3 évvel ezelőtt. -
A nap már lenyugvóban jár, mire felpakoljuk az első napi rakományt a gépre, amely egyenesen Manhattenbe szállítja azt az irodánkhoz. Ott jó pár kollégánk újra átfésüli aznapi termésünket, de a biztonság kedvéért Jayden is velük ment, ha technikai vagy egyéb problémákba ütköznének. Amíg mi a környéken folytatjuk tovább munkánkat, ő a nagyvárosból tartja majd velünk a kapcsolatot. A többnapos melók nem ritkák, azonban ittlétem óta ez a második alkalom, hogy több ideig kell ugyanazon a környéken tartózkodnunk. Egy mexikói kisváros moteljébe biztosítanak nekünk szálláshelyet a két éjszakára, melynek alsó részében egy kocsma üzemel. Peter meg Ivan már megszokottan összenéznek, és ebből tisztán kiderül, hogy mi sem fogjuk megúszni ezt a fajta értelmiségi kikapcsolódást, amit ők folytatnak. Nem rajongtam az ilyesfajta közösségi programokért, hiszen az ember egész nap velük van, ki vágyik még arra, hogy a szabadidejüket is az ő társaságukban töltse? Mégsem fogom nyíltan a képükbe mondani a számomra nyilvánvaló érzést, hiszen mégiscsak közéjük tartozok vagy micsoda.  Theresával közös szobát kaptunk erre a két napra, én pedig miután levágom a földre mázsás súllyal megáldott táskámat, a fotelbe huppanok, és kicsit rugózok is rajta, hogy felmérjem a kényelmét. Egyértelmű, hogy átadom hölgytársaságomnak az ágyat, ha már így alakult. Nem udvariasságból, csupán az osztozkodás nem tartozik az erényeim közé, és véletlenül kitúrnám őt az ágyból az éjszaka folyamán.
- Tiéd az ágy. - vetem oda neki, amikor csatlakozik hozzám a szobába, majd nyújtózva egyet állnék fel a fotelből, de az ingem beakad egy kiálló szögbe, és visszaránt. Morgok valamit, rángatom, hogy kiszabadítsam magamat a csapdámból, melynek eredményeképp elszakad a vékony anyag az oldalamnál. Megadóan sóhajtok egyet, mire Ivan megjelenik az ajtónkban a testvérével együtt, és odasiet, hogy minden erejét felhalmozva felsegítsen a fotelből. Időm sincs benyögni, hogy balesetet szenvedtem a fotellel vívott harcomban, mert már átkarol, és a kocsma felé vonszol.
- Mára a vendégeim vagytok, de kizárólag csak egy körre. Ünnepelhetnénk az első sikeres nap után.  – beszél két oktávval hangosabban a közelemben lévő alak, én pedig felmordulok, mert a hangja sérti a füleimet, meg úgy az idegeimre is rossz hatással van teljesen. Az oldalamnál igazgatom a hasznavehetetlen anyagot, de annyira nem látszik, mint amire számítottam. Mikor végre elenged, kifújom az eddig oly gondosan bent tartott levegőt, és az egyik bokszba foglalok helyet, amely még üres ebben a kihalt kocsmában. Az egész helyiségben állott meleg van, és bűzlik a kevert italok jellegzetes szagától. A pultban egy idősebb bajszos férfi szolgálja ki a vendégeket, és unottan tölti ki a kért alkoholt az üvegpoharakba. A helyiség másik végében két férfi ül egymással szemben, és nem túl jókedvűen mérik végig viharvert társaságunkat. A helyükben én sem igazán osztoznék kellő örömben pár régész láttán, de mivel egy vagyok közülük, a bajtársiasság elvén haladva ugyanolyan hangulattal kell itt ülnöm, mint a társaimnak. Sajnálatos módon, ez nem mindig jön össze.
- Öregem, mosolyogj már egy kicsit. Olyan képet vágsz, mintha citromba haraptál volna. – nyújt át nekem Peter egy üveg sört, és odatessékeli hozzám Theresát is. Ivan szerint van okunk az ünneplésre, én viszont csak azt veszem észre ebből az egészből, hogy a plusz pénz, amit megspórolhatok jó lesz később egy kiadós pizzázásra otthon a kanapémon, totál egyedül. Hála a jó égnek, hogy Doris már nem él velem, így legalább nem kell elviselnem a társaságát amúgy sem tágas Bronxi lakásomban. Az őrületbe kergetett akárhányszor meghallottam jellegzetesen idegesítő hangját, ahogyan a nevemet mondja a lakás másik végéből. Miért nem tudott egyszerűen odajönni? Miért kell Bronx lakóinak tudnia, hogy ő a világon van? Megannyi kérdés, és oly kevés válasz. Most viszont, hogy kéthavonta egyszer betoppan a lakásomra megnézni, hogy élek vagy sem, sokkal elviselhetőbbé vált a helyzet. Mindig úgy gondolta, hogy egyszer a kicsattanó jókedvembe fogok belepusztulni, vagy ő fog megfojtani egy éjszaka valamilyen vastag párnával, így aggódó feleség módjára nem sok időt jósolt nekem. Amíg a sörömből iszok pár kortyot, észreveszem, hogy a velem szemben ülő lány mennyire bajlódik az üveg kibontásával, így szótlanul áthajolok az asztal felett, és elkobozom tőle.
- Észrevetted, hogy a világ egy nagy sörnyitó? Bárhol ki tudnám nyitni. – kezdek bele egy számomra odaillő témába, bár az értelmetlen csevegések sosem tartoztak a stílusom közé. Általában két szóval lerendeztem mindent, és ez magába foglalta az igen, vagy a nem választ. Miért kell mindent túlbonyolítani? Aki értelmes, úgyis megérti, aki meg nem, annak ódákat zenghetsz egy adott témáról, ugyanolyan sötéten fog bámulni rád, amitől erős késztetést érzel, hogy elküld melegebb éghajlatra. Az asztal szélén pattintom le az üveg kupakját, majd adom vissza Theresának.
- Ha olyanom lenne, még Ivan lapátfülein is ki tudnám bontani. Csak a megfelelő szöget kellene megtalálnom, és egy nyugodt pillanatát. –teszem még hozzá, miközben azt figyelem, hogy a két testvér mit keres már most az asztal tetején. Lehet, nem is kell sokáig itt időznöm, ha kidobnak minket innen. Most az egyszer támogatom minden elvetemült ötletüket.

remélem jó lesz :pls: 

Lehelyezve félig üres üvegemet az asztalra, dörzsölöm meg fáradtan a tarkómat, majd kulcsolom össze rajta ujjaimat. Hosszú egy nap volt ez, és másra sem vágyok, mint egy kiadós alvásra, de mivel a program más ütemet diktál, nekem is fel kell vennem a ritmust, ha nem akarom ezt hallgatni életem végéig. A Tanner testvérek eléggé makacsak tudnak lenni, és egymás őrültségeit egészítik ki. Az elején, mikor még kezdőcsapatként verődtünk össze, utálták egymást. Hetekig két szót váltottak, és akkor még sokat mondok. Egyáltalán nem jött le róluk, hogy bármilyen rokoni szálak is fűzik őket egymáshoz, de miután átbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, be nem állt a szájuk. Mostanra eljutottunk arra a pontra, hogy nincs olyan információ, amit ne tudnánk az életükről. Őszintén visszakönyörgöm azt az időt, amikor még haragudtak egymásra. Némiképp nyugisabb volt a helyzet a csapatban.
Theresa egy mosollyal reagálja le az idősebb Tannerre tett megjegyzésemet, és talán rá kell jönnöm, hogy a kommunikációnk itt ki is fulladt. Társaságom kedves lánynak tűnik, ugyanakkor rettentő félénknek is. Nem sok mindent árul el az életéről, de talán ez az egyik dolog, amit jó pontként hozhatok fel számára, hogy nem tölti ki üres fecsegéssel a kínos csendeket. Nincs annál megalázóbb, mikor az ember próbálkozik helyrerakni azt a szituációt, ami amúgy is halálra volt ítélve.
Mégis egy belső késztetés arra sugall, hogy vetkőzzem le elviselhetetlen személyemet, és legyek én a kezdeményező fél a dologban, ha már sikerült egy asztalhoz kerülnünk.
- Szóval, a munka.. – veszem a kezembe ismét az üvegemet, de legszívesebben beásnám magamat a földbe.
- Sosem beszéltünk még erről, de mi vett rá arra, hogy régész legyél? – teszem fel legelső kérdésemet, mintha valami kicseszett állásinterjún lennénk, de szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz. Az én esetemben, aki hajlandó mindent túlreagálni meg főleg. Dorissal is ezért indult úgy a kapcsolatunk, ahogyan. A parkban futottunk össze először. Ő a kis virágos ruhájában, totál szétszórtan rohant a célja felé, én meg éppen egy akkori folyóiratot olvastam valami kísérlettel kapcsolatban, aminek a különböző szintjeit próbálgatják. Két idegen, akik pár perc múlva már nem voltak azok. Doris volt olyan szerencsétlen, hogy a nagy sietségben rám öntse a kávéját, én pedig voltam akkora idióta, hogy megkóstoljam a kezemre hullott cseppeket, és kitaláljam mit is ivott a hölgyemény valójában. Imponált neki a dolog, magam sem tudom miért, de valahogy beszélgetni kezdtünk. A kávéról, az életről, miket utálunk ebben a kifordított világban, majd egyszerűen azt vettük észre, hogy megpecsételjük nyomorult kapcsolatunkat egy szimbolikusnak titulált ékszerrel. Talán ez a kis karika jelentette mindannak a végét, ami előtte kellemesnek volt mondható, hiszen az esküvőnk után pár nappal már a nyílt házassággal hozakodott elő, én pedig egy vállvonással reagáltam le az egészet. Sosem vágytam hosszú távú kapcsolatokra, hiszen az emberek unalmassá válnak egy idő után, de szerencsére ez a nő sem született arra. Határozottan állítom, hogy ez volt közös szerződésünk egyetlen boldog, és értékelhető pillanata.
Tamara és Marc egy idő után kisétálnak a kocsma közepére, hogy valami egyáltalán nem melankolikusnak nevezhető számra lassúzni kezdjenek, a két testvér pedig egymás után tünteti el a különböző italokat a pultról, melyet az idősödő tag nem győz kipakolni. A házaspárral nem nagyon barátkoztunk, csupán elvoltunk. Ők nem keresték velünk a kapcsolatot, és mi sem velünk igazán. Talán egyszer Peter igyekezett beszélgetni Tamarával, de akkor hetekig olyan botrány ment, miszerint Peter próbálja lenyúlni Tamarát, Marc elől. A drámát is meghazudtoló jelenet után valahogy senkinek sem volt kedve közeledni hozzájuk, mégsem igazán zavart ez minket.
- Ha így folytatják, lehet, őket kell majd elásnunk, és nem valami kincset kiásni. – forgatom meg szemeimet nem tetszésemet kifejezve, és kifújom a levegőt.
- Jól tudom, hogy van egy kislányod? Mesélj róla valamit. Hány éves? – érdeklődök normális emberekhez hasonlóan, majd felveszem vele a szemkontaktust. Theresának kékek a szemei? Komolyan meg voltam győződve arról, hogy barnák. Vagy az Tamara? Most jövök rá mennyire defektes is érdektelen vagyok a csapatommal szemben.
- Biztosan nehéz lehetett otthagyni. – iszok bele a sörömbe, de most minden figyelmemet a velem szemben ülőre szentelem. Látom, hogy ő is mennyire feszeng ebben az akaratunkon kívül kialakult szituációban, ezért igyekszem mindkettőnk számára megkönnyíteni a dolgot. Egy idő után, ha nem oldódik a hangulat, úgyis felhozakodok neki a lelépéssel. Ha nem is fel a szobába, de valamilyen séta szerűséggel. Valahogyan sosem állunk meg egy percre és nézzük meg a környéket, ahova kirendelnek minket. Állandóan rohanunk. Jövünk, majd pár óra múlva megyünk. Most pár napunk lesz, hogy megismerjük a helyet, és talán ki kellene használni, ha már így alakult. Lehet írói vénámnak is jót tenne egy kis lazítás, és ez által ihletet is gyűjthetnék. Mindjárt könnyebbnek, és kellemesebbnek érzem a helyzetet most, hogy a saját javamra fordítottam a dolgokat. Hiszen minden embernek meg kell oldania a saját problémáját, és most én is ezt tettem.

remélem jó lesz :pls: 

Tekintetem többször is elkalandozik, mint ahogyan azt kellene. Egyszer az egyik irányt részesítem előnybe, majd a másikat. Van, amikor a falon látható kép köti le a figyelmemet, de leginkább csapatunk többi tagjának kínos műsora, melyről azt hiszik, hogy szórakoztató.
Én most kellemes társaságba botlottam, ami azt illeti. Theresa az én nyugodtsági szintemen volt, és kívülről még értelmesnek is tűnt. Az, hogy érdeklődést mutattam felé csak udvariasságból tettem, máskülönben visszamerülnék a saját kis világomba, ha lenne rá lehetőségem. Valahol mélyen tisztában vagyok a szórakozás értelmével, azonban az értelmét nem látom át, így nem is találom érdemesnek, hogy foglalkozzak vele. Ahogyan az is világos, hogy táncolnom kellene, innom vagy jól éreznem magamat, de minden egyes próbálkozásomat meggátolja az a személyiségem, amit az évek alatt őrként állítottam fel képzeletbeli határvonalamhoz. Talán jobb is így. Visszatart ettől az idióta, agybutító tevékenységtől, amit manapság bulizásként címkéznek fel.
Lustán táncoltatom üvegem csapdájában a tartalmát, és annyira elmerülök ebben az érdektelen lüktetésben, hogy Theresa hangja zökkent vissza a jelenbe. Felnézek rá üvegem mellől, csupán ennyi telik tőlem, de a válaszát végighallgatom, ha már én tettem fel a kérdést. A labda visszakerül hozzám, és arról érdeklődik, én miért léptem erre a pályára? Muszáj elgondolkoznom, mert azt mondani, hogy így láttam helyesnek, nem kielégítő válasz. Ugyanakkor témazárónak sem állja meg a helyét. Mielőtt azonban kinyöghetnék bármilyen választ is a kérdésére, a kislányáról kezd el mesélni. Bevallom, kezdetben eléggé szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy ő anya lenne, de hát sosem volt okom kételkedni. Mindenkinek megvannak a maga sebei, amelyeket élete végéig nyalogathat, vagy addig, amíg be nem gyógyulnak. Az, hogy a múltja mit hozott számára, már nem az én tisztem megítélni, így belemászni sem fogok ennyire részletesen. Amikor azonban Dorist hozza fel, mint visszatartó erőt, elmosolyodok üvegem szájának pereme felett, és egy jót kortyolok belőle, hogy felkészülhessek idegileg a válaszadásra.
- Maradjunk annyiban, hogy régésznek állni az én személyes bosszúm volt az őseim felé, de időközben hozzám nőtt ez az egész. Orvos gyerekének lenni azt jelentette az öregem szemében, hogy nekem is azzá kell válnom idővel, engem viszont totál hidegen hagyott az emberek megmentése. Nem vagyok egy Superman alkat, mint ahogyan azt te is láthatod.  – húzom ki magamat, hogy megmutassam neki cseppet sem kidolgozott ’amazon’ testemet. Kellemes volt átlagosnak lenni, szürke egérnek a hétköznapokban. Az, hogy én felpumpáljam magamat, meg tábla csokit csináljak a hasfalamból sosem tartoztak a bakancslistámhoz, habár a női nem meghódításához kedvező lépés lett volna. Szerencse, hogy ez sosem volt befolyásoló tényező a tetteimbe.
- Joy. – ízlelgetem az elhangzottakat, mint egy jó bort, - Ötletes. Nekem apám az Ernest nevet szerette volna hozzádobni amúgy sem könnyed hangzású címkémhez. Ernest Theodor Brodie Macdonald, vagy Theodor Ernest? Durván megalapozta volna a jövőmet udvari bolondként. – engedek meg magamnak egy egyszerű mosolyt a feltételezéseim után. Volt egy-két hóbortja az öregnek. Néhanap meg voltam róla győződve, hogy dilis, de hát elismert volt a munkájában, és értelmes is, így a gyanúm nem igazán állta meg a helyét vele szemben.
Iszok még egy kortyot, és teljesen kiürítem üvegem tartalmát. Kicsit mocorgok a helyemen, hogy kényelmesebb pozíciót vehessek fel, mert Dorisról beszélni olyan, mintha végighúznának meztelenül az aszfalton egy forró nyári nap folyamán. És akkor még finom is voltam.
- Ugyan, ne is törd ezen a buksidat, Theresa. A feleségemet otthagyni egyfajta megváltást hozott számomra, főleg, hogy alig látjuk egymást. A mi házasságunk bonyolult, és totál nem hétköznapi. Egyetlen hasonlóság van a többihez képest, mégpedig ez a kis nyamvadt karika az ujjamon, ami börtönbe zárta a szabadságomat. – mutatom fel neki az ékszerrel ellátott gyűrűsujjamat, majd az asztalra helyezem a kezemet.
- Évek óta már külön élünk. Ő a pasikat hajkurássza, én a kincseket, de ez így van rendjén a mi kis elcseszett házasságunkban. Tudod, így nekem is könnyebb. Nem kell egyedülállónak címkéznek magamat, ugyanakkor a kezeim sincsenek megkötve a házasság által. Mellesleg, Doris szülei még mindig abban a hitben élnek, hogy a kislányuk családalapításra készül egy udvarias, és gazdag férfivel, aki a történet szerint én vagyok. Noha az elképzelés nem rossz, távol állok én mindkét jelzőtől, azért a látszatot egy-két összejövetel alkalmával muszáj fenntartanunk. Tudod, hogy megy ez. – ered meg a nyelvem egy vállvonás közepette, és most a nyakamat nyújtogatom, hátha észreveszem a közelben az egyik idióta Tannert. Ivan éppen a közelben lófrál egy kis pohárral a kezében, a járása már eléggé instabil, de még annyi időre sikerül őt leállítanom, amíg megkérem, hogy pótolja italom hiányát egy másikkal. Elvigyorodik, mintha képes lett volna engem átkapcsolni az ő életszemléletére, és esze ágában sincs lebeszélni erről a tevékenységről, így örömmel röppen a pulthoz, és hoz nekem még egy sört.
- A vendégem vagy, haver. – méri végig szegről-végről összeverődött párosunkat, majd magunkra hagy.
- Hol is tartottunk? Ja, házasság. Te látom, nem igazán közénk tartozol ilyen szempontból. Mi történt? – kérdezek rá kissé pofátlanul gyűrűje hiányának miértjére, hiszen egy gyerek után eléggé feltűnő az apa hiánya. Hacsak nem választott más megoldást az anyaság megoldására, de akkor már túlságosan is benne lennénk a nyuszi üregébe, és én inkább a felszínen maradok, mintsem megfulladjak a sok információtól.

remélem jó lesz :pls: 

Hölgytársaságom reakciója nem egyedi az életemben. Mindenki azt hiszi, hogy pusztán az akaratom vezetett erre a pályára, de az én múltam ennél sokkal sötétebb, és bosszú teljesebb. Igazából semmi gonoszság nincsen ebben az egészben, csupán így jöttek össze a dolgok, mégis szeretem olykor kiszínezni, hogy keményebb fickónak tűnjek. A kegyetlen apa, aki életeket ment, a fiát azonban nem tudta megnevelni. Micsoda botrány! Lázadó gyerek voltam mindig is. Ha azt mondták menjek jobbra, én balra mentem. Aztán csodálkoztam, hogy eltévedtem. A saját elveim vezéreltek, és mikor nem, akkor a sorsra bíztam magamat. Sokszor majdnem belefulladtam a sodródj az árral életszemléletbe, de hát találékony ember vagyok én, mindig sikerült belekapaszkodnom egy mentőkötélbe életem akkori fázisai közepette.
Egy halovány mosoly készülődik előtörni leginkább lefelé görbülő ajkaimon, amikor kitér Superman feladatára a filmekben. Tisztában voltam vele, hogy a rugdalózós csávó mire képes, meg úgy képben vagyok a köpenyessel, és a macskafülessel is, de ennyi az egész. Én nem vagyok szuperhős. Nem érdekelnek az emberek, akkor minek akarnám megmenteni őket? Biztos vagyok benne, hogy ezekbe a filmekbe én lennék a gonosz tudós, vagy valami remete, aki rosszkor van rossz helyen, és mindig bekavar a szuper-csávóknak.
- Inkább kihagyom, ha nem probléma. Hidd el, nem sok ember hálálkodna az én munkámért.  – válaszolok elgondolkozva arra, hogy akár én is lehetek Superman. Semmire sem vágyok jobban az életben, mint beleszorítani magamat egy feszes bőr bugyiba, vagy mibe is vannak ezek pontosan.
Teljesen belelendül ő is ebbe a könnyed csevejbe, ami közöttünk folyik, és a hosszú nevekről magyaráz valamit. Kezdetlegesen bólogatok, bár az agyamig még nem jutott el az információ. Néha előfordul, hogy kiesik pár perc, még ha éppen társaságban is vagyok. Könnyen elkalandozik a figyelmem, és mi tagadás, már képtelen vagyok bármit is kezdeni ezzel a személyiségi defektemmel.
- Gyereknek lenni több ízben kicseszés, főleg ilyen hatsoros névvel. Mire leírtam mindenhova, lement a nap, szóval tökre átérzem ezt a kínlódást.   – grimaszolok egyet, miközben az asztal szélén dobolgatok, és a kérdését ízlelgetem a házasságommal vagy micsodámmal kapcsolatban. Egy pillanatra lenézek a gyűrűmre, és akaratlanul is felidézem azt a pillanatot, amikor belevágtunk ebbe az egészbe. Boldogok nem voltunk, csak éppen kellemesen sütött a nap, és Dorisnak megtetszett egy fehér egyszerű ruha a bolt kirakatában. Nem sok pénzünk volt, ezért elkanyarodtunk inkább egy kisbolt felé, és vettünk két alkoholmentes ízesített sört, hogy koccintsunk közös nyomorúságunkra. Doris ekkor hozakodott elő az egész házasság ötlettel, és még lelkesen azt is csicseregte, hogy a gyűrűt is képes megoldani, hiszen a szülei csak erre a pillanatra vártak születése óta. Könnyen lezavartuk a szertartást négyesben, csupán azért, mert nem kelt fel egyikünk sem aznap bal lábbal. Sosem említettem, hogy romantikus figura lennék, inkább komplikáltnak jellemezném magamat. Nem keresek okokat, érzelmeket, vagy egyéb kifogást a magyarázkodásra, amit a tetteim következményei vonnak maguk után.
- Véget vetni?  – ismétlem meg a kérdést szórakozottan, majd a fejemet csóválom hitetlenkedésem kifejezése érdekében.
- Édes vagy Theresa, de akkor még több időt kellene vele töltenem. Gondolj bele. Az a sok papírmunka, ami a válási macerával jár, meg egyéb velejáró kellemetlenségek. Ott kellene ülnöm órákon keresztül azzal az ördögi nőszeméllyel egy teremben, és nézni az önelégült képét. Még mit nem!  – hajolok egy kicsit előrébb, hogy közelebb lehessek hozzá, de a kezemmel ragaszkodok a söröm fogásához.
- Amúgy is, nem sok mindenről tudnánk egyezkedni, hiszen mindketten meg vagyunk lőve anyagilag. Elvinné a sörsisakomat, én meg a magas sarkú készletét? Megvallom az őszintét, nem fűlik a fogam ügyvédeknek fizetni, ha Dorisról van szó.  – vonok vállat egyszerűen, hiszen nálunk ez jelképezte a szeretet a feleségemmel. Ő nem látogat meg mindennap, én meg nem teszem tönkre idegileg. Szerintem elég fair megállapodás ez közöttünk.  
- Egy kis színészi játék nem a világvége, ha ilyen feltételekkel éled az életedet. Idővel te is rájössz, hogy nem ér annyit ez az egész, mint amennyire nagydobra verik. Mégiscsak egy papírról van szó.   – teszem még hozzá, de most áttérünk az ő kapcsolatára a férjével. Veszem észre, mindketten meg vagyunk áldva az ilyen dolgokkal, de vele ellentétben én nem is vágyok folytatásra.
- Teljesen jogos.  – értek vele egyet, habár nem feltétlenül kellene nekem véleményt alkotnom, mikor az emberi kapcsolatokról fogalmam sincsen, mégis előszeretettel megteszem.
- Megkímélted magadat legalább a felesleges jó pofizástól, vagy az idegbajtól, ami a párkapcsolatokkal jár.  – próbálom neki az érem jobb oldalát bemutatni, hátha még él benne egy kis tüske az egész elromlott kapcsolat miatt.

remélem jó lesz :pls: 

Újra meg újra megtörténik. Én őszintén bevallom az élet sztorimat, és a feleségemmel töltött édes perceket, majd az emberek pislognak, mint a nyúl a réten. Nem vagyunk átlagosak, de egyediek sem. Mindketten olyan emberre akadtunk, akik másra sem vágytak csak egyedüllétre az együttélés alatt. Abszurdul hangzik? Lehet, de ezek voltunk, vagyunk mi. Mások összeköltöznek, mi különélünk. Esküvőt tartanak fehér ruhában, meg hatalmas felhajtást csapnak, mi megelégedtünk még plusz két emberrel, akik Doris szülei voltak. Még így is sokan voltunk. Azért tepernek, hogy megmentsék a kapcsolatukat, mi kézfogásos megegyezéssel eldöntjük, hogy azt tesszük, ami nekünk a legjobb. Kimenteném Dorist egy égő házból, ha ott lennék a közelben? Eléggé valószínű. Fordítva is megtörténne? Elgondolkoztató. Kivéve, ha ő gyújtotta a tüzet, mert nálunk ezzel a lehetőséggel is játszani kell.
Theresa édes lány, de kissé még naiv. Elhiszi, hogy a szerelem mindent legyőz, de ha beállítana egy sárkány, hogy leégesse az egész kócerájt, hiába mutatom meg neki a más iránt hevesen dobogó szívemet, ha egyszerűen kitépi azt, majd a sarokba veti. Mellesleg épp oly valós ez az érzelmi katyvasz, amely az embereket összezavarja minden szempontból, mint a sárkány, melyet az előbb említettem.
- Baromság.  – morgok az orrom alatt, ahogyan jön a házasság szent, és sérthetetlen jelentésével. Jó témához érkeztünk, mondhatom. Úgy érzem, kezdek elememben lenni a beszélgetésünk alatt, és ha tetszik neki, ha nem, az én véleményem ugyanakkor nem fog megváltozni.
- Theresa, egy őszinte kérdés; te hiszel a Mikulásban? Pont ez az! Látom ám a tekinteteden, hogy állati nagy marhának nézel a kérdésem miatt, de én épp ennyire hiszek az előbb említett dologban, amely összezavarja állandóan a fejeteket.  – kezdek bele a mondandómba, és most elengedem az üvegemet, hogy össze-vissza mocorgások közepette befészkelődjek a nagy monológom kényelmében. Ha valami igazán ellent mondott az általam kreált elveknek, akkor szerettem meggyőzni az embereket az én oldalamról nézve a dolgokat. Hiszen lehet csak fel kell nyitni a szemüket, és értelmesebbé válnak.
- Összeházasodtunk, mert akkor éppen ahhoz volt kedvünk. Szépen sütött a nap, még az emberek is viszonylag elviselhetőek voltak, aztán úgy voltunk vele, hogy miért ne? Mi Dorissal sosem csináltunk semmit sem a megszokott elvárások szerint. Nem idomultunk azokhoz a társadalmi normákhoz, amelyet manapság lenyomnak az emberek torkán. Nekünk csupán ez szórakozás volt, egy hétköznapi program, semmi több. Nem éreztük sem helyesnek, sem helytelennek a lépésünket, csak azt tettük, amit épp kigondoltunk, és ez így volt rendjén.   – folytatom tovább, miközben végignézem a lány arcán végigsuhant reakciókat. Vicces, és egyben felkavaró mennyire hisz ebben az egészben. Szinte kísérleti módon fogom fel más emberek életérzését a dolgok iránt, melyek engem annyira hidegen hagynak.
- Nem utálom a feleségemet, félreértés ne essék, csak nem viselem el. Ha utálnám, a lakásomba sem engedném be azon a két alkalmon, amikor őfelsége belibben az ajtómon, és követelőzik. Mellesleg kedveltem őt, vagyis azt a programokkal teli napokat, amit kettesben tettünk meg, de nem volt ez a közhelyes heves szívverés, meg velociraptorok a gyomorban dolog…vagy azok pillangók?   – vonom fel egyik szemöldökömet érdeklődően, de még úgy tűnik mára nem végeztem a szövegelésemmel.
- Eszem ágában sincs kiábrándítani téged Theresa a rózsaszín ködös képzeleteidből, bár lehet már megtettem, de a szerelem, mint olyan, csupán illúzió. A szervezetünk egy olyan reakciója, amely amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan is képes eltűnni. Vegyük alapul a meghiúsult kapcsolatodat a kislányod édesapjával. Gondolom, a kezdetben ott is nagy volt az a bizonyos szerelem, nem igaz? Aztán tovatűnt.  – vágok egy fintort, mint aki most törte össze egy kislány álmait a szemei előtt, de nem különösen vágja őt földhöz a tény.
- Személy szerint nem volt ebben a tévképzetben még soha részem, azonban az első sorból néztem végig, ahogyan kifacsarja ez az eszme az általam tisztelt embereket, majd félredobta őket, mintha semmit sem érne. Kérdezem én, megéri?   – teszem fel neki a kérdésemet, bár kezdem úgy érezni, hogy ismét jól bemutattam önmagamat, így arra ösztönzöm szavaimmal, hogy mondja el az ő véleményét is az ügyben.
- Jóllehet én nem hiszek a szerelemben, te azonban az érem másik oldalát képviseled. Mesélj csak, mi annyira jó ebben az egészben, amit az emberek oly keseredetten hajkurásznak? Csak hogy én is, mint örök pesszimista is megértsem ezt.   – kérem meg rá, majd újra felveszem azokkal a nagy kék szemekkel a szemkontaktust. Leköti a figyelmemet ez a társalgás, amit mi egymással folytatunk, míg a többiek a világukról sem tudnak. Az is lehet, hogy a végén nála is megérem, hogy saját kezűleg akarjon majd megfojtani, de addig is megosztjuk egymással a véleményünket, és két értelmes ember módjára cserélünk eszmét.

remélem jó lesz :pls: 

Egy pillanatra elmerengek, és játszadozok a lehetőséggel, hogy milyen szuper képességem lenne, ha tényleg úgy döntenék, felhúzok ilyen szűk rucit, és megmentem a várost a pusztulástól. Biztos vagyok benne, hogy az emberek idegi állapotának teljes kicsinálása közöttük szerepelne, mert ahogyan elnéztem Theresa arcát, tisztán látom, hogy két lehetőséggel játszik: vagy totál lerészegedik, vagy egyszerűen csak szétveri az üres üvegeket a fejemen. Elmosolyodok, na nem azért, mert valami vicceset mondott, hanem azért, mert egy részem szereti elviselhetetlen modorával megajándékozni beszélgetőpartnerét. Másik részem ugyan tiltakozik, és azt mondja, hogy egyszer az életben legyél már normális, de ki hallgatna a realitás angyalkájára, mikor a másik vállamon ott ül a szórakoztatás ördöge?
Szinte tisztán látszik, hogy azok a bizonyos fogaskerekek működésre bírják a gondolkozását, aminek következtében majd sikerülne meggyőzni engem, hogy a szerelem igenis valós érzelem, és fontos az életben maradáshoz, meg úgy a légzésben is segít, ha éppen hiányában lennél az oxigénnek.
- Vágom, vagyis azt hiszem, csak egyszerűen lenyűgöz a puszta naivitás, és az értelmetlen igyekvések, melyekkel az emberek a boldogságot hajkurásszák.  – osztom meg vele végszavamként a véleményemet, azonban úgy tűnik, most leginkább terelné a témát. Megértem, hiszen neki ez fájó pont. Ő az emberek azon népes csoportjába tartozik, akiknek ez az egész szerelem dolog, - bármi is legyen ez, - fontos. Én meg nem. Ha az élet úgy hozná, hogy egy kapcsolatra adnám a fejemet, nem az érzelmek határoznának meg, mert azok kiszámíthatatlanok. Mint Doris esetében, újra csak a közös nevezőket keresném, és nem becsapós jelekre hagyatkoznék, amit a szervezetünk produkál, hiszen félrevezethetnek. Számomra az a fontos, hogy elviseljük egymást, és nem az, hogy egyszerre dobogjon a szívünk. Mehetünk az egy ütemre játszódó ritmussal a búsba, hogyha ránézni sem tudunk egymásra.
Hozzáérintem az üvegemet az övéhez, hogy koccintással jelezzem egyetértésemet a dologgal kapcsolatban. Nem leszünk sosem egy véleményen, és ha tovább feszítem a húrt, tényleg puszta kézzel fojt majd meg.
- Hagy találjam ki. Nem vagy valami lerészegedős típus, igazam van?  – érdeklődök tőle, mert bár a sör elfogyasztása engem nem csap annyira fejbe, ő rajta mégis tisztán látszanak a szintek.
- Ennyire felidegesíttetem az agyadat a szövegemmel? – akaratlanul is elmosolyodok, hiszen nem ez lenne az első, vagy az utolsó alkalmam, hogy ilyet műveltem egy normális beszélgetés alkalmával. Valami bűntudatféleség kezd kibontakozni bennem a tettem miatt, de könnyedén elnyomom azzal, hogy elveszem tőle az italát.
- Erre már nem lesz szükséged, Theresa. – nyújtom hátra egy kicsit a karomat, hogy minél távolabb legyen tőle az üveg, melynek eredményeképp kiejtem a kezemből, és nagy csörömpöléssel ér véget.
- Remek, megoldódott magától a dolog.  – csapom össze a két tenyeremet, mintha olyan értelmes dolgot műveltem volna, és egyszerűen felállok a helyemről.
- Mit szólnál, ha tennénk egy sétát a környéken? Holnapra nem fog tetszeni, amit érezni fogsz a megivott mennyiség miatt, és szeretnék még élőként jelen lenni a hazafelé tartó gépen. – vonok egyszerűen vállat, majd egy pillanatra körülnézek. A többiek úgyis a maguk dolgával foglalkoznak, így legalább csak egy személyt kell elviselnem, és nem ötöt-hatot.  A két Tanner testvér így sem tudja magáról, hogy hol van, a házaspárt meg nem is érdekli, hogy a világon vagyunk, így feleslegesnek érzem maradásunkat.  
- Legendák szerint a friss levegőn elviselhetőbb személlyé válok. Olykor rémtörténetek arról is szólnak, hogy kedvesnek is láttak.  Nem mintha hinnék ilyen badarságokba, de egy próbát megér, hogy kiderítsük, nem?  – ösztönzöm őt a sétára, miközben két tenyeremmel megtámaszkodok az asztal lapján, és felveszem vele a szemkontaktust.

remélem jó lesz :pls: 

Egy ideig elmélyedek azokban a nagy szemekben, és nem tudom eldönteni, hogy most szuggerálni próbálom őt, vagy valami spirituális módon olvasni a gondolataiban, de az biztos, hogy kiesik pár másodperc, amíg a válaszára várok. Nem tehetek róla, egyszerűen ránézek, és érzem, hogy magával ragad, mint egy örvény, amelyből egyszer majd nem tudok kijönni, és akkor kezdődnek csak az igazi problémák. Azonban csupa ellenkezést kapok, és még egy ultimátumot is. Miért kell ezt velem csinálni? Öregem, ennyire nehéz egy igen, vagy egy nem válasz? A nők ellentétekből álló halmazok, erre itt van egy végtelenül egyszerű gyöngyszem, aki most törleszt az előbbi álmok összetöréséért, melynek én vagyok az okozója.
- Akkor itt maradsz.  – rugaszkodok el az asztaltól, hogy elinduljak kifelé, viszont valamiért mégis a lábaim ellentmondanak elviselhetetlen személyemnek, és már a pult felé is tartok teljesen öntudatlanul, hogy megrendeljem azt a két sört, melyért Theresa ácsingózik. Remek. Mondhatom isteni, hogy még a pincért is játszom neki, csak azért, hogy megemelje a seggét, és kisétáljon velem a tőlünk pár lépésre lévő ajtón. De nem panaszkodok. Ma nem tehetem, hiszen mégiscsak szóba állt velem azok után, hogy már évek óta egy csapatban vagyunk. Sosem volt alkalmunk igazán beszélgetni egymással, és ez abszurd, tekintve hogy mennyi időt töltöttünk egymáshoz közel, mégis távol. Nem mintha vágytam volna felesleges szófecsérlésre, de a külvilágtól való elszakadásom még engem is meglep, márpedig az nagy tudomány.
Az öreg unottan nyomja a kezembe a két üveget, de csak az egyiket helyezem elé.
- A másikat majd kint megkapod.  – szállok be én is az alkudozós játékba, hogyha ő így belekezdett. Lustán hintáztatom a kezemben a még teli üveget, de nem bírom ki, hogy ne okoskodjak már megint.
- Szóval te ezen az elven működsz? Ha én nekiállok vetkőzni a kocsma közepén csak azért mert kattant az agyam, akkor te is? Esetleg, ha elkezdem rázni a hátsómat így ni,   - mutatom be a csodálatos mozdulatot,- akkor te is megcsinálod? Hisz azt mondtad, hogyha nekem szabad, akkor neked is, és ez sok módon értelmezhető. Ezzel az elvvel nem is tudod, mennyi mindenre rá tudlak venni.  – vonom fel játékosan az egyik szemöldökömet, majd egy kézmozdulattal arra késztetem, hogy induljon meg az ajtó felé, hiszen ha még egy percet bent kell maradnom ebben a fülledt helyiségben, őrjöngeni kezdek, és mindenkivel veszekedni fogok majd. Azok a percek pedig életem legsötétebb percei szoktak lenni, melyekre nem vagyok büszke.
Theresa egy idő után beadja a derekát, miután kibontom neki a sörét, és utána megyek, de a járása már néha eléggé ingadozó, és mikor hirtelen megáll előttem, majdnem átesek rajta.
- Ó te jó Isten.  – mordulok fel nem túl lelkesen, majd egyszerűen bevágódok mellé, és a hátára simítva a tenyeremet terelgetem ki a friss levegőre, amely szinte megváltásként hat a tüdőmre, mikor beszívok belőle egy adagot.
- Sokkal jobb.  – fordulok meg, és bontom fel a kilincs szélén a sört, majd egy jó nagyot kortyolok belőle, de közben Theresa felé sandítok.
- Két sört akartál. Egy már amúgy is előtted volt, ezzel már három lett volna. Amúgy sem ígértem, csak mondtam, hogy odaadom a másikat.  – vonok vállat egyszerűen, és körülnézek merre is indulhatnánk. Tök süket vagyok a tájékozódásban, és amúgy sem ismerem a környéket. Olyan ember vagyok, aki ha csoportban van, megy a csoport után, ha pedig egyedül, akkor meg kiköt valahol. Most egyikünk se tudja mi a helyzet, szóval eléggé nagy slamasztikában vagyok, de hát szép nagy ez a terület, reggelig elsétálgathatunk, majd vissza is érhetünk. Hátha addigra Theresa feje is kitisztul az alkoholmennyiségtől, amelyet leküldött a torkán.  

remélem jó lesz :pls: 

Nem vagyok egy társasági lény, mert általában az emberek felidegesítenek az értetlen viselkedésükkel. Van egy elvem, egy elképzelésem, nevezzük akárhogy erről a hatalmas sárgolyóról, amelyen élősködünk, mint földi halandók. Egy elvem, mely számomra megmásíthatatlan, ugyanakkor túlságosan is értelmes, és összetett ahhoz, hogy ne ragaszkodjak hozzá foggal-körömmel. És mikor az emberek az ellenkezőjét állítják, egyszerűen elveszítem az érdeklődésemet. Olyankor elsétálok, elkalandoznak a gondolataim, vagy köszönés nélkül leteszem a telefont. Theresa számomra egy más kategória. Ő túlságosan ártatlan ahhoz, hogy közéjük tartozzon, ugyanakkor részben már az ő moráljaik szerint működik. Szerencsére időben léptem az életébe ahhoz, hogy a legjobb út felé terelgessem, és végül magam mellé állítsam. Nem mintha számítana az egész, hiszen vagy így, vagy úgy, de meg fogjuk unni egymást, vagy egymás torkának esünk. Mindkét lehetőséggel ki leszek békülve, ami azt illeti.
A sör hideg, az időjárás pedig kellemes. Sokkal jobban esik idekint lenni a levegőn, mint bent a fülledt alkohollal szennyezett rétegben, amelyben a csapattársaink jól érzik magukat. Holnap egy újabb ásatási nap lesz, és idegenekként fogjuk ismét kezelni egymást, ahogyan eddig is tettük. Nem igazán értem ilyen szempontból, hogy mire ez a nagy felhajtás azzal kapcsolatban, hogy kerüljünk közelebb a másikhoz.  Peter és Ivan néha szeretnek túlreagálni mindent, holott némelyikünk, - és itt most magamra célzok leginkább, - meg lenne elégedve egy szimpla köszönéssel is.
Kifújom a levegőt, és körülnézek. Nemcsak a tájékozódási képességem pocsék, de még olyan sötét is van, hogy az orromig sem látok. Csupán egy pislákoló utcalámpa világít be néhány területet, de az is vajmi kevés ahhoz, amit át kellene látnunk egy ismeretlen környék tekintetében. Mégis valami láthatatlan eszme, egy felelőtlen gondolatszál arra késztet, hogy vágjak bele az ismeretlenbe, és még mámoros állapotban lévő partneremet is magammal húzzam, aki úgy rá van tapadva a sörösüveg szájára, hogy félő úgy kell lefejtenem majd róla.
- Óvatosan. A fejedbe száll, ha még eddig nem tette. – túrom össze a haját, és még csípőre is vágom mindkét kezemet utána, mintha egy felfedező veszett volna el bennem, pedig egyszerűen csak határozatlanul határozott vagyok a dolgaimmal kapcsolatban. Ha világos lesz, úgyis valahogy visszatalálunk, vagy talán akad pár alak, akik lesznek olyan kedvesek, és útbaigazítanak. Ha meg nem, majd a csapattársainkra hagyatkozunk, akiknek csak feltűnik a hiányunk. Bár ezzel kapcsolatban erősen szkeptikus vagyok.
- Arra megyünk. – mutatok az egyik irányba, és megvárom, hogy ma esti társaságom is csatlakozzon hozzám. Nem szeretném elveszíteni a sötétben, bár lehetséges, hogy azok a nagy kék szemek világítani fognak majd, és segítségemre lesznek, ha elveszíteném őket. Abszurd gondolat, de a mi esetünkben bármi megtörténhet.
- Sosem jártam itt, de be kell vallanod, egészen szép ez az egész város. – mutatok körbe, mintha bármit is lehetne látni az enyhe fényen keresztül, de nem adom fel. Ma akkor is várost fogunk nézni, és kiszellőztetni agyunkat, hogy holnap hasznunk is legyen, és ne csak lézengjünk a munkánkra hivatkozva.
- A különlegesen megépített épületek, az utcák tematikája, és a kedves emberek, akik fogadnak előreláthatatlan utunkon. – beszélek enyhe iróniával fűszerezve szavaimat, majd megpördülök, és most háttal megyek, de így legalább szembe lehetek Theresával.
- Holnap utálni fogod magadat. Aztán mikor eszedbe jut a beszélgetésünk, utálni fogsz engem. És a túl sok utálat miatt utálni fogod az érzést, hogy utálsz mindenkit. – kapom ki a kezéből ismét az üveget, és most szó nélkül megiszom annak a tartalmát.
- Megóvlak a robbanástól, melyet a gyűlölet fog majd létrehozni holnap benned. Minél többet iszol ebből a gonosz fickóból, annál nagyobb, és nagyobb lesz. – magyarázom neki kézmozdulatokat is használva, hogy hatásosabb legyen a mondandóm.

remélem jó lesz :pls: 

Szórakoztatónak találom a reakciót, melyet Theresa ad a tudtomra, akárhányszor úgy döntök, hogy megszabadítom az italától, és saját magam pusztítom el üvegének a tartalmát. Úgy viselkedik, mint egy durcás kislány, akinek megtiltottak minden szórakozást, amely boldoggá teheti őt. Komolyan gondolom a szavaimat, hogy holnap nem fogja bírni a mellékhatásokat, mégsem hisz nekem. Azzal jön, hogy nagylány, én pedig az ellenkezőjét fújom, mint egy mániákus. Úgy tűnik, nem leszünk egy véleményen ezzel kapcsolatban, de legalább még nem törte szét az üveget a fejemen. Meg is fontolom, hogy talán szavaim ezt a hatást fogják kiváltani belőle, így fogom, és egyszerűen kiveszem a kezeiből a saját védelmem érdekében. Könnyűszerrel iszom meg annak tartalmát, nem zavartatva magamat, ez viszont még egy okot ad a sértődésre. Kifújom a levegőt, és az égnek emelem barna tekintetemet, pedig legszívesebben fognám magamat, és én is leülnék háttal neki, hogy kifejezzem, mennyire mérges vagyok erre a viselkedésre. Doris ilyenkor már megragadta a hajamat, és így próbált velem beszélni, hogy nyugodjak le, vagy nem nézhetem azokat az agyzsibbasztó műsoraimat, - ahogyan ő hívta őket. Általában bevált, de legtöbbször mégsem. Olyankor csak csendben ültünk egymás mellett, Doris pedig azt hangoztatta, hogy a diliházba kergetem őt, én pedig előszedtem az ágy alól a bőröndjét, meg a kocsi kulcsot is felkaptam, hogy bevigyem őt önként, és dalolva. Természetesen nem mozdult sehova. Jellemző; ha komolyan beszéltünk, hirtelen már más lett a helyzet. Theresa ebből a szempontból más helyzet. Ő hirtelen megharagudik, és meglepődve tapasztalom, hogy leül a földre, majd azt hajtogatja, hogy nem megy innen sehova, és még azt is a fejemhez vágja, hogy alkoholista vagyok.
- Aljas rágalom. – mordulok fel, mert ennek egyszerűen nincsen igazságalapja.
- Én csak megmentelek, szóval nem alkoholista vagyok, hanem a hősöd, csak még nem látsz a szemüveg miatt. – ingatom a fejemet a saját hülyeségeimet magyarázva, majd körülnézek a környéken. Semmi érdemlegeset nem látok, azt sem tudom, hogyan jutunk majd vissza, de mégis hajt valami, hogy eltűnjünk innen, és felfedezzünk ilyen időben újabb helyeket. Odasétálok elé, majd szó nélkül a vállamra kapom őt.
- Azt nem mondtad, hogy nem vihetlek sehova. – jegyzem meg neki, de hiába próbálna kiszabadulni, most nem engedem egyszerűen. Egy ideig haladunk, úgy tűnik ő is lenyugszik, és már fogalmam sincsen merre kanyarodtunk le. Éppen leteszem őt, amikor kiáltásokra leszek figyelmes a hátunk mögül, a nyelv viszont nem ismerős. Megfordulok, de fegyvert szegeznek ránk a kalapban lévő két férfi.
- Baszki, ezeknek fegyverük van. – jegyzem meg alig formálva ajkaimmal a szavakat.
- Feküdjünk le, és tettesük magunkat hallottnak. Vagy akár ne mozduljunk, és talán nem látnak. – próbálok minél nagyobb hülyeségeket kitalálni, de felesleges. A két férfi tovább magyaráz, és egyre közelebb jönnek.
- Te értesz ebből valamit? – érdeklődök tőle, amikor hátraszorítják a karjaimat, és egy bilincset nyomnak rá, majd Theresa is ugyanerre a sorsra jut.
- Ez eddig érdekes. Most vagy letartóztattak, vagy szimplán valami betegesen perverz játék részesei leszünk. – morfondírozok tovább, miközben elrángatnak minket a rendőrautóhoz, és betuszkolnak a hátsó ülésre.
- Ne mond el nekik, hogy potenciális alkoholista vagyok. – hajolok közelebb, hogy minél halkabban adjam tudtára ezt a bizalmas információt, majd össze-vissza mozgok az ülésen, mert ez a karperec vagy mi a szösz nem éppen egy kényelmes kellék, melyet az emberek hordanak manapság.