Hangos és rémesen hosszú volt az éjszaka, ami kicsit se meglepő módon nyíltan ült ki az arcára. Szeme alatt a szokásosnál is erősebben, sötétebben látszottak a karikák, tekintete ködös, fáradt s annál is otrombább volt, amit csak erősített a szája szarkában lévő két kis görbület, mely jelen állás szerint sokkal inkább lefelé biggyedt, mintsem mosolyra húzódott volna. Képtelen volt mosolyogni és képtelen volt arra, hogy összességében pozitívan nézzen a világra. Szomorú, de az elmúlt néhány hétben aligha volt képes az őszinte örömének kifejezésére, noha nem különösebb érezte magát haragosnak, elveszettnek vagy idegesnek, mint amilyen bármikor is volt. Ám ez a nap mégis más volt. Ezen a napon ölni tudott volna… ezen a napon szíve szerint fogta volna azt a szegényes mennyiségű cókmókját, és kiköltözött volna a legközelebbi híd alá. A szomszéd lakás lakói gondoskodtak arról, hogy képtelen legyen aludni, de legalábbis az emberi lények iránt érzett gyűlöletét egy nullától tízes skálán nyolcról, pikk-pakk tízesre emelték. Este nyolckor kezdődött az egyre hangosabb eszmecsere a szokatlan párocska között, mikor az egyik tag a cipőjének monoton, de fülsértően éles kopogásával végigcsattogott a folyosón, s úgy baszta ki maga előtt a lakásuk ajtaját, mintha faltörő kossal szakították volna át a fa szerkezetet. Ez volt az első alkalom, hogy az apjával egy asztalnál ülve vacsorázott, s az első alkalom, mikor közös egyetértésben, felvont szemöldökkel emelték tekintetüket egymásra. Arcuk elnyúlt és értetlen volt. Desmond elpillantott Hunter mellett a bejárati ajtó irányába, míg az a kezében szorongatva a villát, lassan fordult hátra. Szinte várták, hogy valaki az ő ajtajukat is rájuk törje, ám őket szerencsére elkerülte az illető. Pár másodpercig még hallgatóztak, mígnem laza, de annál is inkább flegma vállrándítással – mintha csak tükörképei lettek volna egymásnak – visszafordultak a vacsorájukhoz, annak tulajdonítva a legtöbb figyelmüket. Ekkor még fogalmuk se volt arról, hogy egy egész éjszakán át tartó kínlódás elé kell nézniük. Mindent hallottak, amit nem kellett volna. Valószínűleg egyikük se szokott hozzá ahhoz, hogy két – amúgy férfiember – furcsa szerzet fogja kiteregetni egymásnak a régen titkolt szennyest. Azt, hogy ki kivel csalt meg kit, hogyan s voltaképp milyen pózokban szégyenítették meg egy harmadikon vagy negyediken keresztül az amúgy a másikat szíve választottjaként titulált másik tagot. Micsoda őszinte szerelmi vallomás – gondolta Hunter nem egyszer, mikor a Zander számára fenntartott szobában leterített matracon várt a csodás befejezésre. Mikor már azt hitte, hogy végre vége… mikor azt gondolta, hogy megfordulhat és végre aludhat, minden megváltozott és két másodperc alatt fogalmazta meg magában a véleményét; bár veszekednétek még! A vad szájtépés, üvöltözés és óbégatás után – mintha elvágták volna az egymás iránt érzett gyűlöletüket - alig bírtak a vérükkel. Hunter, mintha csak egy egész éjjelen át tartó orgiának lett volna fültanúja, másra se tudott koncentrálni, mint a falra mért ütések dörrenésére, az ágy ütemes, hangos recsegésére és nyikorgására, amivel szépen lassan egybeolvadt a monoton nyögdécselések tompa moraja. Nem akarta, de látta maga előtt ahogy két, megtermett férfi egymásnak esik, ám ez az üzekedés nem állatias verekedés volt, hanem állatias, gyomorforgató szex. Tulajdonképpen nem volt ellenzője a homoszexualitásnak, de csak és kizárólag addig volt azt képes elviselni és nem tudomást venni a furcsaságáról, amíg nem nyalakodott előtte egy párocska, de legfőképpen nem egy vékony fal választotta el a két, méretes embert azok aktusa közben. Forgott a gyomra és utálta az egész helyzetet. A közelségüket, azt, hogy elég lett volna belevernie egyet a falba, az pikk-pakk megadta volna magát a rámért erőnek és premier plánban pilloghatott volna a kéjelgők halmára. Amúgy nem csak magával a párocskával volt problémája, sokkal inkább a szomszédok tényével. Azzal, hogy egy házon többen kell, hogy osztozzanak. Hogy reggelente mikor lecaplatott az újságért vagy a levelekért, köszönnie kellett nekik, akik eleinte értetlenül meredtek rá, mondván mit keres Mr.Grimes lakásán egy tizenéves taknyos? Egy-két nappal később viszont – mintha kötelező lett volna, holott egyáltalán nem az – szóba elegyedtek vele. Ki ő, mi ő? Mit csinál itt, miért van itt? Honnan jött, mivel foglalkozik? Miért nem mosolyog soha, miért néz olyan gonoszul és gyilkosan mindenkire? Soha nem értette ezt az álszent ismerkedést az egy házban lakók irányából, mikor látta, hogy ezt leszámítva kurvára nem érdekelte őket, csak hát, mint egy-egy vénasszony, valamiről pletykálni is kellett, ugyebár. Aztán meglehet – gondolta ő, természetesen – ha ebben nőtt volna fel és hasonló közegben, ez lett volna a számára legtermészetesebb. Minden egyes nap smúzolni a spanciként fogadott szomszédokkal, azok undorító, nyáladzó és hisztérikusan csaholó kutyáikkal, akiket hajnalban hordanak le egyszerre (!) teliszarni az utca melletti járdákat. Volt is üvöltés meg visítás nem egyszer, amire felriadt. Fort Stocktonban a legközelebbi szomszéd öt perces sétára volt toronyiránt – amit a prérin nem volt nehéz ilyen módon rövidíteni - nem meglepő, ha kellemetlenül érintette mind ahányszor tudomására jutott a házban lakók személye, vagy hallotta a szomszédból átszűrődő zajokat. És ha ez még nem lett volna elég, az egész város hangos volt, zajos, büdös, koszos, szmogos és elviselhetetlenül irritáló. Persze korábbi lakóhelyét se lett volna képes előnyös jelzőkkel illetni, hiszen milyen is volt? Kietlen… barna és homokszínű. Egy növény se élt meg a száraz talajban. Az ég sápadt kék volt, a Nap úgy tűzött, mintha elevenen készült volna megsütni ott minden embert. A kocsik ezer évesek és rozogák, már mérföldekre hallani lehetett a közeledésüket, ahogy húzták és vontatták maguk után a leszakadt kipufogócsövet, vagy éppen egy kátyú szétverte a felfüggesztést, esetleg szétrobbantotta a kerekeik egyikét. A kutyák kint rohangáltak az úton, hiszen nem volt egy háznak se tisztességes kerítése, s ezek nem ám cuki, bájos kis ölebek voltak ruhácskákban, akikkel a sok picsa együtt nyalta a fagyiját. Elvadult, telekvédő, őrző kutyák akik mellett nem szívesen ment el az ember, amennyiben karja meghosszabításául nem egy hat kilós vascső szolgált. Talán nem véletlen volt az sem, hogy a létező legnagyobb ívben kerülte még azokat a háromkilós, nyavalyás kis görcsöket is, akiket a Brooklyni lakás mamijai vontattak maguk után az utcán. Félt és tartott a kutyáktól, aminek oka volt. Nem kedvelte Brooklynt, mint ahogy nem kedvelte a szomszédokat sem. Ám ettől függetlenül nem vágyott vissza Texasba. Valahol a szíve mélyén tudta és érezte, hogy innentől csak jobban mehet a sora, mint eddig bármikor, csupán bevallani nem volt még képes nem csak az apjának vagy a kíváncsian fürkésző tekintetek tulajdonosainak, de saját magának se. Szürke, szakadt tréningnadrág és egy, a sajátjáénál alsó hangon három számmal nagyobb fehér póló szolgált pizsamául. Haja kócos volt, állt a szélrózsa minden irányába, s csak azért merészkedett elő a kiskölyök pillanatnyilag megörökölt szobájából, mert egyre hangosabban és hangosabban tudatta vele a gyomra, hogy valami szilárd és emészthető táplálék után sóvárog. Éhes volt… mióta több jutott neki a jóból, így a kajából is, rájött, hogy nem csak vízzel lehet elnyomni az éhséget, de valós és igazi reggelivel, ebéddel vagy vacsorával. Csodás felismerésekre tett szert, mióta Desmondnál lakott. Többek között arra, hogy a konyhában szorgoskodó, arcában párna huzatának ráncaival pislákoló apja nem is olyan elviselhetetlen és rémes ember, mint az utóbbi években gondolta. Mezítlábasan csattogott egyre közelebb a konyhához. Léptei vontatottak voltak, ujjai a kócos haját túrták. - Csodás szomszédaid vannak. Neked aztán tényleg kijutott minden szarból… hallottam ahogy a seggüket csapdossák a fejem mellett a falhoz. Undorító - fintorgott, s letelepedett a nem túl nagy étkezőasztal egyik székére.
Apjához, a néhai Simon Grimes-hez mérten az ő konyhában tett kísérletei mindig katasztrófába torkolltak. Messzemenően híres volt arról, hogy milyen és mekkora mennyiségű étellel képes megbirkózni egy ültő helyében, ugyanakkor, ha azok elkészítésére került a sor, nem ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy megküzdjön a konyha és a gasztronómia vívmányaival. Nem volt különösebben menthetetlen, a létszükségletek kielégítéséhez elegendő tudást rántott magára az évek során, aminek alapfeltétele volt, hogy lehetőség szerint ne gyújtsa magára a házat, miután azt egyszer majdnem megkísérelte egy, a gáztűzhely közvetlen közelében felejtett konyharuha által, de közel se ért fel ahhoz a szinthez, amit az édesapja képviselt a környékükön. Volt idő, amikor minden reggel az ajtó résein bekúszó édes, szirupos palacsinta illatára kelt. Szemei kipattantak, lerántva magáról a takarót meztelen lábai rögtön a padlóra tapadtak, ami megrökönyödve a ránehezedő súly végett, megnyikordult. Húga, kinek nem volt elég éles a szimata, na meg a szándéka arra, hogy hamar kimásszon az ágyból, mindig elégedetlenül piszmogott, és húzta az arca elé a takaróját, mikor Desmond feltépte maga előtt az ajtót. Gyerekkorában mindig a korán kelők táborát erősítette, ami felnőtt éveivel egyre inkább változó tendenciát hozott. Akkoriban az a szándék hajtotta, hogy a lehető legtöbb időt töltse ébren, azáltal pedig segédkezni tudjon az apjának, vagy pár barátjával minél tovább üssék a bőrt az egyik használaton kívüli rakodótelepen, melynek kerítésén találtak egy, az átmászásra alkalmas lyukat. Évről évre egyre szélesebbre kellett feszíteni, hogy átférjenek rajta. A szomszédságban hamar híre ment annak, hogy a Grimes család feje volt az, aki a legfinomabb palacsintát csinálta. A legtöbb idős, nagymama-korú asszony, akik szintúgy szívükön viselték a megfelelő és persze leggusztusosabb ételek sorsát természetesen nem hittek a kinyilatkoztatásnak, és nem fogadták el, hogy bárki is letaszíthatja őket a trónról, de a tény attól függetlenül még tény maradt. Ugyan sok nem került az asztalra, hiszen a pénz nem vetette fel őket, de a családfő mindig úgy vélte, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése: amellett, hogy energiát ad, meghatározza az ember alaphangulatát is. Desmond mindig idült mosollyal kaptatott az ebédlőasztal felé, és akkor huppant le a székére, mikor az utolsó palacsinta a tányéron magasló halmot érte. Anyja egészen addig a háztartásbeli tevékenységekkel foglalatoskodott, mígnem Simon kihirdette, a reggeli elkészült. Des rendre kapott az alkalmon, hogy elsőként tulajdonítsa el a legfrissebbeket, amik még forrón gőzölögtek, és amiken finoman csordogált le az olcsó szirup. Emily általában a szemét törölgette kócos, arcába hulló tincsei mögött, és mikor bátyja már elpusztította a saját adagjának felét, ő akkor ült le az asztalhoz, kifejezve személyes, és haragvó véleményét afelől, hogy mi szükség van arra, hogy a Nappal együtt keljenek. Mindig ő volt a második, aki szedett a toronyról, Simon és Jennifer pedig békésen nézték, ahogy a gyerekek tömik magukba a finom reggelit, majd osztozkodtak a szegényes mennyiségű maradékon. Mégse volt soha egy rossz szavuk se, hiszen az volt az elsődleges számukra, hogy a lurkóknak soha ne kelljen az ételben szűkölködniük. Nem volt különösebben korán, de későn se, mikor Desmond úgy döntött, hogy az egész estés virrasztás végére pontot téve megkezdi a napot. Az, hogy jó alvónak mondta volna magát, esetenként változott, legalább olyan rendszerességgel, mint ahogy az évszakok is váltják egymást. Akkor reggel viszont különösen hálátlan volt azért, hogy a szomszéd vircsaftját nem volt képes átaludni, és ahelyett, hogy mélyen belesüppedve a párnájába húzta volna a lóbőrt, kénytelen volt hallgatni a túloldali dulakodást, és, élénk fantáziájára való tekintettel sajnos megelevenedett lelki szemei előtt a kép, ahogy a két, egyenként szekrényméreteket öltő férfi miként okoznak egymásnak felhőtlen örömöt. Egy idő után már csodálta, hogy az ágy nyikorgásának hangját nem váltotta fel az, amint az megadva magát a felettébb súlynak, leszakad. Haja rendezetlen tincsekben meredezett a feje búbján, halántékán pedig lelapult, erős borostája felett egész arcát a párna huzatának gyűrődései mintázták. Elégedetlenül horkantott, mikor elsétált a konyha felé vezető út falára függesztett tükör mellett, és mintegy reflexből bele is pillantott. A szeme alatti karikákon túl csak az éles, haragvó pillantása árulkodott jobban annál, hogy nem méltóztatta kialudni azt a négy órát se, ami már elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a nap további részében használható állapotba kerüljön. Talpai csattogtak a padlón, ahogy eljutott a kávéfőzőig, és, lévén az az egy gondolat hajtotta, hogy felhajt egy jó erős feketét, beizzította azt, és kis híján összeakadt szemekkel, ujjaival monoton ritmust dobolva a konyhapulton várta azt, hogy lefőjön. A saját, S.W.A.T feliratot hirdető bögréjébe töltött egy adagot, és mindenféle ízesítés nélkül kortyolt bele. Jólesően felsóhajtott, ahogy a keserű ital végigszaladt a torkán, majd kissé elfanyalodott grimasszal, mikor annak ízét is konstatálta a hűtő elé állt. Válla felett pillantott hátra amikor kinyílt a másik szoba ajtaja, és annak rejtekéből Hunter mászott elő, legalább olyan jó állapotban, mint amilyenben ő maga is volt. A helyzet komikusságára való tekintettel húzódtak ajkai gunyoros mosolyra, majd a nem igazán túlrakodott polcok felé fordult, és számba vetette a lehetőségeiket. - Ezt dobta a gép –rántott egyet a vállán, és újat húzott a bögréjéből. Korábban is már nem egyszer, de azon az estén különösen gondolkozott azon a lehetőségen, hogy a frissen kapott jelvényével, és a szolgálati fegyverével átkopog az éjszakát múlató férfiakhoz, és csendháborítás vádjával felszólítja őket, hogy legyenek szívesek felfüggeszteni a tevékenységüket. Mindkettejük nyúzottságára való tekintettel konstatálta, hogy az lett volna ez egyetlen normális döntés. A vajat, a tejet és a tojástartót az alkarjával szorította mellkasához, könyökével tette a helyére a hűtő ajtaját. - Hogy iszod? –állával biccentett a kávéfőző felé, egyértelművé téve a célzást. Terheitől, és a saját italától megválva kotort elő a szekrényből egy bögrét, beletöltötte a főző teljes tartalmát, majd, ahogy Hunter kérte, a szerint ízesítette. – Nem mondom, hogy ez majd gyógyír lesz a fáradtságra, de ha hiszel a placebóban talán még be is válhat –ő maga már réges-rég nem hitt abban, hogy bármiben is javára válhat a kávé, ugyanakkor biztos volt abban, hogy nem tudna nélküle létezni. Magához vette a maga fekete bögréjét is, és, miközben lábával kihúzta magának a Hunterrel szemközti széket, és leült rá, az asztal felett átnyújtotta neki az övét. A perem felett sandított át a fiúra, majd miután ivott, leeresztette a kezét, alkarjával megtámaszkodva az asztalon. Napok teltek már el azóta, hogy a fiával élt egy fedél alatt, de nem bírt betelni a szokatlan érzéssel, amit a jelenléte okozott. Váratlan volt, hogy ennyi év távlatában mégis egymás mellett kötöttek ki, és különös, hogy nem érezte idegennek a jelenlétét, a személyét. Valahol egészen természetesnek hatott, és pont ebben a természetességben találta a helyzet szürrealitását. - Palacsintát gondoltam reggelinek –bökött a már előkészített hozzávalók felé. A száraz alkatrészek még a szekrények különböző szegleteiben pihentek, és valószínűleg rettegve várták a fejleményeket. Mindig igyekezett ellesni apjától a jó palacsinta készítésének fortélyait, de végeredményében azon találta magát, hogy abból semmit nem jegyzett meg, és a netről vadászott recept alapján ügyködött. – Utána meg elmehetnénk neked venni pár cuccot. Ruhát, ezt-azt a szobába… lehet egy jobb telefon se ártana, hogy tudj majd tájékozódni a városban –az asztal lapján támaszkodva meg lökte el magát a székétől, és indult, hogy előszedjen egy nagyobb tálat, amiben majd bekeveri a palacsinta tésztáját, és ahhoz a maradék kellékeket is összevadászta. – Na persze nem kötelező, csak ma vagyok szabadnapos, úgyhogy, gondoltam mikor máskor… -hanyagul rántott egyet a vállán, és elsőként a szemmértékre kimatekozott lisztet töltötte a tálba. Nem volt feltett szándéka, hogy mindent egy füst alatt vásároljanak be, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy Hunter még mindig azzal a pár ruhadarabbal gazdálkodott, amit magával hozott Fort Stocktonból. - Meg, ha már szóba került a szoba, lenne itt valami, amiről beszélni akartam veled –futtában pillantott a fiú felé, majd a liszt, só és cukor hármasára ráöntötte a felvert tojást.
Úgy érezte magát az ébredést követően – mintha legalábbis aludt volna bármennyit - mint egy elanyátlanodott, magára maradt, de gondos – még ha szakértelemben nem is dúskáló - kezekre bízott sündisznó, akivel először kóstoltatták meg a gyászbogár lárváját. Tüskés volt és szúrós, pont, mint egy undok kis sündisznógyerek, aki bizonytalanul állt a talajon és ugyanilyen bizonytalansággal, de annál is több bizalmatlansággal fordult az emberek felé. Ami pedig még szembeötlőbb lett… vagy éppen kíváncsian kagylózó füleknek feltűnő, hogy éhesebbé vált, hiszen rákapott a földi javakra. A gyomra szinte null-huszonnégyben korgott, mióta csak Brooklynban tengette a mindennapjait, noha tagadhatatlan, hogy a természete ettől függetlenül nem lett kellemesebb vagy figyelemreméltóbb. Ugyan úgy méregette az apját, mint korábban, ugyan úgy igyekezett fenntartani egy bizonyos mértékű távolságot, mintha csak attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban újra ellökheti magától, mert tudatosul benne, hogy van elég baja nélküle is. Nem bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy teljes mértékben elengedhette volna magát nem csak a társaságában és a jelenlétében, úgy alapjaiban véve a jelenlegi életében. Kimért volt és témakerülő, bár a kényszer – hiszen mégis csak egy fedél alatt kell tartózkodniuk – önmagában mégis elegendő volt ahhoz, hogy többet akarjon társalogni, mint korábban bárkivel. Próbált valamelyest őszintébb lenni az öregével, de nem érezte úgy, hogy készen áll vele null-huszonnégyben átbeszélni a múltat és a jelent, hogy aztán kitekintést nyerjenek a jövőre. Valahol még mindig idegen, kellemetlen és kényelmetlen volt neki maga a tény, hogy ő a gyerek és az esendő… egy tizennyolc éves „csemete”, akit szörnyű tragédiákat követően kellett elkalauzolni abba a világba, ahol amúgy a helye lett volna. Ugyan nem volt már taknyos, nem volt abban a korban, akinek el kellett mesélni, akit fel kellett világosítani arról, hogy innentől kezdve nem láthatja az édesanyját, amikor csak kedve szottyan hozzá. Nem kellett a fejébe verni azt, hogy új emberekkel kell találkoznia, másik iskolát kell látogatnia ahhoz, hogy befejezze a gimit, majd elkezdjen egy egyetemet. Nem kellett vigasztani és bizonygatni azt, hogy innentől kezdve jobb lesz minden, mert itt van mellette az apja és annak családja, akik minden bizonnyal igyekeznek majd őt teljes vállszélességgel és odaadással támogatni. Egyrészt ezt nem várta és nem is várhatta el. Másrészről pedig nem volt ő hülyegyerek, nagyon is tudta, hogy mit tesz ez a megváltozott világ, mit kell tennie és azzal is tisztában volt, hogy miként fogja tudni ezt a helyén kezelni. Nem kellett őt folyamatosan etetni, megoldotta… nem kellett elvárni, hogy beszéljen és mondja a magáét, hiszen ha mondanivalója volt, akkor úgyis odaült az ember mellé, de legalábbis azzal szemben, hogy átrágják magukat a témán, ami aggasztotta. Csak azt volt nehéz elfogadnia, hogy most már számított a jelenléte és ez jól látható volt az apja, Desmond arcán is. Talán nem mondta ki… talán ő maga se volt még ezzel tisztában. De már abban a pillanatban egy húron pendültek, mikor Hunter először betette a lábát a lakásába. Meztelen talpa csattogása is fáradtnak tűnt, ahogy a nyíló szobaajtó mögül előbambázva közelítette meg a konyhát, és az ott szorgoskodó – de legalábbis úgy tűnt, mintha serényen készülne valamire – apját, kinek jobbára csak a tarkóját és a széles hátát láthatta a hűtő előtt. - Ne vigyorogj! Láttam ám! – mutatott rá rosszallón, vádaskodóan, miközben az apja ismét elmerülni próbált a látszólag igen csak szerény mennyiségű reggelinek valóval „megrakodott” hűtőben. Nem volt ismeretlen számára ez a látvány. Orra alatt csendesen piszmogva túrta át dús, minden irányba meredező hajtincseit. Legalább olyan biztató látványt nyújtott, mintha Son Goku feszített volna Desmond mellett magáéhoz mérten kétszer nagyobb pólóban és egy ezer éves szakadt tréningnadrágban. - Két csatak buzi, agresszív idiótát a szomszédba? Elég szomorú…Tudod inkább azt vártam, hogy amilyen módon múltkor kezelted a gyámügy embereit, hasonlóképpen fogod a tudtukra hozni, hogy illendő lenne abbahagyni a gusztustalankodást. Talán jobbnak ítéled a "jószomszédi viszonyt", még ha valójában az iszony is, mintsem viszony?- jólesően ficánkolt a fenekén, ahogy elfoglalta a helyét az egyik széken. Gerince fülsértően roppant végig minden egyes csigolyája mentén ahogy nyújtózott egyet, s pimasz vigyorral fürkészte a plafon festésének hajszálvékony repedéseit – mmm kb ennyike kávé – mutatta az apja felé aki ha addigra kimászott a frigóból láthatta, ha nem akkor minden bizonnyal le is késett róla. Nem több, fél másodpercig lóbálta csak az ujjait a levegőben – abba egy kiskanál cukor, kevéske vaníliaaroma… ha nincs akkor jó a fahéj is, és ha elég meleg a kávé akkor mehet bele egy kis vaj. Azt mondják csodát művel az emberrel ha tesz a kávéjába vajat. Ééés tejszínnel. Nem tejjel, szigorúan tejszínnel, hogy sűrűbb legyen – ajkait a fogsorára húzva pillogott maga elé, aztán gyermeteg tekintettel – épp, hogy a lábát nem lóbálta – fordult az apja irányába. Kis ideig várta a reakciót, majd elvigyorodott – mielőtt leverne a víz és megőszülnél itt egy álltó helyedben, csak hülyülök. Két korty kávé és tej. Színültig. Inkább tejet iszok kávéval, de csak az íze miatt kell – ujjai nem sokra rá kapaszkodtak bele a felé nyújtott bögrébe, és már emelte is az ajkaihoz. Mielőtt még kortyolt volna, a vaskos peremre suttogott, leheletével kavarva fel a kávé kesernyés, de ismerős illatát – a placebóval én, ha agyon vágom magam se jutnék messzire. Naiv ember vagy ha te hiszel benne – sandított pont olyan csalfa pillantással az apjára, mint ahogy az méregette őt. Akár tükörképei is lehettek volna egymásnak, csak éppen a Desmond felé mutatott tükör a saját múltját mutatta volna a fia személyében. - Tehát ma nem műzli... ez is haladás – jegyezte meg, miközben a nyakát nyújtogatva lesett hátra a szekrényre halmozott alapanyagokra – Tudsz te egyáltalán palacsintát sütni? – utalt itt arra, hogy a tökéletesen makulátlan palacsintasütője mintha csak új lett volna, úgy villogtatta magát a kezei között, mikor néhány nappal ez előtt volt szerencséje a fejére rántani. Nem épp a kihasználtságról és a lestrapáltságról árulkodott. A következő szavak viszont apró porszemként akasztották el a fejében tekergőző gépezet kerekeit. Zavart pislogással fordult vissza az apja felé, ujjai feszengve szorongatták a korábban megkapott, kávéval teli bögrét. - Ami azt illeti… néhány nadrág meg gatya tényleg jól jönne – vallotta be nyakát a vállai közé húzva, s aprót csücsörítve, jókora sóhajjal tolta el magát székestül az asztaltól, hogy jobb rálátása legyen a másikra, valamint a kezében furcsán mozgó lisztes bödönre. Nem tűnt túl gyakorlottnak, mégis kellemes érzéssel töltötte el, hogy végignézhette az igyekezetét. Jól esett neki, hogy gondoskodnak róla, s maga a felhozott téma is, hogy ruhát akart neki venni, valamint telefont – a telefon túl drága dolog, azt majd máskor. Addig meg tájékozódok máshogy – legalábbis Fort Stocktonban egy valamire való telefon, amit a csepp kis város egyetlen elektronikai vívmányokat áruló bódéjában lehetett venni és nem csak az sms küldésére, fogadására volt alkalmas, öt havi fizetésébe került. Ami amúgy nem volt sok, csak neki tűnt annak. Nem véletlenül használta még mindig ugyan azt az ütött-kopott, nyomógombos Blackberry telefont, aminek túlmelegedett az akksija, a képernyője pókhálósan berepedt, ráadásul tölteni is csak akkor tudta, ha lehetetlen módon összegubancolta a töltő zsinórját – köszönöm – nyögte ki végül egy apró bólintást követően. Egyik lábát felhúzta maga elé a székre, alkarján támaszkodott meg rajta és kortyolt jókorát a gyakorlatilag kávé ízétől kesernyéssé váló tejből. Soha nem volt lehetősége valódi, finom kávét kóstolni. Ajkai még akkor is a tej fürdőjében lubickoltak, mikor Desmond elhintett még valamit… ijedten, már-már pánikszerűen rezzent össze, s úgy csapta le a bögrét az asztalra, mintha patkány rohant volna át előtte a csempén. - Tudod, én elalszok ám a nappaliban is! Sőt, ha Zander jönne át, el is tűnök innen, ezen ne múljon… bár, pont azon gondolkoztam – köszörülte a torkát, s némi habozást követően folytatta – lehet jobb lenne egy egyszerű matracot venni a földre, én azon is bőven elleszek. Igazából fogalma se volt arról, hogy az apja mit akart mondani. A védekezés, ami kiszakadt belőle még őt is meglepte, de főleg az olyan hevesen kalapáló szíve, mely az ijedtségtől és bizonytalanságtól mintha áttörni igyekezett volna a bordáját. Korábban, de legalábbis mióta itt van az apjánál, belegondolni se akart abba, hogy mi lesz ha egyszer tényleg közölnék vele azt, hogy mehet amerre akar?... mintha ettől próbálta volna meg ezekben a percekben is óvni magát. Attól, hogy Desmond esetleg úgy ítélné, hogy nem tartózkodhat tovább a fia szobájában… - Szerintem az még elbír egy kis tejet – biccentett aztán halk motyogással a tál felé, aminek mélyén túlzottan sűrűn állt össze a palacsintának bekevert massza…ez idő alatt nem is mert az apja arcára nézni. Nem akarta, hogy az lássa a szemeiben csillogó bizonytalanságot és a minden bizonnyal alaptalan pánikot.
Kezdőlap
