Lábremegés az első jele annak, hogy már rohadtul nem tudod kontrollálni az idegességedet és olyannyira túlpörögsz valamin, hogy jobb lenne cigiszünetet tartani. Nem volt eddig szokásom, ne miután Skyes erőteljes pillantással tudtomra adta, hogy már vagy fél órája kopácsolom a padlót teljesen a tudtam nélkül, magam is elgondolkodtam, hogy talán ideje valamit tenni. Cinikus mosollyal fogom meg a bögrémet és emelem ajkaimhoz. - Csak a kávé hatása! A gond az, hogy fogytán vagyok az ötletekből. Két ügyön is dolgozok, de hivatalosan csak egyen igazán és továbbra is nagyon úgy tűnik, hogy nincs kapcsolat a kettő között annak ellenére sem, hogy mindkét esetben roppant ügyesen eltakarítják azokat a személyeket, akikkel mi beszélgetésbe bonyolódunk, hogy információkat kérjünk, követeljünk tőlük. Eltűnnek a semmiben, aztán hetekkel, hónapokkal később talán előkerülnek a holttesteik, azt üzenve, hogy bekaphatjuk. Zach egy domináns droghálózat jelentős tagja volt, akivel hosszútávú terveink lettek volna és hajlandóságot is mutatott a beszélgetésekre. Három raktárépület. Mindössze ennyi lényeges információt tudtunk meg, aztán az utca közepén legyilkolták, pedig bíztam benne, hogy mivel nem egy utolsó senki volt a bandájában, így nem fognak tőle könnyen megválni. - Jutott előre valamit a Zach-hír óta, Mr. Santos? - lépeget felém a felettesem kezében egy bögre teával. - Még nem Uram, de rajta vagyok. - Nem szeretek csalódást okozni, úgyhogy próbálok jelenlegi állapotomhoz képest a leghatározottabban felelni. Mikor mellém ér, rápillant a monitorom képernyőjére, majd megveregeti a vállamat. - Hát akkor szedje össze magát! - Úgy lesz, Uram! - felelem a távolodó férfinak, aztán mély sóhajjal dőlök hátra a székben. Nem túl rózsás a kapcsolatunk, nehéz megmondani, hogy pontosan miért, de nem csípjük egymást az öreggel. Másnap támadt egy ötletem, pontosabban valami, amit talán annak lehet nevezni. Este beültünk egy sörre Harrisonnal, egy régi osztálytársammal és mesélt egy-két érdekes dolgot. Építőmunkásként dolgozik, sok mindent lát és hal, még több mindenről beszélget olyan személyekkel, akik rengeteg mindent tapasztaltak az életben, s ezek olyan hírek, amiket nem tudunk meg a tv-ből. Nem egyszer kaptam fel a fejemet egy-két történetére, mint ahogy tegnap is megtorpantunk kicsit Ezra O’Neal-en. – Nemrég engedték ki a dutyiból, meg amúgy a rehabról is. Elvileg folyamatos felügyelet alatt van. - Harrison sok emberrel jóban van az utcákról, többel is, mint én, így nem kifejezettel áll szándékomban kifaggatni arról, hogy honnan ismerik egymást. - Azt hallottam, hogy ezek a rehabok elég kemények. - Meg azt is, hogy nem sokat ér a felügyelet, nekem ez a tapasztalatom. Megiszom a sört és intek a pultosnak, hogy hozzon már még egyet. - Azok! Elég szarul nézett ki a csóri, mikor felajánlottam neki, hogy beköltözhet a tesóm lakásába. - Miért, mi van a tesóddal? - Semmi, Anglia jobban tetszett neki – forgatja a szemeit, mire felnevetek, amire aztán ő is felnevet és tartunk egy kis lazuló csendet, miközben megérkezik a másik sör. Ujjaimmal forgatni kezdem az üvegpoharat, gondolataimba merülök és ezt Harrison is látja. - Min elmélkedsz már megint? – szólít meg, mondván, hogy mondjam inkább ki, mert nem bírja nézni a gondolkodó fejemet. - Haragudnál, ha beszélnék egy kicsit ezzel az Ezrával? - Mit akarsz tőle? - néz rám meglepetten. - Nem tudom még, csak a tapasztalataira vagyok kíváncsi.
Így lett hát, hogy a megkapott címre tartok, gyalog, teljesen civilben, elvégre akár azt is mondhatnám, hogy semmi köze ehhez a többieknek. Nem fűzök ehhez az alkalomhoz nagy reményeket, jóformán örülni fogok, ha nem csukja rám az ajtót és nem tessékel el, mikor a történtekről kérdezem, persze nem csak ennyiről lenne szó a részemről. Jó lenne, ha elfogadná az ajánlatomat, de ehhez előbb én magam is meg akarom ismeri őt. Gyalog megyek, mert szinte tizenöt perc sétára lakik tőlem, azon a környéken, ahol a szegényebb negyed átvált jómódúbbá. Napnyugtakor talán esély is van rá, hogy itthon lesz, ha esti ragadozó, akkor még azért, ha meg jófiú lett és nappal dolgozik, akkor meg talán ezért. A főbejárathoz érek, amin éppen kilép egy tőlem valamivel világosabb bőrű lány, kapok az alkalmon és lábammal megfogom a becsukódó ajtót. Besurranok, aztán a megfelelő ajtón kopogok. Még mindig Harrison bátyja van kiírva rá.
Csak ülök. Sose gondoltam volna, de annyira fáradt vagyok a munkától, hogy arra sincs energiám, hogy a fűig elkússzak, pedig már rám férne egy kis lazítás. A fürdőnek csúfolt szobában a szekrényben van erősebb cucc is, de ha a számításaim nem csalnak, a következő napok valamelyikében jönnek vizeletet venni. A fűért még nem veszik fejem, de bármi másért lennének problémák. Már egészen kezd minden bajom lenni, hogy okoskodnom kell, mikor szedhetek be valami jobbat. Ahhoz meg nincs képem, hogy Astont megkérjem, hogy hugyozzon már bele pár pohárba. Meg a fejemet is venné, ha a nagy szentbeszéd után drogos ügyekkel lépnék megint hozzá. Pedig tudja ő, hogy nem vagyok teljesen tiszta, de inkább nem beszélünk róla. Úgy tervezem, hogy nem pusztítom el magam teljesen mostanság. Most, hogy belegondolok a melót lehet még inkább kihasználhatnám, végülis vannak ott lovak. Azok is pisálnak. Csak, hogy a faszban gyűjtöm azt be? A gondolkozásomból a kopogás szakít meg és tényleg azt érzem, hogy ha a fűért nem, akkor semmiért sem vagyok hajlandó megmozdulni. -Nyitva-szólalok meg hangosan, a hangom el is csuklik, nincsen hozzá szokva ehhez az erősséghez. Annyit javítok a helyzetemen, hogy kissé följebb csúszok, hogy ne egy szétfolyt szarkupac várja a kellemetlenkedő illetőt. Munkaidő után már igazán szeretném azt csinálni, amihez nekem van kedvem. A random alakokkal való találkozás nem éppen van ebben benne. Talán, ha meglátja a lakást, akkor hamar elmegy, nem éppen marasztaló a maga mocskos szürkeségével és abban sem vagyok biztos, hogy a lószagot kilehet vakarni a bőröm alól. Egy ismeretlen kigyúrt pasas jelenik meg. Egy pillanat alatt végig fut a fejemben, hogy lehet valami verőembert küldtek ide. De ki a fasz és miért? -Kiszálltam-bököm csak oda unottan, de eléggé határozottan, talán választ kap így és azonnal megfordul, hogy lelépjen. A füvet mondjuk ide vághatná hozzám, ha már itt van.
Az, hogy most az egyik ismerősöm bátyjának régi lakásához tartok, ahol egy számomra ismeretlen fazon él jelenleg egy kicsit a karrierem elégikus csengésének dallama is. Csak körvonalazva tudom, hogy mire számítsak ami a körülményeket illeti, a fickó esetében pedig majdnem biztos vagyok, hogy az időmet vesztegetem. Hiába tervekkel érkezem, már akkor sikeresnek titulálom a találkozást, ha egy-két elszólást, vagy ki nem mondott gondolatot elcsípek tőle. Elég szomorú. Utánanéztem ez kicsit ennek az Ezra O'Neal-nek, megtaláltam a jelentéseket róla, mikor és miért csukták le, meg aztán azt is, hogy mikor, milyen feltételekkel engedték újra szabadlábra. Valamiért nem érzem azt, hogy bármi köze lenne neki ahhoz, amit én keresek, de az ilyen fickók elég szerteágazó kapcsolatrendszerrel bírnak, úgyhogy még lehet, hogy beletenyerelek valamibe. Hé, ez itt még mindig Brooklyn, csak súrolja a marka vagy Benny, vagy Zach esetét. Egy véletlen egybeesésnek köszönhetően bejutok az épületbe, még mielőtt bezáródna mögöttem az ajtó, visszanézek az elsiető lányra különösebb okok nélkül, csak megfogott az arca. Ebben az épületben nincsen lift, ha már itt tartunk, innen keletebbre ez majdnem az összes téglaépítésű házra elmondható, én pedig helyi gyerek lévén szememet sem mozdítom, hogy keressem a felvonót. Zsebre dugott kezekkel sétálok fel a megadott emeletre, ahol kapcsolnék villanyt, de nem találom a kapcsolót, szóval maradok a félhomályban és így keresem meg az ajtót, amin még mindig Harrison bátyjának neve áll. Szemöldökeim furcsállva a magasba kúsznak hallva bentről egy hangot, asszociálnom kell, hogy megtippeljem, mit mondott, de akkor úgy veszem, hogy ezzel a hangtöredékkel most beengedett. Arra számítottam, hogy majd kiles valaki, aztán miután felmér, rám vágja az ajtót, vagy eleve síri csöndben, zárt ajtók mögött azt teteti, hogy nincs itthon. Lenyomom a kilincset, amivel valóban nyílik is az ajtó. Benyitok és megcsap, hogy idebent töményebben érezhető a dohos szag, mint a folyosón, de ennél jobban leköt az, hogy a szoba majdnem üres, csak a minimális szükségleteket kielégítő bútorzattal van felszerelve. Oké, ezen nem akadok fenn, sok mindent láttam én életem során, másrészt meg tudom én, hogy kihez jöttem, ahhoz a személyhez, akit összekeverni sem tudnék a szoba közepe táján ücsörgő fazonnal. Szimplán látszik rajta mindaz, amit megtudtam róla, már azon túl, hogy egy szóval meg is erősíti mindazt. - Tudom. Pontosan ezért vagyok itt. - Beljebb lépek a szobában, persze engedelmével. - Nyugi haver, nem fogom belőled kiverni a szuszt is, Harrisontól hallottam rólad. Leülhetek? - bökök rá a tőle nem messze lévő székre. Úgy látom, csípi a magányt, én meg most nem házkutatáson vagyok, hogy kéretlenül is itt legyek, noha ahogy elnézem, itt nincs nagyon mit kutatni. - Nevem Nicholas Santos, a New York-i Rendőrkapitányságon dolgozom. Hallottam, hogy őrizetben vagy. Nem tudom, hogy neked, vagy a kollégának rosszabb ez... - Együttérzésemet fejezem ki sajátos módon, de marhára nem érdekel amúgy, hogy milyen őrizet miatt szenved, csak jelezni akartam, hogy nem ellenőrizni jöttem őt, ha már bemutatkoztam neki. Úgyis kiderül, hogy nyomozó vagyok, ez is annak része, amibe bele akarom rángatni őt, de persze mindent csak szép sorjában.
Nem hezitál, azonnal benyit, igazából minek tökölni, teljesen igaza van. Zöldutat kapott, akkor jöhet. Nem vagyok éppen egy házigazda típusú ember, egészen eddig tető sem volt a fejem felett, ezért remélem elnézi nekem a modortalan fogadtatást. Harrison. De vajon melyik. Végig mérve a muksót tudnék tippelni. Vajon hány alaknak adta már ki a nevem és hogy hol vagyok? Belegondolok, hogy én hányszor tartottam a számat a patkányokért és ő is közéjük tartozik. De nincs harag, max itt helyben megdöglök, még ha a fekete azt is mondja, hogy nem. Jelzést sem adok, ha akar leül. Nem vagyok az anyja, akitől engedélyt kell kérnie. The Rock hatást biztosan nem nyújt, akkora ember kevés van, de némileg összébb húzom térdeim, ahogy leül a székre, ami szinte megadóan reccsen és hallatszik sivákolása a kis porszemeknek, hogy elkell hagyni a helyüket. Olyan ez a hely, mint amit hulláknak tartanak fenn és túl életszerű a széknek, hogy valaki használja. Kitágulnak szemeim. Az első gondolatom, hogy drága tisztemet leváltották. Talán elérte a célját és végre előléptették és megszabadulhat tőlem. De ebben az esetben azonnal vissza sírom, mert valószínűleg vele jobban járok még mindig, mint a velem szemben ülő Nicholas Santos ürgével. -Megvagyunk-egyenesedem végül ki és kerülök olyan pozícióba, ami arra utalhat, hogy készen vagyok a meneküléshez. De én nem szoktam olyat, nem vagyok elég fürge és már az ajtóban krákognék a haldokló tüdőm miatt. Most jut el az agyamig, hogy azt mondta, tudja, hogy nem tudok semmit. Faszom, nem vágom én ezeket. Miért nem lehet nyíltan fogalmazni, minek a táncikálás. -Miért jött? -csapok inkább a tangó közepébe, mert inkább most tudnám meg a rossz hírt, mint később.
Valószínű, hogy egyszerűen csak hagynom kellene a munkámat a munkaidőmre és szabadidőmben nem azon kattogni, de már tudom, hogy a gondok elsősorban itt kezdődnek, bennem és nem már berkekben, csakhogy ennek felismerése tulajdonképpen semmit sem ér önmagában, hiszen itt vagyok, egy abszolút idegen ember lakása tájékán és olyasvalamibe akarok beletenyerelni, amihez nemhogy közöm sincs, de magánemberként még veszélybe is sodorhat. Leülve a székbe is abszolút átjár a tudat, hogy mennyire nem biztonságos itt lennem, vele beszélgetnem, hiába elvileg kiszállt a mocsokból, meg tiszta útra tervez térni. Drogügyes vagyok már egy ideje a rendőrségen, tudom, hogy mennyire nem így mennek a dolgok és ha igazán laza ember lennék, csak hagynám, hagy öljék meg egymást. Csakhogy ez nem így megy és nem is akarom, hogy sok áldozat feje hulljon, végtére is, Ezra is valakinek a fia. Mondjuk, ahogy végignézek rajta, nem nézném ki belőle, hogy hazudna, sőt, információim szerint is igazat mondhat, s az én dolgom, hogy hiszek-e a tényeknek vagy sem. Bárhogy is, azért tartom tőle a távolságot, egyrészt mert nem barátokra vadászok, másrészt mert mégis csak egy olyan közeghez tartozott, akit az alvilágnak hívnak. Ettől eltekintve, a fizikumunkat összehasonlítva alighanem előnyben vagyok. Persze a golyóknak az én testem sem ellenáll, erre figyelmeztetnem sem kell magamat, amikor Ezra testpozíciót vált. Egy kicsit feszültebb leszek. Érthető, hogy noszogat, ami azt illeti, örülök is, hogy a tárgyra térhetek, mert minél több időt töltök itt, annál inkább mehetnékem lesz. Az utca embereként nőttem fel, de ez nem azt jelenti, hogy könnyen asszimilálódok egy volt drogos életkörülményeihez, pláne akkor, ha kényes és nem kevésbé veszélyes témáról akarom őt faggatni. - Miért hagyták, hogy csak így kiszállj? Egyáltalán te akartál kilépni, vagy ők döntöttek így? - kezdek bele a sűrűjébe, óvatosan puhatolózva. Nincsen konkrét célom, csak meg akarok tudni tőle annyit, amennyit csak lehet. - Nem ér téged azóta fenyegetés, vagy bármi hasonló? - Nyomozó vagyok, nem az a dolgom, hogy megvédjem őt, de talán érthető, hogy a rendet védem, amihez hozzá tartozik az ő fenyegetettsége is. Érdekem a jó útra tért embereknek esélyt adni, hogy megmaradjanak ezen az úton, már amennyiben ők ezt valóban akarják. - Feltételezem, az, hogy így el tudtál szakadni tőlük, amiatt lehet, mert nem tartanak attól, hogy túl sokat tudnál - nézek rá kérdőn, ez végül is egy kérdés akart volna lenni. Azt nem tudom, hogy ő mivel van tisztában, én pályafutásom során nem tapasztaltam még azt, hogy valakinek sikerült ennyire elengedni egy szervezet kezét és ha ő talán nem is tart a fenyegetéstől, én azért féltem őt. Már amennyiben tényleg arról van szó, hogy kilépett és nem csak hazudik. Nem most jöttem le a falvédőről.
Nem mondom, hogy nincs elegem a zsernyákokból, az utóbbi egy évben bizony megkaptam a krémjét. Mázlijuk van, hogy engem sose zavart, ha kérdeznek, bár az tény, hogy nekem mindig azt mondták, hogy mit akarnak és ha kérdés is volt, azt nem annak szánták. Végül is a zsaruk is ilyenek, csak nekik van egy jelvényük, ami azt mondja, hogy az nem szarakodás, ha ők teszik ezt. -Voltak…dolgok-igazából nem tudom megmondani, hogy hol volt az a pont, amikor már annyira elegük lett belőlem, hogy már az se számít, hogy élek. Egy élet és halál közötti állapotban hagytak, mert nekik aztán mindegy. Elég nagy mocsok vagyok nekik ahhoz, hogy levakarjanak, de annyira nem, hogy mások felszedjenek és porrá zúzzanak. Nem vagyok én senki sem. -Egyszer csak már nem voltam bent-próbálok vissza emlékezni fölfele vizslatva ez pók mozgását figyelve. -Nem sok emlékem van a végéből- de nem is igyekszem megerőltetni a megmaradt agysejtjeimet. Szétdrogoztam mindet és az se biztos, hogy amire emlékszem, vagy hiszek, hogy emlékszem, az a valóság. Tömtek ők belém mindent, kifacsartak a végletekig, aztán mikor úgy döntöttek, kiraktak az utcára. -Egy használt óvszert már senki nem húz fel- csapok két mutatóujjammal a karfákra. Nem valami teátrális mozdulat, de ennél több nem futja tőlem. Azt soha senki nem róhatta az orromra, hogy nem mondok igazat, vagy nem válaszolok a kérdésekre, de azért én is megtanultam hogyan kell élni az alvilágban. Úgy kell adni információt, hogy közben mégsem történik meg igazán. De persze ez se egy kőbe vésett szabály, mindenki így játszik és emiatt senki sem. -Nem-húzom fel orrom. Hush-on és Hela-n kívül senkivel nem találkoztam, aki kétes múlttal rendelkezik, az egyik felszívódott, a másikról meg nem kell tudni, hogy a szomszédomban van, arról meg főleg nem, hogy milyen kapcsolat köt hozzá. -Gondolom igen-helyeslek, majd én is bele gondolok, hogy azért tegyek valami használhatót a beszélgetéshez. -Azt csak a főnökök tudják, hogy mi mit tudunk-adok diplomatikus választ, mivel lehet, amit tudok, az igazából nem is az, amit gondolok, hogy tudok. Kifacsart ez az egész, de inkább lennék egy nektárt kereső, mint az anyakirálynő. Igen, még így is. -Nem vették már hasznomat. Egyik este mikor kiraktak az ajtajukon a sötétbe, már tudtam, hogy többet nem kellek nekik-emlékszem vissza, de lehet, hogy nappal volt, mindenesetre fetrengtem minden mocskomban.
A helyzet az… hogy van egy ügy, amit meg akarok fejteni és erre olyannyira rápörögtem, az szinte visszaüt. Szakmai ártalom, mondják, jah, csak éppen azt nem mondták, hogy a szakma maga az ártalom. Sok minden közös van bennünk Ezrával, legalábbis feltételezem, hogy ő sem önszántából akart belekerülni abba a környezetbe, amibe végül saját lábával sétált bele, így lennék ezzel én is. Vagy csupán kezdetben jó ötletnek tűnt, aztán már csak azért sem váltottunk, túl nagy lett volna a rizikó, meg a kilátástalanság. Persze, mit tudjam én, hogy őt milyen szándékok vezérlik, ha annyira ismerném ezt a fickót, most nem ülnék itt. Senki sem kötelezett arra, hogy most itt legyek és ami azt illeti, még csak be sem kellett volna vallanom, hogy nyomozó vagyok, de ha rejtegetném kilétemet és a szándékomat, akkor mégis mennyivel lennék különb, mint az a közeg, amitől elméletileg sikeresen megvált? Enyhén hátradőlve, kezemet az asztal felett pihentetem, hogy ezzel is éreztessem vele, nincs a kezemben fegyver, így se menekülnie, se nem védekeznie nem szükséges, nem fogok támadni, amíg ő sem tesz így. Nehezen tudnám elhinni, hogy nincs ebben a putriban egy fegyver sem, a konyhakésen kívül persze, elég sokat láttam már és a tapasztalatok azt sugallják, hogy bizony nem árt jobban megvizsgálni Ezra esetét, mert valami itt nekem bűzlik. Szó mi szó, nem vallatni jöttem, hanem beszélgetni, bár, ha a PD-n lennénk, akkor is jogában állna hallgatni. Mond, amit akar, hazudik, vagy sem, én meg ezekből próbáljam összerakni a saját képemet. Nem tudom, mi a szarról van szó, akár igazat is mondhat, nem elképzelhetetlen, csak marhára nem kielégítő, de hát… ez az én bajom ugyebár. Drogproblémákkal küzd, nem lenne semmi különleges abban, ha sosem emlékezett a napok végére. - Kényszerítettek arra, hogy megtedd? - Inkább együttérző a hangom, mintsem vallató, legalábbis próbálom személyesebbé tenni a szituációt, elvégre nincs mit rejtegetnie már, ha beköpi őket sem lesz rosszabb, mert már kitagadták, amennyiben pedig maga szedte az anyagot, vagy mindent saját elhivatottságából tett, akkor is leülte már a maga idejét a sitten, nem fogom én őt visszaküldeni, nem is tehetném. Azt azért meg kell hagyni, micsoda véletlen, hogy pont sosem volt módja emlékezni semmire, igen erős drogosnak kell lenni ahhoz, hogy minden áldott nap beálljon az ember, pláne a nagyfőnökök jelenlétében, ellenben a fordítottja, vagyis az, hogy szándékosan bódították el valahányszor Ezrát, s így védték az információikat, az logikusabbnak tűnik. - Jah, mondhatni - mocorgok kicsit ültömben, inkább azért, mert kényelmetlen a szék, mintsem mert annyira feszélyezve érezném magam. - De aki rendszeresen más feleségével dug, az nem húzza fel a bejárati ajtó kilincsére mutatóba. - Maradva az általa említett használtóvszeres példánál, holott Ezra esetében ez utóbbi történt. Tudták jól, hogy kezelésbe vesszük Ezrát, nagyon biztosra kellett menniük mindvégig vele, ha ennyire lazán oda merték dobni a zsaruk közé, élve. Kezdem azt érezni, hogy Ezra kitanulta a szakmáját elég rendesen. Hiába beszélgetünk, eddig még csak én árultam el érdemleges információkat magamról, bár szó mi szó, ezekkel sem megy sokra, de a nagyobb bajom inkább az, hogy én meg vele aztán főleg semmire. Ha falhoz nyomnám és kiverném belőle a szuszt, lehet tudna nevekkel előállni, de nem akarok erre folyamodni, vagy sikerülne egy apró nevet kiszednem belőle, amivel aztán talán tudok tovább haladni, vagy mindvégig igazat mond, és marhára feleslegesen verem szét az álkapcsát. Én nem szeretem az ilyet. - Azért én a helyedben vigyáznék. Ki tudja mi járhat a fejükben. - Van neki embere, aki figyeli őt, ezzel együtt pedig nem csak a mozdulatait bírálja, de egyúttal talán védi is őt, bár ahogy most is egyedül van itt a lakásán, úgy nem gondolnám, hogy túl nehéz lenne eltenni őt láb alól, főleg azok után, hogy mi most beszélgetünk. Nyilván nem mondom neki, hogy nem egy embert lőttek már agyon csak azért, mert beszélt egy zsaruval, de ennek a tudatában is hangzik egy kicsit őszintén az aggodalmam érte. Nem baromságból figyelmeztetem, igaz, annyiban jó, hogy nem villogtatom a jelvényemet, hanem kvázi civilben ülök itt vele, mint bármelyik feka aranyfogsoros suttyó. Minél többet beszélek vele, annál jobban bizonytalanabb leszek. Nem mutatom ki, de kurvára összezavar és már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg kilépett és ez nem csak egy jó szöveg, amivel becsal minket az erdőbe, ennek ellenére belemegyek a beszélgetésbe. - Ezután pedig lecsuktak drogbirtoklásért. - Érdekes módon, egyből felnyomta őt valaki, aki tisztában volt vele, hogy mi volt a munkája és milyen anyagokat birtokol. Micsoda véletlen egybeesés, gondolom azt gondolták, hogy majd ezzel egy időre megszabadulnak tőle, csakhogy a drogbirtoklás- és fogyasztás nem elég vád arra, hogy valaki évtizedeket kényszerüljön rácsok mögé. Ezrát egészen korán kiengedték és nem gondolnám, hogy ezt mások ne tudnák, bizonyára nem ez volt a terv. Néhány másodperc erejéig oldalra fordítom a fejemet az ablak irányába, nem fogom basztatni a történtekkel, mert úgysem mond semmit róla, ez világos. - Hogy megy a leszokás? Sikerül kitisztulni? - Nem vagyok hülye, tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra és ezt tekintetemből is láthatja. Elvileg tiszta, de biztos vagyok benne, hogy azóta juttatott kábítószert a szervezetébe, ami oké, a nagyobb probléma inkább az lenne, hogy mégis kitől szerezte.
Szinte fáj, ahogyan a sikátorból szűrődő síri csendet szakítja meg hangjával. Általában az emberek mindenféle mellékzajokat kreálnak, nekem nem kell ilyen, a csönd a legjobb, legtisztább és olyankor tényleg csak magam vagyok, senki sincs körülöttem. Vagy ha van, akkor jól álcázza. -A munka mindenkinek kényszer-vonom meg vállam és gondolatban hozzá teszem, hogy én sose bántam, hogy nem egy irodában, vagy kötött munkaidőben kellett güriznem. Általában nem szeretik, ha a dílerek is használók, de én már masszív drogosként kerültem ebbe az egészbe és kell az olyan ember is, akit lehet anyaggal fizetni, esetleg zsarolni. De nekem ez így teljesen rendben volt. Én megcsináltam mindent és ők is tartották a szavukat, hullott a bogyó és a férgese is. -Aki keresi, az úgy is megtalálja, aki meg nem, az nem fogja észrevenni a gumit, csak rámarkol a kilincsre és bemegy-ez egy nagyon elcseszett beszélgetés, de én kezdtem a hasonlatot és nálam aztán tabu témák nem léteznek. Beszéljünk faszra húzott geci tároló zsákokról, ha így értjük meg egymást. -Azt ne mondja, hogy nem szagol ki kilóméterekről egy drogost, vagy egy terítőt-ez nem kérdés, nem is tudom mi, egy rossz vicc, mert pocsék egy zsaru lenne, ha ez nem menne neki. Az aggódását csak egy bólintással köszönöm meg. Valószínűleg sokkal sötétebb dolgokat éltem át, mint arra ő csak képzelni tudna, de ez nem egy kibaszott verseny, még ha az egyik is lenne a kevés közül, amit megnyernék. Tényleg nem lehet tudni, én még abban sem vagyok biztos, ami az enyémben van. Akik a fejesek, ők mellé még olyan inteligensek is, amiről egyik-másik egyetemi szaros csak álmodozik. Én még mindig úgy vagyok vele, ha akarnának valamit, már megtették volna, számtalan lehetőségük lett volna kinyírniuk engem, vagy úgy bármihez. -Ja. Már rég próbáltak bevarrni érte-pár rácsok mögött töltött estén túl sokra nem mentek. Ha volt is nálam anyag, amikor utánam koslattak, akkor mindig tudtam hogyan tüntessem el. A nevemet már rég tudták, ahogyan azt is merre mászkálok, mégse kaptak el soha és emiatt baszottul utáltak a mocskok. Arra pedig most inkább nem gondolok, hogy a gyilkosság vád volt a fő mozgatórugó, van egy gyanúm, hogy tud róla, beszélni nem akarok a témáról, ezért én fix, hogy nem hozom fel. -Bent tettek érte, hogy sikerüljön-emelem meg mutató ujjamat, már kezdett kényelmetlen lenni neki ez az egy pozíció. Biztos tudja, hogy a sitten is ezerrel megy a biznisz és talán több szert láttam bent mozogni az egy évem alatt, mint idekint, ami azért nagy szám. Volt pár tiszta napom, de nem jó buli a leszokósdi. Szúrni már nem szúrom magam, az mondjuk előtte is ritkábban ment, a heroin csúnya dolog és arra én is ritkábban fanyalodtam, csak ha megkínáltak, ami meg ritka, mint a két méteres hangya. A fű szakot viszont nem tudom lemosni, a lakásban is biztos érezte, ahogy belépett, eléggé hamar beissza magát abba a kevés bútorba is, ami itt van. -A zöldség az egészségem szintetartásáért kell-attól van ilyen jó hulla színem biztos. Abból nem engedek, néha persze becsúszik más is, de egyre kevésbé. Nem hazudtam Aston-nak, hogy A változás a cél, csak ez egy hosszú folyamat. -Maga használt már? -mutatok végig rajta azzal az egy ujjammal. Ki tudja honnan jött, a gettóban az ilyesmi nem szokatlan, nem mintha rasszista lennék, nincs bajom a színesekkel, mind azok vagyunk, de azért hallani dolgokat.
Ha nagyon akarnám, meg tudnék kérdőjelezni az álláspontját a munkavállalással kapcsolatosan, de a kukacoskodás sosem volt az erősségem, pláne akkor, ha számomra kedvező a válasz. Márpedig egy olyasfajta ember szemével nézve a világot, mint Ezra, én magam is úgy gondolnám, hogy a munka csakis kényszer lehet. Noha meg kell hagyni, nagyon ügyesen megtalálja a kiskapukat, amikkel pont nem arra válaszol, amire én rákérezek. Látszik rajta, hogy nem most kérdezgetik először és ahogy a legtöbben az ő szakmájában, úgy ő is tudja, hogy egy rendőr kérdései talán közel sem annyira hajmeresztőek, mint egy társuk számonkérése. Voltak és vannak is olyan nyomozók, akik átlépik a határt és keményebb eszközöket is bevetnek azért, hogy kicsalják a fickókból a nekik szükséges információkat, de az én elveimbe nem fér bele a brutalitás, azon túl sem, hogy helyből kirúgnának és ez még csak a legjobb következmény lenne. De nem, ha ugyanolyan módszereim lenne, mint sokuknak, akkor a bűnüldözés semmivel sem lenne különb a bűnözőktől, és akkor felmerülhet a kérdés: minek vannak ilyen szarságok egyáltalán? Szeretek közös nyelvet beszélni másokkal, még ha ez Ezra esetében igencsak rendhagyó módon is történik, de arra elmosolyodom, mikor kibújtatja a szöget a zsákból. A helyzet tényleg az, hogy nagyjából tudjuk mi, hogy kiket kellene lecsukni, a gond az, hogy megvannak nekik is a módszereik, hogy ne tudjuk nyakon csípni őket. Ülhetne velem szemben akár Escobar is, ha élne és még zajlana az üzlete, akkor sem tudnék vele feltehetőleg mit kezdeni, mert még engem rónának meg, amiért cellába mertem őt tenni. Mint ahogy egy hasonló eset is történt az egyik manhattani kollégával. - Nem zörög a haraszt, ha nem fújják - dörmögöm válaszként, kezdjen ezzel, amit akar, de bizonyára érti, mire akarok kilyukadni. Ha csak egy ártatlan metróvezető lenne, nem lennék itt. Mint ahogy ő sem lenne veszélyben, ha netán mégis beszélgetnénk, mint ahogy most itt ez meg is történik. Csak a tapasztalat beszél belőlem, nem vagyok az anyja, hogy óvjam őt, csak, amit tudok, azt megteszem. Az a különbség közte és köztem, hogy míg nekem, nyomozóként egyszer kell csak sikerrel járnom, neki elég egyetlen egyszer megbotlania. Ezra Brooklyni. Én is. Mint ahogy a brooklyni kapitánysághoz is tartozom, ez pedig egyúttal azt jelenti, hogy egészen benne vagyok a kábítószeres ügyekben, az sem kerülte el a fülemet, hogy mi történt Ezrával, még ha nem is én csukattam le, mivel hivatalosan nem a drogügyesekhez tartozott a vádja. Nem fogok sosem meglepődni azon, hogy egy függő a leszokása közben és netán még után is elővesz egy-egy adagot, nem élünk idealizált világban és ha olyan könnyen menne a leszokás, nem lennének ennyire bűnözéshez kötve a fogyasztók. - Megesett. Régebben. - Mit játszuk a bolondját, a rendőrség hatvan százaléka tuti kóstolta már, én meg nem éppen olyan közegben nőttem fel, ahol ne került volna elő. - Tizenhat voltam, mikor az egyik barátom túladagolta magát, állítólag véletlenül. Az utcán találtam rá, egy kiborult szemetes mellett feküdt. Hívtam a mentőket, még meg tudták menteni, de nem sok híja volt. Ez egy elég erős pofon volt nekem, hogy irányt váltsak. - Lehetnék most én is Ezra helyén. Ahogy nézem a képességeit, bizonyára Ezra is ülhetne az én szerepemben, de az élet mégis úgy hozta, hogy ez így van. Elég vékony a határ, éppen ezért nem vetem meg azokat, akik belekerültek és nem tudnak kievickélni, holott szeretnének menekülni. Ellentétben az ilyenekkel, azokat viszont fellógatnám, akik ebből üzletet csinálnak és a gazdagabbaknál is gazdagabbra szedik magukat mások megkárosításából. - Mondd csak, Ezra, nem akarnád tisztára mosni a neved? - pillantok rá ismételten egy kissé lendületesebben. Bár hivatalosan most is tiszta, vagy közel az, de a nagybetűs életben mind tudjuk, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. - Engem nem érdekel, ha a minimum szintet tartani akarod - gondolok a főre, - de valljuk be, a letartóztatást követően azért elég nehéz lesz boldogulnod az életben. Segítenék elvarrni ezt a hülye szálat az életedben, ha hajlandó lennél tudatni velem azt, amiket a mindennapokban látsz, míg jössz-mész. - Nem kérek tőle plusz munkát, csak néha egy üzenetet. Kíváncsi vagyok a válaszára, mert sokat elárulna róla és a szándékairól, s mindarról, hogy mik a fontosak neki az életben.
Valami bölcsességgel jön nekem, ami túl nagyot mondónak hat az iménti gumis sztori után, de pontosan értem, hogy mire céloz. Igazából mind a ketten tudjuk, hogy mi van velem, én talán picit többet, de lazán kideríthetné a maradékokat is. Ő se mondja ki, én sem mondom ki, de mégis beszélünk róla. Mint egy rossz kódnyelv, amit csak a beavatottak ismernek. Áttérünk az anyag témára, ami valamiért mostanában minden beszélgetésemben legalább egyszer feljön. Kicsit úgy érzem, hogy mióta kiszálltam, azóta többször téma, mint valaha. Vagy csak a szervezetem hiányzik és keresem az olyan szitukat, ahol biztos felhozza, esetleg mindig erről beszélek. A szavaimra ritkán figyelek, bár most igen megválogatom őket. Lehet, hogy a cuccozás téma érzékeny lett nálam, a szervezetem meg sóvárog, mint egy jó függő és mindig előhozakodok vele. Ha elég lenen csak beszélni róla… mennyivel egyszerűbb lenne. Nem lepődöm meg a válaszán, ezt egy bólintással jelzem is. Nincsenek itt előítéletek, de valahol mégis számít a származás, ez pedig pont egy olyan téma. Sok csúnya esetet láttam már, egy olyat, ami engem is megrázott, de sose beszéltünk róla. Aston letette, nekem nem volt elég nagy trauma, hogy kövessem. Volt, hogy földön fekvőnek adtam oda a rendelését. Nekem sose volt feladatom orvost játszani, ha fizet, akkor fizet, ami azt jelenti, hogy a főnök kevésbé basztat, ez pedig elég volt nekem. Egy kis tea hiányozna csak és olyan lenne, mintha két barátnő beszélgetne a múltról. Mielőtt áttérnénk a fiú ügyekre inkább megmozdulok és egy viszonylag lehetetlen pozícióba rakva a lábaman dobom át azt az egyik karfán és így oldalvást ülök a széken. Ez a válaszom a szomorú meséjére. Neki az kellett, hogy megváltozzon, nekem pedig a börtön. Kérdőn nézek rá szinte villámszerű gyorsasággal. Hivatalosan nincs mit mosni a nevemen. Kiengedtek, integrálódok, pszichológushoz járok és munkám is van. Minden az ütemterv szerint megy és még kétes ügyekbe sem keveredtem, ami valljuk be nem kis mutatvány. Úgy érzem, hogy nem kell elmondanom meglepettségemet és a kérdésemet, hogy mire gondol, mert minden rám van írva. -Nem érzem nehéznek-pontosabban de, mert eléggé szokatlan ez az egész életvitel nekem, de alapból nem volt nagy munka, hogy kielégítsem az előírásokat, igaz a felét se én csináltam. -Vagyis legyek egy kurva besúgó-porolom le a mázat szavairól. -Még ha lenne is mitől tartanom – de ugye nincsen, mert senkinek nem kellek ennyi balhé után – akkor sem hiszem, hogy segítene rajtam, ha egy fekete zsarunak szórnám a hallottakat-állok meg egy pillanatra. -Nem mintha lenne mit-Hush eltűnése talán érdekelné, valamint az a másik munka is, amit ígértek volna, de végül lekapcsolták őket és utólag kiderült, hogy nem is baj, mert rábasztam volna. Talán igaza van arról, hogy engem mindig megtalál az ilyen és lenne mit mondanom. Egy-két ember akad is, akik néha elmondanák nekem bánataikat, de ők régi spanok és már így is túl sokan utálnak. -Ezt mégis hogyan képzelte el? -gúnyosabb a hangom és nem tudtam, hogy képes vagyok ilyen hangszínt produkálni. -Azt állítja, hogy tudja milyen ez a világ, akkor azt is tudnia kell, hogy azért ez nem így működik-pontosítok már higgadtabban. Nem akarok olyanná válni, aki célkereszt az alvilágban, mert bár nem vagyok a része, de az mindig az én részem marad, bármennyire is ellenkeznék. -Van egy tisztem, beszéljen vele, ő mindent dokumentál, azt a pár órát, amit meg nem, akkor hugyozni, vagy fosni vagyok, vagy pedig más felügyelete alatt vagyok – ergo munka, pszichodoki. Az a kis idő, amíg mostanság haza sétálok egyedül az meg had legyen már az enyém.
Mikor idejöttem, csak arra tudtam gondolni, hogy talán nyerhetek azzal, hogy felkeresem őt, végtére is nincs veszíteni valóm. Az alaphelyzet az, hogy jövök, aztán megyek anélkül, hogy bármi érdemleges is történne, eldumáljunk némi időt a semmiről és nagyjából ez a forgatókönyv mutatkozik meg. Haver, nem az első eset, hogy nem akarnak beállni mellém, pláne nem olyanok, mint Ezra. Ha minden olyan könnyen menne, talán nem vetemednék el idáig… Beszélnem bárkivel az legális, belehajszolnom őket abba, amibe nem akarják már egyáltalán nem, az már túlmutat a jogkörömön, úgyhogy Ezrával is kezdem elengedni ezt az egészet. Elmosolyodom a besúgó hallatán, ezt sosem értettem az emberekben. - Miért van az, hogy rendőrökkel társalogni, beszélni velük azt az emberek bűnnek érzik? Mi értetek vagyunk és mégis sokszor minket löknek el maguktól az emberek. - Akinek nincs félnivalója, az nem riad vissza tőlünk ennyire. Megértem, hogy ahonnan Ezra jött, ott zsarukkal dumálni halálos bűn, hogyne tudnám, de egész eddig azt állította nekem, hogy ő már kilépett, vagy legalábbis új életet kezdett. Már fogalmazom a válaszomat a besúgó szerepre, mikor csúnyán megüti a fülemet, ahogy kiemeli a fekete zsaru mivoltomat. Nem tudhatja, hogy ez elég kényes téma nálam, de azért nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy valamiért csak odarakta szándékosan azt a megkülönböztető jelzőt. Nem tudom, hogy miben számít az, hogy valaki fekete zsaruval kommunikál, vagy pedig fehérrel, de neki biztos igaza van. - Mert fehér jobb lenne? - Nem tudom szó nélkül hagyni, de talán jobb, ha csak elgondolkodik ezek és nem ad rá választ. Miután szemeim akaratlanul is szikrákat vetnek rá, tovább megyek és megint csak azt kell mondanom, eléggé bűzlik nekem itt valami. Nagyon próbál meggyőzni arról, hogy nincs miről „súgnia” nekem, én pedig már megtanultam, hogy nem mindennek kell hinnem, amit hallok. - Oké. - Igazából nekem az is részben jó, ha a tisztjével beszélek, bár korántsem annyira kifizetődő, mintha Ezrával tudnék megállapodni. Megértem, hogy ennek itt a vége, nem jött össze, sebaj, számítottam rá. Mély sóhajjal felállok a nyikorgó székről. Csalódottnak nem mondanám magam, inkább egyfajta elégikus érzés telepszik rám, hisz ezúttal sem jutottam előrébb. Még mielőtt lelépnék, egy cetlit húzok ki a zsebemből is hagyom ott az asztalán. Magántelefonszám. - Azért, ha meggondolnád magad - kopogtatom meg az asztalt, ki tudja, talán még jól fog neki. - Mindenesetre örültem, Ezra. Jah, Harrison amúgy üdvözöl, csak nem akartam ezzel indítani, mert az elég gáz - fordulok még meg felé, már sokkal lazábbra véve a figurát. Kétség kívül sokkal elviselhetőbb ember lehetek, ha nem a munkámat végezném még szabadidőmben is, ezt aláírom. - Vigyázz magadra! - teljes szívből kívánom neki, hogy minden rendben legyen. Nem akarok rosszat neki, többek között ezért sem erőltetem túl ezt a beszélgetést és távozok egy kicsit kellemetlenebb szájízzel ugyan.
Talán mert oda dugják a farkukat, ahova nem kéne. De ezt a véleményt inkább megtartom magamnak. Locsogtam én már eleget. Lehet inkább valamit kurva szarul csinálnak, ha már tényleg hullanak. Én biztosan feltudnék sorolni mindent, hogy miért kerültem oda, ahol vagyok, hol kúrtam el. Ha pedig nem basztam volna szét magam, akkor még annál is többet. Lehet itt takarózni azzal, hogy értünk vannak, miattunk teszik ki a belüket és sokszor hagyják is ott az utcán, de előbb saját háztájékon kéne körülnézni és nem lehugyozni azt. Nem a zsarukkal van a baj, hanem a korruptokkal, persze ez is nézőpont kérdése, mert a mély bugyrokban, pont azt a fajtát szeretik. -Az mindegy-vonom meg a vállam. Felőlem aztán húzott szemű is lehetne a barna bőréhez, fehér hajjal. Semmivel sem vagyok jobb nála csak azért, mert fehér lennék. Közel nem rasszista megszólalásnak szántam, az az ő baja, ha magára veszi. Ha lenne hozzá kedvem talán elgondolkoznék azon, hogy miért ez a legfontosabb abban, amit mondtam, de nincs. Inkább megemlítem Hector-t, ő biztosan nem fog olyat mondani, ami nem tetszik a fülének, vagy akármijének. Kijelentésére csak meghullámoztatom ujjaimat. Ezt biztos valami forgatókönyves szöveg, amit elkell mondani, mint mikor valakit őrizetbe vesznek. Fél szemmel azért ránézek arra a fecnire, lehet elkéne onnan raknom, még bajom lehet belőle. Felhorkanok a név hallatán. Bólogatok mintha én is üdvözölném. Ezer éve nem láttam a faszit, nem tudom melyikünk a bánatosabb emiatt. -Kösz-nézek egyenesen rá. Igazából meglepődöm, hogy ezt mondja, ezért is köszönöm meg. Annyit tud rólam, hogy egy ex bűnöző vagyok, mégis ezt mondja. Fura ez a világ.
Kezdőlap
Másnap támadt egy ötletem, pontosabban valami, amit talán annak lehet nevezni. Este beültünk egy sörre Harrisonnal, egy régi osztálytársammal és mesélt egy-két érdekes dolgot. Építőmunkásként dolgozik, sok mindent lát és hal, még több mindenről beszélget olyan személyekkel, akik rengeteg mindent tapasztaltak az életben, s ezek olyan hírek, amiket nem tudunk meg a tv-ből. Nem egyszer kaptam fel a fejemet egy-két történetére, mint ahogy tegnap is megtorpantunk kicsit Ezra O’Neal-en. 
