Már a kocsma ajtajának kilincsét markolja, mikor még egy utolsót szív a szűrőig égett cigarettából, és azzal legkevésbé se körülményeskedve csak szimplán a földre hajítja a belőle származó maradékot. Rátapos, hogy a narancssárgán izzó hamu a bakancsa alatt kialudjon, és eztán löki be maga előtt a füstös kis lebuj továbbra is szoruló ajtaját. Régre tehető már az, mikor legutóbb erre járt –ha meg kéne saccolnia, nagyjából tavaly május közepére tenné az utolsó alkalmat. Viszont a folyamatosan változó világban örömmel tekint az ember az állandóra, így példának okáért arra, hogy a Mooney’s legkevésbé se feccöl abba időt, hogy egy kicsit megdolgozza a faajtó alját egy gyaluval, hogy az erre tévedő vendégeknek ne vállal kelljen berontaniuk, ha szándékukban állna elfogyasztani egy, két vagy akár több sört. Ha a mennyiséget vesszük alapul, akkor mondhatjuk, hogy befelé még hagyján, de kifelé már valóban meg kell küzdeniük az útonállóval, ha csak nem akarnak a bárpultnál a székek lábai köré tekeredve elaludni.
Betéve maga mögött a nyílászárót meg kell állapítania, hogy ha valamin, az annak idején a törzshelyükként kikiáltott kocsmán nem fog az idő. Szinte meg merne esküdni, hogy a sarokban lévő porkupac legutolsó látogatása alkalmával is ott pihent, ahol jelenleg is nagy békében, senkitől nem zavartatva elterül. Nem különbül a különböző asztaloknál helyet foglaló törzsvendégek, ki-ki a maga társaságába verbuválódva. Akárhányszor erre jártak a csapattal, vagy Neal-lel, rendre itt volt a nagy csapat zöme, és úgy néz ki, most se akadt semmi életbevágóan fontos teendőjük ahhoz, hogy ne máshol múlassák az időt. Megmosolyogja a hangzavart, az állandó civódást, ami, mint mindig, most is a sportra, kiváltképp az amerikai focira éleződik ki, és a csapatokban rejlő ízléskülönbségre. Idősödő korosztály már ez kellően határozott véleménnyel ahhoz, hogy sírig vigyék a sajátos preferenciájukat, amihez végsőkig lojálisak, és amitől senki ember fia nem tudja őket eltántorítani. Bár szó se róla, tudja magáról, hogy ő is legalább olyan vérben forgó szemekkel tud viseltetni a baseball témaköre iránt, mint ahogy a sarokasztalnál ülők egyre nagyobb elánnal győzködik a túlsó végen lévő társaságot a maguk igazáról.
Csak elsétál mellettük, léptei egészen a csaposig viszik, ahol lábai közé kapja az egyik szabad bárszéket, kezeit pedig egymáson pihentetve csapja fel a pultra.
- Nézzenek oda, kit látnak szemeim! –a mindig harsány Janice, a tulaj, Timothy Mooney felesége fültőig vonja ajkait, mikor két söröspohár törölgetése közepette az új vendég felé fordul. – A nagymenő kommandós, Desmond Grimes! Hát téged is látni errefelé? –rögvest térül-fordul, hogy a vállára csapva a fehér rongyot már nyúljon is egy poháralátét után, és arra egy Budweisert szolgáljon fel Des-nek.
- Elmúltak már azok az idők… -sóhajtja, és egy beiktatott intermezzo gyanánt kortyol egyet a hűs, fanyar italból. – Már csak nyomozó. Hosszú sztori –hárít, mielőtt a nő akár csak kinyitná a száját. Hiszen tudja, hogy Janice afféle minden lében kanál-teremtés, aki mindenről tudni szeretne, ami az általa kedvelt vendégekkel történik. Márpedig Des a maga nyers humorával, és az ajkai szélén fityegő hetyke vigyorral könnyen belopta magát a szívébe, és nem is eresztette onnan az idő alatt se, amíg távolmaradt az általa különösen kedvelt kocsmától.
- Akkor arról mesélj, hogy hogy van a kis feleséged! Meg a tündéri kis Zander! –tenyere élével támaszkodik meg a pultján a csapos, egy pillanatra se vakarva le öregedő arcáról az idült vigyort. Desmond csak fájdalmasan fanyalog, egy grimasz után pedig megrántja a vállát.
- Az pedig még hosszabb, Jan… -az üveg szája köré fonva ujjait emeli el azt a fáról, körkörös mozdulatokat írva le vele figyeli, ahogy a barnás anyagon áttetszik a falra felcsapódó folyadék. Végsőként viszont lendületet vesz kezében a sör, és meg se áll, míg nem nyer belőle egy kortyot.
- Mondjuk látszik… eléggé nyúzott a képed. Régebben nem voltál ilyen búvalbélelt –jegyzi meg már-már elégedetlenkedve, felróva neki, mint főbenjáró bűnt.
- Sok minden történt ez idő alatt.
- Majd kifaggatlak, csak várj egy kicsit! –emeli fel ujját, hogy ezzel is csitítani próbálja Desmondot, noha neki meg se fordult a fejében, hogy ennél többet mondjon. Talán még egy kissé örül is, hogy Janice másnak ajándékozza az osztatlan figyelmét, így az egyetlen, amire neki koncentrálnia kell, az a sör társasága.
Most, hogy egy helyre szólítja őket a munka és a kötelesség, megtehette volna azt, hogy bevárja Neal-t, ne pedig csak odarendelje a már megszokott helyükre. Mégis hamarabb távozott, hogy szegényes alapozás gyanánt legurítson egyet, mielőtt a barátja ideér, és az idő alatt rendezni tudja a hosszú ideje csak zavarosnak nevezhető gondolatait, amiket valamilyen módon prezentálnia kell majd a férfi számára.
Válla felett pillant hátra, mikor kivágódik az ajtó, szeme sarkából pedig nem is kell a szükségesnél tovább vizslatnia a közeledő alakot, hogy felismerje benne Neal személyét. Visszafordulva ajkait az üveg szájára tapasztja, nagyot kortyol a kesernyés italból.
- Mit innál? –nem megy elébe az illedelmességi formuláknak, egyből a tárgyra tér, feltéve, ha a férfi már komfortosan elhelyezkedett a mellette lévő széken.