Pontosan tudom, hogy mekkora egy elcseszett helyzet az egész, tele reménytelen kimentelekkel - hiszen ha nem ilyen lett volna, akkor nem mondtam volna el ennyire könnyen Tigeréknek, hogy mi van. Mert igen, ez még a könnyebb volt.
Tiger legalább képes gondolkodni és megoldásokkal jönni, valami, ami  az én sípoló agyamból most éppen hiányzik. Nagyon sok helyzet van amiben minden tényező ellenére formában tudok maradni, de ennek oka van. Azok már ismerősek, mondhatni begyakoroltak. Ez itt meg teljesen idegen és egészen távoli, hogy azt se tudjam igazán, hogyan közelítsem meg. Tudom, hogy semmi nem jó, de az abszolút semmi meg a lehető legrosszabb lépés. Ebbe a helyzetbe rántom most őket, hogy velem együtt süllyedjenek el, vagy valami. Vagy valami, mert persze, Sainznak most is akad kibaszottul okos ötlete, amire kibaszottul eltörném az orrát, ha meglépné. Tévedtem, a semmittevésnél van rosszabb: az amit Sainz tenne a húgommal.
De ha minden ennyire szar, akkor tényleg az marad, hogy egyet lépjél vissza - ahogyan egy hirtelen jött lendülettel közlöm is. Sőt, egyenesen kijelentem, miközben inkább azzal foglalom le magam, hogy megnézzem, van-e sörnél erősebb a hűtőben és meg kell állapítanom, hogy nincs az ami elég erős lenne most. A rohadt életbe.
Arra, hogy bízhatnék bennük, csak hátra pillantok a vállam fölött és megbámulom - mert ugyan mi az anyámat csináltam most ha nem megbíztam a kurva életbe, szerinte ez egy elcseszett teaparti volt? Lehet, hogy annak veszi, mert csak tovább jár a szája, miközben megbontom az üveget és inni kezdek.
- Ez működhet. - De közben rá sem nézem újra, a számhoz emelem újra az üveget. Csak a szemem sarkából figyelem a széttárt karjait, oké, megcsinálta, talált egy nagyjából elfogadható ötletet, csak azon a gondolaton fintorgok, hogy én lennék a csodatévő kisangyal. Még egyszer így nevez, és nem csak elgondolni fogom, hogy hány féleképpen tudnék behúzni neki, esküszöm.  - Oliver nélkül. - A fene akar még egy embert bevonni, már ők is sokak. Szerintem mi is meg tudjuk győzni, hogy költözni kellene, és a manhatteni hirdetéseket is az arcába lehet tolni anélkül is, hogy a gépét bombáznánk szét vele. Meg lényegében ha Brooklynból kierül már nyertünk egyet. - Megoldható. - Ezt pedig veheti úgy, hogy akkor csináljuk, miközben lehúzom az üveg végét is. Ezzel pedig visszaülök a közelükbe, és pontosan ebből sejtheti, hogy ezt egy kivitelezhető tervnek tartom. Ebből meg abból, hogy végül senkit sem ütöttem meg. Bár az esélyeken az is sokat növelt, hogy Sainz közben kiütötte magát. Ránézek Tigerre, és egy köszönömre gondolok, de azt majd csak akkor kapja meg ha a lány kikerül a halálzónából, addig be kell érnie egy biccentéssel. Én pedig sóhajtva folyok el a fottelban, most először lazítva egy kicsit is az egész menekülésünk óta. Még mindig szarban vagyok, de már legalább nem érzem úgy, hogy mindjárt belefulladok. Holnapig talán még kibírom. A fiúkkal megoldjuk az Abigail részét, a börtönben ülő anyámról meg személyesen kell gondoskodnom. Erre viszont újra Tigerre pillantok. - Holnap el kell mennem a városból. - Még egy fél napra ki kell húznia a seggem, utána meg majd a képembe dörgölheti, hogy jövök neki egy naggyal, csak tessék. Ha nem lenne fontos nyilván nem jelenteném be, meg nem olyan hülye, hogy ne kösse össze a dolgokat: el akarom simítani a dolgok másik felét a kurvaéletbe.

A látszat ellenére ideúton végigfuttattam egy párszor magamban, hogy mik a lehetőségeim. Mindegyik szar, de Tigerék még mindig a kisebbik rosszat jelentik az egészben. Nagyon sokféleképpen végződhet rosszul ez az egész, és kevés jó döntés marad ha rosszra fordul… de az életünket ismerve rosszra fog, ezt valamikor el kell fogadnod, hogy Murphy törvénye kurva erős, és ha szemétbe tenyerelsz akkor nem várhatod, hogy valami szépet húzol majd ki belőle. Ettől viszont határozottan nem lesz kellemesebb beszélni erről még velük sem.
Nem számít mennyi ideje és mennyire ismerem őket, ha a bizalom érzete valamikor egyszerűen kikopott belőlem. Nem egyik napról a másikra, hanem évek és évtizedek alatt, s amire észrevettem már jelentőségét vesztette szinte. Kettőt nézel hátra és egyet előre, mert az a bizonyos kocka akármikor fordulhat, ahogyan nem egyszer fordult rajtam is, csak valahogyan kurvára szerencsés vagyok, hogy a legszarabb helyzeteket is túlélem. Nem kellemesen, sőt, gyakran kicsit sem kellemesen, de még semmi sem nyírt ki szóval ezt nevezhetjük nyereségnek. Most sem egészen én vagyok a célpont, csak közvetve. Tulajdonképpen nem is ismerem a lányt, tulajdonképpen alig több, mint a nő akinek az ablakon kihajolva átszaladt a torkán egy golyó… de amivel mégis több, az egy olyan részlet, amim soha nem volt igazán, legalábbis nem sokáig. Amire elhittem, hogy lehet arra elveszítettem, előttem omlott szét és indult el egy lejtőn amin azóta is csak egy irányba tarthat. A különbség az, hogy most talán ténylegesen tehetek valamit ahhoz, hogy megmaradjon. Valami kicsit őrültet, de valamit.
Tiger azt a kurva felkiáltása pedig tökéletesen összegzi a helyzetet, csak ettől meg senkinek nem lesz jobb. Quadir nem hülyeség, de egyelőre talán okkal nem akarom szétkürtölni, hogy mi a helyzet velem, mert innen már tényleg egy köpés a többi szemét is. Azért is hallgattam eddig mindenről, mert az igazság rendszerint szeletenként jön elő, amikor elkezd szivárogni azon a lyukon lassan kifolyik a többi is, és valljuk be, a jövőben nem biztos, hogy a mexikóiakon kívül más ne akarná majd megszorongatni a tökeimet. Pont akkora az esély rá, mint arra, hogy ki akarjam nyírni Tiger - és az utóbbira meg már volt példa.
Egyszerre viszont egy baromság, most Abigail miatt lehet nagyobb a gáz, ha valaki támadna akarna, akkor mondjuk beláthatja, hogy egy részeges apa, egy börtönbe zárt anya és egy fiatal lánytestvér közül melyikkel lehet jobban tökön rúgni. - Nincs kocsija. És Brooklynban él. - Ezt a bombát azt hiszem még nem hajítottam le, most mégis mintha mellékes lenne és nem egy kibaszott nagy részlet. Mielőtt azonban folytatnám, Sáinznek olyan sziporkázó ötlete támad, hogy ha a pillantásom tényleg ölne, akkor most már az asztal alatt feküdne. De legalább azt elérte, hogy az üveg kocogatását abbahagytam, mert tényleg akkora faszságot mondott. Nem azt mondom, hogy nem működhetne, talán, de nem akarom, hogy belemásszon a húgom életébe, a bugyijába meg főleg nem. Pont, hogy távol tartani akartam, akkor is ha most kicsit késő hozzá, Sainz ölébe meg végképp nem. Ki van zárva.
Tiger újabb ötletekkel jön vissza, és értékelem, hogy segíteni akar, de most nekem is tele van a fejem, mert azért annyira hosszú nem volt az az út, hogy minden részlettel számolni tudjak, ahhoz túl felbasztak. Most még ideges sem vagyok - de csak úgy két további pillanatig nyugalom - mégsem szólalok meg amíg egyben lehúzom az üveg maradékát. A kurvaéletbe. Meg vagyok baszva. Muszáj lesz még valakit beavatni, vagy túl nagyot kockáztatok. De nem akartam ezzel Quadirhoz menni. Nem igaz, hogy egy kicsit sem lennék képes bízni benne, de az már igaz, hogy ez egy elég rossz idő felhozni a dolgot. - Akkor meghal. - Olyan lendülettel kelek fel, mintha én magam mennék megölni, de igazából csak valami erősebbet akarok inni. Nyilván nem mondtam teljesen komolyan, csak a feszültség beszél belőlem, akkor is amikor a kínálatot látva hangosan felhorkantok. Nem mintha nem tudtam volna, de mittudomén, reméltem, hogy ha elég felcseszett vagyok, megjelen valami más is a hűtőben. Hát nem tette, szóval megbontom ami van, még mielőtt egyáltalán visszaindulnék. Rühellem az egészet, és ez a mély gyűlölet most minden mozdulatomban benne van.

Az úticél egyelőre tényleg csak annyi volt, hogy előre és el innen minél távolabb, főleg mikor pár percre egyenesen üvölteni kezdünk egymással. Valamikor ki kell csattanni a feszültségek, ez pedig pontosan ilyen pillanat, ami után a csendet a bekapcsolt rádióval oldom fel - és lényegében őrzöm is meg. Addig sem kell többet beszélnem, és addig is legalább megpróbálkozhatok gondolkodni ezen az egészen. Vannak lehetőségeim, nem azt mondom, hogy nincsenek, de egyik elcseszettebbül hangzik, mint a másik.
Megérkezve a bárba kicsit lenyugszom, ami a külsőségeket illeti legalább, már ritkábban nézek úgy ki, mint aki neki fog esni a legelső embernek aki ismét hozzászól, csak a második vagy harmadik szerencsétlennek.
Tudom mit mond Tiger, az ide vezető út elég hosszú volt átgondolni, hogy mik a lehetőségeim, de ettől még nem lesz sem könnyebb sem kényelmesebb beszélni nekik erről. Mindig megvoltak a titkaim - igazából mindegyikünknek - és okkal. Persze, ha visszaélnek vele meg is bosszulhatom duplán, de akkor egy helyett rögtön kettő problémám is lenne. Az egyik viszont határozottan nagyobb a másiknál, így marad a kisebbik rossz, előkerülnek a papírok én pedig elkezdem kiköpni az igazság egy részét. Kicsit sem örömmel, inkább kényszeresen, de a bizalmam egy hatalmas darabját helyezem most az asztalra.
Amire elhallgatok üresebb lesz a tekintetem, tényleg nem jókedvvel osztok meg velük ennyit sem, hiába mondhatnám őket közelinek. Amit egyszer megtudnak rólad az utána ott van a szabadban, és akármi történhet vele. Egyelőre viszont a mexikóiak azonnali és nagyobb fenyegetést jelenthetnek mint Tiger vagy Sainz.
Bólintott egy aprót, még mindig kerülve mindkettőjük tekintetét. Félő, hogy ha olyat látnék benne ami nem tetszik csak újra kiborulnék, mert most tényleg a legkisebb szikrára is képes lennék ugrani. - Nem csak ennyi… - Sejthették, hogy azonnal nem mondok el mindent, és remélhetőleg később sem kell minden, de ami Abigailt illeti… - A lány nem tud semmit. Tényleg semmit. Semmiről. Nem mintha az anyám sokkal többet tudna, de ő… szóval ő most a kisebb gond. - Tud vigyázni magára, legalább is jobban, mint Abigail. Azóta sem derült ki mennyi igaz abból amivel vádolják, de azt tudom, hogy odabent megvan a saját köre. Amennyire kiszolgáltatott a börtönben, annyira védve is van úgymond. - Abigail nem ismer. - Az ujjaim idegesen dobolnak a sörösüvegen, amibe bele sem ittam azóta.
Quadirnak elmondani sem teljes őrültség, ha segítség kell főleg, de nem gondolhatja Tiger sem, hogy azonnal bólogatva elfogadom majd ezt a lehetőséget is. Egyelőre az is nehéz, hogy most nekik beszélek erről, nemhogy vele. Amit elmondok, amiért elmondom, sz nagyon is kétélű. Nem mintha egyhamar Quadir ellen szeretnék fordulni, de maradjunk annyiban, hogy az ő kezébe sem szívesen adok dolgokat. Egyelőre inkább megkezdem a sört és beleiszok. - Nem akarom, hogy sokan tudjanak róluk. - Gondolom sejtik, de azért elmondom. Lassan viszont kurvára mindegy mit akarok, mert összes egyszerre nem teljesülhet. Én pedig választottam. Érdekel a lány biztonsága, a rohadt életbe… - Egyelőre a lány lényeges. - Az anyám kevésbé védtelen, az apám… az idén még nem láttam. Igazából lehet, hogy belefulladt már valamelyik üveg aljába, abban sem vagyok biztos, hogy feltűnne bárkinek is, ha meghal. Évente rá szoktam nézni, hogy él-e még, de a látvány mindig csak rosszabb lesz. Azon viszont nem sokat tudsz segíteni, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, akármilyen kegyetlenül is hangzik, az öreg csak a halálát várja, de gyáva meghalni. Nem hibáztatom miatta. Egy ideje csak annyira figyelek vele kapcsolatban, hogy meglegyen amilye kell, az italon kívül, mert azt magának intézi. Azt hiszem csak ez tartja életben, különben már rég elment volna. És nem mintha az anyámat sokkal gyakrabban látogatnám, de azt sem azért mert nem érdekel. Sokkal könnyebb lenne ha valóban kurvára nem érdekelne senki magamon kívül, akkor még titkolóznom sem kellene.

Az a trükk, hogy ne gondold túl. Ha túlgondolod, nem éled túl, mert egyszerűen nincs időd gondolni. Egy jelentős része puszta szerencse, hogy ha be is talál egy elcseszett golyó, az nem küld azonnal a sírba. Persze, az esélyek határozottan nőnek, ha nem vagy egyedül, ahogyan most mi sem vagyunk, itt vagyunk védeni egymás seggét amennyire lehet. Ez meg többnyire összejön, ezért vagyunk jó csapat, mert intünk egymásnak és cselekszünk, megtesszük amit meg kell és a nap végén élve távozunk - mi ez ha nem siker, főleg ha el is végezzük a munkát? Vagy éppen sikeresen kirohanunk a golyók közül, mint ami a mostani terv is. Annyi előnye van, hogy lőnek ránk, hogy legalább van amin levezessem a feszültséget, és végül akárhányszor is fontolgattam, hogy Tigert fogom elverni pusztán azért mert ő van éppen kéznél, mégsem őt ütöm meg hanem egy mexikóit lövök le. Ennyitől mondjuk elhanyagolhatóval leszek csak nyugodtabb, ahogyan az autót indítom, csak annyit várva, hogy a másik kettő is bent legyen, mert most már a félelem, aggódás, meg düh, rohadt sok düh mellett az adrenalin is dolgozik bennem. Érezni minden mozdulatomban, tényleg egy elcseszett rossz szó és azonnal felrobbanok, de legalább elkerülök minden akadályt és nem megyünk neki semminek vagy senkinek. Az, hogy kiordítom a feszültségem egy részét, a végén már Sáinzzal együtt, kicsit enyhít, de még mindig rohadt kevés összességében.
Csak egy dolog, de az meg egy rohadt nagy csak, hogy még mindig köpjem a szavakat ahogyan folytatom. - Én vezetek. - Addig sem akarok szétverni senkit, amíg az útra kell figyeljek.
Csak félig hallom, hogy mit vág vissza, mármint az megvolt, hogy mondott valamit, de fogalmam sincs, hogy mit - de pontosan ez volt a rádió lényege, hogy ne az ő faszságait hallgassam most, mert még korai ahhoz, most tényleg nem kellene tovább csesztetnie. De legalább ezt a célzást levágja, mert egy ideig csend marad az autóban. Egy ideig. De legalább most nem valami baromsággal jön, hanem valami értelmessel, így egy biccentéssel már fordulok is. Most mindenhová mennék, csak a másik lakásomra nem, bár kétlem követnének, azért kell egy kis idő amíg lenyugszom. Mostanra addig jutottam, hogy nagy eséllyel senkit sem ölök meg - legalábbis most nem - és igazából ez már egész nagy haladás.
Nem is szólalok meg, egészen addig, amíg be nem érünk, nem iszom ki az üveg tartalmát félig, és nem telik el újabb pár perc. Akkor nézek Tigerre, amikor megszólal - egészen eddig a pillanatig mindkettőjük pillantását kerültem. A pulzusom legalább már nincs egészen az egekben, az adrenalin lökete enyhült valamennyit, most már csak minden más szar maradt amivel még kezdeni kell majd valamit. - Tudom. - Komolyan nézek rá, nem vagyok hülye, eddig én is eljutottam. Persze, nem azért mondja, de azért tudják ők is, hogy nem szeretek magamról beszélni. És nem csak amiatt, mert nálunk ez egyfajta szakmai ártalom.
Eltelik még egy kis idő, amíg magam elé bámulok, és csak utána mozdulok, hogy kivegyem a zsebemből a papírokat. Nem nézek rájuk, ahogyan megszólalok. - Van egy húgom. Ezekben megvan, hogy hol találják. Mellette meg az örökbefogadási papírjaim. Szóval nem csak őt tudják megtalálni. - Hanem a nevelőanyámat is, általa meg még ennél is mélyebbre tudnak mászni a múltamban, ha akarnak. Másszóval, nem csak egy fronton áll a szar. A tekintetem üresnek hat, az asztallapot figyelem, és megint elhallgatok - ez viszont nem az a szokásos csend. Ez annál veszélyesebb hallgatás, ahogyan az arcom szigorú vonásai megszilárdulnak.

Egy ponton már nem számít mit teszel, csak az, hogy túléld. Ezt súgják az ösztönök akkor is amikor mozdulatlanra dermednek az ember izmai, csakhogy ebben a világban a mozdulatlanság egyenlő a halállal, egy, a létfontosságú szerveit egyikébe ékelt, vagy megfelelő helyen áthaladt golyóval. A helyzet amit egyikünk sem akar magunknak, ezért marad a mozgás, mert a mozgás egyenlő az élettel, mozogni annyit tesz, mint élni és túlélni. Akármit teszel, tenned kell, mert amint megállsz egy rossz pillanatban, halott vagy. Ezért is indulok el elsőnek, meg azért is mert én tudom, hogy innen merre tovább. Csak  megfelelő pillanat kell, egy olyan amiben nem lőnek szét - bár ahogy céloztak eddig erre van esély, hogy tévesztenek - majd csak előre marad, szakaszonként haladva, ösztönből figyelve a légzésedre és lőni mikor állsz, menedékbe szaladni mikor mozdulsz. Mint valami elcseszett balett közben, csak itt ténylegesen egy golyóval az agyamban végzed ha elvéted a mozdulatsort. Nem számolom hányat szedek le, csak lövök, mozdulok, lövök és mozdulok mint valami gépezet. Az egész titka, hogy ne gondolkozz emberként és emberekben, mert ha belegondolsz elveszted önmagadat. Most csak az számít, hogy túléld, kerüljön az akármibe.
A parkolóhoz érve beülök az autóba amíg a többiek fedeznek, a kulcs még az érkezésem óta a zsebemben volt. Ahogy indítom szinte már nyomom is a gázt, alig egy pillanat, amíg a többiek is bevágódnak és már indulunk is. Ki tudunk érni mielőtt még lejönnének az emeletről, így hacsak nem akarnak utánunk jönni, könnyű utunk lesz ki. Vagyis annyira könnyű, amennyire Mr. Egyértelmű megengedi ahogy előmászva az anyósülésre megszólal. - Nem mondod bazdmeg! - Nem hallotta a hangomat azóta, hogy a lakásomon voltunk, innen nézve meg rohadt hosszú időnek hat. A hangomban vibrál a feszültség, de érezni minden mozdulatomban, már abban is, ahogyan a kanyarokat veszem. Megölni azért nem fogom magunkat, de határozottan úgy nézek előre, mint aki meg fog ölni valakit. A kibaszott lakás zavar most a legkevésbé, az valami kidobható szar, ellenben az információkkal egy rohadt lapon, amiről így egyre kevesebb esély marad azt hinni, hogy nem vették észre vagy kezdenének vele valamit. A gondolatra pedig erős orosszal kezdek szitkozódni, hogy kire az kurvajó kérdés, lehet az egész életre most úgy általánosan, hogy bekaphatja de erősen.
- Csak egy dolog volt ott. - Egy ami számít, gondolom értik, miközben szorosabban markolom a kormányt, mintha a kibaszott életem múlna rajta - pedig most nem is az enyémről van szó, és ez valahol rosszabb. Nem tudom hányadán állok a helyzettel, az információval amit megtudtam, csak azt hogy náluk rohadtul nincs jó kezekben. El kellett volna égetnem a fenébe a papírokat, de a kurvaélet gondolta, hogy pont most vannak a seggemben ilyen mélyen. Már egy kézzel tartom a kormányt, a másikon az ujjamba harapott feszülten egy pillanatra. Lehet vérezni kezd egy kicsit, de a rohadt életbe is most nem ez a fontos, mert ha nem tenném lehet amúgy is egyszerűen felrobbannék.
- Még valami kibaszott okos megjegyzés? - Rápillantok Tigerre, és ha ölni tudnék a szememmel akkor most beszopta volna. Tudom, hogy az adrenalin beszél belőle és az aggodalom, de belőlem is. Kivételesen fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezzel az egész szarral, erről beszél az is, hogy megőriztem a papírokat ahelyett, hogy azonnal megszabadulok tőle. Eddig olyan gondosan őrizgettem az életem minden apró darabkáját, meg előlük is, hogy csak a legegyértelműbb dolgokat tudják rólam. Most meg elkurtam mindent.
Különben tökéletesen kifejezi a mozdulat, amivel a rádióhoz nyúlok és bekapcsolom azt, hogy pontosan mennyire és hova érdekelnek az előzőhöz hasonló napi bölcsességei. Ha válaszol is valamit Tiger, a hangjába belevegyül a rádióból robbanó random modern popzene válogatás, ami az adott frekvencián éppen volt. Most már amúgy sem követnek, és semmi kedvem végigbeszélni velük az utat. Sőt, határozottan mindenkinek jobb lenne, ha hagynának kussolni még egy ideig, amíg legalább egy kicsivel nyugodtabb leszek. Az első fő ok erre mondjuk lehetne az, hogy kibaszottul én vezetek. Persze, megölni magunkat azért nem fogom, de úgy vágódok be egy-egy autó elé, mint egy állat.

Most nem Tiger az akire a leginkább dühös vagyok, de pech, hogy ő van pont a legközelebb, mondhatni tökéletes távolságra ahhoz, hogy egyetlen pillanat alig felfogható töredéke alatt nekirohanjak. A jelenet egy pillanatra ki is teljesedik a fejemben, elképzelem, hogy nekiesek, de alig egy újabb pillanat és az alakja megváltozik, a kreolos bőrszín marad, de az arca arabról mexikóira vált. Nem is egyre, rögtön többre, mintha körbevennének. Igaza van Tigernek, tudom, hogy igaza van amint a szavai a koponyám vastag falain keresztül elérnek hozzám is. Az infó ami eljuthatott a mexikóiakhoz még nekem is elég új, de lennének nagyon jó ötleteim, hogy hogyan lehetne használni ellenem. Azért is pattan el valami bennem, mert hibáztam, mert megmutattam nekik egy sebezhető pontot, mert belekevertem őt, akit még nem is ismerek, de… csak nem akartam ebbe a mocsokba rántani. Előbb viszont az azonnali szarból kellene kimászni, ami a lakást illeti, az első mindig a nem meghalni, minden más meg majd sorban utána. Ezért nyúlok a fegyveremért, csak némán hallgatva meg a tanácsot, az állatias haragon felülkerekedik több év rutinja, meg ami fontosabb: az életösztön. Mert nagyon nem akarok megdögleni, köszöntem. Egy napra elég egy kupac szar is, a miénk pedig hirtelen megugrik, amikor Sainz elhagyva a pozícióját az ablakon néz ki, feltételezhetően nem madárlesre. A gumik dobhártyát hasogató nyüszítéséből ítélve pedig jól ismert társaságunk akad. Olyan, akit rohadtul nem kelleni itt megvárni.
Begyakorolt könnyedséggel mászunk ki az ablakon sorra, mintha semmi sem lenne természetesebb, de már rég nem gondolok arra, hogy mennyire beteges az, ha az ember félelme ilyen könnyen a háttérbe szorul és csak teszi amit tennie kell, jelen esetben menti a bőrét amíg még a sajátjának nevezheti azt, vagy legalább magán viseli, hah.
Legalább egy jó távolságot megteszünk a tűzlépcsőn, mielőtt valakinek az a sziporkázó ötlete támad, hogy az ablakon keresztül nézzen utánunk. Kiszalad belőlem egy halk szitkozódás, eljöhettünk volna korábban is, akkor nem lennénk ekkora szarban, de a fenébe is, kellett azoknak a barmoknak pont ebbe a lakásba betörni… Izomból vágódok be a fal mellé, ahol nagyobb esélyem van nem meghalni, a többiekkel együtt. Ha nem lenne elég, hogy még mindig van egy távolság a földig, nemsokára újabb résztvevője lesz ennek az egésznek. Ki az az esztelen állat, akinek az az első ösztöne, hogy a lövéseket hallva kihajol az ablakon? Bár a nyakán áthaladó golyó miatt ez lett az utolsó meghozott döntése… ettől még a helyzet kurvaszar. Látszik is az arcomon, ahogyan Tiger felé pillantok.
- Lent. - Ami kellemetlen, de legalább ezek a barmok az utcáról jöttek be, szóval nem reménytelen eljutni addig. Van egy lejárat hátulról is, csak addig el kell jutni, és ha közben lyukat akarnak lőni az ember seggébe nem túl egyszerű, de mikor volt utoljára egyszerű bármi is? Pont a legnagyobb szart megelőző pillanatokban. Már tényleg csak pillanatok kérdése, hogy a többi sziporkázó elme is kapcsoljon, hogy merre vagyunk, mert kizárt, hogy az a faszi ott egyedül érkezett. Ha kell, én leszek az első aki magában számolva visszalő a mexikóinak, valahogyan muszáj utat vágnunk magunknak, majd igazából már vágódok is előre, mert tényleg nem kellene megvárni amíg szaporodnak. Valahogy mindig szaporodnak, mint a férgek… A többiek gondolom követnék a példámat amúgy is, mert azon kívül, hogy lelépünk de kibaszott gyorsan, nem igazán marad más lehetőség szerintem. Ennyi idő alatt kétlem, hogy én kocsimat is megtalálták volna, szóval tényleg az a legjobb esélyünk, ha lejutunk a parkolóig majd nagyon gyorsan elhúzunk a fenébe.

Tudom, hogy Tiger határozottan a kisebbik rossz az egészben, de ismerjem bármilyen régóta is őket Sáinzzal, van amiről nem szeretek beszélni. Valamikor okkal hoztam a szabályaimat és húztam fel a falaimat. Különben is, pontosan tudom, hogy mennyire gyorsan fordulnak a kockák a világunkban, pár éve még én voltam az aki ki akarta nyírni Tigert, ha nem is kifejezetten puszta gyilkos szándéktól vezérelve, inkább szükséges rosszként. Ez pedig azóta is annyit enyhült, hogy ha nekem nem sikerült, akkor nehogy már más tegye meg - legalábbis eddig vallom be, hogy egészen megkedveltem a pofáját. De még tőle sem kellemes a gondolat, hogy úgy tud meg valamit rólam, hogy nem én osztottam meg vele. Ezt senkitől sem élném meg pozitívan, most is esélyesen sokkal agresszívabban reagáltam volna, ha a haragom nem öltött volna olyan mértékeket, hogy túllendüljön az őrült dühöngésen. Amikor már nem fér el az ember testében, amikor egyszerűen szétrobbanna tőle, valami gyilkos hidegség telepszik rá, amitől nyugodtnak hat - de igazából csak veszélyesebb, mintha ordítana, mert bár eltávolodott a haragjától, az ott forr még benne, anélkül, hogy az ordibálás és a nyers erőszak enyhítenék, csak növekedni tud.
A megjegyzésére biccentek egy aprót némán, még mindig azzal a rezzenéstelenül komoly arccal, amiről sose tudni, melyik pillanatban pattan el igazán, és pontosan az lesz a momentum amikor elszabadul a pokol amit magamban tartogatok. Nem tudom mihez kezdenének a lapokon szereplő információkkal, ha valóban a kezükre jut, de vannak nagyon is jó ötleteim. Egyik sem kedvező, és mindegyik azzal végződik, hogy meg tudnék ölni valakit. Ez az egyetlen iratcsomó képes lenne elindítani egy lavinát, aminek az alján én állnék. És mondjuk lehet, hogy én pont kibírnám a sodrást, mert mindig ki kellett bírnom, ha elcsap egy kibaszott tehergépkocsi, de ezzel nem mindenki van így. Ezzel ő nincs így.
Nem válaszolok szavakkal a kérdésére, csak némán figyelem, csak szavak nélkül kérdi minden pattanásig feszült idegszálam, hogy komolyan most akar baszakodni velem? Mert annak tényleg az lesz a vége, hogy beverem a képét, és azzal meg rohadtul nem leszünk előrrébb, szóval lehetne jófiú úgy tíz másodpercre és kiköphetné, mielőtt még vagy szitává lőnek vagy tényleg nekirontok a válaszokért. Szerencsére úgy tűnik jól döntött ahogy beszélni kezd. A szavai viszont olajak a még kicsit sem alvó tűzre, mert ha csak hiányosan is, de valahol pont ott volt a lényeg a szavaiban. Ami később egészen értelmesre vált, amikor arra bíztat, hogy lépjünk le. Tudom, hogy igaza van, tudtam eddig is, de előbb azt kellett megtudnom, hogy ő mit tud. Minden más arra a pár pillanatra mellékesnek tűnt, amikor a józan eszem éppen levált a maradéktól. Most viszont kezd a felszínre szivárogni, ahogyan a zsebembe nyomom a papírokat és a példáját követve újra előveszem a fegyverem. A pár perce még nem voltak itt és a most sem lesznek kijelentések nem feltétlenül kölcsönösen igazak, és végre az én izmaim is ellazulnak annyira, hogy Sáinz irányába lessek. Nincs az ajtóban, és ez esélyesen nem sok jót jelent, mert biztosan nem csak a szomszéd csajt fűzi éppen. Az Abigailes témát még fel kell hoznom nekik, de nem itt és nem most, majd akkor, amikor újra biztonságos lesz a terep. Addig is követem Tigert, ha egy kicsit késve is, de készen arra, hogy reagáljak ha kell. A feszült figyelmemben megrezzenek az élesen csendbe maró csikorgásra, majd Sáinz kiáltására kezd igazán pezsegni a vérem, mintha most születnék újjá a korábbi feszült dühből. Még mindig itt száguldozik bennem, csak arra vár, hogy elszabadulhasson, de magamban kell tartanom amíg mondjuk ki nem jutunk vagy meg nem döglünk, és az utóbbit nem pont mára terveztem. Sőt, még egészen sokáig nem szerepel a bakancslistámon, úgyhogy velük együtt becélzom a tűzlépcsőt, mielőtt még esélyük lenne mondjuk szitává lőni.
Remélem, hogy nem számolnak azzal, hogy hátul próbálunk meg kiszökni, de arra az esetre, ha mégis, lövésre készen haladok mögöttük, mert bár nem tudjuk teljesen biztosra, hogy kik érkeztek ilyen hirtelen, az is teljesen biztos, hogy nem a fagyis furgon jött rá, hogy rossz sarkon fordult be. Erre a lépcsőn felrohanó léptek csak ráerősítenek, komolyan, ezek nem bírnak csendben maradni? Bár ettől csak erősödik bennem a gyanú, hogy kint is összefuthatunk egy nem túl barátságos fogadóbizottsággal. Fogalmam sincs hol hagyták hirtelen az autót, de nem is kérdezek, csak folyamatosan körbelesve haladok utánuk. Abban csak reménykedek, hogy nem jutott eszükbe kiszúrni a közelben parkoló járművek kerekét, annyira csak nem ráérősek...

A legkissebb gondom a rumli, az majd vagy megoldja magát, vagy megunok várni rá és kidobok mindent, mert az még mindig egyszerűbb, mint feltakarítani lenne. A szükséges cuccok sorra visszakerülnének, ahelyett, hogy tényleg mindent, de mindent a helyére kellene tennem. Az viszont most sokkal fontosabb, hogy mi van azokkal a dolgokkal amik kevésbé pótolhatóak, vagy mondjuk kényes információkat tartalmaznak. Főleg az utóbbi miatt pattan el az agyam, és mondom azt, hogy megvan minden ami fontos, pedig egy dolog nagyon is hiányzik. A többi most nem számít, azért sem érdekel, hogy eltörök valamit, Sáinznak is intem, hogy minden rendben amikor beles a csörömpölésre - már ami rendben lehet az rendben van - a többi viszont pont akkora káoszban hever a lábaim alatt, mint a lakásból maradt romhalmaz. Nem helyrehozhatatlan, persze, de legalább annyi munkával fog járni.
Tiger lesz végül az aki rátalál, normál helyzetben ráordítanék amiért a dolgaim közé nyúlt, de most mégsem teszem, most mégis az az első, hogy megnézzem megvan-e mind, akkor is, ha ez inkább csak számomra okoz némi megnyugvást. Utána viszont szembesülnöm kell a következő problémás résszel. Mit tudott meg Tiger belőlük? Mert az addig rendben vagy, hogy a cirill betűk túlnyomó többsége neki kínai is lehetne, de nem csak azok voltak rajta, és ahhoz képest amit eddig tudott rólam meg a múltamról, az a pár angol szó is rengeteg információ. Több, mint egy évtizeden át titokban őriztem a múltam darabkáit, ezért is vág most ennyire mellbe annak a lehetősége, hogy mégis kiszivárgott valami. És ha valami kiszivárog, akkor könnyedén a nyakamba omolhat az egész elbaszott gát. Az ilyen árvizek mindig egyetlen repedéssel kezdődnek.
- Az gáz. - Csak ennyit mondok, mert a szoba másik felében kellett volna lenniük, odáig pedig biztosan nem maguktól jutottak. Az, hogy megvan mind, elenyésző tény, könnyű látni, hogy fontos iratok, szóval ha valaki baszakodni akar ahhoz elég egy pár gyors kép. Annyi lakás közül pont ezt kellett feltúrniuk? Tudtam, hogy kényes információk vannak a tulajdonomban, de miután megtudtam, nem tehettem úgy, mintha nem léteznének. Ha valaki felásná őket, jobb, ha én leszek az első, mert ahogyan meg tudom tenni én, meg tudná tenni bárki más aki baszakodni akarna, akár fele annyi energiával is. Az ilyenre pedig jobban szeretek felkészülni, mint csak hátradőlve várni és remélni, hogy nem történik be a legrosszabb. Ez pont az az iparág, hol Murphy törvénye élesen él: ami elcsesződhet, az el is fog, a kérdés mindig csak az, hogy mikor. Sosem lehetsz elég óvatos, és hiába alszol fegyverrel, mindig az nyer, aki először talál be. És gyakran egyetlen találat bőségesen elég.
Tudom, hogy úgy nézek rá, mint a képes lenne megölni, de a kezemben tartott papírokért képes is lennék ölni, mert inkább én öljek, minthogy engem öljenek meg. Ő pedig beleolvasott. Ez kurvára nem segít a hangulatomon, akkor sem, ha én is megtettem volna, akkor sem, ha bármelyikünk megtette volna.
- Mennyit? - Mit tud? Hideg a hangom még mindig, de tudnom kell, mi az amit tud, főleg a továbbiakhoz. Fogalmam sincs, mennyit kell megosztanom velük, de az biztos, hogy annál többet nem fogok, mint feltétlenül muszáj. Kicsit szorosabban tartom a lapokat, mint kellene, az ujjaim elfehérednek az erőtől, de még nem esek neki. Még nem fogok, előbb beszéljen. És ha beszélt… talán fogok én is. Mert a kezemben tartott papírok az a szar, amibe ha beletúrnak, könnyen túlnőhet rajtam. Ennek pedig határozottan köze lehet ahhoz, hogy miért hívtam fel. Ennyi idő után nem fogok egy ilyen hiba miatt megdögleni, sem pedig elgyengülni. Fogalmam sincs ki tört be meg miért, de akárki is az, nem baszakodhat csak úgy velem.

Máskor kevésbé húznám fel magam azon, hogy szétvertek mindent, végülis a dolgaim jelentős részét én magam szoktam kidobni párhavonta, a többi csekély maradék viszont… na igen, esélyesen azért jöttek. Most meg minden itt hever elcseszetten a padlón. Vagyis majdnem minden… és minél később találom meg, annál dühösebb leszek, a saját esélyeimet csökkentve arra, hogy meglegyen. Ha egyáltalán itt van még…
Érzem magammon Tiger tekintetét, de most éppen kurvára nem vagyok beszédes kedvemben. Nyilván okkal is hívtam őket, mert ez most egy kicsit több, mint egy egyszerű lakásfeltúrás. Ez most nem csak teljesen rólam szól, és igazából ezt sem akartam közölni sem velük sem senki mással, ahogyan az életem többi részét is hét lakat meg láncok alatt őriztem. Most mégis kiszabadulhatott egy darabkája. Egy egészen friss, kérdéses, mondhatni kényes részlete, amiről Tiger kérdez, én meg csak dühödt hallgatással felelek, ahogyan elhajítom az egyik kezembe kerülő… párnát? Plüsst? Csak annyit fog fel az agyam belőle, hogy puha volt. Nem azért hívtam, hogy segítsen keresni, jó kérdés akkor miért, de hogy nem most fogom kibökni azt is levághatja nagyon gyorsan, sőt, talán már a kérdés előtt is sejthette, hogy ha eddig nem mondtam el akkor nem most fogom amiért rákérdezett. Meg egyáltalán, hogyan mondanám? Már ha akarnám. Nem akarom, de nem tudom mennyi választásom fog maradni, ha romlik a helyzet. És ezt nem azért mert pesszimista lennék, egyszerűen realista - ebben az életben amit el lehet cseszni nekünk azt el is cseszik, ha van egyetlen kilógó láncszem, egyetlen hiba, arra vadásznak, és azt fogják kihasználni. Én pedig ezért sem szeretek magamról beszélni, akkor sem, ha már több, mint tíz éve ismerem őket. Ezért sem meg azért sem mert hát pont elég szar volt az életem ez az egész előtt is, mit mesélnék róla?
Hallom ahogyan a szobán felé indul, de nem szólok rá, most van nagyobb gondom is annál, hogy a lakásomban vizslat, plusz, még észrevehet valamit amin én nem tettem. A keresésem viszont közben egyre hangosabb odakint, ahogy ő elhalkul, nálam egy váza törik majd egy tányérra lépek a konyhában, de ezek most pont nem érdekelnek, ahogyan a fiókok ömlesztett tartalmába túrok. Nincs meg. Sehol sincsenek azok a kibaszott papírok, én meg már lassan a hajamat tépném, vagy mégjobb… valaki másét. Ekkor szólít meg Tiger.
Hirtelen mozdulattal fordulok felé, nem kell kérdeznem, ott van a tekintetemben hogy mi a fasz van és ajánlom fontos legyen. De fontos is, ahogy hozzám nyomja a papírokat egyenesen lefagyok. Bingó, jackpot, pont ezt kerestem, mégis fehéredek egy árnyalatot, ahogyan kiveszem a kezéből. A dühömhöz képes egészen finoman, de az összetűrt papírlapok őszi levelekként rezegnek az ujjaim közt. Már szakadtak itt-ott, látszik, hogy van amelyik régi, az alsók viszont valamivel frissebbek. Kicsit erőtlenül dőlök a pultnak, ahogyan felnyitom. Nem tudom mennyit olvasott és meddig jutott, de amíg ezen gondolok… mielőtt még erre kérdeznék rá, sorra végiglapozom az iratokat. A mozdulatsor közben a tüdőmben reked a levegő, hagy hallhatóan szusszanjak fel amikor az utolsóhoz érek. Megvan. Megvan mind. De ez nem jelenti azt, hogy nem látta más is. - Hol voltak? - Száraz a hangom, mert kiszárad a szám. A következő kérdést nem teszem fel, de ott a feszült, mozdulatlan csendben - megnézte őket? - Mikor találtad meg? - Már nem kiabálok. Már nem ordítok, és ez igazából sokkal rosszabbat jelent, mintha megtenném.

A lakáshoz érve még semmi sem gyanús, csak az ajtó előtt fagyok le egyetlen pillanat töredékére, amikor észreveszem, hogy az magától nyílna ki. Azonnal körbepillantok, miközben a fegyveremért nyúlok, de nem úgy tűnt, hogy bárki is lenne idekint. Odabent viszont már teljesen más eset lehet. A lábammal lököm be az ajtót, és már ebben a pillanatban elém tárul a lakás viharvert állapota. Minden tárgyam szanaszét hever a padlón, szekrények és polcok tartalma teljes káoszban ömölve a földre, de még a nagyobb, mozgatható bútordarabok is elhúzva vagy éppen összetörve. Akárki is járt itt, nem végzett félmunkát. Azt meg csak remélem hogy nincs már itt senki - vagy ha mégis, azonnal ki tudnám csinálni, akkor is, ha nem feltétlen lenne ez az okos döntés, mert már ebben a pillanatban eldurran a fejemben valami. Előbb viszont muszáj körbenéznem, hogy egyedül vagyok-e, az ablakokat óvatos távolságból kerülve ahol lehet. A lakás viszont pont olyan kihalt aminek tűnik, mint egy atomkatasztrófa után hátrahagyott rom, csak kevesebb omladozó vakolattal. A nappaliba visszaérve nyúlok a telefonomért, már remegő kézzel, mert sehol egy nyamvadt mexikói vagy rendőr akin elverhettem volna a haragom. Bár az előbbin valamivel valószínűbb, mint az utóbbin, mégis, a gondolataimat ellepi a vörös köd, de fel kell hívnom valakit. Három másodperc. Három teljes másodperc amíg felveszi Tiger a rohadt telefont, és amint meghallom a hangját beszélni kezdek. Hogy mit az egészen ködössé vál ahogyan pörögnek a szavaim, minden sokadik egyszerűen csak káromkodás, miközben őrült módjára kezdek kutakodni a saját lakásomban. Akad egy pár dolog amit nem kellett volna megtalálniuk, most eggyel több is, mint máskor. És pont most borítják fel az egész lakást basszákmeg. És persze, kurvára nincsenek ott azok az iratok és feljegyzések ahol hagytam őket, mert semmi ami mozdítható nincs a helyén. Hogy szitává lőnének-e a következő percek egyikében vagy sem ha mindhárman begyűlünk a lakásomba, az rohadt jó kérdés, de ugyanúgy a többi is. Kik voltak? Zsaruk vagy mexikóiak, a betört ajtóból még bármelyik lehet, és a romhalmazból is amit maguk után hagytak.
Minden szónál heves mozdulatok hallhat Tiger a telefon túloldaláról is, de meg kell néznem, hogy valami hiányzik-e, és konkrétan az hiányzik-e. Amire az első kopogást meghallom, a lakás nagy részét már átvizsgáltam. A testem belefeszül a koppanásba és az azt követő szünetre, ugrásra készen várva a következőt, hogy tényleg ők azok vagy sem. És ők lesznek, úgyhogy némiképp enyhül a lövésre kész tartásom, de a gyilkos tűz a szemeimben még mindig ott táncol, ahogyan folytatom amit eddig is csináltam. Nem sokat mondhatok nekik, amit nem látnak maguktól is, csak Tiger kérdésére tudok odadobni valamit. Egy tömör választ, amiből kurtasága ellenére is erősen érződik, hogy elpattant valami bennem ismét már a gondolattól is.
- Megvan minden. - És mégis fanatikus kutatásba kezdek ismét, pontosabban folytatom amit már a telefonból is hallott. Mert megvan minden, legalábbis azt hiszem, találkoztam már mindennel kivéve egy bizonyos iratcsomóval, amiért most képes lennék letépni a falakat is ha kell. Egyértelműen látszik, hogy valami mégiscsak nincs rendben, már a felkúrt lakáson kívül is, de egyelőre nem akarom az orrára kötni, hogy mi. Nem akartam, hogy bárki is megtudja, de most… fogalmam sincs, hogy ki tudhatta még meg. Meg mit tudhatott meg még azon kívül is. Azt meg csak remélem, hogy nem találta meg amit keresett, már ha keresett és nem egy üzenet volt. Akármi is volt, hatásosan ütött, mert még mindig őrült módjára túrom fel a lakás maradványait. Már háromszor megnéztem ahol hagytam, és legalább egyszer nagyjából mindenhol máshol, de nem láttam. Hol a fenébe van? Tiger is kap egy pár gyilkos pillantást, de ezt most kivételesen nem személyes, egyszerűen csak az útjába esik. - Mozdulj. - A figyelmeztetés benne az, hogy ha nem teszi akkor én fogom félretenni, hogy arra keressem tovább ahol eddig állt. Közben Sáinz kimegy őrködni, de azt már alig észlelem, reflexből jön, hogy valaki felveszi ezt a szerepet is. – Nem láttam. – Látnom kellett volna ha hagynak, de igazából láthatja rajtam, hogy most nagyon máson van a figyelmem.