Tegnapelőtt végre hazajöhettem, már el is kapott egy adag paparazzi, ahogy a családdal elhagyom a repteret. Nagyon örültem neki. Mióta kipattant, hogy a záró koncertet mentőn hagytam el, nagyon érdeklődnek irántam, jobban, mint előtte. Úgy tűnik, nem egy rossz marketing fogás, bár őszintén, inkább kihagytam volna. És adja ég, hogy ennél több ne is derüljön ki. A banda kiadott egy közleményt, miszerint elkaptam valami fertőzést, az vert le végül a lábamról, hiszen a sok koncertezés miatt alapból legyengült az immunrendszerem, de nemsoká jobb leszek, mint új koromban, és elkezdjük felvenni a következő lemezt. Nos, ez utóbbit jó tudni, én még ott tartottam, hogy a számokkal marhára el vagyunk maradva. Elvileg most jön egy hónap szünet, amikor dalokat kéne írnunk, hogy aztán beássuk magunk a stúdióba. Nem tudom. Most leginkább azon vagyok, hogy kicsit lerázzam a családot, mert kapásból vissza akartak költöztetni a gyerekkori szobámba, majd mikor nemet mondtam, valószínűleg eldöntötték, hogy váltott ügyeletet tartanak mellettem.
Szerencsére dolgozni nekik is kell, meg iskolába járni, Luna esetében, így néha van egy kis nyugtom, mikor nem kell úgy tennem, mintha minden oké lenne. Mert nem minden oké. Nem vagyok igazán jól, hiányzik... a pörgés. A koncertekről. Az az... állapot. Üresnek érzem a napjaimat, és úgy veszem ki, hogy a többiek sincsenek ezzel másképp. Néha iszom, csak hogy jobbnak tűnjön minden, amivel ugyanakkor nem igazán tűnik jobbnak semmi. Mégis iszom. Inkább, mint hogy felhívjam Pault, tud-e nekem szerezni valami... vidámabbat. Próbálkozom. A kórházban a fájdalomcsillapítókon könnyebb volt. Mindenesetre már tegnap felhívtam Filo-t, mikor tudna vállalni, és szerencsére ma délelőtt már be is tudott illeszteni a napjába. Szóval bevágtam reggelire vagy két Bloody Mary-t, az egészség nevében még a zellerszárat is elropogtattam, aztán fogtam egy taxit, és irány Queens. Annyira nincs közel, többen mondták már, hogy váltanom kéne egy manhattani szalonra, de én szeretem Filo-t, egyetemista korom óta ő vágja a hajam, mikor még csóró voltam, és tökéletes munkát végez, miért váltsak?
- Hahóóó! – nyitok be vigyorogva az üzletébe. – Csak én érzem úgy, hogy marha rég láttalak? – kérdezem, miközben megölelem, és adok neki két puszit, mert tényleg, vagy fél éve nem jártam erre. A hajamon látszik is, már vagy a hátam közepéig ér, és a formája sem a régi. De hé, épp ezért vagyok itt! – Úú, hoztam neked valamit! – jut eszembe, aztán nekiállok előszedni a táskámból a díszdobozt, amit egy párizsi koncertünk óta cipelek magammal. Már nem szó szerint, nem volt végig a válltáskámban, csak a csomagjaim között a szállodákban. Megjárt egyet s mást. Izgatott vagyok, mit fog hozzá szólni, én amint megláttam, rá gondoltam, szóval... megvettem. – Nem tudom, mennyire használhatóak, de színben passzol ide is, gondoltam ha más nem, kirakod a falra így dobozban, vagy valami... – magyarázkodom, mikor még ki sem bontotta. Egyébként egy készlet van benne, fodrászolló, vagy négyféle fésű, hajkefe, ecset letisztogatni a lehullott hajszálakat, meg festőecsetek, amilyeneket ő is használ, csak épp annyi különbséggel, hogy ezeknek gyönyörű, kézzel festett nyeleik vannak, amikre francia nevezetesség tájképeit festették. Elvileg a minőségük is jó, egy szalonban szúrtam ki, egy helyi művész készítette, és hát... Szóval szerintem szép.

Jól esik megölelni, hiányzott. Tudom, hogy nincs mindenki ilyen kapcsolatban a fodrászaival, de mikor itthon vagyok, én négy vagy hathetente járok hozzá, hosszú évek óta, néha igazából csak azért, hogy lássam végre, mert amúgy a hajam nem egy problémás valami. Volt idő, mikor próbálgattam, itt felnyírtuk, ott felnyírtuk, kék csík, piros csík, sárga, de az utóbbi két évben csak úgy nő, már ledobott mindenféle festéket, Filo pár centis havi vágásainak hála, és egészen szeretem. Szerettem. Most valami újra vágyom. Ezért is jöttem szinte ide először, mióta itthon vagyok, még a srácokkal sem találkoztam. – Hát igazán, nem engedhettem senkit csak úgy a közelébe, a loboncom a te loboncod  – mondom viccelődve, mikor utal rá, hogy kissé elhanyagolt a hajam. Jogos, eléggé az. Nem igazán voltam az utóbbi hónapokban hajápolós állapotban, és nem is vagyok benne biztos, hogy ez a közeljövőben változni fog.
Szinte ugrálok izgalmamban, ahogy bontogatja a csomagot, és mikor látom rajta, hogy tetszik neki, engedek is a dolognak, tapsikolok is egy sort. Ez van, szerintem már megszokta. Visszaölelem, ahogy megölel, kicsit meg is ringatom, csak úgy. – Tudom, hogy nem kellett volna, azért hoztam, mert megláttam, és rád gondoltam, szerettem volna, ha megkapod. Szóval megkaptad  – mondom egyszerűen, mikor azt állítja, hogy nem kellett volna. Persze, hogy nem kellett volna. Alapjáraton nem hozok neki mindig ajándékot, ha járok valamerre, nem olyan napi a viszonyunk, hogy egyáltalán mindig tudja, ha járok valamerre. De ha látok valamit, aminek úgy gondolom, hogy örülne, akkor igenis megszerzem és elhozom. Csak hogy örüljön. Arra, hogy jár a megszokott kedvezmény, csak nevetve forgatom a szemem, mert... igen, pont ilyenekért járok ide. Nem azért, mert kedvezményt kapok, egyáltalán nem. Hanem azért, mert törődik velem. Nem csak egy időpont vagyok a határidőnaplójában, én legalábbis így érzem.
Boldogan pattanok bele a székbe, aztán mielőtt még rám adná a hogyishívjákot, forgok vagy kettőt, csak meg csak. – Nem, egyáltalán ne ma szokásost szeretném. Hanem államig érő hajat. Feketét  – mondom lelkesen, mert most épp fekete-haj kedvem van. Oké, elég mélybarna az enyém is, de én most olyan igazi feketét szeretnék, aminek szinte kék a fénye, és elnyeli a napot is. – Aggódtál? Miért?  – nézek rá felvont szemöldökkel, a tükrön keresztül. Remélem nem a hülye kórház miatt... Reménykedtem benne, hogy azért nem olvassa azokat a szemeteket mindenki. Látom a fején, hogy de, szóval vállat vonok, és előadom a szokásos sztorit: - Őszintén, jobban felfújja a média, mint amekkora valójában volt. Rohadt fárasztó ennyi ideig az úton, és a végére szó szerint feladta a szervezetem. Végignyomtam egy koncertet lázasan, és megkaptam érte a jutalmam... Nem tudom, benned volt-e már katéter, de... hú...  - fintorgok átéléssel. Nem fájt, nem igazán, már azt leszámítva, mikor kihúzták, de maga az az érzés ott benn... Brr. Traumatikus volt.

- Aww ne csináld, még a végén megríkatsz! – csóválom meg rá a mutatóujjam viccelődve, mintha tényleg valami rosszat tett volna. Egyébként meg tudna. Fogalmam sincs, mi van velem, de minden hülyeségen bőgök az utóbbi napokban, szörnyű. Ha van bennem egy kis alkohol, akkor valahogy könnyebb, nem is kell sok, csak... egy kis melegség. Ezért volt reggelire jó a Bloody Mary, nem üt, de valahogy könnyebb tőle minden. Plusz a paradicsom egészséges, meg a zellerszár is, ugyebár. Mindenesetre Filo volt az első fodrászom, aki nem anya volt, és eszemben sincs járt utat a járatlanért elhagyni, pláne hogy imádom a csajt. Bulizni valószínűleg nem igazán tudnánk együtt, nem tűnik annak a pörgős személyiségnek, de mikor itthon vagyok, gyakrabban járok fodrászhoz, mint igazság szerint kéne, és ez leginkább a társasága miatt van. – Úúú, örülök, hogy tetszik – pattogok kicsit egyhelyben, amit a családtagjaim valószínűleg megtapsolnának, tekintve hogy pár napja még ki sem tudtam kelni az ágyból, ők meg azok az aggódós fajták. Szerencsére Filo nem tudja, így egyszerűen csak... remélem annak veszi, ami: az örömöm jele. És még csak nem is fájt! Határozottan ideje magam mögött tudni ezt az egész szart.
- Yaay izgaloom – tapsikolok és topogok egy sort, elhülyéskedve az egészen, mert végre történik valami, jó helyen vagyok, jó kezekben, és... kellett ez már. Aztán persze nyugton ülök a seggemen, míg felrakja a köpenyt, meg mikor majd ollóval vagdos az arcom közelében. Már amennyire én tudok nyugodtan ülni. Ami nem igazán jön be, de próbálkozom. Manapság már nem állok neki pörögni a székkel két tincs között, és szerintem ezért hálás. Nehezen ülök nyugton a fenekemen, na. Aztán persze a hülye sajtó által közvetített hülye kórházi tartózkodásomra terelődik a szó, amitől kicsit... kevésbé rezgek utána. Nem tudom. Lelohaszt a téma ezen a ponton. – Durva volt, mármint a turné, de amúgy meg nagyon állat, csak kurva fárasztó, ja. Néha gőzöm sem volt, éppen pont melyik városban vagyok épp, de ugyanakkor meg felvillanyozott minden koncert. Csak hát igen, a jelek szerint megvannak a fizikai határaim. De már jól vagyok – mosolygok rá őszintén a tükörből, mikor azt mondja, örül hogy jól vagyok. Neki elhiszem. Sokaktól csak üres frázis, de tőle szeretem azt hinni, hogy nem. – Valami olyasmi? Nem tudom. Igazából volt egy háttérmunkásunk Londonban ilyen hajjal, annyira jól tudta hordani, hogy ki akarom próbálni. Nem is emlékszem már, mikor volt utoljára olyan rövid a hajam, de amúgy sem árt egy kis felfrissülés – magyarázom, miért is a fekete, meg a rövid. Nem igazán vadulni akarok, mert vad vagyok egyébként is, sosem voltam az a bájos kislány, akinek anyu szeretne, mindig inkább a srácokkal haverkodtam és buliztam, szerintem igazán senki nem fog meglepődni a hajstílus váltásomon. Max aki tudja, hogy egyébként imádom a hajam. De majd imádni fogom röviden is, ennyi.

Nem tudom, hogy miért, mikor azt mondja, hogy csak az számít, hogy jól legyek, neki el akarom mondani, hogy annyira nem is vagyok jól. Talán a változatosság kedvéért. Mióta bekerültem a kórházba, nem győzöm hajtogatni, hogy jól vagyok. Fűnek-fának. És fizikailag nagyjából már tényleg jól vagyok, nincs semmi komolyabb bajom, de egyébként... minden fura. – Jó, hát talán kicsit túloztam. Fizikailag jól vagyok. Itthon meg még nem találom a helyem, és full nyugtalannak érzem magam folyamatosan... Oké, sosem voltam az a fajta, aki nyugisan a seggén ül, de most kifejezetten szaladnék folyton. Remélem, hogy ez csak valami turné utáni lecsengési időszak, vagy valami... – lamentálok el a dolog felett, ahogy Filo helyett magamat figyelem a tükörben. Nem bánom, hogy idefelé nem tapadtak rám paparazzik, nem vagyok a legjobb formámban. Anya nagyon próbál felhizlalni, de tartok tőle, hogy a mostani napirendem nem igazán kedvez ennek a törekvésének. Pláne hogy mikor nem a szemei előtt vagyok, többet iszom, mint eszem. Látszik. Én legalábbis látom. Maggie szerint csak többet kéne sminkelnem, amit lehet meg kéne fogadnom, legalább a szemem alatti táskák eltüntetése végett. Egy darabig ezen gondolkodom, meg azon, hogy talán visszavehetnék az alkoholfogyasztásomból is, meg néha tölthetnék otthon is egy-egy estét, nem kell minden éjszaka szétcsapnom magam, de... csak depresszióssá tesz ez a gondolatmenet, szóval inkább kirázom belőle magam. Szerencsére nem ténylegesen rázom meg magam, mert Filo épp a fülem környékén matat az ollóval. – Na és veled mi a helyzet? Mi lett azzal a csajjal, akivel annyit beszéltetek online? Mióta itt vagyok, rá sem néztél a mobilodra, akkoriban meg szinte tikkeltél, hogy megint a kezedbe vehesd. Sikerült végre találkozni személyesen? – érdeklődök. Mert hogy én arra biztattam. Szép és jó egy mély online barátság, de a személyes találkozó minél előbb fontos. Elmélyíti, vagy megtöri a barátságot, de ha személyesen valaki nem szimpatikus, akkor a végtelenségig lehet online beszélni, két év múlva sem lesz az. Néha csak nagy levegőt kell venni, és fejest ugrani. Különben csak... feleslegesen belefektetett energia, és sok-sok fájdalom utólag. Én legalábbis így gondolom, bár tény, hogy nem sok online barátot tudhatok magaménak. Mindig is hamar élő kapcsolatra tereltem az ilyeneket, kinek van kedve annyit pötyögni, mikor beülhetünk egy sörre valami bárba is?

Mi sem mutatja jobban, Filo mennyire nem tudja, mennyi pénzt is keresünk mi a koncertezéssel, a lemezeladásokkal, az egyéb jogdíjakkal, hogy azt hiszi, nincs saját kis zugom. Egy egész rohadt nagy lakásom van, még az első turnénk után befolyt összegből vettem. Horror ára volt, mert Manhattan, meg olyan környék, alul porta, meg ilyenek, szóval utána kapásból le is voltam égve egy dararabig, de pár gig, és megint talpon voltam. Megérte. Imádom a lakásom. – Van lakásom, ha akarom, nem jön be senki – vigyorgok rá a tükörképemen keresztül. – De épp ez a probléma, nem bírok benne megmaradni egyedül. Nem tudom, hogy magyarázzam... Ha csak úgy vagyok, nem csinálok semmit, nincs ott senki, akkor van egy ilyen... fehér zaj a fejemben. Tudod, mikor a tévében nincs adás, és megy a fekete-fehér hangyaháború. Egyszerre monoton és zaklatott. Néma, de mégis olyan hangos... Nem tudom, ennek mennyire van értelme, de úgy érzem magam, mikor nem történik semmi körülöttem. Úgy érzem, el kell kapcsolnom. Tikkelek, hogy véget érjen – próbálkozom az érzéseim szavakba öntésével, de nem tudom, mennyire sikerül. Lehet, hogy most fog magában őrültnek titulálni. Lehet, hogy igaza van.
Magasba szalad a szemöldököm, ahogy azt mondja, már nem beszélnek a csajjal, mert... akkoriban tényleg nagyon NAGYON egymásra voltak kattanva. – Hogy-hogy? Mi történt? – kérdezek rá, mert ha nem teszem, nem is fogom megtudni. Pedig érdekel, mert hiába találkozunk ritkán, törődök Filóval. Nem tudom, hogy mennyire normális, hogy valaki, akit egyébként ritkán látok, nem is igazán beszélünk még írásban sem, holott tudnánk, mégis ennyire érdekel, hogy mi van vele, de így van. Valahogy tipikusan az a fajta ember, akivel ugyanúgy megtaláljuk a hangot hetek, hónapok után, mintha tegnap beszéltünk volna. Nem rohanok hozzá a lelki bajaimmal, ő sem hozzám, de mikor együtt vagyunk, valahogy úgy érzem, mindenről tudunk beszélni.
A tükörből lesem az arckifejezését, ahogy arról beszél, macskás néni lesz, és próbálom kitalálni, mit lehet erre mondani. Mert nevethetnék rajta, el lehetne ütni ezt ezzel a viccel, de... érzem rajta, hogy nem igazán viccnek gondolja. Ami pedig már baj. – Nem hiszem, hogy így lenne... Van egyáltalán macskád? – kérdezem, kicsit viccelődve, de aztán kicsit elkomolyodva hozzáteszem: - Egyébként tényleg nem hiszem, hogy ilyesmi várna rád. Lehet, hogy még csak nem vagy kész valami komolyabbra, de a megfelelő emberrel majd úgyis menni fog. Én legalábbis nagyon szeretném ezt hinni, mindkettőnk érdekében – mosolygok rá kedvesen. Nem és nem gondolok Joelre. Fenébe, mégis. – Fogalmam sincs... Definiáld a szerelmet. Néha nem tudom, mi is igazán az, mi pedig csak valami... előszele – integetek a kezeimmel, mint valami elszálló madárka.