- ...mondja, figyel rám egyáltalán, Grimes? –a férfi a pozíciójától eltérő, meglehetősen minimalista asztalon támasztja meg ujjbegyeit, kísérletet téve afelől, hogy Desmond látószögébe dőlve felhívja magára annak egyértelműen másfelé kanyargó figyelmét. Mikor egy bő tíz perces késéssel, amit természetesen a New York-i közlekedés rovására írt fel, megérkezett, elsőként a monumentális asztalt, bár ez esetben annak hiányát mérte fel. Úgy gondolta, hogy magától értetődő, hogy a NYPD Nyomozóirodájának igazgatója, a szóban forgó Harrison is eleget fog tenni azon elvárásnak, miszerint a rangjának megfelelő volumenű bútorzattal látja el az amúgy tágas irodáját. Tévedett. Az újdonsült főnöke az első benyomása alapján nem tűnt kifejezetten nagyzoló embernek, noha, természetesen az érdemrendjei mintegy elengedhetetlen kellékként szigorúan az ajtóval szemközti falon foglaltak helyett, egészen pontosan a forgósszéke mögött, hogy biztos hátországként jelezzék, az előttük ülő szikár, ötvenes éveiben járó férfi hírét öregbítik. Nem volt ebben semmi meglepő, megvetendő meg végképp nem, hiszen Des jómaga is elkönyvelte magában, hogy minden bizonnyal ő maga se járna el másként, ha hasonló helyzetbe sodorná az élet.
- Őszintén?... –kérdez vissza egy futtában megejtett torokköszörülést követően. A karfán pihentetett alkarjaira támaszkodva tornássza feljebb magát ültében, derékból kihúzva a hátát vezetve tekintetét az ablakról amit, bár valószínűleg sokszor tisztítanak, megült már a városi por és szmog a férfira, ki enyhén felvont szemöldökei alól, ajkait préselve figyeli legújabb nyomozóját. – Egészen pontosan ott vesztette el az érdeklődésemet, hogy „poszttraumás stresszt feltáró pszichológiai kezelés” –vallja be mindennemű kertelés nélkül. Szeméből, testtartásából süt az ellenszenv, amit nem csak a téma, de ezáltal annak felhozója is kiváltott belőle. Pedig, valószínűleg meg merte volna kockáztatni, hogy talán ha nem is kedvelni, de tűrni fogja a férfi személyét, mint felette rendelkező főnökét.
- Nézze… Nem is annyira kezelés ez, sokkal inkább konzultálás. Ha alapul vesszük azt, hogy az elmúlt fél évben min ment keresztül, nem zárhatjuk ki a lehetőségét a betegségnek. Az eddigi munkaadója elmondása szerint nem esett át beszélgetésen arra szakosodott orvossal, így, hogy megbizonyosodást kaphassunk, elengedhetetlen, hogy kikérjük a NYPD szolgálatában álló pszichológus szakvéleményét –Harrison maga alá húzva székét diplomatikusan összefont ujjait az asztalára ejti, arcáról lerí, hogy ha van valami, amit ez esetben nem tolerál, az az ellenszegülés. Desmond csak elmosolyodik a maníros szigoron… nem ismeri még eléggé ahhoz, sőt, voltaképpen semennyire, hogy tudja, nála közel se elég egy kemény pillantás, és egy remekbe szabott monológ ahhoz, hogy a fülét-farkát behúzva meghunyászkodjon.
- Nem kell más véleménye ahhoz, hogy meg tudjam állapítani magamról, hogy jól vagyok –egykedvűen sóhajt fel, ölébe ejtett kezein a hüvelykujjak egymás körül keringenek már hossz percek óta, arra pedig a legkevésbé se mutat hajlandóságot, hogy ezt a tevékenységét mellőzze. Nem különösebben érzi magát feszélyezve, nem gondolja, hogy szorul a nyaka körül a hurok, de az, hogy szüntelenül a tulajdonába bocsájtandó szolgálati fegyver és jelvény felé pillantgat, elég nagy nyomatékot ad annak a nyilvánvaló érzésének, hogy menni szándékszik.
- Félreért –legyezi a levegőt eltessékelve a Desmond által mondottakat Harrison. – Ez nem azért van, hogy magának nyerjen visszaigazolást… mi akarunk meggyőződni arról, hogy a lehető legjobb, legstabilabb embert alkalmazzuk majd a nyomozóirodában –de legalább nem kertel, gondolja Des, ki meg is mosolyogja a férfiból kibukó egyenes szavakat. Rogers mindig csak ködösített, jószerint alkalmatlan volt arra, hogy nyílt lapokkal játsszon. Szeretett elhallgatni információkat, amiket máskor felhasználva sakkban tudta tartani az embereit. Desmond, ha valamit, akkor az újsütetű felettese őszinteségét abszolút pozitívumként könyveli el magában.
Nem szól semmit, csak a kiült szék kopottas karfáját szorítva áll talpra, mindvégig tartva a vele szemközt helyet foglaló férfi szüntelenül rászegeződő, kérdő tekintetét.
- Tán siet valahova?
- Nem különösebben, de azt mondják, hogy mindig a csúcson kell abbahagyni –rántja meg a vállát érdektelenül. – Márpedig nem gondolnám, hogy ennél jobban tudná még fokozni az élvezeteket, úgyhogy, ha ellenére van, ha nem, én most a távozás mellett döntenék. Feltételezem, önnek sincsen kedve sehova nem vezető vitát folytatni annak kapcsán, hogy van-e értelme a maga által pedzegetett kezeléseknek, avagy nem, így jelen esetben vegye úgy, hogy ettől próbálom megóvni. Ami engem illett, továbbra is osztom a véleményemet, miszerint ennek a maga által feszegetett gondolatmenetnek a végén csak sötétség van, de kardoskodjak bárhogy, nyerni nem fogok vele, úgyhogy, mivel úgyis ezt kérné nagyjából a mondandóm végeztével, holnap reggel magánál kezdek, hogy megbeszéljük a részleteket, és megadja a dilidoki számát –két lépéssel szeli át az eddig bitorolt szék és az asztal közti távolságot. Egy kósza pillanatig elidőzik a tekintete a fegyveren, amit rögvest fel is mar onnan, pont úgy, mint minden egyéb, számára kibocsájtott kelléket.
- Nem leszünk jóban, ha mindig ilyen öntörvényű lesz, Grimes… -Harrison hátát a szék támlájának vetve, annak nyikorgó hangjától kísérve pillant fel Desmondra, ki kellő gondot fordít arra, hogy a pisztolytokot, és a jelvényét elhelyezze az övén. Bajusza alatt somolyogva jelennek meg a halvány szarkalábak szeme sarkában.
- Nem is haverkodni jöttem –ha őt kérdik, nem is kívánt semmi okból kifolyólag a városi rendőrség szolgálatába állni, de ez vajmi keveset nyomott a latba, amikor meghozták a döntést. – És ha most megbocsájt, Főnök… -lezseren biccent egyet, a megnevezés, amivel a férfit illeti, legkevésbé se tiszteletteljes, annál is inkább közönyös, talán egy kissé gunyoros is. Hiába, nem volt, ki jó modorra nevelje.
A léptei sietősek, amivel elhagyja az iroda épületét, és egészen célirányosak, amikor betéved az utca túloldalán lévő, a vendégszámból ítélve felkapott kávézóba. Egy dupla pressot kér kevés tejjel, egy leheletnyi cukorral, még egy arcát szegélyező félmosolyt is villant a kiszolgálólány felé, mikor az átnyújtja a papírpoharas rendelést, és amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozik is. Az autója kormánya mögé ülve az anyósülés pohártartóját lehajtva helyezi el az italát, és beizzítva a motort már sorol is be a forgalomba. A Brooklyn híd ez idő tájt mindig forgalmasabb az átlagnál, de a rádióból bömbölő zene, és a kávéja társasága, nem különbül a kocsi lehúzott ablaka mellett elpöfögött cigarettája, amivel szokásához híven tilosban jár nem csak felesége, de volt kezelőorvosa szavai szerint is, kellően kikapcsolja ahhoz, hogy ne húzza fel magát, míg átküzdi magát a brooklyni hídfőig. Tősgyökeres brooklyniként kellően a fejében van annak térképe, így tudja, hogy melyik kerülő úton kell közlekednie ahhoz, hogy a nagy forgalmat megkerülve jusson el az általános iskola épületéig, amitől egy saroknyira teszi le a kocsiját. Az utolsó kortyot felhajtja, mikor ráfordul a gyerekek zsivajától hangos útra, a poharat pedig egy útszéli szemetesbe hajítja, kezeit pedig zsebében rejti el. A suli előtti tömegből ítélve jól számolt az idejével, és sikerült kicsengetéskor megérkeznie.
Szemei vadul pásztázzák a sok anyuka-kisgyerek párost, meg se ütközve azon, hogy csak nyomokban lehet kiszúrni egy-két vállalkozó szellemű apukát. Halvány, talán kissé szomorkás mosoly sejlik fel ajkain, mikor a tömegben kiszúrja a saját családját… Elnézi pár pillanatig, ahogy Zander boldogan fecseg az egyik, bár jobban mondva talán az egyetlen barátjával, és csak akkor szegődik valamivel közelebb, mikor az útjaik elválnak. Nem hívja fel magára a figyelmet, és voltaképpen nem is szükséges, hiszen a fia mindig is arról volt híres, hogy virgonc kis manó révén érdeklődve pásztázza a környezetét, ezáltal nem is telik bele sok időbe, míg kiszúrja Desmondot a sürgősen távozó, gyereküket maguk mellett vezető anyukák között.  
- Apa! –kurjantja el magát éles, csicsergő hangon, anyja kezéből kitépve magát pedig állórajtot is vesz, hogy futtában torpedózhassa le a férfit, ki grimasszal ugyan, de annál boldogabban kapja fel a gyerkőcöt. Erősen öleli magához, legalább olyan elánnal, mint ahogy a kisfiú fonja karjait a nyaka köré. Ujjai a sötét tincseket, tarkóját simítják, puszit nyom az arcára, mikor lehetősége nyílik arra, hogy kissé eltávolodhasson tőle.
- Te sózsák! Mivel etet téged anyád az utóbbi időben, hm? –csipkelődik szórakozottan a kisfiúval, akit egészen addig nem tesz le, míg az hajlandóságot nem mutat arra, hogy újból a saját lábaival érzékelje a talajt. – Gyere, menjünk vissza anyához –lapogatja meg a hátát, vállán tartva a kezét, hogy még csak véletlen se keveredjen el a tömegben. Elvégre tudja, hogy hogyha valaki, akkor a fia a legalkalmasabb erre.
- Szia –óvatos, enervált mosollyal pillant Madisonra, mikor elé érnek. – Remélem nem bánod, hogy eljöttem. Most végeztem a megbeszéléssel az új főnöknél, és hát gondoltam… miért ne? –ritka alkalmak egyike az, amikor Desmondot azon lehet érni, hogy nem találja a megfelelő szavakat. Mostanság ezek rendre akkor történnek meg vele, mikor feleségével próbál valamilyen módon szót érteni.
- Van tervetek mára? –érdeklődi mindkettejüktől, kíváncsi tekintetével sokkal inkább a fia övéire emlékeztető barna szempárját keresi, mint Mandy jeges kékjeit. – Szeretnék veled beszélni valamiről… -a bizalmas, szándékosan elhalkított toldalékot viszont már egyértelműen feleségének címzi, ekkor már egyértelműen a nő vonásait szemléli.

Nem tett rossz lóra az, aki Desmond felett a „csapnivalóan rossz családapa”jelzővel ítélt, és őszinte, saját igaza mellett teljes vállszélességgel kiálló ember lévén ő maga is így viseltetett az ezen a poszton betöltött szerepe iránt. Negyvenhárom éves férfi létére három gyereket tudhat a magáénak –ez egy általános élethelyzetben, egy teljesen standard amerikai családban meglehetősen szép és ildomos statisztika. Mindehhez, ha a hollywoodi filmekben látott sémát követjük, tartozik egy kertes ház gondos virágágyással, takarosan vágott gyeppel. A garázsajtó felett kosárpalánk, az udvar egészén szanaszét hagyott gyerekjátékok biciklitől a sportok mindegyikét képviseltető labdákig. A ház szívében, a konyhában kertvárosi, szeretetteljes, virgonc, ugyanakkor, ha kell szigorú családanya, a különböző helységekben vad tinédzseréveit élő, züllő fiatal fiú, éppen csak kamaszodó, nőiességét felfedező, és ennek a kalandnak minden pontját kiélvező, középsőgyerek-szindrómás lány, és anya kedvence, a legkisebb lurkó, aki egy mosollyal és a két szép szemével megveszi magának a cseppet sem részlehajló, és abszolút nem lekenyerezhető szülőpárost. Azt a szülőpárost, aminek tisztes férfitagja hűen tartja magát ahhoz a társadalom által is elismert feladványhoz, miszerint ő az abszolút pénzforrása a családnak, mégis, hiába a munka, a karrier, odaadó és mindig elérhető apafigura a három gyerekének.
Desmond életének forgatókönyvét azonban nem idealista képeket ringató, sikerfilmek megálmodói írták. Három gyerek, három különböző anya… csodával határos, hogy kettő mellett a sajátos módján, de elkötelezte magát. A legtöbben még ennyit se jósoltak nekik. Volt, aki nem tett volna többet öt pennynél a közös jövőjük sikerességére –és feltehetőleg még ezt a mennyiséget is sajnálta volna. Mások már azon is meglepődtek, hogy a leánykérésig eljutottak. Az, hogy egybe is keltek, és nem sokra rá érkezett a gyerek, feltehetőleg senki fejében nem fordult volna meg, és talán utólag visszagondolva ők sincsenek ezzel másként. Visszagondolva legalábbis Desmond egészen érthetetlennek tartotta, hogy mi az, ami Madison-t marasztalásra késztette… hiszen morózus, kifejezetten kezelhetetlennek vallott személyiségét gyakran még felesége se tudta kordában tartani, noha kétségtelen, hogy ezen a fronton senki más nem jeleskedhetett olyan kimagasló eredménnyel, mint a nő. A férfi azonban hajthatatlanul rátarti és csökönyös, és ami talán a legrosszabb, kifejezetten szegényes érzelmi intelligenciával bír.
Mégis, a saját nézeteivel és elveivel is szembe menve az arcára van írva az öröm, a boldogság, mikor a fia vékonyka karjai a nyaka köré fonódnak, és úgy szorítják, mintha soha nem kívánnák elengedni. A csokoládébarna, mosolygó lélektükröket pillanatokig lefedi szemhéjaival és csak élvezi azt a megfellebbezhetetlen szeretetet, amit Zander mindig, töretlenül tanúsított irányába. Valahol a szíve mélyén maga is tudja, hogy soha nem érdemelte ki azt, hogy a gyereke minden átejtés ellenére is ennyire odaadó imádattal legyen irányába, mégis elnyomja magában az ezáltal támadt keserűséget, és csak élvezi a hosszúvá nyúló másodperceket, mindaddig, míg a kisfiú le nem fejti róla a kezeit.
Nehezére esik, mégis a tőle telhető legjobbat nyújtja, mikor felesége elé érve ajkait mosolyra kanyarítja. Szegényes, kicsit csalfa, leginkább hamiskás, de legkevésbé se igazi és őszinte… Madison személye egészen idegennek hat számára, pont, mintha egy láthatatlan burkot vont volna maga köré, hogy azt a férfi még csak áthatolni se tudja. A hűvösség, amivel egymást üdvözlik, kés a szívbe, a felé szegezett kérdéssel pedig még facsar is egyet rajta… A szája szélén megült görbület szomorkásan fittyen lejjebb, bólintva egyet elismeri a vereséget abban a viadalban, ami még igazán kezdetét se vette.
- Én is örülök, hogy látlak titeket –egyértelmű a többes szám, jelentőségteljes pillantását csak futtában mélyeszti a nő fagyos tekintetébe, mert onnan tovább is vándorol, vissza a fiára, mikor ő kerül a téma középpontjába. Az egyetlen, akiről mostanában két percnél többet képesek beszélni. Félő, és Desmond tartja is a gondolatot, hogy talán Zander az utolsó mentsváruk, talán ez a virgonc kis kópé tarthatja össze a széthullott kapcsolatukat.
- Valóban? –kérdez vissza terebélyesedő vigyorral, mikor ujjai a puha, sötét tincsekbe fúródnak, és többet nem is képes hozzátenni a gyereke csapongó kifejezésmódja végett. Valahol mindig csodálta, éppen, mikor nem fárasztotta, hogy milyen hiperaktivitásra képes a legkisebb Grimes.
- Mindenképp –biztosítja először Zandert töretlen mosollyal, kinek várakozó pillantása lyukat égetett az arcába, majd csak aztán szögelli zavaros tekintetét Mandy arcára. Feszélyezett hangulattal néz elébe az elkerülhetetlennek, gyomrát, alapjaiban véve is instabil idegeit lassan, de biztosan megüli a türelmetlenség. Amennyire tart a neje reakciójától, pont annyira túl akar esni rajta…
- Úgy tudtam, hogy a fagyi mindig csak azoknak jár, akik jól viselkedtek. Márpedig egy valaki most biztosan akad, aki zokszó nélkül kiosztana nekem egy fekete pontot –húzza el kelletlenül, ugyanakkor játékosan a száját utalva a nemrégiben faképnél hagyott főnökére, akivel a viszonya már most kellően barátságtalan ahhoz, hogy már előre kárörvendjen az igazgatónak okozott fejfájásokon. Nem lehet elmondani róla, hogy előszeretettel feszegeti a határait, hiszen mindig azokon túl tevékenykedik… az egyetlen, ami menti az irháját, hogy mindentől függetlenül a munkájában megvétózhatatlanul a legjobbak egyike, és nagy veszteséggel járna, ha kiadnák az útját.
Örömmel veszi, ahogy a gyerekpracli a sajátjába csúszik, szeretetteljes mosollyal sandít le a fiúra, akivel minden bizonnyal madarat lehetne fogatni a tudattól, hogy csekély kilenc éve alatt talán első alkalommal az apja is velük tart a játszótérre.
- Add csak ide… -kocogtatja meg Zander vállát, és eltulajdonítja a táskáját. Míg hátára penderíti az indokolatlanul súlyos puttonyt, és kezét újból felé nyújtja, nem szalasztja el a lehetőséget, hogy ne nézze meg felesége profiját, arcának erős, és határozott, mégis lágyan nőies vonásait. Igaznak kell lennie annak, hogy az ellentétek vonzzák egymást… más kérdés, hogy meg is tudják-e tartani a másikat?
Egészen kellemes melegség tölti el, és az nem csak a langymeleg napsütésnek köszönhető, annál is inkább az egészen idillinek tetsző családi pillanatnak, amit mindaddig elköltenek egymás társaságában, míg Zander ki nem szúrja magának újdonsült kompániáját. Magára maradt kezével hátralökve bőrkabátja szárnyát rejti el kézfejét nadrágzsebében, békés mosollyal nézve az újbóli egymásra találás örömét, amivel a két kisfiú összepacsizik. Egészen a felesége megszólalásáig tartja rajtuk a szemét, csak a cselekvésre szólító szavak végett sandít a nő irányába.
- Ahova szeretnél –önálló preferencia híján bízza rá a döntést, és nyomában ő is elindul az említett pad felé. Kibújtatva vállát a hátizsák pántjából helyezi el azt a padon, és leül mellé. Madisonnal pont olyan távolságot tart, amin belül még esélyük nyílik a bizalmas beszélgetésre, de az nem túlontúl közeli.
- Meglepően jól? –kérdez vissza, torkából halk nevetés szakad fel. Mindig relatív, hogy mi a „meglepően jó”. Ahhoz mérten, mikor hónapokkal ez előtt csövekkel tűzdelve gépekre volt kötve, a nemrégiben leharcoltnak tetsző fizikuma is meglepően jó volt. – Te viszont gyönyörű vagy… mint mindig –őszinte szavait egy mosollyal lágyítja, efelől pedig meg is győződik, mikor a tervezettnél hosszabb ideig legelteti rajta a szemét.
Kérdése nyomán vonásai gondterheltté válnak, tekintetét lesütve fordul vissza a gyereknevetéstől hangos tér irányába. Nem gondolta ki előre, mit fog mondani, hiszen spontán ember gyanánt a rögtönzésben hitt… a téma mégse adja könnyen magát.
- Tessék? –kapja vissza a fejét, homlokát ráncolva szemöldökei értetlenül szaladnak össze. – Nem… Nem! Félreértesz! –a feleségében támadt aggodalom váratlanul éri, hiszen mindvégig biztos volt abban, hogy ha valaki, akkor Ő lesz az, aki elő fog hozakodni a válás kérdéskörével. Most mégis a kifejezett aggályai, mint halványan pislákoló fénycsóva bukkannak fel a sötét alagút végében, ami a kiutat sejteti a tanácstalanság állapotából. Feltéve, ha a téma, amivel előhozakodni kíván, nem zárja el végleg az utat.
Gyötrődve sóhajt, mikor szemeit újfent a játékok, és a közöttük nevetgélve futkorászó Zanderen állapítja meg. A zsebéből a keze ügyébe került matt fekete zippo gyújtó fedele ütemesen csattog fel-le hüvelykujja alatt. Elmondhatatlan kényszert érez, hogy a mellkasának feszülő cigarettásdoboz után nyúljon, de megállja a késztetést, már csak a környezet végett is, így csak az öngyújtóval való játszadozással kívánja oszlatni a feszültségét.
- Tudom, hogy volt egy egyezségünk közel négy éve, és tartottam is magamat hozzá, de… -tanácstalanul rántja meg a vállát, ajkait nedvesítve kattintja újból fel és le a S.W.A.T felirattal ellátott öngyújtó tetejét. - …vannak dolgok, amiket bárhogy is szeretne az ember, nem tud kikerülni –próbálja felvezetni mintegy időnyerés céljából. Kényelmetlenül fészkelődve dől előre, térdein támaszkodva meg hol a cipőjének orrát, hogy a horizontot kémleli.
- A napokban megkeresett az austini gyámhivatal, Hunter ügyében –nem tudja, milyen érzelmeket vált ki a név a feleségéből, de nem is pillant felé, hogy arról meggyőződjön. – Az anyja magukra gyújtotta a házat… soha nem volt teljesen beszámítható az a nő, de úgy tűnik, hogy most vesztette el teljesen a kapcsolatot a külvilággal. Kiszabadultak, de Maya-t elmegyógyintézetbe zárták, és… tudod, Hunternek nincs senkije rajtam kívül… -úgyhogy, mint törvényes gyámja, mostantól az én felelősségem, gondolja magában, de a szavak, bárhogy is kívánja kikényszeríteni, nem jönnek a szájára, így csak abban reménykedik, hogy Madison lesz az, aki elébe megy a továbbiaknak.

Egészen simogatóan hatnak a kora tavaszi nap bátortalan, mégis édesen langymeleg sugarai, ahogy megmártóztatják az éppen csak ébredező természetet, a bimbóikat, leveleiket nyitogató fákat, a nyiladozó virágokat. Az évnek ezen időszakában azonban nem csak a környezet az, ami újraéled, annál is inkább az embereken lehet látni a szürke téli időjárás okozta melankólia oszladozását, amint az általános jókedv és derű kerekedik felül nem csak a gyerekeken, de a felnőtteken egyaránt. A vígan trillázó madarakkal egyidejűleg tölti be a város zajától elszeparált teret a játszadozó kölykök által elejtett dallamos nevetések hada, szüleik pedig kisebb-nagyobb csoportokba verbuválódva ejtenek beszélgetést a komfortzónából válogatott témákban, legyen szó iskoláról, munkáról, a gyerekeikről, vagy magáról az időjárásról. Itt egy kicsit mindenki kikapcsolódhat, elszakadhat a napi teendőktől, hagyhatja, hogy a friss levegő a bőre alá férkőzzön, hogy az felrázza, jobban, mint egy erős, fekete kávé a sötét iroda egy rejtett zugában, ahonnan csak epekedve sandíthat ki a fényárban úszó utcákra, várva, hogy leteljen a munkaideje.
Ha mindenféleképpen választania kéne, feltehetőleg ő is a tavaszt hirdetné ki kedvenc évszakának. Nagy általánosságban nem foglalkoztatják az ilyen témák, annál is inkább teljes mértékben hidegen hagyják, és rendre gunyorosan horkant, ha esetleg a kedvenc kávézójában összeült hölgykoszorú –mert ilyen mindig akad, bármely órában is szegődjön be egy erős feketéért- egyik felettébb elmés tagja hasonló, kézzel meg nem fogható kérdésben kíván eszmecserét futtatni. Mindig is érdektelen volt az őt legkevésbé se foglalkoztató ügyekben, azokat, ha tehette, egy szóval, vagy egy kurta félmondattal le is zárta, és ezt mindaddig űzte, míg a másik fél nem vette a lapot. Most mégis, ahogy elnézi a játszótérre szaladó Zandert, ahogy összemosolyog a barátaival, valamint az arcát, tarkóját, kabátja alól kitetsző bőrét érő, kellemesen simogató napsugarak, az egész helyzet teremtette békesség és boldogság képes lenne azt mondatni vele, hogy igen, valószínűleg a tavasz a kedvenc évszaka.
Ha tehetné, belelazulna a körülmények okozta derűbe. Hátraszegné a fejét, lazán keresztezett lábaival kicsit lejjebb csúszna a padon, hogy lapockája találkozzon a háttámlával, az égnek tartott arccal pedig hagyná, hogy a nap kibontakoztassa jótékony hatását. Egy idő után megszabadulna a bőrkabátjától, miután az megszívta magát a meleggel, tovább nyújtózna ültében, és lehunyt szemmel hallgatná a körülötte történő eseményeket. Ezek a fejében született tévképzetek egy pillanatig el is feledtetik vele érkezésének valós célját, ezáltal annál kellemetlenebbül éri a felismerés, miszerint nem kerülgetheti tovább a forró kását, bárhogy is kívánna szabadulni tőle.
Madison nevetésére újból felé fordul, kifejezéstelen arccal figyeli, ahogy neje szeme sarkában felsejlenek az apró nevetőráncok, majd zavart mozdulattal a haja után nyúl. Végül Desmond is elmosolyodik, nem túlzón, éppen észrevehetően.
- Tudod, hogy nem szoktam hazudni –túlozni talán igen, hazudni viszont soha. A legtöbben ezt alá is tudnák támasztani. Soha nem tett kísérletet arra, hogy egy másik személy lelkivilágának megőrzése érdekében visszafogja magát a véleménykifejtésében. Túlontúl büszke ember ahhoz, hogy bárki miatt is meghunyászkodjon. Előfordul ugyan, hogy a saját érdeke értelmében túlkapatja az esetleges dicséreteket, kiváltképp, hogyha a munkájában a biztos információszerzés végett úgy adódik, hogy édesgetnie kell bárkit is a hasznos szavakért. Felesége esetében azonban soha nem volt szükség erre a praktikára. Még akkor is gyönyörűnek látta, és ezt nem is győzte hangoztatni, mikor nem sokkal több mint kilenc évvel ezelőtt, szokásához híven késve megérkezett a szülészetre. Madisonnál egy bevetése közben indult meg a szülés, csak az intézménybe való visszaérkezésekor vette észre, hogy a telefon súlyos számot, közel húsz nem fogadott hívást mutat. Mikor visszahívta, anyósa jelzett vissza a vonal túlsó végén, ellátva a szükséges paraméterekkel. Mire odaért, tetőtől talpig fekete szolgálati ruhája az izzadtság végett teljesen a testére volt simulva. Egy nővérke várta, műtős köpenybe bújtatta, aztán eresztette csak be az akkora már órák óta vajúdó feleségéhez. Azóta is élete legcsodálatosabb napjaként tartja számon, és azóta is csodaszépnek tartja a feleségét, legyen bármilyen viharvert is a külseje az adott pillanatban.
- A szekták már csak ilyenek… -sóhajtja, arcán átfut egy teljes értékű, legkevésbé se leplezett grimasz. Soha nem volt fanatikusa a hitnek, a vallásnak, de nem ítélte el azokat, akik igen. Közel fél éve azonban gyökeresen megváltoztak a feléjük táplált érzelmei… mióta az Atya által vezetett vallási szekta egy embere sortüzet intézett felé, a repeszek pedig mellkasába fúródva addig soha nem tapasztalt közelséggel lökdösték a halál torkába, ahonnan az életéért küzdő orvosok több alkalommal is visszarángatva maradásra bírták, meglehetősen sarkos véleménnyel viszonyul bárkihez, aki a közelében akárcsak Isten nevét is a szájára veszi.
Hiába a kellemes, közel húsz fokos meleg, a kettejük közti tér pillanatokon belül válik fagyossá, ahogy, még ha bátortalanul is, de megtalálja nem csak a hangját, de a megfelelőnek ítélt szavakat is. Tudja, hogy ebben a helyzetben nincsen jó, csak kevésbé rossz, és ő törekszik a lehető legtapintatosabb lenni, még úgy is, hogy ebből nem kerülhet ki jól, hogy a szájából kibukó mondatok nem csak, mint egy útnak eresztett kavics fogják felverni a feszített víztükröt, hanem egyenesen pusztító orkánként fogják összekuszálni az örvénylő hullámokat.
Kiéleződik a csönd, a feszültség, és csak arra vár, hogy ezt Madison törje meg.
- Igen… -bólintja is a választ a helyesléssel egyidejűleg. Nem akar, és különösebben nem is mer egy futóidejű oldalpillantásnál többet a felesége felé sandítani, annál is inkább mered maga elé, míg kezében egy másodpercre se torpan meg az öngyújtó fedele.
- Tudom… -feleli elhaló hangon. Leszegett fejjel dől előre, könyökével a térdén támaszkodik. Ez nem az a fajta bűnbánás, amit azért szokott tanúsítani, hogy annak őszinte látszatát ideig-óráig fenntartva próbálja elhitetni nejével, valóban bánja, amit tett, még ha megközelítőleg sincs így. Most valóban mardossa a bűntudat, a ténye annak, hogy megint sikerült nagyobb fába vágnia a fejszéjét annál, amit valóban el is bír a penge.
- Igen, miatta! Miatta is… -egészíti ki, és sértett büszkeségét csak azért nem védi ennél harsányabban, mert tudja, hogy jelenleg nincsen nyeregben. Annál is inkább ő az, akinek a kengyelbe szorult a lába, és a ló csak tehetetlenül rángatja maga után… Különösen, hogy Mandy-nek minden kétséget kizáróan igaza van, és azt egy pillanatig se kívánja vitatni. Szánt szándékkal választott nyilvános helyet ahhoz, hogy mindezt bevallja neki, hátha így nem kell benevezniük a „ki tud hangosabban kiabálni” játékba, és amennyire lehet, kellő megfontoltsággal és higgadtsággal tudnak viseltetni a téma iránt.
Zander említése nem várt fordulattal kecsegtet számára. Mert ha van valami, amit nem vett számításba az valóban az, hogy a fiuknak miként fogják tudni mindezt felvezetni, beadagolni. Arcát tenyerébe temeti, ráncba szedett homlokát dörzsöli, mígnem ujjai továbbfutnak járomcsontjára, állkapcsára, ahol érintése nyomán felserceg gondosan vágott szakálla. Kemény vonásain a gondterheltség látszata erős, és egyre inkább felülkerekedik rajta, míg figyelmesen hallgatja felesége szavait.
- Nem tudom, hogy mit hittem! –hangja a vártnál erőteljesebb, de közel se kiabál, ökölbe szorított keze a térdén csattan. – Ösztönből cselekedtem, és azt tettem, amit jónak láttam. Tudom, hogy hibáztam, hogy sok mindent tettem fel ezzel kockára esztelenül, viszont ha most levered rajtam se lesz más a helyzet, Madison! Lehettem volna okosabb, felelősségteljesebb. Hívhattalak volna, sőt, tudom, hogy meg kellett volna beszélnünk, hogy nem lett volna szabad nélküled döntenem. De nem tudtam, nem láttam előre, hogy mit reagálnál, így, hangozzon bármilyen felelőtlennek is, megpróbáltam kivédeni egy olyan forgatókönyvet, amit én esélyesnek találtam a helyzetünkre való tekintettel –nem szabadkozik, és nem próbálja meg tisztára mosni a nevét, hiszen arra semmi esélye sincsen, így, mint mindig, az őszinteséget választja, annak ellenére is, hogy a gondolatmenet, amit felvázolt, hülyeség és valahol talán még gyerekes is.
Csönd… Még ha az csak részleges is, elvégre a madárcsicsergés és a gyerekek önfeledt kacaja egy pillanatig se hagyott alább, nyomasztja a vitájukban beállt szünet. Erős ujjai között feszülten jár a zippo gyújtó, néha meg is gyújtja azt, és figyeli, ahogy a gáz hangjával kísérve fellobban a kékes fényű láng. Egészen addig űzi ezt a játékot, míg Madison megtalálja az utat, hogy miként folytassák.
Felegyenesedve, összevont szemöldökei alatt kérdőn pislogva felesége felé ismétli el magában az utasítást. Sok mindenre számított, de arcának meglepett ábrázata sugallja, hogy talán erre a legkevésbé.
- Ahogy jónak gondolod –egyezik bele, és jobb lábát lezseren keresztezve a balon dől hátra a padon. A mély levegő, amivel felszívja tüdejét, magával hozza a nyíló virágok illatát, a tavasz sajátos aromáját.
- Nem akarom kivonni magam a felelősség alól, Mandy –vallja be nem kevés eltökéltséggel a hangjában. – Az én kölyköm. Talán annyi jóérzést a részemről még te is feltételezhetsz, hogy nem hagynék Rád mindent –a pofon említésére pedig nem is reagál, és tudja, hogy nem is lenne érdemes. Mert szinte biztos benne, hogy a felesége nem beszél csak úgy a levegőbe, és képes lenne rá, ahogy annak is tökéletes tudatában van, hogy ő pedig rá is szolgált.
Lábfejének feszült mozgatásával csak akkor hagy fel, mikor váratlanul felpattan a padról. Előrelépve körülhordozza tekintetét térkamerák után kutatva, és, bár a közelükben nem lát egyet se, biztos abban, hogy hogyha rá is gyújt, a kibocsájtott büntetést ki fogja tudni fizetni, ha végül mégis lencsevégre kapnák. Azzal soha nem volt probléma, hogy ne lenne miből. Így, ha felesége rosszallja is, öntörvényűen beletúr kabátjának belső zsebébe, onnan pedig egy doboz piros marlborot vadászik elő, rejtekéből pedig egy szálat húz ki. Miközben a fellobbanó lángba mártja annak végét, visszafordul a nő felé.
- Tudod, nekem se ez hiányzott a boldogságomhoz… -keserűen nevet fel, visszatornászva a dohányt annak addigi helyére. Míg beszél, ajkai között vígan kanyarog ki az első slukkból a tüdejében maradt füst, és már emeli is újból a cigarettát, hogy mélyet szívjon belőle. – De ha helyteleníted is a módját, meg kell értened, hogy miért tettem azt, amit. Ha megbeszéltük volna se lenne könnyebb most a helyzetünk, csak tisztességesebb lett volna a részemről… De képtelen lettem volna a továbbiakban arra az inkompetens gyámügyre, főleg arra a kettőre, akik a tiszteletüket tették nálam, a későbbiekben pedig a vakszerencsére bízni a srácot. Nálad kevés ember tudhatja jobban, hogy hogy járnak azok az állami gondozásban lévő tizennyolc év felettiek, akikről már mindenki lemondott, és akik akkor se kellenének senkinek, ha utánuk hajítanák őket –a legtöbbjük, mikor kikerül a rendszerből, az utcán köt ki. Nincs semmijük, nincs senkijük. Nem tudják megtalálni a helyüket a munkaerőpiacon, nem akarja őket foglalkoztatni senki, nincs bevételük, amiből a lakhatásukat képesek lennének finanszírozni. Sokuk bűnözésbe kezd, hogy teljen némi kajára valamiből, és csak idő kérdése, hogy holtan találjanak rájuk. Egy ilyen jövőképnek semmi esetre se kívánta kitenni a fiát, és ha úgy adódna, újból így döntene, kelljen bármilyen vitát is megvívnia a feleségével.

Az anyja mindig is szerette. Nem volt különösebben erősakaratú nőnek mondható, annál is inkább ő volt a dolgos házitündér a veszettül apró házukban, aki még a vészterhes időkben is igyekezett őszintének tetsző mosolyt erőltetni az arcára avégett, hogy ha magát nem is, legalább a gyerekeit nyugalomra bírja. Hogy abból, hogy nincs miből ételt tenni az asztalra, ők ne érezzenek semmit. Élete során számtalanszor kellett meghunyászkodnia, emberi becsületét kockáztatnia azért, hogy a két gyereke, Desmond, és a húga, Emily minden körülmények között szükséges mennyiségű ételhez jussanak, és ne kelljen azt hallania, hogy egyik-másiknak elégedetlenül korog a gyomra, még ha azt nem is merték magukra vállalni. A szomszédság eleinte a segítés szándékával viszonyult a Grimes család felé, mikor tudomásukra jutott, hogy Simon Grimes-t eltanácsolták az egyetlen munkahelyről, ahol képes volt dolgos emberként helytállni. Iskolázottság híján nem futotta többre az építőmunkás szakmánál, de amíg volt, ki pénzt utalt a számlájára, addig nem panaszkodott egy szót se. Lábra állni viszont nem tudott… nem akadt olyan cég, aki fenntartások nélkül tudta volna alkalmazni: többen rossz szemmel nézték, hogy nem volt képesítése, hogy nem futotta többre nyolc általánosnál. Mások a lakhelyét kifogásolták, a tudatát annak, hogy miféle társaságok uralják Brooklyn azon, az átlag ember által bölcsen elkerült részét. Tartottak attól, hogy ő is egy lehet közülük, még annak ellenére is, hogy ránézésre is meg lehetett állapítani, nála jámborabb ember aligha van a Földön.
Ideig-óráig a kedves szomszédokhoz fordultak segítségül, akiket szintén nem vetett fel a pénz, de nem viszolyogtak attól, ha ki kellett segíteni az embertársaikat. Ha pénzt nem is mindig, ételt annál többször tudtak biztosítani nekik. Az anyja soha nem tudta azt őszinte örömmel az asztalra tálalni, mivel maga is tudta, a környezetük egyre inkább lenéző és elutasító velük szemben. Többször összeveszekedtek a férjével, néha a zárt ajtók mögött, azzal a céllal, hogy a gyerekeik ne hallják –de, hallották-, néha pedig, mikor már belefáradtak a nincstelenségbe, a tehetetlenségbe, a közvetlen közelségükben förmedtek egymásra. Desmondot mindig furdalta a lelkiismeret, hogy ő, addigra már tizenhárom évesen nem tudott mit tenni annak érdekében, hogy segíteni tudja a látszólag is egyre a mély felé zuhanó szüleit. Rossz érzés kerítette hatalmába akárhányszor az apja titkolózva a garázsba szegődött, és onnan naphosszat nem bukkant elő. Tudta, mikor az életszínvonaluk ugrásszerű növekedésnek indult, hogy ez nem jótétemény, annál is inkább Simon az alvilággal való lepaktálásának köszönhető honorárium. Soha nem örült a pénznek. Elutasító volt az új taneszközeivel, ruháival szemben, jószerint visszakönyörögte volna az egyszerű mirelit kaját a sült hússal és zöldségekkel szemben, ha cserébe nem kellett volna végignéznie azt, ahogy az apját apránként felőrli a mocskos gépezet. Ha nem lett volna olyan türelmetlen, ha egy kicsit várt volna, talán talált volna tisztességes munkát… akkor talán nem kellett volna Desmondnak a férfi élettelen tekintetével farkasszemet néznie, ahogy a vérébe fagyva feküdt a garázs mocskos kövén. Mint utólag megtudta a végrehajtó férfiaktól, elúszott az ügyleteivel, amiket teljesíteni tudott, kockázatos, nem jó minőségű munkaként voltak számon tartva. Több veszteség volt benne, mint haszon, így a Nagyfőnök megszabadult tőle, mielőtt nagyobb kárt okozna.
Rajongásig imádta az apját, pont úgy, és pont olyan szükségtelen odaadással, mint ahogy Zander viseltet iránta. Jó ember volt, aki szenvedett azért, hogy a családját biztonságban tudja, a port pedig rajta verték el emiatt. Halála után számtalan férfi járt-kelt a házukban, és mindet, teljes szívéből utálta. Nem volt mind rossz ember, bár legtöbbjüket nem a tisztes szándék vezérelte, de mindvégig úgy gondolta, hogy az apját senki nem fogja tudni pótolni. Az egyetlen, akiben nem volt kételye, aki egy apa-pótlékká lépett elő a számára, az a körzeti ifjúsági ház egy alkalmazottja volt. Ő oltotta el a szívében lángoló tüzet, a gyűlöletet, amit addigra mindenki felé tanúsított. Ő segített neki az iskolai feladatokkal, ő tanította meg olyan dolgokra, a barkácsolásra, a ház körüli teendőkre, amire az édesapjának kellett volna, ő fejlesztette a baseball tudását, és tette a legjobb játékossá a környéken. Már akkor sejthette volna, hogy nem kellett volna megbíznia benne…
Sokáig félt, hogy hogyha ő odáig jut, vajon milyen apa lesz belőle. És talán ez a félelem, a kételyek, a fiatalkorában ért rossz tapasztalatok szülték azt a helyzetet, hogy az életének talán legfontosabb területén nem egyszer, ellenben háromszor megbukott. A látottakkal és tapasztaltakkal szemben nem rossz ember… a hibái azonban, bármennyire is kívánja őket helyrehozni, talán végérvényesen megbocsáthatatlanok.
- Ne csináld, Mandy… -már-már könyörög elhaló hangon, fejét ingatva veti hátát a padnak, aminek festett anyagával találkozva halkan nyikordul meg bőrkabátja. Ujjai, noha már elernyedtek, most újból tenyerébe szegeződnek, körmei félholdalakokat vésnek nem csak bőrének felső rétegébe, de majdhogynem húsába is, ahogy Madison szavait hallgatja. Lehunyt szemeinek sötét vásznáról kívánja leolvasni a felesége által előhozott tényekre a megfelelő választ, de nem pislákol rajta más, csak egy szó: Tudom. Bármennyire is kívánta még maga előtt is tagadni, tizennyolc év bűntudat áll a háta mögött. Próbált megfeledkezni Hunterről, hogy azzal is elviselhetőbbé tegye az annak idején meghozott döntésének súlyát, de nem sikerült. Mert nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna arra a kisfiúra, akit évente látott, és anélkül cseperedett fel, hogy ő ebből bármit is komolyabban érzékelt volna. És, bár gondolatai közé mindig beférkőzött, mégis mindig azt remélte, hogy többé nem kell vele találkoznia. Hogy majd, tudván, hogy okos fiú, megtalálja a helyét a nagyvilágban, sikeres lesz a szakterületén, hogy megtalálja a szerelem, és egyszer, mikor gyereke lesz, jobb apa lesz annál, mint amilyen ő valaha is volt, vagy amilyen valaha is lesz… Az élet azonban nem úgy osztotta le a lapokat, ahogy remélte.
- Tudom… -böki ki végül egyenesen, és, bár végül sok mindent szeretne felhozni maga mellett érvnek, nem mond ki belőlük semmit. Mert tudja, hogy ha megemlítené, hogy huszonöt évesen szinte még ő is kölyök volt, hogy akkor végzett az FBI Akadémián, és kiváló teljesítménye révén munkát ajánlottak neki, ahonnan szép jövőt, és felfelé ívelő karriert jósoltak neki, csak rontana a helyzeten. Mert a felesége nem karrierista, legalábbis nem olyan mértékben, mint ő. Mert Desmond számára a legfontosabb valahol mindig is a munkája volt, különösen azokban az években.
Hagyja, hogy kettőjük között lógjon a nő által felhozott tények sora, amivel ő is tökéletesen tisztában van, és amire szemmel láthatóan nem kíván válaszolni. Idegesen feszül állkapcsán az izom, szemei levakarhatatlanul pásztázzák a távolban sétálókat, a szabadjára engedett, szeles és hiperaktív süldő kutyát, aki boldogan csaholva veti magát az akkorra már felrepülő madarak közé. Nem ő akarta, hogy így legyen, feltehetőleg ezt a választ tudná csak adni Madisonnak. Tudja, hogy a házasságuk megromlásában rá osztották a főszerepet, de nem ő kívánt saját lakásba költözni, nem szeretett volna a családjától elszeparálva élni. Amikor viszont mégis erre lett kárhoztatva, nem várta el, hogy a neje továbbra is körülötte sürögjön –arra mégse tett megjegyzést, hogy ne csinálja, képes lesz rá egyedül is. Mert ugyanúgy jól esett neki a figyelem, a gondoskodás és törődés.
- Pár hónapja még kórházban voltam, Mandy! –fakad ki, és csak akkor köszörüli meg kelletlenül a torkát, mikor a hirtelen hang végett a közelükben lévők rosszallón összevont szemöldökeik alól feléjük sandítanak. A folytatásnak akkor veselkedik neki, mikor újfent mindenki a saját dolgával van elfoglalva. – Talán tudhatnám mindezt, hogyha akárcsak egyszer is fontolóra vetted volna, hogy hazaköltözhetek hozzátok a saját házamba! Azt hiszed nekem nem lett volna jobb otthon lábadoznom? Hogy nem örültem volna, hogyha az újbóli munkába állásom idejéig minőségi időt tölthetek el a gyerekkel? Hogy ne lett volna affinitásom ahhoz, hogy segítsek neki a háziban, hogy olyan sablonos beszélgetésekbe elegyedjek vele, hogy „mi volt a suliban?”, hogy aztán végighallgassam, ahogy a maga energetikus módján elcsicsergi az egész napját? Vagy ne akartam volna csak úgy, a nappaliban elterülve valamelyik éppen aktuálisan kedvenc meséjét nézni vele? Dehogynem! De vártam, hogy neked megfordul-e esetleg a fejedben, vagy arra vársz, hogy én könyörögjem vissza magam. Úgy néz ki, hogy az utóbbi –jegyzi meg végül, elégedetlenül fújtatva. A hangja mindvégig kimért, fojtott, az igyekezet, miszerint próbálja a szükséges minimumon tartani a hangerőt, végig látszik rajta.
- És én nem is rád tettem megjegyzést –ajkai között le-fel jár a cigi, míg válaszol felesége megjegyzésére. Elnézi egy pillanatig, ahogy a cigaretta végén narancssárgán ég a dohány, a tüdejébe kerülő füst, a véráramába vegyülő nikotin, ha nem is hosszútávon, de egy pillanatig eleresztik, kezei feszült tartásukból elengednek, szemében az idegességgel vegyülő indulatok mérsékeltté válnak. A csokoládébarna íriszek csak akkor fókuszálnak Madisonra, mikor az előre lép, és kellő határozottsággal távolítja el a fanyarszagú piros marlborot. A feszültséggel beszívott levegővel egyidejűleg még a válla is megemelkedik, nyakán láthatóvá válnak az inak, az izmok, és erek. Mindvégig állja felesége haragos pillantását, a kérdést pedig, mint eddig több alkalommal is, újból elereszti a füle mellett. A szabályok számára mindig is opcionálisak voltak –ha nem tetszett neki, egyszerűen nem követte a leírásokat.
- Sajnálom –veti szét karjait megadóan. Tíz év házasság, és talán a második alkalom, hogy Madison ezt hallhatja tőle. Az elsőnek se volt teljes tudatában, hiszen a legénybúcsúján az összegyűlt urak kellően gondoskodtak arról, hogy sokat igyon, és lehetőleg minden fajtából, így, mikor kis híján bedöntötték a házuk ajtaján, és eltámogatták a kanapéig, a visszaköszönő italokkal egyidejűleg egy „sajnálom” is elhagyta a száját Mandy irányába, mikor megcsodálta a szőnyegen hagyott alkotását. – Sajnálom, de visszafordítani már nem tudom –tenyerei nagyot csattannak combján, mikor visszaejti kezeit a lába mellé. Arcán a bűnbánás és a tanácstalanság keveredik az idegességgel és néminemű haraggal. Egész színpalettát felsorakoztató az érzelmek hada, ami arcizmait soha nem látott mértékben festik bizonytalanná. Ő, aki mindig száz százalékban meg van győződve arról, hogy mikor mit tesz, most úgy áll felesége előtt, mint egy elveszett gyerek a nagy hipermarket egyik sorában. Szeretné, ha segítene rajta, ugyanakkor valahol mégis ellenséges, hogy bizonyos mértékben igazolni tudja saját magát, és az akkor elfogadhatónak tűnt igazát.
Mikor megütögeti maga mellett a szabad helyet, először a vékony ujjakban végződő kezét, utána arcát nézi, végül pedig, bár vonakodik, de visszatelepszik mellé –meglehet, most egy kicsit nagyobb távolságot tart, mint előtte, ellenben folyamatosan felé fordul, nem csak fejével, hanem egész testével is, nem szenteli másnak a látszólagos figyelmét.
- Igen. Már aznap, amikor hozta a gyámügy. Míg a Te beleegyezésed meg nem történik, az a megállapodás született, hogy nem keresnek neki ideiglenes szállást, hanem nálam, fent a lakásban helyezik el. Ennek két napja –két napja, hogy felfordult az amúgy is túlontúl zűrös élete, és azóta folyamatos gyomorgörccsel pillant minden alkalommal a némán tüntető és ellenségeskedő Hunterre. Megérti, teljességgel, nem is hibáztatja érte.
- Nem sokat, csak ami igaz. Hogy én vagyok az a tag, aki annak idején felcsinálta az anyját, aztán tovább is állt, majd néha, mikor úgy adódott megjelent. De már tudja kihez kötni a csípős, szarkasztikus jellemét –kezével a háttámlára könyököl, ujjait végigfuttatja gonddal waxolt haján, tenyerét végérvényesen a tarkóján állapítja meg. Az elmúlt napok ismertsége kellően egyértelművé tette számára, hogy Hunter szakasztott a mása, és nem csak külsőleg kirívó a hasonlóság, de a személyiségük is meglehetősen nagy egyezőséget mutat.
- Okos gyerek –pillant el Mandy irányába, mikor Hunterről is ejt pár szót. – Láttam az eddigi iskolai eredményeit, jó jegyei vannak, nincsenek különösebben magatartási problémái, de az bizonyos, hogy szeret visszaszólni a felnőtteknek. Nem tudom, hogy amúgy is ilyen-e, vagy csak így védekezik, és próbálja feldolgozni azt, ami körülötte zajlik –mert ha valamivel, azzal tökéletesen tisztában van, hogy ez az egész nem nekik a legnehezebb, annál is inkább a fiúnak. Elvesztette az anyját, még ha fizikálisan nem is, de mentálisan igaz. Átkerült egy másik államba, egy teljesen más környezetbe, ahol csak a folytonos huzavona megy körülötte. Valahogy neki is el kell viselnie…

Desmond soha nem volt babonásnak mondható. Nem tartotta rossz ómennek azt, ha egy fekete macska keresztezte az útját. Soha nem tett kitérőt annak érdekében, hogy ne kelljen létra alatt átsétálnia. Ha véletlen összetört egy tükröt, csak összesöpörte a maradványait, és egyszerűen a szemetesbe hajította. A 666 nem volt afféle koincidens, ami megragadta volna a figyelmét, nem tulajdonította azt a Sátánnak, csak egy egyszerű szám volt, pont, mint a 665, vagy a 667. Ugyanakkor, ha átfordította a naptárat, és meglátta, hogy az adott hónapban a 13-a péntekre esik, csak legyintett egyet, nem gondolván arra, hogy akkor kötelező jelleggel rossz történhet vele, vagy bárki mással. Élete során egy babona volt, melynek rabigája előtt még ő is fejet hajtott.
Az aznapi bevetésük után a többiekkel együtt tartott az öltözőbe, a szekrénye előtti padrészt elfoglalva telepedett le annak merev szerkezetére. Kicserepesedett ajkai tovább száradtak, ahogy mélyen szívta tüdejébe a kissé állott, fanyar izzadságszagtól kellemetlen levegőt. Hallotta ugyan, ahogy a többiek, mintha az elmúlt óra cselekményeiről nem is kívánnának szót, ejteni arról diskurálnak, milyen jó is lesz hazaérve venni egy forró zuhanyt, és befeküdni a párnák puha halmába. Ki-ki arról áradozott, hogy felcsap majd egy jó könyvet, mások inkább a TV vívmányaira esküdve azt latolgatták, hogy sorozatot, vagy valamilyen filmet válasszanak ahhoz, hogy az gondoskodjon a kikapcsolódásukról. Néhányan azonban az alvás mellett tették le voksukat. Részt azonban nem vett a beszélgetésben, jószerint nem is szentelte nekik teljes figyelmét, annál is inkább a kezében tartott fekete sisakot forgatta háromnegyedes ujjú kesztyűbe bújtatott tenyerében. Meggyötörten támaszkodott térdein, izzadságtól nedves haja néhol az arcára lapult. Szemei megrögzötten a vasszekrény padlóval való találkozását figyelte, ahol az előtte járó-kelő társai keltette menetszélben meg-megmozdult pár kósza porszem. Egészen sokáig kitartott ültében, észre se véve, hogy körülötte szinte mindenki már menekülőre fogta, hogy minél hamarabb tudják kivitelezni már megfogalmazódott terveiket. A fürdőben csupán egy zuhanyrózsa ontotta magából az erős sugarú vizet, a padok között pedig parancsnoka, Higgins volt az, aki folyamatosan szemmel tartva grasszált.
- Akarsz beszélni, Grimes? –hangja egészen kedves volt, meg se közelítette azt a tiszteletteljes orgánumot, amivel nem sokkal korábban a parancsokat diktálta a beosztottjainak. Desmond szeme szárazságát kívánva ellensúlyozni gyorsan pislogott párat, mielőtt felegyenesedve a vállát a szekrénynek vető férfira tekintett. Sóhajtott, majd újból a sisakra pillantott, hüvelykujját végigfuttatta a golyó ütötte felületi sérülésen.
- Ha ez nem lett volna… -kezdett bele, nyelvével végigszántotta száraz ajkait. - ... most én se lennék –légcsövén reszelősen haladt végig a párás, állott levegő, mielőtt tüdejébe jutott volna. Nem vívódott azzal, hogy tekintetét a férfira emelje, mikor az közeledett felé, egyszerűen csak a hiányában végzetesnek tetsző lövésnyomot figyelte.
- Tehát erről van szó –sóhajtotta Higgins, mikor Desmond vállára vetve karját leült mellé, és ő maga is megszemlélte azt, ami beosztottját hosszú órák óta nem hagyta nyugodni. – Nem érdemes azon gondolkoznod, hogy „mi lett volna, ha…”, különösen nem ilyen esetben. Adj hálát azért, hogy nem estél a martalékává, mert mások nem voltak ilyen szerencsések –véleményét ridegen, mégis törődőn tálalta. Vonásaira aggályokat festett az aggodalom, ahogy Desmond gondterhelt arcát figyelte. Szinte egyszerre sóhajtottak egyet.
- A kommandó berkeiben van egy ősrégi babona –kezdett bele Higgins. Desmond, bár nem úgy tűnt, de figyelmét egy az egyben a parancsnokának szentelte. – Mind tartunk levelet a szekrényünkben a szeretteinknek címezve. Abban reménykedünk, hogy soha ne kelljen, mert ha kell, akkor nem tértél vissza egy akcióból… Tudod, ez nem nekünk fontos, annál is inkább azon családtagjainknak, barátainknak, hozzátartozóinknak, akiket hátrahagyhatunk. Nap, mint nap az életünket kockáztatjuk az ő, a társadalmunk biztonsága érdekében, nem jut elég időnk rájuk, így talán olyan szavak maradhatnak kimondatlanul, amik megérdemelnék, hogy elérjék a másik lelkét. Ha más nem, ilyen formán biztosítanunk kell őket afelől, hogy mit jelentenek számunkra –szavai, még ha a halál allegóriája köré is fonódtak, nyugodtak és békések voltak. – Talán itt az ideje, hogy megírd a Te leveledet. Nem muszáj, nem kényszer… de gondolkozz el rajta –bajtársiasan, halovány, fáradt mosollyal lapogatta meg a vállát, majd felállt, és táskáját a vállára csapva hátrahagyta Desmondot.
A későbbiekben sokat gondolt Higgins szavaira. Megannyi alkalommal ragadott tollat, és ült elmélázva az üres lapok felett, de sokáig nem volt képes akárcsak egy szót is leírni. Két évvel később, egyik osztagtársuk temetése gyakorolt rá döntő hatást… Négy levelet címzett: egyet az osztagának, egyet Hunternek, egyet a soha nem látott lányának, Jennanak, és a legutolsót, a leghosszabbat, és a legnehezebbet Madisonnak és Zandernek.
Mikor a golyók a mellkasába fúródtak, és kis híján a halálba taszították, elképzelte a pillanatot, mikor a szekrényének kiürítésekor rátalálnak a felső polcon, a könyvek rejtekébe csúsztatott levelekre. Rettegett a tudattól, hogy mindaz a szeretet, amit a családjának címzett, és ami mindig kimondatlan maradt, csak papírformán válik bizonyossággá mind a feleségének, mind a kisfiának.
Rengeteg félelem, megannyi aggály van azokban a szavakban, amikkel a feleségére ront, mikor a kórházat említi, hiszen az az életének egy olyan rémálomszerű emlékét idézi, amiről nem beszélt talán még vele se. Mindvégig, az elmúlt hónapokban is próbált úgy tenni még maga előtt is, mintha minden a legnagyobb rendben volna, de ha őszinte kívánt lenni, azon pillanataiban beismerte, hogy semmi sincs rendben, és az akkori bevetés közel se olyan elenyésző erővel hatott rá, mint azt bizonygatta.
- Annak idején sokat beszéltem erről Higgins-szel –fejét elfordítva Madison felől harap alsó ajkának belső részére, hunyorít, mikor a leveleken átsütő Nap a szemébe furakodik. – Ő volt rajtam kívül az egyetlen, akinek családja volt. Kérdeztem, hogy ő miképp oldja meg ezt a helyzetet, de mindig csak annyit mondott, hogy maga se teljesen érti. Ő se tudta helyén kezelni a család kontra munka kérdéskörét, a felesége pedig csak annyit mondott, hogy tudja, hogy a zsaruké nehéz meló, de néha még nehezebb szeretni őket –nyelvével nedvesítve be száját préseli össze mindkét ajkát, mikor visszapillant feleségére. – Ettől függetlenül nem kell azt hinnetek, hogy nekünk egyszerű és, hogy még csak nem is próbálkozunk. De ez egy olyan hivatás, amit minden fölé kell rendelni, ha feladatunk van, mert nem sehonnai kis bűnözők ügyében járunk el, hanem az egész városra, New York államra hatással lévő körözöttekre kell kivetni a hálónkat. Gondolj csak Jenkins esetére –Jenkins, kiről nagyjából két éve mesélt neki, a másik osztag szolgálatában álló férj és családapa. A felesége az egyik, a kommandó egészét megmozgató bevetésük folyamán lett rosszul, kiderült, hogy azonnali műtétet igénylő tumor nyomta az agyát. Ahelyett, hogy a férfit azonnal értesítették, és kivonták volna az akcióból, csakis a feladata végeztével értesült róla, és helikopterrel azonnal a kórházhoz vitték. Később megköszönte a feletteseinek a döntést, hiszen így el tudta látni a kötelességét.
- Ne gondold, hogy ki akarom magyarázni magam, és elnyerni a bocsánatodat. Haragudhatsz rám, tarthatod magad a véleményedhez, de az éremnek mindig két oldala van –sóhajtja szemeit lehunyva, mikor végezetül keservesen vonja mosolyra ajkait. Tudja, hogy a kommunikációs eszközei sokszor hagynak kivetnivalót maguk után, nem biztos abban, hogy most sikerült megfelelően tálalnia a saját nézőszögét, de ez idáig, voltaképpen még most sincs meggyőződve arról, hogy a felesége érdeklődik afelől, hogy ő miként éli meg a családi helyzetüket. Elmondhatatlanul sérti a büszkeségét a szakterületében való becsmérlő lefokozás, valahol mégis reméli azt, hogy az, miszerint átkerült a NYPD-hez, mint bűnügyi nyomozó, hoz egy kis békességet, és annál is több szabadidőt a jövőre való tekintettel.
- Nem fogom –hangzik el már-már ijesztő határozottsággal, és néminemű daccal, holott számtalan kételye van Hunter kapcsán. Talán magában még több… de mégis bizakodó, mert, bár nem szereti a túlmisztifikált gondolatmeneteket, valahol úgy érzi, hogy mindez okkal történt, hogy ez az ő lehetősége arra, hogy jóvátegye mindazt, amit a múltban elrontott.
Két kézzel könyököl fel a pad háttámlájára, lábait lezseren keresztezi egymáson, szemeit számtalan alkalommal körbehordozza az előttük elterülő látképen, de figyelmét tagadhatatlanul nejének szenteli.
- El kell érni, de nem kell erőltetni. Majd minden zajlik úgy, ahogy ő képes befogadni az új környezetet, új családi viszonyokat –a saját véleménye kifejezetten egyező azzal, ahogy Higgins vélekedett róla és járt el az ő személyét illetően, mikor közel tizenöt évvel ez előtt az ő osztagába került, mint újonc ügynök. – Meg. Egy, az évek során megrogyott házban éltek az anyja pincérnői fizetéséből, valamint Hunter alkalmi munkáiból való bevételéből. Nem volt sok cucca, de annak is a nagy része a házzal együtt égett, mikor az anyja magukra gyújtotta. Pár ruhája maradt, amit a katonai táskájába szuszakolva hozott magával –kivehető a szándék, a céltudatosság, amivel kerüli Madison pillantását, egészen eltökélten szegezi figyelmét kizáróan maga elé. Szégyelli magát… ha annak idején nem lett volna önző, mindez meg se történik –vagy mindenesetre lett volna egy férfi a háznál, aki jobban tudta volna mindezt kezelni, mint egy tinédzser fiú.
Tekintetét elcsigázottan emeli Madisonra. Figyeli a rá mindig nagy hatással lévő kék szempárt, mígnem kisvártatva, pár serény, apró bólintást követően leszegi a fejét. Fogai feszülten szaggatják alsó ajkának néhol felvált bőrét, pont, mint minden alkalommal, mikor ideges, vagy, hogyha szavak híján maradt. Szeretné megköszönni, ujjait a nő ölében tartott kézfejére simítani, köszönetteljesen rámosolyogni, és biztosítani afelől, hogy hálás, és, hogy nem is lehetne szerencsésebb azzal, hogy Ő mellette van, ahogy mondta, a legrosszabban is. De helyette csak tovább tépkedi a foszlányokban felszakadt bőrt, és másra se gondol, csak arra, hogy meg se érdemli, hogy ilyen kitartóan helyt álljon mellette.
- Ez jó ötlet –bólint, mikor végre állást tud foglalni egy témában, és hosszú idők óta először szegi fel a fejét. – Tud. Nem eresztettem bő lére, de tud, és még beszélni fogok vele –biztosítja. Nyilvánvaló az aggodalma annak tekintetében, hogy Hunter miként fog vélekedni a költözésről, a jelenlegi családjával való leendő kapcsolatáról, de bízik benne, hogy ő is jól fogja viselni, és nem támad a szükségesnél több ellenérzése.
- Mikor hozták Huntert, és próbálták felpiszkálni a lelkiismeretem, mondott nekem valamit… -sóhajtva vezeti tekintetét Mandy-ről a kellemesen langyos szélben megrezdülő faágakra. – Azt mondta, hogy nem kell miatta kellemetlen helyzetbe hoznom magam előttetek, inkább hozzam rendbe, mint, hogy még egyszer elszúrjam… Tudd, hogy tényleg ez a célom. Rendezni szeretném mindazt, amit elrontottam, ahogy veletek, úgy vele is. Nem lesz egyszerű, tudom, de remélem, támogatni fogsz benne –tekintete csak egy pillanatig villan felé szeme sarkából, annál is inkább tűnik úgy, hogy meglehetősen el van foglalva a szél hatására feltámadó környezettel, és nem másról, annál is inkább erről diskurálna vele.

Feje alig látható, rosszalló csóválással sugall a felesége által feltett kérdésre nemleges, elutasító választ. Ugyan a vehemensen széttárt ajkai másról se árulkodnak, mint, hogy szándékában áll félbeszakítani, de ahelyett, hogy hangját, és véleményét hallatná, csak megnyalja felső ajkának száraz felhámját, majd száját összezárva annak belső, lágy bőrét kezdi harapdálni, pont, mint minden alkalommal, ha feszült, ideges. Számtalan alkalommal kellett már rájönnie arra, hogy túl azon, hogy sok ponton nem egyezik a világnézetük, úgy a munkájának megítélése tekintetében is igen éles határok feszülnek kettejük között. Ez egy újabb ilyen pillanat.
- Én nem azt állítottam, hogy a munka feledtetni tudta volna a legrosszabb forgatókönyvvel járó bűntudatot, mert nyilvánvaló, hogy nem –továbbra is, már egyértelmű, és szélesebb mozdulattal ingatja a fejét. – Csak azt próbáltam meg érzékeltetni, hogy nincs választás. Nem mi döntünk –és, bár különösen hat pont az ő szájából egy szabályhoz való lojalitás, de ha valamiben, akkor abban nem ismer viccet és ellenszegülést, hogy a munkáját el kell végeznie. Az alól nincsen kibúvó, és soha nem is kereste rá a lehetőséget.
Madison szavai nyomán fordul felé, szemei vadul cikáznak a világoskék íriszek, és a finoman rúzsozott ajkai között. Az intő beszéd végén megadóan hajtja le a fejét, és, még ha jelenleg nem is gondolja véresen komolyan, de helyeslőn bólint egyet. Mert valahol ő maga is tudatában van annak, hogy van, hogy az elvesztegetett időt nem lehet bepótolni…
A 2001-es év több ízben is feledhetetlen emlékeket vonultatott az emlékezetébe. Túl azon, hogy Hunter azon év júliusában született, nem sokkal korábban, mint frissen végzett FBI ügynök kezdte kiképzését a kommandónál. Türtőztethetetlen volt a céljainak mihamarabbi elérése érdekében, hiszen fogadalmat tett, egy olyat, ami, mint egy láthatatlan satu tartotta fogva, és úgy érezte, hogy az idő egyre csak szorítja, nyomja össze. Hinni akarta, hogy a megfeszített tempó, és a kimagasló eredmények mihamarabbi elhelyezkedéshez, és biztos bevételhez juttatják, amire talán soha az előtt nem volt akkora szüksége, mint azokban a vészterhes hónapokban. A munkamorálja, a kitartása és a fáradhatatlansága már-már embertelen volt, de meghozta a gyümölcsét. A Quanticoban töltött hónapok után a New York-i létesítmény legifjabb tagjaként szerződtették, ahol hosszú kihagyás után újra egyesült a családjával: és ami még fontosabb, az anyjával. Mikor hazaköltözött, nem gondolta, hogy már túl késő lesz…
2001. augusztus 8-án a nyári forróságra hűsítő záport hozott a nyugati szél, azonban az ablakot verdeső esőcseppek hangos kopogása se volt képes elnyomni a kórházi gépek hangos zaját. A tv, mintegy háttérzajként, halkan duruzsolt a sarokba erősített állványon; éppen a délutáni híreket olvasta a nyakkendős, öltönyös bemondó, aki éppen készült átadni a szót az időjárás-jelentőnek, hogy ő maga is elmondja azt, amit minden New Yorki tapasztalhatott –ki a saját bőrén, ki csak a házban gubbasztva, várva, hogy újból kiszabadulhasson a szabadba. Desmond erős, inas kezében, melyet bőrkeményedéssel, sebekkel és hegekkel edzettek meg a kiképzéssel telt hónapok, anyja egészen elsoványodott kézfejét szorongatta, fehér, szinte áttetsző bőre alól ujjainak minden egyes csontja, ízülete kilátszott. Halkan, és egyre ritkábban vette a levegőt. Szemei beesettek voltak, alájuk mély lila karikákat festett a betegség. Haja apró pihékben már őszült feje tetején, de még látszott annak eredeti, sötétbarna színe, amit mindketten, Emily és Desmond is tőle örököltek. Az egykori szürke szempár, ami ridegséget feltételezett, mindig vidáman, élettel telien csillant –azon a késő délutánon azonban ködös volt, és a szemhéjai fáradtan csukódtak egyre lejjebb és lejjebb, mégis szemmel tartotta a két gyermekét. Emily, ki a maga tizenkilenc évével a tagadásban élt, hüvelykujjának bőrágyát idegesen rágcsálva vonult a háttérbe, míg bátyját figyelte, ahogy próbálta szóval tartani a megfáradt Jennifert. Száraz, kifehéredett ajkai közül már egyre kevesebbszer buktak ki összefüggő, értelmes mondatok, melyek töretlenül egyre inkább csak szavakká, majd hangzókká redukálódtak. Desmond ujjai reszkettek az idegtől, és csak azért erőltetett mosolyt ajkaira, mert tudta, hogy az anyja nem szeretné, ha szomorúsággal kéne elválniuk –a szemébe toluló könnyeket azonban nem bírta féken tartani, és azok szüntelenül csillogtak a mélybarna tekintetében. Mikor már tudta, hogy a türtőztető szavak feleslegesek, figyelte a harcot, amit édesanyja a halállal szemben vívott –és amit hősies küzdelme ellenére is elvesztett. Még egyszer, utoljára felszívta tüdejét, és többet nem vett levegőt…
Az EKG hangos sípolásra váltott. A kéz, ami addig óvatosan és nyugtatóan simogatta az övét, elernyedt, a megfáradt szemeit végleg elrejtették a jótékony, örökálmot hozó szemhéjai. Aznap Jennifer Grimes-t az ég is megsiratta, nem csak gyermekei hullajtottak könnyeket. Desmond még hallotta, hogy Emily a kórterem ajtaját hangosan csapja be maga mögött, de nem ment utána, csak ült édesanyja ágya mellett, kezét szorítva, és végleg árvává, elhagyatottá válva. Apja után anyja haláltusáját is végignézte, holott ígéretet tett neki. Megesküdött arra, hogy immáron tisztességes munkával pénzhez jut, hogy kifizeti a kezelésének költségeit, és, hogy minden úgy lesz, mint régen volt. Mint addig leélt huszonöt évének több pontján is, újból elbukott, és a céljainak elérésébe fektetett idő elvesztegetetté vált, olyanná, amit a haldokló anyja mellett kellett volna töltenie, olyanná, amit többé már nem fog tudni bepótolni.
Mikor az anyjának a legnagyobb szüksége lett volna a felnőtt fia támogatására, nem volt jelen, de nem hiúsította meg a szándékait, a reményeit. Nem kérte, hogy mellette legyen, nem kívánt a saját gyermekével szemben számító lenni. Desmond mégse tanult tőle –ő elkövette ezt a hibát Hunter esetében. Önző volt, és csak a saját érdekeit figyelte, aminek most kénytelen meginni a levét. De talán Madisonnak igaza van… talán most kaptak egy második esélyt, amivel bizonyítani tud. Mégis, ha meg kéne neveznie egy érzelmet, amit a jelen helyzet kivált belőle, az minden bizonnyal a félelem lenne. Fél attól, hogy újból kudarcot vall, hogy talán beigazolódik, hogy mindaz, amit Hunternél elhibázott, végképp helyrehozhatatlan.
- Az ilyen, Christine nővérre valló elvakult türelem és kitartás nem az erényem… Bár neked nem kell mondanom -karjait megemelve fűzi azokat mellkasa elé, sóhajtva hunyorít, mikor a fák levelei között átszűrődnek a nap sugarai. – De úgy néz ki, legfőbb ideje, hogy elkezdjem ezt gyakorolni –nem volt soha különösebben zsarnoknak és rabszolgahajcsárnak mondható, de tény, hogy az osztagával szemben is az időkorlát rendre a „most” volt, és hamar kitért a béketűréséből, hogyha bármilyen körülmények között megváratták, vagy táncoltak az idegein. A saját képességeihez mérten sokáig tűr, viszont elég egy apró szikra, hogy fellobbanjon a tűz, és akkor az eltelt időn túl nincs az az erő, ami képes lenne azt kioltani. Tudja, hogy Hunter, még ha most meg is van szeppenve, evégett nem olyan, mint egy örök morcos tinédzser, aki elutasít, és ellök magától, de ha kinyílik a csipája, a fejfájásainak legfőbb okozója lesz.  Viszont, ha ez is az ár érte, egy pillanatig se fogja bánni… ha a fia csak egy kicsit is megbízik benne, ha a ki nem mutatott félelem, amit a magabiztossággal kíván palástolni, elmúlik, akkor már megérte.
Még ha nem is vágyik a szemkontaktusra, nem ellenkezik, mikor felesége ujjai az állát, arcát érik, annál is inkább jólesően, mélyen felsóhajtva simul bele az apró érintésbe, pont, mint egy kisgyerek az anyja ölelésébe. A hónapok óta tartó eltökélt, rideg távolságtartás, a véget nem érő mosolyszünet, és a hidegháborús körülményeket megelevenítő viszályok közepette olyan nagy szükségét érezte ennek, mint egy éhező egy falat kenyérét.
Egész életében senki számára ki nem mondott terheket cipelt, olyanokat, amik úgy gondolta, csak őt illetik. Rendre meglepődik azon, hogy az a személy, akit feleségének mondhat, aki mindenkinél jobban ismeri, mégis milyen keveset tud róla… de az évek alatt se változott a véleménye afelől, hogy ennek így kell lennie. És most ő az, aki újabb súlyokkal ruházza fel, és aki a bizalmatlanságával a magába vetett, ki nem mutatott kishitűségét táplálja. „Nem tudom, mennyire leszel képes megbirkózni mindkét feladattal.” Kellemetlenül érik a szavak, mégse meglepetésként. Még ha azt a külvilág felé soha nem is sugallta, az elbukás lehetősége mindig gyötörte. Nem úgy tekintett rá, mint olyan hibára, amiből tanulni tud, és ami után feláll a földről, leporolja magát, és megy tovább. Annál is inkább földbe döngölte, és ha már a padlón volt, még bele is rúgott párszor. Mindez az évek folyamán született tapasztalatiból következő véleménye, és amit mindig igyekezett a maximalizmusával kivédeni, még ha az nem is terjedt ki az életének minden területére. Mert, ha szakmájában kimagasló eredményei is voltak, a magánélete mindig bukdácsolt… Most pedig semmi munka, semmi hazai, biztonságos terep, csakis olyan megoldásra váró ügyek állnak előtte, ahol sorra csődöt mondott, és ami tovább élénkíti a riadalmát az elhibázással szemben.
Mégis elmosolyodik, és biccent egyet, mikor Madison a szavai végére ér. Ez a mosoly azonban sokkal inkább elgyötört és szomorkás, semmint bizakodásra okot adó, szavak nélküli helyeslés.
- Nem akarok, és nem is fogok újból csalódást okozni. Megígérem –ez az a szó, ami túl sokszor hagyta már el a száját ahhoz, hogy előre féljen a végeredménytől, ami a látottak és tapasztaltak alapján könnyen torkollhat tragédiába. Mégse tud jobb szófordulattal élni, és mint mindig, mikor ezt a fogadkozást ajkaira vette, félelemmel vegyes eltökéltséggel viseltet iránta.
Letekint a padon mellette pihentetett kézre… kedve volna rásimítani tenyerét, összekulcsolni az ujjaikat. Magához húzni, megölelni, szorosan és a biztonságára vágyva. Arcát a hajába, nyakába fúrva beszívni lágy parfümmel behintett bőrének illatát. Érezni, ahogy a vékony, finom, nőies ujjak, mint mindig, a tarkóján göndörödő rövid tincseket simítják, cirógatják. Tudni, hogy elmosolyodik, és arra a pár pillanatra minden hibáját, minden vétkét elfelejti… A keze mégis ugyanott marad, megtámaszkodva a pad háttámláján, és az ábrándjai csak be nem következett vágyálmok maradnak.
- Persze, nyugodtan –ránt egyet a vállán, de legkevésbé se érdektelenül, annál is inkább megadóan. – Ami meg a szobát illeti… szerintem meg tudnám csinálni én is. Végül is mi van ott? Pár régi bútor, dobozok, amiket gyanítom úgyis át kéne nézni, hogy miket halmoztunk bele az évek során, meg porosodó könyvek. Munka előtt meg után tudnék vele haladni, és ki tudja, talán még Hunter is segítene abban, hogy mit szeretne a helyükre. Végtére is az a fontos, hogy neki legyen komfortos… -karjait kérdőn, és némi tanácstalansággal, beleegyezésre várva tárja szét.
Leheletnyit megemelt szemöldökei alól a mutatott irányba sandít. Nem bírja magában tartani a mosolyát, ahogy némileg oldalra biccentett fejjel a nagy története közepén lévő fiát kémleli. A megjegyzésre csak szeme sarkából pillant Mandy-re, azt követően újból Zandert, és a köré sereglett bagázst figyeli. Talán soha nem kapott még ekkora rivaldafényt, meglehet azért élvezi ennyire, és többek között azért is ennyire peckes és magabiztos a tartása.
- Remélhetőleg idővel kinövi –szólal fel ő is, ajkain felsejlő lágy, eltökélt félmosollyal. Mint ahogy Hunter esetében, úgy Zandernél is kitart azon véleménye mellett, hogy legkevésbé se akarja, hogy a jövőben rá hasonlítson. Bár szemmel látható jelei vannak annak, hogy Hunter szakasztott a mása, de kisebbik fia talán még nem reménytelen e téren.
- Mit gondolsz, mi is induljunk lassan? –állával biccent az egyre inkább nyüzsögni tetsző szülőgárda felé, akik gyerekeiket szólítgatva döntenek a sátorbontás mellett. A játékok közül elégedetlen, a nemtetszésüket és helytelenítésüket kinyilvánító hangok hallatszódnak, de a gyerekek véleménye alulmarad a felnőttekével szemben.