~Az együttes basszusgitárosa: Amióta csak ismerem, Chace mindig is kicsapongó életet élt. Néha kicsit irigylem azt a szabad szellemet ami neki jutott. Nem foglalkozik mások véleményével, úgy cselekszik ahogyan azt ő abban az adott pillanatban jónak látja. Mindig kiáll mellettünk, a banda mellett. Soha nem mondaná ki, mer' az szerinte túl buzis, de normális család híján úgy tekint ránk, mintha mi, a banda, a Drunken Rats lennénk a családja. A tesói. Mindezek mellé még szexi is! Kár, hogy annyira koslat még mindig azután az áruló picsa után. Én a helyében már rég átálltam volna a másik csapathoz... De az én vagyok. Mondjuk én soha nem játszottam az ő oldalán.

~Az együttes dobosa: C. egy igazi seggarc! Annyit piál és narkózik (bár saját bevallása szerint azt már csak ritkán tolja), hogy egyszer tuti túladagolásban fog megpusztulni. Kivan a csaj miatt totál. Ja, még a világi idióták is észreveszik rajta. Egyedül ő gondolja úgy, hogy faszán leplezi. Szegény hülye! Az a csaj tönkretette de kajak! Azóta viszont sokkal több időt fordít a bandára és sorba írja az újabbnál újabb dalokat. Örülök, hogy kidobta a nő! Jót tett neki. A zenekarnak legalábbis tutira. Igaz, hogy ennek köszönhetően úgy viselkedik, mint egy menstruáló, kiéhezett buta tyúk. Megfontolatlan, idióta ötletekbe ugrik fejest aminek aztán valahogy mindig a zenekar issza meg a levét. Sokszor fenyegettem már azzal amikor összeugrottunk, hogy kiszállok és dugja fel oda az ötleteit ahova a nap se süt be. Tartók tőle, hogy ez a nap vészesen közeleg.


18+ (trágár kifejezések!)

Levelet írok pedig nem tudom a címed. Ez is csak egy újabb értelmetlen próbálkozás. Általában akkor teszek ilyen és ehhez hasonló ballépéseket, amikor már eléggé részeg vagyok. Most is az vagyok. Szinte állandóan mióta elcuccoltál. Abba a rohadt Massachusetts államba azzal a papírtologató, szemüveges, elefántfülű ügyvédbojtárral. Hogy tudtál egy ilyen takonyképű sznob köcsöggel összeállni? Emlékszel arra az időre amikor az utcán, a moziban vagy a pub-ban ezeken a pápaszemes csodabogarakon röhögtünk? Persze azóta változhatott az ízlésed, az igényeid. A pénz nagy úr! Tökre megértelek. Mint ahogy azt is, hogy nem tudtad kivárni azt az időt mire én mindezt meg tudtam volna teremteni kettőnk számára. Hiszen még egy rendes eljegyzési gyűrűt sem tudtam kiköhögni! Emlékszel még arra az őszi fesztiválra ahol lőttem neked egy bizsu gyűrűt? Tudod, olyan szikrázóan kék színe volt a benne lévő kőnek, ami hamarabb megszédít, mint a legtisztább, legminőségibb kokó a piacon. Pont olyan volt, mint a Te szemeid. Imádtam belenézni! Egyszerűen felforrtam, megsemmisültem a nézésedtől. Attól a páratlan tekintettől, amivel akárhányszor szembe találtam magam, mindig valami újat mutatott, megfejthetetlen volt veled együtt. Mindig csak keveset mutattál magadból, éppen csak annyit, hogy kiismerhessem a gyengeségeidet, az erősségeidet, de ne válhass számomra nyitott könyvé. Mert mindig attól rettegtél, hogy nem tudsz lépést tartani az én rohanó, szabályokba ütköző és azokat minden módon áthágó életmódommal.
Bevallom őszintén, annyira elöntötte a szar az agyamat amikor leléptél, hogy rögtön kitöröltem a számodat, letiltottalak az összes közösségi agymenésről, annyira fájt, annyira mardosott belülről az önsajnálattal vegyített gyűlölet és harag, hogy azt kívántam, dögölj meg. De komolyan. A lehető legőszintébben kívántam. Mert ha az enyém nem lehetsz, másé sem! Tudom, üres közhely...
Tudod hol vagyok most? Annál a félig lédózerólt gyárépületnél aminek a helyére lakóparkot akarnak majd építeni. Egyszer. Valamikor... Ahova annyiszor kijártunk és elterveztük, hogy itt fogunk lakást venni. Hoztam ki sört is. Barnát. Egy egész rekesszel. Na jó, két üveg hiányzik belőle, mert az a kis homokos lelejmolt. Napok óta úgy esik, mintha fizetnének érte. Lassan már azt is elhiszem.
Tegnap életünkben először telt házas bulink volt lent a klubban. Tudod, a Black Diamondban. Azért ne egy száz plusz fős Metallica turnét képzelj el! Nagyjából harmincan voltak, annál többen nem is igazán férnek el. Ott ültem a színpad -vagyis inkább csak dobogó-, közepén egy retkes, szakadt, már vagy ezerszer újrakárpitozott bárszéken, előttem a mikrofonállvány aminek a hangszerelését szerintem a portás csinálhatta, mert rohadtul baszkurálta a fülemet, a gitárom ott lógott a nyakamban, a hevesen dobogó szívem üteme visszhangzott róla amit csak én hallottam. Jobb kezemben a félig kiürült sörös üvegem nyakát markolásztam, elnéztem a tömeg felett, elképzeltem, hogy ott állsz az első sorban és mosolyogva, azzal a megsemmisítő nézéseddel felém emeled az üvegedet. Behunytam a szemem, még mindig ott voltál előttem, áthatoltál a csukott szemhéjaimon keresztül, mintha csak egy szellem lennél, Ronnie megadta az ütemet a dobon, melyet én is követtem az ujjamon lévő bizsuval, mely ritmusra koccant az üvegen, majd kilőttünk mint a rakéta, szinte hasítottunk! Csak öt számot énekeltünk fel. Többet nem is tudtunk volna. Eddig ennyi készült el. Fél óra volt az egész. Fél óra beteljesülés, kielégülés. Amire olyan régóta vártunk már! Mindenki tapsolt, ujjongott. Mocskosul berúgtunk.
A sokadik pohár whisky, vagy metaxa, vagy a tököm se tudja már, hogy mi fölött könyököltem a pulton. A fejem mázsás súlyként telepedett rá az öklömre, jobbommal a pohár aljában még megmaradt, utolsó korty valamit lötyögtettem egy félig már elolvadt jégkockával. A srácok addigra már elvesztek a rengetegben. Zakatolt a fejem. Beton kemény homlokomat a pia szagú, ragadós pultra döntöttem. Jobbommal bénán intettem Pete felé, hogy kikérhessem a következő kört, amikor részeg perifériás látásommal észleltem, hogy egy női alak letelepedett mellém. Lustán, de leginkább esetlenül felemeltem a fejem, ide-oda cikázó tekintetemmel végigmértem. Ő csak mosolygott. Olyan roppantul idegesítően. Legszívesebben beolvastam volna neki, de annyira részeg voltam, hogy az önkifejezésem csúnya csorbát szenvedett volna. Nem szólt egy szót sem. Kikért magának egy Pina Coladat, egy darabig turkált a tárcájában. Gúnyosan elmosolyodtam. Ha Petenek borravalót akarsz adni kis anyám, jó mélyre kell nyúlni a zsebedben! Gondoltam magamban. Ekkor egy nyomtatott, színes papírfecnit csúsztatott át hozzám. Egy kártyát. Kápráztak a szemeim. Hiába emeltem közelebb a papírt, nem voltam olyan állapotban, hogy értelmezni tudjam. Ügyetlen mozdulattal megemeltem, jelezvén, hogy nem fogja megtalálni a legközelebbi kukába kihajítva pedig az első agyafúrt ötletem éppen ez volt, de gyorsan változott a véleményem, amikor azt mondta: Már értem miért hívjátok magatokat Drunken Rats-nek. Iszonyú! Hívj fel, ha kijózanodtál.
Volt valami lekezelő, ugyanakkor ígéretekkel teli a hangjában. Mintha azt sugallta volna, hogy ezt a lehetőséget nem érdemes elszalasztani. Fogta a poharát, némi vaskos bankót ott hagyott Petenek a poháralátét alatt, kacéran kacsintott és elköszönt. Utána fordultam a bárszékkel, el akartam kapni a kezét, hogy megszorítva a csuklóját magamhoz rántsam és megfenyegessem, hogy ne szórakozzon velem, de olyan rohadtul részeg voltam, mint az albán szamár. Csak annyira futotta, hogy belehányjak a mellettem ülő goth csaj ölébe.
És most itt vagyok. Újra elöntenek az emlékek. Sokkal régebbre visszanyúló, sokkal értékesebb, féltve őrzött emlékek. Ahogy egy átbulizott éjszaka után hajnalban, még szinte részegen, az egyik isten háta mögötti aluljáróban felkenődtél rám és a blúzodba kentem a másnaposságra a legjobb gyógyírt jelentő gyrosomat. Elmosolyodom. Mert amikor eszembe jutsz, mindig mosolyognom kell. És kétségbeesetten üvölteni is ameddig a gégém ki nem szakad a helyéről. Szabad kezemben a kártya, rajta egy név. Hüvelykujjammal cirógatva követem a betűk vonalait. A srácoknak nem szóltam. Velük nem beszéltem meg pedig meg kellett volna. A tanácsodra lenne szükségem, de te nem vagy itt. Te inkább a luxus villátok medencéjének a partján sütteted magadat, nem is gondolva arra, hogy mi lehet velem. Talán már a nevemre sem emlékszel. Feloldom a betört képernyőjű telefonom zárát. Még mindig te vagy a háttérképem. Hezitálok. Majd' beleőrülök, végül tárcsázok. Meg kell tudnom mit akar az a nő!