Sosem értettem, hogy mit vannak úgy oda a hétvégékért. Ezek a napok nekem ugyanolyanok voltak, mint a hétköznapok. Reggel örülni, hogy felkeltem és nincs tüdőgyulladásom, bár ez időszakos probléma. Majd szerezni valami kaját és összekotorni valami pénz szerűséget, vagy kaját, amit viszont fel kellett kutatni. És utána reménykedni, hogy az előző esti háló még meg van, vagy legalább az az ágynak csúfolt kartonpapír, esetleg törölköző, amit valamelyik esti szállásomként hagytam egy-egy eldugottabb helyen. És ez ment az idők végezetég, amíg meg nem értettem, hogy ez amúgy normál esetben hogyan megy. A hétvége arra van, hogy az ember kipihenje a hétköznap szarságait, a munkát. Mert nekem már az is van és az igazság, hogy bár a világért se kötném mindenki orrára, de élvezem. És kezdem felfogni, hogy mit papolt nekem anno Aston, hogy valami célt kéne találnom az életemben. Talán az egy egész fasza cél, hogy az új munkámban a lovak között jó legyek. Ha elvégzem, akkor ők is boldogok, én is az vagyok, mert le van tudva és jöhet egy kis nyugalom, amit kiérdemeltem. Kurvára felnőttem. Igen, most jutottam el idáig. Magamra vásárolok, néha a kecót is tisztára vakarom, de ezen a téren még van mit fejlődnöm. Péntek van és kurvára elegem van a lószagból, teljesen eltelíti az orrom és csak akkor kezdem csak el érezni, amikor már nem vagyok ott. Mert helyben mellettük természetessé válik ez a szag. Ez az egyetlen, amivel még nem békültem ki. Pedig ki merem jelenteni, hogy elég sok félét szagoltam már. Van, amit felülről, van, amit oldalról, van, amit belülről – ez eléggé pocsék és csak akkor tettem, ha nem volt más választás – és persze ott van mind az a bűz, amit a saját testem ad ki. Ezt mások érzékszerveiből kiindulva jobb, hogy én nem szoktam érzékelni. De ezt érzem és a körülöttem lévők is biztosan, most igazán jól jönne egy tisztító eső, ami bár a város mocskát is tartalmazza, de hé, az otthon füstös bűze tisztítsa meg fekete lelkem. Mégis ellep egyféle jókedv, mert megyek haza és meggyőztem a tisztem, hogy csak egy darabig vigyen és pár sarkot lesétálhassak. Könnyen bele ment, tudja már, hogy nem szarakszom és hazavágódom meló után. Tényleg nincs okom rá, hogy átbasszam, mert azzal igazából magamat picsázom el és azt más is biztosan meg tenné, én nem szeretném. A lábaimat dobálom magam elé miközben az égre vezetem a tekintetemet és gondolatban egy kibaszott, vagy éppen elbaszott esőtáncot járok. Nincs késő, három óra van, de mégis kezd sötétedni, ez a csodás a télben, ha már nincs meleget adó nap, de legalább könnyebben lehet az árnyékba bújva valami törvényen kívülit tenni, már ha szükséges. Akkora a zaj, hogy igazából észre sem veszem, hogy mellettem éppen egy feketébe öltözött csávó rohan el, egy szőke meg üvölt utána sírva, hogy magáévá tette a retiküljét. Miért nem lehet csak simán táskának hívni? Akkor lehet még az övé lenne, a retikül annyira sznobul hangzik, én is hamarabb emelném el. Egy akkora kis szarban biztosan csak fontos dolgok vannak is sokat érnek, bezzeg egy táskába minden baromságot belepakolnak.
Két napja, hogy visszajöttünk New Yorkba, én pedig első feladatomként egyből törlesztettem is az adósságomat az ügyvédem felé. Nem is tartoztam neki, inkább mondjuk úgy, hogy előre letudtam az egyezségünk rám eső feltételét, elvégre mostantól végképp igaz az, hogy nem hagyhatok semmit sem holnapra, mert ki tudja, hogy hol leszek akkor, dutyiban, vagy éppen halálra főznek. Így élek már lassan egy évtizede, de most vagyok a legközelebb ahhoz, hogy valami nagyon nagy gáz történjen velem és nem igazán tudom saját magamnak sem levezetni, hogy hogyan történt mindez. És hogy mi jelzi azt, hogy állati szar a helyzet? Már azon túl, hogy négy hónapra a nagybátyám, Qadir Kolumbia esőerdejébe dugott minket? Én is tudom, hogy nem maradhatok sokáig Manhattanban, túl veszélyes rám nézve, hiába itt a legnagyobb a népsűrűség, szóval miután minden tartozásomat elkentem, én magam hívtam fel nagybátyámat, hogy mondja meg, mi a terv és én jófiú leszek, szót fogadok neki. Sok-sok év után először érzem azt, hogy a család az első, márpedig számomra Qadir jobban apám, mint az igazi, amit mond, amit javasol, én azt teszem. Kurvasok éve benne van ebben a mocskos világban és még él, ráadásul egyre nagyobb dög lesz a kutyák között, szóval, ha valaki érti mi a teendő, az ő. Igen, egy kicsit szeretnék olyan lenni, amilyen ő. Azt mondta, hogy a lakás előtt parkol egy Mercedes, abba szálljak be, úgyhogy szemüvegben és kapucniban elhagyom lakásomat és nyílegyenesen megtámadom az eddig számomra teljesen ismeretlen autót. Beülve nem lep meg, hogy nem egy ismerős arc a sofőr, marha sok embert nem ismerek még, akik szintúgy a banda tagjai. Legalább nem kell vele annyira beszélgetnem. Egy farmra megyünk, közel négy-öt órányi autóútra New Yorktól, még sosem voltam itt, de már hallottam a helyről. Táskámat vállamra dobva szállok ki a kocsiból, intek a faszinak, aki egy erős driftet levágva megfordult a földúton és elhajt. Érzem, hogy valaki egyre közelebb jön hozzám mögöttem, szép lassan megfordulok, kissé tán beletörődött dögevőként is, akinek kénytelen elfogadnia, hogy újabb ideig-hónapig itt fogja vakarni a karámról a szart, de istenemre mondom, ez a valaki baromira gyorsan mögém ér, én meg rezzenek egyet reflexből hátrafelé, ahogy képem elé tárul egy gecinagy tehén. Még bőget is. Köszön, biztosan. Fasza. Anyád! Estére azért világosan kiderült számomra, hogy nem annyira kihalt ez a nagy farmgazdaság, mint amilyennek elsőre tűnt és meg kell hagyni, tökéletes hely bujkálásra. Bár Qadir nincs itt, az úgymond jobbkeze - mert még a jobbkezéknek is mindig van egy másik jobbkeze is – kinek nem tudom a nevét, de mindenki csak Csótánynak szólítja, amivel én teljesen beérem. Vele sokat találkoztam már és meg kell hagyni, első beszélgetésünkkor rájöttem, hogy miért kapta ezt a becenevet. Megvan az az ember, aki lelkileg és szívében is romlott, tetőtől talpig egy rohadék és mégis… ha egy tíz fős halálraítélt foglyot sortűzzel kivégeznek, ő az egyedüli, akit véletlenül nem pontosan talál el a golyó és túléli, majd kimászik a tetemek közül és új vállalkozást épít fel? Nah, ő a Csótány. Ez a Csótány két dolog nem szeret: ha nem fogadják el az általa kínált piát, vagy ha nem értenek vele egyet. Az elsőt onnan tudom, mert mindenki felhívta rá a figyelmemet, a másodikat meg én tapasztaltam meg, nyilvánvalóan. De ennek már vagy nyolc éve és van egy olyan kósza gyanúm, hogy azóta valamiért megkedvelt engem, franc se tudja miért, de nem árt kihasználni ezeket az isten se tudja honnan jött jóviszonyokat, pláne a nagy kutyákkal. A pajtában vagyunk, én meg talán még másik hét ember. A levegő folyamatosan telítődik a dohány és a fű kevert füstjével, és nekem meggyőződésem, hogy ezért ennyire békések itt az állatok körülöttünk. Ami engem illet, nem rossz ez a hely, de már most tudom, hogy itt sem tudnék vegetálni hónapokon keresztül, ami persze senkit sem érdekel. Csótány is itt van balomon, aki mélyet szív kemény pipájából mielőtt kissé komolyabb témával akasztaná meg a beszélgetést. - Hoznak egy csávót. - Szegeződik rá a pajta figyelme. - Valami Ezra O’Neal fickó, a lényeg, hogy sokáig az északiaknak dolgozott, aztán lecsukták és most elvonón van. - Igazából azon kívül, hogy az északiaknak dolgozott, nem mondott semmi olyat, amiben a pajtában lévők legalább fele ne ment volna már keresztül. Nincs is nagyon kérdés, mindenki feltételezi, hogy szépen ki kell faggatni, azt vagy beszél vagy nem, ha hasznosnak ítélik meg a csávót, akkor majd lesz vele valami, ha meg nem, nyisz. Haver, ez egy farm a természet közepén, itt hetente minimum vágnak le állatot, fel sem tűnne senkinek. - Lemondtak róla, most meg valami lovardában dolgozik. - Akkor nem fog feltűnni neki a változás - nevet fel hangosan a farm gazdája, akinek már jócskán beütött a cucc. - A lényeg, hogy nem kell első nap megölni. Hagyjuk, hagy eredjen meg a nyelve, aztán meg ha együttműködő lesz, úgysem jönne rosszul egy újabb díler, nem, Tiger? - néz rám, mert én vagyok ebben az illetékes, én szállítom nekik az anyagot, amit aztán eladnak. - Jah, elég sokukat lecsukták mostanság - szívok mélyet a cigimbe, bár egy kicsit nem a beszélgetésben járok, érzem a füvet, de kezd ismerős lenni nekem ez az Ezra név, meg az ő sztorija. Hét perccel később aztán felállok, hogy a lámpafényes pajtából kilépjek a hideg sötétségbe, ahol csak a telefonom képernyője, meg a cigarettám vége világít. Üzenetet küldök. - Tig, az ég áldjon meg, a telefonod fogja a vesztedet okozni… - kiáltanak ki utánam. - Az ügyvédemmel beszélek. - Neked olyanod is van? – nevetnek fel saccra hatan. - Mit gondolsz, szerinted miért vagyok itt? - pillantok mögém fájdalmas vigyorral, de a jókedvem inkább csak a vihogó nem túl józan emberekről ragad rám, mintsem, hogy őszinte volna. A különbség köztem és a legtöbb ötven év fölötti fazonnal odabent az, hogy míg én, ha betépek, nehezen józanodok ki, ha valami közbe adódna, míg ők a munka hallatára egy csettintésre veszik fel a józanságot. Mi ez, ha nem az évek, meg a rutin?
Brooklyn talán az egyik legveszélyesebb helye New Yorknak, bár rendszerint minden városrész elmondja ezt magáról, úgyhogy franc se tudja, hogy akkor mi a helyzet. És ez még mindig semmi az országhatártól délebbre fekvő államokhoz képest, úgyhogy jóformán totál inkorrekt a latin térséghez képest veszélyesnek nyilvánítani New Yorkot, de mégis azért elfordul, hogy az utcán haladva egy random, feketébe öltözött csávó lekapja rólad a táskát és elrohan. Főleg, ha ez a maszkos csávó elég feltűnő és nagy viszályt kelt ahhoz, hogy mindenki egyből rá figyeljen, ha nem éppen a fülüket fognák az emberek a nőci hangos sikításától. A sötétedő városban nem nehéz elveszni a kis utcák között, ahol ezúttal megbújik egy sötétített ablakos autó. Ez az Ezra kölyök is jócskán merész lehet, ha azt hiszi, járőre nélkül sétálgatni ilyenkor egyenlő a szabadsággal, avagy mióta kikerült a dutyiból, minden el lett intézve, megszabadult káros munkájától. Oh nem, ez nem így működik. Míg mindenki a tolvajt próbálja levadászni, a bámészkodó Ezrát hátulról rántja oldalra valaki, hogy aztán egy másodperc alatt befogják a száját, fejére fekete zsákot húzzanak és betuszkolják a sötétített autóba, mely már suhan is át Brooklyn utcáin. A gyorsaság és precízség, mellyel kezét megkötötték egyértelmű jel lehet még vakon is számára, hogy nem kisemberekkel van dolga és jobb, ha veszteg marad. Nem mintha ez annyira javítana a túlélési esélyein. Szintúgy négy-öt óra telik el, Ezra esetében teljes csendben és fegyelmezett feszültséggel telve, meglehet még egy annyira masszív autóban sem túl kényelmes két férfi között ülni végig zsákkal a fején, ahol, ha behánysz, a saját hányásodban kell végig ülnöd az utat. A pokoli öt négy óra után Ezrát nem a tehenek fogadják, hanem egyből a fő muki, Csótány, bár ebből mindössze csupán annyit érzékelhet, hogy a férfi megmondja a verőembereknek, hogy a pajtában kötözzék ki egy székhez. A pajtában végül lekerül az a fekete szövetzsák a fejéről.
Egy autó érkezik, sötétített üveges. Először azt gondolom, hogy nem az én dolgom vele foglalkozni, így jóformán telibe leszarom az első fél órát, amíg ő kikötözve van abban a pajtában, ahol órákkal ezelőtt még mi nevetgéltünk. Nem vagyok biztos benne, hogy nekem látnom kellene őt, legfőképpen azért, mert mint kiderült az üzengetésből, tényleg ő az az Ezra, akit nagyon nem akartam volna, hogy legyen. Nem fogok itt bosszúéhes balekot játszani, nem érdekel, hogy volt egy konfliktus, semmi sem érdekel, csak szar a tudat, hogy egy régi barát gyilkosával kell egy házban lennem. Igaz, Tod is ki akart nyírni, szóval én meg hónapokat töltöttem összezárva azzal a csávóval, akivel együtt dolgozok és mégis az a legfőbb fogadalma, hogy ő veszi majd el az életem… és ebben egy kicsit hiszek is. Annyira sokat basztatjuk egymást a puszta jelenlétünkkel, hogy most már igazán megérdemli, hogy ő legyen az, aki kinyír és nem valami random személy. Beszéltem Csótánnyal. Nem sokat, éppen csak annyit, hogy részletesebb terveket tudjak meg, amik Ezrához köthetők. Szeretném bizonyítani az elhivatottságomat a banda iránt és nem akarom, hogy mindig csak azért ússzak meg valamit, mert a nagybátyám fontos ember itt. Nyilvánvalóan hierarchia van a szervezeten belül és legfőképpen ez az információk mennyiségében nyilvánul meg, úgyhogy örülhetek, hogy többet adtak belőle nekem, mint például a pajta gazdájának. De hát nem is csak egy raktárosa vagyok a bandának… Nem mintha nem ült volna már eleget Ezra az autóban, de a pajtában is hagyták őt realizálni a helyzetét, így valamelyest összeszedhette az ép agysejtjeit annyira, hogy értékesen is válaszoljon a kérdésekre. A három fegyveres ember – kikkel utazott az autóban és kik ezalatt is szemüket tartották rajta – mellé még négy érkezik, egyik Csótány, másik egy középvezető típus, harmadik csak tömegnek jön, mert nagyok az izmai és úgy fest, mint aki erőset üt, negyediknek meg itt vagyok én és csakis azért jöttem ide be, mert megkértek rá. Vágom én, nézzem meg, hogy Ezra alkalmas lenne-e dílernek, meg tudnék-e én benne bízni… de könyörgöm, ezzel az emberrel én nem igazán kontaktolnék, persze ki a tökömet érdekli a személyes érzéseim… a banda már sok oldalt lapozott Jonathan halála óta. Eddig azt hittem, én is. - Szóval, Ezra O’Neal, ismerős a környezet? - mondja hatalmas orra alatt dörmögve az okmányait vizsgálva Csótány, akinek épp az imént nyújtották át azokat. - Nem mondom, a tisztedet nem fogják megdicsérni, hogy ilyen lazán le tudtad rázni - néz fel végül rá, nem nevet, mert nem is viccesnek szánja a szavakat, hiába kuncognak a többiek, egyszerűen csak tisztázni akarja már az elején, hogy régóta figyelik és jóformán mindent tudnak róla. Vagyis hát nem mindent, pontosan ezért is van itt. - De talán fel sem fog tűnni neki semmi. Már amennyiben jól viselkedsz és okosan döntesz. - Közelebb lép hozzá, enyhén előre hajol, így az ő kis tömzsi termetével egy szinte kerül az arca a magas Ezráéval. - Az gondolom nyilvánvaló számodra is, hogy már nem védenek téged azok, akik egykor még munkát és cuccot adtak neked, így jóformán a kutyát sem fogja érdekelni, hogyha elvágjuk a torkodat. - Kezével mutatja saját nyakán a műveletet, elég vaskos fejjel, majd a semmiből hirtelen elmosolyodik. - De ki mondta, hogy ennek így kell lennie? Nem vagyunk mi olyan hitványak... – felegyenesedik, s acélos hangját egy telefoncsörgés zavarja meg. Felveszi, ő mindig fontos hívásokat kap. Én, aki egyész eddig mellette álltam és szinte unott fejjel néztem végig az egész procedúrát, lévén hogy már sok ilyet átéltem és nem csak azon az oldalon, ahol most állok, felismerem a vonal végén nagybátyám hangját, a szavakat viszont nem hallom ki. - Sose alszanak - sóhajt és én már tudom, hogy dolga akadt. Kérdőn nézek felé, jobban érdekelne, hogy mi történt New Yorkban, mintsem az, hogy Ezrával járjam a táncot, de miután Csótány négy emberével elindul kifelé, még hátranéz rám. - Tiger, tudod a dolgot! - Ezzel nem csak parancsot adott nekem, hogy vallassam ki, de jelezte a többieknek, hogy én vagyok Csótány után itt a főnök. És én ennek baromira nem örülök, csak hát, ahogy Ezrának sincs más választása, úgy nekem is követnem kell a parancsot, legyek akár az új kisfőnök is. Ebben a világban mindenkinek van egy főnöke. Még hallatszik, hogy felbőg a motor, én meg bökök fejemmel a többieknek, hogy menjenek távolabb, mert nincs kedvem kivégzést, meg cirkuszi mutatványt rendezni, plusz nem akarom, hogy bármit is meglássanak rajtam, ami esetleg érzelem lenne, márpedig ezt Ezra esetében nem tudom kizárni. Lábammal arrébb lököm a mögöttem lévő széket, hogy helyet foglaljak a székhez kötözött emberrel szemben. Faszom se fog állni. Sajnos elnézve a nemi arányokat, ma ez tuti. - Tudod ki vagyok? - szólítom meg. Oké, hogy utálom ezt csinálni, de sajnos van benne tapasztalatom. Mondjuk, ami azt illeti, szerintem ez egy kicsit más lesz. Nem igazán érdekel a válasza, feltételezem fogalma sincs, mi fán termek, ez nem is érdekes, nem vagyok én senki sem. - Én tudom, hogy te ki vagy. És nem úgy, ahogy az az ürge előttem, nem… Tisztázzunk valamit. Nem sok emberben bízok meg. Jóformán a családomban és azokban, akiknek minden joguk megvan rá, hogy fejbe lőjenek, esetükben marhára nincs semmi értelme aggódni, mert úgyis átbasznak, ha akarnak. Sainzban sem bíztam kezdetekben, Todban meg pláne, bár annak oka is volt és eldurvult nem egyszer köztünk a helyzet, de ez most itt nem lényeg. A nők veszélyesek, minden nő, áldott szent csodáknak tűnnek, de pont olyan kegyetlenek tudnak lenni, mint sok férfi, így hát a velem dolgozó nőket is lekövetem valamennyire. - Mond neked valamit a Diane név? És a férje? Hogy is hívják… Martin? - Tudom a nevét, csak pont nem ez itt a fontos. - Na és a Jonathan? Tudod te, ki ő? Vagy éppenséggel, ki volt? - előre dőlök, térdeimre támaszkodom, szemeim nem vetnek szikrákat, nem mutatnak semmit sem, max némi szomorúságot, de azt kétlem, hogy ki tudná olvasni onnan egy olyan személy, aki most lát először.
Az biztos, hogy senki nem meséli be nekem, hogy egy normál hétvége így megy a kertvárosi, egyforma pulcsit használó vénülő házaspároknál. Hazudnék, ha azt mondanám, biztosan senki nem látta, ahogy könnyedén rántanak be egy autóba, fejemen olyan zsákkal, amit biztosan nem szoktak kimosni hasonló ügyletek után. De, mint ahogyan én is magasról fostam arra, hogy a szöszi cuccát megfújták, úgy ez sem érdekli őket. Na meg őszintén, minek keverednének bele, egy feltételezhetően szerintük maffia közeli ügybe. Ó, ha tudnák, hogy nem csak a az olasz filmekből megismert, nagyon is amerikai bajszosoktól kell félni, hanem van itt más is, csak nem zakóban. Most jön az, hogy ebben nekem már volt gyakorlatom. Jobb kussban lenni, azt mondják, de igazából nem oszt, nem szoroz. Ha végig pofázom az utat, vagy ha nem, akkor is ugyanaz lesz a sorsom, amit elterveztek nekem elrablásom előtt. -Haver, félig a lábamon ülsz-szólok hát az egyik nekem préselődött feltételezhetően bengának, aki válaszként csak ránéz a kezemen lévő kötésre, csavar rajta egyet, majd úgy ül vissza, hogy már az egész bal combomat ülésnek hiszi. -Kösz-nedvesítem meg ajkam, ami szar ötlet volt, mert most hozzátapad ez a rongy, amin csak néha látok egy-egy fényesebb jelenést. -Ahh, baszki-sóhajtom el magam, de igazából feszültségem próbálom oldani azzal, hogy annyit dumálok, amennyit máskor belém vájt körömmel sem lehet kiszedni. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje megyünk, de felkészülök, hogy falábat kell faragnom a lovag megkeményedett szarjából ahhoz, hogy járni tudjak, mert a lábam biztos amputálni kell a kövér fasz miatt. Viszonylag csöndben ülök, néha még oda szúrok valami ízléstelen megjegyzést, de csak, hogy teljen az idő, természetesen egyiket se igazán értékelik, vagy csak még pocsékabb állapotba hoz. De hé, legalább van egy kis változatosság. Udvariasságot mellőzve szakítanak ki a kocsiból. Sose értem, hogy minek ellenkezni, így vonszolniuk sem kell és legalább hamarabb túlesünk azon, amin amúgy is túl fogunk. Nem vagyok éppen nyugodt, de ha már meg kell hallanom, akkor az előtte lévő szarakodás idejéből lefaragnék minél többet. Pontosan ezért teszek mindent úgy, ahogyan mondanak, vagy amerre rángatnak, mert változatlanul nem szegik meg némasági fogadalmukat. Egy cseppet sem ismerős hangot hallok végül meg rengeteg motoszkálás után és megmernék esküdni rá, hogy egy focicsapatnyi ember igyekszik megbaszni, annyira elfogy a levegő. -Volt időm kőrbe nézni-jelentem ki hideg hangon még mindig a zsákkal a fejemben. Ebben a pár órában bizony volt már időm arra, hogy megismerjek minden rést az anyagon. Számolni is elkezdtem őket, de mindig elmozdultak a köcsögök, így a névadás is lehetetlen volt. Gondolom nem tetszik a megjegyzésem, vagy csak látni akarja, ahogy behúznak egyet a szájalásért, mindenesetre valaki egy ökölnyi mennyiségű hajjal szedi le a zsákot a fejemből és fú, de kurvára világos van. Egy pár másodpercig eltorzult arccal igyekszem kinyitni a szemeimet, már nem azért, hogy felmérjem a terepet, mert azt fölösleges, nincs menekvés, előbb ölnek meg háromszor. Amint már látok, körbe is nézek, és nem jó hír, de egy-két ismerős arcot meg is látok, elidőzik rajtuk a szemem. Bassza meg, mibe keveredtem már megint. Nem viccelt azzal Főnök, hogy egyszer bent, akkor mindig bent, az alvilág csak egy módon engedi el valakinek a kezét. A tisztem, aki már megpuhult és inkább hisz haverjának, a tisztem, akit sose fognak előléptetni, ezek után örülhet, ha nem basszák ki asztalostul. A szemeim kerekednek csak ki, most keltette fel a fazon az érdeklődésem, tehát nem fix, hogy ma megdöglök. Vajon van valami kézikönyv, hogy kiből lesz a nagykutya? Azok mindig dagadtak és rusnyák, esetleg kopaszok, ez a fazon se jobb náluk és amolyan széltében-hosszában alkata van még mellé. Amióta tudom, hogy nem vagyok halál fia, komolyabban figyelem őt és állom a tekintetét. Ezek azok a helyzetek, ahol tökösnek kell lenni, még ha amúgy nem is vagyok az, csak egy nagy hülye paraszt, amit ők nem biztos, hogy teljesen tudnak. Egyenesen a szemébe nézek emiatt, még azt sem engedem meg magamnak, hogy nagyot nyeljek, mert az jele a tiszta fosásnak. Akkor fújom csak ki a titokban bent tartott levegőt, persze óvatosan, amikor a telefon felé fordul. Most megint mindenkit megnézek magamnak, de nem látok szimpatikus szempárokat. Egyik-másik most nekem esne, csak, hogy egy kis vérengzést lásson, hiába vannak itt állatok is. Ez a Tiger alak, valószínűleg egy kisfőnök lehet, vagy verő ember, de azt nehezen nézem ki belőle, de valaki fontos és nagy, ha ő veszi át a helyet. Vagy a többi tényleg nem tud beszélni. -Nem igazán-válaszolok engedelmesen és meglepetten. Oké, benne voltam a játékban, de egy szaros díler voltam, ha vittek is a nagyok közé, akkor pedig úgy bevoltam állva, hogy semmire nem emlékszem. Most kezd igazán csengeni a vészjelző. Teljesen máshogy néz rám ez a jólfésült alak. Leizzadok egy pillanat alatt és háta mögé nézve keresem a golyó alakot, de pechemre már sehol sincsen. Diane és Martin? Azok ki a faszok? Egy Diane-t ismerek, de neki még csak köze sem volt Martinhoz, nem mintha számontartanám a pasikat, akikkel összeborult. Jonathan? Kezd összezavarni és érzem, ahogy a híres nyugalmam már egyre kevésbé ragaszkodik a testemhez. -Nézd…-kezdek bele, de olyan elhallt hang jön ki belőlem, hogy meg kell igazítanom hangszálaimat. -Nem tudom ki ez a Martin. Egy Diane-t ismerek, akinek volt egy…-és itt egyszeriben kitisztul a dolog, szám is tátva marad a felismeréstől és üvegessé válnak a szemeim. Bassza meg. Ez egy gecire elbaszott helyzet. -Én…-kezdenék bele a dadogásba. Életem legnagyobb hibájának emlékei miatt, ami abszolút nem szándékos cselekedet volt és átkozom az akkori mozdulataimat, mindent, ami történt. -Nem tudom vissza csinálni-suttokom el, szinte csak tátogok. Nincs mentségem és ezek olyan alakok, akik rohadtul tesznek arra, hogy szándékos volt-e vagy sem. Mert megtörtént. Nem felejtenek, ahogyan a kisgyerek sem a parkban, amikor az alak faszt villant.
Általában két eset lehetséges: semmit sem leplezve éreztetik veled, hogy neked itt semmilyen jogod sincs és úgy táncolsz, ahogy mások fütyülnek, vagy pedig elhitetik veled, hogy kedvelnek, a barátság létező fogalom és mentálisan gyakorolnak rád hatást, hogy aztán úgy táncolj, ahogy ők azt akarják. Utóbbi jellemző a politikusokra, az előbbi meg… nos, Ezra pontosan érti. Ami engem illet, én sem vagyok itt túl régóta, még csak azt sem mondhatom, hogy jobban ismerem az embereket, mint Ezra, leszámítva talán egy-két faszit, köztük Csótányt is. Voltam már olyan helyzetben, amibe Ezra most, tudom, mennyire szar kiszolgáltatottnak lenni, de ez a világunknak szerves része, így annyira nem fogok pártfogója lenni, azt se tudom ki ő, egyetlen egy tényen kívül. Úgy jöttem ide be a pajtába, hogy csak meg akarom nézni magamnak, egyébként meg külső szemlélő leszek, de a helyzet úgy hozza, hogy Csótány távozik, az meg elég sokat mond, hogy nekem adja át a stafétabotot és nem bárki másnak. Kezdem kiszagolni ezt a farmot és ahogy körbevizelem a területet, kitűnik, hogy annyira mégsem rózsás a viszony a gazda és a szervezet között, a verőemberekre nyilván nem bíz munkát, szóval maradtam én, bármennyire is meglepő ez. Ahelyett, hogy örülnék, én lettem Csótány után a legnagyobb ember - ezt azért fenntartásokkal kezelem -, én mégis fájdalmas sóhajjal veszem át a munkát. Utálok faggatni, meg szóra bírni másokat, igaz, Ezra esetében nem faggatás az elsődleges, hanem hogy sarokba szorítsuk és ne legyen más választása, mint fejet hajtani és nekünk dolgozni. Mivelhogy hűséget már belőle nem fogunk tudni kicsiholni, marad a megfélemlítés, mint eszköz, vagyis hát gondolom ezért volt olyan Csótány Ezrával, amilyen, különben meg leülhettünk volt egy konferenciaasztalhoz is. Persze, nincsenek véletlenek. Az sem tudható be véletlennek, hogy ez a személy az, aki megölte Jonathant, ahogy láttam a videóból, véletlenül, de ez nem sok mindenen változtat. Persze, hogy nem tudja, hogy ki vagyok. Csempészként a legfontosabb feladatom anonim és láthatatlan maradni, engem nem ismer az utca embere, se az öltönyös barmok, én a kettő között mozgok némán, ellentétben például a dílerekkel, akiknek jó, ha az utcákon az ő neve cseng fel és nem más díleré. Én viszont tudom, hogy ki ő és ezt szeretném is vele tudatni. Elégedett vigyor telepszik a képemre, ahogy szép lassan rávezeti saját magát a lényegre és beazonosítja az általam felvetett személyeket. Pontosan azt az állapotot akartam nála elérni, amit kaptam tőle. - Tudom - csapom le egy gyors szóval a mentségét, ami nem is az, puszta tény. Senkit sem lehet visszahozni a halálból. Fáj Jonathan halála, de rengeteg ember hullik el nap mint nap, túlságosan meggyötörne az élet, ha mindegyik eset után bosszút forralnánk, vagy érzelmivel mélypontra kerülnénk. – Ő egy nagyon értékes embere volt a csapatnak, bizonyára sokan vannak, akik előszeretettel beleznének ki érte… de a múltat tudni kell temetni. Mi pedig képesek vagyunk megbocsátani érte, ha nála sokkal többet tudsz nyújtani - bökök rá, miközben hátradőlök a székben. Amit mondok, az nem az, amit én gondolok és érzek, de itt most pont leszarják, hogy mi van velem. Szerintem Ezra nem összemérhető Jonathannal, aki mindig is a család része volt, míg itt van ez a balek, aki a másik bandának dolgozott egész végig, megölte egyikünket és majd most biztosan ő lesz a kulcsa a jövő nagy terveinek… Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit akarnak ennyire tőle Csótányék, nem is Csótány, mert ő is csak egy végrehajtó, pont, mint én. Nálunk sokkal pénzesebb és befolyásosabb emberek döntöttek itt most Ezra kapcsán. De nem szeretek köntörfalazni, térjünk a lényegre. - Csak két dolgot akarunk. Talán hármat - vagy sokkal többet? - Mindent elmondasz azokról, akiknek eddig dolgoztál, még azt is kinyögöd, amit nem is tudsz, oké? - Kínzással nagyon meg tud eredni az ember nyelve és kiderül, hogy mennyi minden eszébe tud jutni, na ezt én baromira szeretném kihagyni. Mondjon kurvára értékes információkat és akkor jóban leszünk. - Aztán… tudod, fogytán vagyunk dílerekből, jól jönne egy kis utánpótlás. - Tudom, hogy mindig szimatolnak körülötte, de Ezra ezek után is még életben van, oldja meg ezt a problémát is. Ha meg már a tisztjénél tartunk… - És bármilyen információ ér a zsarukkal kapcsolatban, jelzed nekünk! - Biztos, ami biztos. Csak ennyi lenne. Normális esetben most jön az, hogy mi van, ha nemet mondd, bár ez a rész szerintem így verőemberekkel körülvéve eléggé egyértelműnek fest. Nincs választása, már, amiben életben marad.
Sokszor voltam halál közeli állapotban és még többször féltem és amit leszűrtem ezekből a helyzetekből, hogy ők tudják, hogy félek és csakis ők vannak tisztában azzal, hogy meg fogok-e halni, vagy sem. Elvileg most még élni fogok egy darabig, de a félelem az még marad mellettem. Talán nem is baj, így józanabb gondolatokat képes az agyamból kicsikarni. Az viszont eléggé szörnyű helyzet, amiben jelenleg vagyok. Sok emberrel találkoztam az életem során, de mégsem vagyok jó emberismerő, azt viszont látom, hogy ez a fazon nagyon nem kedvel. A kérdéseit hallva próbálom végig gondolni, hogy mi a faszomról lehet itt szó. Nem rég még azt ecseteltem a néger kopónak, hogy nem állt rám senkim most meg jobban örülnék, ha egy masszőr csinálná, mint ezek. Ki tudja, hogy mióta követhetnek már, vagy éppen, hogy miért. Van pár rovás a bőrömön, de a szánalmas kis életem, meg talán apám pénze és emberei elegek voltak ahhoz, hogy ne kerüljek akkora szarba, amekkorába kellene. A gyilkosság… az az este…az valami olyan, ami túl igazian bűzlik, mintha néha még mindig érezném a fegyver gyenge rúgását és azt a szagot, meg persze a hangot, ahogyan elvágódik a test. Sokáig üldöztek ezek a gondolatok, a paranoid képzetek, de mivel senki nem firtatta és egyedül az új munkaköri leírásom emlékeztetett rá, így valahogy eltűnt az életemből. Persze utána jött a sitt, de még abból is kijöttem. nem hiába vagyok Mázlis, csak elkéne kezdenem azon gondolkozni, hogy vajon ezt a becenevemet miért ismerik egyre kevesebben. Leszegett fejjel hagyom, hogy a székhez kötözött testemet tartsa a kötél. Nincs nehéz dolga és én vakon bízom menne, amíg a verejték végig csorog homlokomon és nézem, ahogy földet ér. Felnézek rá és némán hallgatok, az amúgy is az erősségem és most még csak azt sem várják tőlem, hogy pofázzak, ami még egy előny, mivel azt meg nem szeretek. Így csak hallgatom és próbálom össze rakni, amiket mond, bár eléggé homályosan látok a hallottak miatt. Képesek vagyunk megbocsátani. De meg is fognak? Biztos van ára és az is biztos, hogy ilyen helyzetből csak vesztesként lehet kijönni. Talán a halál mégis egy áldás a magamfajtáknak. Mindig elhitetik a magam fajtákkal, hogy senkik vagyunk, hogy bármi van velünk, az senkit nem érdekel, szó szerint leszarja az egész világ. Ez így is szokott lenni, a zsaruk se szagolnak felénk, ha egyikünk megdöglik, úgy vannak vele, hogy jobb, ha magunk között rendezzük le. Ha pedig mégis valaki szaglászni kezd, hamar leállítják az ügyről. Az, hogy viszonylag rövid időn belül ketten is kérdezősködnek arról, hogy mit tudok viszont eléggé elgondolkoztat, ami nem jó. Nem szabad gondolkozni, de nem nem gondolkozni sem. Valahol a kettő között az igazi, csak nehéz megtalálni. Már nyitnám a számat, hogy én mindent elmondok, azt a keveset is, mert az aztán tényleg nem sok. Semmi konkrétum, még egy hellyel is alig tudok szolgálni, mert mindig más volt. Egy porszem volta ma volt főnököm seggén, akit lerázott magáról, pedig volt ott hely. Mivel folytatja, ezért hallgatok, de ez most kurvára nem tetszik. Én nem keveredhetek bele ilyenbe, az sokkal több évembe kerülne, mint amennyit már leültem. Sose érdekelt, hogy mi van velem, mostanában kezdtem csak értékelni, hogy mi az, amim lehet abból, amim már van és nem nagyon szeretnék még ettől is megválni. De persze ki nem szarja le, hogy egy magam fajta senkiházi mit akar. Keservesen elröhögöm magam amikor a zsarus részt is elmondja. Hát annak biztosan nem örülnének, ha tudnák, hogy rám járnak ők is, mert lehet lesz másik alkalom is, nem csak az az egy. -Semmit nem tudok-folytom el a nevetésem, mert bár tudnék bármit is, akkor hamarabb szabadulnék. Megfordul a fejemben, hogy valami ormótlan nagyot bekamuzok, de azt hamarabb derítenék ki, mint, hogy mit ettem reggelire. -Egy pár emberből álló vezetőség volt, plusz egy góré és mindig meg volt mondva, hogy ki mennyi infót adhat tovább. Mint egy piramis, a legallja már csak a szemetet kapja és én ott voltam-viszonylag tűrhető a hangom, eléggé elhalt, rekettes, mert még a nyál is visszahúzódott a torkomon. Azt mondjuk jobbnak látom nem megemlíteni, hogy mikor a tesztelő életemet éltem bizony volt, hogy mindegyik pénzhányó a teremben volt, de arctalanok számomra és ha voltak is szavak, amiket megértettem, sose jönnének elő. A tudatalattim tudja, hogy jobb így mind a kettőnknek. -A ti környéketeken nincsenek vevőim-ez tény, mivel nem is lehettek, ilyenbe pedig mindenki tudja, hogy jobb nem belefolyni, így nem tettem. Abban se vagyok biztos, hogy mennyire vennének tőlem anyagot, nem szeretik az átállt fazonokat, pengeélen táncol mind. -Meg amúgy sem-teszem még gyorsan hozzá, mivel lényegében, ha bárkinek is adnék és kiderülne, akkor valaki ellen biztos játszanék. Egy-egy baráti beszívás nem a világ vége, de árulni azt frankóra nem lehet. -Egy nevelőtisztem van, aki mindig lejelenti a hekusoknak, hogy rendben vagyok-e és hogy mit csináltam. Folyamatosan figyelnek-a végét megtarthattam volna magamnak. Nem egy rossz infó, de az olyan figurák, mint ez a Tiger itt, könnyen fenyegetésnek vehetik, még ha én nem is annak szántam. Bár Hektorból kinézem, hogy ámokfutásba kezd csak, hogy felfigyeljenek hősi tettére és biztosan nem tudom majd leállítani, ha nem leszek a helyemen, amikor ott kell lennem. Az igazság, hogy azt se mondhatom, mert használhatatlan vagyok, azt is vehetik sértésnek, hogy én azt ne döntsem el. Olyanok ezek a fasza alvilágiak, mint a hisztis picsa, akinek havi baja közben nem tudja eldönteni, hogy kinek rinyáljon, de találják ki, hogy mit akar. -Mik a módszereitek? -kérdezem úgy, mintha már meg is kínoztak volna, de igazából ez már az. Mentálisan már azóta kínoznak, hogy a kocsiba dugtak és az, hogy folyamatosan résen kell lennem, nem éppen felemelő.
Van valami gyomorforgató a saját szavaimban, nem tagadás, hogy legszívesebben szembeköpném magam, amiért ennyire mellőzni tudom Jonathan halálát, de hát most nem is magam nevében beszélek, hanem Csótány munkáját helyettesítem. Szó mi szó, szívesen lennék én is azok egyike, akik kibeleznék őt csak úgy bosszúból, azonban elmúltak már ezek a forrófejű puhapöcsű éveim és ezúttal baromira nem abban a helyzetben vagyok, hogy érdekelne Ezra megbüntetése. Faszt se értek már abból, hogy mi mozgatja a nagybátyámat, Qadirt, már megint milyen tervvel állt elő és ehhez miért pont Ezra kell, mikor dílereket könnyebb találni, mint egy már lecsukott embert újra sínre tenni, de biztosan megvan mindennek az oka. Ha valamit megtanultam az elmúlt egy évtizedben, ebben a kibaszott világban, az pont ez. Itt minden döntés mögött nagyon komoly és összetett szándékok vannak. Én nem fogok beleköpni a levesükbe, úgyhogy teszem azt, amit tudok, márpedig ha Ezra valóban a dílerünk lesz, akkor ez már valamennyire az én terepem is. Egy néma sóhajjal dőlök hátra a székben, tekintetemet nem veszem le Ezra ikonikus röhögő pofájáról, hagyom, hagy szórakozzon, jóformán csak magán röhöghet. Majd szemeim néhány pillanat erejéig szikrát vetnek, mikor mondja, hogy nem tud semmit. Hát persze, hogy nem. Valamiért soha senki sem tud semmit ilyenkor, miért most eredne meg Ezra nyelve. Kotorászni kezdek az ingem zsebében, a szék alattam fájdalmasan nyikorogni kezd, amíg elő nem húzom a cigarettás dobozomat, hogy egy szálat a számba tegyek. Állatira leszarom, hogy alig tíz perce nyomtam el az előzőt, a cigi segít leplezni a aggodalmat, izgatottságot és jelenleg esetemben a bennem fokozódó nyugtalanságot is. Na meg, kapott még egy kis időt, hogy átgondolja ezt az egészem, mert egy „semmit sem tudok” marhára nem kielégítő válasz és ezt ahogy hallom, ő is felfogja. Továbbra is figyelem őt, csak addig veszem le róla elég türelmes, de egyértelműen elégedetlenségtől morcos tekintetemet, amíg az öngyújtót pozicionálom be, hogy meggyújtsam a cigarettát. - Milyen feladataid voltak? - fújom ki a füstöt és próbálok higgadt maradni, mert baromira nem akarom, hogy ez a szitu eldurvuljon. Feltételezem, hogy Qadir több nevet ismer, mint Ezra abból a bagázsból, szóval ha ilyesmi információkat akarnék kifingatni Ezrából, akkor nagyon rossz irányba haladnának a dolgok, így hát jobb, ha a saját dolgommal foglalkozom. Nyilván nem véletlenül mondta Csótány, hogy nézzem meg magamnak jól ezt a fickót, ha tényleg dílerkedni fog nálunk, akkor mi lehet megjegyezzük egymás pofáját később. Elmosolyodom a megjegyzésén, aztán meg maga vallja be, hogy a vevők nemléte egy elég balfasz kifogás volt a munkára, vagy utóbbival szimplán kimentette magát a még nagyobb szarból. - Oh ne aggódj, nekünk vannak. - Ami azt illeti, kurva sokan is. Veszik, mint a cukrot, csak egyre inkább fogy a megbízható eladó, aki nem nyúlja le magának az áru egy részét. - Kapsz egy telót és folyamatosan informálunk, hogy mikor mi a dolgod. - Vagyis hogy mikor hozok neki új adagokat, meg mikor ki akar venni tőle, aztán utána majd felveszi a fonalat és már nem nekünk kell közvetlen kapcsolatban lennünk a vevőkkel, de a többit majd megtudja később, ha világossá válik, hogy mennyire számíthatunk rá. Újat szívok a cigiből, fészkelődök kissé ültemben, mert én ugyan nem tudtam róla sokat, azon kívül, hogy van valakije, de a nagykutyák biztosan tisztában voltak a tisztjével is. Mit tudom én, hogy ezzel én most mit kezdjek, nem az én dolgom megoldani mások baját. - Akkor érd el, hogy ne figyeljenek - mondom végül a magam lazaságával. Nem fogjuk lelőni a zsarukat, csak ha nagyon szorul a hurok. Nem sétálunk bele ilyen könnyen a felénk tartott késbe, úgyhogy hát mit lehet tenni, oldja meg. Most is egyedül volt, biztos ezután is lehetséges ez. Kinézek a pajta ablakán, miközben dohányzok tovább. Nem tartom jónak ezt a döntést, szerintem nem kellene Ezrával baszakodnunk, mert elég szarban van ő már nélkülünk is, nem kellene hogy egy oldalról esélyt adnunk a nyomozóknak, de hát én itt nem döntök semmin, alapvetően már az ittlétem is kötelesség, mintsem szabad akarat, akárcsak Ezra esetében. Hallom a kérdést, de csak másodpercek elteltével fordítom vissza felé a fejemet. Ne szórakozzon már... Mindenesetre csak megvonom a vállamat és kiegyenesedem, mert már kurvára fáj mindenem, azt sem tudom, hány napja vagyok talpon. - Attól függ, hogy döntesz - bökök felé. Merthogy jah, van választási lehetősége, csak az egyik esetben nagyon szarul a jár, a másikban meg talán annyira nem. - Ha dolgozol nekünk, úgy, ahogy mi azt kérjük, akkor kurvajóban leszünk. Ha nem… - szívok újra a cigimből. - Akkor nem fogunk sokáig tökölni. Tudod, van elég dolgunk amúgy is, nem húzzuk a dolgokat. - Ha érti, érti, ha nem akkor meg úgy kell neki, bár szerintem egyértelmű. Ha valakit el akarunk tenni láb alól, akkor gyorsan tesszük és meggyőződünk afelől, hogy semmi következménye ne legyen. Ha valamit nagyon meg akarnánk tudni másoktól, ott lehet eltart a buli egy ideig, de hát ez egy másik dolog. Én nem vagyok vallató, se bérgyilkos, engem hagyjanak ilyenekkel, mert nincs kedvem még jobban megbaszni a saját lelkemet. Ráérünk, de azért ezt reggelig még döntésre kell vinnünk, úgyhogy elég erőteljesen kérdő pillantást vetek rá. Ha áll az alku, akkor reggelig még visszakerül a lakására, ha meg nem, akkor reggelre el lesz temetve, nem várjuk meg, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, vagy éppenséggel rólunk.
Nincs olyan, hogy jó válasz, de még elég jó sem. Ha nem tálalok ki, akkor az a rossz, ha pedig mondok pár dolgot, akkor mindig azt hiszik, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. Pöcsöm egy helyzet ez, bár még annak is jobb dolga van, mert vígan eléldegél és csak akkor basztatják, ha ő is úgy akarja. -Takarítás, alja munka végzése, utána terítés -ez végülis előléptetésnek számít, akit a mocsok eltüntetésére hívnak, abban vagy nagyon megbíznak, vagy rohadtul a bögyükben van. Rám az utóbbi volt az igaz, de mivel lassú vagyok, mint a lajhár, hamar rájöttek, hogy magukkal jobban kicsesznek, mint velem. -Tesztelőként léptem ki-ezt nem kell magyaráznom, ő is tudja, hogy itt nincs olyan, hogy felmondás. Elküldtek, de ezt talán már mindenki tudja itt, nem egy kideríthetetlen infó. Ha meg elküldtek az azt jelenti, hogy csak a baj volt velem. Zseniális. Rohadtul nem kerülhetek bele újra ebbe az egészbe. Egy éve ugrottam volna rá, mint kurva a faszra, de elkezdtem felnőni. Nem eshetek vissza a legaljára és nem veszíthetem el a maradék bizalmát is Astonnak. Most először vagyok tudatában annak, hogy mivel járna, ha megint bemocskolnám a kezem. Nem válaszolok semmit, ismerem a dörgést és nem lenne új nekem, hogy így rángassanak melóról melóra. Hector megemlítésére mintha kényelmetlenül érezné magát, de ki vagyok én, hogy itt elemezgessem, az a szék nem tűnik kényelmesnek, amin telepszik. Azt bírom az ilyen emberekben, hogy tudják jól, hogy szinte lehetetlen elérni, hogy ez a bizonyos nem figyelés ne történjen meg. Minden csak pénz kérdése, az meg nekem egy csepp sincs. A legmélyebb moslékon kell átgázolni egy olyan alja munkásnak, mint nekem. De, aki nem volt itt, az nem tudja, hogy ez mivel jár, csak osztja az észt. Azt nem tudom, hogy Tiger melyik csoportba tartozik, de egyszerűbb volt ezt a mondatot kimondani, mint megtanulni leírni azt, hogy fakapu. Ismét néma csöndet kap tőlem, lehet már unja is, de most erre mit mondjak. Nem vagyok a veszekedős típus, meggyőzni úgysem tudom, fölösleges befektetett energia lenne. Végeredményként pedig úgyis neki lenne igaza. Midig nekik van igazuk, még akkor is, amikor nem, ezt az első munka hetemen megtanultam anno. Valahogy jobban örülnék egy másik válaszra. Bár ne lenne választási lehetőségem, így bármi van ők moshatják kezüket, mert én mentem bele. Ha legalább kényszerítenének és kínoznának, az jobb fényt vetne rám, de így. Ha nemet mondok végem, ha igent, akkor is. De az igennel talán még van remény, hogy kihúzom valameddig, amíg nincs megoldás. Basszameg. Basszameg. Basszameg. Veszek egy mély levegőt és életemben először úgy fogok bele menni valamibe, amibe már korábban nagyon sokszor, hogy tudom nem kéne. Ez a változás szele, vagy a nagy fazon mögöttem fingott egyet, az eredmény viszont ugyanaz: büdös és kiszámíthatatlan. A gombócot a torkomban igyekszem lenyelni, de másodszori próbálkozásra sem sikerül, ezért szinte levegőt sem tudok venni. Talán még a vérem áramlása is megáll. Egy egészen furcsa élményen megyek át, ahogyan halálomba sétálok és lepörög előttem az, ami lehetett volna, de nem lesz, mert szinte egy pillanatig voltam csak kint ebből az egészből, de már vissza is rántanak. Még apám is eszembe jut, aki tizenévesen a fejemre pörkölt, hogy elrontom az életem és hogy az akkori döntéseim kihatnak az egész életemre. Basztam rá, nagyon sokáig basztam rá. Talán ez az egyetlen dolog, amiben igaza lett velem kapcsolatban, másról mondjuk nem is szól az életem. Szemeibe nézek, majd inkább el onnan, az az érzésem, hogy eleget fogom én még látni az arcát ahhoz, hogy megunjam. Elfordítom fejem oldalra és így bólintok pár aprót, ha meg azt akarja, hogy kimondjam, hogy az övék vagyok, akkor tényleg meg kell kínoznia. Csak mondja meg, hogy mikor és mit és hagyjon békén. Elment a kedvem a beszédtől.
Ilyet szól: „léptem ki”. Megmosolyogtat ez a gondolat, de mivel minimális fejmosást kaptam azért Csótánytól, mielőtt a pajtába jöttünk volna és átvettem tőle a stafétabotot, így azért értem én, hogy mit ért ezalatt. Érdekes, de számomra túlságosan is komplikált eset az, ami Ezra körül van, meg nekem is megvan a magam baja, hosszú volt ez az elmúlt két nap, szóval majdhogynem leszarom, hogy mi van vele, miért dobták el őt maguktól és miért volt ez jó döntés. Igaz, én beszélgetni sem akarok ezzel az ürgével, mennék már aludni, de nem lehet, mert… inkább én végezzem el ezt a munkát, mint a többi hülye, akik körülöttünk állnak. Nem gondolnám, hogy hazudna, ahhoz túlságosan szarul néz ki. Sok drogost láttam már életem során, érthető módon és Ezráról virít, hogy nem kispályás ilyen téren. De amúgy is: tök mindegy. Legyen igaza, mert akkor nekem sem kell jobban megerőltetnem magam, én pedig térhetek a következő lépésre azáltal, hogy rákonktrázás nélkül hagyom az iménti témát, ezzel is jelezve, hogy elfogadtam a válaszát. Vázolom a szitut, azt, hogy mit várunk el tőle és örülök, hogy láthatom szemében az észt, már ami ahhoz kell, hogy felfogja, miről is beszélek pontosan és mivel jár ez neki. Mit tagadjuk, én is vágom, hogy szar helyzetben van, elsősorban azért, mert mi nem azok a balekok vagyunk, akik előzőleg tesztelésre kérték őt, aki pedig két bandát is megjárt már belülről, annak ketyegnek a napjai. Tudom, de nem érezhetek együtt mindenkivel, mert velem sem érez együtt senki, Jonathan halálának ismeretével pedig egy kicsit akarom is, hogy szenvedjen. De ha megoldja ezt a helyzetet és nem basz át minket, akkor minden tisztelemet az övé. Minél többet beszélek vele, annál inkább érzem azt, hogy talán vele túl nagy kockázatot vállalunk. Nem tudom, hogy a körülötte hemzsegő zsaruk, vagy a rivális banda az, aki miatt óvatosabbnak kellene lennünk, de itt már ordít nekem, hogy baromira nem véletlenül Ezra ül itt. Annyi dílert lehetne találni, miért pont egy ennyire nem semleges embert akarunk beültetni a lecsukott személyek helyére? Kétségtelenül készülnek valamire, amibe engem nem avattak be és a helyes magatartás az lenne, hogy én sem ások mélyebbre, mint kellene. Túl messze mentünk el, ami a kockázatokat illeti, s ez igaz Qadirra és a többi vezetőre, pont mint ahogy rám is. Nem tudom, kibaszottul nem tudom, mi jár a fejükben, egyedül annyit tudok tenni, hogy elengedem a dolgot és bízok bennük. Végül is, eddig még minden szart megoldottak. Majdnem mindent. Igyekszem erőt venni magamon és ismét szemeibe nézni miután tudatom vele a nagy szavakat. Látom arcán, hogy fél, vagyis feltételezem annak mimikái vetülnek ki rajta így. A vicces ebben az, hogy jelenleg nem tudok örülni a félelmének, mert sokkal inkább együtt érzek vele. Ironikus ez a pillanat, de az én szemeim is pár másodpercig elgyengülnek annyira, hogy utat törjenek a szorongás és aggodalom jelei, holott merőben ellentétes póluson állunk jelenleg. Én sem tudom, mi lesz velem, ő sem tudja, hogy hogyan fogja túlélni az elkövetkező hónapokat. Nem szimpatizálok vele, de átérzem a helyzetét és megértem, hogy nem jó. Szerencsére a bagózás segít, hogy eltereljem saját magam figyelmét is és visszarázódjak abba a szerepbe, amiben most lennem kell. Érzékelem a bólintását, amiért már-már hálás vagyok. Mélyet sóhajtok és baromira örülök, hogy végre vége van, amire kértek, azt megcsináltam, innentől én húzom szépen el innen a belemet. Felállok a székből, az elszívott cigarettám maradványait a földre ejtem, hogy rálépjek. Nekem nem kell, hogy prózával fejezzük ki a megállapodást, nem kell aláírás sem, mert nincs kinek elszámolni. Van a banda és van ő, amíg teszi a dolgát, marha sok pénzt fog kapni, ennyi. Vagyis gondolom ennyi, de a többi már tényleg Csótányék dolga. Intek az Ezra mögött álló embernek, aki erre kioldja a kezét, egy másik személy eközben pedig egy telefont nyújt át nekem. Szerintem nem kell mondanunk, hogy mindent tudni fogunk róla, amíg ez a okostelefon nála van, kikapcsolni meg… hát nem ajánlott, már csak azért sem, mert ezen keresztül kapja a hívásokat tőlünk. - Örülök, hogy ilyen könnyen lerendeztük… - adom át a telefont neki. Szavaim azon túl, hogy marhára fáradtan és rekedtesen hangozan, azért érződhet rajtuk, hogy őszintén mondom, mármint az én szemszögemből valóban könnyen ment, az övéből persze lehet ez egy kicsit ironikusan hat. Megveregetem kétszer a vállát, nagy értelmet én sem szentelek ennek a mozdulatnak, de szó mi szó, ettől a perctől kezdve társak vagyunk, félretéve azt a kellemetlen közjátékot, hogy személyes haragot érzek iránta Jonathan miatt. Ezra tesó már, hiába mondtam neki nem egész három perce, hogy simán eltemetjük, ha nemet mond. Nem Ezra volt a legmakacsabb öszvér, akit be kellett törni, hogy elérjünk nála bármit is, de be kell vallani, én pont ennyire voltam csupán képest. Egy nagyobb falathoz más személyt vettem volna rá, hogy gyakoroljon némi kellemetlen hatást rá és nem azért, mert az én öklöm nem kemény, hanem mivel jelenleg olyannyira padlón vagyok, hogy még néhány erős pillanat engem is kiterítene. - Ha bármi gáz van, erről a telóról hívhatsz bárkit, akinek benne van a száma. - Nem vagyok barom, legalábbis vele már nem, nekem is az a célom, hogy érezze, hozzánk tartozik és mi megvédjük azokat, akik a mieink… többnyire. Továbbra sem tudom, mi Qadir terve vele, de én a megtudott információk alapján bánok vele, szóval rám számíthat, már amennyiben nem a sitten leszek, vagy engedélyt kapok kitenni a lábamat erről a fos helyről. Bárhogy nézzük, kettőnk közül Ezra most a szabadabb. Ha mindennel megvagyunk, a srác, aki levette fejéről a zsákot, pont ugyanolyan keményen helyezi vissza. Biztos vagyok benne, hogy imádja ezt csinálni, ami valahol szánalmas nekem. Innentől én már nem igazán vágom, hogy mi a helyzet, de feltételezem, hogy visszaviszik New Yorkba, mert ha sokáig tűnne el, még keresnék, így meg reggelre otthon lesz. Tekintve, hogy nekem itt már nincs dolgom és a faszom is kivan a banda dolgaival, megyek megkeresni a tulajt, hogy adjon nekem egy ágyat, különben itt rogyok össze a lovaknál. Még látom, ahogy Ezrát benyomják az autóba és nagyjából ahogy jött, úgy megy is innen, leszámítva, hogy egy kicsit kényelmesebben ülhet, mivel nem szorítja semmi a csuklóját. Elég sokatmondó ez a két nap. Túl sok minden történt, amiket még nem volt lehetőségem feldolgozni, de ahogy látom távolodni az autó két piros hátsó lámpáját a sötétségben, s telepedik a farmra végre a csend és nyugalom, kezdem érezni, hogy… kibaszottul nehéz napok várnak rám, hisz már nincs semmim, csak a banda van nekem, egy ismeretlen farmon, főként ismeretlen emberekkel, kik pont annyira tesók nekem, mint mi Ezrával egymásnak.
Kezdőlap
Két napja, hogy visszajöttünk New Yorkba, én pedig első feladatomként egyből törlesztettem is az adósságomat az ügyvédem felé. Nem is tartoztam neki, inkább mondjuk úgy, hogy előre letudtam az egyezségünk rám eső feltételét, elvégre mostantól végképp igaz az, hogy nem hagyhatok semmit sem holnapra, mert ki tudja, hogy hol leszek akkor, dutyiban, vagy éppen halálra főznek. Így élek már lassan egy évtizede, de most vagyok a legközelebb ahhoz, hogy valami nagyon nagy gáz történjen velem és nem igazán tudom saját magamnak sem levezetni, hogy hogyan történt mindez. 
