Minden, ami az elmúlt két hétben felgyülemlett bennem, most csúcsosodik ki a mérhetetlen izgatottságomban és abban a kis félszben, amitől bárhogy is próbálok, lehetetlennek tűnik szabadulni. Ha őszinte szeretnék lenni magammal, már azóta várom a viszontlátást, amióta utoljára láttam Bent. Nem volt egy nap sem, hogy ne gondoltam volna rá, gondolkodtam volna kettőnkön, hogy hogyan tovább, milyen lehetőségek vannak előttünk, vagy azok a lehetőségek milyen kimenetelhez vezetnek. De most, szinte már csak pillanatokkal a viszontlátás előtt egy kis hang nem hagy nyugodni, és emiatt a kis hang miatt borsónyi méretűre zsugorodik a gyomrom. Hiába keresem az okát ennek az indokolatlan, látszólag értelmetlen aggodalomnak, nem találom, hiszen folyton csak arra lyukadok ki, hogy Benről van szó, és nincs mitől félnem. Talán nem is elég visszamennem pár napra vagy hétre fejben, hogy megtaláljam, amit keresek, talán sokkal mélyebbre kéne ásnom, ha válaszokat szeretnék találni, ami alapjában rontaná el a kedvem. Szerencsére, mielőtt még a régi sérelmek elemzésébe kezdenék, Ben üzenete kirángat a saját fejemből.

Az elmúlt két hetet csak gondolatban tudtam vele tölteni, most viszont, hogy itt van előttem, látom, szinte csak karnyújtásnyira áll, sokkal felemelőbb érzés, mint amilyennek elképzeltem. Már nagyon rég volt, amikor utoljára ilyen szintű izgatottságot váltott ki belőlem valaki a puszta jelenlétével, egy bókkal és egy mosollyal, vagy ilyen űrt éreztem magamban a külön töltött időben. Ez a pillanat, amiben szeretnék ott ragadni, ameddig csak lehet, most kárpótol az utóbbi napokért. Bizonyos lépcsőket túl korán ugrottunk át, amik egyrészt átszakítottak gátakat, másrészt átmenetileg szakadékot is képeztek közöttünk. A mai este friss kezdet lehet, mostantól csinálhatunk végre mindent úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szélesen elmosolyodva pillantok fel Benre, ahogy ő is elvigyorodik a programunkra emlékeztetve.

- Igen, tényleg jobb lesz - értek egyet bólogatva, de most már erősen össze kell préselnem az ajkaimat, hogy vissza tudjam fogni a nevetést, ami annyira kikívánkozik. Egy mély sóhaj segít rendezni a vonásaimat, és habozás nélkül fogadom el a felém nyújtott kezet. Jólesően süppedek bele a kifejezetten kényelmes ülésbe, futólag szétnézek az autóban, és úgy futtatom végig az ujjaimat az ajtókárpiton, mintha valami értékes csecsebecse lenne, amivel a lehető legóvatosabban kell bánni, amíg Ben be nem ül a kocsiba.

- Ó, nagyon is - bólogatok hevesen, hiszen délután szándékosan csak pár falatot kaptam be. Ben már a telefonban is említette, Hunter mennyire dicsérte az éttermet, és úgy jött le a szavaiból, ha ő ennyire odavan valamiért, akkor az garancia a minőségre. - De figyelmeztetlek, nem vagyok az a fajta, aki salátát eszik az első randin. - Részben érthető, miféle rögeszme vezérli azokat, akik próbálnak a vacsora randik alkalmával a minimumra törekedni, minél kevesebbet és minél tisztábban enni, pár éve még én is hasonlóan gondolkodtam volna, de… már közel sem.

Amennyire az ülés engedi, Ben felé fordulok a felső testemmel, és ismét alaposan szemügyre veszem. Most is azt tudom megállapítani, amit a lépcsőn állva is: mintha kicserélték volna, egy új Ben lenne, aki nem csak létezik, hanem valóban él is.

- Hogy érzed magad? - kérdezem érdeklődve a nagy változásra való tekintettel. - Még nem láttalak ennyire lelkesedni valamiért, mint az étteremért - kuncogok halkan a fejemet oldalra biccentve. Ha azt mondaná, jól érzi magát, elhinném. Egészségesebbnek tűnik, a mosolya igazibb, mint eddig bármikor, a lelkesedése is új számomra, és mintha több energiája is lenne.

Egyre sűrűbben vetek lopott pillantásokat hol a faliórára, hol a tévé alatti digitálisra, amíg az utolsó simításokat is elvégzem a készülődés terén. Amikor a karkötőmön bújtatom át a kezem, még nem tűnik fel, csak amikor a gyűrűmet próbálom az ujjamra húzni egymás után kétszer is sikertelenül, akkor szembesülök vele, mennyire remegnek a kezeim. Tudatosan megállok a mozdulat közben, veszek egy mély levegőt, hogy valamelyest úrrá tudjak lenni az önkéntelen mozgáson. Ökölbe szorítom mindkét néhány pillanatra, miközben arról igyekszem győzködni magam, hogy mennyire feleslegesen stresszelek a mai estén. Egyszerre tűnik érthetőnek és butaságnak ennyire izgulni, hiszen Benről van szó, már láttuk egymást a mainál sokkal rosszabb állapotban és körülmények között, de mégsem tudom elengedni a gondolatot, hogy igenis fontos a mai este. Pont azért, mert Benről van szó. És mert már nagyon rég voltam igazi első randin, a kudarc lehetőségét érzem a fejem fölött lebegni.

Hosszan fújom ki a levegőt, odalépek az előszobai tükörhöz, egy tincset - ami eddig sem akart igazán ott és úgy maradni, ahogy én szerettem volna - kisimítok az arcomból, de ez már inkább csak pótcselekvés, mintsem valódi érdemi munka. Az utolsó perceket kihasználva még visszalépek a nappaliba az akváriumhoz, aminek jobban átértékelve semmi keresnivalója nálam. Leguggolok, az etetési útmutatónak megfelelő mennyiségű tápot beszórok a víz tetejére, Reginald pedig azonnal megjelenik. Épp csak lerakom a kis műanyag dobozt, a telefonom szinte abban a pillanatban pittyen. Reflexből az órára nézek menet közben. Nyolc óra, így ha csak nem esküdött ellenem össze az univerzum, akkor csakis Bentől jöhetett az üzenet. A szívem extra sebességgel kezd kalapálni, amikor meglátom a kijelzőn a nevét. Szélesen elvigyorodom, és ha lehet, még izgatottabban várom a viszontlátás pillanatát, ami már valóban csak egy karnyújtásnyira van. A kanapéra készített táskát a vállamra akasztom, magam mögött sorra kapcsolom a villanyokat, az előszobában belelépek a nem túl kényelmes magassarkúmba, amit csakis ilyen helyekre vagyok hajlandó felvenni, a következő percben pedig már türelmetlenül nyomogatom a lift gombját. A földszinten az éppen érkező nagycsaládon átverekedve magam lépek ki az ajtón, aminek a túloldalán azonnal megpillantom Bent. Azonnal megszűnik a stressz, a felesleges szorongás, és minden negatív gondolatom, ami felmerült korábban, mintha nem is létezett volna. Az arcomra szabályosan odaragasztották a mosolyt, amióta csak megkaptam az üzenetét és egyre csak szélesedik, ahogy odalépek hozzá. Hirtelen nem találom a szavakat, pusztán a látványa a fellegekbe repít.

- Köszönöm. - Szokatlanul halkan és bizonytalanul cseng a hangom, és még nekem is rá kell jönnöm, ebben az új felállásban hogyan találjam meg a saját hangszínemet. - Te is nagyon jól nézel ki. - És még annál is jobban. Mintha egy teljesen másik Ben állna most velem szemben; egy összeszedett, határozott, magabiztos férfi. Nem tudok nem mosolyogni az elmúlt két hét szembetűnő változását látva, viszont a szavak továbbra is nehezen jönnek. Örülök, hogy jobban érzi magát, ami az arcán is meglátszik, szemtől szemben állva, ilyen közelségből, nem csak a hangját hallva azonban egyértelművé válik, miért volt olyan pocsék minden, amióta nem láttam. Pontosan azért, amiért hiába nyitom szóra a számat, nem jön ki továbbra sem semmi. Csak nézem; nézem az arcát, a mosolyát, a csillogó szemeit, az elegáns öltözetét, és azt érzem, lehetetlen betelni ezzel a látvánnyal. - Ne haragudj, de… - mélyet sóhajtok, miközben továbbra is a gondolataimat rendezgetem, hogy a némaságon kívül valami egyebet is hozzá tudjak adni a ma estéhez. - Nagyon hiányoztál. - A hangom szinte elcsuklik, és muszáj egy nagyot nyelnem. Közelebb lépek, a kezéért nyúlok óvatosan, hogy legalább egy kicsit érezzem az érintését, amit két hétig teljes mértékben nélkülöznöm kellett. Jobb, okosabb lenne most ennyivel beérni és nem tovább menni azonnal. Talán lassítani kéne kicsit. Ha nem kapkodjuk el a dolgokat, ahogy eddig tettük, akkor talán minden jól fog alakulni.