Messenger Zaira Giovinazzi Én a helyedben nem marcangolnám tovább anya idegeit. Ha látnád a fejét!... Vörösebb, mint neked szokott lenni, ha kivágod a magas C-t, vagy apunak, amikor este hazaér egy, a kemence mellett eltöltött nap után. Szóval, légy jó, és életedben először hallgass a húgodra is, ne legyél olyan csökönyös: vedd. fel. a telefont!
Nem fogadott hívás (13) Mamma
Üzenetek Mamma Luciano Renato Giovinazzi! Isten a tanúm, nem hazudok, fiam, tudod, hogy a családunkban szent Isten neve, de Ő a tanúm, hogy ha még egyszer kinyomsz, vagy csak nem veszed fel a telefont, az első New Yorkba tartó repülőre felülök, és úgy megcibálom a füledet, hogy visszaáll az eredeti formájába! Hogy gondolod te ezt, édes gyermekem?! És azt, hogy elszabadulsz hazulról, teszed-veszed magad, játszod az eszed mindenkinek, különösen a jenki lányoknak, mert tudom ám, beszélek én az ottaniakkal, aztán meg Mariatól kell megtudnom, hogy az én fiam, az én drága fiam valami fattyúkat nemz szerte a világban?...
„ - A gyerekeink okosak és gyönyörűek lesznek… (...) - És szemüvegesek (...) - Kinek lesz gyereke? -toppant be Maria hallótávolságon belülre, (…) - Senkinek! -vágta rá hirtelenjében, (…) ”
…Ha jót akarsz magadnak, Luciano, még ma visszahívsz. Nem érdekel, hogy hány óra van, nem érdekel, hogy éppen mit csinálsz, hova készülsz, vagy, hogy kivel vagy, fel fogsz hívni! Ha pedig nem, szólok keresztanyádnak, addig fogja ütni a hátadat seprűnyéllel, amíg oda nem érek, hogy akkora pofont adjak, hogy két hétig futsz egy irányba!
- Matteo! -olyan keservvel, olyan panaszos hangon rikkantotta el barátja nevét, mint azelőtt még soha, mit se törődve azzal, hogy míg ő, már elkészült, tetőtől talpig menetre kész formájában terpeszkedett a bevetett ágyon, addig a másik a földszinten, a ház talán legtávolabbi pontjában áztatta magát a tus alatt, aminek hangját már megközelítőleg negyed órája hallotta. Hevesen taszította el magát az évek során kifeküdt matractól, és ahogy levágtázott a lépcsőn, úgy futottak a fejében maratont a gondolatok is: a Mariaval való szóváltás, ahol feltűnhetett volna neki az asszony szemében rosszallón felsejlő csillanás, miszerint ráharapott egy szaftos pletykára, valamint anyja dühhel dorgáló szavai, amikből pontosan az tükröződött, amit Zaira is megemlített neki. Tajtékzott a haragtól, és feltételezni merte, hogy nem, hogy a házban, annak bizonyos szegmenseiben, de a saját bőrében nem találta azokban a pillanatokban a helyét. Hiszen Loretta tetőtől-talpig, az utolsó, kifakuló hajszáláig olasz volt, és nem ám afféle úrihölgy, mint amilyennek Valeria tűnt mellette, és amilyen valójában is volt. Loretta egy tenyeres-talpas, erős kifejezőkészségű, nagyhangú asszony volt, aki nem félt hallatni a saját véleményét, és ha kellett, olyan tockosokat tudott osztogatni, mint semelyik férfi a családjukban. Legalábbis Lulu emlékei erről tanúskodtak. Ritka volt ugyan, amikor meglendítették a tarkójukat, de mindig szentül fogadkozott Matteonak, hogy se Gustavo, se Flavio nem vágott úgy taslit a nyakukra, mint az anyja. Talán még Gaena mama volt az, aki az évek kőkemény háziasszonyi munkájának köszönhetően olyan soha nem látott muszklikat őrizgetett kezének megnyúlt bőre alatt, hogy bármelyik pankrátorral leállhatott volna szkanderezni, ő lett volna a győztes. És azon percekben talán Loretta is képes lett volna átdobni egy ketrecharcost a válla felett, köszönhetően legidősebb fiának, akiről úgy hírlett, valamiféle, a régmúlt viszonyaiból fennmaradt nőcskét ejtett teherbe, erről pedig a családját elfelejtette értesíteni. Természetesen minderről szó se volt, és ő volt az utolsó, akihez elért a hír, mégis, a főszerepet neki ítélték. Nem törődött az illemmel, a privátszféra fogalmát úgy tetszett, hallomásból se ismeri, mikor rámarkolt a fürdőszoba kilincsére, és ajtóstul rontott be a kicsiny kis zugba. - Hát baszd meg, ezeknek tényleg elment a maradék józan eszük is! -háborodott fel, mikor mezítlábas talpait a járólaphoz verdesve közelített a vízgőztől teljesen opálossá vált tükör irányába. – Jaj, ne takargasd már magad, úgyse téged nézlek! -legyintett haragosan, mikor csípőjét a mosdókagylónak döntötte, úgy tartotta maga elé a készüléket, amin újból megjelent anyja neve. Ismét a piros piktogramra nyomott, ezzel tizennégyre emelkedett a nem fogadott hívások száma. - Ezt figyeld… -köszörülte meg a torkát, mikor az üzenetek közül kikereste a Loretta által hagyott kis litániát. - Luciano Renato Giovinazzi! Isten a tanúm, nem hazudok, fiam, tudod, hogy a családunkban szent Isten neve, de Ő a tanúm, hogy ha még egyszer kinyomsz, vagy csak nem veszed fel a telefont, az első New Yorkba tartó repülőre felülök, és úgy megcibálom a füledet, hogy visszaáll az eredeti formájába! Hogy gondolod te ezt, édes gyermekem?! És azt, hogy elszabadulsz hazulról, teszed-veszed magad, játszod az eszed mindenkinek, különösen a jenki lányoknak, mert tudom ám, beszélek én az ottaniakkal, aztán meg Mariatól kell megtudnom, hogy az én fiam, az én drága fiam valami fattyúkat nemz szerte a világban? Ha jót akarsz magadnak, Luciano, még ma visszahívsz. Nem érdekel, hogy hány óra van, nem érdekel, hogy éppen mit csinálsz, hova készülsz, vagy, hogy kivel vagy, fel fogsz hívni! Ha pedig nem, szólok keresztanyádnak, addig fogja ütni a hátadat seprűnyéllel, amíg oda nem érek, hogy akkora pofont adjak, hogy két hétig futsz egy irányba! -olvasta fel a szavakat, és ha csak egy kicsit is humorosabb kedvében lett volna, feltehetőleg utánozta volna anyja hanglejtését, így viszont csak olyan lendülettel darálta le a szöveget, hogy csak remélni merte, a másik abból megértett akárcsak egy szót is. Csak a szeme sarkából látta a fürdőkabinból kifelé matató kezét, így jelzésként véve azt lépett a vele szemközti, roskadásig pakolt akasztóhoz, és levette róla azt a törülközőt, ami felé Matteo navigálta. Hanyagul dobta neki oda, míg visszaállt elhagyott helyére, a telefont lezárva pedig a zsebébe süllyesztette. Kezét ajkaihoz emelte, fogaival idegesen harapdálta körömágyának megkeményedett bőrét. - Én nem hittem neked -lendítette felé erős gesztikulálással a kézfejét, mikor a másik kiszállt az addigra már jócskán csuromvizes kilépőre. Elülső fogai között pattogott a leszakított bőrdarab. – Nem gondoltam volna, hogy Maria képes lesz, és tényleg bekavar… azt hittem, hogy van benne annyi tapintat, hogy nem ítél egy szóból. Egyetlen egy szóból, baszki! -tartotta fel erősítve a szavait az ujját. – Érted, mennyi ideje vagyok itt? Két hete?! Erre már a feltételezéseik alapján magamba bolondítottam fél Manhattant, és a föld alól bújnak ki Giovinazzi porontyok, ha nem éppen az égből hullanak. Hát jól vannak ezek összerakva? -hőbörgött, mondhatni tajtékzott, ahogy nyakán kidomboruló erekkel mondta a magáét, vélhetően nem finomkodva el a hangerőt. Mikor Matteo mellé lépett, és felkarját paskolva tessékelte odébb, eloldalgott, ugyanakkor nem ment messzebb egy-másfél méternél, akkor pedig megfordult, hogy ugyanúgy rá szegezve méregtől izzó tekintetét folytassa. – És mi az, hogy „játszod az eszed mindenkinek” és „beszélek én az ottaniakkal”. Miről?! Miről tudnak olyan jókat sztorizgatni, amikor az ég világon nem mondtam nekik semmit? -szemüvegét, mikor az már teljesen átláthatatlanná vált a párától, lekapta, ujjai között fogva azt legyezte a levegőt a karjaival. – Komolyan mondom baszd meg, felmegyek a hegyre, ne kérdezd, melyikre, de felmegyek és remete életstílust fogok folytatni, mert én ezektől a káráló asszonyoktól csak a falat kaparom! Anyám is mit vár amúgy? Hogy folyamat, mint valami kisiskolás a táborból, hívogatni fogom, és beszámolok neki a napjaimról, ha meg nem, akkor megy az asszonykórushoz, hogy ők daloljanak neki, mit csinál a felnőtt, huszonöt éves fia, aki messzire kallódott hazulról? És akkor mi lenne, hogyha tényleg minden reggel más csaj ágyából másznék elő?! Semmi! -az idő közben felbúgó hajszárító se rettentette vissza, ugyanúgy folytatta tovább, és nem is különösebben kellett megemelnie a hangját az az előtt gyakoroltakhoz mérten, hogy hallható legyen a kellemetlen zaj ellenére is. Kellemetlenebb volt az ő hangja annál… - És érted, annyira abszurd az egész, hogy hiába tudom, hogy egy szava se igaz se annak, amit ő mond, se annak, amit eddig innen-onnan hallott, felcseszem magam, már csak attól, hogy elhiszi ezeket a faszságokat… Áhh! -legyintett haragosan, és a bal csuklóján ketyegő órájára nézett. – De tudod mit? Nem fogja elbaszni se egy di Sciglio, se egy Giovinazzi asszony az estémet! Te pedig leszel kedves felpörögni, mert lassan kilenc óra, és még mindig itt vagy egy szál pöcsben -biccentett állával a törülközője felé, majd a hajszárító hője alatt szárazan kunkorodó tincsekre sandított. – A hajaddal azért kezdj valamit -pimaszkodott felélénkülten, egy, a valós Lucianot sejtető víg vigyorral, ami elnyomni igyekezett azt az idegesen perlekedő, heves olaszt, aki nem is állt tőle olyan távolt, mint azt remélni merte volna. – Én addig írok Ennionak, hogy késni fogunk… Ja meg nem tudod, van még a búzasörből, amit hoztam, vagy Lele felélte a maradékot? Vagy mi ittuk volna meg az utolsókat valamelyik este?... Mindegy, megnézem. Te meg csipkedd magad! -kötötte a lelkére már a fürdőszoba küszöbén toporzékolva, mikor visszafordulva határozottan mutatott rá. – Negyed óra, maximum húsz perc és indulunk, mert nincs kedvem még ahhoz is, hogy Ennio szíjat hasítson a hátunkból, és leszedje rólunk még a keresztvizet is, amiért meg mertük várakoztatni -türelmetlenkedve paskolta meg kétszer a fa ajtófélfát, majd amilyen hévvel érkezett percekkel korábban, úgy is távozott, hogy tűvé tegye a házat a gemmai birtokról való búzasörért. Nem fűzött nagy reményeket az akcióhoz -ahhoz se, hogy Matteo a megadott intervallumon belül elkészül-, mégis talált, ha nem is sokat, de hármat besorakoztatva a hűtő és a fal melletti kis ficakban abból a szűretlen, zöld üveges csodából, ami, mióta felnőttek, és nem a frissen facsart alma vagy narancslé után epekedtek, úgy folyt a torkukon, mintha másra nem is vágytak volna. Kivételt képeztek a Vito válogatta minőségi borok -leszámítva azt az eperbort, amit öt nappal korábban, mikor a Maria-incidens is történt, módjuk volt megkóstolni-, amik nem a borszakértelmüket voltak hivatottak erősíteni, annál is inkább a listáját annak, hogy miből kell megdézsmálni a hazai készletet, ha éppen arra jártak. Nem kerített elő semmit, egy valamirevaló táskát se, hogy azokat magukkal tudják cipelni, egyszerűen ujjai közé csippentette a szájuknál fogva, majd a bejárati melletti komódra tette, mikor felcaplatott az emeltre, hogy a székre hajított táskájából előtúrja a pénztárcáját és az irattartóját. - Csodálatos a hajad -megközelítőleg háromnegyed órával később nézett fel az ágyon fekve, mikor hallotta az ajtó zsanérjainak halk nyikorgását, és azzal kísérve lépett be Matteo a szobába. Pontosan tudta, hogy a másik képtelen lesz arra, hogy hirtelenjében rántsa össze magát, hogy szalonképesen tudja magát illegetni az este hátralévő részében, ezért is nem parádézott az időt illetően. Felülve az ágy szélére csúszott, maga mellől a gondosan összegöngyölgetett zokniját a lábára húzta, majd karjait a combjára ejtve, tűnődve nézett maga elé. - Erre a sok szarságra ma nagyon inni kell… -bizonygatta, elgondolkodásában még pislogni is elfelejtett. Elcsigázottan nézett Matteo felé, mikor az már a gondosan összeválogatott ruhájában zárta be a szekrény ajtajait. – Kész vagy? Indulhatunk végre, úgy… -futtában az órájára nézett, majd vissza a fiúra. – Harminc perc késéssel? Fél tíz van -közölte hanyagul a nyilvánvalót, felállva a szék támlájáról a szürke pulóverét a hátára kanyarította, mellkasa előtt fogva össze annak két ujját. Ha válaszolt a másik, ha nem, lerobogott a lépcsőn, kiválasztotta az öltözetéhez megfelelő cipőt, felkapta a söröket, és addig csörgette a kulcsát a bejárati ajtóban állva, míg Matteo meg nem jelent.
We remember all the times we had together, and as our lives change, come whatever, we will still be friends forever!
Hiába verte a matt üveget és a talpa alatti akril lapot az erős sugárban érkező melegvíz…hiába csukta be gondosan az ajtót maga után, még, ha csak ketten tartózkodtak is Lucianoval Viola nénikéjének házában, mindezek ellenére is hallotta az emelet irányából érkező kétségbeesett, annál inkább panaszos kiáltást. Méz színű tekintetét lehunyva rejtette azt a szempillái mögé, szusszant egy jókorát, majd a plafon felé pillantott, noha a sűrű párafelhőn keresztül az azon kígyózó, vékonyka hajszálrepedéseket se tudta tökéletesen kivenni. Ujjai a zuhanyrózsát tartó, falra szerelt kallantyúba kapaszkodtak, mintha attól várta volna a pillanatnyi megváltást és támaszt, hiszen tudta jól, hogy mi fog következni. Egy…kettő… - Édes jó Istenem, gyere le! - szakadt fel belőle öblös sóhaja, s még mielőtt kezébe vehette volna a sampont, hogy ide-oda kunkorodó, csapzott hajtincseit alaposan átdörzsölje vele, az ajtó már vágódott be valahol a háta mögött. Három… Arca megvonaglott, mozdulatai sietőssé váltak, ahogy kerekedő szemekkel húzta ki magát, és szende szüzeket megszégyenítő sebességgel kapott koronaékszereinek irányába, hogy lehetősége legyen a vizslató szemek elől eltakarni magát. Na nem, mintha attól tartott volna, hogy az érkező, a sűrű párának köszönhetően, négy szeme ellenére is vaksi fiú, majd pont azokra lesz kíváncsi. Ám ettől függetlenül, nem csekély mennyiségű jómodornak vált az évek leforgása alatt tulajdonosául, tehát egy szó, mint száz: egy úriember nem himbálja a pöcsét ide-oda még akkor se, ha a legjobb barátja rúgja rá az ajtót, aki az elmúlt huszonöt év alatt minden bizonnyal olyan dolgokat is látott, amit amúgy nem akart. A pillanatnyi ijedtségből adódó heves szívdobogása – mintha legalábbis tetten érték volna valami fajtalansága közepette – csak azt követően kezdett el enyhülni, hogyha haragosan is, de Lulu felvilágosította őt, semmiféle perverzió nem vezérli a jelenlétét, és különben se az ő teste érdekli. Válla felett még vetett néhány szúrós pillantást felé, majd bele feledkezve Luciano orgánumába, miként az anyja igencsak szigorú, fővesztéssel – is - fenyegető üzenetét olvasta, nekilátott a hajmosás igencsak nyakatekert, fortélyos mozdulatainak. Ha nem a szemébe csordogáló sampon miatt sziszegett egyet-egyet, hát az sms-ben megfogalmazottakat illette szórakozott horkantással, mely onnan, a visszhangos és zajos kabinból, inkább tűnt felháborodott, haragos dörmögésnek. Azt viszont megtartotta magának véleményként, hogy „éééén megmondtam!”, hiszen ez alkalommal – mint számos másik esetben is – inkább pártolta Lucianot, inkább érzett együtt vele és szánta a kiszolgáltatottsága miatt, mintsem, hogy a siralmasan, mi több, kritikán alulian viselkedő nőegylet meglátásait emlegette volna fel ő maga is. - Milyen az én helyemben lenni, te nőfaló szoknyavadász? – csupán ennyit engedett meg magának a pimaszság keretein belül, de tudta, hogy ez is épp elég volt. Miután az utolsó adag habot is kimosta a sötét tincseiből, vakon navigálta el barátját a törülközőig, amit, mihelyst a kezébe került, a csípője köré csavart, és lassacskán kioldalgott a zuhany alól. Talpa alatt cuppogott az átvizesedett kilépő, majd pedig a hideg, itt-ott vízfoltos csempe. - Én megmondtam, hogy teljesen elszállt az agyuk az utóbbi időkben, te nem hittél nekem! Azt pedig megtanulhattad volna, hogy jobban ismerem ezt a sok, ide-oda karattyoló nőszemélyt, mint saját magamat, szóval, ha azt mondom neked, hogy magyarázd meg Marianak, hogy mi is a nagy büdös helyzet, hiába is kellett volna színt vallanod arról, hogy egy lány miatt nyálzod tocsogósra a telefonodat, még mindig jobban jártál volna! – dorgálta elhúzott szájjal, szemeiből száműzve a vízcseppeket, és odabattyogva Luciano mellé, vetett egy pillantást a telefonjának újra felvillanó kijelzőjére – tizenöt? Szép. Mint, ahogy azt is tudod, hogy Loretta mire képes, ha nem kapja meg azt, amit akar. Én inkább elébe mennék, és felvenném a telefont, mielőtt eltajtékzik egészen idáig, és belefojt az első kiskanál vízbe, esetleg tényleg letépi a füleidet… túl jól sikerültek, kár lenne értük - útravalóként hagyta ott neki, és a karját paskolva hessegette arrébb, hogy amennyiben neki nincs szüksége a tükörre, márpedig azokban a percekben inkább egy Xanax után kiáltott volna, mint bármi másért, engedje végre oda, máskülönben, Ennio másnapig várhat rájuk. Ujjai mélyen túrtak a dús szálak között. Először felborzolta őket, hogy ne összeálló csimbókokban meredezzenek a szélrózsa minden irányába, majd gondosan hátra fésülgette őket. - Azt azért meg kell jegyezzem, hogy nem biztos, hogy szeretnék abban a világban élni, amelyikben mindenhonnan a te utódaid potyognak meg másznak elő… belőled egy is sok. De amúgy, már ne is haragudj… – legyintett felé a fonott kosárból elővadászott hajszárítóval, miközben annak kábelével viaskodott, mint egy agresszív kígyóval – szerinted az én anyám miért jött el velem idáig? Mert nem a sok szabadsága miatt, vagy mert nem lenne jobb dolga. Azon túl, hogy összebalhézott apámmal, gondolta, „hát üsse kő, ruccanjunk ki, így legalább nyomon követhetjük, hogy mit csinál a normálatlan kölykünk”. Így pedig, ha nem lett volna elég Maria vagy éppen Viola, hát tessék, első kézből kaphatja az infókat Loretta, tőle. Én mondom, ezek összeesküdtek ellenünk! Mint, ahogy azt is megmondtam neked, hogy mindig légy velük őszinte! Tartsd a szemkontaktust, légy határozott és kemény, soha ne nézz félre! Mert ezek megérzik a félelmet! – végszóként, recsegve búgott fel a hajszárító, mely annak roppant ereje ellenére, mintha legalábbis egy repülőgép turbinát rejtettek volna el benne, mégis, piszok nehezen küzdött meg a feladattal, hogy tökéletesen szárazzá varázsolja Matteo dús, vastagszálú haját. Lassacskán úgy nézett ki, mint egy felizgult WC kefe. Tekintete Luciano tükörképét kereste – emlékezz vissza, hogy mit mondtál nekem néhány napja! – harsogta túl a másikhoz hasonlóan a zajt – „amíg nincs, aki a helyedbe lépjen, gyerek maradsz…” nem pont így, de ez volt a lényeg. Tehát… még mindig azt mondod, hogy élvezed ezt a szerepkört? És „elítélsz”, amiért próbálok kicsit távolabb kerülni a famíliától? De ne aggódj, majd hízelgek egyet anyunak, hogy nyugtassa le őt jó? Viszont, én azért majd… mit tudom én, holnap megcsörgetném a helyedben, mielőtt kitérne a béketűréséből – ismerte a keresztanyját, annak „Gaena nagyis” temperamentumát, és nem szeretett volna találkozni a haragjával. Márpedig köztudott volt, hogy ha Luciano kapott, akkor Matteo és kapott. És ez így volt fordítva is. Mert, amiben az egyik benne volt, abban egészen biztos, hogy a másik is kivette a részét, még, ha csak falazással is. A sör hollétét, azt pedig főleg nem illette véleménnyel, hogy a hajával kezdjen valamit, hiszen nagy kínok közepette mással sem foglalatoskodott mint, hogy zabolázatlan göndör fürtjeit úgy ki tudja egyenesíteni, majd be tudja állítani tincsenként, szálanként, hogy azt a legerősebb orkán se borzolja majd fel. Nem kevesebb, negyvenöt percet vett igénybe a hajkatasztrófa művelet, mire felcsattogott a szobába. - Johnny Bravo összefosná magát a gyönyörtől… - simított végig tenyerével a tökéletes hajszerkezetén - Amúgy meg, ha te nem szöszmötöltél volna közel másfél órán át bezárkózva, akkor most már rég készen lennék én is. Remélem tudod, hogy ma nem randizni mész, de legalábbis nem a szebbik nemmel…? – inkább nem nevesítette, de nem is nyúzta tovább a témát, mielőtt még kapott volna egye átszállót, és nem kisebb szépséggel, mint egy jókora monoklival tehette volna tiszteletet a harmadik felük, Ennio színe előtt… még egy köre Oliviához is lett volna, hogy pakoljon rá néhány kiló alapozót. Tisztában volt vele, hogy haragos asszonyságok ide vagy oda, tegyenek, vagy mondjanak azok bármit, Luciano akkor se fog leszakadni a telefonról, ha az esténkénti beszélgetésekről van szó Vivianaval. Matteo, mintha csak a saját maga tükörképét látta volna a fiúban, aki az előtt rendre csak azt várta, hogy éjjeleken át egymással csacsogjanak és dumáljanak. Ám addigra, hova lett a világ? Egymás mellett fetrengtek még hajnali kettő magasságában is a paplanok tetején, és ki-ki a maga kiszemeltjével űzött mosolyokat, halk nevetgéléseket, pirulásokat idéző bájcsevejt. - Nagyon inni fogunk, egy percig se félj – helyeselt, miközben egy sötét farmerba rázta bele magát, s még mielőtt egy felsőt is magára aggatott volna, gondosan végig mérte az ágyon panaszkodót, miféle göncöt rántott az magára – remélem Ennio nem mondta, hogy van „dresszkód”… Nincs kedvem csúnya inget felvenni – vigyorgott, és a számos ottlévő mintás csoda közül, egy egyszerű, fekete-fehér csíkos darabot bányászott elő a szekrényből, hozzá egy sötét, vékony anyagú dzsekit. - Na ne kend rám! Ha nem tanultad volna el tőlem a pipiskedő, „küldetés: napi tökéletes” hadműveletet, már rég ott héderelnénk a stúdióban. Szóval egy szót se! – mutatott rá, fenyegetően rázva a csuklóját, pont úgy, ahogy azt Loretta is szokta. Számos gesztust örökölt a szüleitől, vagy éppen a keresztszüleitől, melyek jónéhányát pont úgy adta elő, ahogy azoknak volt szokása. Így utólag belegondolva, a lépcsőn pattogó Luciano hátát bámulva merte remélni, hogy nem érezte magát többszörösen is megfenyegetve. Nem elég, hogy az anyja telefonon keresztül, de az éterben, és minden létező módon ostromolta őt, hát most, még ő is beállt a sorba? - Jólvanmárjólvanmár! Rázod itt a rabláncodat… - igaz, ami igaz, ő is ment volna már, de még futott néhány kört biztos, ami biztos alapon: ablakok bezárva, ajtók bezárva, bajt okozó elektronikai készülékek kihúzva. Csak azok alapos ellenőrzését követően, cipőjének tompa koppanásaival ért oda Luciano mellé. A kulcsot kikapta a kezéből, őt magát pedig lehessegette a felső lépcsőfokokról, mert bár igaz volt, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, az a felső lépcsőfok mégis, kisebb volt annál, mint ami elégséges lett volna. - Még most találd ki, hogy minden nálad van-e, és nem csak a sörökre koncentráltál ennyire – ha pedig nem volt, mi közbeszóljon, úgy el is indulhattak néhány utcányival feljebb, hogy bevegyék Ennio stúdióját. Az oda út, pont, mint az azt megelőző jó néhány óra Viola néni házában, hajmeresztő volt, s Matteo egyre csak biztosabbnak tartotta, ha nem került volna kellő mennyiségű wax és zselé a hajára, kihullott volna mind egy szálig Luciano megállás nélküli, haragvó, szitkozódó idegbajától. Voltaképpen megtudta őt érteni, és őszintén hálás volt azért, amiért a húga, és ő is ijesztő diszkréten kezelték az Oliviával való, még a legelején tartó udvarlási fázisát, így neki nem kellett hasonló tortúrákon keresztülmennie. Nem tolakodtak, nem kérdezősködtek, ami pedig Valeriát, az anyját és a nagynénjét Violát illette, ő már tapasztaltabban, ügyesebben volt képes leszerelni őket, mint az egész nap vergődő és küszködő Luciano. De, amiben biztos volt, hogy pont úgy belejön majd ebbe is, mint kiskutya az ugatásba. Jó néhány perces, olaszosan pörgő, karattyolós séta után már lökte is be maga előtt Ennio stúdiójának az ajtaját, onnan pedig egyenesen a portához vezetett az útja. Lopva, kíváncsian pillantgatott maga mellé, hogy lássa másik felének a véleményét az addig látottakról. - Ennio Grandihoz érkeztünk, úgy háromnegyed órával ez előttre – emelte az arca elé a karóráját, a fertelmes csúszást tudomásul véve pedig, sziszegve húzta el a száját, mígnem ismét az előtte lévő könyöklőre nehezedett. Legbájosabbik mosolyát villantotta a portás felé, aki, mintha nagyon is képben lett volna a történtekkel, orra alatt vidám duruzsolással ingatta ide-oda a fejét. - Nyakra vigyázni. Arra tessék! – mutatta az irányt, mire pedig Matteo hálás biccentéssel el is hátrált a pulttól, kis híján felborítva a mögötte ácsorgó Lulut. - Ejh, bocs… akkor hát irány az egyenes! – és ha nem tévedett, vagy legalábbis nem kancsalított a pasas, a megjelölt ajtón határozottan dörömbölt be, pont, mintha egy kivégző osztag érkezett volna a harmadik olaszhoz – bocsánat a késésért, de elaludtunk… vagy mit szoktak mondani a mindig késő kölykök? – törte át a feltartóztatásul szolgáló „falat”, melynek túloldalán ott terpeszkedett ő maga, Ennio is.
Mióta Amerikában éltem, igyekeztem megtartani azt a fajta nyugalmat, ami alapvetően jellemző a hazám fiaira. Nem azt amikor felkúrják az agyunkat és olyankor megállás nélkül kárálunk mint a búcsús kerepelő. Azt a fajta nyugalmat, amikor a dolgokat nem kell túlgondolni, nem kell nekik nagyobb jelentőséget tulajdonítani és higgadtan kell megközelíteni. Persze ez csak addig tart, ameddig minden simán megy….ha homok kerül a gépezetbe, akkor aztán a jóisten kegyelmezzen annak, aki miatt képesek vagyunk kizökkenni ebből a buddhai nyugalomból. Nonno mindig azt hajtogatta: “Inkább a merevedési panasz legyen a legnagyobb gondom, mint idő előtt vigyen el egy infarktus.” Bölcs volt az öreg és nem utolsó sorban élt már eleget ezen a világon, hogy adjak is a szavára. Ugyanakkor ha már idejöttem, akkor minimális mértékben alkalmazkodnom kell. Azt elég hamar megtanultam, hogy itt nem lehet sokáig rágódni valamin, ha dönteni kell, akkor szinte azonnal kell, különben lecsúszik az ember, és akkor aztán vakarhatja a fejét. A munkák nagy részéről az elején pont ezért maradtam le, és sokáig úgy tűnt, hogy hiú ábránd lesz ez az egész. Az első évben majdhogynem csak veszteséget termelt a stúdió, és sokáig úgy nézett ki, hogy szégyenszemre haza kell majd kullogni, és beismerni, hogy ez nekem bizony nem megy. Még úgy sem, hogy ha anyagilag nem is, de erkölcsileg elég sokan támogatnak az óceán ezen oldalán is. Aztán pár hónap alatt kezdett csordogálni a bevétel, szépen lassan egymásnak adták a megbízók a kilincset, mert a referenciáink felkeltették az érdeklődésüket. Másfél év után ugrottunk egy hatalmasat, ami köszönhető volt annak is, hogy ha üzletről volt szó, akkor kíméletlenül hajtottam és mentem előre, amíg meg nem szereztem. A tökéletesség volt a mottóm, vagy legalábbis az arra való maximális törekvés. Nem utolsó sorban a papírok engem nem érdekeltek az alkalmazottakat illetően. Jó ha volt, sőt, díjaztam is, mert sokaknál ez azt mutatta, hogy nem csak jók valamiben de tesznek is azért, hogy ezt végzettséggel is elismertessék. Én magam is jelenleg a diplomám honosításán dolgozom, ami remélhetőleg most már heteken belül végre átkerül a bürokrácia zegzugos útvesztőin.A stúdió nem csak megbízható, de tényleg jó szakemberekkel dolgozott. A tévedés, vagy a trehány munka egyszer belefért, a másodiknál repült az illető. Hogy hiányzott e az otthonom? Ha nyilvánosan kérdeznének, akkor minden bizonnyal nagy vehemenciával bizonygatnám amit mindig is, hogy az ember legyen bárhol, ha a szívében őrzi a hazája iránti elkötelezettséget, akkor semmi nem fog változni. De ha magamba néztem, akkor el kellett ismernem, hogy veszettül tudott hiányozni.Nem feltétlenül csak a hely, vagy a családom, a barátaim, vagy éppen a megszokott környezet, hanem ez így minden együtt. Valójában soha nem szűntem meg annak a catanzaro-i nagy bohém bohócnak lenni, aki mindenből viccet csinált, és akinek az volt az álma, hogy egyszer a nagy olasz opera mesterekkel álljon majd egy színpadon. Persze nem azt mondom, hogy feladtam volna az álmomat, inkább csak elodáztam….vártam a megfelelő pillanatra.Addig meg kezdeni kellett valamit az életemmel, nem? Büszke voltam arra amit elértem, még akkor is, hanem sikerült betörni a nagy nevek közé. Ahhoz bizony az embernek már el kellene adnia a lelkét az ördögnek. De nem ám olyan simlis, és jókedélyű, alapvetően kiszámítható tenyérbe mászó alakról beszélek, amilyen Al Pacino volt….ő kispályás ezekhez képest. Szóval megmaradtam abban a kacsaúsztatóban, amiben legalább én lehetek az egyik főgúnár. Jó is az nekem. Ugyanakkor reméltem, hogy a szerencsecsillagom egyszer majd nekem is felragyog….más formában. Az amerikai első és utolsó komolyabb kapcsolatom úgy fél évvel ezelőtt dobbantott a világ másik végére, hogy megtalálja a lelki békéjét, meg valószínű egy kis vágott szeműt, akikért annyira oda meg vissza volt.Az ázsiai kultúra nálam kimerült a rémesen szürreális kisiskolás lányokra hajazó, nagycsöcsű mangákban, meg a krémesre főzött tasakos rizsben, amit imádtam csak úgy natúr betolni mint a popcornt. És ott voltak azok a fiúbandák akikért a fél világ megveszett, és akikről, erőltessem bármennyire a szemem, időnként nem tudtam eldönteni, hogy melyik nemhez hajaznak….leginkább androgün fajták voltak. Szóval nem az én világom, nem az én műfajom, és talán az egyetlen amelyre való felkérést a saját fülem épségének megőrzése érdekében rendre visszautasítottam. Ezeket hallgatva, mintha sajtreszelőn húzogatnák a dobhártyámat. A nők, bár nem volt tartós kapcsolatom jelenleg, és úgy az elkövetkezendő egy évtizedre nem is terveztem velük - aztán persze beüthet a krach, mittudom én- központi szerepet játszottak az életemben. Imádtam nekik udvarolni, és az illendőség határain innen és túl tenni nekik a szépet. Valamint előszeretettel látogattam olyan helyeket, ahol feltölthettem a szemeim olyan látvánnyal, amelyre egyetlen weboldal sem képes. Nem szeretek monitoron át kukkolni, szeretem a hús és vér nők látványát. Nem vagyok perverz, csak egészségesen érdeklődő. A mai napot arra szántam, hogy mindent előkészítsek az estére. Azt akartam, hogy minden szempontból feledhetetlen legyen, hiszen az utóbbi két évben, bár találkoztunk a srácokkal otthon többször is, valahogyan mindig valakinek éppen akkor sietnie kellett, szóval a nagy éjszakai bulik kimaradtak. Utoljára Barcelonában lehetett volna, de azt az estét meg elmosta az eső...meg őszintén szólva a józanságomat is. Sok dologra csak foszlányokban emlékszem, vagy még leginkább úgy sem. Azóta viszont tényleg nem volt olyan alkalom, hogy együtt elmehettünk volna valahova. Hogy minderre most New Yorkban kerül most sor, valahol kicsit nevetségesen sorsszerű, de ki bánja? A munkák egy részét Dario-ra és Bobby-ra bíztam, két olyan emberre aki nem csak azzal volt tisztában, hogy mi a jó, hanem azzal is, hogy én mit tartanék annak. Két olyan meló futott éppen ami határidős, és bár már eléggé a finisben voltunk, egy-két dologban még szükség volt rám, ugyanakkor a ma estét száz jó üzletért nem adtam volna. A Zöld Egér nagyjából öt éve futott Kelet-Harlemben, egy olyan környéken, ahol az emberek már az anyatejjel is a blues taktusait szívják magukba. Éppen ezért, amikor Harry Montano, ez az idegenbe szakadt szardíniai fenegyerek bejelentette, hogy egy minden ízében multikulti szórakozó helyet akar nyitni, nemes egyszerűséggel körberöhögték. A fickó megveszett a Sakáltanyáért, ami nem mellesleg a kétezres évek egyik meghatározó filmje volt, és amiben egy egészséges libidóval megáldott férfi ember kizárt, hogy ne vette volna észre milyen jó karosszériája van LeeAnn Rimes-nak abban a csíkos feszülős gatyában. Igaz azokban az időkben gombamód szaporodtak New Yorkban is az ilyen helyek, de rendre befuccsoltak, mikor a film már lecsengőben volt. Harry a retro hullámot lovagolta meg és azt, hogy nála a lányok tényleg csak felszolgáltak és énekeltek meg táncoltak a pulton. Semmi tapi, semmi pofátlanság, mert a semmiből megjelent egy kétajtós szekrény, és úgy kivágta az illetőt, hogy még az anyjának is fájt a hátsója az ütés nyomán. A Zöldike, ahogyan sokan becézték, aztán felkapott lett a pénzesebb középosztály körében, akik adtak még valamit a konzervativizmusra, és akik számára egy este nem végződött feltétlen úgy, hogy meghúzzanak valakit a piszoárra döntve. - Nem nem….szépségem, nézd csak meg újra azt a nyilvántartást. Grandi….GR-AN-DI...nem Ghandi….minek hallatszik az akcentusom, valami tetves indiainak? Csillagvirág, ott üsd fel a nyilvántartást, ahol azt kell...az angol ABC csak megy még nem? Ej-Bí-Szi-Di….bla bla...tudod az a buta gyerekdal. Grandi….Ennio...mint Morricone….nem nem én vagyok Morricone...édesfaszom!- nagyjából negyed órája próbálom megértetni az orosz akcentussal beszélő új titkárnővel, hogy a nyilvántartás szerint állandó foglalásom van a hatos asztalra, amit ma este szeretnék is megszerezni magamnak. Kezdem elveszíteni a türelmem ,és idegesen túrom át a hajam. Este hét óra, és az asztalt nem sikerült még lefoglalni. Korábban elég volt egy telefon a bőrsimogatóan doromboló Dina-nak, és már meg is volt minden időre. De mióta Dina lelépett Kanadába valami favágóval, azóta az új titkárnő csapnivaló. - Megvan? Óóóóóó nem hiszem el! Köszönöm...mille grazie….okés, akkor szépen pötyögd oda, hogy 9-től foglalás van azon az asztalon. Nem is kilenctől, hanem mostantól.- horkanok, és nagyon örülök annak, hogy végre zöld ágra tudtunk vergődni a kisasszonnyal, úgyhogy tovább intézkedtem. Kiválasztottam az öltözékem, ami félig olyan, hogy akár csajozni is lehetne benne, amit természetesen fogok is, elvégre azok a lányok...baaaahhh...a báttyák állát úgy kell majd kiskanállal kapargatni a pultról. Aztán este nyolckor végre elégedetten dőlök hátra a székemben, magam előtt a pohárban még szigorúan egy kis frissen facsart narancslével. Korán van még inni, meg aztán az ökör iszik magába, szóval van pontosan egy órájuk, hogy ideérjenek. Nem is ők lennének azonban ha nem érkezne egy üzenet Lulu-tól, hogy laza fél órás minimális késéssel számoljak. Emleget valamit Matteo hajáról, meg arról, hogy a pontosság sosem volt az erényük. Miért is nem lep ez meg engem? Kilenc után a mutató szerintem visszafelé jár, vagy az én türelmem van fogyóban nem tudom, de szépen lassan úgy járkálok fel és alá, mint aki be van sózva. Mennék már az ég szerelmére! Néha a plafon felé nézek és elátkozom ezt a két tökkelütöttet, hogy még késni sem tudnak pontosan. Végül a korábban megbeszélt kilenc óra helyett úgy háromnegyed tíz környékén esnek be az ajtón, de előtte valamelyik úgy dörömböl, mintha éppen várkapu lenne. Az ablaknál állok éppen, kezeim zsebre dugva, és hirtelen fordulok meg, amikor az éktelenre sikerült, a diszkréciót mellőző kopogást követően benyomakodik mindkettő az ajtón, Matteo már előre is bocsánatot kér. - Melyiktek kezében volt egy akkora lóbaszó buzogány, amivel Bizánc kapuját be lehetett volna nyomni? A későn jövők azt szokták mondani, hogy elbasztuk báttya, későn jöttünk. Ennyi.- vontam meg a vállam, aztán a nagy komolykodást felváltotta egy hatalmas röhögés és két kezemmel egyszerre úgy és olyan nagy erővel öleltem magamhoz ezt a két idiótát mintha nem lenne holnap, vagy akár öt percen belül elválnának útjaink. Még meg is borzoltam volna a hajukat, ha nem tudtam volna, hogy a késés elsődleges oka, hogy Matteo minden tincse pontosan és mértanilag be legyen lőve. Ha most összekócolom és nekiáll helyrehozni akkor lőttek az estének. - Mondtad neki hova megyünk?- a szavaimat Lulunak intéztem de Matteora néztem, mikor végül elengedtem őket és hátrébb léptem, hogy megnézzem mindkettőt magamnak. Na hát nagyjából sikerült a hely színvonalához öltözniük. Bár Lulu nyakba kötött pulóverén még mindig ki tudok akadni. Azt azonban már most látom rajta, hogy a jókedve ellenére szuszorog mint a gőzkazán, van az arcának ilyenkor valamiféle jellegzetes mormotasága. - Neked meg mi bajod? Nem vagy buli hangulatodban, vagy valaki rálépett a tyúkszemedre? Óóóóó és mi van a kezedben? Három kis csinos csodaharang. Mondd, hogy Vito búzasöre és nem valami olcsó szar a legközelebbi éjjelnappaliból.- szúrtam ki a Lulu kezében lévő lényeget. - Ettetek már?- csaptam össze a két kezem, és meg is dörzsöltem a tenyereimet, majd ingattam egyet a fejemen. - Ha nem akkor nem is fogtok, mert indulni kell. Készen álltok? Tettem fel a kérdést ami inkább költői volt, de tudtam, hogy a maguk módján mindketten válaszolni fognak.
- Hát… szar -osztotta meg felettébb profán véleményét lesajnáló, bár azzal a maga áldatlan helyzetét megvető hangon, mikor a víz zubogását átütő hangerőn meghallotta Matteo kérdését, ami a feltételezett, „nőfaló szoknyavadász” énjét firtatta. - Persze, hogy nem! -háborgott, és nem különbül folytatta, mikor Matteo odébb taszigálta. – Mert soha nem volt a helyükön az agyuk, de most! Most aztán különösen elviselhetetlenek, nekem meg aztán honnan kellett volna tudnom, hogy Maria megkavarja a szart, de úgy istenesen?... És nem nyálaztam tocsogósra a telefonomat -szegezte rá az ujját feddőn, haragosan összevont szemöldökkel. Még ha amúgy úgy is volt. - Nem veszem én fel! Azzal elégtételt adnék neki, és azt hinné, hogy ő nyert! Pedig aztán… -a fejét legalább olyan hévvel ingatta, mint a másik fiú elé tartott mutatóujját, nemlegesen, és tüntetőlegesen. – Ha mindig megadjuk nekik az alkalmat, győzedelmeskedni fognak felettünk még vénségünkben is. El fogják bízni magukat, hogy még mindig uralják az életünket. Most, hogy adott a lehetőség, biz’ isten bemutatom, hogy nem ő diktál! Felnőtt ember vagyok, saját elvekkel, amik, ha nem összeegyeztethetők az övéivel, én aztán nem fogom meghajtani előtte a derekamat, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja! -papolt, majd, mikor pillanatnyi megütközése elhatalmasodott felette, némileg ellágyuló vonásokkal tartotta el magától a kezét, beismerőn, de nem elég eltökélten ahhoz, hogy a barátja szavai szerint tegyen, és felvegye a telefont, vagy akár visszahívja a nőt. – Bár tény, hogy még mindig anyám az első számú pénzforrásom… -vonakodott, de hiába, mert lezárva a mobilját azt mélyen a zsebébe ültette, szigorúan azután, hogy a hang után a rezgést is levette róla, hogy még csak esélye se legyen a készüléknek tudatni vele, hogy az édesanyja a világ másik végéről minden körülmények között le akarja kapni a tíz körméről. Inge alját, annak is a sarkát használva fel törölgette még mindig párás szemüvegét, vaksin, szemöldökét húzva össze nézett a nyomokban foltos tükörre, hogy az abból rámeredő Matteo világosbarna szemeit keresse. Vagy legalábbis arcának körvonalát, már azzal is megelégedett. - Én mondom, lassan félek akárcsak megszólalni is a házban, mert itt még a falnak is füle van! Csak tudod… -kelletlenül feszengve a témában fúrta kezeit nadrágjának zsebeibe, ide-oda billegette a súlyát két lába közt. – Legalább azt tudnám, hogy ez nekik miért jó? Miért ilyen veszettül nagy perverziójuk az, hogy mindig, mindenről tudjanak? Ha nem, megáll a világ vagy mi van?! Nem azt mondom, hogy egy az egyben vegyék le rólunk a kezüket, mert van az a klisé, hogy „legyél akárhány éves is, a szülődnek mindig a gyereke maradsz”… -szemét forgatva emelte a kezét és „pampogott” az ujjaival. – Viszont ott van Melitta, ott van Zaira… már ne is haragudj, de ők pont most vannak abban a korban, így a bűvös tizenhat küszöbén, vagy át is lépve azt, hogy több figyelmet igényelnének, mint mi valaha. Ezek a jóasszonyok meg mégis minket nyomoztatnak, mintha legalábbis rászolgáltunk volna -a pöffeszkedő pillanatokban minden értelmet nyert, legalábbis minden, amit pár nappal korábban a családról beszéltek, és amit Matteo nem győzött felhánytorgatni neki, természetesen az akkor mondott saját véleményét hangoztatva. - Jaj, most nehogy gyere nekem az „én megmondtam”-mal, mert menten idegrohamot kapok! -zsörtölődött, majd, mikor már kifelé tartott a fürdőből, visszafordult, ujját a fiúra szegezve. – Te lehet, de én aztán nem fogom! Puccsot hajtok végre. Figyeld meg, meg fogom dönteni itt a női önkényuralmat!... Vagy nem… de egy próbát megér, hiszen rosszabb már aligha lehetne a helyzet. De te és én -mutatott nyomatékosan maguk között - hadba vonulunk velük szemben! -incselkedve vigyorgott, majd amilyen hirtelen korábban érkezett, úgy távozott is, természetesen csak azt követően, hogy megjegyzést tett a hajára, pont, mint minden egyes alkalommal, ha lehetősége nyílt rá. Később a tudat, hogy szinte se perc alatt összekapta magát -úgy uszkve háromnegyed órával később-, mikor Matteo megjelent a szobában, egészen lenyűgözte. - Igen, igen, Johnny Bravo meg minden, de ha képes vagy háromnegyed óra alatt elkészülni, miért várok rád mindig legalább két órát? -kérdőn hümmögve ült fel, és harcolta a lábára a zokniját. – Na ne kezdd! -próbálva fékezni a szóáradatot tartotta fel az ujját. – Ha én nem mentem volna el akkor készülni, neked meg se fordult volna a fejedben, hogy te legyél az első, aki embert farag magából, szóval meg ne próbálj engem bűnbaknak kikiáltani! -viaskodott a hallottakkal szemben, mikor nagy gonddal, és Matteo mellett elpillantva a tükörben ellenőrizve magát penderítette a vállára a pulcsit. - Csúnya ing az anyád p… -harapta el a végét, és helyette szórakozottan csapott a fiú lapockájára. Tudta ő magáról, hogy meglehetősen nagy „csúnya ing” állománnyal rendelkezik, olyannal, ami ilyen-olyan módon kápráztatja az ember szemét, de nem volt mit tenni, az egyszerű pólók tengeréből kievickélve a másik véglet fogadta a szekrényében, azok pedig az epilepsziagyanút ébresztő ruhadarabokat jelentették. Hogy megpróbált volna az aranyközépúton maradni, vagy arra rátérni, az nem volt jellemző. - Ha csak még egyszer megrázod a csuklódat, nem hazudok, eltöröm -jeges kimértséggel biccentgetett a felfelé mutató, sűrűn ingadozó keze felé, amit nem is olyan régen látott utoljára, mint azt remélni merte volna. Gyerekkoruk meghatározó dorgálása volt ez Lorettának köszönhetően, de, mikor a reptéren a kapunál állva még egyszer, utoljára elbúcsúztak, hasonló gesztussal intette rendre, hogy esze ágába ne jusson elhanyagolni az otthoniakkal való kapcsolattartást. Nem sokkal több mint két héttel később meg lehetett nézni, hol tartott: megközelítőleg már tizenhét nem fogadott hívással a telefonján, és egy veszettül tajtékzó anyával odahaza. - Megőszülök… -harákolt, mikor eltátott szájjal döntötte hátra a fejét azt hallgatva, ahogy Matteo végigrobog a ház egészén, benyitva minden szobába, a karnison súrlódó csipeszek zajából ítélve megnézve minden ablakot. – Úgyis tudod, hogy mindig minden be van zárva, ki van húzva, le van kapcsolva. Miért lenne ez pont most másként? És ne mondd, hogy „ismerem magunkat” meg, hogy „egyszer nem nézem meg, és megvan a baj”, mert olcsó kifogás -papolt, mikor felbukkant a másik, így az ujjai közé csípve azt a három darab sört már lódult is kifelé az ajtón, különösen, mikor Matteo is afelől nógatta. - Öhm… -csuklójának belső ívét használva lapogatta végig nadrágjának elülső két zsebét, majd a bal hátsót is, hogy megvan-e a pénztárca-irattartó-telefon triumvirátus. – Megvan minden -állapította meg, majd, mikor besorolt mellé, nem fogta vissza magát, mindent, amit megközelítőleg egy órával korábban már úgy tűnt, kellően kiveséztek, újrakezdett, és egészen addig mondta, szinte esélyt se hagyva a másiknak, hogy kibontakozhasson és szóhoz jusson, mígnem elértek a Grandi Pub-ig. Úgy, mint valami illetéktelen sunnyogott Matteo mögött, próbálva rejtegetni a háta mögött a portás elől a portékáját, ami úgy csilingelt, mikor egymáshoz koccantak az üvegek, hogy azzal jobban elárulta magát, mintha vállalta volna a fel nem címkézett, jó kis hazai söröket. A sötétbarna szemek kíváncsian pislogtak körbe, míg a másik az idős férfival karattyolt, és csak akkor tért magához megilletődöttségéből, mikor barátja kis híján eltaposta. - Na! Hát figyelj már oda, hova lépsz! -ha ne lett volna a keze leterhelve, minden bizonnyal rácsapott volna a tarkójára, így viszont csak szemmel verte. Ellenben, mikor az ablak mögül kitekintgető férfira tévedt a tekintete, a legszebb mosolyával nézett keresztül az üvegen. – Köszönjük! -hálálkodott, mint egy jól nevelt kissrác, ha azt már a másik nem tette meg, majd az ellépő Matteo után iramodott, kettő-három súlyosabb, hosszabb lépéssel ért mellé, és lassított le. - Te figyelj már… -sutyorgott oda neki, egészen közel hajolva, mert félt, hogy az irdatlanul berendezett folyosókon elrejtett mikrofonok figyelik az óvatlan arra járók minden szavát. – Ehhez szerinted mennyi kölcsönt kellett felvennie? Két év sok idő, de… ennyire? Főleg itt, nyugaton? -illetődötten hordozta körbe a tekintetét, hogy a másik is tudja, mire gondol, ha esetleg ne lett volna elég nyilvánvaló a célozgatása. Tudta, hogy Ennio megharcolt azért, amije volt, de a Grandi Pub sokkal nagyobbnak és kidolgozottabbnak tűnt annál, mint ami két év munkából kitelt volna, ezért csak egy kérdés járt a fejében: honnan akasztott le a hely nívójához szükséges dollármilliókat? Hagyta, hogy Matteo legyen, aki ajtóstól ront a szobába, Lulu pedig csak a nyakát nyújtogatta mögötte, mintha legalábbis valami szórakoztató bazári majmot keresett volna a takarásából kibújva, nem pedig a rég látott barátot, aki hirtelenjében a vártnál idegesebbnek tűnt, mindaddig, míg fel nem harsant az a mindent legyűrő, dobhártyákat szaggató röhögés. - Egyet találhatsz -biccentgetett Matteo irányába árulkodón, hogy vállalja fel a bűnét, mikor ő maga feltartotta a kezeit. – Én fontos terheket cipelek, nem esek csak úgy ajtónak ezekkel -alig volt lehetősége a karjait visszaereszteni maga mellé, Ennio már olyan erővel rohanta le őket, hogy csak szusszant, mikor belé ütközve, a megtermett barátjuk válla és karja mellett ténykedve igyekezett visszaegyengetni az orrára az elszabadult, arcát épp, hogy nem függőlegesen keresztező szemüvegét. Az mégse okozott akkora bosszúságot, hogy ne élvezte volna idült vigyorral az elnyújtott másodperceket, amikből legutóbb talán az azt megelőző évben, nyáron jutott ki nekik Barcelonában. - Mondtam? -sandán pillantott Matteo felé, összeszaladt szemöldökei alól kilesve, végül csak fejét csóválva fordult vissza Ennio felé, különösen, ha a másik megerősítette abban, amit ő is gondolt. – Nem mondtam… De mit hesszelsz ennyire, mi? Mi nem tetszik? -hümmögve kérdezősködött, és ő is megragadta a lehetőséget, hogy végigmérje az előttük tornyosuló harmadikat. Úgy tűnt, sikerült az alkalomhoz való öltözést három különböző oldalról megragadniuk. – A Sakáltanyával példálóztál, nem? Hát öregem… -sziszegve húzta a száját, míg annak a kezének mutatóujjával, ami csak egyet tartott a három sör közül, megvakarta a tarkóját. – Te inkább a Met-be menj, hát mire fel nyaltad ki ennyire magad? Öltöny, makkoscipő, szép ing? Egy kocsmába? Ugggyanmár! -húzta az agyát pimaszkásan, telipofás vigyorral, ami el is illant, mikor Ennio faggatózni kezdett. Akkorát fújt, hogy abban a világ összes fájdalma benne volt. - Egy kortyot nem ittunk még, Nico, ne akarj már most holtvágányra vezetni, jó? Majd, amikor borulunk be az asztal alá, és Matteo már az alkarjára dőlve fog aludni, mert nem hinném, hogy végig akarná hallgatni még egyszer, de nekünk filozofálgatni támad kedvünk, na majd akkor visszatérhetünk rá, de most kímélj -mondta, és azzal, mikor a melák rátért a lényegre, úgy felé tartotta az ujjai közül csüngő üvegcséket. – Nem mertem volna holmi éjjelnappalis vackot hozni, mert a végén beépítenél valami zongorába itt a stúdiótermek egyikében -nyújtogatta a nyakát, hogy alaposabban szemrevételezze a helyet, ahol éppen tartózkodtak. – Úgy néz ki, hogy futná újra, tehát nem sajnálnád a hangszeróriást -jegyezte meg, és ha szeme sarkából is, de Matteora nézett a még a kettejük között fejtegetett témára való visszautalásként. - Nem merek nemet mondani. Igaz, Dávid is legyőzte Góliátot, de azért nem szívesen kezdek veled, még ha amúgy… nos, én is nyernék… Fájdalmas vereség lenne neked -piszkálta szórakozottan, és, bár már fordult, hogy nyissa az ajtót, mikor kitárta azt, megtámaszkodott a kilincsen, jobb lábát a bal előtt keresztezve. – Ha már voltam olyan iszonyatosan jófej, hogy beáldoztam a maradék három sört, nem akarod felszisszenteni őket, hogy ne szomjazzon itt a két kebelbarátod? Egy valamirevaló zenésznél mindig lapul valahol egy sörnyitó, tehát kifogásod nem lehet -mikor annak idején Matteoval elkezdték a Római Művészeti Akadémián való képzésüket, ez volt az első és legfontosabb szabály, amit a felsőbb évesek a fejükbe vertek. Luciano azóta is a kulcscsomóján őriz egy sörnyitót, hiszen soha nem tudhatja, mikor lesz rá szüksége.
We remember all the times we had together, and as our lives change, come whatever, we will still be friends forever!
A családjával nem különösebben volt könnyű az élete, s bár tagadhatatlanul imádta és rajongott értük egytől egyig, legkisebbtől a legnagyobbig, ám az utóbbi hetek és hónapok, jócskán rányomták a bélyegét nem csupán a hangulatára, de vele együtt a tűrőképességére is. Kezdett a család csömörével torkig lenni, s az édesanyja, valamint Viola néni majomszeretete is egyre inkább nyűggé, kellemetlen, folyamatosan nyomó púppá vált a hátán. Noha első ízben, talán nem a nagy hangjáról vagy az akadékoskodásáról és csípős megjegyzéseiről volt híres egy-egy családi összeröffenésen, és inkább megfigyelő, csendben elemző volt, némán, mosolyogva bólogató, helyeslő, ám az elmúlt napok és hetek, egyre csak előhozták belőle a mélyen lappangó gonoszt. Egyre többször nyílt ki a csipája, egyre több alkalommal tett kéretlen megjegyzéseket a többiek irányába, ami alól Luciano olyan mód volt csupán kivétel, hogy ők ketten, amióta csak az eszüket tudták, szapulták egymást, mikor csak lehetőségük adódott rá. Matteo viszont tagadhatatlanul és visszavonhatatlanul, a háta közepére se kívánta a családját, ami alól kivételt képezett az utóbb említett fiú. Fárasztották és kimerítették az emberek, a folyton folyvást nyakába szakadó szó és hisztéria áradat. Az ömlengés, a körülrajongás. Egyre inkább terhes lett számára a folyamatos kíváncsiskodásuk, az örökkön feltett kérdés: „mi van a lányokkal? Találtál már valakit? És az egyetem? Úgy emlékszek halasztottál, mikor folytatod? Folytatni fogod egyáltalán? Vagy megállsz és ennyi volt? Úgy hallottam, apádék mindig várják maguk mellé az embereket, biztos neked is lesz hely valamelyik étteremben.” Azt pedig tudta jól, hogy hiába fortyogott és gőzölgött magában, nem szúrhatott oda soha senkinek, máskülönben meglett volna annak is a kellemetlen visszhangja… Már csak ezért is - meg sok más miatt - érezte úgy, hogy ki kell szakadnia az örökös mókuskerékből, és pont ezért kapott kapva a tanára által kínált lehetőségen: hogy távol legyen mindentől és mindenkitől, és pont emiatt vált egyre savanyúbbá, ahogy az anyja is kitalálta, ők is jönni fognak vele. Persze, azt be kellett látnia, hogy ők voltak a "kevésbé rossz" kategória, főleg annak tudatában, hogy Valeria és a húga Melita, az utóbbi időkben sokkal inkább magukkal és egymással, annál is inkább New Yorkkal voltak elfoglalva. Naponta talán kétszer, ha látta őket pár perc erejéig: reggelinél, és amikor betoppantak a házba valamikor kora este, másszor még később. Nem véletlen az sem, hogy egyre inkább somolyogva, egyre szórakozottabb vigyorral pásztázta Luciano arcát, miként az a család női tagjait volt hivatott megállás nélkül savazni, és osztani. Úgy, ahogy illett. Korábban még nagy hűséggel vallotta az idősebbik olasz, hogy a családjuk szent és sérthetetlen, a világ legtökéletesebb dolga, ő pedig visszavonhatatlanul imád lubickolni ennek élvezetében. Vagy talán mégsem? - Mit is mondhatnék? – révedt el egy pillanatra, aranyba hajló tekintete a tükörképének sűrű, mégis gondosan igazgatott és formázott szakállát elemezgette – nem ok nélkül mondogatom neked mostanában azt, hogy a tököm is tele van, és nem csak velük, de az egész famíliával. Fogalmam sincs, hogy kivel mi a franc történt az utóbbi időkben, de egytől egyik elviselhetetlenek. Lehet, hogy betudhatjuk az öregedésnek és a klimaxnak, mert végtére is, nagy részük egy korban van... és EBBEN a korban, de látod…. sorra veszítik el a fejüket, meg zápul meg az agyukban kotyogó lé – lendült a keze, hangja pont olyan felháborodottan csengett, mint Lulué, noha azokban a pillanatokban a harag és a sértettség, ellenben a másikról, róla nem volt elmondható. De ez még nem jelentette azt, hogy bármit is változott volna a véleménye az elmúltakhoz képest. - Tudod, eleinte úgy láttam, hogy csupa móka és kacagás lesz az ittlétem. Szórakozás, kikapcsolódás, és néhány hét, hónap szülők, közvetlen rokonok és kisebb-nagyobb társaságok nélkül. Erre mi van? Most szakad igazán ránk az áldás, és a nyakamat tenném rá, hogy minél tovább húzod Loretta agyát, úgy szépen lassan engem is be fog találni. Mert, ha te nem jelentkezel, egészen biztos, hogy belőlem fogja kiverni nem csak azt, hogy mit csinál az elsőszülöttje ezen a féltekén, de a szart is. Szóval, van cirka… öt perced, hogy kitaláld, én mit csináljak, ha esetleg elkezdenének záporozni felém is a hívásai, vagy az üzenetei – imádta és rajongott a keresztanyjáért, ám mióta az eszét tudta, tartott is a karakán, végtelenül talpraesett, ezer férfi nadrágját magán viselő nőtől. Nem volt ember, nem volt felnőtt, aki úgy irányba állította volna őt akárhányszor is, mint Loretta, s még most, felnőttfejjel is csak pislog és hebeg-habog, ha arra kerül a sor, hogy tiszteletét tegye előtte. - Jajjj, ne ismerj már ennyire, már épp mondtam volna – horkantott az orra alatt vigyorogva, mígnem csakhamar lefagyott a képéről a korábbi derű, és a sarkán perdülve, kis híján hanyattosakat vágva a vizes kövön, kerekedő szemekkel bökött hüvelykujjával a mellkasa közepére – mi az, hogy „vonulUNK”? Ne..ne, ne hagyj most lógva, Giovinazzi! – hangja a megszokott lágyságát és kellemes mélységét mellőzve egészen háborgott, már-már élessé és haragossá, annál inkább értetlenebbé vált – engem hagyj ki a felfuvalkodott bosszúhadjáratodból! – dugta ki a fejét az ajtón, anélkül, hogy akárcsak egy percre is elengedte volna a konnektor és közötte feszülő hajszárítót – hallod?! – tudta, hogy ha valaminek, hát ennek is ő fogja meginni a levét, hiszen a másik fiúval ellentétben, ő képtelen volt hosszú távon dacolni az idősebbek, a „felnőttek” haragjával, kiállhatatlanságával. Lulu talán könnyen viselte magán a póker arcot, előszeretettel szemtelenkedett és makacskodott velük, ám Matteo a természeténél fogva képtelen volt arra, hogy hosszú távon ellenszegüljön és „háborúsan” viseltessen velük szemben. Az viszont tény volt – és nem titok – hogy Luciano mellett bárhol és bármikor képes lett volna kiállni, de csak és kizárólag a saját maga módszereivel. Nem szándékozott belemenni se a haját, se a készülődési szokásait illető kérdésekbe, hiszen számos alkalommal leharcolták már ezt a meccset, s kénytelen kelletlen, de el kellett Lulunak fogadnia azt, hogy ahogy Matteo készülődött, úgy nem készülődött senki más. Megvolt a saját maga rituáléja, amihez szigorúan hozzá kell tenni, hogy azt a göndör hajszerkezetet, amit az anyjának köszönhetően örökölt, nem olyan egyszerű megzabolázni, és rendre bírni. Neki nem volt elég nedves kézzel átsimítani a tincseit, vagy pedig zselével, lakkal és waxszal egyengetni. Nem véletlen, hogy Mauronak is számos alkalommal meggyűlt már vele a baja, mind ahányszor tiszteletét tette az évek óta „családi fodrászként” számon tartott férfinál. - Most mit nyígsz? Mintha nem hordanám én is ugyan úgy azokat a mintás rondaságokat, mint te. Ja, múltkor le is nyúltam pont ezt – mérte végig újra a másikat, és félre húzott szájjal, amolyan „ez van” grimasszal vonta meg a vállát – de ne aggódj, ki lett mosva, mielőtt még bele találsz kötni abba, hogy még mindig érezni rajta az izzadtságszagomat… - talán ez volt az egyik legnagyobb mázli abban, hogy közel egy méretet hordtak, noha Lulu valamelyest az utóbbi időkben erőteljesebb alkatnak örvendett, mint Matteo, de legalábbis más módon sikerült magára pakolni azokat a plusz izmokat, mint a fiatalabbnak. Míg Matteonak a vállai, karjai és mell tájéka erősödött, Luciano inkább a hasfalának tónusát volt képes tökéletesíteni, s pont így fenék-láb téren vált egyre „formásabbá”. Egy szó, mint száz, ingeket, pulcsikat olykor tudtak csenni egymástól, ha éppen a saját maguk készletével nem voltak megelégedve. A benti „ereszd-el-a-hajam”, természetesen az Enniohoz vezető úton is változatlanul megmaradt, s bár Viola nénikéjük otthonában még nagyban pingpongoztak a szemtelenkedő szavakkal és megjegyzésekkel, New York utcái már sokkal inkább Luciano hangjától voltak hangosak, miként az újra meg újra nekifeszült az őt idegesítő, és aggasztó témának. Hozzá kell tenni, joggal. Kebelbarátja egyszerű hümmentésekkel és „ahákkal” zárta le a perlekedő olasz felé intézett szavait, s ha éppen nem a szemeit forgatta, hát előre roskadó vállakkal kullogott hol mellette, hol előtte jelezve, hogy siessenek, másszor pedig lemaradva, mintha hátrafelé kevésbé terjedt volna a hang. - Hogy is volt, hogy háború lesz? – tudakolta, mielőtt még nyitotta volna előtte az ajtót, helyette pedig nekitámaszkodott annak, meggátolva vele a ki-és bejutást – akkor meséld már el nekem, hogy most mégis mi az Isten haragjáért mondod el újra és újra ugyan azt? Ha eddig nem érdekelt, hogy anyád megállás nélkül stíröli a farodat telefonon keresztül, akkor most aztán végképp kurvára szard le, és ne kúrj hullámot a hajamba! Értve? Örülök, hogy betudtam lőni normálisan. Amúgy meg, hogy folyton folyvást aggodalmaskodni kelljen, az az én feladatom nem? Szóval csillapodj! – szigora ellenére valami furcsa, bohókás él is meglapult mind a hangjában, mind pedig a tekintetében, ami kitartott a portással való bájcsevej ideje alatt is. A szórakozott nevetést viszont képtelen volt legyűrni, s kézfejét az ajkai elé emelte, hangtompítás gyanánt. - Fogalmam sincs. Már korábban is meg akartam kérdezni tőle, mikor itt jártam, hogy kivel kellett lepaktálnia, és, hogy az én lelkemet is el kellett adnia mind ezért cserébe, de… volt jobb dolgunk is, mint a részletekről beszélgetni – mert ugyebár, ha nem is kifejezetten csak a nő ügyek jöttek szóba a legutóbbi alkalommal mikor tiszteletét tette Ennio törzshelyén, munkahelyén és kitartásának gyümölcsén, de valami sokkal mélyebb, sokkal bonyolultabb téma is, ami pedig jószerivel teljes egészében felemésztette a rendelkezésükre álló időt. - Ohh, igaz is, bocs – merengett egy pillanatig, szórakozottan elemezgetve a buzogányként emlegetett öklét – úgy látszik, hogy elpuhultam itt a nagy nyugati hullámban, ami felkapott a hátára… vagy az a vad tyúksereg, aki a keblén melenget. Nemmm mondok én olyat, hogy elbasztuk! – heherészve köszörülte a torkát, s mire kettőt fordulhatott, már ütközött is össze nem csupán a csapatuk legnagyobbikával, de vele együtt Lucianoval is, ahogy Ennio egyszerre rántotta közel őket magához. Ízületek találkoztak ízületekkel, csinos lépőkék váltak maszatossá, miként sikerült egyiket másikat megtaposni, de végezetül, annál nagyobb elégedettséggel és jóleséssel meglapogatta a fiú hátát, mintha legalábbis ők se találkoztak volna ki tudja? Talán már ezer éve... Ruházatának ráncait egyengetve szusszant aztán, ahogy szabadjára engedte őket, s már pillantott is rovón a szemüveges felé. Ám, mielőtt még bármit is a szemére vethetett volna, az elébe ment a dolognak. - Ó, mostanában szeret elhallgatni aprócska, de annál fontosabbnak tűnő részleteket az emberek elől, szóval meg se lep... – legyintett, újra meg újra felmérve a környezetüket, valamint a ruházatukban rejlő különbségeket, amire pedig Luciano is nem sokra rá, de kitért. - Sakáltanya?! Már ne is haragudjatok, bocsánat! – emelte magasba a karjait, mintha legalábbis így igyekezett volna kitűnni a nagy magyarázók közül – nekem elveim vannak, hé! Senki nem készített fel, hogy egy szál csöcsben, rúdon pörgő nőket fogunk lesegetni – ám az ellenkezőnek tűnő szavak, koránt sem jelentettek egyet azzal, hogy derogált neki az aznapra tervezett „rúgjunk ki a hámból” móka. Egyszerűen az lett volna furcsa, ha nem a mindig aggodalmaskodó, és szolidságának eleget tevő szavakkal kérte volna ki magának azt, hogy őt nem sikerült belevonniuk korábban, gyakorlatilag… semmibe. Tökéletes tudatlanságnak örvendett ott a két majom között. - Édes jó Istenem, gyere le! Ha tényleg filozofálgatni akartok, akkor még most szóljatok, és inkább haza felé veszem az irányt, mint bármiféle Sakáltanyával fuzionált operába – sürgős mozdulatokkal rázta a fejét, hiszen a pillanatnyi felvázolt, egész estére kitalált, „szórakozás” címszó alatt eladott csodában minden volt, csak olyan nem, amire jó szívvel tudott gondolni. Egy kocsma, ahol táncosnők vannak, és ahova mégis elegáns ruhába kell menni? Mind ezt úgy, hogy közben filozofálni akarnak, inni, és… Matteo ennek a gondolatnak a végén semmi mást, csak vak sötétséget látott. Még sikerült elkapnia, ahogy Luciano egy velős kis megjegyzését követően felé lesett, s ha mást nem, hát némán intette őt alig láthatóan csendre, és már fordult is sarkon, hogy még távolabb evickéljen a két nagyhangútól, míg azok nagy vidáman elevickéltek a farokméregetés mezsgyéjére. Matteo jobb szerette nem kivenni a részét az ilyen, vitának aligha mondható, baráti szurkálódásból. Jobbnak látta ezt a két „alfa hímre” és szájhuszárra hagyni, aztán pedig, ha döntő bírát kellett játszani, akkor vette magához újra a szót. Addig pedig csendben, orra alatt mosolyogva hallgatta őket mindahányszor. És így tett azokban a pillanatokban is, csupán egyetlen alkalommal szúrt közbe, mikor az otthonról hozott sör, immáron főszerepét képezte a beszélgetésüknek. - Tényleg! - és mielőtt még Ennio elvehette volna Lulutól a söröket, Matteo trappolt közelebb hozzájuk, megelőzve a nagyobbikat. Ujjai között csörrentek az üvegek, és úgy nyomta azokat a kezébe, ellentmondást nem tűrő tekintettel - Nem ittam lassan ötödik napja, akkor is valami lányos, bornak csúfolt erjesztett eperszörpöt. Vito új találmánya tagadhatatlanul kislányoknak született. Porzik a májam, szóval tüsténkedj jóbarátom és ne kínozz tovább! Amíg nem ittam legalább két kortyot erőgyűjtés gyanánt, én innen ki nem teszem a lábam! Alapozás nélkül nincs mulatság, hahó! - noszogatta.
Két évvel ezelőtt nem csupán egy döntést hoztam meg, hogy magam mögött hagyom a hazámat, és valahol egészen máshol kezdek új életet. Ez tulajdonképpen egy életmódváltás is volt egyben. Tudtam, hogy nem lesz mögöttem a családom minden nap, nem lesznek ott a barátaim, nem lesz senki, aki pofáncsap ha éppen hülyeséget csinálok, és senki nem lesz, aki figyelmeztet ha a lehetőség szaladna el az orrom előtt úgy, hogy észre sem veszem.Csak magamra számíthattam, a Nonno-tól meg apámtól kapott kezdő tőkére, és egy szerződésre, amivel gyakorlatilag nyolc évre eladtam a lelkemet a banknak. Jobban mondva mindenemet amit éppen csak megszereztem. Aki nagyot álmodik, annak számolnia kell azzal is, hogy az álmok maximális megvalósításához nem feltétlen elegendő pénzzel rendelkezik. De félúton ugyebár nem adjuk fel. Csinálhattam volna félgőzzel. Apró stúdióval, minimál berendezéssel és apró munkákkal, amelyek talán tíz vagy húsz év múlva beérnek majd. De aki nem kockáztat, akiben nincs meg a spiritusz ahhoz, hogy higgyen az álmaiban az inkább bele se kezdjen. Egy álmomat már feladtam. Jobban mondva elnapoltam, és nem voltam hajlandó erről is lemondani vagy évtizedeket várni a sikerre. Még akkor is, ha tudtam, hogy ha bukok, akkor hatalmasat fogok, gyakorlatilag mindent, és nincstelenül poroszkálhatok majd haza, beismerve, hogy bár az akarat megvolt, de minden más a vakszerencsén múlott ami elpártolt tőlem. Másfél évvel ezelőtt, amikor már láttam, hogy nem fogok boldogulni abból az összegből amellyel elindultam, amikor már láttam, hogy nagyjából a felére sem elég, már tudtam, hogy innen nincs visszafelé. Vagy folytatom úgy ahogyan azt elterveztem, vagy egyszerűen feladom az egészet. Az utóbbi nem volt opció számomra, így aztán egy merész húzással mindent egy lapra tettem fel, és jelzáloggal terheltem meg az összes értéket, ami csak létezett itt a számomra. Még mindig nem vagyok abban biztos, hogy tökéletesen jó döntést hoztam, ahogyan abban sem, hogy be fogom váltani a reményeket, amelyeket ehhez az egészhez fűzök, de a múlt évvégi mutatók elég kecsegtetőek voltak ahhoz, hogy a reményt ne hagyjam elveszni. Mert tulajdonképpen a remény mozgatja a világot is nem? Aki nem tud reménykedni, aki állandóan csak siránkozik a saját balszerencséjén az fogjon egy kötelet, sétáljon el a legközelebbi fához és tegyen egy szívességet saját magának. Sosem voltam az a fajta aki örökké hátrafelé néz, noha nem egyszer megkaptam már nem csak a barátoktól, de a családtagoktól is, hogy túlságosan megfeledkezem azokról akiket az életem során elveszítek a mindennapokból. Pedig ez nem így van. Nem feledkezem én meg senkiről, de a munkát el kell végezni, és az embernek oda kell tennie magát ha valóban el akarja érni a céljait. Amerikába érkezésem óta a magánéletem nem nevezhetném éppen ragyogónak, és tulajdonképpen az egészben az a nevetséges, hogy majdhogynem mindenem megvan lassan, élveznem is kellene az egészet, de mégis mikor? Talán ezért is jött kapóra a srácok érkezése. Kicsit sorszerű is, feltéve ha az ember hisz az ilyesmibe. Nem kell senkinek elárulni, de én hiszek. Mármint abban, hogy néha a dolgok az életünkben valahogyan nem feltétlenül csak véletlen történnek.Ahogyan egy nagy ember tette fel egykor a kérdést: mennyi véletlennek kell történnie ahhoz, hogy az matematikailag már lehetséges legyen? Nem volt kérdés, hogy ma este hova megyünk. Ismertem őket annyira, hogy valami elalvós nyenyere, komolykodós, feszengős sznob hely kilőve, ahogyan az is, ahol a zenét csak úgy lehet elviselni - feltéve ha zenének lehet nevezni az állandóan ismétlődő két bitet- ha valami masszívval alapoz az ember. Az nem az én világom, és az övék sem. A Zöld Egér azért jó választás, mert nem csak a berendezés kulturált, de a vendégközönség is. Ugyanakkor van benne valami hívogatóan fülledt, ami egyben távolságot is tart, az ember fantáziájára hagyatkozik, de képes mégis maradandóan kellemes emlékeket nyújtani.Nem utolsó sorban pedig a latin ritmusok jellemzőek errefelé, ami sokkal közelebb áll hozzánk, ha magánemberként akarjuk kicsit elengedni magunkat. Egyetlen hátránya van a helynek: ha nem foglal valaki időben asztalt, akkor marad a pult, ahol aztán tényleg két percenként nyomják a lányok az ember arcába a félig fedett kebleket, ami errefelé állandó munkaruha. Nagyon bízom abban, hogy a minimál IQ-val rendelkező orosz cicababa felírta a nevemet, mert rettentően pipa leszek, ha kiglancolva odamegyünk, asztal meg sehol. Ha már igazi szórakozást ígértem a cimboráimnak, akkor szeretném is megadni. Én ebben is maximalista vagyok. Szerintem Bizánc kapuját csendesebben törték be, mint ahogyan ezek ketten berongyolnak az irodámba, jócskán átlépve az udvarias késés határait. De őszintén szólva azon túlmenően, hogy megvárattak, nem sok minden kárt okoztak.Maximum táncoltak egy nagyot a nem túl edzett és strapabíró türelmemen. - Lófaszt nem szoktál te báttya! Ha belejössz, tíz szícíliait letarolsz káromkodásban, úgy, hogy közben levegőt sem veszel. Ne add itt nekem a hólelkűt. Már megint megpróbálsz megvezetni. Arany szíved van neked,Matteo, de korábban kelj fel, ha el akarod hitetni velem, hogy te aztán soha meg se szólalsz. Ja mondjuk az igaz, ha megittál egy üveg rettenetes dél-olasz fügepálinkát. Annak némító ereje van rád nézve….node!- néztem végig mindkettejükön, majd a hely említésének elmaradását végül Lulun verem le. - Zöld Egér. A Sakáltanya csak egy példa volt. Matteo, te meg ne gyere itt nekem az elveiddel! Maradjunk abban, hogy tavaly nyáron Barcelonában az első este baromira nem tiltakoztál, amikor a kis barna loknis, fűszoknyás tündérke hétfátyol táncot lejtett neked a színpad szélén.Azon sem volt sok ruha. De biztos ellopták a parton miközben éjszakai fürdőzött és gyorsan sodort egyet a parti fövenyből.Ami pedig a helyet illeti, egy szóval sem mondtam, hogy egy szál csöcsben fognak rúdon pörögni. Igaz azt sem, hogy nem.- röhögtem el magam, bár az tény, hogy a lányok tökéletesen jól tudnak táncolni, és az is tény, hogy ha az ember ott van, a műsort nagy duzzogva csak megnézi. - Amúgy meg mióta derogál neked szép nőket megnézni? Nem megdugni kell őket!- veregettem meg a vállát, és Luluhoz fordultam. - Neked is problémát jelent, hogy csinos nőket nézz? Ha ezt tudom akkor nem a Zöld Egérbe viszlek benneteket, hanem kilövöm az egyik operabérletet és beülünk a Boris Godunov-ra. Ohóóóó nem mész te sehova, és ne hívogasd Istent, nem vagy te vallásos, nem kell a szentelgős duma!- vontam vissza Matteot, aztán eleresztettem mindkettejüket és az asztalom felé sétáltam és lesimítottam az ingem. - Hát figyelj báttya!- fordultam Lulu felé, aki az öltözékemen akadt fenn, és azt tényleg meg kell hagyni, hogy ez a stílus korábban annyira nem volt rám jellemző. - Ha majd kaszálni megyek a határba, akkor kötök én is a nyakamba pulóvert. Itt New Yorkban olyan retek meleg az éjszaka, hogy attól inkább hülyét fogsz kapni, és az első alkalommal le fogod csavarni a nyakadból. Szóval szerintem maradjon az ing, a pulcsit meg hagyd itt. Én meg így szoktam járni szórakozni. Ez nem holmi sarki kocsma, ahova leugrunk a déli szieszta után. Komolyan, olyanok vagytok mint két tanulatlan hülyegyerek a nagyvárosban. Kapjátok már össze magatokat! Az egyik fél a női mellektől, a másik pulóverben jön este, amikor az aszfalt is a pokol tüzét lihegi.- magyaráztam, de úgy tűnt egyedül Lulu figyel arra amit mondok, a replika is tőle jött a szövegelésemre. Nagy vigyorogva bólogattam, majd átdörgöltem a formára és frissen nyírt szakállamat. Tényleg frissen igazítottam. Néha olyan volt, ha mondjuk három napig nem foglalkoztam vele, mint egy kert végi, évek óta nem kezelt dzsindzsabokor. Meredt az ég felé ezer irányból. - Nem vezetlek én sehova báttya! De honnan kéne tudnom, hogy ti még nem ittatok? Az egy dolog, hogy belóbálsz ide nekem három üveggel….és igen, mertem is remélni, hogy nem valami amcsi szerzemény, mert ezek itt a lóhúgyot is palackozzák és eladják különlegességnek, de sört azt nem tudnak csinálni. Mondjuk kávét sem. Ha igazi kávét akartok, akkor olasz kávézót kerestek, vagy brazilt...de amerikait semmiképp. Öregapám különbet köp a szivar után, mint amit ezek kávénak hívnak.- az emlegetett zongorára nézek, aztán kíváncsian vonom fel a szemöldököm, de csak az egyik szökik magasabbra, amitől kicsit furcsa lesz az egész nézésem. - Szerinted csak az ára miatt veszek meg egy hangszert? Ez báttya, ez úgy szól, hogy a halott is zokogva ébred fel a koporsóból, Klement atya legnagyobb rémületére, aki éppen a nyolcvanhetes zsoltárban azt énekeli, hogy ééééééésssss befogadááááá a meeeehheeennnyeeek szehentppééhéter oltalmááááábaaaaa!- énekeltem olyan hangsúllyal ahogyan a katolikus templomok asszonykórusa szokta, amitől az ember szeretne süket lenni legalább egy hétre. A végén aztán elröhögtem magam. - Ami pedig azt illeti lehet, hogy futná.- ennyit mondok csupán nem többet. Az anyagi helyzetem éppen olyan tabu téma a srácok előtt, mint az,hogy nem beszéljük meg részletekbe menően ki mikor, kivel és hányszor csinálta az évek folyamán. Ezt mi valahogyan mindig is diszkréten kezeltük. - Fájdalmas vereség? Nézzed már! A vesztesek szoktak előre bocsánatot kérni! A győzteseknek nem kellenek a szavak, báttya!- bólogattam sokat sejtetően, mert hát mégiscsak elém vágta azt a kesztyűt, nem fogom ott hagyni. Mikor aztán a sörök kerülnek elő, végre Matteo is rátalál a hangjára. - Na mi van, eddig lapítottál! És ki tiltotta meg neked, hogy igyál? Mi van, az asszonyok bevezették arrafelé a második szesztilalmat? Ne hagyd magad báttya, vagy maholnap megint csőrös pohárból fogod inni a mirto-t.- nyúltam a sörök után, aminek szisszentését Lulu rám bízta. - Ne sérts meg! Tudod jól, hogy egy szomjas embernek minden sörnyitó. De nem fogom azért tönkrevágni a bútorokat, és a fogaimat sem, bár volt idő, amikor azzal is ment a sörnyitás. - nyúltam az asztalomon álló ceruzákkal, tollakkal és mindenféle kacatokkal megpakolt kis szürke vödröcske felé, és addig molyoltam benne, amíg a kezembe nem akadt egy rozsdamentes sörnyitó. - Tessék! Grandi Music Pub! Személyre szabott. - villogtattam meg az említett darabot, amelynek nyelén hirdette a felirat, hogy valamikor repibe készült többedmagával együtt. - Alapozni viszont nem csak sörrel fogunk, még a végén Matteo mája megsértődik, és elrejtőzik benne a nevadai sivatag, szóval adjunk rendesen a kultúrának, elvégre ezer meg egy éve nem mentünk sehova együtt szórakozni. Nem mondom, hogy nem hiányzott az a hülye fejetek….nem mondom…- csóváltam nagy komolykodva a fejem, miközben vigyorogva az iroda ablak mellett álló mélybordó, lakkozott beépített szekrényéhez léptem és a toló ajtót elhúztam. Volt ott minden, mint a jó boltban….irattartók mindenféle színben, felstócolt iratok, pár kiszuperált fejhallgató, néhány kábelcsomó, ami úgy össze volt gubancolva, mint rendszerint a karácsonyi égősor. Valami idétlen, bóvli buddha szobor, amit fogalmam sincs miért őrizgettem, és miért pont itt, és persze volt ott jó pár feles pohár egy rozsdamentes tálcára borítva, meg egy üveg grappa, amin Nonno nem túl szép, szálkás, de azért még olvasható kézírása hirdette az évszámot is: Bonetti Grappa, Catanzaro, 8-as dűlő, 2005. Úgy emeltem ki az üveget mint valami kincset. Tulajdonképpen az is volt, és mióta idejöttem tartogattam valami jeles alkalomra. Bevallom, hogy eredetileg akkor terveztem felbontani, amikor megkérem majd Kimberly kezét, persze ha nem hagyott volna el Ázsiáért, minden bizonnyal előbb vagy utóbb sort kerítettünk volna rá….aztán legközelebb ebből akartam satu részegre inni magam, amikor ugyebár elhagyott. De az ember nem baszik be egy tizenöt éves házi grappából csak azért mert az aktuális barátnő, menyasszony jelölt lapátra tette, szóval az üveg maradt a helyén, és vártam a megfelelő pillanatra. De mi lehetne megfelelőbb annál, hogy két év után megint együtt vagyunk a cimboráimmal, akik meghatározták a tinédzser koromat, és akikkel ugyan nem voltunk napi kapcsolatban a távolságok miatt, de akikről mégis tudtam, hogy legyenek bárhol a világban, egymásra mindig számíthatunk? - Jó lesz alapnak báttya, vagy valami extrábbra szomjúhozik a májad?- mutogattam először Matteonak az üveget, aztán Lulunak, akinek végül át is adtam, én meg kipakoltam a három feles poharat, meg felbontogattam a söröket. - A sörnek nincs poharam, illetve van a konyhában a folyosó végén, de nem finnyáskodunk mi, jó lesz ez üvegből. Na töltsed Lulu, haladj! De ki ne cseppenjen semmi, mert ez barátom, ez bizony arany, az utolsó kortyig. Maga Umberto Bonetti - ő ugyebár a már sokat emlegetett Nonno, akivel egy-két alkalommal a srácok is találkoztak már - palackozta, és cimkézte. Ez az utolsó üveg ebből az évből, és ennél idősebb csak az van, amit akkor palackozott amikor születtem. De azt csak az első gyerekem születésekor fogom felbontani, az meg még nagyon odébb van.- miközben magyaráztam figyeltem hogyan telik meg a három pohár, és hagytam, hogy ők ketten vegyék el először, majd a maradékért én is nyúltam. - Na hát akkor mit kell mondani? A szomszédasszony kerek fenekéig gurítsad, csepp se maradjon! Egészségetekre báttyák!- emeltem magasba a poharat, ha még bármelyik akart valamit szólni, nyilván megvártam, addig én sem ittam, elvégre azért nagy dolog az, hogy egy barátságot nem tud szétválasztani egy óceán sem. És a mi esetünkben ez bizony így volt. A grappa mart mint a háborodás, szó szerint végig égette a torkomat, szerintem még a golyóim is lángoltak mire a végén leért. Viszont az utóíze határozottan jó volt, amilyen egy ilyen minőségi, házi italnak szokott. Sörrel kísértem le a pokol vizét. - Töltsetek még, nekem ne udvariaskodjatok! Aztán beszéljetek csak nekem….Lulu te úgy jöttél ide, hogy rendesen fel van cseszve az agyad….látom. Olyan vagy mint egy felpaprikázott mormota. Matteo te meg kifogásokat keresel a nők miatt….mi van veletek fiúk? Ha nem ismernélek benneteket azt hinném, hogy az alteregóitok sétáltak be azon az ajtón. Lazítsatok már, mint régen….na igyatok is, ne kelljen kínálgatni! Ha alapozni akartok, akkor alapozzunk rendesen. Kocsival megyünk, de Dario elvisz bennünket. Jó srác, majd megismeritek. Húsz perc és indulunk.- magyaráztam, miközben nekitámasztottam a csípőm a nagy asztalomnak és a két cimborámat figyeltem.
- Inkább ne is mondj semmit -intette le haragosan, de, mikor folytatta, ráadásul nem is kímélve a szavakat, sóhajtva, ide-oda billegetett fejjel, türelmesen és figyelmesen végighallgatta. – Matteo… én nem akarok belegondolni, hogy kinek a testében éppen mi megy végbe, klimax, anyámkínja meg mittudomén… -húzta el a száját kényesen, hangja legalább annyira volt drámaian hisztis, mint amennyire azt az arckifejezése megkövetelte. - Hát az nagyon jó, hogyha téged talál meg! Úgyis hisztizett, mikor még otthon voltam, hogy amióta eljöttél otthonról… mennyi is volt az addig? Egy hét?... Tehát, hogy nem kerested, márpedig ő várt rá, hogy majd felhívod legalább egyszer. Úgyhogy hívogasson csak téged -alantas vigyorral, helyeslőn bólogatott, mintha abban reménykedett volna, hogy Matteo tékozlása leveszi az ő válláról a saját vétkének súlyát. Még úgy is, hogy az ég világon semmit nem követett el Lorettával szemben. – És mi az, hogy ÉN találjam ki? -bár jobb kezének mutató- és hüvelykujja közé volt csippentve a telefonja, az se gátolta meg abban, hogy mellkasára szegezze mindkét kezét, homlokán pedig olyan magasra kúszott a szemöldöke, hogy félő volt, áthasít a haján, és egyenest a tarkóján köt ki. – Semmi nem megy nélkülem? Legközelebb majd a kaját is nekem kell megrágni helyetted? -kérdezősködött pattogva, majd pofazacskóit felfújva nagyot fújtatott. – Szituáció- és helyzetgyakorlat. Te semmit nem tanultál az egyetemen? -vádaskodva szűkítette össze a szemeit, úgy méregette az arcát. Nem arról volt szó, hogy Lulu alkalomadtán ne szerette, vagy ne tudta volna megmondani, hogy bizonyos helyzetekben hogy járjon el. Ugyanakkor az anyjával szemben teljesen védtelen és tanácstalan volt. Kiszámíthatatlan volt, ezer fordulatszámon pörgött, hirtelen és váratlanul robbant. Olyan volt, mint Luciano egy idősebb, tapasztaltabb és még hevesebb, női kiadása. Márpedig Lulu önmagában is súrolta néha az elviselhetetlenség felső határát. Ördögi vigyorral, szemében kajánul csillogó meggyőződéssel, hogy hiába a fiú hirtelen felháborodása, úgyse fogja lógva hagyni, még egyszer visszapillantott rá az ajtóból, majd szépen eloldalgott. Még akkor se fordult vissza, mikor nyilvánvaló volt, hogy Matteo a küszöbön toporogva kajabál utána. - Nem hallok semmit! -kiabált vissza röhögve, mikor már a konyhában matatott azért a három sörért, aminek a létezését csak remélni merte, és miután feje tetejére állított mindent -Viola néni nagy örömére-, meg is találta. A beékelt, hosszas intermezzo ellenére, míg türelmesen várakozott Matteora, úgy hordozta végig az üvegeket a stúdióig tartó úton, mint a győzedelmi zászlót, és egy személyben is legalább olyan hangos volt, mint egy harcból hazavonuló hadsereg, míg felajzottan pörölt nem is annyira a fiatalabb fiúval, mint az óceánon túli anyjával. - Lesz is! -bizonygatta, és a jobb kezében egyedüli sörösüveget nyomatékosítva felé billentette, de, mintha a fiatalabb olasz szavai el se jutottak volna hozzá, gondolkodva ráncolta a szemöldökeit. – Még jó, hogy nem a varázsvilágban élünk… gondolj bele, ha tudna rivallót küldeni! -meresztette rá a szemét, de, hogy a gondolat maga honnan jött, ő se tudta volna megmondani. A nyomába szegődött úgy hordozta körbe tekintetét a beltéren, ami impozánsabbnak tűnt annál, mint amire emlékezett, vagy ahogyan ilyen-olyan képeken látta az elmúlt években. - Ki tudja… lehet Ennio lett az új keresztapa, onnan a pénz. Viszont akkor elbasztuk ezt a késés dolgot… -egyre inkább halkította a hangját, ahogy mellette Matteo lassította a lépteit az egyik ajtó felé közeledve. – Nem leszek boldog, hogyha egy macskát simogatva fordul meg a bőrszékével, egyik kezében whisky-vel, szájában szivarral, előre eső állkapoccsal a sejtelmes félhomályban -hadarta bohókás vigyorral, míg a másik az öklét emelte, és úgy verte azt az ajtóhoz, majd jószerint belökte azt maguk előtt, mintha a már említett „Keresztapával” ellenséges maffiacsoport kivégzőosztaga lettek volna. Szórakozottan mosolyogva hallgatta a Matteo és Ennio közti adok-kapok-ot, megragadva a kínálkozó alkalmat, hogy körbe sandítson a helyi nagyfőnök irodájában. Legalábbis elég erőteljesen iroda látszatát keltette, de egy pillanatig se fáradozott azon, hogy még a folyosón sétálva névtáblák után kutakodott volna, inkább homlokegyenest bízta magát barátja iránymutatására. Takaros volt, legalább annyira, mint Nico „buliruhája”. - Na jó, de kire nem? -kérdezte, mikor lassan Enniora vezette a tekintetét a fali ereklyékről, szavaival pedig arra a bizonyos italra reflektált. - Jaj, magadra ne vedd! -szörnyülködve fordult Matteo felé, vádlón emelve rá a kezét már sandított is vissza a leginkább megtermett olasz irányába, hogy rögvest árulkodni tudjon neki. – Volt pár óra, amíg nem tudta, mi zajlik a házam táján, mert éppen a kis hölgyikéjének udvarolt valahol Isten háta mögött kettővel, és még szemrehányást tesz, mert hazaérve pont Viola volt az első, akibe belebotlott, aztán hamarabb járt el a szája, mint, hogy én bármit tudtam volna neki mondani. Most meg az én idegeimen táncol azzal, hogy „elhallgatok előle aprócska, de annál fontosabb részleteket” -forgatta a szemét, hangját próbálva Matteo hangmagasságának regiszterére süllyeszteni, hogy túljátszva a másik sértettségét vegye fel a szerepét. Csak zsörtölődve ingatta a fejét a legfiatalabb felé, több szóra Ennio mellett azonban esélye se volt, viszont, mikor ő nevetett, úgy Lulu is vele együtt vigyorgott. - Hát… -alsó ajkának felvált bőrét csócsálva, szemöldökeit leheletnyit felvonva pillantott el Nico mellett, mintha, mint a filmforgatásokon lenni szokott, ott mutatta volna neki a súgó a választ. Ha valamivel hamarabb kerítettek volna sort erre a találkozóra, ezzel a programmal, úgy egy határozott „nem!” lett volna a replika, de azóta történt egy s más, ami elbizonytalanította, hogy kit és mit szeretne olyan odaadóan nézegetni… - Igazából soha nem jelentett -húzta fel tanakodva, néminemű bizonytalansággal a vállát, Matteora viszont szánt szándékkal nem nézett, szinte érezte a felőle jövő helytelenítést. – Nem szeretem az orosz ötöket -utalt az említett opera szerzőjére, Muszorgszkijra, és a társaságra, aminek egyötöd tagja volt. – Tudod, hogy az olasz „bel canto” és az utózöngéjének híve vagyok -vigyorogva utalt a sokat vallott nézeteire. Imádta az olasz triászt, Bellinit, Donizettit és Rossinit, akik a bel canto aranykorát szolgáltatták, de annál is inkább Verdit, akit tagadhatatlanul az opera legnagyobb mesterének gondolt, és aki mind közül a legkedvencebb zeneszerzője volt. A „kaszálni” és a „határba” szavak mentén egyre magasabbra emelkedett a szemöldöke. - Te csukott szemmel járkáltál odahaza vagy tavaly Barcelonában? A magunkfajta déliek így öltözködnek -mutatott végig magán, és bökött Matteo felé is. – De legalábbis divat a nyakba kötött pulóver, az ing, a hanyag elegancia, meleg ide vagy oda. Nem tudom, hogy a New York-i olaszokkal mi a helyzet, ők láthatóan még úgy néznek ki, mint nagyapám, de azt igen, hogy mi, tanulatlan hülyegyerekek többed magunkkal így öltözünk manapság, és így öltöztünk az elmúlt években is. Pedig aztán Rómát is alaposan befűtötték -tárta szét a karjait míg a tényeket közölte. Szerette ő azt a fajta stílust is, amit Ennio csempészett hármójuk közé, viszont, mint mindennapi viseletet, nem aggatta volna magára. Túlzottan „koncert” és „fellépés” látszatot keltett, így, mivel gyakorta fordult meg színpadon, ahol kötelező volt a talpig pingvin öltözet, jobb szerette a hétköznapokban a kevésbé puccos darabjait kihasználni a ruhatárának. Vagy legalábbis amik nem úgy puccosak, mint ahogy egy öltöny ki tud nézni. - Szerinted az ő készülődési metódusa közben volt idő bármit is inni? Aztán meg Violáék nem pakolgatják csak úgy ki a piákat a kiskorúak közé. Annyira meg még nem voltunk szomjasok, hogy rácuppantunk volna Bernardo dugikészletére -mert, bár a ház ura őrzött pár jó fogást a vitrinben, amik láttán Lulu is elégedetten csettintett, holott nem szerette a rövideket, de a kulcsot és annak hollétét nem kötötte az orrukra. És nem is kívánta volna felbolygatni a szívélyes vendégszeretetet azzal, hogy rájár a Rosso apuka gonddal gyűjtögetett alkoholállományára. - Minden zongora drága… igazából minden jó hangszer drága -húzta fel a vállát, szemei viszont elkerekedtek, mikor Ennio nagy kántálásba kezdett. – A 87. zsoltár a közösségek által Sion hegy magasztalásáról szól, amit Isten is a legjobban kedvelt a szentélyek közül – javította ki. Na nem, mert szentfazék lett volna -bár összességében nem volt hitetlen-, aki önként tanulta meg és tudta betéve a komplett bibliát és a daloskönyvet, viszont, míg önálló akaratából úgy nem döntött, hogy nem kíván többet templomba menni, mindig ott ült az anyja és apja között a testvéreivel, hittanra járt és egy időben a helyi gyülekezet gyerekkórusában is énekelt, amíg az ottani próbák nem ütköztek az iskolai renddel. Emellett a nyarakat se úszták meg, hiszen bármelyik nagyszülőnél is voltak, legyen szó Imelda nagyiról, vagy Gaena mamáról, mindig talpig díszben meg kellett jelenniük az istentiszteleteken, neki és Matteonak egyaránt, ezért az évek alatt más is ragadt rájuk, nem csak a kosz. - Mhm… -alsó ajkára harapott, hogy ne válaszoljon fogvégről. – Ennek ellenére mégis állandóan jár a szád -cukkolta, de már húzta is össze magát, mikor Matteo hirtelen felindulásból mellé csörtetett, mint egy bozótosból kigaloppoló vaddisznó, és már el is tulajdonította a söröket. Úgy, hogy már felszabadultak, a fejéhez kapta a kezeit és a száját húzva, résnyire szűkített szemekkel hallgatta a vad csörömpölést. – Oh mio Dio, vigyázz már jobban! -óvó tekintettel figyelte végig az italok útját, mikor másodszor is tulajdonost váltottak, és végül, ahogy annak lennie kellett, mint „házigazda”, Ennio volt az, aki végül pontot tett a gondolat végére, és felbontotta őket. Ellépve az ajtótól, konstatálva, hogy nem az elkövetkezendő percekben fognak kivágtázni rajta, hogy bevegyék a már sokat emlegetett Zöld Egeret, csípőjét döntve az egyik komódnak nézte végig, mit vacakol Ennio a szekrénnyel. - Ne bántsd már annyira azt a bort -fordult Matteohoz, míg félig feltehénkedett a támaszára, mellkasa előtt fonva össze a karjait. – Végül is megittad, nem? De. Jó, tény, hogy nem csak a vakbelem, de a májam is röhögött tőle, mert hát ha La Trattoria kaja, akkor a három korsó sörhöz van szokva, de… egynek jó volt -vonogatta a vállait, és mikor szeme sarkából látta, hogy Ennio, miután könyékig túrt a szekrényben, végül felegyenesedik, felé fordította a fejét. - Pedig már azt hittem, hogy majd adsz műanyag poharakat, és a nevünket is ráírjuk, mint anno a gyerekzsúrokon -vigyázva, mert tudta, hogy ha kiszaladna a kezéből, míg Nico átnyújtja, olyan taslit kapna jutalmul, hogy hazáig meg nem áll -mármint Rómáig-, elvette az üveget, körbeforgatta, hogy alaposabban megnézze, és csak a felszólításra veselkedett neki a kibontásnak. – Jól van már na! Ha már eddig ráértünk… -a dugó feszegetésétől erőltetett hangon szótagolta a szavakat, és csak akkor sóhajtott elégedetten, mikor a fa megadta magát, és kiszabadult az üveg csőréből. A felsorakoztatott poharak elé lépve, miután leszállt a komódról, egyesével töltötte színültig őket, ujjáról nyalva le az elszabadult cseppeket, hogy ne menjen kárba, ha már „az utolsó kortyig arany”. – Mmm, ez tényleg jó! -pillantott hátra válla felett Enniora, és az utolsót is megküldte a grappával. A három közül elvette a középsőt, majd, ha már mindnyájuk kezében volt pohár, úgy Ennio szónoklatával megemelte azt. - Egészség! -az utolsó utáni kortyot is kifacsarta a kis üvegcséből, összeszorított fogakkal szisszent, halkan köhögött, de mégis, elismerően bólogatott, ahogy nyelőcsövén végigszánkázott, és a gyomrát is felfűtötte a házi ital. Egy ideig még kóstolgatta az utóízét, csak aztán húzott az eltulajdonított sörből. Míg a ház ura magához ragadta a szót, az ő áldásával kísérve Lulu az öblös üveget kapta fel a komódról, és ha kellett, ha nem, mindenkinek töltött egy újabb kört, közben szeme sarkából a nagyszónoklatot levezénylő Enniot figyelte. - Mi van, a jó öreg yellowcab már nem dívik? Személyi sofőr kell? -nevetve tette le a grappát és cuppantotta az üvegre a dugót, és velük vagy nélkülük, de felhajtotta az újabb felest, amit szintúgy sörrel kísért. – Ha berendelnénk egy taxit, maximum öt perc és indulhatnánk. Komolyan itt akarsz még ácsorogni húsz percet? Mert én már mennék, és szerintem ő is -bökött Matteora, majd billentette az ajtó felé a fejét, erőteljes célzásértékkel. – A téma pedig még mindig felejtős. Már épp kezdtem elfelejteni a háklis szipirtyókat, erre te megint felemlegeted, holott kértelek, hogy ne tedd! -teremtette le, mégis szórakozottan vigyorgott rá, ahogy újfent megtámaszkodott sörrel a kezében az irdatlanul jó illatokat eregető olasz pálinka mellett. - Nem hívsz inkább taxit? -nézett a fiatalabbra, és csak remélni tudta, hogy beáll mellé, és kettő egy ellen alapon elébe nézhetnek az estének. Mindenesetre a sört a Bonetti papa portékájára cserélte, és Ennio felé billentve, hümmögve ajánlkozott egy újabb felesre. Ha már hárman voltak, akkor hármat kellett, hogy igyanak.
We remember all the times we had together, and as our lives change, come whatever, we will still be friends forever!
- Sajnálom, családi élet velejárója. Ha akarod, ha nem, ígyis-úgyis az orrod alá fogják dörgölni azt, hogy kinek éppen mi megy végbe a testében… - kárörvendő vigyorral pillantott Luciano felé, kinek pont olyan savanyú volt az arckifejezése, mintha egy túlontúl citromos limonádéba kortyolt volna. Egy probléma volt csupán: nem sokra rá, ő maga is hasonlóképpen tetszelgett előtte, mihelyst Loretta, és a felé teljesítetlen elvárásai kerültek szóba. - Már megbocsáss, de… kérdem én, ha anyámmal minden nap beszél, mert tegnap is, tegnap előtt meg az előtt is hallottam, hogy hosszú órákon át káráltak, de azt azért hozzá tenném, hogy minden alkalommal feszt ugyan azt hajtogatták… akkor nekem miért is kellene felhívnom őt? Mi újat tudnék neki mondani azon kívül, amit anyám már úgyis elmond neki elejétől a végéig? – soha nem értette azt a fene nagy elvárást, hogy mindig, mindenki adjon számot a saját napjának folyamáról és történéseiről. Legközelebb már azt is hozzá kell sorolnia, hogy hányszor használta a mosdót, vagy épp mit csinált unalmas óráiban, mikor nem volt otthon senki?... köszönte szépen, de szeretett volna egy kis inkognitót magának, és nyugalmat. Már önmagában az, hogy az anyja és a nővére ott volt vele több volt annál, mint amit jó szívvel eltudott, vagy éppen el akart viselni. - Igen, te, mert te engeded a nyakamba őt azzal, hogy nem válaszolsz neki semmire. És amiben te benne vagy nyakig, abban biztos, hogy én is kiveszem a részem, pedig Isten lássa lelkemet, „én megmondtam”, hogy mit csinálj és mit ne csinálj, de te nem hallgattál rám. Pedig látod, a próféta szólt belőlem! Megint. Ami meg a szituáció- és helyzetgyakorlatot illeti, az én esetemben soha nem jelent jót, ellenben füllentésként fognák fel, amit pedig, ha valaki, hát Loretta pikk-pakk kiszúrna – rémes hazudozó volt. Egyetlen egy szó, amit aztán egy szemlesütés követett, vagy pár másodpercig tartó „öhm”, elég volt ahhoz, hogy nyakon csípjék és leverjék rajta, megint hazudni próbált. Tehát, huszonöt éves korára végre valahára benőtt a feje lágya, és hűen tartotta magát ahhoz, hogy inkább elmondja mindig az igazat, hamarabb szabadul. Most viszont komoly problémába ütközött: mégis, hogyan árulhatta volna el a legjobb barátját?! A maradék idő vad duzzogással telt el, s nem csak a házban, de az Enniohoz vezető úton is, aminek végeztével próbált végtelenül határozottnak és továbbra is komolynak tűnni, mígnem a fiú által hozott szürreális hasonlatot hallva a kezdeti szigorának nyoma veszett, és szélesedni látszott a semmiből előbukkanó vigyora. Szeme mellett nevetőráncok kezdtek kibontakozni – Te tényleg nem vagy normális. Néha nem tudom, honnan dől belőled ez a sok baromság! Ilyenkor valami zárlat keletkezik idebent? – kocogtatta meg Lulu halántékát a szemüvege bal szára felett, vigyorát pedig ez idő alatt képtelen volt letörölni a képéről - de… most, hogy jobban belegondolok…sssszz… azt hiszem, hogy hatalmas mázlink van, hogy ezt még nem találták fel, és sanyarogni kell a messengeren, meg a postafiókokon, itt-ott hagyott üzenetekkel. Na jól van – paskolta meg a nyakát – menjünk, szerintem már így is a bögyében vagyunk. Az igazat megvallva, már előző alkalommal se volt biztos abban, hogy miféle teátrumban fogja a tiszteletét tenni, hiszen köztudott, hogy egy üzlet beindítása, és nem csak a zeneiparban de bárhol, rengeteg időbe és többek között anyagi tőkébe fáj. Ezek alapján pedig, bár mindvégig támogatta a fiút ahogy tudta, valahol arra számított, hogy az első egy-néhány évét gyakornokként fogja tölteni valamelyik stúdióban, a kezdeti hónapokban futrinkaként, majd szépen haladt volna felfelé a ranglétrán, fokonként. Amit pedig, ha letudott, további hosszú évek múltán jutott volna el addig, hogy meglegyen a saját stúdiója, ami az egészen aprócska, egy-két termes és silány minőségű holmikkal megtömött, valamelyik mellékutcában elrejtett, pinceszinti épületbe került volna. És ezt kezdte volna szépen lassan felhúzni azzá, amit akkor és ott, Matteoék már láthattak. Ám ez megközelítőleg tíz, tizenöt év munkáját jelentette volna, főleg, ha azt vesszük, hogy a fiú mégse amerikai állampolgár. Hogy miként jutott Ennio mégis ilyen gyorsan egyről a kettőre? Hogy ment neki ilyen jól a biznisz, olasz állampolgárként, két év távlatában? Ötlete se volt, és talán joggal merül fel benne a kérdés azóta is, hogy amit látnak az legális egyáltalán? Vagy valamiféle bűnrészesei lesznek ennek az egész kalamajkának, és majd jól kitoloncolják őket is az USA területéről? Minden bizonnyal újjá éledt benne a paranoiája. - Hát… tudod, hogy itt azért annak idején elég rossz megítélése volt az olaszoknak a maffia és egyéb alvilági „nagyhatalmak” miatt. Nem biztos, hogy ilyen lelkesen humoroskodnék a témával, mert valamelyik éjjel levágott lófejjel fogunk ébredni. Remélem nem szeretnéd – a hangja sejtelmes volt, orra alatt viszont vigyorgott, s úgy könyökölt Luciano oldalába, majd ugyan olyan határozottsággal lökte be maguk előtt az ajtót, hogy onnantól kezdve homlokegyenest rohanjanak bele az istentelen, rájuk jellemző adok-kapokba. - Könyörögve kérlek, tölts el te is hat napot az anyám és Viola néném, na meg a boszorkányhóhérjaik társaságában, és máris megfeledkezel arról, hogy mi fán terem a káromkodás, úgy kinevelik belőled. Tudod, nekik mindent szabad, neked pedig kuss a neved – forgatta a szemét pont úgy, ahogy azt Violáéknál is tette, mind ahányszor az anyja alápirított, mikor a kelleténél trágárabb módon fejezte ki magát egy helyzet kapcsán. - Igazán kösz – mérte végig „ezért megfizetsz” pillantással Lulut, s annak arcán akadt meg a tekintete. Beszédes volt, annál inkább csalódott, hogy még ilyenkor is képes elővenni Oliviát, és ezzel kelni a saját maga védelmére. De mielőtt, még bármit hozzáfűzhetett volna, már szívta is fel a tüdejét - Nanana! – hörrent. Mutató ujja úgy lendült a levegőben, mintha egy nyílvesszőt igyekezett volna kilőni, egyenest Ennio szemei közé – ahhoz mérten amilyen a többi volt, igenis, sok ruha volt rajta! Most miért? Mi látszott ki belőle nagy összességében? A lába, meg a hasából valamennyi. Amúgy meg – pillantott Luciano felé – hozzáértem? Tapogattam bármikor is? Te, hogy emlékszel? Tudtommal nem… jó, egyszer hozzáértem a csípőjéhez, de ahhoz mérten úriember voltam. Két lábon! Itt viszont aligha tudom elképzelni, hogy majd ilyen jó modorú, szerény természetű TÁNCOSNŐK lesznek. Mert ő az volt apukám, táncosnő, nem pedig egy magát ide-oda tekergető kéjnő – talán volt valami emelkedettség, némi sértettség a hangjában, ettől függetlenül egész nyugodtnak hatott, ahogy a maga stílusában igyekezte jobb belátásra téríteni a másikat, de annál is inkább kikérni magának a feltételezések zömét. Valahol mindig is zavarta, hogy kaszanovaként tartotta őt számon a másik, holott soha nem szállt virágról virágra. Amikor volt valakije, amellett hűen kitartott, máskülönben csak nagyon ritkán borult bele mások ágyába. - Amennyi idiótával vagyok körülvéve, komolyan elgondolkozok néha azon, hogy beállok valamelyik hitgyülekezetbe, vagy kolostorba vonulok egyik-másik szerzetesrendhez– prüszkölt haragosan és lemondóan, miközben a másik úgy rángatta őt ide-oda, mint egy magatehetetlen rongybabát. A továbbiakban viszont bölcsebbnek látta a hallgatást. Megszokta már, hogy okosabb csendben maradni, ha az a kettő egy fedél alatt tartózkodott, s csak időközönként volt lehetősége hozzáfűzni egyet s mást a szavaikhoz. De ez alkalommal az elhangzottak megjegyzés nélkül maradtak, inkább azt figyelte, ahogy Ennio bizonyos véleményeit követően Lulu arckifejezése sorra változott. Az egyre emelkedő szemöldöke nem csupán az értetlenségről ordított, de egyfajta nemtetszés és neheztelés is megbújt benne. Csendes megfigyelője lett hát a társalgásnak, mígnem magához vette a szót. - Ezek a tudatlan hülye gyerekek, majd’ tizenöt éve ide járnak a nagyvárosba. Gyakorlatilag a második otthonunk már New York. Itt aztán lát az ember díszbuzit, tökig kinyalt cukrosbácsit, rongyokba öltözött hipstert és más egyéb létformát, épp csak a szkafander hiányzik egyikről másikról. De az biztos, hogy egy magunk korabelit se láttam még szórakozni menni pub-ba, kocsmába, tetőtől talpig „csiniben”. Mert nem szokás. És főleg, mint mondtad, meleg van, és itt nem a szerelem fűt, meg a déli szenvedély, hanem a hülye aszfalt meg a retkes, mocskos benzingőz… ergo, ezek a laza ingek pont arra jók, hogy ne akarjon befülledni a picsánk. Hidd el nekem – mutatott Enniora - ezek sokkal jobban szellőznek és épp csak olyan, mintha tök meztelenül lennél, közben mégis ápol és eltakarja azt, amit kell – mellkasa előtt karba tett kézzel, egészen szigorúan méregette őket, mintha legalábbis így akart volna alápirítani egyiknek-másiknak, viselkedjenek már normálisan, felnőtt ember módjára – a pulóver kiegészítő. Délies, laza, lezser elegancia. Odahaza, bár nem tudom mennyire zabálta már fel az agyadat Amerika, de pont olyan kelléke a férfiak ruházatának, mint a nőknek a fülbevaló, a karkötő vagy épp a cipőhöz illő táska…márpedig egy táskát se húzol magadra ugyebár, csak hordod magaddal – nem volt benne biztos, hogy ez esetben inkább Lucianonak kelt a védelmére az arckifejezését látva, vagy pedig a saját maga büszkeségét óvta és védte a fejükhöz vágott „tanulatlan hülye gyerek” jelzőt illetően? - Bocs, legközelebb majd csipkedem is magam miközben készülődök, jó? – tért vissza az élet a vigyorába – amúgy meg, elég nagy kultusza van az amerikai kávéknak is. Attól függetlenül, hogy nem rajongsz értük, még nem jelenti azt, hogy szarok. De, csak úgy megjegyzem „nem mellékesen” megint, hogy még mindig tizenöt éve annak, hogy Manhattan a második otthonunk – gondolt itt az aktuális iránymutatásra, hogy miként válogassanak a kávézók, pont úgy a kávék között. Mintha ők amúgy nem lettek volna tisztában vele, hogy melyik utcasarkon melyik kávézót érdemes választani. Úgy ismerte New Yorkot, de főleg Manhattant, mint a tenyerét és annak vonalainak rajzolatát. Tény és való, hogy bizonyos negyedekbe még nem volt lehetősége eljutni, de voltaképp nem is akart. Viszont azt az időt bőven volt lehetősége Manhattanre fordítania. A későbbiekben viszont ismételten a jótékony hallgatásba menekült, bízva abban, hogy a másik kettő képes lesz kellő értelemmel megbeszélni a temperamentumukból adódó nézeteltéréseket. Mert igen, ki-ki mindig talált valami hozzáfűzni valót a másik gondolataihoz, vagy éppen megcáfolni valót. Furcsa és értelmezhetetlen volt számára az, hogy bár annak idején, Luciano volt az, akinek hála Ennio és Matteo elásták a csatabárdot, mégis ők voltak azok, akik folyamatosan nyúzták és tépték egymás idegeit. Már-már hobbinak tűnhetett a két fiú között az ilyesfajta kommunikáció, noha ő maga egyre nyilvánvalóbbnak látta azt, hogy az, amit jelen állás szerint Ennio csak és kizárólag a megszokott csipkelődésnek gondolt Lulu részéről, az több volt ennél. Látta az arcán, a testtartásán. Hallotta a hangjának lejtéséből, a benne újra és újra felcsendülő furcsa, csak nagyon ritkán tapasztalt élt. Lulu feszült volt. - Jól van, elég lesz a sok sületlen dumából! – pörkölt alájuk dörgedelemmel, és a Lulutól elkobzott söröket mérhetetlen elánnal tolta a harmadik fiú kezébe, „tegyél is végre valamit, ne csak a szád járjon!” szidalommal a tekintetében – amúgy nem. Egyszerűen nem volt mire, és miért igyak. Néha nem árt egy kis szünetet tartani két „elborulás között”, mielőtt ténylegesen azon kapja magát az ember, hogy elitta a máját, vagy a szüleinek minden vagyonát. Tudod, hányattatott sorsú egyetemisták vagyunk, bocs…. én csak leszek, szóval mértékkel van itókázás. A bort meg nem bántom, egyszerűen nem tudok napirendre térni afelett, hogy Vito újonnan a desszertboroknak áldozza minden idejét. Annó már csinált belőle háromfélét. Nem elég az? – sértette a férfiúságát és az ízlését is, bár tagadhatatlan volt, hogy igazán ízletes, gyümölcsösen zamatos művet készített a nagybátyja, aminek érdemeit nem vehették el tőle. Ettől függetlenül mégis egy túlértékelt, túlédesített, szerény alkoholtartalommal megspékelt eperszörp volt, nőknek. Karba tett kezekkel andalgott ő is közelebb, majd amint előkerült a sörnyitó, fülhegyig érő vigyorral koccintotta hozzá könyökét Luluéhoz - Nézd a felvágóst – bökött felé a fejével – már nem elég a sarki kisboltos, egyszerű fém sörnyitó, neki névre szóló, személyre szabott kell. Ezt nevezem apukám – pimaszkodott, s nem csak a hangjában, de a tekintetében is megbújt a kisördög. Matteo alapjáraton nem volt egy kekeckedős fajta, ám ha a helyzet úgy hozta, bárkibe képes volt belekötni, főleg a baráti társaságán belül. Türelemmel várta, míg Ennio a szekrényben matatott, majd pedig előcsúszott egy jó néhány éves ital. Hümmentve biccentgetett aprókat és maga felé legyintett, így próbálta megerősíteni a fiút a portékája felől. - Elő vele – virult ki a képe, ám egy pillanatra megütközött a sör-pohár kettősön – ki issza manapság pohárból a sört? Még jó, hogy nem valami antik régiséget, valami helyes kis míves porcelán teáskészletet készítenél elő hozzá… ilyen makkos cipő után chhh – ciccentve fanyalgott, s már hajolt is közelebb Lucianohoz – érzem a feszültséget… és szerintem te is a tetteid súlyát, mi lesz, ha kiöntöd? Hmmm… Te Ennio? Nincs véletlenül egy köteg törlőkendőd, hogy letöröljem a homlokát? Olyan ideget ültettél bele, menten összecsinálja magát. Ne aggódj – csapott sátáni vigyorral Lulu hátára – ha kicsöppen, azt is felnyaljuk. Na töltsed, töltsed! – noszogatta. Amint megtöltötte mind a három poharat, belekapaszkodott az egyikbe, komoly ügyet fordítva arra, nehogy egy csepp is kibillenjen belőle, főleg a torkából felszökő, szórakozott horkantás hallatán, ami Ennio hű szónoklatát illette. A pillanatra beállt csendre csak legyintett, hiszen jól látható volt, hogy a másik arra vár, hogy esetleg ők is mondanak még valamit. - Szerintem mindent elmondtál… és még annál is többet, ha már a szomszédasszony valagát emlegeted – emelte ő is a poharat koccintásra, és velük egyszerre döntötte azt magába. Együtt sziszegtek, és huhogtak, másszor pedig köhintettek – atyám… jó. Nagyon jó! Jöhet még – tartotta maga elé a csepp kis kupicát, s bár nem bízott magában annyira, mint ahogy Lulu szó nélkül töltött még egy kört, de elnézve a másik kettőt – főleg elhallgatva őket – tudta, hogy inni kell. Sokat. - Nahneeeem! – kelt ki magából majdhogy egyszerre Lucianoval, annyi különbséggel, hogy míg az meglehetősen szórakozottra vette a formát és a hangsúlyt, az övében volt valamiféle fortyogás is – ne haragudj, de nem akaródzik tovább itt ácsorogni, pláne nem húsz perceket, hogy Dariora várjak, akinek amúgy pont olyan neve van, mint egy gyilkológép maffiózónak. Tudod, a munkahely intézménye maradjon a sajátja. Kötelezettségeket illető hely ez, még ha szakmabeli is a dolog, na meg nyilván szenvedélyen alapuló – kalimpált maga előtt a levegőben, teli pohárkával – nem töltünk el italozgatva túl hosszú időt. Szóval fogod szépen a sátorfádat meg ezt! – fogta marékra a korábban kibontott sörét, amivel neki még nem volt lehetősége enyhíteni a Grappa, torkát és egész nyelőcsövét maró, égető utóéletén – és menjünk! Hívunk egy csinos sárga taxit valami idióta indiai sofőrrel, mint a filmekben, és mire leérünk már itt is lesz. Nem kell szegény Dariot befogni és felvágni, hogy neked ilyenre is futja, mi meg sétálgatunk itt olaszos lezserséggel fel és alá a nagyvárosban, vagy meglovagoljuk az ezeréves metró szerelvényeket. Térj vissza kicsit a mi világunkba, szakadj le az alkalmazottjaidról, és légy te is egy este erejéig az a parasztlegény, aki otthon is voltál, mikor át kellett baktatni velünk a három utcával arrébb lévő kocsmába, ezer másik egyetemista közé. Nem ám itt úri legényeskedsz! – keze már túrt is a farzsebébe, s hívva egy taxit, megközelítőleg hét percen belül már abban ücsörögtek, egymás mellett, összekucorodva, mint a koszos malacok. Mire pedig a Dario által ígért húsz perc letelt volna, már ott tobzódtak az Ennio által oly nagyra tartott, Zöld egér szórakozóhely előtt… - Na! Sokáig tartott idáig eljutni, azért hagyjuk meg...
Nonno mindig az a fajta bölcs volt, aki mindamellett, hogy mondott okos és jó dolgokat, azért elég sokat hamukázott is. Nem hiába tartották Catanzaro déli részének, ahol éltünk, az egyik legnagyobb lókötőjének.Mármint a maga idejében. Remek ügyvéd volt, tartották róla akkoriban, ugyanakkor a legnagyobb hantás is egyszemélyben. Úgy tudott sztorizni, hogy aki hallgatta, tényleg elhitte, hogy akár egy szavai is igaz lehet annak amit mond. Pedig a legtöbbje csupán kitaláció, mese, handabanda. Mégis a nők bevették, a férfiak meg egyszerűen elhitték amit mond.”Bízd csak rá Umberto Bonetti-re, ha valakiről valamit el akarsz híresztelni. Majd ő kerekít mellé mesét.” Aztán ez az egész mintha eltűnt volna abban a pillanatban, hogy megismerte Amelia Tozzit. Onnantól befejeződtek a mesék, és a mindenféle kitalációk, mert Nanno aztán vasmarokkal fogta az öreg tökeit, és nem átallott rálépni ha megint azon kapta, hogy a környékbelieken köszörüli, asszonyokat megszégyenítő pletykás nyelvét. Aztán ahogyan az évek múltak, ahogyan anyám megszületett, Nonno is egyre komolyabbá vált, kivált akkor amikor az önállósodás útjára lépve megnyitotta a saját ügyvédi praxisát. Egy dolgot azonban soha nem felejtett el: azt a klott gatyás parasztgyereket, aki a fövenyből ráragadt, homoktól koszos kezével két pofára ette a sárgadinnyét a negyvenfokos rekkenő dél-olasz hőségben, akinek nem számított egy szál hátizsákkal nekivágni a közeli erdőnek, vagy éppen leugrani ejtőernyővel egy repülőből, ha a kedve éppen úgy tartotta. Nonno sosem felejtette el honnan indult, és hová vitte el a tehetsége és az önmagába vetett hite, meg az a kezdőtőke, amit az apja bízott rá, és amihez nagykorúsága okán jutott hozzá. Nem volt az sok, és azt is tudta, hogy ha kockára teszi, és végül mégsem jön be, akkor fogalma sincs, hogy mihez fog kezdeni magával. Milyen különös, hogy a történelem most velem ismétli önmagát, talán azzal a különbséggel, hogy én, messze a távoli otthonomtól néha már egybemosódom ezzel a világgal. Nem akarom, és tiltakozok is hangos szavakkal ellene, ha valaki azt merészeli mondani rólam, hogy selyemöltönyös puccos amcsi pimp lett belőlem, és ha nem éppen azon barátaim közé tartozik, akiket kedvelek, valószínű kapna egy jól irányzott maflást. De ha azt vesszük most sincs több a birtokomban, mint akkor amikor idejöttem, de keményen fizetek azért, hogy egyszer majd az enyém legyen. Nonno mindig úgy tartotta, hogy a férfi, aki elfelejti a helyet ahonnan jött, ha elfelejti milyen az otthon, ha elfelejti a világot, amibe született, az elveszett ember. A semmi közepén lebegő hazátlan senki. Én nem voltam ilyen. Nem akartam ilyen lenni. Egy hónapja voltam már az Államokban egykor amikor először segítséget mertem kérni, akkor is veszett rosszul éreztem magam. Nem szeretek szívességet kérni, ellenben két kézzel szeretek adni azoknak akik fontosak nekem. Büszke vagyok arra ahova eljutottam, és ahogyan eljutottam. Minden bizonnyal még évek múltán is a jelzálog cetlik maradványait fogom felköhögni, és nem is hiszem, hogy csoda nélkül ebből a végtelen spirálból ki fogok tudni mászni, de nincs okom panaszra. Megmaradtam annak aki eljött otthonról, én legalábbis így láttam. Ma este nem felvágni vagy hencegni terveztem a barátaimnak, hanem megosztani velük mindazt amim volt. Olyan helyre akartam őket elvinni, ami nem közönséges, ami a jóízlés határán belül van, és ahova alapvetően nem mindenki ülhet be. Lerészegedni egy olcsó bronxi lebujban is le lehet, ahol két dollárért a lányok azt csinálnak amit csak kér az ember időkorlátok nélkül, de az igazság az, hogy nem ilyesmit terveztem. Sőt! Nekik akartam adni mindazt amim volt. Támogatni őket ha szükséges, ott lenni mellettük. Mert én most már megtehettem, és nem felejtettem el, hogy volt idő, amikor éppen olyan legatyásodott egyetemista voltam én is aki az apja pénztárcáján csüngött mint a kismalac a kocán. Talán észrevétlen fut át a büszkeség méltatlan hencegésbe, pedig pusztán a viccelődési, tréfálkozási szándék vezet, azonban az már az elején feltűnik, hogy amíg Lulutól a megszokott osztást kapom, Matteo valahogyan a háttérbe vonul, legalábbis egy ideig. - Hogy mi? Hát nem tudom báttya, tőlem ez olyan idegen mint Lucifertől a szenteltvíz.- csóválom meg a fejem a pulóver említésére. - Rómában mikor is jártam utoljára? Igen….amikor hozzád menekültem Belli haragja elől. De akkor is a saját életemet féltettem, semmint azt vizslattam volna, hogy ki hogyan öltözik. Két év pedig nagy idő, itt meg aztán főleg. Az itteni olaszoknál nem tudom mi a divat, amúgy sem szokásom követni. Azt tudom, hogy megszoktam az elegánsabb darabokat, főleg ha állandóan tárgyalásokra járok, és nincs kedvem annyiszor átöltözni.Mondjuk azért megnyugtatásul, otthon én sem éppen talpig Armaniban járok.- vigyorodtam el, aztán én is Matteora néztem, ahogyan Lulu és hümmentettem a készülődési szokásokat illetően. Tény, hogy amikor bárhova is mentünk egykor, mindig rá kellett várni. A tökéletesen belőtt haj nélkül nem ment volna sehova, ez alap volt nála. Lulu is adott a külsőségekre, én voltam az talán, aki szinte soha nem tudott alkalomhoz illően megjelenni, de nekem pont ez volt a stílusom. Kitűnni. Mostanság azért már ez sem feltétlen jellemző rám. Csak vigyorgok azon, ahogyan ők ketten a bor és a gyümölcsbor körüli különbözőségen perlekednek egy rövidet, ami nem feltétlen perlekedés, mindenesetre a mosolyom töretlen marad. A grappa-t tényleg fontos alkalomra tartogattam. Lehet, hogy lett volna ettől fontosabb is, én azonban örültem, hogy itt vannak a barátaim, ahogyan annak is, hogy valóban megvendégelhetem őket úgy, ahogyan mindig is akartam mióta idejöttem. Csak valahogyan az alkalom elmaradt. Mikor Matteo előkerül a nagy csendességből már érződik abból ahogyan megszólal, hogy valami nem frankó. Akkor azonban még nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Lehet, hogy később sem kellene, de az a fajta ember vagyok, aki egy ideig elviseli ha cincálják a bajuszát de a sokadik után váratlanul és majdhogynem minden átmenet nélkül robbanok. Kivált ha valaki egy olyan személyt vesz górcső alá, aki számomra fontos. Az ittlétem egyik, ha nem a legfontosabb figurájává nőve ki magát. Most azonban még Lulura vigyorgom a műanyag poharak említésére. - Nem azért volt ráírva a nevünk a gyerekzsúrokon, hogy mi tudjuk kié, hanem, hogy az apukák, akik ott kódorogtak közöttünk limonádéval - emeltem meg a kezem, imitálva egy sörös palackot amit párszor meg is döntögettem a szám felé pantomim formájában - nehogy a miénket is felhörpintsék. Nálunk Catanzaroban legalábbis volt pár ilyen születésnapi zsúr. Ajjaj de mennyi! Volt amiről az anyám úgy vitt haza, mert telefonáltam, hogy el akarok menni, mert az egyik bácsi éppen a kecskerágó bokrot ölelgeti és öklendezik, és lehányja az óvodás társam ki műanyag traktorát.- miközben Lulu bontotta a grappát én szóval tartottam a sztorizgatásommal. Közben Matteo beszólogatására is válaszoltam. - A makkos cipőm is bele tud állni a tökeidbe báttya, ha tovább szekálsz, elég legyen!- figyelmeztettem most még barátian, és úgy tűnt egy darabig ért is belőle. A három felest szétosztottuk testvériesen. - Dario nem személyi sofőr, hanem a barátom. Vagy felétek már nem divat, hogy az egyik barát elviszi valahova a másikat? Aki aztán viszonzásképpen a másikat hajnal kettőkor vakarja össze egy szórakozóhelyről, ahol kicsit túlitta magát nagy bánatában? Hogy mellé még a kollégám is. - emelkedett meg a két vállam, és ejtettem vissza, meg széttártam a kezeimet. -Evvan, báttyák!- végül aztán úgy tűnt, hogy beadom a derekam, menjünk taxival, bólogatok is Lulu szavaira, talán ez lesz a legjobb mindenkinek, én csak jót akartam. De ha nem. Hát nem erőltetem. Azonban az a vihar előtti néhány fuvallat ami megcsiklandozta a tarkómat Matteo mondatainak képében kezdett egyre inkább gyűlni bennem, és amikor Dariora tett egy nem gyengén sértő megjegyzést, majd utána a fejemhez vágta, hogy nem vagyok az aki régen, akkor robbantam. Nem szóltam én egy darabig semmit, hagytam, hogy végigmondja amit akar, hagytam, hogy magához ragadja a grappát, de az arcom elég beszédes volt. Lehunytam a szemeimet, mély levegőt vettem, hagytam, hogy a tüdőm megteljen vele, majd még mindig csukott szemmel kifújtam azt. Fél miliméter és az évtizedes barátság tartott vissza attól, hogy megkínáljam Matteot egy olyan parasztlengővel, hogy Lulu is belesüketül mellette.Nagyjából egy perc telhetett még ezzel a metódussal, és amikor végül a zsebéhez nyúlt egyetlen mozdulattal löktem el magam az asztaltól, és kaptam fel az első széket ami az utamba került. Úgy a falhoz csaptam, hogy darabjaira tört, és minden eleme ezerfelé szállt a szobában. Mint egy feldühödött bika, aki menten képes lenne eltaposni azt aki az útjába kerül úgy indultam meg Matteo felé, ám mielőtt Lulu vagy ő azt hihette volna, hogy akár bántani is akarnám, megtorpantam tőle alig egy karnyújtásnyira, és megemelve a kezem rámutogattam.Veszett dühös voltam, és hadarni kezdtem olaszul. - Dario a barátom és nem csupán az alkalmazottam. És senki, még te sem engedheted meg magadnak, hogy így beszélj róla! Te beszélsz itt nekem megjátszásról, miközben úgy sértegetsz valakit, hogy semmit, szart se tudsz róla? - egyre emeltem a hangerőt érezhető volt, hogy szépen egy szintre kerül majd azzal az érzelmi felindultsággal amiben éppen vagyok. - Megvádolsz engem azzal, hogy nem az vagyok aki voltam. Igen Matteo, nem az vagyok. Nem pont az. MIért te talán semmit nem változtál a parasztgyerekhez képest aki voltál? Szart nem! De én eljöttem ide és felépítettem valamit, elértem valamit, amit ma este a barátaimmal akartam megosztani. Nem felvágni akartam vele, hanem megosztani. Érted ugye a különbséget? - fújtatva vettem a levegőt, nem csak az indulat, de a csalódottság is gyűlt bennem, mert fogalmam sem volt róla, hogy az egykori és a mai napig jó barátnak gondolt cimborámmal mégis mi a fene történt? Mikor egy másodpercre elhallgattam, oldalra fordultam Lulu felé, és a tekintetem, bár még mindig szikrákat szórt, azt üzente felé, hogy ne aggódjon, nem kell lefogni, nem fogok nekimenni Matteonak, de nagyon közel vagyok hozzá. Picit talán meg is ráztam a fejem. Talán most, Lulu láthatta az arcomon, hogy a haragon túl valami más is van. Fáj. Hogy ezt mondja, hogy ezt gondolja, hogy fogalma sincs róla hogyan és milyen áron jutottam el idáig. - Én lemondtam az álmaimról, mert le kellett. Mert az apám azt az egyetemet nem volt hajlandó fizetni, ahova én menni akartam, ahova te, meg te mentetek.- mutogattam először Matteora, majd Lulura. - Egyetlen menekülési utam, és az, hogy a zene ne tűnjön el az életemből, hogy ha kerülők árán is de azt csinálhassam majd egyszer amit akarok, az jelenleg ez. Tudod milyen szembeszéllel szemben pisálni? Ilyen. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy úri legény vagyok, mert ezt nem a seggem alá rakták, hanem megdolgoztam érte….és még fogok úgy kétezer évig.- erős túlzás nyilván, de ha összeadjuk az adósságleveleket, akkor látható, hogy egy fél élettel tartozom a banknak. - És most hívd azt a taxit, ‘szom bánja!- indultam el mellette, és a haragom újabb levezetéseként a meglepetés erejét használva martam ki a kezéből a grappás üveget amelyből egy jókora kortyot húztam, és szinte hátra se nézve, függőlegesen dobtam hátra, remélem van valamelyik olyan ügyes, hogy elkapja valahogyan, mert ha nem, akkor a földön landol. Jelenleg még az sem érdekel. - DARIOOOOOO!- üvöltöttem végig a barátom nevét a folyosón, és ha előkerült jeleztem neki, hogy menjen nyugodtan haza és megköszöntem, hogy szükség esetén elfuvarozott volna bennünket. De ha nem hát nem. - MI LESZ MÁR? ITT ROHADJAK MEG A FŐBEJÁRATNÁL?- kiáltottam vissza türelmetlenül a másik kettőnek még mindig haragosan és teli torokból, várva, hogy előkerüljenek. A taxi megérkezéséig és a taxiban sem szóltam se Matteohoz, sem Luluhoz. Előre ültem, lehetőleg még annak a lehetőségét is kerülve, hogy a szemkontaktust fel kelljen venni velük. A Zöld Egér a nevéhez méltó méregzöld fényei alatt állva a főbejáratnál azonban megtorpantam és eléjük álltam. - Akkor tisztázzuk! Bemegyünk oda...és ha együtt megyünk, akkor semmi személyeskedés, semmi beszólogatás. Matteo, ha nem tudod megállni akkor hívj egy másik taxit és mehetsz is haza. Nem tudom mi a picsa bajod van neked ma, hogy belém állsz, de kurva gyorsan fejezd be! Lulu? Te hogy döntesz?- fordultam a másik cimborám felé, aztán megint Matteohoz intéztem a szavaim. - Te pedig ha a mostani húzásodért nem tudsz vagy nem akarsz bocsánatot kérni, akkor azt is felejtsd el, hogy valaha barátok voltunk. Mert egy barát őszinte, de nem tapló. Szerettem volna még elmondani, hogy a sértés soha nem egy idegentől fáj a legjobban, hanem egy olyan baráttól, aki mindent jelent.Végül hátat fordítottam nekik, rájuk bízva a döntést, hogy velem tartanak vagy elmennek. Na meg azt hiszem az eddigre lassan elhatalmasodó csalódottsággal vegyes érzelmi felindultságot is nehezen tudtam palástolni.Belöktem magam előtt a lengőajtót, és a zene szinte kitüremkedett egy pillanatra az utca betonja elnyelte a kellemes, lassú ritmusokat. Megigazítottam az ingem, és körbepillantottam. A hely még mindig le tud venni a lábamról. Egyszerre volt hangulatos és egyszerre volt meg benne a harmincas évek szesztilalmának különös atmoszférája. Kicsit olyan érzése volt az embernek, mintha egy tiltott korba cseppent volna. Bent a neonzöld és a folyékony, csillogó fekete színek domináltak. Édes illatok keveredtek, a koktélok aromájával, vagy éppen a lányok hajának sampon illatával. Középen egy hatalmas pultsziget foglalta el a helyet, a falak mellett apró boxokban voltak az asztalok. Hátrébb egy apró szinpadon fellépők szórakoztatták a közönséget, a táncolok pedig az óriási körplaccon mozoghattak a zenére. Pultszigeten álló rudak még üresek voltak, az extraműsor később kezdődött. Megtorpantam és hátranéztem vajon a srácok követnek, vagy inkább úgy döntenek, hogy elmennek.Pokolian hiányoznának, de nem az a fajta vagyok aki visszaszívja amit mondott.
Határozott elképzelése volt annak kapcsán, hogy mit remél az estétől… felhőtlen, határok nélküli szórakozást, minőségi időt, amit a két legjobb barátja társaságában kíván elkölteni semmitől és senkitől nem zavartatva. Ez az ideája egyhamar dugába dőlt, mikor az első hívás Loretta részéről befutott a telefonjára, és azt nem egy, annál is inkább tizenhárom követte, hogy megalapozza az általános feszültséget nem csak az adott témában, de az előtte álló órák értelmében is. Szerette volna semmissé tenni a benne munkáló frusztráltságot és ideget, kizárni a família és a családi barátok köttette pletykákat, a telefonját, hogy érvényesíteni tudja az akaratát, miszerint elszeparálódik minden, a kikapcsolódását mérgező tényezőtől, lenémítva csúsztatta a zsebébe és onnan leghamarabb csak másnap kívánta azt elővadászni. Azzal, hogy kilépett a házból, de legalábbis attól fogva, hogy átlépték a Grandi Pub főbejáratának küszöbét, és a portásúr közbenjárásával elnavigálták magukat Ennio irodájáig, minden figyelmét annak a kettőnek kívánta szentelni. Örült az újbóli viszontlátásnak, és ezt, ha más nem, fültőig érő vigyora mutatta. Az Ennioval általános civakodás, egymás indulatainak felpiszkálása első pillanattól kezdve jelen volt, mégis többet hordozott a baráti heccelésnél, de nem kívánt neki a szükségesnél nagyobb figyelmet, és szemöldökének értetlen, olykor megbotránkozó ráncolásánál több és látványosabb, hangzatosabb megnyilvánulást szentelni. Rég volt már, hogy ők hárman, együtt, bárhol is, így, hogy jobb ötlete híján magát áltassa, megpróbálta annak betudni, hogy csak újból össze kell szokniuk… legutóbbi állomásuk, ahol erre minimális alkalmuk volt, Barcelonában volt, egy hajszálnyival kevesebb, mint egy évvel korábban. Ott is, többedmagukkal járták a spanyol nagyváros utcáit, az egymásnak szentelt figyelem megoszlott, másra hárult. Logikusnak tűnt, a vihar előtti csendet tagadása nyomán nem kívánta felismerni, pedig a villámok már rég ott cikáztak a fejük fölött, és nem csak akkor, amikor Matteo a szokottnál felpaprikázottabban nézett szembe Ennioval, hanem már akkor, mikor Lulu fogvégről válaszolgatott a hármuk közül legidősebb olasznak, aki átvéve a stafétát azt adta vissza, amit kapott. Talán Matteo csak az ő védelmére kívánt kelni, mikor látta a nemtetszését az arcán, de nem tartott rá igényt. Nem akart elébe menni semmi olyannak, ami negatív kihatással lett volna az estére, a megregulázó, csendre intő pillantása nem társult szavakkal, mikor szemüvege lencséje mögül a fiatalabbra sandított. Egy leheletnyit a fejét is csóválta, hátha a jelzésből érteni fog. A híres-neves grappa egyhamar váltott gazdát, Lulu pedig úgy bontogatta azt, mintha legalábbis az élete, nem pedig hármuk jókedve múlott volna rajta. - Neee már! -nyújtotta el, mikor Matteo kezét érezte csattani a vállán, és egyhamar függőlegesbe állította az üveget, hogy még csak véletlen se szabaduljon el több annál, mint amennyi az ujjára csepegett az italból. Csak futtában, mikor Ennio szavai határozottabbá váltak Matteoval szemben, szeme sarkából felé lesett, de nem kívánt szólni. Míg visszapillantott a poharakra, tekintetével útba ejtette a fiatal olasz arcmimikáinak leolvasását is, és azzal teletöltötte a harmadik kupicát is. - Otthon nincs olyan barát, mivel mind a kocsmában ülnek -vigyorodott el, bár szemmel látható volt, hogy a mosolya nem az, ami tőle megszokott volt. Kelletlen volt számára a légkör, és azt kívánta oldani kevesebb, mint több sikerrel. A nyelőcsövén végigcsorgó, gyomrát melengető ital első ízben nem segített azon, hogy a kettős érzéseit kezelni tudja, nem hiába ajánlkozott egy újabb körre, hátha a kettő együtt összefogódzva ki tudják fejteni jótékony hatásukat. Kihátrálva a hármójuk kis köréből, a sörét fogva helyezkedett vissza a régebben kitűzött támaszára, az üveget tartó kezének felkarjára fogott szabad tenyerével, úgy figyelte a szópárbajt, ami Matteo oldaláról, szüntelen darálása végett egyre jobban tetszett egyoldalúnak, mintsem valós beszélgetésnek, bár meg merte volna kockáztatni, hogy veszekedésnek. Mert vitának semmiképp nem titulálta volna… annak, számára legalábbis mindig úgy tűnt, hogy intelligens keretei vannak. Ajkai kisvártatva fogták közre a zöld, vastagfalú üveg száját, szemei sunyítva figyelték a fiatalabb arcát, bár sokkal inkább illette kitüntetett tekintettel Ennio mimikáinak rezdülését. Kényelmetlenül fészkelődött, mikor az övénél valamicskével világosabb, barna szemek eltűntek a szemhéjai mögött, és olyan mélyet lélegzett az alkoholgőztől terhes levegőből, hogy szinte még az ő tüdeje is megtelt vele. Apránként eresztette lejjebb a kezét, már nyílt volna az ajka, hogy Matteo felé intézze a szavait, fejére olvasva, hogy ne élcelődjön a szükségesnél tovább és többet, de Ennio és az elragadtatott indulata megelőzte. Csak féloldalasan látta, ahogy az idősebb dörrenve lép elő. Akkor fordult végleg felé, mikor a csöndből kibontakozó, fülsüketítő csattanást és reccsenést hallotta. Az italát egyszeriben csapta a komódra, még hallotta fadarabok zörgésével kísérve, ahogy felhabzik az ital, és fortyogó vulkánként tör elő az üveg szájából, de mit foglalkozott azzal, hogy mit tesz tönkre azzal, hogy a kesernyés alkohol szerte ömlik a fa anyagán? - Hé! -ordította el magát, talán nem csak a falak, de egész Manhattan is belerezgett abba az egy, öblös hangba, amivel előrelépett. Alkarját Matteo mellkasának feszítve markolt ruhájára és húzta be rézsút maga mögé, másik karját a bikaként előtörő fiú felé tartotta ki, hogy bármiféle tettlegességet megakadályozzon… tudta, remélte, hogy nem folyamodna odáig. Ismerte Enniot. Azt hitte, hogy ismerte Enniot… - Állj le! Mégis mi a faszt csinálsz?! -fröcsögte a másikkal szemközt. Luciano általános, lágy, csokoládébarnán melengető pillantása akkor egy csepp rokonszenvet nem tükrözött. Kemény volt, haragos, és parázslott, mint a tábortűz után maradt pernye, még mindig csendesen égő, megszenesedett kérgű fa. Ha Ennio volt a bika, Matteo volt a piros posztó szerepébe taszítva, és Luciano állt közöttük, mint a torreádor, hogy leszámoljon a fenevadként előtörő, állatias ösztönökkel bíró fiúval. Elnézte a zavaros tekintetét, a haragtól torzult arcát, hallgatta a szavait és csak látni szerette volna benne azt a szeretetreméltó, nagyszívű fiút, aki egykor még értette azt, mit szánt a másik valós sértésnek, és mit értett csak baráti beszólásnak, piszkálásnak. És úgy védte a karjával Matteot, akiről tudta, hogy előbb állt volna bele egy pofonba, mintsem, hogy ha a helyzet úgy húzta volna, visszamérte volna annak osztójára, mintha valóban tartott volna attól, hogy a másik kiszámíthatatlansága rajta csattanhatna. A mellkasában tűzgolyóként izzó haragja mégis mindkét felet elérte, hiszen a fiatallal szemben se volt elnéző. Rég nem értette már, hogy mit és miért tesz. Az, akiből úgy tudott olvasni, mintha egy könyv lett volna, az utóbbi napokban, hetekben egyre idegenebb lett számára, mintha a sorokat láthatatlan tintával írták volna. Sokszor nem értette, hogy mit és miért tesz, miért sértődik meg, háborodik fel, vagy éppen ront a másiknak dacból és lesújtottságból. Csak egy gondolat járt a fejében: itt tényleg mindenki meghülyült?! - Dario a barátod -kezdett bele, ujjai még mindig, görcsösen szorították Matteo farmerdzsekijének anyagát. – De Ő is az, Ennio, méghozzá tíz éve! Papolsz itt arról, hogy senki, még ő se engedheti meg magának, hogy úgy beszéljen Darioról, ahogy, de te mégis mit csinálsz? Falhoz vágsz egy kurva széket, nekirontasz a másiknak, csak, mert sérti az önbecsülésedet az, amit mond? Mióta vagy te ilyen?! Nem ismered a szavakat? Pont TE ne ismernéd őket? Nem tudsz intelligensen kezelni egy kellemetlen helyzetet anélkül, hogy törnél-zúznál? -záporoztatta a kérdéseket, őrjöngve, nyakán durranó erekkel. – Elvetette a sulykot, de Ennio, valahol igaza van! Más az, hogy szerényen, alázatosan kezeled a saját, szemmel is jól látható helyzeted, mert igen, nem vagyunk vakok. És az, hogy úgy beszélsz a barátaiddal, mintha fasorba se lennénk hozzád mérten. Saját márkás termékeket lóbálsz az orrunk előtt, azt a látszatot keltve, hogy „nekem még erre is futja”, mi pedig kettővel mögötted kulloghatunk csak! Érted ugye a különbséget?! -dobta vissza az általa már hangoztatott kérdést. – El akartam tekinteni ezek mellett, és nem magamra venni. Mert az az ember, aki meg akar sértődni, az meg is fog sértődni. Én nem akartam, ellenben veled, aki olyan lépésre szántad el magad, amit soha, ismétlem, soha nem néztem volna ki belőled! Forrófejű, kicsinyes és gyerekes az, amit csinálsz! Jobb vagy te annál, mintsem, hogy ezt kelljen csinálnod csak, hogy megvédd a saját vélt igazadat, úgyhogy szállj magadba! -teremtette le, és fordult, hogy dühtől világló tekintetét Matteo feltételezhetően rémült íriszeibe mélyessze. - De Te is! Mi értelme volt ennek? -tette fel az első kérdést, mikor teljes testből felé fordult, hátát mutatva Ennionak. – Egyáltalán nem helyeslem, és momentán kurvára nem értem azt, ami itt zajlik, de egy dologban egyet kell, hogy értsek vele: változtál, és nem vált az előnyödre. Nem tudom, hogy mi van veled, de nem akartam szólni, remélve, hogy túlteszed magad rajta anélkül, hogy a fejedre kéne olvasni. Folyton akadékoskodsz, hisztizel, perpatvart csapsz, kötekedsz az étterem kellős közepén, és zokon veszed, majd meghunyászkodsz, hogyha nem várt választ vagy indulatot kapsz! Belekötsz másokba, és nem veszed latba, hogy milyen következményekkel jár az, hogy meggondolatlan vagy. Nem csak a tetteknek, de a szavaknak is súlya van! Egek!... -förmedve lendítette a kezét a magasba, majd szemüvege alá vezetve a tenyerét dörgölte át a szemeit. – Mintha két óvodásnak kéne elmagyaráznom, hogy mit lehet és mit nem! Például, kezdetnek hozzá lehetne szokni ahhoz, hogy nem civakodunk és nem dobálózunk székekkel! -lesújtón, fejét csóválva nézett Enniora. – Komolyan nem értelek! De ez nem veszi le a válladról a te felelősséged súlyát se -szegezte rá Matteora az ujját, és megelégelve hangjának szükségtelen túlfeszítését, legyintve hagyva őket hoppon fordított hátat, hogy jó néhány korttyal letudja mindazt, ami még a kiömlése utána az üvegben maradt a sörből. Vadul kapkodott levegő után, pont, mintha a maratont futotta volna le. Arca piroslott a haragtól, a szüntelen kajabálástól, és nem különbül ment fel benne a pumpa, mikor visszaperdülve Ennio hanyag mozdulatát, és az üveg repülőpályáját látva azzal szembesült, hogy a grappa, ha Matteo nem kapott utána, a földön landolt. - Ennio -szólt utána, ellépve a fiatalabb mellett lódult ki az ajtón, miután a teljesen kiürült sörösüvegtől félúton megvált. – Ennio! -morrant a hátának, remélve, hogy eléri nála, hogy megforduljon. – Nem vagyok a kutyád, hogy csak úgy dobálózz, hallod?! -akkor ért pár lépéssel mögé, mikor a másik utánuk keresve elkiáltotta magát. Tenyerét a vállára csapva fordította maga felé, de legalábbis megpróbálkozott vele, hogyha hagyta magát. – Nagyon kérlek, hogy hagyd ezt abba! -visszafogva indulatát, fogai között szűrte a szavakat. Szemei a dühtől átitatott tekintetet kereste. Valóban kérés és nem utasítás volt. – Ez már nem olasz hév. Ez nem temperamentum és heves vérmérséklet, ez szükségtelen tajtékzás! Legyen eszed. Tudom, de mindenesetre remélem, hogy te is látod, és ha nem is most, de később beismered, hogy nincs rendjén az, amit csinálsz. Matteo magába fog nézni… hogy ne tenné, hát a szar is megfagyott benne, és bennem is! -ismerte be, nagyot szusszanva. – De igaz ez rád is? Képes leszel magadba nézni, és belátni azt, hogy te nagyobb vétkese vagy ennek az egész mostani helyzetnek, mint azt az önhittséged láttatni engedi veled? -kérdezte, mélyen, a válasz után kutatva nézve a szemébe. Remélte, hogy látni fog bennük valami biztatót… valamit, ami okot ad a bizakodásra, hogy ne kelljen fenntartásokkal kezelnie onnantól Ennio személyét és hirtelen dühkitöréseit. Nem tudott, és nem is akart szólni a taxiban egy árva szót se. A rádiót, a gyér felhozatalt hallgatta felkönyökölve az ablak párkányára, és úgy tűnt, az elsuhanó éjszakát figyelte, holott rendre, végtelenített szalagon játszódott le előtte a felgyorsult, előre nem látott jelenet. Soha nem gondolta volna, hogy efféle szituáció felett kell majd zöldágra vergődniük… Azt hitte, mindennél és mindenkinél jobban ismeri a barátait, de úgy tűnt, mind többet változtak annál, mint amit módjuk vagy szándékuk lett volna felvállalni. A kérdés csupán egy volt: hogyan tovább? És nem csak az estét illetően… vízválasztónak érezte mindazt, ami a stúdióban történt, és csak a másik kettőn múlott, hogy miként befolyásolja ez a barátságukat. Kifizette a taxist, és kiszállt az autóból. Még mindig háborgott a gyomrának görcsössége, mikor Ennio velük szemközt fordult. - Úgy, hogy nem gondolom, hogy vagy abban a helyzetben, hogy te adj ultimátumot! -szemöldökét felszegve válaszolt a kérdésre. – Mindig kettőn áll a vásár, Ennio. Ha neki a téged dühítő szavaiért kell bocsánatot kérnie, úgy a te posztod az, hogy vállald a felelősséget azért, amilyen jelenetet rendeztél az irodádban. Nem vagy bűntelen, jobb, hogyha még most, frissében belátod, mintsem, hogy utólag kelljen szembenézned azzal, hogy mit tettél. Mert egy barát tudja a bűnrészességét, és nem hárít mindent a másikra, hanem elismeri, hogyha hibázott. Márpedig hibáztál, és nem is kicsit, nem kell a mártírt játszanod, hogyha áttetsző az álcád -kemény pillantása az idősebb fiú tekintetét kereste. – És ugyanúgy te se dughatod homokba a fejedet, de ha nem vagytok képesek arra, hogy magatoktól rájöjjetek, én nem fogok asszisztálni abban, hogy békítselek titeket. Elbasztátok -zárta rövidre, és Ennio után indult. Az, hogy mellette, az általa foglalt páholyban hárman, vagy egymagában foglalt helyet végül a pultnál, hogy felhajtson pár pohárral, csakis a másik kettőn múlott… hogy mennyire vették komolyan a szavait, vagy összességében őt magát.
We remember all the times we had together, and as our lives change, come whatever, we will still be friends forever!
Összefolytak előtte a képek és a hangok. Fel se tűntek számára a sértő megjegyzések, s mintha elsiklott volna a boldog viszontlátás öröme felett, belelovallta magát a látottak és tapasztaltak, valamint a megszokottak végtelen, szöges ellentéteibe. Megállás nélkül csipkelődött. Legalábbis csak szerette volna azt hinni, hogy mind az, amit akkor produkált, az puszta csipkelődés volt, hiszen a süket is hallhatta volna azt, hogy itt-ott csepegett a hangja a velős szarkazmustól. Nem tudta volna megmondani, hogy Ennio, vagy saját maga ellen szóltak ezek a szavak? Nem tudta megítélni, hogy a rosszalló kelletlensége a saját maga elveszettségét voltak hivatottak magyarázni, vagy éppen a másik fiúval akarta megértetni azt, hogy felesleges túl nagy mellényt viselnie, mert ettől függetlenül jobb ember nem lett, mint amilyen volt. Szinte kereste, kutatta a hibáit. A szokatlant és az idegent, melyek ott voltak a szemei előtt, már-már kiszúrták azokat. Egyszeriben nem látta már azt a fiút, akit ismert, s mintha egy földrészeket elválasztó szakadék robbant volna közöttük, egyik-másik megjegyzésénél szinte idegenként tekintett rá mind ezt úgy, hogy közben ő maga is hasonlóképpen, egyre csak távolodott a valóságtól. Matteot senki nem olyannak ismerte, aki képes volt a legapróbb hibát is megkeresni másokban, főleg a barátaiban. Azokkal együtt fogadta el őket. Ettől függetlenül tagadhatatlan volt, hogy ami nem tetszett neki, annak általában hangot is adott. Csak a körítés nem volt mindegy, s minél inkább haladt a beszélgetés, de legalábbis erőltetett társalgásnak nevezhető feszült diskurzus, ő úgy vált egyre tolakodóbbá, noha a szíve mindvégig, mint egy lekötözött szerencsétlen állat, visítva szűkölt, hogy hagyja végre abba! Mert nem éri meg… mert másként is elintézhette volna… okosabban, bölcsebben és megfontoltabban. Úgy, mint mindig. De aznap megfeledkezett az észről és a józan ítélőképességről, mintha a szíve nem azt ketyegte volna tovább, hogy „óvd és szeresd, segítsd a barátaidat”. Győzedelmeskedett a rosszabbik fele. Úgy, mint az elmúlt hetekben annyiszor. Már ő se volt biztos abban, hogy ismerte önmagát... Az első haragvó figyelmeztetésnél éreznie kellett volna azt, hogy tényleg abba kellene hagynia, máskülönben ártalom fogja érni. Ám ahelyett, hogy csendesedett volna, vagy épp magában zsörtölődött volna tovább, inkább vetett egy újabb pillantást a többször is említésre méltatott lábbelire, s igyekezett inkább a Grappával lefoglalni magát, mintsem azzal, hogy különösképpen fennakadjon bármin is. Pedig megtehette volna nem egyszer, és nem kétszer. Fogalma se volt arról, hogy melyik volt az a pillanat, amikor egyre elveszettebbnek látszott a helyzet, s mire észhez tért, mire képes volt felfogni a történteket, már látta a másik halántékán vadul lüktető, dübörgő kis ért. Azt, ahogy vérszemet kapott, és sikerül fennakadnia egy olyan részleten, amit Matteo önmagában nem sértésnek szánt, noha tagadhatatlanul egy durva, és valamelyest kellemetlen hasonlat formájában tálalta. Ott mindennek vége volt. Mindig nyugodtnak tűnő karamell tekintete egészen, már-már lehetetlenül kivilágosodott és félőn örvénylett, ahogy a pupillái gombostűfejnyire húzódtak a rettenettől, mihelyst Ennio belekapaszkodott a keze ügyébe kerülő székbe, és azt úgy hajította a fal irányába, mit se törődve a Benne keletkező károkkal. Itt talán nem a széken volt a hangsúly, és nem is a falon, vagy Ennio haragján, hanem a fiatalabbik lelkiállapotán, mely azzal ahogy a szék falat, majd milliónyi darabja földet ért, úgy szilánkosra hasadt. Tudta az idősebb, hogy Matteo nem volt tisztában önmagával... Tudta jól, hiszen az utóbbi alkalommal beszéltek róla, hogy komoly kételyek gyötrik, de mintha ezekről megfeledkezett volna, vagy éppen tudomást se vett volna róla, csak a jelennel tudott foglalkozni. Azzal, hogy ő bezzeg van olyan pofátlan és aljas, hogy a szájára vegye a néhány hónapos, egy-két éves barátságból eredő személyeknek a nevét, vagy éppen kellemetlen hasonlatok közé emelje azokat. Csak ez számított Ennionak, ez betalált nála, és máris a védelmére, segítségére kelt. Ellenben az, hogy az elmúlt találkozás alkalmával, ugyan azon a szent helyen ahol álltak, azt próbálta megértetni vele, hogy fogalma sincs, mit kezdjen magával, az életével és a családjával, az mindegy volt, noha tudta, hogy Matteo milyen volt, ha elveszettsége önsanyargatásba csapott át. Nem arra vágyott, hogy bárhova is beajánlja, bárkinél is próbálkozzon, hogy karriert indítson... nem. A barátjára volt szüksége. Jótanácsokra, hogyan tegye túl magát bármin is, hogyan próbáljon meg felállni. Nem plusz feladatra és gondolkozni valóra. Mintha egy idegent látott volna az idősebb olasz személyében, már nem érdekelte őt semmi, csupán hadovált a barátság és a sértés jelzőivel… nem engedhette volna meg magának, tényleg nem. Egy kívülálló fél maradjon is az. Sértetlen. Igaza volt Ennionak, s ha csak egy kicsit is több esze lett volna, nem is hadakozott volna vele. Mert nem érte meg. Ám ha hagyta volna, nem lett volna nyilvánvaló és kristálytiszta az, hogy hányadán is álltak. Hova került ő, s ki, mi került fölé…föléjük. Ajkait épp szóra nyitotta volna, ám az, ami felszakadhatott volna belőle, nem az ő, sokkalta Luciano hangján érkezett dörrenően, haragosan, már-már ordítva, s mire kettőt pislogott a felbőszült vadként érkező Enniora, Lulu úgy taszította hátrébb tőle, mintha élő páncélt igyekezett volna képezni a védelmének érdekében. Ő maga csupán annyit volt képes tenni, hogy automatikusan, védve magát, hátrébb lépett. Csöngött a füle, s először fel se tűnt neki, de úgy reszketett és remegett keze-lába, mintha lázálmok okozta legyengültség kínozta volna. Leverte a víz, egy-egy verejtékcsepp fényes csillanással pettyedzett a homlokán és halántékán. Nem ez volt a szándéka. Nem ezt akarta elérni, nem is láthatta előre azt, hogy micsoda feszültség, harag és ismeretlen érzések kavarogtak a másikban, de az már bizonyos volt, hogy régen nem azt a forgatókönyvet élték, amit megírtak nekik. Már semmi sem volt ugyanaz, hiába is akarták… Mindig Matteo volt a példamutató magatartású, a csendes, békepárti személy a társaságokban. Bármiről is volt szó, ő képes volt értelmesen, okosan, gondolkozva dönteni és cselekedni. Higgadtsága irigylésre méltó tulajdonsága volt, mióta csak az eszét tudta. Leperegtek róla a szitokszavak, nem érezte szükségét annak, hogy feleslegesen és ok nélkül konfrontálódon bárkivel is. Ott volt mellette Luciano, mint tüzes, szókimondó és temperamentumos olasz. Ha szükség volt rá, ő irányba állított bárkit a hangerejével, haragjával és igazságérzetével, nem volt szüksége arra, hogy ezt ketten tegyék. Matteo soha nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a feszültsége és a haragja, hiszen tudta jól, hogy soha nem eredményezett jót, ha nekifeszül valakinek. De valahol nagyon mélyen, elnyomva, ő maga is pont olyan volt, mint Ennio, vagy éppen Luciano. Ha valaki azt gondolta, hogy nincsenek, vagy könnyed szerrel képes kordában tartani a megingásait, nem így volt. Neki talán nagyobb szüksége volt arra, hogy erőnek erejével idomítsa a benne dúló tüzet, hiszen ezzel kellett fent tartani a tökéletes álcáját annak, amit mindig és mindenkor mutatott: neki nincsenek problémái vagy konfliktuskezelési gondjai. Ő békés, nyugodt természet. Hármójuk közül a leghiggadtabb. … csakhogy a borúra derű jön s fordítva, elérkeztek hát azok az idők is, mikor felborulnak ezek a mindig szilárdságot, stabilitást jelentő egyensúlyok. Matteo józansága a múlté volt, ami viszont hiányzott neki, mégse volt képes előcsalogatni a sötétségből. Rátelepedett a kételkedés, a félelem, értetlenség és az elveszettség, annál is inkább a reménytelenség. Ezer egy ponton lett volna képes felmutatni a saját maga elégtelen bizonyítványát az utóbbi időszakokról, s hosszú, végtelenül hosszú listát vezethetett volna arról, miben tért el az a megszokottól, hol csalódott magában, és mit kell majd helyrehoznia ilyen vagy olyan módon? Fojtogatta a szülei között kialakult furcsa ellentét, amiről senki nem tudta, hogy milyen fordulatot fog venni, s hogy fog az bármit is befolyásolni? Magából kiindulva, generációja egyik legnagyobb hibáját tudta a magáénak:mindig előre rettegett a legrosszabb forgatókönyvektől. Így fogalmazhatta meg magában: mi lesz, ha elválnak? Ám ez már csak hab volt a tortán, hiszen a jelen aggályainak valódi oka valahova két évvel ez előttre vezethetőek vissza. Az estére, és az estre, mikor is a La Danzát énekelve, bármelyik nagy tanárhoz és oktatóhoz, mesterhez képes lett volna beénekelni magát, ezzel együtt pedig jeles teátrumba. Az az este az övé volt. Aznap brillírozott, s emberek százai tapsoltak önfeledt lelkendezve, élvezve előadásának remekét… imádta és szerette a legutolsó taktusokig, mígnem valami mintha elszakadt volna benne, s ő azóta se volt képes, hogy megfogalmazza, mi volt ez? Onnantól kezdve, mint egy elveszett lidérc, egy elfáradt és megfáradt lélek élt a testében anélkül, hogy bárki észrevette volna rajta ezt a fajta, ám annál mélyebb törést. Ám nem tudta hibáztatni a körülötte élőket, mert ő maga se volt biztos abban, hogy mi történt? Helyette toronyiránt haladt tovább hajszolva, akarva, követelve, erőn felül teljesítve: neki operaénekesnek kell lennie, ha törik, ha szakad! Nem hagyott senkinek se lehetőséget és esélyt arra, hogy segítsenek neki továbblépni. Tudatosan vagy sem, de elzárta magát attól, hogy más elveszettnek lássa őt, terv nélkülinek és tékozlónak… mert a büszkesége parancsolt. A bajok pedig ez idő alatt csak halmozódtak: Leonorával való szakítás; különböző cégek folyamatos zaklatása; a titkolózásának súlya, és pont így az, hogy úgy hitte, megtalálta a nagy Ő-t, ám az se hozhatta meg neki a valódi boldogságot, hiszen, ha mégis a megrekedt úton marad, haza kell mennie. Nem lesznek egymás mellett. Így hát ott volt neki a lány, de mégsem. Luciano válla felett figyelte a megállás nélkül daráló Enniot. Hallotta őt, de nem értette, hiszen számos ponton mondott ellent az addig történteknek. Újra és újra felhánytorgatott, Matteot pedig csak hajszál híja választotta el attól, hogy válaszolni tudott volna, Lulu viszont ismét győzedelmeskedett. És talán ez volt a szerencséje, hiszen a szűkölő, erőtlen, nyikorgónak tűnő szavakon kívül mást talán nem tudott volna kicsikarni magából. Akkor már felfogta a saját maga szavainak súlyát, s utólag – mert persze mindig utólag okos az ember – már tisztán látta ő is azt, hogy érettebbnek kellett volna lennie, nem pedig belemenni a játékba, nem kiakadni a másik olasz minden egyes megjegyzésén, hozzáfűzött szaván. Mert hol tartottak? Egy üvöltött, hogy rendet tegyen, a másik az igazát fújta megállás nélkül, ő pedig reszketett, mint egy kocsonya az ember kanalán, amit éppen megakartak enni, az pedig rettegett a végkifejlettől. És voltaképpen így is volt. Lulu szavai igazak voltak. Végtelenül igazak, bármelyik fiúhoz is szólt, s Matteo már emelte a kezét, hogy a hátára téve a tenyerét csitítsa, de tudta, hogy nem lett volna helyénvaló a tette. Mert azokban a pillanatokban talán Lulu volt az egyetlen, akibe nem lett volna szabad, hogy belefojtsák a szót, hiszen itt volt az ideje, hogy szembesítse őket a tetteikkel, szavaikkal. Azzal, hogy miféle mérgező személyiség lettek mind a ketten, és mi az, ami területén illendő elgondolkozniuk. Számos és ezer ponton. - Ne haragudj – lehelte csendben, félőn a szavakat, mikor Luciano ismét hozzá intézte a szavait, bár nem tudta volna megmondani azt, hogy melyiknek szánta azokat? Egy pillanatra, egy röpke másodperc erejéig Ennióra emelte a pillantását, épp csak annyira, hogy Lulu szavai nyomán próbáljon valamiféle megértésre és együttérzésre lelni benne, hiszen ő tudta… a szemüvegessel ellentétben Ennio nagyon is jól tudta, hiszen néhány héttel az előtt volt szerencséjük alaposabban is kivesézni Matteo legnagyobb kételyeit, amit a zeneisége jelentett. Ő tudta, hogy pont úgy az álmait kell feladnia, mint ahogy azt neki kellett, még ha más módon is. Mert tízen x éven át, az opera volt Matteo álma és függetlenül attól, hogy már nem érezte a magáénak, mégis, hatalmas változásra igyekezett elszánni magát és tudta, hogy nehezebb lesz ez, mint bármi, amibe azelőtt belekezdett. Csalatkozott. Magában azért, ami igaz volt és nyilvánvaló, és amit Lulu a lelkére is olvasott. És csalódott Ennioban, amiért nem látta az összefüggéseket… Az, hogy Lulu nem értett semmit és úgy adott hangot neki, az jogos volt és érthető. De, hogy a másikban, hogy nem állt össze a kép? Nem értette. Hogy lehetett az, hogy nem látta Matteo haragvó, szurkálódó megjegyzései mögött a valóságot, mikor tíz éves barátság állt már a hátuk mögött és tudhatta jól, hogy ha sarokba szorítják, ha baj van a háza táján, akkor szokása támadni és a szarkazmus kegyetlenségéhez menekülni? Nem szándékosan, természetesen. Volt valami a tekintetében, amit Ennio, ha a haragjától eltekintett egy kicsit és jól figyelt, észrevehetett: rettegett. Halálra volt rémülve. Tőle. Attól, hogy mi lesz a következő, mikor kifakad, s mikor fog tényleg eljárni a keze? Attól, hogy hirtelenjében megvilágosul, és mindent elmond Lucianonak az azt megelőző találkozásukból. Amit nem akart, nem mert siettetni. Abban már biztos volt, hogy ez esetben az jelentette volna mindennek a végét. Mert ez csak Lulura és Matteora tartozott. Feszültséglevezetésként húzódott félre, hogy hívjon egy taxit, amit abban a pillanatban, hogy bontotta a vonalat, már meg is bánt. Haza akart menni. Elvonulni és átértékelni minden addigi tettét, cselekedetét. Azt, amit Ennio és Luciano is a fejéhez vágtak. Nem akart inni többet, és tudta, hogy azon az éjjelen nem is fog. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, csakhamar sokszoros tekerési sebességbe kapcsolt, s mire kettőt pislogott, már repült feléjük a Grappa, ami után az utolsó utáni pillanatban tudta csak kinyújtani a lábát, és a lábfejével tompítani a becsapódás erejét. Arca megvonaglott, állkapcsa megfeszült, s akaratlanul a korábban repülő, csattanó, majd darabjaira hulló széket látta maga előtt. Setesután, reszkető kézzel nyúlt a padlón guruló ital felé, melynek tartalma egyre több és több tócsát prüszkölt magából, de még mielőtt kiürülhetett volna rámarkolt és felállította. Őszi légyként bolyongva caplatott a másik kettő után jócskán lemaradva. A fullasztó forróságot New York estéjének hűs szellője volt képes csillapítani csupán, de még így is, mintha fuldoklott volna, úgy ballagott közelebb a másik kettőhöz, fenntartva a tisztes távolságot. Nem akart karnyújtáson belülre kerülni. Még mindig rettegett attól az átszállóstól, aminek bent az irodában megcsapta a szele. A taxiban pont olyan fojtogató volt a hangulat, és kézzel tapintható a feszültség. Magába szállt. Mardosta őt a bűntudat, a szégyen, s ennek furcsa kavalkádja jól leolvasható volt az arcáról, egészen elsötétülő tekintetéből. A térdét fürkészte és a kezeit, másszor leheletnyit félre fordította a fejét, hogy láthassa a másik kettőnek az arcát, vagy éppen összeakadt a pillantása a volán mögött ülő, visszapillantóba lesegető sofőrével. Némán kokettáltak egymással, ám lévén annak semmi köze nem volt a három fiú zaklatottságához, nem szólt egy szót sem. Hallgatott addig, míg a fizetendő összeget ki nem bökte, hogy aztán gyorsan elhajtson, mintha ott se lett volna. Matteo már-már vágyódva nézett a sárga jármű után. Érezte, hogy bent kellett volna maradnia a következő „állomásig”, Viola otthonáig, ám mielőtt még inába szállt volna a bátorsága, Ennio felé pillantott. Azt a bizonyos távolságot viszont továbbra se csökkentette. - Ennio, én… nincs mentségem arra ahogy viselkedtem – pedig volt, és ezt Ennionak is tudnia kellett volna. Arany íriszei a övénél sötétebbeket vizslatták, némán könyörgött az elnézéséért – Igaza van Lulunak – legyintett felé - mostanában nem vagyok önmagam, és… azt hiszem nem tudok bizonyos helyzeteket túl jól… kezelni, és emiatt tőled is bocsánatot szeretnék kérni. Mindenért– nem csak Enniohóz, de a másikhoz is ugyan úgy szóltak a szavai. Akadozott a hangja, reszketett és mélyebb volt a megszokottnál – nem akarom, hogy… nem szeretném, ha az előbbi közénk állna. Tudjátok – halovány, és annál erőtlenebb mosoly sejlett fel a szája szegletében, s a következőleg kimondottakban rejlő üzenetek egyfajta jelzésértékként szóltak az érintett felé – a barátok túl sokat tudnak egymásról ahhoz, hogy elveszítsük őket… Viszont – jókorát nyelt – nem vagyok biztos abban, hogy nekem be kellene oda bennem – tartózkodott. Nem volt bulihangulatban. Nem érezte úgy, hogy teljesen felszabadulttá tudott volna válni a bő egy órává duzzadt percek kellemetlenségét követően. Ki kellett szellőztetnie a fejét, s ezt talán nem tudta volna elérni egy alkohol- és parfümgőzös létesítményben, így csak figyelte ahogy a másik kettő elhaladt mellette, ő viszont folyamatosan nyeldesve, az ég felé emelte a tekintetét. Nem látta a csillagokat. Nem hunyorogtak rá, noha tudta, hogy ott voltak… mégse volt, ami utat mutathatott volna neki. Magára volt utalva, mert ostobán ezt intézte…
A helyzet, ami kialakult, az tipikusan a három lábú szék esete. Mindig van egy, akire több súly nehezedik, aki valamiért nem bírja el a rá nehezedő nyomást….viszont ha nem beszél, nem jelzi a többieknek, akkor azok ketten pontosan annyi erőt visznek bele amennyit korábban.Csak talán érzik, hogy most valami megváltozott, de ők maguk képtelenek alkalmazkodni hozzá. Tisztában vagyok a saját sötét oldalammal, mert legyen bárki bármennyire simulékony, aranyszivű és kedves, alapvetően a légynek sem ártó, ha egy olyan helyzetbe kerül ami már túlmutat a türelmén, vagy éppen egy olyan pillanatban ragadja magával az indulat, amikor azt még nem készült fel kezelni, akkor felszínre tör ez a tulajdonság. Tudtam magamról, hogy hirtelen haragú vagyok, tudtam magamról, hogy lobbanékony, ahogyan azt is tudtam, hogy adott helyzetben tettlegességig sosem jutnék el. Legalábbis ami a másik embert vagy embereket illeti. Soha, még csak jelzés értékkel sem ütöttem meg senkit, hiszen gyerekkoromban pontosan én voltam az akit előszeretettel használtak boxzsáknak az idősebbek. És persze ott volt a nagy és erős, focicsapat kapitány bátyám, aki aprította a népet helyettem is, ha bárki bántott. Én szorultam védelemre a külsöm miatt, meg azért mert nem voltam alapvetően túlságosan szociális fajta. Felnőtt fejjel az ember az ilyesmit nem felejti el, ahogyan azt sem, hogy amikor robban az a bizonyos indulat bomba, és meglátom a riadalmat valakinek a szemében egy-egy haragosan indulatos felmordulásom után, újra azt a gyereket látom magam előtt aki egykor én voltam. Ennek pedig olyan ereje van, hogy ha meg is fordult volna bármi a fejemben, azt is elcsillapította volna. Nem egyszer törtem és zúztam magam körül bútorokat, időnként bizony poharakat, tányérokat, egy fél üveg bor is végezte már a falnak csapódva, és a kezemen is szakadt fel a bőr, amikor az ajtófélfán csattant összeszorított kezem minden bütyke.De embert soha, ahogyan a barátaimat sem. Ha vissza kellene gondolnom arra, hogy min csúszott el a mai este alapvetően jónak ígérkező hangulata, akkor már a kezdetnek mindjárt felhozhatnám, hogy már az elején is feszültebb voltam. Talán kicsit ki kellett volna ereszteni a gőzt délután, talán el kellett volna menni a terembe, és megpüfölni a zsákot, vagy egyszerűen csak futni pár kilométert a taposón. El kellett volna engednem magam, és nem befeszülni, mint egy rugalmatlan pokróc. Valahogyan nem tudtunk egymásra hangolódni már a kezdetektől, vagy azt hiszem nem is hagytunk erre időt. Én sem. És ők sem. Valahogyan jött minden magától. Engem vitt a lelkesedésem, hogy hirtelen rájuk zúdítom mindazt amim van, és az, hogy mindezt önként és boldogan osszam meg velük. Csak abba nem gondoltam bele, hogy ők erre nincsenek felkészülve, vagy egyszerűen nem akarják. Most és így még nem. Két év nem tűnik olyan soknak, de valójában pontosan elég ahhoz, hogy megváltozzunk. Nem számottevően, de pontosan annyira, hogy ha elveszítünk magukból valamit, az hirtelen fel se tűnjön.Talán az első pillanatban, amikor belekötöttem Lulu öltözködésébe, vagy később, amikor Matteo kötött belém, vagy akkor amikor Lulu azt mondta hívjunk taxit….a mondatok olyanok voltak, mintha kánonban énekelnénk, három különböző melódiát, és bár hasonlóak, mégis csúszkálnak a hangsávok. Nem jöttünk harmóniába, és bár egy légtérben voltunk, valahogyan elszeparálódtunk egymástól, és ezt nem vettük észre. Tudnom kellett volna, vagy legalábbis érezni, hogy Matteo viselkedése pontosan olyan feszült, mint az első amerikai találkozásunk alkalmával nemrégiben. Éreznem kellett volna azt amit akkor is éreztem, amikor ketten voltunk. Most azonban elsiklottam felette. Az egész helyzet, az egész légkör eltompította.Pedig azt hiszem ha ez eszembe jut, akkor nem jutunk el addig ameddig eljutottunk. Mintha a történelem ismételné önmagát….amikor még kölykök voltunk, és a legnagyobb problémám az volt, hogy ez a srác, ez az általam eddig nem ismert portofinoi srác megérkezik valahonnan a baromi nagy tehetségével, és leseper a szőnyegről mintha ott sem lennék. Kétségkívül jobb volt, de ezt akkor nem voltam hajlandó elismerni. De talán nem is a legjobb szó az, hogy jobb….később döbbentem rá, hogy kiegészítettük egymást, ahogyan később bekapcsolódva Lulu is. Együtt voltunk jók. Együtt sok mindenre képesek lehettünk volna. Én voltam az aki először elszakadt, aki először adott fel mindent és fordított hátat a Gemmán szövögetett világot megrengető muzsikusi álmoknak. Én árultam el őket először, még akkor is ha erre nyomós indokom volt. Egykor Lulu volt az aki szorosabbra kötötte ezt a furcsán alakuló barátságot. Most nekem, aki már itt élek egy ideje, aki itt próbálja megvalósítani az álmait, nekem kellett volna erősíteni ezen a köteléken, a mai estével. Én pedig elbasztam. Elbasztuk. Én a lobbanékonyságommal, Matteo azzal, hogy a belső, elnyomott feszültségét, külső szurkálásba, és maró iróniába csomagolja. Lulu pedig, mint mindig ott áll közöttünk, és cseppet sincs egyszerű helyzetben. Én a barátja vagyok, az egyik legjobb, aki ugyanúgy tűzbe menne érte, mint a másik olaszért, ugyanakkor Matteot azóta ismeri, hogy először kieresztette istenadta csodálatos hangját a szülőszobában, és megmutatta a világnak, hogy egy Giovinazzi sem elveszett ami a tehetséget illeti. Neki úgy kellett volna igazságot tenni, hogy talán jó megoldás nem is létezik. Most mégis más ez a helyzet mint egykor kölyökkorunkban. Most itt van mögöttünk tíz évnyi összetartozás, amit a távolság, az idő és a másfelé haladó utak sem törtek meg. Itt van az, hogy tudom, bármi is történne, bármikor is hívna, hogy segítségre van szüksége mennék….mindegy, hogy hol vagyok, kivel vagy éppen mi az amit kockáztatok. Ez pedig éppen úgy igaz Lulura is. Csak az képes ekkora indulatot kiváltani belőlem, aki fontos nekem. Aki számít az életemben, akire úgy tekintek mint a testvéremre. Csak az képes ezt a fajta csillapíthatatlannak tűnő vad haragot felszínre hozni belőlem, a sötét oldalamat, amiről szeretnék nem tudomást venni, és tudom, hogy ha csillapodik a mérgem, be fogom látni, hogy túlreagáltam….egy kicsit. De ettől a sértettség még valós. Amikor előkerülnek a sörök és a grappa csak remélem, hogy a korábban érezhető feszültség valamit oldódni fog. Legalább az alkoholban oldódnia kellene.Van egy mondat, ami valahogyan mégis visszhangként cseng a fülemben, és ennek kellene józanságra intenie: “Otthon nincs olyan barát…” otthon nem vagyok én sem. Én itt vagyok, egy két éves élettel, emberekkel a hátam mögött akik fontosak számomra, de valóban vannak olyan fontosak mint ők ketten? Vajon megéri ez az egész ébredező harag, hogy végül nem nézve semmit és senkit, egyszerűen az orkán erejű kirohanást tekintsem megoldásnak? Lulu olyan hirtelen mozdul be végül Matteo és közém, a hangja ereje nekem csapódik és egy másodpercre kitisztítja a ködös elmém. De csak egy pillanatra, hogy aztán újra a vérgőzös ködbe burkolózzak és pattogjanak a szavak akárha jogom lenne egy pillanatig is számon kérni bármit. Akkor úgy érzem van….a józanság majd később fog keményen arcul csapni. Matteo rettegő arca, és Lulu közbeékelt szavai lassú fájdalomcsillapítóként tekeregnek körbe az agyamon, de nem tágítok. A haragom fékezhetetlen, és az indulat csak lassan engedi el hozzám Lulu mondandójának értelmét. Lassan, de túl lassan ahhoz, hogy az iroda fojtogató légkörében bármit is felfogjak belőle, vagy egyáltalán egyetértsek vele. Pedig valahol mélyen, az a catanzaroi fiú, aki elindult szerencsét próbálni nagyon is tudja, hogy igaza van. Mindennek amit mond.De hol van az az olasz fiú, aki egykor voltam? Hol vesztettem el? Valószínű ott, hogy egyedül kellett megvívni a harcaimat, mert túl gyáva voltam, hogy keményen kiálljak az álmaimért. Nem ment, féltem és inkább behódoltam. Talán pont ez a keserűség szabadult most el, és egyetlen dühkitörésben csúcsosodott ki. Mintha azt mondtam volna Matteonak: “Nem csak magam miatt csináltam ezt az egészet….még akkor sem magam miatt ha ezt ti nem kértétek. Ez az egész amit felépítettem, nem csak az enyém, hanem a tiétek is. A miénk. Kezdjünk vele valamit.” Fellengzős lettem, legalábbis ezt érezték….Lulu ezt érezte. Tényleg ez lettem? Nem tudom még….de emésztenem kell amit mondott. Nem akarok itt lenni tovább, menjünk, el innen, jó messzire, a Zöld Egér teljes raktárkészletét képes lennék úgy inni mint a vizet. Ma este az alkohol ködében akarok abból kijózanodni amit tettem. A taxiban ülve, a némaságba burkolózva olvadnak szét bennem a gondolatok, de még mindig a harag vezérel. A harag, amely az Egér előtt sem csillapodik, és amely végül olyan szavakat hoz elő belőlem, amihez nem volt jogom.Mégis választás elé állítom Lulut, noha tisztában vagyok vele, hogy még ha be is jön, lélekben kint marad Matteoval, ha ő nem mozdul. A zene nem tompítja bennem a lassan csillapodó bűnbánatot. Csak az a vétkes, aki nem látja be, ahogyan Lulu is mondta, hogy mindenhez két ember kellett. És most én is vétkes vagyok, nem csak Matteo. Matteo szavaira nem felelek, csak nézem őt. Szeretném azt mondani neki, hogy felejtsük el bazmeg, idióták voltunk, lépjünk túl rajta. De ez most más. Érzi ő is, és érzem én is. Nyelek egy nagyot. Szorít a mellkasom. Szorít és nem ereszt. Kell a benti latin zene a lelkemnek, csak egyszerűen kell. Magára hagyom Matteot, pedig alig teszek pár lépést a pult felé fordulnék vissza. Meg is torpanok, de csak Lulut látom magam mellett jönni. Mocskosul nagy a hiányérzetem. Tíz évet csapok ki az ablakon két évnyi New Yorkért? Hát ennyit értek az együtt töltött évek, a római karácsonyok, a forralt bor meg a fánk, a szép lányok siklása a jégen? Ennyit értek a gemmai kirándulások, elbújva néha az eperfák árnyékában, megdézsmálva Vito borospincéjét és világmegváltó terveket szövögetni, pityókásan rettentő hamisan énekelni, és azon vitázni, hogy ki volt a hamisabb, aztán meg röhögni, mert mindannyian azok voltunk? Mindezt egyszerűen a hátam mögött hagyom, ott az Egér bejáratánál a neonfényben? Lulu a pulthoz telepedik, hiszen még én sem vagyok az asztalnál nem is tudná melyik az. Hátrafordul, és ebben a tompa fényben is találkozik a tekintetünk. Alig pár lépésre vagyok tőle. Üresség van mögöttem. A három lábú szék egyik lába kitört, és így már a többi sem látja el a funkcióját. A szemüvegén megtörnek a fények, de látom a szemeiben, hogy tudja: ezt így nem fogom hagyni, akármennyire is büszke és dacos vagyok. A szinpadon, mintha pontosan erre vártak volna, felcsendül egy régi Sinatra szám kissé latinosabb átirata. Üzenet nekem, hogy valaki megbánt valamit, a maga módján, én mégsem tettem meg ugyanezt. Matteo mindig is imádta Sinatrat és nem egyszer együtt énekelték Luluval ezt a dalt. Varázslat született közben, és minden alkalommal valahogyan nagyobb ereje volt a dalnak, ami azt hiszem most már rám is pontosan igaz.
Nagyon haloványan megrándul a szám, mintha egy keserédes mosoly maszatolná, és az ökölbe szoruló kezem a levegőbe boxol. Mi a fene ez az egész? Mi történik velünk? Nagy levegőt veszek és Lulu felé intek, hogy mindjárt jövök. Jeleznem sem kellene, azt hiszem megértette abból, ahogyan a zenére reagáltam, mikor meghallottam. Azt hiszem egyre gondoltunk. Olyan sebesen rohanok vissza a bejárathoz, mintha üldöznének. Az ajtót egy mozdulattal rántom fel, és lépek ki a langyos, manhattani éjszakába. Ott találtam, még szinte pontosan ott ahol, hagytuk. Fejét az ég felé emelte, mintha onnan várt volna választ, vagy valamit a fel nem tett kérdéseire. Szélvészként robbantam ki az ajtón, és meg is torpantam, hatalmasat sóhajtottam. Volt abban valami utánozhatatlanul fájdalmas ahogyan megláttam a barátomat. A mi barátságunk haragban született, de nem haraggal fog véget érni. Nem most és nem itt. Nagy lendülettel indultam meg felé, talán a tekintete egy pillanatra riadalmat tükrözött, vagy csak én láttam olyannak, de tudnia és éreznie kellett, hogy ez most más mint az irodában. Egyszerűen, minden előzmény nélkül léptem oda hozzá és hatalmas, széles és mindent kifejező mozdulattal öleltem magamhoz. Olyan fajta ölelés volt ez, amiben benne volt az összes ígéretem még kölyök korunkból, hogy megvédem, hogy a barátom marad örökre. Akkor is amikor már szottyadt seggű vénemberek leszünk, és csak abban licitálunk majd egymásra, hogy kinek nincsenek még prosztata problémái.Ökölbe szorult mindkét kezem és egyszerűen kapaszkodtam a hátába, a vállába.Könnyek ködösítették a szemeim, de nem fogom bevallani soha senkinek, hogy veszettül elérzékenyültem. - Fottimi, di Sciglio, fottimi!- dörmögtem valahova a vállába, aztán eltoltam magamtól, nehogy valaki még azt higgye a biztonsági őrök közül, hogy ide települt ki a kék osztriga. Kezemmel megragadtam a vállát és a szemeibe néztem. - Jól mondta Lulu. Elbasztuk. Én éppen annyira vagyok ebben bűnös mint te.Sajnálom. Szóval nekünk kell helyrehozni. A barátok túl sokat tudnak rólunk, hogy elveszítsük őket, te mondtad. És veled ellentétben én teljesen biztos vagyok abban, hogy neked be kell jönnöd oda. Mielőtt még egy újabb Sinatra dalt fognak két oktávval lejjebb énekelni….talán megmutathatnánk majd hogyan kell ezt csinálni. És mert ha tovább maradunk akkor félő, hogy Gonzalo, a csapos mindenféle szar koktélt rádumál Lulura.- magyarázom neki, oldva valamennyire a zavart ami bennem van. És ami benne. - Helyrehozzuk, mert helyre kell. De nem ma.Ma ezt ígértem, ma ez lesz. A feszültséget ki kell kicsit engedni….és mi ki fogjuk! - lapogattam meg a vállát és a bejárat felé terelgettem. Nem fogom hagyni elmenni, ha kell akkor a vállaimra csapom, és egyszerűen beviszem. Képes vagyok rá, ennyire ismerhet. Matteo a barátom, és ezen semmi nem fog változtatni.Az sem ha egy fasz vagyok és az sem ha ő az.
We remember all the times we had together, and as our lives change, come whatever, we will still be friends forever!
A legtöbb ember számára lehetetlen küldetésnek bizonyult bárkihez is hasonlítani Matteot, annak ezer embert is felülmúló türelme és higgadtsága, megfontoltsága miatt. Nyomokban se lehetett megtalálni benne az apja sokszor titkolt és rejtegetett, olykor-olykor rajta egészen elhatalmasodó agresszióját, vagy éppen az anyja kicsinyességét, és gyakorta minden pozitív jellemvonásán felülkerekedő házisárkány mivoltát. Ha küzdött is a démonjaival, azt csendben tette úgy, hogy más abból ne tapasztalhasson semmit: nem tartozik senkire - tartotta. Már-már undorítóan nyálas és tökélességnek beállított szuperlatívuszokban zengtek róla ódákat, és bár kétség sem fért hozzá, hogy mind Lucianonál, mind pedig Ennionál is sokkalta higgadtabb, és csendesebb, visszahúzódóbb egyéniség volt, de ez nem volt több, csupán a látszat. Ezen a ponton félreismerhetetlen volt, ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy soha nem adta el magát jobbnak vagy kedvesebbnek, szerethetőbbnek, mint amilyen volt. Ám az ember akarva akaratlanul is mást mutat az idegeneknek, a barátoknak, családtagoknak vagy a testvéreiknek. Márpedig, ő se volt olyan tökéletes, olyan felemelően kezesbárány és simulékony természet, mint hitték, noha nem sűrűn engedte, hogy a felszín alatt leledző kis szörnyetegeket láthassák, megneszeljék az illetéktelenek. Mindig csak annyit mutatott magából, amennyit jónak látott, és amiről úgy vélte, hogy más láthat és megismerhet. A legjobb emberismerők pedig sokszor tartottak tőle. Pont azért, mert, ha nem is láttak a felszín alá, de érezhették és sejthették, hogy van benne valami más is, mint az a figyelmesség, nyitottság, amit mások felé tanúsított. Emiatt pedig bátran kijelenthető volt, hogy nem szimplán a legjobb természetű embere volt a „köznek”, ez belé volt kódolva, de vele együtt a leginkább kiismerhetetlen is, akiben különböző milyenségű és nagyságú viharok dúltak a nap minden egyes percében, s melyek erejével olykor képtelen volt dacolni és harcba szállni. Talán nem is próbálkozott. Ez jelentette hát a lényének valós démonjait. A mélabú, a szomorúság és a néma önsanyargatás mely szinte savként marta az ereit, és pont így előnye avagy hátránya volt – ki-ki döntse el maga – az olaszos hirtelensége és konoksága. Talán egyetlen egy – másszor kettő – személy volt csupán, aki tisztában lehetett a fiú hibáival, valódi természetével, hiszen előle, ha akarta se lett volna képes rejtegetni azokat főleg úgy, hogy sülve-főve együtt voltak... ha kellett, ha nem, unos-untalan. Ez a személy ismerte a félelmeit, aggályait, melyek, ha nem is kifejezetten a munkásságával és terveivel voltak kapcsolatosak – egykoron legalábbis -, annál inkább a saját maga személyének és tudásának szóltak. Hiszen, ha valaki, hát Matteo volt a legjobb mintapéldánya annak, aki bár tisztában volt a tehetségével, mégsem bízott és hitt magában eléggé ahhoz, hogy igazán szárnyalhasson. A saját maga ellensége lett. Hiába is kapott bármiféle visszajelzést nem csupán a közönségétől, de a tanáraitól és a saját „versenytársaitól”, mindig volt benne valamiféle félelem és teszetoszaság, nem kevés komplexussal. Azt gondolta és hitte, hogy amit csinál, és ahogy csinálja az nem elég… semmihez és senkinek nem elég, hiszen bár rengeteg tanulás, gyakorlás és felkészülés állt a háta mögött, annyit soha nem kókadozott bent a gyakorlókban, mint Luciano tette, akit már gyerekkorában kikiáltott az első számú példaképévé. Látta, végig nézte azt a mérhetetlen, megfeszített munkamorált, amit ő tanúsított a felkészülésekhez, a hangversenyekhez és különböző fellépésekhez. Tudta, hogy amit ő csinált és művelt, az több volt annál, mint ami amúgy elvárható lett volna… az ő példáját akarta követni mindig és mindenkor. Ha sokat gyakorolt, s már a saját maga határait feszegette, rá akart tenni egy lapáttal, hogy még jobb legyen… hogy hasonlóan, mint Lulu, ő is elszántabb, kitartóbb legyen. Jobban akarja azt a bizonyos célt, mint az előtt bármikor. Az pedig fel se tűnt neki, hogy minél többet gyakorolt, a másik fiú is annál többet és többet akart letenni az asztalra. Mintha így spannolták volna nem csak egymást, de saját magukat is. Matteo, mintha más emberek határozottságából, talpraesettségéből és karakánságából igyekezett volna meríteni. Mintha egy csorba tükröt helyeztek volna egykoron elé, gyakorta csak a hibáiról volt fogalma, de arról nem, hogy azon apróságok teljes mértékben eltörpültek a megannyi jó, mi több remek és tökéletes dolog mellett, amit produkált és tudott. Ez a fajta bizonytalanság örökkön mardosta őt, hiszen hatalmas terhet viselt a vállán, amit réges-régen Luluval fogadtak meg egymásnak: végig viszik, és együtt fejezik be azt, amit elkezdtek. Gyerekkorától kezdődően ez, és csak ez éltette. Az, hogy nem csak, mint testvérek, nem csak, mint legjobb barátok fogják kivenni a részüket a másik életéből, de a színpadon, mint operák főszereplői, együtt fogják pokollá tenni a másik életét, hogy aztán ha leeresztik a függönyöket, egymás nyakába borulva ünnepeljék meg az újabb sikert. Ám az idők, célok és tervek mindig változnak, Matteo pedig nem volt képes dacolni az őt megütő változás viharos szelével. A talajt egyszerűen kirántotta a saját maga lábai alól, hatalmasat zakózott, s mióta ez a probléma felütötte a fejét, mélyrepülésben, szinte zuhanvást kezdett veszíteni a saját maga fényéből. Rosszul, tapasztalatlanul, annál is inkább bizonytalanul kezelte a helyzetet, pedig most jött el az ideje annak, mikor igazán szárnyalhatott volna, hiszen annyi év után kinyílt előtte a világ, és számos olyan lehetőség adódott, amibe vasmarokkal kellett volna kapaszkodnia ahelyett, hogy engedte eluralkodni magán a pánikot és a „hazaszeretetet”. Azt, ami Lucianohoz kötötte… azt, amit annak idején megfogadott. Talán nagyobb volt a szégyene azt illetően, hogy kudarcot vallott és nem tudta megtartani az ígéretét, mint, hogy komolyan összetojta volna magát a közelgő lehetőségek zömétől. Sokan, és mindenki, aki ismerte úgy vélte, hogy bölcsen képes döntéseket hozni, és pont ugyan ilyen bölcsen, megfontoltan és komolyan dolgozik azon is, hogy a lehető legjobban igazgassa az életét. Megtartsa az egyenességét, ha pedig valakivel nézeteltérései támadtak, annak színt vallott és véres őszinteséggel, de kényszerűen hozta tudtára a meglátásait. Ehelyett a maga kétségbeesésében, kiszolgáltatottságában és mulasztásában sínylődve újra és újra csapádba esett. Eltűnt az a bizonyos bölcs fiú, nyoma veszett az értelemnek és észszerűségnek, egyenességnek, noha tagadhatatlan, hogy megvolt az oka arra, hogy kikeljen magából. Nem sokkal, néhány nappal, héttel azt megelőzően, némán küldött segélykéréseket Enniónak. Ám az, mintha nem tudta volna dekódolni a nyilvánvaló jeleket, pedig ha újra meg újra lepörgette a fejében az aznapi beszélgetéseket, a belőle áradó kétségbeesést és kézzel tapintható feszültséget, olyan világos volt, mint a nap: próbált támaszra lelni a legidősebb olasz fiúban, de az nem szolgált akként. Talán akkor és ott érzékelhetett belőle valamit, de addigra, míg komolyabb szükség volt a támogatására vagy megértésére, mindaz feledésbe merült. Mintha nem is lett volna, ő pedig egyedül maradt. Egyedül a problémákkal, egyedül a bizonytalansággal és páni félelemmel, mely aljas módon hatalmasodott el felette. Szerette volna, ha Ennio csatlóssá, segítő jobbá vált volna, mégis az, mintha eleresztette volna a kezét, noha úgy tűnt pár pillanat erejéig, hogy foggal körömmel kapaszkodott belé. Talán pont a kiszolgáltatottságérzése volt az, aminek hatására az addigi magaviselete átcsapott egyfajta rettegésbe, és abból eredő támadásba, hiszen az, akitől a segítséget remélte, az, aki az utolsó mentsvár volt számára, hátba szúrta őt. Nemcsak, hogy a várt segítség maradt el, de még ellene is fordította a reményeit. Azt hitte, hogy Ennio eléggé ismeri már őt ahhoz, hogy vegye a lapot, lássa a láthatatlan, mit rejt valójában a fiúból érkező savanyú szarkazmus, mely nem is a legidősebbnek szólt, sokkal inkább a helyzetnek, saját magának, amit lehetőségük volt szégyenszemre megteremteni. A kezdetleges szurkálódás, szarkazmus és pipogya farokméregetés pedig így csaphatott át egyről a kettőre csontig hatoló félelembe, noha Matteot mindennek lehetett nevezni, de gyávának nem. Ennek ellenére, mégis úgy reszketett, mint a kocsonya, és úgy rettegett még azokban a pillanatokban is, mikor a friss levegőn ácsorogva, „túlesve a nehezén” mást se csinált, mint a tüdejét igyekezett teli tölteni újabb és újabb adag, benzingőztől kesernyés, áporodott levegővel. Szórakozni akart aznap, ám addigra már nem tartózkodott attól, hogy bemenjen a kiszemelt lebujba. Megakart semmisülni, el akart tűnni, és hiába lebegett a tudatában, hiába égett bele az agyába Luciano minden egyes ordított, morgott vagy egyre szelídebb, viszont annál csalódottabb szava, egyre csak a kételyek ostromolták őt: mi lesz ezután? A válasz talán hamarabb érkezett, mint amire számított, s mire kettőt pislanthatott volna, a szeme sarkából már derengeni vélte a vészes gyorsaságban, felé közeledő Enniot. Ugyan meglehet, a puszta arckifejezéséből képes volt leszűrni azt, hogy ez nem az a pillanat lesz, mikor szégyen szemre fél Harlem orra előtt fogja őt péppé verni, ettől függetlenül Matteo arcát, és vele – de főleg azt – a tekintetét elöntötte a rettenet. Meglepetten, kétkedve fogadta a fiút. Néhány teszetosza, csetlő-botló lépést még tántorgott is hátrafelé, ügyet sem vetve az úttest közelségére és az ott haladó járművekre. Azokban a pillanatokban talán egy felé robogó, több száz lovas személygépkocsival is szívesebben mérte volna össze az erejét, mint az olasszal, aki a korábbiak fényében aligha remélhette a fiatalabbik rokonszenvét. Ugyan kimondta, és belátta azt, hogy neki se kellett volna cibálnia a bajszát, de ez még nem jogosította fel Enniot se arra, hogy olyas módon fejezze ki irányába a haragját és nemtetszését, ahogy. Nem tudott felejteni, mint ahogy arra is képtelen volt, hogy egy csettintés alatt túltegye magát a történteken. Az ölelésre nem számított, és pont így a várt hatás, a nagy összeborulás és sűrű bocsánatkérés is elmaradt. A fiatalabbik nem más, ide-oda mozgatható, rángatható rongybabává vált a másik kezei között, ahogy először magához vonta, majd eltolta, hogy jobban lássák egymást. Először nem tudta, képtelen volt rá, és nem is akarta megemelni a kezét, hogy akárcsak meglapogassa a fiú hátát, végül mégis megtette, s bár addigra talán nyoma veszett a korábbi ijedtségének, a tüske mégis, gerendaméreteket öltve szúrta a szemét. A szíve nehéz volt, szomorú és kiszolgáltatott, ám annál inkább bizalom veszített. Minduntalan mantrázta magában a kérdést: ha egyszer ez megtörtént… vajon megtörténhet máskor is? Mivel fogja legközelebb kihozni őt a sodrából? Mit fog legközelebb tenni, ha hasonló nézeteltérésük adódik? Mi lesz, ha legközelebb se fognak tudni olvasni a jelekből, és valakinek komolyabb ártalma származik belőle? Ugyan szerette volna elhinni, hogy Ennio nem lett volna képes ártani neki, ám azokban a percekben nem tett volna túl nagy összegeket erre. - Ennio – csitította őt a nagy szóáradat közepette – nyilván nem fog neked se egyről a kettőre menni az, hogy elfogadd, de én már korábban bocsánatot kértem, mert tudtam, és tudom is, hogy mit csináltam, miben hibáztam… tudom, hogy látnom kellett volna, mégis, nagyobb volt a saját magam sértettsége. És itt most az a kérdés, hogy vajon te, tisztában vagy a saját magad vétkeivel? - nézett bele kérdőn az ismerős szemekbe - Kérlek, ne várd el tőlem, hogy itt, ezen a szent helyen elfogom fogadni ezt a… - nem tudta megfogalmazni, így csak tétován mutatott végig rajta. A fiú teljes lényén – ezt… - mert ebben a jó néhány sorban minden volt, csak szavakba foglalt bocsánatkérés nem, amit ő viszont ténylegesen elrebegett korábban, hiszen komolyan gondolta, csupán egy alapos fejmosásra volt szüksége – de Ennio. Majdnem ripityára törtél rajtam egy széket… Ha nincs ott Lulu… ha nem lép közénk, mit csináltál volna? Tényleg megteszed? Elkapod a torkom? Beépítesz a zongorádba? Nem ismerek rád, és mondhatod, hogy te se szoktál ilyennek látni, de gondolkozz már egy kicsit józanul! Talán nem rosszból, tudom, hogy nem rosszból, de mutogatod itt a fene nagy királyságodat, amibe nekünk mind eddig nem volt lehetőségünk bepillantani… csak most, frissiben látjuk azt, amit látunk. Csipkelődünk, viccelődünk vele úgy, mint régen mindig tettük, ha a másiknál valami említésre méltó történt. Jó, meglehet, kicsit durvább volt ez a „vicc”, mint amilyennek lennie kellett volna, restellem is, de véded azt az embert, akit két éve, ha ismersz, és tévedés ne essék, én nem lebecsülni akarom ezt a barátságot… de őt véded egy rossz szóért, míg azt észre se veszed, hogy az, aki már tíz éve rontja melletted a levegőt, a te segítségedért kiáltott! Helyette rombolsz körülötte, megfélemlíted és ordítasz, mint aki beszorult… – a hangja hideg volt, kimért, távolságtartó és lehetetlenül szomorú – mi lesz legközelebb, ha most azt mondom, hogy üsse kavics, felejtsük el, ami történt, hm? Ha tényleg, igazán elmérgesedik a helyzet közöttünk valami miatt a jövőben, mert bármikor jöhetnek hullámvölgyek, megint törni-zúzni fogsz, mert úri kedved úgy tartja, hogy majd így vezeted le? – ha a maró szomorúsága és csalódottsága nem lett volna elég, mellé olyan csendes és lemondó volt, szemeiben hasonlóan csillogó elveszettséggel, mint a világ leghűségesebb kutyájáéban, aki elveszítette a gazdáját. Tudta jól, hogy ezek se kevésbé finom szavak, mint amit Lulu vágott hozzájuk alig negyedórával, húsz perccel korábban, de képtelen volt a nyelvébe harapni és ténylegesen legyintve közölni, hogy „fátylat rá!” Matteo általában könnyen, és túl hamar bocsájtott meg másoknak. Most mégis pálfordulás állt be az elveiben, hiszen nagyobbat csalódott annál, mint amit ép ésszel fel tudott fogni: ha most beadja a derekát, minden konfrontálódás után így akarja majd a másik elűzni a vihart? Mintha mi se történt volna?...Megakarta ezt beszélni. Úgy, mint két érett, értelmes, gondolkodó férfi egymás között. Mint két barát. – talán megsértettelek. Talán nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Ostoba voltam és meggondolatlan. De veled ellentétben eszembe nem jutna kezet emelni rád! Mert tudod, ez felért azzal… – nem nézett a fiú szemébe. A fejét ingatva valahol a mellkasának magasságában elemezgette az inggombjait, s képtelen volt napirendre térni, hogy mi történhetett, amiért tényleg ilyen mértékben süllyedni kezdett az őket hordó hajó? Régen soha nem martak volna oda a másiknak, nem reagáltak volna lekicsinylően, amiért egymás öltözetével szurkálódnak, s főleg nem vette magára az, aki elkezdte mindezt. Ha egymást, vagy a portékájukat, körülöttük lévő embereket piszkálták, akkor se vették zokon, csak legyintve röhögtek rajta vagy a szemüket forgatták, mígnem, ha elmérgesedett a helyzet, értelmes ember módjára állították irányba a másikat. Mindhárman nehéz személyiségű srácok voltak. De ez idáig nem volt arra példa, hogy tettlegesen kelljen megleckéztetni, vagy épp falhoz állítani egymást… mert eszükbe se jutott volna. Halkan sóhajtott egyet, hüvelykujjával vakarta meg a szemöldökének szélét. - Tim Storms van odabent? – csípte hozzá kíváncsian, valahonnan nagyon mélyről ásva elő a jól ismert, szelíden csipkelődő Matteot, aki nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a bizonyos, elrebegett két oktávot – két oktávval mélyebb hang már nincs rajta a zongorán se - Sinatra hangjánál nem kell mélyebb ahhoz a dalhoz, bár, ha rendesen „ráalakítják” az emberre, előadóra azt a bizonyos két oktáv zuhanást, azzal se lehet baj azon túl, hogy mást se hallana az ember, mint a „My Way” böfögésszerű verzióját. A beállt csend pár pillanatig elhúzódott, míg az aranyban játszó íriszek a másik olasz arcát fürkészték – jól van! Mindent idejében… de nem ígérek semmit. Csak azt, hogy énekelni nem fogok! Addig legalábbis biztosan nem, míg teljesen józan vagyok… nem ezért jöttem - mutatta fel az ujját, milyen feltétellel óhajtott bemenni abba a bizonyos Zöld Egérbe - szóval sajnálom, ma be kell érned néhány kontrabasszussal – a nap folyamán először tűnt úgy, hogy valamelyest felengedett a szíve köré telepedő jég, noha mind ez végtelenül felszínes volt, hiszen az, amit korábban mondott és megfogalmazott, az igaz volt. Mint ahogy az is, hogy nem ezen a napon fognak fátylat borítani a történtekre. - Menjünk, mielőtt a sárga földig issza magát, aztán megint nekiáll nekem félmeztelenül mórikázni … vagy kereshetjük New York szerte… - voltak fenntartásai, ennek ellenére mégis, minden bizonnyal Ennioval a nyomában indult a szórakozóhely felé, melynek italos pultjánál ténylegesen ott találta Lucianot is. Talán előről kezdhették még azt estét... mert a lehetőségük meg volt rá.
- Fékezd magad, Ennio! Jó lenne ha nem menne ripityára a teljes berendezése a lakásomnak. Ki a fene fogja ezt megfizetni nekem? Mi a jó élet bajod van neked? Tedd le kérlek azt a váz...mindegy! Ennio, komolyan mondom, hogy ha nem fejezed be, akkor holnap felmondok, és engem….az isten verje meg, Ennio! Pofán csapjalak, hogy figyelj végre? Nagyjából fél órája, magamból kikelve, olasz és angol, némi spanyollal füszerezett káromkodásokkal vegyesen tobzódtam Dario lakásán. Két üzlet is elúszott, és nem azért mert nem voltunk jók, hanem azért, mert valaki alánk vágott. Szar minőségben, de olcsóbban dolgozott, a megbízások pedig elúsztak. Pedig abban a hónapban nagyon kellett volna az extra bevétel, mert jó pár számla állt már ott amit rendezni kellett volna. Fél éve futott a biznisz, és az eddigi sikeres menetet megakasztotta hirtelen valami….jobban mondva valaki. A konkurenciával valahogyan soha nem számoltam, vagy legalábbis úgy hittem, hogy a tisztességes verseny híve mindenki, amilyen én voltam. Én hittem abban, hogy a tehetség majd messzire visz. Hittem abban, hogy az embernek elég valamiért keményen dolgoznia, valóban letenni a legtöbbet az asztalra és akkor bármi elérhetővé válik. Hamar szembesültem azonban azzal, hogy az amerikai álomba időnként elég csúnya szemcsék is bele kerülnek, amelyek miatt az egész kép hamis lesz. Amennyire kedves, vidám és simulékony ember vagyok,aki a szívét kitenné bárkiért aki fontos a számára, éppen olyan hamar veszítem el a türelmem, vagy éppen gerjedek, majdhogynem fékezhetetlen haragra. Dario az a fajta ember volt, aki elviselte és eltűrte ezt a viselkedésemet, de akkor és ott már sok voltam a számára. Nem azért mert mindez a lakásán történt, hanem azért, mert egyszerűen szinte meg sem akartam hallani, ahogyan igyekszik csillapítani. Ahogyan később elmondta, őszintén félt attól, hogy az indulatom a végén majd rajta vezetem le. Pedig ilyen meg sem fordult a fejemben. A tárgyak csak tárgyak. A falak csak falak, amelyek akkor és ott elszenvedői a haragnak, amelyeken át levezetem azt. Embert soha nem ütnék meg. Olyat meg főleg nem aki fontos a számomra. Mégis azt hiszem a mai napon, amelynek arról kellett volna szólnia, hogy a rég nem látott, az otthonomat kicsit visszacsempésző barátaimmal együtt töltök egy vidám estét, valami olyasmi történt, ami alapjaiban rengetett meg egy évtizednyi barátságot. Lulun láttam elsőként az előjelét annak, hogy ha nem csillapodom, akkor ő lesz az első, aki védendő Matteot képes lenne talán ölre is menni velem. A félelem azonban ami Matteo szemében láttam, ahogyan ott áll, Lulu takarásában és értetlenül engem néz, azt hiszem hosszú időre még kisérteni fog. Nem mértem fel a tetteim súlyát, ahogyan Matteo sem mérte fel, hogy a szavainak következményei lehetnek. Mindketten hibáztunk, és csak remélni merem, hogy nem okoztunk visszafordíthatatlan károkat. Azt hiszem a lila köd az agyamon akkor kezdett már szakadozni, amikor a stúdió üvegajtaján kilépve magamba szívtam a benzintől és portól terhes éjszakai város levegőjét. New York időnként olyan mint egy bekötőút, valahol a portomaggiore-i kúriáról befelé vezető úton, amelyen elhalad megannyi autó, és viszik a dézsákban és hordókban a mustot forrni a pincékbe. Szavaim mégsem voltak egész úton, mert a sértett harag maradványai még ott kavarogtak bennem. Meg mindaz amit Lulu elsőként a fejemhez vágott. Arról, hogy mennyire változtam meg, arról, hogy talán másképp kellene viszonyulnom hozzájuk...úgy, ahogyan azelőtt. Nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogy hogyan tegyem mindezt. Egyedül voltam mióta megérkeztem ide, és azt hiszem ezt a magányt még nem sikerült tökéletesen feldolgozni. Idegen világ volt ez, idegen emberekkel, még akkor is, ha néha, világítótoronyként jelen voltak benne azok az emberek, akik kicsit az otthonomra emlékeztettek. Nem csak azzal kellett megbírkóznom, hogy egy vállalkozást beindítsak, hanem azzal is, hogy egy másik életet beindítsak, amelyet barátokkal kellett megtöltenem. De ezek soha nem lesznek olyanok, és ebben igaza volt Lulunak, mint az amelyet sok évvel ezelőtt, gyerekfejjel köt az ember. Abban még több tisztaság, több őszinteség van. Akkor még hiszi az ember, hogy meg fogja alapjaiban rengetni a világot, és szinte egymást túllicitálva alkotunk fejben megannyi, akkor lehetségesnek, később talán megvalósíthatatlannak tűnő álmokat. A szórakozóhelyre érve egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek, hogy visszamenjek, vagy egyszerűen hagyjam szétszéledni magunkat, noha tudtam, hogy befelé minden bizonnyal nem együtt megyünk majd. Éreztem Matteo felől a tartózkodást, ahogyan Lulu felől azt, hogy ezt most nekünk kell megoldani kettőnknek. Eleinte vonakodom, eleinte a harag, amely a stúdióban született még erősebb, mint hogy felidézzem a múltat és benne megannyi olyan helyzetet és pillanatot, amely felül tudná írni ezt az egészet. Végül mégis győz a múlt, jobban mondva elindítja a lépteimet egy másik irányba, amely ezúttal ismét kint van, ott ahol Matteot hagytam. Próbálkozom. Okés, aláírom, hogy rettentő szar próbálkozás, de jelen pillanatban erre futja tőlem. Meg egy ölelésre, amely kikívánkozik. Ilyen vagyok. Az egyik pillanatban robbanok, a másikban meg átölelném az egész világot, nagyjából olyan erővel, amivel ketté is lehetne roppantani. Érzem, hogy ő még vonakodik, hogy nehezen enged vissza magához, a bizalmába. Matteo nem tud szemet húnyni olyan felett, amelyet én esetleg már holnap a szőnyeg alá sepernék. Neki a lélek fájdalma tartósabb. Én a dühkitörésekkel levezetem. Ő a csendjével magába zárja. Nem várom el tőle, hogy elfogadja, ahogyan azt sem, hogy elfogadja azt, ami itt vált belőlem. Miért hiszi mindenki azt, hogy két év után egy kibaszott amerikano lett belőlem, aki egy pohár vizet sem tudna már kérni olaszul? Otthon nem egyszer hallottam, mikor látogatóba mentem….én ugyanaz maradtam aki voltam, noha kétségkívül nyomott hagyott rajtam a távol töltött idő. Bólintok. - Tisztában vagyok a saját felelősségemmel. De Matteo, én is kérdeznék valamit. Te tényleg azt hitted, hogy bántanálak? Akár egy percig is valóban elhitted ezt? Mert ha igen, akkor én is megkérdezem, hogy mi változott benned az évek alatt? Nem először láttad a haragom….ahogyan azt is tudtad rólam, hogy az utolsók között lennék, aki bárkire is kezet emel. Ismered a múltamat, ismered milyen gyerekkorom volt. Te magadba zárod a sérelmeket, én kiadom. Levezetem. De nem rajtad. Nem fizikálisan. És máson sem.- magyarázom neki némiképp csendesebben. A hangom visszanyeri azt a nyugalmat amelyet megszokott tőlem, talán csak a vidámság hiányzik belőle. Az most még nem megy. Ahhoz kellene az az ember aki jelenleg a pultot támasztja és minden bizonnyal azon gondolkodik, hogy kijöjjön utánunk, vagy egyszerűen hívjon egy taxit és hazamenjen, vagy igyon még, és lesz ami lesz alapon vesse bele magát az Egér kellemesnek ígérkező latin estjébe. Mikor azt a bizonyos mondatot kimondja, amikor azt állítja, hogy felért az egész azzal mintha fizikálisan bántalmaztam volna, közelebb lépek hozzá. Mutatóujjam figyelmeztetőleg bök a levegőbe, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. - Egy dolgot nagyon véss az eszedbe Di Sciglio! Soha….ismétlem, soha nem emeltem rád még gondolatban sem kezet. És jegyezd meg egy életre, hogy soha nem is fogok. Ha az ígéretem megszegem, úgy rám küldheted a teljes La Famiglia De Rossit. I silenziosi ufficiali giudiziari.- vigyorodtam el, és rájátszottam rendesen a szicíliai akcentusra, elvégre a csendes végrehajtók emlegetése felért egy önmagamra mért önkéntes vendettával. Király dolgokra vagyok néha képes. Felvonom a szemöldököm a kérdése hallatán és a zárt ajtó felé nézek, majd lebiggyedt szájjal, megemelkedő és süllyedő vállakkal fordulok hozzá. - Az amelyik időnként négynegyedes ritmusban beleböfög a mikrofonba? Ja, azt hiszem. Nincs hát. Ha ettől mélyebben énekelne már csak a kutyák érzékelnék a hangot.- vigyorodom el aztán csak bólintok. - Énekelni én sem terveztem. Maradjunk annyiban, hogy józanul azt is megígérem, hogy ha Lulu netalán nekivetkőzne, akkor nem fogom követni mint három éve abban a római medencés buliban. De hozzá kell tenni, hogy ő kezdte.- naná, nem is én, ááááá én nem vagyok egyszer sem ludas, abban meg főleg nem, hogy a többieket spanolom, biztassák a cimborámat a textil ledobására. Mondjuk már akkor sem voltam józan, ahogyan most sem tervezek lenni. - Amúgy meg ki mondta, hogy ígérj bármit? Annyit mondtam, hogy gyere be! Különben kénytelen leszek még egyszer a nyakadba borulni, vagy térden állva kornyikálni neked, ameddig a biztonsági őrök ide nem üvöltenek, hogy a buzi bár két sarokkal lejjebb van.- nem mintha tudnám, hogy hol van, nem szokásom odajárni. Együtt indultunk hát el, és ha hagyta akkor átkaroltam a vállát. A továbbiakban nem akartam arról beszélni ami a stúdióban történt, sem arról ami odakint. Ma este vissza akartam találni ahhoz amilyenek együtt tudtunk lenni. A fények és a zene tengerén át néma kézjelzéssel mutogattam Matteonak a pult felé, ahol Gonzalo éppen valami borzalmat próbált rátukmálni Lulura. - Látom neki vagy búslakodva, amigo. Sehol egy szép senorita, vagy senor?- vonogatta meg az utolsó szóra Lulura nézve vidoran a szemöldökét, aztán elé helyezte a narancs és sárga színekben pompázó koktélt. Ekkor értünk oda Matteoval és két oldalról fogtuk közre a harmadik olaszt. Én meg Gonzalora néztem és nagyon vigyorogva lengettem meg felé a kezem. - Mivel mérgezed te az én drága barátomat? Valami tisztességes piát pakolj elénk, amigo! Hát hol marad a híres mexikói vendégszeretet? Mit isztok, báttyák? - néztem rájuk, miközben Gonzalo mindkét kezét a pultra téve figyelte hol egyikünket hol másikunkat. A pultnál egyébként még három csapos dolgozott, ennyien elég jól bírták a gyűrődést, legfőképp azért volt erre szükség, mert az Egérben nem csak egyszerűen oda gurították az ember elé a piát, hanem beszélgettek is vele. - Benneteket merről fújt ide a Rita hurrikán?- nézte a két cimborámat, miközben mindegyikünknek azt készítette amit kértünk. Illetve én azt ittam amit ők, de rájuk bíztam a választást.
Kezdőlap
Nem fogadott hívás (12)
Mióta Amerikában éltem, igyekeztem megtartani azt a fajta nyugalmat, ami alapvetően jellemző a hazám fiaira. Nem azt amikor felkúrják az agyunkat és olyankor megállás nélkül kárálunk mint a búcsús kerepelő. Azt a fajta nyugalmat, amikor a dolgokat nem kell túlgondolni, nem kell nekik nagyobb jelentőséget tulajdonítani és higgadtan kell megközelíteni. Persze ez csak addig tart, ameddig minden simán megy….ha homok kerül a gépezetbe, akkor aztán a jóisten kegyelmezzen annak, aki miatt képesek vagyunk kizökkenni ebből a buddhai nyugalomból. Nonno mindig azt hajtogatta: “Inkább a merevedési panasz legyen a legnagyobb gondom, mint idő előtt vigyen el egy infarktus.” Bölcs volt az öreg és nem utolsó sorban élt már eleget ezen a világon, hogy adjak is a szavára. Ugyanakkor ha már idejöttem, akkor minimális mértékben alkalmazkodnom kell. Azt elég hamar megtanultam, hogy itt nem lehet sokáig rágódni valamin, ha dönteni kell, akkor szinte azonnal kell, különben lecsúszik az ember, és akkor aztán vakarhatja a fejét. A munkák nagy részéről az elején pont ezért maradtam le, és sokáig úgy tűnt, hogy hiú ábránd lesz ez az egész. Az első évben majdhogynem csak veszteséget termelt a stúdió, és sokáig úgy nézett ki, hogy szégyenszemre haza kell majd kullogni, és beismerni, hogy ez nekem bizony nem megy. Még úgy sem, hogy ha anyagilag nem is, de erkölcsileg elég sokan támogatnak az óceán ezen oldalán is. Aztán pár hónap alatt kezdett csordogálni a bevétel, szépen lassan egymásnak adták a megbízók a kilincset, mert a referenciáink felkeltették az érdeklődésüket. Másfél év után ugrottunk egy hatalmasat, ami köszönhető volt annak is, hogy ha üzletről volt szó, akkor kíméletlenül hajtottam és mentem előre, amíg meg nem szereztem. A tökéletesség volt a mottóm, vagy legalábbis az arra való maximális törekvés. Nem utolsó sorban a papírok engem nem érdekeltek az alkalmazottakat illetően. Jó ha volt, sőt, díjaztam is, mert sokaknál ez azt mutatta, hogy nem csak jók valamiben de tesznek is azért, hogy ezt végzettséggel is elismertessék. Én magam is jelenleg a diplomám honosításán dolgozom, ami remélhetőleg most már heteken belül végre átkerül a bürokrácia zegzugos útvesztőin.A stúdió nem csak megbízható, de tényleg jó szakemberekkel dolgozott. A tévedés, vagy a trehány munka egyszer belefért, a másodiknál repült az illető. 