hitemet abba, amiben annyira hittem mind idáig, és próbálok mást kezdeni magammal most – Luciano mindig is követendő példa volt előtte. Nem csak barát, testvér, de példakép is, akit követni akart. Viszont egyre csak úgy érezte, hogy nem tudja tartani vele a tempót. Elbukott.
- Tessék? – hitetlenkedett – te Ennio? Most őszintén… Itt New Yorkban mindenki rokkant? – nem bírta türtőztetni magát, s mintha csiklandozták volna, megállás nélkül kacarászott az orra alatt. Pedig nem volt ám olyan tömény az a kis üveg sör.
- New Yorkban minden zenével foglalkozó, bárokba, kocsmákba vagy tudom is én, hogy milyen helyekre bekerült ember csonka és rokkant? Olivia egy ujjatlan gitárosnak, Enriquenek mutatott be ott a Hutban. Te meg féllábú Domtomról hadoválsz itt nekem. Mi folyik itt? Senkinek nincs szüksége a végtagjaira New Yorkban?– tárta szét a karjait értetlenségében, persze esze ágába se jutott megkérdőjelezni a dolgot, de kezdte úgy érezni, hogy amerre megfordul New Yorkban, ott hátrányos helyzetű zenészekbe botlik – de jól van, lelked rajta! Következő küldetés, Lucianonak megmutatni ezt a helyet. Aztán nehogy megint a sárga földig igya magát, hogy két napon át simogassam a hátát, meg tartsam a homlokát. Legutóbb két teljes napomba, meg plusz nyolc órámba telt, mire kijózanítottam annyira, hogy be tudjon billegni a vizsgájára. Tövig rágtam a körmeimet kint az ajtó előtt, mire színátmenetes fejjel kimászott onnan – nem tudott nem jó szívvel visszagondolni arra a néhány napra. Persze, jókat mulatott és derült, máskor pedig az utolsó szál haját is kitépte volna. De túlélték. Együtt. Mint mindig mindent.
És végül felcsendült a zongora, hozzá csatlakozott a gitár, nem sokra rá pedig Matteo hangja is, amivel némiképp többet tudott mutatni az elképzeléséből. Tudta, sejtette és hallotta is, hogy meglepte vele Enniot. Pont annyira, mint saját magát is, mikor az első gondolatok megszülettek a fejében, majd életre keltek először a papíron, majd a zongora játékával. Ám mind amellett, hogy örömmel töltötte el, büszke is volt. Talán nem opera volt. Nem az, amire korábban mindent fel akart tenni. És nem az az opera, amit Luciano a sajátjáénak érzett. Rettegett tőle. Attól, hogy mit fog szólni hozzá… és rettegett, hogy miféle visszhangja lesz majd annak, ha netalántán ő mégis más pálya mellett teszi le a voksát? De azokban a pillanatokban, mikor hosszú hetek, hónapok elteltével kíváncsi fülekre leltek a taktusok, a zenéje, és ilyen módon a hangja is, nem érdekelte semmi más. Talán akkor és ott, be tudta volna látni, hogy ez való neki. Valami, ami komoly, ha érzelmekről van szó. Komoly, ha tudásról van szó. De lazább annál, mintha az opera szigorát, és hatalmas volumenét akarta volna kierőszakolni magából. Luciano is meg fogja érteni – bizonygatta. Ám valamiért nem hitt abban, hogy így is lesz. Egyhamar biztosan nem.
- Szerintem nincs annál drámaibb, és érdekesebb, ha a modern zenei hangzást elegyítik a klasszikussal. Azt hiszem az olyan, mintha mindenkihez is szólna. A komolyzene kedvelőihez és azokhoz, akik a dobok, gitárok megszállottjai. Amúgy is rengeteg példát láttunk már erre, és ha minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, nagyon jól tud működni a dolog. Sőt, több mint nagyon jól! – végtelen lelkesedésében olykor-olykor oda is csapott a billentyűkre, hogy újabb és újabb részleteket fedjen fel a dal folytatásából. Mégis türtőztette magát.
- Bublé? Még jó, hogy csak részegen szokásom őt énekelni. Sinatra párti vagyok, tudod jól… nála lejjebb nem adok. De amúgy, igen. Azt hiszem ez az, ami per pillanat a leginkább éltet – ki akarta mondani mégse volt rá képes: megtaláltam az utamat! A járható utamat. De ezt miként tudta volna adagolni a nagy közönségnek?
- Hülye! Dehogy loptam – morrant rögtön a másikra, majd lezárva billentyűket védő falapot, rákönyökölt a hangszerre - Az az igazság, hogy több baj is van. Elsők között az iskola. Ha itt én és most belekezdek bármibe, az iskolának lőttek szeptembertől. Mert ha operára adom a fejem, akkor opera kell, hogy maradjon… más nem kerülhet ki a kezeim alól. Nem mellesleg nem lehetnek fellépéseim rendezvényeken, se mások megbízásából. Nem a magam hírnevét kell tovább vinnem ugyanis, hanem az iskoláét. Ez írott szabály. Másrészt – kicsit talán hadart – Luciano. Haver, Luciano ezt… azt hiszem, nem fogja díjazni. Nem merem neki megmutatni, pedig tudja, hogy valamin mesterkedek már egy ideje. Nem hülye. Tudom, érzem, hogy milyen véleménnyel lesz erről – biccentett a zongora felé, a korábban játszottakra utalva – és arra is, hogy mit kockáztatnék vele. A biztosat dobnám el a bizonytalanért. És mivel ő így látja, és hű ahhoz, amit választott, hű a folytatáshoz, lehetetlenség lesz rávenni arra, hogy csatlakozzon és legyen a harmadik fél, és csináljuk együtt… – s mintha csak beütött volna valami, mintha akkor hasított volna belé a felismerés, kihúzta magát. Tétován nyíltak el az ajkai, a szó szinte belé fagyott, mígnem nyekkent egyet, és komikusan elvigyorodott.
- Mondjuk ez nem jelent semmit, hiszen te se nyilatkoztál, hogy benne lennél-e bármiben, ami közös lehet. Hármunké. Mint, ahogy azt régen elterveztük, hogy csinálni fogjuk, csak akkor még nem volt elérkezett az ideje a nagy álmoknak és a megvalósításuknak – nagyot nyelt, majd bizonytalanul pislogva dörzsölte át sercegő, dús borostáját – Ennio. Ha lennének lehetőségeink, márpedig vannak… mindenünk meg van, csak akarni kell és csinálni… te… te benne lennél? Hogy mind amellett, hogy ezt csinálod – utalt a stúdióra – belekezdenél velem ebbe? Tudom, hogy hirtelen, és nem egy könnyen, azonnal megválaszolható dolog ez, de tudnom kell, hogy egyáltalán van-e értelme küzdenem érte?...  

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

"- Sovány vagy! Enned kell! Mire visszajövök, egy morzsát se akarok látni abból, amit eléd tettem! Ne akard kihozni a nagyanyádat a sodrából, hallod, te gyerek? Egyél végre, vagy…
- …a hasamra lesz kötve, tudom…" – zajlott le újra és újra a beszélgetés Matteo, és a nagyanyja között, mialatt Gaena nagyi erőnek erejével igyekezett bizonyítani az unokája feletti hatalmát, de sokkal inkább annak alultápláltságát, ami soha nem fedte az valós igazságot. A di  Sciglio fiú, soha nem számított soványnak, főleg nem gyerekként, mikor puffos, hájas kiskölyökként hömpölygött A-ból, B-be. Húsos karjai és ujjacskái voltak, kerekded, piroskás almák voltak a pofazacskói, és nem túl vastag, de édespofán pohos fókaháj röcögött a bendőjén. A nagyanyja mégis, nyíltan vállalta nézeteit, meglátásait, s mint minden odaadó, oltalmazó nagyszülőnek, neki is az volt a kötelessége, hogy degeszre tömje, etesse az unokáját. Ez nem változott Matteo tinédzserkorának idején se, és így ment ez a múló évek alatt folyamatosan. A különbség annyi volt csupán, hogy addigra tényleg nagymértékben változott legkedvesebb unokájának a testfelépítése, ami öreg szemeinek, gondoskodó szívének joggal tűnhetett soványnak, egészen alultápláltnak. Matteo soha nem számított magas fiúnak, mondhatni nem hozta zavarba az embereket azzal, hogy hirtelen nyúlt harminc centit. Nem sokkal bukott át a százhetvenen, alig öttel. Ehhez pedig, évről évre gyarapodó súly társult, időről időre változó, de legalábbis annak tűnő izomzattal. Ez pedig okkal hozhatta zavarba a kedves nagyit, mikor az időnként, Gemmán megjelenő unoka hol puffosabb, erőteljesebb vállakkal és mellkassal büszkélkedhetett, másszor viszont már sokkal szálkásabbnak hatott, hiszen megállás nélkül dolgozott a külsején. Mintha kifogyott volna a saját ruháiból. Egészséges volt, koránt se alultáplált, és egészen biztos lehetett abban, hogy, ha a pánikrohammal küzdő nagyi – amiért a drága unokája egyre csak halványodni látszott a sok, pocakosodó papa között, és megtermett munkásnál ott Gemmán – látta volna Matteo fizikai valóját, hatalmas kőtömbök szakadtak volna le a vállairól. Amennyiben, nem tűnt volna fel neki az edzettségének egy apró momentuma, a bordaközi izmok szépen kirajzolódó tónusa. Szegény Gaena, minden bizonnyal a fejét fogva sipítozott, és sápítozott volna, hogy éheztetik szegény fiút, mialatt ő büszke volt magára, amiért a pohos kisfiú testből, irigylésre méltó izmokat edzett. Ez a modern szemlélet, ahol a legszebben kidolgozott testű emberek világát élték, pont annyira meghökkentette a nagyit, mint az, amikor a kedves unokák, elkezdtek sűrű arcszőrzetet növeszteni, valahol 2015 magasságában. „Gyermekeim! Hát… hát… miért kell ezekkel az otromba sörényekkel elrejteni a szép kis pofitokat?” – sóhajtotta számtalanszor, ők viszont szentül meg voltak győződve arról, hogy ha valami, hát a szakáll-bajusz kombója, ellenállhatatlan, maszkulin vonásokkal vértezte fel őket.  
A habókos nagyi páni félelme, miszerint az unokái nem étkeznek rendesen, nem jelentette azt, hogy nem is ismerte a lakomázás fogalmát, amit a srácokkal, az utóbbi években Ennio híján csak Luluval folytatott. Olykor napi szinten. Ha nem is rajongott a pizzákért, de előételnek ketten lecsúsztattak egyet. Ezután jöhetett minden, ami tésztás, szószos, húsos volt, s mind ezt több pohár – jó esetben korsó – sörrel öblítették. Ha más nem volt, hát Gaena nagyi levendulás limonádéjával. A desszert pedig hab volt a tortán, de az is, minimum három szelet torta fejenként. Majd néhány apró sütemény. Tudott enni, soha nem is esett nehezére. Igazi, vérbeli olasz volt, az apja vére, akinek a húga a világ legjobb ossobucoját készítette. Már csak a gondolat miatt is össze-összefutott a nyál a szájában, nem véletlen, hogy „biztos, ami tuti” alapon, továbbgördült a témán. Van, amit nem kell feszegetni. A kaja pont ilyen volt.
A beleegyezést tudomásul vette, már csak a megvalósításra kellett megfelelő időt és alkalmat találniuk, de minden bizonnyal meg fogják találni a módját annak, hogy ők hárman újra, egy fedél alatt csócsálják két pofára a szaftos, zsíros, tésztás marhacsodát. De addig is…
… volt még mit megbeszélniük, s ha már Ennionak szemet szúrt, ráadásul kíváncsi is volt Matteo aggodalmának valós okára, az jobbnak vélte elébe menni és kivesézni, mintsem, újra meg újra eltemette volna magában az otthonról fakadó, aggályos gondolatait. Tudta, hogy milyen fertőző, milyen rémes tud lenni a magában tartott feszültség. Tudta, tisztában volt azzal, hogy valakinek beszélnie kell róla még úgy is, ha nem akart mások terhére lenni.
Ha valaki, hát Matteo az a fajta személy volt, aki nem szeretett a problémáiról beszélni, s nem azért, mert a másik felet nem tartotta arra valónak, és alkalmasnak, hogy megértse őt. Nem kicsinylő és lenéző szándék volt e mögött, sokkalta egyfajta félelem, megítéléstől való tartózkodás, hovatovább, nem érezte helyénvalónak, ha másokra kellett átruházni a maga gondjait. Mert, honnan tudhatta volna? „Mi van, ha valaki sokkal bajosabb, sokkal kellemetlenebb problémákkal bír, mégis az enyémmel fárasztom őt?” – gondolta újra, és újra, ennek okán pedig a legjobb tudása szerint igyekezett magában tartani mindent, ami csak és kizárólag rá, vagy éppen a családjára tartozott. Voltak alkalmak, mikor Luciano se vehette ki a részét a titkainak kegyéből, s ő nem árulkodott neki, ha nem volt muszáj. Nem kért tőle tanácsot, nem kért tőle segítséget. Mert miért tette volna, mikor neki is volt baja éppen elég? Miért akasztotta volna a saját agymenéseit a nyakába? Így hát, ha az nem kérdezett, vagy nem vett észre semmit Matteon – ami gyakorlatilag lehetetlen volt, hiszen nyitott könyv volt a számára – ő nem is beszélt.
Kiskorukban amúgy megbeszélték, „esküt fogadtak”, sőt mi több, szövetségük törvényébe hozták, hogy „nem léteznek titkok”. Ez évekkel később Enniora is ugyan úgy vonatkozott. Az ő kis triójuk ezen a tisztaságon, erkölcsi normákon alapult… így működtek jól. Aztán, ahogy teltek és múltak az évek, nyilván úgy változtak nem csak ők, de azok a bizonyos titkok is. Azok milyensége, komolysága. Ha voltak is – melyek, csak a legszigorúbb korlátok közé sorolva voltak titoknak nevezhetőek - azokat sokkal inkább félelmek, bizonytalanságok idézték elő. És, ha nem is magukat, hát egymást voltak hivatottak védeni általuk… de vajon, tényleg mindig így volt? És így van ez most is?
- Persze, igazad van – biccentett aprót, s bár hálás volt a tanácsért, sokat adott Ennio véleményére, ettől függetlenül, ha akart volna se tudott eltekinteni attól, hogy Melita függetlenül attól, hogy felnőtt akart lenni, még kislány volt. Talpraesett karakánsága ellenére sérülékeny, sebezhető. Így pedig okkal féltette és óvta őt, még a legapróbb szellőtől is.
Ennio témát illető véleménye hallatán jót nevetett. Orra alatt duruzsolt, mormolt még néhány szót, sokkal inkább magának megjegyzésként, mintsem a másiknak.
- Tudod, néha elgondolkozok azon, hogy… és félre ne érts – mutatott felé, mielőtt még téves következtetéseket vont volna le a másik – de mi teszi az ember számára a hazát? Az, ahol felnőtt? Az a hely? Az az ország, város? Az, amiről mindig is álmodott, hogy oda akar költözni? Vagy az emberek? És, ha az egyik, vagy a másik, képes lenne lemondani arról, ami állandó, ami megszokott? Ennio, mióta te itt vagy, valami hiányzik otthonról. Azzal, hogy Luciano is ide jön, még ha csak átmenetileg is, bár ki tudja, hogy mit hoz neki a jövő, megint veszítek. Rémesen sokat veszítek, és sokkal inkább azt érzem, hogy számomra ti jelentitek az otthont, a hazámat, mintsem anyámék, vagy éppen az ország maga – ugyanakkor le se tagadhatta volna az Olasz föld iránt érzett elkötelezett, hű szerelmét. De ha már szerelemnél tartunk – egyre többen vagytok itt ti, akik a világomat jelentitek – néma megfogalmazása volt ez annak, hogy koránt sem volt biztos azt illetően, ha lesz is valami Olivia és közötte, az távkapcsolatot fog szülni kizárólag.
- Tudod mit? Ne is beszélgess velük akkor! De, legalábbis ne keverd magad olyan kényelmetlen szituációba, amiben a szappanoperákat kell pedzegetni. Könnyebb és békésebb lesz mindenkinek. Te nem fogsz belepusztulni a titkolózásba, én pedig nem foglak kinyírni, ha mégis köpnél. Én a helyedben, ez utóbbit tartanám észben – kacsintott játékosan. Ha valaki, hát Ennio tisztában volt azzal, hogy milyen Matteo haragja. Nyilvánosan, idegenek előtt soha nem parádézott, nem volt szokása olyan meggondolatlanul cselekedni, amivel ronthatta a saját, és családja renoméját. Viszont a közeli ismerősei, így a szülei, a húga, vagy éppen a két srác, nagyon is tisztában voltak azzal, hogy milyen az, ha elgurul a három muskétás legfiatalabb tagjának a gyógyszere. Ezért is érezte örökkön feltett szándékának és kötelességének kerülni a nézeteltérésekből adódó konfliktusokat. Mindenkinek jobb volt ez így.
A fiú kiakadását hallva, egyre nagyobbakat bólogatott, és már csak a bizonyosság miatt is tartotta a szigorú, határozott, rendíthetetlen arckifejezését, amivel igyekezett elhitetni a másikkal, korábban megfogalmazott igazát.
- Ne aggódj, szó nélkül lehajol a szappanért – vágta rá meggondolatlanul, s mintha csak savanyú cukrot nyomtak volna a szájába, fancsali grimasszal kapta magát haptákba – mármint…! – védekezett megadóan – nem úgy értem, én… jó ég, szóval… - nevetgélt kényelmetlenül. Kellemetlenül érezte magát a fogalmazás miatt - csak eszembe jutott, mikor Barcelonában voltunk, tökig áztunk az esőben, és amikor visszaértünk a szállásra, közölte a kedves tulaj, hogy nincs elegendő meleg víz, mert mindenki kipocsolta, a vihar meg leverte a biztosítékot, ami működteti a bojlereket, meg a cirkót… – kezdett bele a barokkos körmondataiba, amivel megmagyarázni kísérelte korábbi, igen érdekesre sikerült elszólását. - Viszont, mi nyakig mocskosak voltunk a felvert sár miatt, szóval kénytelenek voltunk lezuhanyozni, szóval… francba már, mindegy! Együtt álltunk be a zuhany alá és kész – legyintett, s ha akarta se tudta volna elrejteni a nyakának egyre vörösebb árnyalatát, ami a füléig húzódott – csak, gondoltam tudatom veled, hogy én sokkal kellemetlenebbül és kényelmetlenebbül éreztem magam, mint ő – valamicskét hangosabban próbálta menteni a menthetőt, mint amilyen az alap hangereje volt – szóval, hiszed vagy sem, Lulu nem javíthatatlan, sőt, ijesztően laza tud lenni függetlenül attól, hogy milyen arisztokratikus mozdulatokkal igazgatja a szemüvegét.
És, ha nem lett volna elég a saját maga elszólása, ezen furcsaságokat még Ennio is tetézte a saját maga szerint megfogalmazottakkal. Elképedve, elnyúló arccal pislogott rá.
- Egy… kupak vagyok – nyöszörögte – tudod haver, ilyen hasonlatot se hall minden nap az ember, de azért megnyugtat, hogy egy kupaknak még én is jó vagyok – azzal viszont egyetértett, hogy öreg hiba, mikor az ember másokhoz hasonlítgatja magát. Réges-régen el kellett volna fogadnia azt, hogy ő, és Luciano soha nem lesznek ugyan azok, s nem csak azért, mert más személyek, de más-más kompetenciákkal is bírtak. Ellenben tökéletesen kiegészítették egymást, ami ugyan olyan, ha nem sokkal lényegesebb annál, mint, hogy szerencsétlen imposztorok szülessenek erre a nyomorúságos világra. Ők ketten adtak ki egy egészet. Ami megvolt az egyikben, hiányzott a másikból, és fordítva. Azt viszont nem is teszi szóvá, ami kettejük között zajlott kölyökkorukban. Egyrészt azért, mert régen fátylat borítottak a múltra, noha volt, amit nem lehet nyomtalanul eltüntetni. Másrészt pedig roppant kellemetlen téma volt ez mindkettejüknek, s ha nem volt muszáj, nem hozták fel. Ha nyoma is volt, mégsem szabadott ékként ütögetni ezt a barátságukba.
A dalt lezáró taktusokat heves magyarázás követte Matteo részéről. Nem csupán a terveit hozta nyilvánosságra, nem csak azokkal rukkolt elő, amit a hangszerelésről gondolt, és ahhoz tervezett, de vele együtt a legnagyobb aggályairól is, amit egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből. Nem utolsó sorban pedig Enniot is „táncra hívta” a lehetőségek garmadájában.
Sűrű pislogásokkal követte az útját, ahogy fel, s alá járkált a helyiségben. Egy idő után már a lábnyomokat leste és kereste, mikor égnek bele a talajba.
- … és nem jelenti azt, hogy késő elkezdeni – mosolyogva tett utalást az énektanár kérdésre – ami pedig a többi illeti, Ennio, attól még, hogy mi még mindig tanulunk, nem jelenti azt, hogy te ne állhatnál ott mellettünk. Tudod, ami előttem van terv, talán pont ezt lenne hivatott erősíteni, és kiemelni. A különbségeket. Azt, hogy pont ugyan úgy helye van egy csapatban, a nyilvánosság előtt két tenornak és egy baritonnak… két klasszikus hangképzést tanulónak, és egy populárisabbnak. Egyensúlyt kell teremteni, és a te hangod is bőven képezhető, fejleszthető addig, hogy tökéletesen megálld a helyedet Luciano mellett – nem véletlenül ő vele hozta párhuzamba, hiszen mégiscsak ők bitorolták a tenor hangfajt. Ki-ki a maga típusában. A sörre utaló biccentésre megrázta a fejét.
- Nem tudok inni – gombóc volt a torkában. Az izgalom pozitív, és negatív formája is tépázta nyughatatlan lelkét, ilyenkor pedig se sör, se víz nem volt képes lecsúszni a torkán. Felesleges lett volna felpöccintenie, hogy kárba menjen. Helyette kíváncsi, máskor pedig aggodalmas tekintettel fürkészte Enniot. Pillantása olykor a saját kezére, a cipőjére, vagy éppen a zongorára csúszott.
- Neked éves terveid voltak ezek. A stúdió. Bennem viszont csak az utóbbi hetekben, hónapokban kezdett ez megfogalmazódni, és félek, elhamarkodottan döntenék, ha azt mondanám, hogy inkább ebbe fektetném bele minden energiámat. És nincs is rá garancia, hogy bármit sikerülne kihoznom belőle úgy, hogy az alap koncepció, aminek nyomán ezt működőképesnek tartom, még olyan ingoványos talajon áll, mintha egy lakóparkot akarnék egy mocsaras, lápos vidék közepére építeni anélkül, hogy előtte eltüntetném onnan a szutykot, és jó alapozást adnék ennek a lakóparknak – hozott ő maga is egy furcsa hasonlatot – alapjáraton persze, tudom, hogy semmi nem megy csettintésre. De nem tudom, ez… - egyszerű, léha mozdulattal vonta meg a vállát – kelletek hozzá ti is, én viszont megértem, hogy mindketten azt csinálnátok, ami a szívetek vágya – korábban sokat hajtogatta, hogy merni kell nagyot álmodni. Ez a koncepció pedig ténylegesen egy hatalmas álom lenne, és minden bizonnyal megvalósítható is. Csakhogy a legnagyobb problémák pont ezekben az alapokban rejlettek. A koncepcióban, és a leendő társak elhivatottságában.
- Önzőség lenne meggyőzni őt arról, hogy azt csinálja, amit én jónak látok úgy, hogy ő mást akar. És nyilván mást akar, hiszen látod, milyen elhivatott. Nem vehetem ezt el tőle, ha beledöglök se. Inkább először abban segíts, hogy miként tudnám ezt tálalni neki, mert ide a rozsdás bökőt, hogy sületlenségnek fogja tartani, amiért képes lennék eldobni a járt utat a járatlanért. Teszem hozzá, jogosan. Mások ezt menekülési útvonalnak neveznék – operáról könnyebb műfajra váltani, felér egy hazaárulással. Onnantól kezdve diploma, csak, mint seggtörlésre alkalmas papírdarabként hivatott tovább szolgálni a közt. A tanáraid, mestereid úgy fognak nézni rád, mint a véres késre, amiért annyi időt öltek beléd, te mégis eldobod őket egy másik útért. Olyan valamiért, amiből mások milliókat hajtanak be, hiszen a modern haknikért ölni tudnak, de nagy esetben nem képviselnek semmi jelentőset. Akkor pedig, ha kijelented, ilyen módon akarod közelebb hozni a fiatalságot a komolyzenéhez, egyenesen kiröhögnek… mert soha nem fogják megérteni, miért nem lehet ezt az opera életén belül megtenni?
Végül csak vette a bátorságot, és belecsapott Ennio tenyerébe.
- Fúj, soha… - vigyorgott, majd előkapta a telefonját. Felpöccintette annak ujjlenyomattal őrzött tartalmát, és a jegyzettömbök egyikét előbányászva adta át Ennionak – ez a teljes szöveg. Igen, lehet mondani, hogy nyálas, lehet mondani, hogy sejthető és kiszámítható, de… öregem – nevetése egészen lágy volt, vidám és örömteli. Egészen meghitt – egy év leforgása alatt mi fogalmazódott volna meg bennem, ha nem ez? – biccentett az átadott készülék felé. Igen, a dal a legszebb balladákhoz mérten, a szerelemhez szólt… és pont így a szerelemről, mely őrült tűzben égett Matteo lelkében, és vele együtt a tudatában. Képtelen volt nem ezeket az érzéseket papírra vetni, ezt meghangszerelni, és ennek értelmet adni úgy, ahogy azt a benne élő dalos pacsirta követelte. Ez volt az ő nyelve. A zene.
- Aztán ki tudja? Talán majd újra elővehetjük az „O sole mio”-t, mint taknyos korunkban, és új értelmet adunk neki.  Tisztelegni akarok a legnagyobbak előtt. Jól, helyesen, izgalmasan… szerethetően akarom a mai fiataloknak megmutatni, hogy ezek a dalok tényleg nem csak a pocakos, öregedő operaénekesek számára fontos, nem csak ők tudják előadni. Rengeteg tervem van, Ennio. Ötletek… és tudod, olyan ez, mint valami atomrobbanás. Képtelen vagyok kordában tartani, vagy elmondani azt, hogy mire gondolok igazából… - látszott rajta ez a fajta izgalom és elszántság, de maga a bizonytalanság is, amivel elegyedett a tanácstalanság is – anyunak említettem már, ő se látott benne túl sok… hogy is fogalmazzak? Na, hát ő is azt mondta, hogy nem merne a helyemben rátámaszkodni ilyen-olyan légből kapott ötletekre, tervekre. Fél, hogy zátonyra futnék, ezért is próbálta behajtani rajtam, hogy mihamarabb beszéljek erről veletek is, ha már egyszer érintettek vagytok, illetőleg lennétek benne. Szinte biztos benne, hogy Luciano ilyen téren rendíthetetlen lesz, és, ha akarnám, se tudnám őt „tévútra” terelni. De hozzá tette, hogy ha ilyen módon mégis biztos vagyok abban, hogy amit csinálni akarok, az eredményt hoz, akkor szükségem lesz háttértámogatásra. Valakire, aki tud tanácsot adni, aki képes arra, hogy elindítson az úton… zenei producerek, kiadók – osztotta meg vele anyja szavait és gondolatait – és tudod, az a baj, hogy… jegyzettömb, kérdőjeles fájl – nem vette a fáradtságot, hogy felálljon és átvegye, vagy szimplán elkérje a telefont. Nem volt mit rejtegetnie a másik elől, akár kupászkodhatott volna a kezében pihenő készülékben, de egyelőre ha mással nem, hát utasításokkal ellátta, hogy mit nyisson meg. Ha pedig Ennio megtalálta azt a jegyzettömböt, közel tizenhat név, cím, és kisebb-nagyobb megjegyzés szerepelt a hosszúra nyúlt listán.
- Ők már érdeklődtek, ajánlatokat is kaptam – a listán szerepelt többek között a Sony, de az Interscope Records is, vagy éppen az Universal Music Latin – te ebben utazol, Ennio. Mit csináljak?  

Ennio&Matteo

Én mindig ott leszek a háttérben, ahogy te is mindig ott leszel. Túl régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy csak úgy véget érjen.

Számos alkalommal merült már fel benne a kérdés, hogy mind az a mértéktelen ragaszkodás, szeretet és csodálat, ami egész életében Olaszországhoz kötötte, az vajon valós és igazi, vagy szimplán a benne rejtőző naiv, örökifjú, szeretteitől, barátaitól elszakadni képtelen fiúgyermek játszadozott vele? Matteo mindig, és mindenkor biztos volt abban, hogy Róma, de annál inkább Gemma az ő világa. Mintha múzsa lett volna. Ott kelt fel számára a Nap, s ott is tért nyugovóra. Ott indult be az élete, ott kezdődött minden, amire büszke lehetett, és ott vált azzá, akivé mindig is válni akart. Az a vadregényes táj volt az ő élete. Az, amiről soha, senki kedvéért nem lett volna képes lemondani, ha euromilliókat is ajánlottak volna érte. Hiába annyi szép, és különleges hely ezen a Földön, semmi nem volt fogható a nagy csizmához. Mégis, minden egyes alkalommal, minden egyes utazással, minden barátaitól távol töltött pillanattal világosabbá vált számára, hogy vadregények, kalandos, mediterrán tájak ide vagy oda, Gemma, a borászat, a szőlészet és megannyi, sokáig sorolandó földi csoda, hamisan volt nevezhető az ő életének mozgatórugójának. Ez sokkalta a barátság volt, mint bármi más. A testvériség, mintsem a családi- és egyéb ősi hagyományok. Ragaszkodó volt, elszakadni, elválni és kirepülni képtelen, noha tizenéves kora óta önállónak, és koravénnek látták őt a hozzátartozói. Valakinek, aki egymagában, „magányosan” is elboldogul. Ennek ellenkezőjére talán ő maga cáfolt rá, és cáfol rá azóta is. Mikor Ennio elhagyta a szülőföldjüket, és a nagy alma fogadta őt magához, noha mindvégig szurkolt és szorított a sikereiért, pont, mint a legjobb barátoknak szokás, mégis ama kellemetlen, furcsa érzés kerítette hatalmába, hogy valamit elveszített. Hiányzott valami a mindennapokból, mely azt megelőzően, hosszú éveken át jelen volt. Hiányzott egy vidám nevetés, a reggelenkénti jókedvű, üdvözlő legyintés a hátán. Egy széles vigyor, egy csalfa pillantás, mikor Matteo újra és újra egy-egy lány után koslatott, ő pedig szó nélkül asszisztált benne. Hiányzott a Gemmán együtt eltöltött vacsorákra jellemző szellemiség. Valaminek nyoma veszett. Sokáig képtelen lett volna megfogalmazni ennek az űrnek a mivoltát, ám azzal, hogy újra egymás mellett ücsörögve szürcsölték a fel-felciccentett sört, s minden probléma nélkül igyekeztek megoldani az életük nagy dolgait, minden bizonyossá vált. Matteot nem Olaszország mozgatta és nem az, amit az olasz szellemiség alatt emlegetnek. A válasz ott ült előtte, és valahol a világ túlsó végén. Számára nem csak, hogy ők ketten jelentették a kezdőcsomagot az élethez, de vele együtt minden mást is. A jókedvet, a családot, a szeretetet és a ragaszkodást. Mert mit érdekelte volna őt Olaszország, ha ez a két mafla bolond nem lett volna ott neki, hogy szebbé, élhetőbbé, és különlegesebbé tegyék a számára? Egy lehetett volna a megannyi, és számos város közül. Egy, ahol élnie kellett, mert nem volt más választása.
Ugyan Ennio megfogalmazta a véleményét, még, ha a nagyapját is kellett idéznie hozzá, ő mégis másként látta. Csak épp hangot nem akart adni neki, s csak reménykedni tudott abban, hogy idővel mindenki számára nyilvánvalóvá válik.
- Számodra elengedhetetlen az üzleti angol, ha már egyszer itt akarsz érvényesülni, és nem szimplán letelepedési célokkal. De amúgy meg, addig örülj amíg tudsz váltogatni, és nem fogod keverni a szezont a fazonnal. Bár, egy-egy ferde éjszakán ez nyilván megváltozik – tapasztalatból beszélt, és tudta jól, hogy ez a veszély számos, több nyelvet beszélő embert is fenyegetni szokta. Ő maga akkor ébredt rá, hogy milyen frenetikus angol szókinccsel volt megáldva, mikor a világi problémáit némiképp spicces állapotban, egy sarokba ültetett kutyával igyekezett megoldani, közel hat esztendővel korábban, Velencében. Ha nem is emlékezett különösebben a „beszélgetés” témájára, ami nem mellesleg elég egyoldalúra sikeredett, a háttérben kuncogó és piszokmódon jól szórakozó srácok, megörökítették. Már csak ezért se volt szabad elhagynia egyiket se: túl sokat tudtak róla, és túl sok minden látna napvilágot, ha összekötnék egymással a bajszukat.
- Alábecsülsz engem – rázta kelletlenül, sértett grimaszt imitálva a fejét, miközben mélyről érkező, egészen öblös sóhaj szakadt fel belőle. A keze a levegő felé lendült, az abban tartogatott üveg falának ide-oda csapódott annak egyre csak csappanó tartalma – remélem nem kell felemlegetnem újra és újra azt a szerencsétlen, bájgúnár Paolot? – utalt vissza egy korábbi esetre, mikor igenis, elöntötte a szar az agyát, mert a pletyka volt az, amit már akkor is a legjobban utált, s tudvalevő volt, hogy odahaza minden szájhagyomány útján terjedt. Így eshetett hát meg az is, hogy a nálánál majd még egyszer nagyobb srácot sikerült úgy szájba vágnia, hogy attól kódult, és az azóta is a bocsánatáért esedezett így évek múltán is, akárhányszor egymás közelébe terelte őket az a fránya élet. Ez persze nem azt jelentette, hogy Enniot is hasonló kegyben részesítette volna, de igaz ami igaz, ha Matteo egyszer dühbe gurult, s nem a visszavonulás bölcs intelme mellett tette le a voksát, ott egészen biztos volt, hogy kő kövön nem maradt. Kicsi a bors...
Nem több, fél percre volt szüksége ahhoz, hogy ismét elszólja magát és furcsa, annál is inkább kellemetlenül arcpirító gondolatokat ébresszen ne csak a másik srácban, de ezzel együtt magában is. Hiába próbált elébe menni a magyarázkodásnak, igaza volt Ennionak: van, amit nem tud lemosni magáról az ember, ha egyszer belekeveredett.  
- Ó, persze, hogyan is mosakodhatnék ki belőle… - szemeit forgatva, heves fejcsóválással nyammogott egyet kettőt, s mintha csak szégyellenie kellett volna magát bármiért is, egyre vörösödő nyakkal és fültővel sandított fel Enniora. Tudta, hogy a másik csak a vérét szívta, mint egy jó nagyra nőtt szúnyog, aki idegesítően döngicsél az ember füle mellett akkor is, ha már réges-régen paplant húzott a fejére. Mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy ez közöttük fog maradni, és nem az lesz az első, hogy szétkürtöli az egész haveri társaságukban, ahol tényleg meglett volna az esélye annak, hogy kikiáltják őket kettejüknek csatak buzinak – hogyan is felejthettem volna el, hogy ott voltál? Nem is tudom, hogy kihez, ha nem hozzád társítanám azóta is a medúzacsípéstől parázó balféket – kacsintott rá – „én nem hugyozom le a lábam, én tuti, hogy nem hugyozom le a lábam!” Vagy, hogy is volt? – utalt vissza arra a közel fél órán át tartó parádéra, amit lerendeztek ott nagy kupacban a parton, mikor Ennio és Mario úgy robogtak ki a vízből, mint egy-egy nagyra nőtt, útját veszített katamarán, csak mert egy vérszomjas medúza fenyegetésétől tartottak.
Nem sokra rá, mintha csak elvágták volna az egymást kóstolgató pimaszságot, a folyamatos élcelődést, komolykodva terelték a témát oda, ami jelen állás szerint, és azokban a pillanatokban a legnagyobb figyelmet érdemelte és igényelte. Nem hunyhatott Matteo szemet afelett, hogy tanácsra volt szüksége. Véleményre, némi segítségre és terelgetésre, noha ő maga már teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mit akart. Azzal, hogy mire vágyott, miként szerette volna azt elérni, és hogyan? Legalábbis, szerette volna azt hinni, hogy tudta. Csak épp egy dolog nem volt tiszta: hogyan tervezte megtenni az előtte lévő, rögös, ismeretlen, szanaszét ágazó utat? Idegen volt neki és sötét. Pont amennyi reményt és lehetőséget fűzött hozzá, pont annyira rémisztette, és ijesztette meg, s talán nem is azért, mert nem látta lehetőségét annak, hogy képes legyen majd beteljesedni benne. Inkább a kockázattól félt. Attól, hogy mi mindent kell kockára tennie, mi mindenről kell lemondania, és voltaképp, a mozgatórugói, miként fogják mind ezt értelmezni, elfogadni? Ez az ő álma volt. Matteoé, és nem Ennioé, vagy Lucianoé. Ő mégis arra próbálta terelni ezt az egész bizonytalan utat, ahol is végezetül beléjük kapaszkodna, hogy kivegyék belőle a részüket. Önzőnek, alattomosnak érezte magát, noha tagadhatatlan, ott volt a lehetősége mind a kettőnek, hogy nemet mondjanak. Ő csak próbálkozott, és igyekezett kihozni a lehetőségből a legtöbbet.
- És mit gondolsz? Most csettintésre megfog születni egy feléneklésre váró lemez? – vonta fel a szemöldökét, reflektálva Ennio, saját hangját illető kétkedésére – ha bele is kezdenénk, ez nem kétperces, de nem is néhány hetes, hónapos procedúra lenne, szóval ne ezen agyalj most – rázta a kezét, fejét, majdnem az egész testét, mintha csak a konnektort piszkálta volna egy vajazókéssel – azt viszont felejtsd el, hogy Luciano elvakult – vetett rá egy, az átlagosnál valamivel szigorúbb pillantást, hiszen az ilyen, és ehhez hasonló megjegyzéseket, még ha úgy is látta a másik fél, ő maga is sértésként vette. Mintha, csak őt illették volna vele, nem pedig a barátját – Lulu pici kora óta tudja, hogy mit akar. Tisztában van azzal, hogy mit tud. A tehetségével, azzal, hogy hova tart, és mit érhet el vele. Joggal, teszem hozzá. Az pedig, hogy mind ezt nem akarja elveszíteni, és nem is adná fel még a legjobb barátja agyszüleményei miatt sem, teljesen rendben van. Épp ezért nem is várom el tőle azt, hogy lemondjon erről. Tudod, ha külső szemlélőként tekintek magamra, én se igazán lennék bizalommal a terveim irányába. Most gondolj bele – fordult felé teljes testével, mellkasa előtt tartott bal kezének kézfején könyökölt a másikkal, amivel az állát támasztotta. Merengve, elgondolkozva beszélt – elindultam én is azon az úton, amin ő. Azon, amit a tanárok jónak láttak, és magával értetődőnek, mert a tehetségem ezt kívánta. Ez eddig tiszta. Lehet, hogy soha nem voltam tenor, és nem is úgy képeztek, hogy majd tenorokhoz méltó, és hű áriákkal fogok a színpadra keveredni, de a baritonoknak és basszusoknak ugyan úgy létjogosultságuk van az operákban, noha nyilván másabb szereppel, mint hősszerelmes, főszereplő. Én pedig evickéltem ebben az ígéretes lehetőségben… élveztem azt, hogy hittek bennem, és bizonygatták is a hitüket. Tetszett, hogy legyezgették az egómat még úgyis, hogy én nem hittem igazán magamban, a tudásomban. Ilyen formában legalábbis. Aztán a diploma után borult minden. De tényleg minden… az addigi bezsebelt tudás egyszeriben értelmetlenné vált, minden addigi megfeszített meló idejemúltnak. A nagyratörő tervek már nem voltak sehol. Új út kigondolása következett, és az, hogy egyáltalán, akarok e más utat keresni, vagy ez csak egy szimpla megingás? Na, ha belegondolsz ebbe az őrlődésbe, már önmagában ez is egy olyan dolog volt, ami az értelmesebb emberekben bekapcsol egy bizonyos vészjelzőt. Az, hogy, ha valaki hosszú-hosszú éveken keresztül csinál valamit, aztán úgy elbizonytalanodik benne külölnösebb ok nélkül, mint én, jelent valamit… és ha valamit, akkor azt, hogy a következő „agymenés” is pont ugyan annyi bizonytalanságot fog magában hordozni. Talán nem vagyok beszámítható, és nem látom tisztán a dolgokat. A lehetőségeket, az adottságokat… az elvárásokat, vagy azt, amit én magam várok el. Ennio?! – pillantott fel rá kérdőn – Luciano hite, soha nem ingott meg a választott útban, vagy saját magában. Elhivatott, és joggal kapaszkodik belé mind a mai napig. Én soha nem voltam olyan szinten elhivatott, bár az tény és való, hogy a zene iránt igen. Viszont, pont az ő iránta érzett tiszteletem, szeretetem miatt, nem is várhatnám el azt, hogy legyen belőlünk egy trió úgy, hogy világbejáró „haknikban” akarok kiteljesedni, mert úgy éreztem, hogy mind ez nekem nem ment volna az opera műfajában. Önzőség lenne, és persze nem azt mondom, hogy tényleg el is várom tőle, vagy akár tőled azt, hogy ebbe beleegyezzetek, mert megkérdezni persze, meglehet. Beszélni lehet róla. Csak mi lesz utána? Mi lesz, ha elfajul ez a „beszélgetés”? Ennio, ő még nem is tudja azt, hogy fel akarok adni több, tíz évnyi tanulást és operai álmot. Persze nem mondom, hogy nincsenek, vagy nem lehetnek sejtései, hiszen ismer, és végtére is... van esze – a végére egészen elmélyült a hangja, és szükségesnek érezte, hogy megköszörülje azt, hiszen őt, magát is elbizonytalanította a benne rejlő ércesség és remegés – fogalmam sincs, hogy mikor lesz legközelebb, hogy Gemmára fogunk kerülni. Azt pedig főleg nem, hogy én addig magamban fogom tudni tartani, vagy sem? Tudod milyen vagyok, ha róla van szó… nem ismerünk titkokat egymás előtt, és bármennyire is ragaszkodjak ahhoz, hogy ezt a legtökéletesebben tálaljam, lehet nem fog menni – tele volt kétséggel, bizonytalansággal és félelemmel. Míg más játékosan képes lett volna közölni a legjobb barátjával azt, hogy „hé haver, amúgy nekem más terveim vannak és szeretném, hogy támogass benne”, ez az ő esetükben sokkal speciálisabb volt. Annál is inkább érzékenyebb, hiszen ez volt az életük. Nem holmi játék és hambug.
- Meg kell hagyni, hogy javarészt, minden kiadónak, cégnek megvannak a maga elvárásai, szabályai, amivel neked, mint foglalkoztatott előadó, azonosulnod kell. Ha tetszik, ha nem. Olyan nincs, főleg az elején, hogy az énekes diktál, elvégre te hozod nekik a pénzt, te vagy az alkalmazott… nyilván nem az a célom, hogy én most leszerződjek valami nagy kutyához, mert tényleg nem. Főleg nem úgy, hogy jelen állás szerint olyan ingoványos a talaj alattam, amilyen csak lehet. Azt hiszem, ennek értelmében inkább arra lenne szükségem, hogy valaki leüljön velem, és épkézláb, értelmes gondolatokkal álljon elő, mintsem, hogy itt tengődjek és vergődjek két lehetőség között. Tudod – hátra dőlt, és a zongora lehajtott billentyűfedőjére könyökölve tette keresztbe a lábait – ha ez a Francesco ember képes lenne arra, hogy eligazítson… ha látnám a munkásságát, azt, hogy mit képvisel ő és a felfedezettjei, talán nem csak vakon tapogatóznék itt a nagy bizonytalanságomban, hanem villanna a szikra. Tudni akarom, hogy mit tudnának kihozni belőlem, hogy mit tudna egy szaki, egy hozzáértő csinálni azzal a tudással, ami nekem van? Addig viszont lehet jobban járnék, ha nem is foglalkoznék mással – mindig voltak, és lesznek is olyan emberek, akiknek szükség van egy kis háttértámogatásra. Arra, hogy felnyissák a szemüket arra, hogy miféle tehetség és lehetőség lakozik bennük. Arra, hogy felhívják a figyelmüket a legrejtettebb tehetségükre is. Matteoban kétségkívül sok minden rejtőzött. Az is, amiről ő maga még nem is tudott. Az operán, és a populárisabb dalokon kívül is. És minden megvolt benne ahhoz, hogy sztárt, hírességet, elismert művészt csináljanak belőle. Ő a színpadra termett. Szórakoztatásra. Arra, hogy adjon, hogy teremtsen…
- Ha esetleg tudnál adni hozzá egy elérhetőséget, azt megköszönném. Valami pedig azt súgja, hogy volt már szerencséd hozzá, de legalábbis dolgoztál már így-úgy neki, alá… miféle elvárásai vannak? Mit akar hallani? Ha esetleg tudnál benne segíteni, akkor… - a folytatásban egy tompa kopogás zavarta meg, s fejét a nyíló ajtó irányába fordította.
- Főni? Ne haragudj, hogy megzavarlak benneteket, de… ami azt illeti, lenne itt néhány dolog, ami még befejezésre vár. Tudod, a határidősök… – dugta be a buflák fejét egy, addig még Matteo számára ismeretlen srác, aki végtelen zavarában igyekezett a tudomásukra hozni, hogy bár röstelli, amiért megzavarta az eszmecseréjüket, ettől függetlenül, dolog van. Matteo pillantása a karójára siklott. Szemei kerekedve elemezték a kijelzőt, szemöldökei a haja tövébe csusszantak.
- Atya ég, hát jól elzabáltam az idődet! Figyelj – emelkedett meg, az addig közelében lévő, már üres sörösüveget Ennioéval együtt az ajtó melletti kukához vitte, majd kihajította azokat – menj, csináld a dolgod, nem tartalak fel tovább, és, ha a héten valamelyik nap szabad leszel, összeülhetnénk beszélni pár sör mellett, vacsorával megspékelve. Nem kifejezetten erről, de erről is, és minden másról. Mit szólsz? Hozzád igazítom a „programokat”… - ajánlotta fel vigyorogva, már csak ezzel is jelét adva annak, hogy nem akarta a továbbiakban feltartani őt. És ugyan így annak, hogy szüksége volt a barátja véleményére, társaságára. A közös italozgatásra, eszmecserére. Erről pedig az Istenért se lett volna hajlandó lemondani...