Leszek én a példa rá, hogy minden évszakot lehet egyformán és ugyanolyan lelkesedéssel szeretni! Pontosan olyan ez az őszi nap, ami talán egész évben a legszebb: a levelek aranyszínben lángolnak mindenhol, az avar csörgése-zörgése aláfestőzeneként kíséri minden léptemet és a dzsekim is csak hidegijesztőnek lóg a derekamra kötve. Pontosan olyan nap ez, amikor lehet akármennyi munkám, tennivalóm a lakáson belül, képtelen vagyok a négy fal között maradni - levegőre vágyom, magamba szívni az illatokat és kiélvezni a Nap sugarainak melegét a bőrömön.
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlóan érez, mivel a Central Park szinte nyüzsög. Gyerekek rohangálnak, párok andalognak, sokan futnak kutyával, de anélkül is; egyszer még egy biciklis csoport elől is félre kell ugranom, mert túlságosan elbámészkodtam, ők pedig túlságosan is jöttek. De nincs harag.
Szeretek olykor cél nélkül lődörögni; ilyenkor nem sietek sehová, nem várnak sehol, nem számít sem az idő, sem a hely, csupán a hangulat. Sajnálom egy kicsit, hogy Cece nem ért rá ma, de még ez sem szegheti a kedvem. Hiába jártam be már milliószor a Park minden zegét-zugát, biztos vagyok benne, hogy ma is rejteget számomra valamilyen meglepetést.
Kürtőskalácsot veszek - újra megfogadom, hogy ha addigélekis ennem kell eredeti félét ebből az isteni nassolnivalóból -, és letelepedek egy padra. Na, nem akármilyen padra, pont azért választom ezt, mert idefelé jövet már megállapítottam, milyen nagyszerű innen a kilátás. A szomszédban ugyanis egy másik lány ül, láthatóan tudomást sem véve a körülötte zajló eseményekről, csupán az előtte lévő papírlapra koncentrál és az arcra, aminek vonalait mesterien vetíti le rá. Nem akarom megtippelni, mióta van itt, de biztosan nem ez a mostani az első alkotása ma, illetve nem is az utolsó - pár fős kis csapat gyűlt össze előtte, hogy figyeljék őt alkotás közben, na meg persze le is csapjanak egy saját rajzra. Egyelőre jobban érzem magam tisztes távolságban, sokkal jobban érdekel a helyzet művészi szemszöge, minthogy beálljak a parkban mászkáló civilek közé.

A lakótársamon kívül nincs túl sok barátom/bajtársam. A hivatásom miatt sokakat ismerek, de ez egyáltalán nem szaggatja fonalakra a szívem. Egy időben még talán degeszre ettem magam fagylalttal és átaludtam a napokat ennek tudatában, mostanra már megtanultam elfogadni a jellemvonásaim, a hibáim és lassú, vontatott léptekkel ügyesen idomulok bele társalgásokba. Néha még magam is meglepve, élvezem is azokat. Talán emiatt járok ki sűrűbben mostanában...
Nem merülök el olyan mélyen a szén használatában, ahogy a grafittal tenném, de akárhonnan is kerítenék több kontra érvet, egy sem jutna eszembe. Sokkal hamarabb készen van a skicc. Ráadásul a fehérrel gyorsabban javítom görbe, finom, helyenként ívtelen vonalaimat. A fejem nem mozdul, csak a szemeim ugrálnak föl és le, fel és aztán megint le, újra és megint. Még egyszer. A jobbom peremét kitámasztom - kár lenne összemaszatolni a kelleténél jobban az alkotást.
Leginkább komolytalan karikatúrának nevezhetném, de mivel ostobaság lenne a részemről a fekete porral lefestett finom gúnyolódás és egyedi vonások kiemelésének esetleges sértő szándékával törődnöm, nem teszem. Bárki, aki leül elém és helyet foglal, kivárja annak fényében, hogy már látta a korábbi munkáim javát, - lévén kiállítok magam mellé egy óvatos, puha portfóliót, - a későbbi rágalmazásra, esetleg panasztételre, könnyedén ránthatom majd vállaim. Nem történt még ilyen velem.  
A szél finoman borzolja kócos tincseim, én pedig képes vagyok kizárni a külvilágot a teljesség igényében elmerülve. Elveszem a részletekben, felvázolom, vonalazom, alakítom és végül színezem. Bátor mozdulatokkal rángatom a csuklóm, nem tartok tőle, hogy elronthatom. Hisz ahogy egy alkotás sem lehet soha készen, úgy egy hiba sem lehet kijavíthatatlan.
Lehetséges, hogy emiatt, lehet csak mert nem érdekel igazán, vagy a megszokás hatalmasodik el rajtam, nem veszem észre, hogy hányan figyelnek közben. Ez az egyetlen dolog, ahol nem szoktam társalogni. A modelleim nyomatékosan megkérem, hogy ne beszéljenek hozzám, hiszen minden mozdulat torzíthat. Hiába mérek szemeimmel és eszközeimmel, szükséges az, hogy szoborként meredjen rám, vagy bárhová, ahogy-amilyen szögben kívánja majd látni magát a papíron. Ehhez lehet köze, hogy nem vettelek észre... Még.

Mondd, hogy beteges, de hosszú percekig figyelem. Izgatottá tesz a fegyelme. Habár velem is előfordul néha, hogy elmerülök a munkában, hogy tudomást sem veszek a külvilágról, az életről, ami akár rohanhat is mellettem, ezek számomra a legihletettebb és legmagányosabb pillanatok. Emberek között, társaságban, legyen az akárcsak egyetlen munkatárs is, szinte folyamatosan jár a szám, nevetgélek és elfogadom a közbejövő megjegyzéseket. Nem egyszer fordult elő az is, hogy durván félbeszakítottak, én pedig hagytam veszni a pillanatot, és már sosem tudtam befejezni ugyanazt az alkotást - még ha valami megfoghatóról is mintáztam. Talán ezért sem szeretem annyira a festést, ott számít az idő, mit mire kensz és mikor, folyamatosan változik a hatás. Ennél könnyebben elkalandozom.
Ő viszont... Majszolom a kalácsom és szinte számolom a perceket, amíg csak a keze mozdul, a szeme villan. Biztos vagyok benne, hogy jelenleg arról sem tud, hogy vannak lábai, vagy az ő haja az, ami az arcát csiklandozza néha-néha. Észre sem veszi. Libabőrös leszek, pedig egyáltalán nincs hideg, még a szellő is inkább kellemes, mint zavaró. Még?
Összerezzenek, amikor jön egy nagyobb fuvallat és irányomba dönti meg a tábláját, amin a rajzai sorakoznak; viszont mindenkinél gyorsabban toppanok mellé,.mMt nekem az az öt méter, ami elválasztott tőle, hát rajzokat kell menteni!
- Ne hagyd abba - pillantok mosolyogva a lányra, és sűrűn bólogatok, ha esetleg elnézne a modellről, majd minden díszletes tudásomat bevetve (ez jól hangzik, de szerencsére nem túl bonyolult a művelet, mellyel) a helyére állítom a műveket. Habár nem ez volt a célom, de ennél közelebb úgysem kerülhetek hozzájuk, úgyhogy most a művész helyett a művészetének szentelem a figyelmem. Az arcok szinte élőnek tűnnek, még akkor is, ha vannak részletek, melyek a homályba vesznek, és biztos vagyok benne, hogy egy-egy jellemző sokkal hangsúlyosabb, mint az a metrón szemet szúrna - legalábbis amennyire szemet szúrna másnak. Hiszen ő így lát minket. Egy erélyes állcsúcs, hangsúlyos szemöldök, szétálló fülek. Igaza van, ettől leszünk egyediek. Meseszép mind.
Elfog a kíváncsiság. Hiába nézek napjában többször tükörbe, rengeteg verzióját láttam már ennek az arcnak, és nem tudok elvonatkoztatni az általam már megszokott vonalaitól, hibáitól és szépségeitől; míg ő, a friss megfigyelő egészen mást is észrevehetne rajta, talán olyasmit, amiről nem is tudok.
Mindössze felegyenesedem a guggoló helyzetemből - hiszen a portfóliónak nem kell több támogatás, most már egyedül is talpon marad -, nem húzódom vissza a magányos padomra. Értem, miért állnak sorba az emberek.

Észrevétlenül körbe szabdalom sziluettem, és rángatom kifelé a valóságból, egy eddig feltérképezetlen ámbár már régen és sokszor bejárt dimenzióba, miközben alkotok. A megfelelő odafigyeléssel, a kellő rutinnal és a belső monológok elengedésével tökéletes harmóniába kerülhetek a vonalak húzásával, satírozásával. Úgy festhetem azokat, olyan ívekben játszva csuklómmal, mintha egy a háttérből kiszűrődő dallamról lenne szó. Mintha csak annak ritmusára járna táncot kezem...
A szél úgy dönt, hogy közbeavatkozik és felébreszt ebből a delíriumból. Állam rögtön az ájulni vágyó, hattyú esést szimuláló tábla felé rándul, szemeim csak lustán és lassabban keresik fel a hang irányát, ami végezetül is megmenti a 'boltomat'.
Tekintetem megállapodik a réz narancs zuhatagon. Ahogy a szellő úgy dönt beletipor, beletúr láthatatlan, hosszú ujjaival és dobálni kezdi a hullámzó tincseket, olyan érzésem támad, mintha valami különleges lenne éppen születőben - pedig a legkevésbé sem szoktam a "közönségem" soraiba nézelődni. Az egyetlen arc, ami igazán számít, azé az emberé, akiét éppen lefirkantom.
- Köszönöm! - szólok oda, ahogy figyelem, milyen pontos gondoskodással viseltet az iránt a pár szórólapként funkcionáló mű iránt. Már szinte megbabonáz, ahogy arra utasít, folytassam. És bár eddig nem foglalkoztam vele, hány szempár, s kik fürkésznek, most kedvem volna szemem sarkából újra és még egyszer, és még kétszer, háromszor visszatérni az övére.
A gondolataim egy része - teljes bizonyossággal állíthatom, gondolj emiatt bárhogyan is reám - lehorgonyoz a vörös hősnő körül. A karikatúra pedig lassan átadható állapotába kerül. Még egy perc. És egy fél.
- Tessék! - miután minden eszközöm biztonságba kerül a leesés veszélyétől, átnyújtom a képet a tulajdonosának. Széles mosollyal figyelve a reakciót, majd jót nevetve annak és baráti körének megjegyzésén. A fizetséget elfogadom, betűröm a zsebembe, majd magam is csekkolom, mennyire áll esőre az égbolt. Hajlik-e rá, hogy eláztasson. Úgy tűnik a többi kuncsaftom menekülőre fogja a feltámadó szélvihar elő csókjai miatt, az én pillantásom emiatt aztán csak visszatér a lányhoz, aki egy gepárd sebességét megszégyenítő lendülettel ugrott a munkáimért. Vajon ő is elmegy?
Aztán végül úgy döntök, összepakolom a motyómat. Nem lenne szerencsés, ha elázna mindenem. Én magam nem félem az égből érkező szennycseppeket, de jól tudom, hogy a cuccaim már másképpen éreznek ezzel kapcsolatban.
- Te is szeretnél egyet? - érdeklődöm, ahogy a 'kirakatból' összeszedem a holmim. Épp csak a lányra lesve hébe-hóba.

Mindig is jellemző volt rám az önzetlen segítőkészség, mégsem tudnám azt mondani, hogy most is ez mozdított meg. Nem, sokkal inkább voltam most önző, hiszen ha abba kellett volna hagynia a munkát, azzal az én örömömet szakította volna félbe. Ha tönkrementek volna a képek, rengeteg energiája veszett volna pocsékba, arról nem is beszélve, milyen bűntett lett volna a művészet ellen, ha hátratett kézzel figyelem az eseményeket. Persze, valaki más úgyis felállította volna a táblát, de úgy tanultam, hogy amit magad is megtehetsz, ne várd mástól. Ez pedig fontos ügynek tűnt nekem.
Valószínűleg neki is, ezért egy meleg mosollyal tudatom vele, hogy nincs mit megköszönnie, nem tettem igazi erőfeszítést, és azt is szívből. A közelséget pedig ki is használom, már nem csak távolról figyelem a mozdulatait, a rajzokat is kielemzem és egészen elkalandozom közben.
A szél azonban nem hagy alább, mintha csak felbosszantottam volna a rongálós tervei meghiúsításával, engem azonban nem zavar ez sem. A természet, az időjárás már olyasmi, ami fölött egyikünknek sincs hatalma, hát kár lenne aggódnom miatta. Így szeretem. Még ha bőrig is ázom.
Akkor eszmélek fel, amikor kvázi egyedül maradok, a lány pedig pakolászni kezd. Nyilvánvaló, hogy sem a papír, sem a grafit vagy a szén nem tud csak így megbékélni a rászakadó nedvességgel, úgyhogy megértem a reakcióját, kicsit mégis csalódott vagyok. Nem tudom, miért figyelem mégis a mozdulatait, valahogy furcsa lenne utolsóként elkullogni innen, mintha olyan kislány lennék, akit a papagájok előtt felejtett az egész családja az állatkerti sétán, és most futhat utánuk.
- Ó! - Kapom fel a fejem, amikor megszólít, bár a pillantásával nem találkozom. - Én csak... Nem szeretném, ha bármid is elázna, bátran állítom, hogy te vagy a Park egyik büszkesége, és jobb lenne már máshol lenni, mikor leszakad az ég, vagy inkább ha leszakad... De egyébként nagyon örülnék neki. Azt hiszem, olyasmit látsz az embereken, amiket ők maguk sosem vennének észre... Csak nem akarlak feltartani. - Szűrés nélkül osztom meg vele minden felmerülő gondolatomat, miközben mosolyogva fürkészem a lányt, hátha hajlandó lesz rám nézni és elhinni, hogy minden szavam igaz.
Na jó, az is megfordul a fejemben, hogy talán egy zárt helyen beszélgethetnénk, de nem akarok nyomulósnak tűnni, hiszen ő csak egy újabb alanyként, ügyfélként tekint rám, akik - ha jól sejtem - nem hívják meg minden nap kávézni.

Elég mélyre süllyedek a koncentrációban. Elveszem a vonalak és az árnyak általam meglátott halmazaiban, és a pontosság reményében. Nem igazán a realisztikus portré a célom, inkább azon vonásaik kiemelése, amikről nem tudnak, vagy amiket nem vettek észre magukon az emberek. Nyíltan törekszem szebbé varázsolni minden arcot, a felvételikor ezt a hibámat több műelemző is megemlítette - minden arcképem hibája volt, hogy sosem volt őszinte. Túl kedves, túl lágy, túl naiv, és szép. Túl szép!
Az időjárás és a vörös lobonchoz tartozó szép arc megszakítja aztán a koncentrációmat. Tekintetem megunja az éppen papírra hányt vonásokat, s folyton folyvást visszatérővé válik, a rajzmentő lovaginához. (Ez a baj azzal, ha múzsára van szükség és megérkezik!) Udvariatlan pofátlansággal figyelem meg magamnak a szeme köré épült vonalakat, az árnyékokat, és azt a letagadhatatlan majd' ötven árnyalatot a vörös medrében...
Aztán persze, ahogy lenni szokott, az idő dönt helyettünk. Nincs túl sok választásom, ezért pakolászni kezdek, megköszönve a figyelmet, biztosítva minden lemaradó feliratkozómat, hogy következő héten is itt találnak. Ugyanebben az időben.
Feltűnően marad egyetlen nézője a produkciómnak, így, s mert ő volt az önzetlen megmentőm, kénytelen vagyok megtudakolni, hogy a művészet után érdeklődik, vagy szüksége van-e egy karikatúrára tőlem. Ugyanis ha így van, kénytelen vagyok előre venni őt.
- Hűha! - miközben beszélt, beledermedtem egy elég deréktipró mozdulatba. Ugyanis az, ahogyan beszélt rólam az imént, s a szóhasználata is elbűvölt. Már nem csak az előbbi attrakciója tett hűséges csodálójává. - Vettél levegőt is az imént? - egyenesedik ki a gerincem, miközben kiszélesedő mosollyal nézem meg őt alaposabban magamnak. Egy ideje már járok a Parkba, hogy felfedezzem az erre tévedők arcait, de még nem volt szerencsém ilyen páratlan teremtéshez.
- A Park büszkesége... Nahát! - elismerően, bár kissé még hitetlenül ismétlem el. - Ezzel még nem vádoltak... - lágyan nevetek rá, ahogy leguggolva összebarkácsolom a mappámat, és a tatyómba gondosan beleillesztem az eszközeimet.
- Szívesen, mármint... Úgy értem, nem kötelezően, de ha... Ha volna időd, egyszer modellt állhatnál nekem. Szívesen lerajzolnám ezt az arcot. - egy kissé elbóbiskolva mondom, továbbra is guggolva. Talán nem olyan kínos, hogy művészi szemmel nézek rá. Nem mintha egyébként ne lenne gyönyörű lány! De a vörös hajzuhataggal különösen szép. Sajnálnám elereszteni, persze tolakodni sem szeretnék. Lassan emelkedem fel begubózott helyzetemből, egyelőre nem eresztve tekintetemmel, miközben meghasad az ég fölöttünk.

Zavaromban felnevetek, a szám elé kapom a kezem és megrázom a fejem.
- Ne haragudj; vettem, igen. - Ezek szerint sikerült hadarósabbra venni a figurát, mint szerettem volna, bizonyára azért, mert igyekeztem minél rövidebb idő alatt átadni neki a gondolataimat... csak a velősség hiányzott belőle. Ismerem magam, van ilyen, de szerencsére nem tűnik úgy, hogy megrémisztette volna a beszédem, letámadásnak sem vette, ez pedig határozottan jó kezdet!
- Megtisztelő, hogy én lehetek az első - húzom újra fülig a mosolyom. - Az emberek szégyellősek megdicsérni más munkáját, pedig szerintem ez a mozgatórugója mindennek. - A lelkesítés, az elismerés mindenkit motivál, még ügyesebbek leszünk tőle, bátrabbak, és ami a legfontosabb, szívesebben végezzük el a nem olyan érdekes feladatokat is, amikben talán nem is lennénk olyan jók egy átlagos napon. Szomorú, ha más nem mondja, de melengeti a szívem, hogy én megtehettem.
Ezúttal pedig én vagyok az, aki szégyellősen mosolyodik el, hiszen én közel sem tartom olyan különlegesnek magamat, a külsőmet meg aztán főleg nem, amilyennek néha bizonyos emberek szeretik ezt beállítani. Egy művész szava azonban szent, és annál jobban tűröm a bókokat, mint hogy ellenkezni kezdjek.
- Szívesen lennék a modelled - biccentek lelkesen. -, kíváncsi lennék, mit látnék meg a te szemeden keresztül. - A rajzok, festmények, de még a fotók is képesek más látást kölcsönözni nekünk, mintha ténylegesen felvehetnénk a mű készítőjének szemüvegét, el is feledkezhetek róla, hogy én szereplek a képen. Ez izgalmas. Ki ne szeretné?
- Ami azt illeti, most is... - kezdek bele, de hatalmasat dörren az ég, és még azelőtt nyúlok a lány felé, hogy az első cseppek a bőrünket érhetnék. - Gyere gyorsan, a Delacorte óra alatt megúszhatjuk a nagyját! - Ehhez az is kell, hogy ne essen holnap reggelig folyamatosan, de bizakodó vagyok, úgyhogy trappolok is a megfelelő irányba. Onnan egyébként is közel az Ötödik sugárút, úgyhogy gyorsan lehet taxit fogni, ha mégsem vonulna el gyorsan ez a zuhé.
A zenélő óra alá érve kifújom magam, és meg kell állapítanom, hogy a kapkodás ellenére is a bőrömre tapad a pólóm. Csak utólag jut eszembe, hogy a fejem fölé ránthattam volna a dzsekimet, talán akkor a hajam sem lapulna most a homlokomra. Kicsit megborzolom hát, talán az segít, miközben kíváncsian, mulatva a helyzeten, részben viszont aggodalommal pillantok az eddig még ismeretlen lányra.
- Megúszták?

Tetszik a nevetésed!
Nem sokszor fordul elő velem, hogy valakinek a kuncogásába belekapaszkodnak a gondolataim és, hogy mélyebbre mártózzanak abban, most mégis megesik. Nem csak szemeim, de úgy fest füleim is kedvükre valóra találnak az páncél ingtelen vörös amazonomban. Szóval nem csak kezeim munkának lesz a hőse pillanatok alatt, hanem valami maradandóra is jegyet váltott a mentális palotámban. Klassz!
- Igen, a motiváció pedig elengedhetetlen, mint életelixír, szóval nevezhetünk a hősömnek. Többször is, ha arra gondolok, hogy nem csak a firkák lettek megmentve, valahol a kitartásom is... - fogalmam sincs, hogy érthető-e a beszédem, egyszerűen csak felugrom mellé erre az eddig ismeretlen hullámvasútra, és úgy tűnik még az övem is bekapcsolom mellé.
Nem mintha széles pofával mernék bárkit is leszólítani, vagy megkérni rá, hogy üljön modellt nekem, most mégis úgy teszek, mintha lazán elismételnék egy átlagos kérést. Vagyis úgy érzem elég magabiztos vagyok, pedig a józan eszem görbe tükre mindig ott merevedik a képem előtt és emlékeztet rá, milyen kicsi, sivár és önbizalomhiányos vagyok - szóval ne legyek nagyszájú! Ne higgyem annak magam. Aztán persze meglep, mert elfogadja, de még hogy! Nemcsak hogy meglep, teáskanálnyi önbizalmat is csepegtet a lelkiismeretem szűk folyosóin át az elmém egy eddig felfedezetlen világába, amit úgy hívunk, büszkeség.
- Szuper! Jó, jó, jó. Akkor majd megadom a számom, vagy te a tiéd és-és-és egyeztetünk. - darálom le pörgő nyelvvel, hogyan kéne. És azt hiszem itt bukik el az eddigi látszatom, vagyis amit láttatni akartam, hogy milyen profi szinten űzöm az ilyesmit. Nem túl rutinos a viselkedésem és a reakcióm, hiába, nem vagyok előadóművész, legalábbis nem a megjelenésemmel.
- I-i-igen?! - nézek rá teljes olvadásom alatt, amikor azt mondja, most rögtön kész rá, hogy modellt álljon, s le is ragadnék ebben a delíriumban, amikor az ég ketté hasad fejünk fölött. Épp csak felkapnám a fejem, máris a vörös hercegnő ragad magával, hogy újabb mentési kísérletet hajtson végre rajtam. Kezdem kínosan és szerencsétlenül érezni magam mellette! (Jó, egy egészen kicsit élvezem is...)
Úgy követem, mintha mindig is ez lett volna dolgom. Nem szólok, nem teszek ellenkező - ellenhúzó mozdulatokat, hagyom, hogy sodorjon magával. És ha lelassítunk az óra alatt, ott vele együtt kuncogok a helyzetünkön. Én a magam részéről a pulcsimat is a mappámra hajítottam, hogy plusz védelemmel lássam el az alkotásaimat, de nem is igazán figyelek rá. Elvonja figyelmem, hogy tapadnak a ruháink... Agh, borzasztó dolog egy idegen amazon bűvöletébe esni! Vajon minden művész így érez múzsája mellett?!
- Ó, persze! - vágom rá, még azelőtt, hogy egyáltalán lecsekkolnám a papírokat. Amikor rádöbbenek, hogy nem ártana, akkor könyököm hátra hajlítva emelem magasabbra a pakkot, hogy belekukkanthassak. - Semmi bajuk! - nézek fel ismét a lányra, majd ki a felhő szakadásba.
- Oké, nem úgy tűnik, mintha perceken belül ki esné magát... - lesem mindentudó mosollyal a lányra, aztán csak leeresztem a köteget, hogy megtámaszthassam a falnak. - Ha-ha nem ragaszkodsz a frissen belőtt hajhoz, akár most is... Itt is, mármint hogy ha nem sietsz sehová, akkor szívesen, mármint megtisztelnél, ha hagynád, hogy lerajzoljalak. - kissé zagyván beszélek, le-lepillantva a cipőm hegyére, és csak onnan fel óvatosan, kíváncsian.