To: Dad

Az anyósülés mögött régimódi farmerdzsekibe bújtatott „csomag” gubbaszt. Egészen apróra húzva magát, sötét üstökű fejét félre billentve a jármű ablakának pereméhez igyekszik hunyni egy keveset, mielőtt élete újabb állomásához érkezik. Hogy miféle állomás lesz ez, még bizonytalan. Ugyan a volán mögött ülő nő igyekezett elhitetni vele az elmúlt néhány napban, hogy minden rendben lesz, ő mégis képtelen száz százalékos bizonyossággal hinni neki. Hogyan lehetne minden rendben, mikor kiszakad a megszokott, jól ismert közegéből? Hogyan hihetné el, hogy rendben lesz bármi is, mikor az anyja elmegyógyintézetben ücsörög, ő ezt megelőzően két teljes napot töltött el először kórházban füstmérgezés miatt, hogy aztán bekerüljön egy nevelőintézetbe, míg meg nem találják az apját? És ha már az apjánál tartunk, tőle mit remélhet? Hiszen soha nem kívánta őt fiaként szeretni, ráadásul arra se méltatta az utóbbi négy, majdnem öt évben, hogy felé nézzen úgy, mint az azt megelőző jó néhányban?
Ölében egy egészen szegénykés, nem sok holmit tartalmazó ósdi hátizsákot szorongat, az az ijesztő katonai fajta terepszínű foltokkal, itt-ott vastag fekete cérnával toldozva, voltozva, nehogy kipotyogjon belőle a tartalma. Próbál pihenni, minél jobban igyekszik pozitív lenni, de mit tehetne, ha minden gondolat végén ugyan az a bizonytalanság és elveszettség várja őt? Hogyan lehetne bizakodó, mikor ordít róla a feszültség? Főleg azok után, hogy a mai próbálkozásuk már az elején csúfos kudarcba fulladt.
… de legalábbis nem aratott osztatlan sikert egyik fél részéről sem, pedig hárman is toporogtak a verandán az idő alatt, míg a ház tulajdonosa ki nem adta végül az útjukat. Desmond nem tartózkodott otthon, ami először a gyámhivatal képviselőjét is meglepte, s mintegy pánikszerűen futotta át újra és újra a papírra feketén-fehéren lefirkantott címet, valamint a ház postaládáján lévő feliratot. Az minden egyes ellenőrzést követően változatlan maradt, de annál is inkább egyező. A nő mindaddig határozott és biztos volt a dolgában, Hunter viszont akkor először látta rajta a kétségbeesés nem túl jelentős, de nyilvánvaló jeleit. Állkapcsa megfeszült, sürgető mozdulatokkal kezdte el lenyalni a száját összemázoló, amúgy ízléstelenül rózsaszín rúzst. Halántékán izzadtságcsepp pettyedzett, és már koránt sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy helyesen fog eljárni akkor, ha kiszimatolja Desmond nyomát. Talán mindvégig igaza volt a fiúnak, és ez a férfi alkalmatlan arra, hogy bármiféle apai érzést tanúsítson az irányába? Az viszont tagadhatatlan volt, hogy azok közül akikről ő- és vele együtt a gyámhivatal tudott, a nyomozó a fiú egyetlen élő rokona, így elsődlegesen nála kellett megpróbálni az elhelyezés kísérletét. Ha pedig ezen „túlesnek”, jöhet minden más.
Huntert viszont aligha foglalkoztatta azokban a percekben az apja kérdése, mikor egy igazán mutatós, látszólag családanya szerepét betöltő nő értekezett a mellette álló másik, látszólag összezavart felnőttel. Nem lepte meg, hogy az apja az évek leforgása alatt házasságot kötött valakivel, hiszen szíve joga megállapodni. Talán arra is megérett, hogy végre felelősséget vállaljon valaki iránt. Mert az valahol mégis rosszul érintette, mikor a háttérben elsuhanni vélt egy aprócska alakot. Sietős léptekkel, vadul dobogva robogott egyik szobából a másikba, mint egy megrettent kisnyúl, aki a megfelelő üregét keresi, hogy elmenekülhessen. Ugyan sokat nem látott belőle, de csak sejteni tudta, hogy az apja és az előtte tanakodó nő közös gyereke, hiszen az olyan óvón és némi félelemmel lesett a kis suhanc után, majd támadón Hunterre, amit látva elszorult a szíve. Azt nem tudná megmondani, hogy az anyai gondoskodás, vagy a felé irányuló utálat miatt?
Ám ezek ellenére mégsem a mai nap gyorsan, de mégsem elég gyorsan zajló eseményei tartják most sakkban az elméjét. Lehunyt szemei előtt újra és újra megjelenik az ominózus éjszaka. Szinte még most is érzi a füst szúrós szagát az ölében lévő táskába bújtatott ruháin, amit összetudott kapkodni, mielőtt teljesen leégett volna a ház. A haját mind ahányszor meglegyezi a szél, kesernyés, füstös illat száll fel belőle, pedig sűrű hajmosással, számos alkalommal igyekezett már csak a puszta emlékektől is megszabadítani magát. A kormot még hosszú napok elteltével is fújta az orrából, a torka pedig változatlanul kapart az első hét elteltével is. Mostanra látszik normalizálódni a helyzet, legalábbis ami a tüneteket illeti. Mert az, ami a fejében és a szívében zajlik, minden bizonnyal veszélyesebb és nem utolsó sorban bizonytalanabb.
- Megérkeztünk – töri meg a csendet a Jill névre hallgató nő, és nem sokkal ezt követően a motor eddigi nyugodt duruzsolása is alábbhagy, mikor leállítja azt. A mellette ülő férfi határozottan löki ki az anyósülés ajtaját, majd nyitja Hunterét, aminek hála kis híján fejjel tompít a betonon. Tekintetében némi rosszallással sandít fel a méretes négerre, mire az ugyan ki nem mondaná, de a pillantásában látszik a bocsánatkérés legapróbb kis csillanása. A hátizsák egy laza, hanyag mozdulattal lendül a vállára, keze mélyen a farmerzsebébe túr, és úgy követi az illetékes személyeket egészen a puritán házikó ajtajáig.
- Szerintem felesleges… – az ajtó előtt állva, ázott kutya módján emeli a tekintetét a mellette álló gyámhatósági tagokra, akik felvont szemöldökkel, fitymáló tekintettel billentik félre a fejüket. Jól láthatóan fingjuk nincs arról, hogy mire akar a gyerek kilyukadni.
- Mi felesleges?
- Itt lenni. Ez a tag magasról tojik rám!
- Az apád, Hunter. Kötelessége.
- És ez biztos pont annyira érdekli mint az elmúlt tizennyolc évben bármikor – minden bizonnyal már unják a fiú kárálását, hiszen mióta elindultak Texasból, más se hagyja el a száját mint, hogy felesleges próbálkozni, az apjának úgyse fog kelleni. Most pedig még biztosabb ebben, hiszen a jelenlegi helyzet nem azt mutatja, hogy még egy anyátlan-apátlan árvát is maga mellé venne szórakozásul. Az pedig, hogy ez egy 18 éves kamasz vár az ő segítségére, talán még nagyobb ellenállást fog kiváltani belőle.
Sokadszori gombnyomást követően se nyílik az ajtó, pedig az ordító csengő még a holtakat is képes lenne felverni legmélyebb álmaikból.
- Én mondtam, hogy felesleges – fordít hátat nem csak az ajtónak, de ezzel a gyámhatóság képviselőinek is, mígnem hosszú percek elteltével halkan kattan a zár a háta mögött. Magas, borostás arcú, csokoládébarna szemek tulajdonosa állapodik meg a küszöbön. Hunterben azonnal meg is áll az ütő, s ahelyett, hogy az apja felé lesne, jó ideig csak nagyokat nyeldesve igyekszik összeszedni minden bátorságát. Beletelik némi időbe, mire erőt vesz magán, s inkább a kíváncsiságának köszönhetően, de hátra pillant a válla felett, mire már érkezik a kérdés. Némi felismerést vél felfedezni Desmond szemeiben.
- Az Austini gyámintézettől jöttünk, Mr. Grimes. Jillian Carrigan vagyok, ő pedig a kollégám, Owen McMillan. Nem tudom, hogy alkalmas-e, de eléggé sürget bennünket az idő. Sajnálatos módon Hunter édesanyja már nem képes arra, hogy el lássa anyai feladatait és, hogy eltartsa, vigyázzon rá – a fiú szíve szerint feltenné a kérdést, hogy mikor volt ő képes mind erre egyáltalán? De inkább csendben marad, inkább leszegett fejjel, kellemetlen érzésekkel próbál nem az apjára nézni.
- Ezért is volt szükséges, hogy önt, mint hivatalos és nyilvántartott egyetlen élő rokonát, az apját megkeressük a fiú elhelyezésének ügyében. Esetleg – les el Jill a férfi mellett – bemehetnénk, hogy megbeszéljük a részleteket?

- Megint rákaptál a cigire, ugye? –érdeklődött hangjában némi dühvel, annál is több számonkéréssel a felesége, mikor mellkasa előtt összefont karokkal, miután körbenézett a lakásban, Desmond felé fordult. A férfi éppen akkor helyezkedett vissza a kanapéra, tenyerei halkan csattantak a combján, ahogy belehuppant a bérleti díjjal együtt járó bútorzati darab már régóta kiült matracába. Szólásra nyitotta a száját, majd összecsukta azt, mikor meglátta, ahogy neje szemöldökének íve egyre magasabbra kerül, tekintete pedig a meg nem kapott válasz ellenére is egyre haragosabbá vált.
- Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom… -próbált kitérni a válasz elől: sikertelenül. Ugyanis a nő az elutasító testtartásból kiszakadva kezeit a csípőjére csapta, pont olyan dorgáló szigorral, amivel Zander-t szokta illetni, ha közös fiúk rossz fát tesz a tűzre.
- Mi kell neked ahhoz, hogy komolyan vedd az orvos szavait? –érdeklődte bosszúsan, hangszínéből azonban halványan kihallatszott az a minimális féltés, amit minden bizonnyal palástolni kívánt. – Hogy lehetsz ennyi idősen ennyire felelőtlen… -szűrte fogai között. Desmond tudta, hogy ez csak egy költőire sikerült kinyilatkoztatás volt, amit nem szükséges, vagy nem is érdemes megválaszolni. Egyszerűen csak sóhajtott egyet, tenyerét a tarkójára csapva dörzsölte meg nyakát, míg a tv felé fordult. Szeme sarkából azonban a nőt figyelte, árgus tekintettel méregetve minden mozdulatát.
Hiányzott neki, és ez tagadhatatlanul arcára, szomorkásan csillanó barna íriszeibe volt írva. Hiányzott a parfümének illata, ami olykor felé libbent, mikor neje térült-fordult a konyhában; a csupa szeretettel elé tálalt reggeli az otthon töltött napok alkalmával; az érdeklődő, csillogó szempár, amivel fürkészni tudta; a mosoly, ami még akkor is ajkain játszott, mikor annak nem is volt teljes tudatában. Az a mosoly mindig az arcára volt írva attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a fiát, vagy éppenséggel a férjét.
Ugyanakkor a férfi a sok öröm mellett talán még annál is több bosszúság okozója volt, viszont Desmond a hidegháborús helyzetre való tekintettel még azokat az alkalmakat is képes lett volna megbecsülni, mikor neje magából kikelve, halántékán és nyakán duzzadó erekkel válogatott, és előre átfontolt szidalmakat vágott a fejéhez. Ő maga mindig szeretett vitatkozni, de csakis akkor, ha minden kétség nélkül ő volt a helyzet magaslatán –viszont a feleségével szemben soha nem érezte úgy, hogy ő volna az, aki diadalmasan lendítve karjait a magasba elsőként futhat át a célszalagon.
- Hogy vagy? –törte meg a kettejükre ereszkedett csendet. A nő egy pillanatra megállt a ténykedésben, ujjai csak rásimultak az ételhordók egyikére, majd kisvártatva kinyitotta a hűtőt, hogy a dobozt az egyik tökéletesen üres polcra csúsztassa.
- Jól –felelte, majd dacosan felszegett orral szipogott egyet. Desmond egy sokat sejtető hümmögéssel válaszolt. Okkal nem hitt neki, mert talán nálánál senki nem ismerte és nem is ismerhette jobban a feleségét és annak gyakorta szeszélyes mivoltát.
- És Zander? –faggatta tovább, türelmetlenségében előredőlve könyökölt térdeire, szíve mindeközben egy nagyot dobbant a fia nevének említésére.
- Ő is –biztosította szűkszavúan a nő, aki a harmadik fordulás után végleg becsukta maga mögött a hűtőajtót, majd, hogy lendületét egy pillanatig se veszítse, már nyúlt is a konyhát és a nappalit elválasztó félfalra helyezett táska után.
- Nem könnyű veled szemben beszélgetést kezdeményezni…
- Nem is beszélgetni jöttem –rántott vállat hanyagul, míg könyékig túrva előhalászta retikülje legmélyéről a kulcscsomóját.
- Mész is? –Desmond fejével a szüntelenül csilingelő kulcsok irányába bökött, szemeivel aztán neje vonásait fürkészte. Szerette volna, ha tovább marad… ha megisznak együtt egy kávét vagy teát, függően attól, hogy a másik éppen mit kívánt volna. Ha csak egy kicsit többet tud vele beszélgetni, ha csak egy leheletnyivel több időt tölthet el a társaságában…
- Mint mondtam, nem azért jöttem, hogy beszélgessünk –komor arckifejezésén egy pillanatig átütött a szavai mögé bújtatott keserűség. – Nem kell kikísérned, egyedül is kitalálok –intett a kezével, mikor férje megemelkedett a kanapén. A férfi csak bólintott, és azzal visszahelyezkedett a keservesen nyekkenő matracra.
Járomcsontját összefűzött ujjainak támasztotta, úgy figyelte, ahogy a magassarkúba bújtatott lábak egyre távolodnak tőle, szemeit pedig mélyen sóhajtva hunyta le, mikor elfordult a zár nyelve, majd halkan visszakattant, mikor a nő behúzta maga mögött az ajtót.

Órákkal később is ugyanott és ugyanolyan magára maradottan ül, ahogy a felesége távozásának pillanatában tette. Az egyetlen, ami változott az a tv adás volt: az ismételt NFL meccset a tavaly augusztusi New York Yankees és Los Angeles Dodgers baseballmérkőzés váltotta az általa preferált sportcsatornán. Hiába mindkét sportág nagy szerelmese, se egyik, se másik nem kötötte le a figyelmét. Meglehet azért, mert kényszerpihenőjén már többször volt lehetősége újból megszemlélni őket, de nagyrészt hozzájárul az érdektelenségéhez a gondolatainak kusza mivolta.
Gyakorta kapta azon magát, hogy tanácstalanul bolyong az agya képezte kiszámíthatatlan útvesztőben, mígnem valami, többnyire egy külső behatás vissza nem rántotta őt a jelenébe. Pont, ahogy a bejárati ajtó irányából érkező csöngő kellemetlen hangja is teszi, amit nagyjából harmadik alkalomra sikerül analizálnia, és összekötni azt a vele járó cselekménysorozattal.
A nagyjából három méteres táv végén, ami jelenleg nem tűnik számára kevesebbnek három kilométernél, megnyugvással markol rá az ajtó kilincsére, hogy résnyire tárva maga előtt a nyílászárót csakis arcát dughassa ki a hívatlan vendégeknek. A folyosó mesterséges fényében a legkevesebb érdeklődést se mutatva pillant végig a hozzá legközelebb eső személyen, a fontoskodó és sürgető tekintetű nőn, rögvest utána pedig a rézsutasan mögötte álló, nagydarab fekete férfit veszi górcső alá. Eztán veszi csak észre a háttérbe húzódott fiút, aki sokkalta megkapóbb jelenségnek bizonyul a másik kettőnél, mert amint rá szegeződnek a fáradt, barna szemek, nem eresztik.
- Hunter?... –teljesen biztos a srác kilétét illetően, mégis a bizonytalanság, a tanácstalanság és a kétségbeesettség sajátos egyvelegén szólal meg a hangja.
A nő szavai elsüvítenek a füle mellett. Az ereiben zubogó vér, a dobhártyáján érzett pulzusa nem is tenné lehetővé, hogy azokból bármit is felfogjon. Egészen addig nem is tulajdonít még csak a személyének se jelentőséget, mígnem perifériáján mozdulni látja a kukacoskodó Carrigant, ki kellő nyomatékkal kívánja érzékeltetni, hogy a beszélgetést a négy fal között szeretné megejteni.
- Mi lett az anyjával? –teszi fel az első, és számára leégetőbb kérdést, még mindig az ajtóban állva. Nem azért, mert különösebben felcsigázná érdeklődését az egykor volt egyéjszakásának jelene, sokkal inkább az érdeklődése mögötti burkolt kíváncsiságra szeretne választ kapni: mi lett az anyjával, hogy nem tud vigyázni a gyerekére?
Még mindig a kilincset markolva tárja szélesre az ajtót váratlan vendégei előtt, hogy bebocsájtást engedjen nekik a nem makulátlanul tiszta, de alapvetően harmonikus és rendezett lakásába. Utolsóként, ha a gyerek is úgy gondolja, mint az őt dróton rángató két felnőtt, fia mögött teszi helyére a nyílászárót. Zsebébe temeti a kezét, és reszelős sóhaj hagyja el az idegtől kiszáradt ajkait, amint a hármas fogat után fordulva Hunter tarkóján állapodik meg tekintete. Bordái ketrecében harsányan dübörgő szívvel indul meg utánuk, beérve őket pedig int a kanapé, valamint az egyetlen fotel irányába, jelezvén, hogy foglaljanak helyet. Ő nem kíván elhelyezkedni, feszült állapotban soha nem képes nyugton maradni, így, miután kikapcsolja a tv-t, mellkasa előtt font karokkal húzódik a fal mellé.
- Mik lennének a részletek? –tér rögvest a lényegre célirányosan tekintve a ceruzaszoknyáját maga alá igazító nőre.

To: Dad

- Az ég szerelmére, anya! Gyere már! – kevesebb, mint több sikerrel ugyan, de sikerült túlharsognia a vadul- és egyre hangosabban pattogó tűz zaját, melynek magasba törő táncoló lángjai a tető szerkezetét vették ostromuk alá. A parketta ordítva recsegett mögöttük, míg a lángnyelvek martalékává váltak és újabb meg újabb négyzetméteren kezdték azok felemészteni a fából készült lapokat. A képkeretek sorra adták meg magukat a felettébb hőségnek, és aláhullva, a beléjük erősített üveglapok milliónyi üvegcserépre robbantak, amint földet értek. A falakról úgy olvadt le a tapéta, mint Napon felejtett mikulás csokiról a fólia, és álltak össze egy nagy ragacsos, füstölő masszává a parketta maradékain. A pinceszinten berendezett mosókonyhából érkező különböző, baljóslatú hanghatások jelezték, hogy sürgeti őket az idő, hiszen ha odáig eljutott a tűz és a forróság, a gáz is hamarosan megfogja adni magát a nagyobb erőnek. A házban akkor már rég a tűz volt az úr.
Hunter egy riadt kisállat tekintetével ragadta meg az anyja karját újra meg újra, míg az folyamatosan elhátrált tőle. Dacosan, morogva rántotta ki magát a fia szorításából. Míg eleinte egészen hisztérikus röhögéssel díjazta a két kezének művét, addigra teljes befordulással húzódott el a fiától, mintha nem ismerte volna fel őt, kinek arcán kétségbeesett, rettegő grimasz jelent meg. Itt-ott kormos paca borította, kék tekintete pedig egészen narancsossá változott a tűz tükörképétől. Újra meg újra anyja reszkető kezei után nyúlt, de a vonakodó asszony hideg, nyirkos ujjait képtelen volt vasmarokkal tartani. Rendre kicsúszott a kezei közül, de még a nő maga is gondoskodott arról, hogy ne tudjanak együtt haladni a lángban álló ház ajtaja felé. Lábai szinte gyökeret vetettek, egész teste egy görcsben álló szoborrá szilárdult, amit még ő, jó erőben lévő fiatalként se tudott megmozdítani.
Az őrület teljesen eluralkodott rajta. Szemei fátyolossá váltak, arca kifejezéstelen lett, a fiú pedig egyetlen egy dolgot vélt felfedezni rajta: a világtalanságot. Újra meg újra megfordult a fejében, hogy talán jobban járnak mindketten, ha bent hagyja: ő túléli, az anyja pedig a teljes becsavarodás elől menekülve válhatna a saját elméjének és két kezének áldozatává. Az elmebaj szinte felemésztette az egész tudatát, szivacsossá tette az agyát. Hangja és mimikái eltorzultak, a fia pedig napról napra csak azt érezte, hogy egy ócska horrorfilmbe került, aminek főszereplőjeként meg kell küzdenie az őt foglyul ejtő banyával. Nem látta a kiutat ebből a horrorfilmből, mint ahogy a tűzből se, mely úgy zabálta fel az egész házat, mint egy túletetett gyerek a két cikk csokoládéját.  
Fogalma se volt, hogy mi, és melyik volt az a pont, mikor újult erőre kapott, és hosszú küzdelmet követően, még mielőtt a gáz berobbant volna, az utcára tudta vonszolni az anyját…
… látta az arcát. Elvetemült volt. Ijesztő, őt pedig úgy kerítette hatalmába a félelem, az elveszettség és nincstelenség, mint az előtt soha. Először nem is tudta felfogni, hogy Mr. Addison az ő nevét kiabálja valahonnan egészen messziről, csak guggolt vad köhögéssel a korhadó kerítés mellett, mígnem elsötétült körülötte minden.
Ha eddig a valódi rémálmok és rémképek az apjához kötötték, mostanra ez megváltozott. Két hét telt el azóta, hogy a házuk porrá égett, de még mindig érzi a füst illatát, a tűz melegét a bőrén. Látja a lehunyt szemei előtt azt, ahogy az elmúlt tizennyolc éve porrá ég, és az anyja elvetemült tekintetét, fal fehér arcát, ahogy abba beleomlik a hosszú, nedves tincsek jó néhánya. Nem maradt neki semmije, csupán az a néhány ruhadarab és régi fényképezőgépe, amit magával hozott az ósdi táskájában.
A bejárati ajtó előtt állva fogalma sincs arról, hogy mit remélhet az apjától. Valójában nem sok emléke van róla, mintha az elméje sorra irtott volna ki mindent róla… talán csak így védte magát a csalódásoktól. Csupán az álmai élnek oly élénken az emlékezetében; egy néma búcsú… ennyi jutott neki belőle.
Először nem is mer az apjára nézni. Ahogy hallja a zár kattanását, már fordul is sarkon. Fogalma sincs, hogy óvni akarja magát, vagy szimplán időt nyerni, hogy bele tudjon nézni a szemeibe. A furcsa, elkeseredetten csengő hang aztán mégis megtöri a jeget, s arcára fagyott flegmasággal, némi haraggal és elesettséggel pillant át válla felett az apjára. Testének minden sejtjében haragot, dühöt táplál iránta, és még valamit, amit képtelen lenne megnevezni… talán a lehetőséget, hogy lesz még hova tartoznia. De vajon tényleg ahhoz az emberhez akar ő tartozni, aki évek óta tudomást se akar venni róla?
- Lehetne ezt odabent? – kérdez vissza Jillian, szúrós tekintete pedig úgy villan a mögötte álló gyerekre, mintha az ő bűne lenne az, hogy most itt kell lenniük. Keze határozottan simul rá Hunter vállára, hogy irányba állítsa őt, s minek után Desmond beinvitálja őket, a gyámügyisek nyomában a gyerek is beballag. Az apját igyekszik a legnagyobb ívben kikerülni, már amennyire ez lehetséges. A házigazda hellyel kínálja őket; egyikük a fotelban találja meg a nyugalmát, másik a kanapén, mellette a gyerekkel, kinek táskája halkan, tompán puffan a lábánál.
- Mr. Grimes, a részletek a következők – kerül elő – ki tudja, hogy honnan – egy jókora dosszié, benne nem kis mennyiségű papírral és fényképpel, amit minden bizonnyal a rendőrség, vagy éppen a gyámügyi hivatal munkásai készítettek. Ám azokat látva Hunter leszegi a fejét, kicsit még el is fordul a nőtől, valamint az előttük heverő fényképektől. Pont elég lesz hallania, nem akar látni semmit a ház maradványaiból.
- A fiú elmondása szerint, már amennyiben azok igazak, két héttel ez előtt az éjszakai órákban az anyja magukra gyújtotta a házukat. Korábbról is voltak már hasonló kísérletei főleg öngyilkosságra, amit az orvosok utólagos, legfrissebb szakvéleményei szerint nem lehet valódinak tekinteni, hiszen a „saját démonaival küzd” évek óta kezeletlenül, ezek nem tudatos cselekedetek. Vannak tisztább és sötétebb időszakai is. Mint az köztudott, Maya O’ Sullivan elmebeteg. A legfrissebb jelentésekben ez áll. Nem sokkal Hunter születése előtt jelentkeztek nála az első tünetek, legalábbis a szomszédok ezt mondták. Szellemi képességei lecsökkentek, pszichés bántalmai sokasodni kezdtek. Üldözési mániával, hipochondriával küzdött, mondhatni ön- és közveszélyes lett. Soha nem volt pénzük arra, hogy orvosi kezelésekre járjon, így Hunter igyekezett valamennyire kordában tartani a kirohanásait – vet egy pillantást a gyerekre, aki mellette ücsörögve, az ölében tartott kezeit piszkálgatja. A nő maga se tudja eldönteni elsőre, hogy a szégyent, a félelmet vagy mi egyebet olvashat le az arcáról.
- Mostanra vesztettük el Mayát teljesen. Jelenleg egy Austini elmegyógyintézetben van, Hunter elhelyezése viszont kérdéses és vitatott. Mivel nincs élő rokona magán kívül, nem tudtuk hova vinni. Az eset utáni két napot kórházban töltötte füstmérgezés és kisebb-nagyobb horzsolások miatt, a többit pedig egy intézetben. Tudnia kell, Mr. Grimes, hogy ez a lehetőség ugyan úgy fent áll. Elhelyezzük a lakcíméhez kötött intézetben bizonytalan ideig, és megpróbáljuk őt egy családnál elhelyezni, amennyiben maga nem vállalná, hogy itt maradhat önnel. Az apjával. Mr. Grimes, nem akarjuk magát kizökkenteni a jól megszokott életéből, de Hunter érdekeit kell első körben szem előtt tartanunk – hangja egészen határozottan cseng, elszántan. Hunternek viszont fogalma sincs arról, hogy mit is gondol erről az egészről jelen állás szerint… mintha a nő csűrve-csavarva a mondandóját próbálná rávezetni Desmondot arra, hogy ha más nem is, hát bűntudattól vezérelve döntsön úgy, hogy nála maradhat.
De biztosan ezt akarná?

A látszattal ellentétben nem tudta volna teljes őszinteséggel állítani azt, hogy Hunter személye mindig is hidegen hagyta. Azonban az annak idején bőszen hangoztatott véleményétől tetteiben soha nem tért el: a gyerektartást kitartóan fizette Maya-nak, viszont nem volt hajlandó arra, hogy egy évben egynél többször tiszteletét tegye a hátrahagyott O’Sullivan családnál. Ha tehette, maga elől is titkolni próbálta a létezésüket, nem csak a környezete, a barátai, közeli ismerősei, munkatársai elől. Hogy miért, azt maga se tudta volna őszintén megválaszolni.
Szégyellte őket? Meglehet… hiszen annak idején, mikor 2000-ben, a kora téli hónapokban Texas államban járt, legkevésbé se gondolta volna, hogy egy Fort Stockton-i vendéglőbe fogja enni őt a fene. Nem különösebben vágyott másra, mint egy jó erős kávéra, egy tál meleg ételre, hogy folytatni tudja a késő estébe torkolló utazását. Az erős fekete élénkítő hatással volt az agyára, ellenben a szépérzékét nem tudta eléggé felrázni ahhoz, hogy ne vessen szemet a nem különösebben szép, annál is inkább az igazi, paraszti beütési tenyeres-talpas menyecskékre hajazó nőre, aki addig is jószerint tálcán kínálta neki a bájait, mikor a szükségesnél többször ellibbent mellette a szemmel láthatóan is túl rövid szoknyájában, és a mélyen dekoltált, falatnyi fodros ingjében. A nő műszakjának lejárta után a közeli kocsmában gurítottak le pár gin-t, nem voltak restek azt sörrel leöblíteni. Ennek hozománya volt, hogy Desmond aznap este nem ült autóba –hosszútávra, legalábbis, mert így vagy úgy, de ellavíroztak a jobb napokat is látott, viszont meglehetősen hűségesnek mondható autójával egy közeli motelhoz, ahol egy felfűtött, dinamikus éjszakát ajándékoztak egymásnak.
A fejfájós ébredésnél, és a szájában érzett keserű hányás íznél csak a mellette fekvő, loboncos hajú, elfolyt sminkű nő látványa volt riasztóbb. Próbált elinalni, nem is bújt egészen bele a nadrágjába, mikor csetlett-botlott az ajtó irányába, de a nő érzékei erősebbnek bizonyultak az ő menekülési szándékánál. Maya marasztalni kívánta, a közeli kávézó reggeli menüjével csábította, de Des hajthatatlan volt, és, miután a nő értésére adta, hogy bár remek volt az este, annál többet egy pillanattal se kér belőle…
Szégyellte magát? Valahol igen. Bár közel se volt már túl fiatal, mégis kellően felelőtlen volt ahhoz, hogy a tényét, miszerint a világ egy tőle távol eső pontján van egy gyereke, akinek a létezéséért felelősséget kell vállalnia, de tudja a helyén kezelni. Hosszú éveken át gondolta úgy, hogy az apanázs bőven elég ahhoz, hogy a fia érzékelje, az apja nem feledkezett meg róla. Legalábbis nem teljesen, még annak ellenére se, hogy sokkal inkább a jogi körülmények nem pedig Hunter jóléte végett utalta havonta az összeget. Mindig kellemetlen szájízzel, mellkasában hevesen verdeső szívvel nézett elébe az év egyszeri alkalmának, mikor autóba ülve meg se állt egészen az isten háta mögötti kisvárosig, a mindig egyre lepukkantabbnak tetsző házig, és annak két lakójáig. Még saját magának se merte beismerni, hogy valahol a szíve mélyén szerette azokat az akkor meglehetősen rövidnek tetsző órákat, mikor Hunter társaságát élvezhette. Több hasonlóságot is felismert magukban, nem csak az egyre cseperedő gyerek vonásaiban, hanem annak formálódó jellemében is. Noha egyáltalán nem kívánta, hogy a kölyök bármiben is rá hasonlítson…
És most, hogy itt áll előtte teljes valójában, megrökönyödve éri a ténye, hogy a fia, kit négy éve látott utoljára, szakasztott a mása. Nem csak a sötét haj, az arc- és fejforma, hanem arcának minden rezdülése, az a méla undor, amivel egy embertársát fixírozni tud –jelen esetben nem mást, mint a tulajdon apját, aki csak aztán emeli szúrós tekintetét az újfent a beinvitálás felől faggatózó nőre, miután kellően megnézte magának Huntert.
A mellkas előtt font karok általában a tiltakozást és elutasítást hivatottak jelezni. Desmond magaviseletében és testtartásában jelenleg mind a kettő kiütközik, csak maga se tudná pontosan meghatározni, hogy pontosan mi ellen lép fel ennyire tüntetőlegesen: a következőkben rázúduló szavak, vagy a fia puszta személye ellen? Esetleg a kellően kiszámítható végkifejlet az, amit ilyen formán kíván eltaszítani magától?
Gyomrát mardosó feszültséggel, idegeit ostromló nyughatatlansággal hallgatja a végeláthatatlan információk sokaságát. Soha nem érzett semmit Maya O’Sullivan iránt. Az évek leforgása alatt a gyűlölet is elmúlt, amit nem is annyira a nő, sokkal inkább a kettejük felelőtlenségéből származó produktum okozott. És pont ő, a kettejük fia volt az, aki egy láthatatlan kapocs gyanánt mégiscsak összekötötte kettejüket, még ha azt is kívánta, hogy bár ne volna köze a nőhöz. Mert tagadhatatlan, hogy évről évre a gyerekének anyja más és más látszatott mutatott felé… elborult és kiszámíthatatlan volt a pillantása, az arcára fagyott vigyor elborzasztó, és joggal állíthatóan rémisztő. De a maga módján mindig rendezett, mindig friss volt, a tudatának teljes birtokában volt a látogatásai során, így, bár a hideg futkosott a hátán a puszta látványától is, nem gondolta volna, hogy bármi miatt is gyanakvóvá kellett volna válnia vele szemben. Hogy hibáztatja-e most magát azért, ahová fajultak a dolgok? Meglehet. Legalábbis az aggodalmas, mégis bosszúsnak tetsző mimika valami hasonlóra enged következtetni.
- Ez lenne Hunter érdeke? –dölyfösen veti Carrigan elé a kérdést. A zavaros barna szemek kisvártatva találnak rá a nő arcára. – Ha biológiailag az apja is vagyok, soha nem voltam több számára számok halmazánál az anyja bankszámláján. Nem vettem a nevemre, nem voltam senkije, csak az a fazon, aki évenként egyszer megjelent, hogy elszórakozzon vele röpke pár órát, hogy aztán újból kocsiba ülve folytathassa az életét. Azt az életét, aminek a fia soha nem volt igazán a része –tekintetét, még ha futtában is, de Hunterre vezeti. Hiába gondolta ki őket, a szavak mégse adták olyan könnyen magukat, mint ahogy azt remélni merte.
- Nekem itt, Brooklynban családom van. Egy feleségem és egy fiam, és jelenleg a velük való viszonyom is kellően bizonytalan lábakon áll ahhoz, hogy én bárki másért is felelősséget tudjak vállalni… Hunter nem ismer engem. Én se ismerem őt. Nincsen köztünk olyan kapocs, ami megszakadna azzal, ha más családhoz kerülne –saját magától is undorodik, ahogy az igaznak vélt gondolatait közkinccsé teszi. Lemond róla, még az előtt, hogy esélyt adhatna neki… mert végtére is ezt teszi, vagy ezt próbálja meg tenni, de maga is tudja, hogy a játszma ezzel még nem ér véget, ugyanis a gyámügyeseknek is lesz pár keresetlen szavuk a reakciójára.
- Őt egyáltalán kérdezték, hogy mit akar? –bök fejével a fiú felé, neki is legalább annyira szánva a kérdést, mint a két felnőttnek. – Meglehet, hogy hivatalosan még nem nagykorú, de tizennyolc évesen az ember már kellően érett ahhoz, hogy az életét ilyen nagy mértékben befolyásoló kérdésben döntést tudjon hozni. Vagy tévednék? –még egy utolsó pillantással illeti Huntert, mielőtt tekintetét újból a nőre vezetné.

To: Dad

Jillian tipikus szóhuszár volt már abban a percben is, mikor először találkozott Hunterrel, pedig idegenek voltak egymásnak. Igaz a fiú nem is úgy érezte, hogy egyfajta bizalmi kapcsolat beszél a nőből, sokkal inkább a kor- és rangbéli különbségeké. Jill felnőtt, Hunter gyerek… a nő dolgozó ember, tehetős osztálybeli, míg a fiú egy lecsúszott nő gyereke valahol a világ háta mögötti prérin. A gyámügynél dolgozó minden alkalommal emelkedetten beszélt, szinte dalolva, csiripelve. Mégis volt benne valamiféle agresszió. Mint amikor egy macska fenyegeti a rigók családi fészkét, azok pedig vészjóslóan, ordítva pörölnek és ordítanak csak azért, hogy elűzzék azt a fránya jószágot. Hunter semmi kellemeset, semmi bizalomgerjesztőt nem talált a nőben. Nem tetszett neki a hirtelenszőkére festett haja, ami mellett narancssárga tökre emlékeztetett a bőre. Szürke szemei szinte világítottak az arca közepén, csálé fogai némi hanyagságról és igénytelenségről árulkodtak, de minden esetre erős kontrasztot képzett a patyolat, idomait kiemelő méregdrága, márkás ruháival.
A rendszerint, mellette – vagy éppen mögötte – utánfutóként üzemelő munkatársa az esetek jelentős részében meg se szólalt, csak pillogott a fittyedt, lógó szemhéjai alól fáradt, karikás barna tekintetével. Egyfajta „csak azért van, hogy vész esetén kettő jobb, mint egy” szempontból volt a kis párosukban. Mintha a nővel szemben ő csak a fizikai erőt próbálta volna demonstrálni. Egy tag, akinek semmi kedve nincs beszélgetni, és látszólag utálja az egész felhajtást. Azt, hogy ügyes-bajos kölykökkel foglalkozzon, akik ha nem is rossz természetűek vagy idegbetegek, de neki már az agyérgörcsöt okoz, ha látni kell az anyátlan-apátlan pofázmányukat.
Hunter nem tudta volna eldönteni, hogy szánalmat, utálatot, vagy undort érezhet iránta… legalábbis az alapján, ahogy méregette őt már bent az intézetben, ügyelve arra, hogy Jillian háta mögött megbújva puszta szemlélője legyen az eseményeknek. Ezt talán még undorítóbbnak és visszataszítóbbnak tartotta, mint azt, hogy Jillian olyan pofátlan módon igyekszik belemászni mindenkinek a képébe és ezzel együtt az intimszférájába. Pont úgy, ahogy most teszi ezt az apjával is. Át se gondolja, hogy mit és hogyan mond, sőt, még a nyilvánvalót is megkérdőjelezi. Azt, amit a fiú elmesélt nekik arról a bizonyos, ominózus éjszakáról.
Három teljes órájukba telt, mire ki tudtak belőle szedni valamit a kórház egyik szobájának négy fala közé zárva. Egyik kezéből az infúzió vaskos, áttetsző csöve lógott ki, másik az ágyneműt markolta maga mellett, ezzel ellenszegülve a felszólító szavaknak: beszélj!
Mit mondhatott volna azon túl, amit a rendőrök vagy a szomszédok már dalolva elregéltek nekik? Miért kellett még tőle is hallaniuk, miért kellett még belőle is kiszedni mind ezt úgy, hogy ordított róla, nem akar beszélni? Olyan élénken élt még a fejében a kép az anyjának elmeroggyant arcáról, olyan erősen érezte még a füst szagát az orrában valamint a tűz perzselő forróságát a bőrén, hogy sokkal inkább zárkózott volna be egymagában vagy indult volna világgá, hogy túl tudja tenni magát rajta. Sürgetés nélkül. Jill mégis, ha harapófogóval is ugyan, de beszédre bírta. Nehezen, de beszélt. Az apját vajon ugyan így képes lesz együttműködésre bírni?
- De azt a pár órát eltöltötték egymás társaságában nem igaz? Ilyen vagy olyan módon, de Hunter kötődik magához, még ha ezt nem is gondolják így. Az apja, aki ha nem is rendszeresen, de jelen volt az életében, mint mondta, fizetett gyerektartást. A kötelességen túl azért ez csak jelentett valamit nem? – a fiú próbálna szót emelni a saját és apja érdekében, de mégse teszi meg. Az aprót emelkedő keze vissza is esik a combjaira, s leszegve a fejét húzza a nyakát vállai közé. Hallani se akarja a folytatást. Kellemetlenül, rosszul érzi magát.
- Hunter is a családja, Desmond! – akinek viszont ismét felsejlik a szemei előtt a kép, ahogy az a csepp kis gyerek elvágtázott az anyja mögött. Zoknis lábai még másodpercek múltán is hangosan dobogtak a fa lépcsőn, mígnem elhalkultak és egy tompa puffanás jelezte, hogy az ajtó bezárult mögötte. A nő zaklatott volt, ijedt és elutasító. Ebbe a helyzetbe akarná magát tudni? Komolyan ilyen közegbe igyekeznek őt is beerőszakolni? – talán ha esélyt adna neki, biztos remekül kijönnének majd egymással. Megismerkednének, igazi apa-fia kapcsolat lebeg a fejük felett úgy, hogy nem is tudnak róla!
- Nem arról volt szó, hogy nem fognak rátukmálni, ha csak legkisebb jelét is adja annak, hogy nem akar engem? – próbálkozik halkan – hallotta nem? Családja van, akiket korábban maguk is elég jól láthattak. Mit gondolnak, hogy olyan jól mehet az élete, ha külön lakása van? – megvont vállal emeli először az apjára a tekintetét, és állja is azt egy ideig – hallották nem? Soha nem voltam az élete része, nincs közöttünk semmiféle kapocs, talán felesleges is tovább próbálkozni – emelkedik fel a kanapéról. Ujjai automatikusan fognak rá az eddig lábánál pihenő hátizsák fülére, hogy megkapaszkodva abban induljon el az ajtó felé. Jillian csak a levegőt markolja utána.
- Hunter, gyere vissza! – utasítja a nő, a munkatárs pedig máris haptákba vágja magát, hogy ha kell, fizikailag gondoskodjon arról, hogy a gyerek a lakásban maradjon.
- Tessék? – fordul az apja felé, ajkai gúnyos, de valahol szívszaggatóan kétségbeesett, magányos vigyorra húzódnak – nem kérdezett engem senki semmiről. Itt tények voltak: anyád teljesen hülye, és te is az leszel, ha ez örökletes. Az apád a világ másik végén van, talán elő se kerül, de ha mégis, akkor is megpróbálunk rásózni, jó lesz ott neked. Tudod…apa… - szíve minden haragja és sértettsége beleszorul ebbe az egy szóba – egész életemben egyedül voltam. Abból a pénzből, amiről most az előbb beszéltek, soha semmit nem láttam. Amim van, az itt van – emeli meg a szegényes tartalmú zsákot a kezében – és erre a saját megkeresett pénzemet költöttem. Ennyi van a múltamból, illetve ennyi maradt. Ezek után azt hiszem, hogy a jövőben is boldogan meglennék egyedül anélkül, hogy tönkretegyem az amúgy is elbaszott életedet – most először szakad ki belőle mind az a keserűség, ami fojtogatta hosszú éveken át. Hangja még most is ércesnek hat, és nem is fáradozik azért, hogy visszavegyen az indulataiból. Azt akarja, hogy mindenki, a gyámügynél dolgozók is lássák, hogy több és nagyobb problémák vannak itt annál, mint azt gondolták, hogy majd egyről a kettőre elintézik azzal, hogy lepasszolják az apjának. Ezek nem elfojtható dolgok.
Azt viszont egy szóval se mondja ki még Hunter se, hogy ellenezné Desmond jelenlétét vagy azt, hogy ne akarna mellette lenni és eljutni oda, hogy egyszer tényleg a fia lehessen.
- Hallották mit mondott nem?  – fordul jókorát nyelve Jillianék felé – talán mehetnénk is.

- Maguk gyámügyisek mind ilyen irritálóak, vagy maga az egyetlen, aki az idegesítő kérdéseivel akarja felpiszkálni az emberek bűntudatát? –a kérdés szinte nem több egy házsártos morgásnál a bajusza alatt. Ujjai végigszaladnak meggyötörtségtől ráncokba szedett homlokán, követve szemöldökének ívét csúsznak végig halántékán, majd néhol már ezüstös, bőre alatt sercegő borostáján állapodnak meg. – Az, hogy fizettem a gyerektartást nem jelentett többet annál, mint, hogy el akartam kerülni, hogy az anyja fogja magát, és felnyomjon, hogy aztán jogi útra terelje az ügyet, és még többet húzzon le rólam. Ez volt a mindkettőnk számára kivitelezhető közös megállapodás, amire az összeg megbeszélése után ő maga is rábólintott. Nem kell többet belelátni annál, mint ami a szándékaim mögött van, Ms. Carrigan –ezen a ponton már biztosra veszi, hogy a nő csakis „Miss” lehet. Kellően szőrszálhasogatónak és házsártosnak találja a személyét ahhoz, hogy továbbra is megforduljon a fejében a gondolat, hogy a ruházatában tipp-topp, azonban ábrázatában meglehetősen rútnak festő személyt bárki is megtűrné az oldalán. Azt az eshetőséget leszámítva, miszerint a feltételezett férj egy szófogadó, nem ellenszegülő papucs… Viszont nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy, míg a gyámügyes a felesleges szócsépléstől nem megfosztva őt zúdította rá a szavakat, alaposan végigmérte, és a rendezetlen, már kopottas manikűrökben végződő ujjak egyikén se látott házasságot feltételező karikagyűrűt. Márpedig Desmond a nyakát merné tenni rá, hogy egy ilyen minden lében kanál fruska, mint amilyennek a hirtelenszőke hajzatú, általa legkevésbé se szépnek tartott nőszemély minden lehetséges módját megragadná annak, hogy világgá kürtölje, miszerint ő már legkevésbé se partiképes.
- A középkort és az akkori boszorkányüldözéseket meglehetősen kifigurázza, hogy maga minden kétséget kizáróan egy afféle sarlatán, aki látnoki képességeivel megjósolja, hogy miféle kapcsolatok lebegnek a fejünk felett a mi tudtunk nélkül… -prüszökli szemeit forgatva Carrigan számára meglehetősen túlgondoltnak tetsző véleménye hallatán –a túlontúl bizalmaskodó megszólításon pedig már fenn se akad. Meglehet, hogy annak idején minden körülmény lehetővé tette volna azt, hogy a most szóban forgó apa-fia kapcsolat megvalósulhasson közöttük. Ő viszont kihátrált ebből. Egyértelműbb jelét nem is adhatta volna annak, hogy a számára tálcán kínált családi életből nem kívánja kivenni a részét, és, bár hiába állítja azt a mondás, hogy „jobb később, mint soha”, Hunter felbőszülését látva nem hagy benne kételyt a gondolat, miszerint a nő által felvázolt opció már réges-rég elúszott.
Tüdeje megtelik a mélyen belélegzett levegővel, amint állát enyhén, mégis peckesen szegve fel pillant az őt szuggeráló kék szempárba. Állkapcsa kelletlenül rándul meg, fogsorát szorosan kell összepréselnie ahhoz, hogy szó nélkül bírja állni fia túlontúl őszinte szavait. Mert valóban nem megy jól a sora, és valahol sérti a férfiúi becsületét, hogy az első útjába szegődő „idegen” is tökéletes rálátással van arra, hogy mindaz, amit annak idején felépített, és ami révén úgy gondolta, hogy rendbe szedte életének kusza mivoltát, most mégis, újból összedőlni látszik.
Tekintetének szúrós éle azonban eltűnik a csokoládébarna szemekből, mikor Hunter távozási szándékát érzékeltetve emelkedik fel a kanapéról. Hiába száraz a szája és torka egyaránt, mégis nyel egyet, amint végignézi, ahogy a fia egyre közelebb küzdi magát az ajtóhoz. Most akkor tényleg el akar menni?...
Apa… Megrökönyödve áll a megszólítás előtt, ajkai elnyílnak, ahogy a légcsövében megakad a belélegzett levegő. Arcáról egyszeriben tűnik el a harag, a tiltakozás, az ellenszenv, hogy valami egészen megfejthetetlen mimikának adhassa át a helyét. Talán a felismerés, a rácsodálkozás az, ami megszeppent ábrázatát okozhatja… Noha ezidáig is nyílt titok volt számára, hogy a fia miként vélekedik róla, talán az ebbe az egy szóba irányított töménytelen gyűlölet az, ami arculcsapásként éri. Igaz, hogy az ő életében se volt soha egy igazi apafigura azután, hogy édesapja alig tíz éves korában elhunyt, mégis szeretetteljes érzés kerítette hatalmába akárhányszor csak hallhatta ezt az egyszerű, számára mégis sokat jelentő szócskát… Ő viszont gyűlöletessé tette a saját gyereke számára. Olyan sebeket hagyott benne, amiket talán most még fel se fog igazán, azok létezéséről csak halovány sejtése lehet. És talán valahol ezért remélte azt, hogy négy évvel ezelőtt, mikor utoljára találkozott Hunterrel, lezárta kettejük ügyét, hogy azután többé nem kell szembesülnie a saját maga okozta káosszal, egy általa elfuserált emberélet tényével.
- Egyedül? –kérdez vissza halkan, némileg elhaló hangon. Kellemetlenkedve helyezi súlyát egyik lábáról a másikra, szárazzá lett nyelvével nedvesíteni próbálja kicserepesedett ajkait. – Mégis mit kezdenél te egyedül? Visszamennél Fort Stocktonba? Éhbérért vállalnál valami emberhez méltatlan munkát? –faggatózik egy lépéssel lopva a távolságon, de se maga, se Hunter végett nem akar bizalmaskodó közelségbe kerülni vele. – Ez a rendszer nem így működik. Rád tették a kezüket, és nem eresztenek… -fejével alig észrevehetően bök a nappaliját bitorlók felé. – Talán ha nem állnál ellen találnának neked egy szerető családot… -szája széle fintorra rándul, mikor elfordítja róla a tekintetét. Nem Hunter, nem az ő helyzete, annál is inkább a saját álláspontja az, ami ekként vált ki belőle elégedetlenséget. Mert még csak számba se akarja venni azt a lehetőséget, hogy talán ő az, aki valóban menedéket tudna nyújtani neki. Aki megmásíthatná az elképzelését a fejében kialakult apaképről. Aki rendesen etethetné, ruháztathatná, iskoláztathatná, hogy kiszakadjon abból az isten háta mögötti koszfészekből, ahol nevelkednie kellett. Aki tehetne azért, hogy egy valamirevaló felnőtt váljon belőle. Aki talán képes volna arra, hogy a maga sajátos módján szeresse, és törődjön vele, aki megadhatná neki azt a lehetőséget, hogy biztos hátországgal nézzen a nagybetűs élet elébe, ne pedig a bizonytalanság és a hányatottság demoralizáló tényével.
- Hunter!... –indulattal szólal fel a hangja, noha a lágyítás szándéka megfigyelhető a végül egészen elhaló hevességben. – Csak hadd gondolkozzak… -maga se tudja, hogy kinek címzi a kérlelést: magának, a fiának, vagy az árgus, a fejleményeket kíváncsi tekintettel váró gyámügyesek irányába.
Mély, érces sóhaj szakad fel belőle, ahogy hátat fordít a tanakodását közönségként végigasszisztálóktól. Ujjai meggyötörten masszírozzák orrnyergét, lehunyt szemhéjain, mint egy fekete vásznon cikáznak a lehetőségei…
Tudta, már az első pillanattól kezdve sejtette, hogy a tartózkodása nem áll biztos lábakon, ahogy azt is, hogy nem lesz egyszerű nemet mondania. Mégis megtette, most pedig visszakozik számára is érthetetlen okokból kifolyólag. Hiszen ő volt, aki kijelentette, hogy nincs semmi, ami a fiához köthetné, ami visszatartaná abban, hogy lemondjon a felette való gyámságáról. Viszont ahogy farkasszemet nézett Hunterrel, talán elindult benne valami… talán az volt az első, amikor visszaigazolást nyertek az általa meghazudtolt szavak. Esélyük lehetne arra, hogy az ingatag lábakon álló kapcsot kettejük között megerősítsék. Vagy csak a saját bűntudatán akarná enyhíteni azzal, ha az elanyátlanodott kölyköt a pártfogása alá venné?...
- Semmi esetre se várhatják el tőlem, hogy most adjak választ –fordul vissza minden mozgósított lelkierejével felvértezve Jillian irányába. – Ahogy azt már mondtam, feleségem van. Nélküle nem hozhatok meg egy, az egész életünkre hatással lévő döntést –más körülmények között nem okozna számára ekkora fejtörést, ha a felesége közbenjárása nélkül kéne valamire rábólintania. Viszont így is elég ingoványossá vált a lába alatt a talaj, és maga is tudja, ha most ráteszi a kezét Hunter sorsára, az a neje részéről egyértelmű válóok.
- Addig is… -megköszörülve a torkát fonja össze mellkasa előtt karjait, fejével a fia felé biccent. – Van hol aludnia, vagy… mi ilyenkor a protokoll? –kérdez rá, megadva a lehetőséget az eljárások tökéletes tudatában lévő nőnek, hogy felvegye a gyeplőt, és ne ő legyen az, aki önként kíván a dolgok elejébe menni.

To: Dad

- Tessék? – a nő szemei már-már kidüllednek a helyükről hitetlenségében, pedig mondani se kell, hogy alapból se kicsik. Így viszont még humorosabbnak hat az egész fizimiskája, aminek hála Hunter az orra alatt alig észrevehetően ugyan, de haloványan elmosolyodik. Rosszindulatú, pimasz mosoly ez, benne minden létező gyerekkori sértődöttségével, dacával és neveletlenségével. Mert igen, talán túl korán kellett felnőnie ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjon, de pont emiatt maradtak benne olyan gyermeteg viselkedésre utaló szösszenetek, melyek olykor-olykor felszínre kerülnek, bárhogyan is próbálta azt addig elnyomni magában. Ám ez a tette látszólag nem nyeri el a mellette létező, fotelben helyet foglaló nagydarab pasas tetszését.  
- Mr. Grimes, kikérem magamnak ezt az aljas rágalmazást! Én nem szándékozok senki bűntudatát piszkálni! Soha életemben, eddigi pályafutásom során nem adtam még úgy gyereket örökbe, hogy bármiféle hátsó szándékom lett volna azzal. Nem áll szándékomban az emberekben bűntudatot kelteni, csupán egy kis emberséget igyekszek a felszínre hozni, ha már megtudtuk azt korábban kapirgálni. A felszínt legalábbis. Márpedig láttam amit láttam, Mr. Grimes, Hunter elgondolkodtatta magát – ó, valóban? És én miért nem vettem ezt észre? – fogalmazódik meg a fiúban kimondatlanul is, amire azonnal meg tudja adni a választ. Mert egyszer se tartotta tovább az apján a pillantását két másodpercnél.
- Az elmúlt tizenöt éves pályafutásom során ötvenöt gyereket adtam örökbe. Ötvenötöt, Mr. Grimes, ez pedig hatalmas szó a mai világban, amikor mindenki karrierista, művész, drogos, lecsúszott, kommandós meg minden anyám kínja, ami nem teszi lehetővé számára a gyerekvállalást – a mellette ülő gyerek szemöldökei zavarosan futnak ráncba a homlokán, s felfújva az arcát küzdi le a puszta kényszert, hogy közölje a nővel, oltári nagy hülyeségeket beszél. Mintha hülyének nézné az apját vagy éppen őt. Ő pont ennek ellenkezőjeként fogalmazná meg az örökbefogadási rituálékat, legalábbis az alapján, amit az elmúlt két hét alatt az intézetben látott: emberek százezrei akarnak gyereket örökbe fogadni, ki kisebbet, ki nagyobbat, de semmi esetre se idősebbet tíz évesnél.  Viszont annyi hülye, idióta szabályt kell betartaniuk, annyi áldozatot kell hozniuk azért, hogy végre szülők lehessenek, ami egyszerűen nevetséges. Nem az emberek milyensége határozza meg azt, hogy hány kölyköt tudnak örökbe fogadni, sokkal inkább az, hogy ők kit ítélnek megfelelőnek arra, hogy szülők lehessenek. Mintha legalábbis néhány találkozásból bármit le lehetne szűrni. Senki nem lesz tökéletes szülő azzal a pillanattal, hogy egy csecsemőt adnak a kezébe. Mint ahogy nem jelenti azt, ha egy nyolcéves kisgyerekkel elsőre nem tud szót érteni, hogy csapnivaló anya vagy családapa válik belőle. És biztos benne Hunter is, hogy az apja tisztában van mindezzel. Mint ahogy azzal is, hogy Jill Carrigan az imént vagy hazudott, hogy hitelesebb legyen, vagy baromira nincs tisztában azzal, hogy az emberiség önmagában is képben van az örökbefogadások menetével és azok hátulütőjével. De ő mégis tovább köti az ebet…
- Ebből negyvenkilencen azon család mellette nevelkedtek fel, akik örökbefogadói lettek a gyerekeknek. Kérem, ne kérdőjelezze meg a szaktudásomat.
- Igazából – szól hozzá Hunter egészen halkan, de annál epésebben, leheletnyit közelebb hajolva a nőhöz, mintha csak a fülébe akarná súgni haragos szarkazmusát – nem a szaktudását, hanem az emberségét kérdőjelezte meg… csak úgy… mondom – Jillian ijed szürke szemei szinte villámként villannak a fiúra, miközben az elnyom magában minden korábbi pimaszságot, s hátrébb húzódva süpped bele a kanapéba, valamint a háta mögé tett párnába.  
- Nem vagyok én se sarlatán, se boszorkány, Mr. Csak éppen tisztában vagyok azzal, hogy minden csak akarás kérdése. Ha maga jó apa akar lenni, akkor azzá válhat, mint ahogy Hunterből is jó fiú lehet, ha már eddig nem lehetett az – erre nem véletlen, hogy sértett, de annál is inkább haragvó grimasz jelenik meg az arcán. Hogy nem lenne jó fiú? Nem jó az a gyerek aki évek óta takarított az anyja után csak, mert annak eszébe nem jutott volna megtenni? Ha Mayán állt volna a dolog, elvitte volna őket a hátán egy sereg csótány vagy patkány. Ha nem takarít, ha nem tart karban ezt-azt a házban, minden bizonnyal rájuk szakadt volna a tető, a betörött ablaküvegeken keresztül süvített volna a téli hideg szél, de még be is ázott volna a ház. A kiszakadt kilincs miatt csak az nem ment volna be a bejárati ajtón hozzájuk, aki ténylegesen nem is akart… fürdette az anyját, mikor tizenhatodik napján úgy ítélte meg, hogy nem bírja tovább elviselni a penetráns bűzét. A két kezével mosta a ruháikat, miután a bedöglött mosógépet már nem volt képes helyre kalapálni, a javíttatása méregdrága lett volna. Az pedig, hogy újat vett volna, puszta álom volt. De biztos igaza van Jillnek. Rossz fia volt az anyjának és csak akkor lehetne Desmondnak jó gyereke, ha megerőlteti magát. Ez a nő nem tud róla semmit… és így próbálja meg örökbe adni? Eddig nem áll túl jól a szénájuk, annyi szent. Lehet, jobban járna, ha saját magáért kezdene el lobbizni, mintsem másra bízná ezt.
Mintegy megelégelve a körülötte zajló eseményeket, emelkedik fel a kanapéról, hogy kifejezze távozási szándékát. Desmond arcán talán ekkor lát először némi zavart és meglepettséget, tanácstalanságot.
- Miért, úgy néz ki, hogy van bárki is, aki társulna hozzám a zsákomon kívül? Igen, egyedül – bólint közömbösen – eddig is ezt csináltam. Éhbérért dolgoztam, de legalább annyim volt, amivel számolhattam – hanyag vállvonással fordul az apja és ezzel együtt a gyámügy emberei felé is – nekem? Szerető családot? Huszonegy éves koromig bent lennék az intézetben, mert senkinek, az ég világon senkinek nem kell egy tizennyolc, majdnem tizenkilenc éves gyerek, aki már majdnem felnőtt, saját gondolatai vannak. Bizonytalan a háttere, az anyja elmegyógyintézetben ül. Hidd el, mindenki azt vonná le ebből az egészből, hogy csaló vagyok, lopok és hazudok, nekik pedig félteni kellene a vagyonukat, értékeiket tőlem. Mert bizonyosan mindenkit kizabálnék a pénzéből. Ne nevettess. Olyan, hogy szerető család, számomra, nem létezik, gondolja azt bárki, még maga is Jillian, hogy lehetséges. Mondja… és legyen teljesen őszinte – szökik tekintete Desmondról a nőre – az elmúlt tizenöt éve alatt hány tíz év alatti gyereket adott örökbe sikeresen? – az arca fájó őszinteséggel rándul meg, egy pillanatra még a tekintetét is lesunyja, mintha nem merne a fiú szemébe nézni.
- Értem. Vagyis mind az ötvenöt, amennyiben igazak a számok, tíz év alatti volt. És hány tizennyolc éves volt, akivel próbálkozott?
- Hát…
- Komolyan, mennyi?
- Nyolc…
- És ha nem csal az emlékezetem, ebből heten még most is bent vannak az intézetben, ráadásul mind a heten a huszonegy felé közelednek. Én vagyok a nyolcadik – Jill arca meglepettségről árulkodik és arról, hogy valaki zsákutcába űzte a saját munkájában. Ilyenre minden bizonnyal nem sűrűn akad példa, hiszen a düh és sértettség pont úgy ül ki az arcára és jelenik meg a mozdulataiban, hanglejtésében, mint korábban Hunterében.
- Úgy hiszem, hogy nincs miről beszélnünk a továbbiakban nem? Mindenki tisztában van már mindennel. Te nem akarsz még egy gyereket, amit tökéletesen megértek, maguk pedig bár hitegetnek engem azzal, hogy ez lehetséges, de nem fognak nekem családot találni ezek után sem – mikor viszont az apja indulatosan szólítja őt a nevén, összerezzen, s egyszeriben megfeledkezik arról, hogy bárhova is menni akarna. Tanácstalanul toporog egyhelyben, olykor-olykor az apjára emeli a pillantását, másszor a remegő kezére… ötlete sincs, hogy mikor uralkodott el olyan mértékű harag és némi félelem benne, hogy az efféle reakciót váltott ki belőle. Most mégis nagyokat nyeldesve húzza mindkét kezét a saját testének takarásába a háta mögé, nehogy nyilvánvalóvá váljon a feszültsége.
- Megértjük, Mr. Grimes – szólal fel végül a másik férfi, mintha úgy alakulna a helyzet, hogy Jillian büszkeségébe tiporva az teljesen kiírná magát az esetből. Talán bölcsebb döntés volna. A férfi hangja mély, egészen basszusszerű és nyugodt. Türelmes – ez nagy és komoly, életeket megváltoztató döntés. Mi nem akarjuk siettetni, mint ahogy az esetleges nemleges választ is megértjük. Hunter addig visszakerül az intézetbe Fort Stockonba. Mivel a lakcíme oda köti, máshol nem tudnánk őt elhelyezni – ami nem kevesebb újabb egy napi út. Szerencsétlen gyereket csak cipelik A-ból B-be anélkül, hogy megkérdeznék tőle, mit is akar igazából. Most talán kifejtette, de tekintettel senki sincs rá.
- Apa – fogalma sincs, hogy miért hívja így, mikor tudott, hogy nem lenne rá szükség. De mióta az eszét tudja így hívja, és hosszú évekig pont úgy szerette őt és várt rá, ahogy az apjára várhat, és ahogy azt szeretheti a gyereke. Az édesanyja mikor még javarészt tudatánál volt, azt mondta neki, hogy az édesapja egy nagyon fontos ember, aki csak azért van távol, hogy ő biztonságban lehessen ezen a világon. Ő pedig hitt neki. Évekig felnézett erre az emberre… az emberre aki most itt áll előtte, és akinek személyében már nem lehet elég biztos – nem kell miattam kellemetlen helyzetbe hozni magad a családod előtt. Inkább hozd rendbe azt, ne szúrd el megint – vonja meg a vállát. Ha már valakit a feleségének nevez és a fiának, mint azt a gyorsan trappoló gyereket, akkor megérdemli, hogy velük érezze boldognak magát, nem igaz? – csak ezt kívánom neked. Aztán ki tudja, talán majd egyszer még… találkozunk. Máshogy. Más körülmények között – abban viszont nem biztos, hogy ez az egyszer megfog történni.
- Menj le a kocsihoz, Hunter – adja ki neki az ukázt Jillian szigorúan, mikor az elkezdi összepakolni a korábban elővett vaskos dossziét és annak minden kieső tartalmát. Hunter benedvesítve az ajkait pillant kopott, elnyűtt tornacipője felé, majd az apjára téved a tekintete. Elköszönne, de nem képes rá. Az túl véglegesnek tűnik.
- Néhány óra múlva elindulunk vissza Fort Stockonba. Ez idő alatt van lehetősége megemészteni a dolgokat, Mr. Grimes. Tudja, mint mondtuk, semmi sem kötelező, nem tartunk fegyvert a fejéhez. De ha esetleg addig meggondolná magát, vagy bármiféle lehetőség felmerülne, hívjon bennünket. Másként a fiút harminc órán belül visszaszállítjuk a városába, további egy hét múlva pedig kikerül hivatalosan is örökbe fogadható gyerekként – pont, mintha egy kisállatról, egy morcos, neveletlen kiskutyáról lenne szó – és legyenek bármilyen nehezek is a kilátásai, elkezdünk neki családot keresni. Első körben, az államban…. Mr. Grimes, remélem olyan döntést fog hozni, ami megfelelő lesz az ön, és családja számára.

- Ezt nevezem, Ms. Carrigan! Kegyed meglehetősen analitikus elme, ha ilyen játszi könnyedséggel olvas egy egyszerű arcrezdülésből is. Mindenképp ajánlanám az FBI Viselkedéskutatókhoz üresedés esetén, ott kifejezetten szeretik a magafajta kopókat, akik már az alapján felállítanak egy profilt, hogy milyen szögben emelte meg az illetékes a szemöldökét, és meglepettségében, miszerint az évek óta nem látott gyereke toporog a küszöbén, egyet vagy kettőt pislogott… -mindig is úgy reagált, ha valaki sarokba szorította, mint egy felajzott, ösztöneire hagyatkozó kutya: legjobb védekezés a támadás. Márpedig Jillian nem jár távol a valóságtól, sőt, közelebb talán nem is kerülhetett volna ahhoz, hogy milyen gondolatok cikáznak Desmond fejében.
- Nem egészen értem a helyzetet… Lobogós gatyát kéne öltenem azért, mert nem végez slendrián munkát a választott szakmáján belül? Nem gondolnám, hogy ez önmagában véve érdem, viszont annál is inkább elvárás és kötelesség, de… nos, ha önt ez megnyugtatja, felőlem dobálózhat a gondosan számon tartott statisztikájával, ha kell, megcsodálom a fantasztikus teljesítményért járó bárminemű érdemrendjét is, de azt nem állíthatom, hogy meg fog vele hatni –hülyékkel soha ne állj le vitatkozni, gondolja magában. Számos alkalommal megfogadta már, hogy a saját, amúgy is tépázott idegei védelme érdekében nem fogja szükségtelenül felhúzni magát olyan emberek számára érdektelen, vagy éppen csökönyös és nagyzoló gondolatmenetén, akik az ő mindennapi életében nem töltenek be semminemű szerepet. És mégis, rendre megborítja a saját maga jólétéről fogalmazott, személyre szóló törvényét.
A jelenleg pedzegetett téma pedig, ha lehet, különösen bosszantja Desmondod, ezt az arcán meg-megránduló idegek is kellően érzékeltetik a publikummal. Felesége révén, ki több ponton is érintett a gyámüggyel, és személyes élményéről is tanúskodó beszámolót tudna tartani az örökbeadásról és örökbeadatásról, tökéletesen tisztában van azzal, hogy mindaz, amit Jillian a magas lóról elé hintett, mint információhalmazt, csak ámítás, nem több holmi humbugnál. Minden porcikája ordít annak érdekében, hogy tudassa a nővel, rossz embernél próbálkozik, ha magát és a munkában elért eredményeit kívánja méltatni, de végül, a saját magában lefolytatott vita során arra jut, hogy jobb, ha a szájába harap, megfékezve a kikívánkozó szavakat. Természetesen, mindezt fizikálisan is kivitelezi, biztos, ami biztos alapon.
Orra alatt bazsalyogva kívánja elérni azt, hogy az arcán kerekedő mosolyt, amit fia szavai idéztek elő, a nő ne, vagy csak részlegesen láthasson. Igaza van a fiának, noha ő azért zárójelben megjegyezné, hogy voltaképpen a szakmaisága is hagy benne kérdéseket, de nem kíván további olajat önteni a tűzre, hisz láthatólag Carrigan már így is kellően felpaprikázott állapotban van ahhoz, hogy szükségesnek lássa a további vérszívást. Pedig, aki csak egy kicsit is ismeri, tudhatja, hogy bőven van még a tarsolyában ahhoz, hogy elérje, a potenciális ellenfélnek kikiáltott másik fél sértetten pattanjon fel a kanapéról, és az összes cókmókját felnyalábolva elhagyja a tett helyszínét. Ez viszont nem azon alkalmak egyike, amikor ezt megengedheti magának.
Idegesen húzza ökölbe nyirkosnak tetsző ujjait, mikor Hunter a távozás gondolatától vezérelve indul meg az ajtó irányába. Az énje egy része minden további nélkül kiadná az útját, hogy többet még csak hallania se kelljen felőle, viszont a másik, a jelenleg talán túlerőben lévő, felelősségteljesség után sóvárgó tudata rögvest maradásra kívánná bírni a fiát. Ha más nem, talán ezért is szól utána, hogy addig is megfékezze, hogy elérje, gondolja át újból, miként akar eljárni.
Tehetetlen dühében hagyja, hogy körmei mély, félhold alakú kis karimákat vájjanak tenyerébe, míg lesütött szemekkel, arcának, állkapcsának meg-megránduló idegei feszélyezettségéről adnak tanúbizonyságot Hunter szavai nyomán. Tudja, hogy igaza van. Tudja, hiszen az évek alatt már nem egyszer megállapította azt, hogy a fia, hiába nem kapott jó iskolázottságot, és az anyja se egy különösen pallérozott elme, kifejezetten okos, és mi több, két lábbal áll a földön. Teljesen józanul látja a világot és annak dolgait, nem ringatja magát abban a hiszemben, hogy minden rossz után jöhet valami jó. Hiszen soha nem tapasztalhatta meg azt úgy istenigazából, hogy milyen az, hogy „jó”. Nem véletlen, hogy jelenleg sincsen elfogult gondolatokkal annak kapcsán, hogy bármi babér is teremhet számára nem csak a tulajdon apjánál, de kollektíven a gyámügyesek munkáját tekintve az örökbeadatási projektben. Desmond arcára, minden egyes mimikájára a gondterheltség nyomja rá a bélyegét. Ritkán tapasztalja, milyen is az, amikor elejti a gyeplőt, és kiszalad alóla a ló… Talán ez a kétségbeesettség készteti arra, hogy erélyesen szóljon a fiára, mikor az újfent önálló döntést kíván hozni három felnőttel szemben. Elfordul tőle, hogy még csak látnia se kelljen azt, hogy milyen érzelmek játszódnak le a gyereke arcán –tökéletesen elég neki az az érzelmi kavalkád, ami nem csak az ő fizikumán látszik meg, de a gondolataiban is megnyilvánul. Csak a hosszas másodperceket, lehet, hogy perceket is felölelő idő után fordul vissza, hogy szavait a gyámügynek intézze. Meglepetésére azonban az addig szótlanul ülő férfira szegezi a zavaros barna szempárt, aki a sérelmezett Jillian-t leváltva veszi kézbe az irányítást.
- Értem… -feleli, és válaszával együtt egy leheletnyit bólint, mikor McMillan felvázolja neki a helyzetet. A tudat, miszerint a fiára újból a Fort Stockton-i jövőkép vár, kelletlenül húzza görcsbe a gyomrát.
Apa. Már megint ez a szó, gondolja magában. Mégis, a lehető legtermészetesebbnek veszi a fiú szájából, az évek folyamán mélyült orgánumból, ami nyomokban még őrzi azt a gyermeki ártatlanságot, amit minden egyes alkalommal tapasztalt Hunter részéről. Felpillantva a kék szemekbe fúrja saját tekintetét. Arcának legtöbb vonása az ő markáns vonalait őrzik, de a szeme az egyetlen, ami az anyjáé. A szavak mindegyike egy-egy apró késszúrás a szívébe, amiről nem gondolta volna, hogy bármikor is hatást tudna rá gyakorolni, mégis megrökönyödve áll a tény előtt, hogy a fia, akiről élete folyamán többször is lemondott, bármiféle érzelmet is ki tud váltani belőle. Szólásra nyitja a száját, azon keresztül azonban csak hűvös levegő érkezik a tüdejébe. Szeretne neki mondani valamit, valami bátorítót, valami biztatót, de az agyára csak a szürke homály telepszik, így ajkai tanácstalanul záródnak össze, helyette pedig a gyámügyet képviselő nő ragadja magához a szót. Szeme sarkából még látja, ahogy Hunter pillantása felé vándorol, de képtelen rá, hogy ránézzen, így hát csak lehajtja a fejét.
- Rendben –alig láthatóan biccent, mikor a nő elé lép. – Ha egy névjegykártyát adna… tudja, bármi eshetőségre –rántja meg a vállát, és ha Carrigan nem mond ellent, úgy elveszi tőle a felé nyújtott papírt, kikíséri őket a házból, és a mögöttük záródó ajtónak veti a hátát, zavartan túrva fel sötét tincseit, és ugyanazzal a feldúltsággal nyúlva zsebében lapuló telefonja után.


A telefont tartó jobbjának ujjai közt halkan sistereg az égő dohány, abból a plafon felé törekszik a kékes árnyalatú, absztrakt mintákat leíró füst. Szemei szüntelenül a kezében tartogatott kis fecnit vizslatják, „Jillian Carrigan, Gyámügyi és gyermekvédelmi ügyintéző”, alatta pedig a hosszas számsor is keresztülfut a fehér felületen. A cigaretta végéről a hosszan felrakódott, szürke pernyét a koszos kávésbögrébe pöcköli, mint ahogy az az előtti, sőt, még az azt megelőző esetben is eljárt. Számos csikk hever már a fehér kerámiában, aminek alját már nem csak a reggeli kávéja után maradt sötétbarna karima színezi.
Egyre csak a Neal által mondottak kavarognak a fejében, „Te nem vettél részt az életében, beleszólása nem volt. Most sincs. Csak neked.”. Csak neked… Ez az egy, ami kellő nyomatékot tartalmaz, és ami újból és újból felcsigázza agyának egy részét. Tisztában van azzal, hogy beszélnie kell Madisonnal, már több alkalommal is kikereste a gyorshívók közötti számot, mégse nyomott rá soha a hívógombra. Hogy miért, maga se tudja… talán mert fél a visszautasítástól. Talán, mert az amúgy se jó gondolatait róla még zavarosabb utakra terelné. Talán, mert többet hallani se akarna felőle, ha azzal állna elő, hogy gondot akar viselni a fiáról, holott se a feleségéről, se a vele közös gyerekéről nem volt ilyen határozott véleménnyel. Talán, mert valahol úgy gondolja, hogy ez az ő küzdelme, amit egyedül kell megvívnia, és ebben az egyben nem hagyhatja, hogy neje döntsön helyette. Ha az élet fontos dolgairól volt szó, mindig ő volt az okosabb. Most először talán ő akar az lenni, aki ilyen életeket megmozgató kérdésben döntést hoz. Még annak ellenére is, hogy barátja előtt fogadkozott: nem fog nélküle döntésre jutni. És ha ez nem lenne elég, nem telefontéma. Ezt ő maga is tudja, viszont túl sok időt ült már tétlenül ahhoz, hogy személyes találkozót csikarjon ki Madisonból. Véges az ideje, és ki tudja, talán már így is kifutott belőle…
Feloldja a telefonját, a háttérkép a nejéről és a fiáról, Zanderről a retinájába csap, mégse tölt hosszas másodperceket azzal, hogy elmerüljön a látványukban –holott minden alkalommal megteszi. Ehelyett a telefon ikonra nyom, a névjegyen szereplő számokat gyors egymásutánban pötyögi be, és mielőtt még meggondolná magát, a zöld gombra nyom. Elcsigázottan, reszelős sóhajjal emeli füléhez a telefont, és míg a kicsöngő hangját hallgatja, szájához emeli a cigarettát, hogy egy mélyet szívjon belőle. Gyorsan fújja ki azt, mikor a vonal túlsó végén meghallja a nőnek a hangját.
- Jó napot, Ms. Carrigan… -megköszörüli a torkát, nem is annyira a légcsövét felmaró cigifüst, annál is inkább a zavartsága végett. – Desmond Grimes vagyok… Ms. Carrigan, ha esetleg nem indultak volna még vissza Fort Stocktonba, lehetséges, hogy tudjunk újból beszélni? –szavai tőle nem ismert lágysággal, puhatolózással hagyják el ajkait. Elnyomja a bögre alján a csikket, és lehunyt szemeire, nyúzott arcára fekteti a tenyerét, átdörzsölve bőrét, majd zavaros tincsekbe rendeződött haját. Legkevésbé se biztos abban, hogy jó döntést hozott, a kétes érzések pedig felajzott táncot járnak tudatában és lelkében egyaránt, szíve talán ezért verdes hevesen a bordái képezte fogságban.

To: Dad

- … Hunter nem ismer engem. Én se ismerem őt. Nincsen köztünk olyan kapocs, ami megszakadna azzal, ha más családhoz kerülne – Desmond szavai fojtogatón, fájdalmasan visszhangoznak Hunter fejében, miközben az előtte lévő ülés egy elvetemedett cérnaszálát birizgálja a foszladozó varrások mentén. Szinte még most is érzi a férfi mondandója nyomán megszülető dühöt és szomorúságot. Utálja ezt a kettősséget hiszen ismeri magát… soha nem lehet biztos abban, hogy melyik érzelem uralkodik el rajta, hogy melyik lesz az, ami hatalmasabbá válik a másiknál. Időzített bombává válik.
Az apja lakásának ajtajában állva, majd a kanapén ücsörögve vált nyilvánvalóvá számára az a több ezer mérföldet felölelő távolság, ami egész életükben ellenségük volt. Idegenek és bizalmatlanok voltak egymás számára, és lassan de biztosan megbizonyosodhatott azt illetően, hogy csak egy gyerek volt az apja szemében. Igen, lehet, hogy ő „csinálta” ezt a gyereket, de ennél többet soha nem gondolt és látott a dolog mögé. „Egy elcseszett éjszaka szüleménye.” Ennyi. Minden létező apai érzelemtől mentes volt az irányába, hiába is találkoztak évente egyszer. Nem akarta őt, talán nem akarja most se. Mint ahogy megeshet, nem akarja elfogadni azt sem, hogy ő maradt Hunter számára az egyetlen olyan élő hozzátartozója, akire még számíthat.
Ide s tova, második órája annak, hogy jó gyerekeket megszégyenítő szófogadást tanúsít a gyámügyi munkások felé. Szinte mozdulatlanul ücsörög a kocsi hátsó ülésén, ölében az ezer éves, lemerült telefonjával, mellette pedig a füsttől szagló hátizsákjával. Fáradtnak, mi több végtelenül kimerültnek érzi magát, mely nem csak a tartásból és arcából, a szemei alatt húzódó hatalmas karikákból vehető ki igazán, de a hangulatán is érződik. Korábbi sündisznós szúróssága és megállás nélküli pimaszsága amivel válaszolt, vagy éppen nem válaszolt a felnőttek feltett kérdéseire, mostanra eltűnt. Helyét egyfajta bánat és letargia vette át. Bár meglehet, hogy semmi tevékenység nem írható fel a neve mellé az elmúlt két-három napban – és úgy alapjában véve egy hete nem csinált semmi érdembelit - de az egész napos utazgatással elszállt belőle minden erő. Csontjai elgémberedtek és mostanra minden porcikája sajog a kényelmetlen, sok másik gyerek által laposra- és használhatatlanra ült ülések miatt. Bármelyik oldalra is húzódott a kocsiban, a rugók törték a hátsóját, a lábának nem volt elegendő hely. A gerincét nyomta az ülés háttámlája és nem tudta hova hajtania a fejét. Aludni szinte képtelen volt ez idő alatt, csak el-elbóbiskolt, amikor a szellemi kimerültség erőt vett rajta és végül legyűrte őt. A nagydarab, sötét bőrű fazon vezetési stílusa amúgy nagyban kedvezett volna neki. Nyugodt volt, megfontolt és biztonságos, de rendre ilyenkor nem jött álom a szemére. A változó tájat kémlelte, s fejében cikázó gondolatok millióit próbálta kordában tartani, de legalábbis olyan mederbe terelgetni, hogy általa némi nyugalmat biztosítson magának. Az anyja tébolyult arcát látta maga előtt és a házuk vékony, fa szerkezetét, amint az hangos recsegéssel adta meg magát a tűz őrjöngő erejének. Nem mert elaludni, hiszen tudta, ha ezek a képek akkor is kínozzák őt, mikor ébren van, álmaiban még baljóslatúbbak lettek volna és annál inkább zordabbak. Az ébrenlét mellett döntött, bízva abban, hogy ha eléggé kimerült lesz már ahhoz, hogy az álom magától nyomja el, nem fog hülyeségeket képzelegni.
Az égbetörő, egyre sűrűbben növekvő és tavasz beköszöntével már zöldellő lombok idegenek, szokatlanak voltak számára. Már nyomát se látta a Fort Stocktoni prérinek, egyáltalán nem látott homokos, végeláthatatlan tájakat. Mindenhol nyüzsögtek az emberek bármerre is nézett, amikor nagyvárosokba tévedtek pár perc pihenő erejéig. Ekkor már sokkal inkább kíváncsi volt, minthogy álomra tudta volna hajtani a fejét. Milliónyi új arc, megannyi náció. Annyi ember, amennyit felfogni is képtelen volt.
Ám amikor a temperamentumos Jillian került a volán mögé – legutóbb valahol Baltimore környékén - egy-egy alkalommal úgy kapaszkodott a kocsi ajtajának fogódzkodójába, mintha az élete múlt volna azon, hogy a vad, durva manőverezések ideje alatt kapaszkodik vagy sem. A mellkasa és öle előtt lévő öv önmagában már nem jelentett számára megfelelő biztonságot. Már-már féltette az életét, s ha az előtte ülő férfi nem lett volna olyan ijesztően nyugodt, minden bizonnyal kettejük között kalimpálva sipákolt volna a nem sokkal előttük, vészes gyorsasággal közeledő kamionok fenekét látva. Mindig az utolsó pillanatban váltott sávot a nő, Hunter pedig nem szeretett volna belegondolni abba, hogy mikor lesz az első olyan „utolsó utáni” pillanat, mikor már édes mindegy, hogy indexel vagy sem.
Most már lenne lehetősége arra, hogy bepótolja azt az egy, alvás nélkül töltött napot, ami a háta mögött áll. Legalább addig lehunyhatná a szemét, amíg a férfi és a nő egymás mellett ücsörögnek a csepp kis motel ajtajához vezető lépcsőfokok egyikén. Előzetesen, mielőtt még megvetették volna ott magukat, Jill a kezébe nyomott egy szottyadt, fáradt szendvicset és egy kis üveg vizet, ez után kimérten és szigorúan felhívta a figyelmét arra, hogy még mielőtt újra útnak indulnak, szükségük van egy kis pihenésre és töltődésre. Ő pedig legyen jó fiú és várjon szépen a kocsiban. Hunter viszont biztos abban, hogy csak az időt akarják húzni, hiszen nem vetették el egy pillanatra se a lehetőségét annak, hogy Desmond keresni fogja őket.
Aggódik.  Fogalma sincs azt illetően, hogy mire számítson? Számíthat egyáltalán bármire? Kék szemei az ablakon át rendületlenül figyelik a megállás nélkül füstölgő szociális munkásokat. Az időt az elszívott cigarettaszálakban méri. Öt perc eredményez egy szálat, mely immáron hatodszor, íves röppályára állítva pattan le a járda melletti vízelvezető csatornába. Ezek ám a példamutató, gondos felnőttek, akik szemetelnek, és ezt úgy teszik, hogy két méterrel tőlük térfigyelő kamerák illetlenkednek, jobbra pedig egy arra kihelyezett szemetes. Ám még az előtt, hogy a következő cigarettaszál elfogyna, Carrigan úgy pattan fel, mintha valami megcsípte volna a hátsóját. Telefonja szorosan tapad a fülére, és serényen pillantgat munkatársáról Hunterre, majd vissza.
- Természetesen. Nagyjából öt perc múlva indultunk volna. Még időben szólt – köszönés nélkül bontja a vonalat, és sürgetően tessékeli talpra a lépcsőn olyan kényelmesen terpeszkedőt – megyünk vissza! Csipkedd magad!
A kocsiban egy szót se szólnak. Rezzenéstelen arccal, már-már fapofával kémlelik az úttestet maguk előtt, míg a jármű döcögősen ugyan, de leparkol a felhajtón, ahol korábban is letették azt. Hunternek csak ekkor jut el lelassult tudatáig, hogy mi is történik. Előrehajolva dugja ki fejét a gyámügyes párocska között.
- Most mit csinálunk? Mi történik?
- Nem tudom. Az apád most hívott vissza, hogy beszélni akar velünk – vágja rá kurtán, meg se kísérelve, hogy ez a hangnem némiképp kedvesebbnek, törődőbbnek hasson. Talán belefáradt már ő is a folyamatos kocsikázásba, valamint az apa és annak fia igencsak szúrós, kekeckedő természetébe, ami részben érthető is.
- Szaporán öcsi, nem érünk rá egész nap – biccent McMillan az ajtó felé – nekünk még dolgunk van.
- Akkor mi a francért hurcolnak össze-vissza városról városra? – pöfögve száll ki a kocsiból és indul meg a két felnőtt nyomában ugyan azon az útvonalon, amit már korábban is bejárt oda és vissza is. Furcsa érzés keríti hatalmába, mikor Jillian bekopog az ajtón, előzékenyen kurjantva el magát, hogy megérkeztek, immáron csak bebocsátásra várnak.
Hunter nem úgy képzelte el az apját, mint ahogy az néhány órával korábban állt előtte. Sokkal távolibbnak érezte, mint valaha, pedig élete jelentős részében egy fél ország választotta el őket egymástól. Arca fáradt volt és nyúzott, nem úgy az emlékeiben. Persze minden alkalommal mikor meglátogatta őt néhány óra erejéig, aggodalom és bizonytalanság rítt le róla, amit csak mostanra értett meg Hunter igazán. Kisgyerekként inkább szomorúnak mondta volna ezt a megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan, arcára zavarosan kiülő érzelmet.
Mikor tizenhárom-négy éves korában felfogta, hogy az apja nem olyan mesebeli hős, mint ahogy az anyja beállította, szívből gyűlölte. Haragudott rá és elítélte, amiért lóvá tette őket. És bár ez az érzés nem szűnt meg teljes egészében létezni, mégis ahogy teltek és múltak az évek, inkább abban bízott, hogy valahol megtalálta a maga boldogságát. Mert miért is irigyelte volna tőle azt? Csak azért, mert neki más jutott? Valami sokkal fájdalmasabb, magányosabb?
Rettegett attól, hogy mit láthat az apja arcán… Utálatot? Haragot? Mérges lesz rá? Az orrára vágja az ajtót? Kismillió forgatókönyv megfordult a fejében és fordul meg újra meg újra, mikor az ajtót másodszorra is nagyra tárják előttük. Korábban inkább csak döbbent volt és nem értette, hogy mi történik… hogy most mit lát? Bizonytalanságot és valamiféle izgatottságot. Abban nem biztos, hogy ez jóféle izgatottság. De idővel csak megtudja.
Mint korábban, most is Carrigan a szóvivő.
- Mr. Grimes, remélem jó hírekkel fog szolgálni és nem feleslegesen tettünk most kitérőt, mielőtt elindultunk volna vissza, Texasba. Tudja ez egy rettenetesen hosszú út és nem szerencsés, ha szegény Huntert egész nap hurcibáljuk.
- Persze, mintha annyira érdekelné őket – horkant fel – csak, hogy tudd zsarukám, ez a kettő közel egy órán át a vízelvezetőbe célozgatott a cigicsikkekkel – ezt hallva kidülledő szemekkel mered rá az említett „kettő” – ja és számítsanak szép kis „szerelmeslevélre”. Kamera mellett ültek. Gondoltam… így utólag szólok – vonja meg a vállát flegmán, melyre úgy kell visszaigazítania nem csak a hátizsákot, de a kabátját is.
- Khm… - köszörüli meg Jillian a torkát – tehát, miről szeretne beszélni?

A család, mint olyan, a múltban meglehetősen kevés jelentéstartalommal bírt számára. Soha nem volt egy egzakt, kézzel megfogható családi kötelék a csekély számú Grimes-ek között, ami nem csak a vér jogán kötötte volna őket össze, hanem, mert valóban együtt kívántak lenni, számítottak egymásnak, szeretettel és törődéssel voltak feleik iránt. Apja és annak fivére voltak az egyetlenek, akik hamis kísérleteket tettek annak érdekében, hogy valamennyire megpróbálják összekovácsolni a szerteágazó szálakat, és egységet képezzenek a szétzüllött családtagokból.
Minden Brooklyn szegényebbik végére tehető, annak bűntől és bűntényektől, bandaháborúktól, drogtanyáktól és csempészetektől ismert környékére. Desmond apja egy volt azon férfiak körében, akik túl sokat vállaltak annak érdekében, hogy családjukat, szeretteiket jó egészségben tudják. Jó ember volt, de nem különösebben iskolázott, többek között pedig a józan paraszti esze is nem egyszer cserben hagyta évei során –mindent összevetve nem volt egy meglehetősen éles elméjű teremtés. Az általánoson túljutott, az igazi falat számára a gimnázium volt, minek teljesítése híján a felsőoktatás, a diploma csak egy merész, hangzatos, de kétségtelenül elérhetetlen álom maradt a számára. Építőmunkás lett egy nem kimondottan neves, de a lokáció ellenére tisztességes, alkalmazottait nem fű alatt megbízó, hanem azokat hivatalosan is bejelentő cég neve alatt. Nem vetette fel őket a pénz, de állandó keresetéből biztos megélhetést szerzett feleségének, és két gyermeküknek, egészen addig, míg egy nap kifutott a lába alól a talaj, mikor a létesítményt felszámolták, a soron lévő munkálatokat leállították, és eladták egy multinak, amivel nem lett volna ildomos ujjat húzni, és ami nem tartott igényt a további szolgálatukra. Az átlag középosztálytól némileg rosszabb életkörülményük hanyatló tendenciát mutatott, drasztikus lépés ellenében pedig földönfutókká váltak volna…
Desmond tisztán emlékszik arra a napra, amikor apja a felkelő nap első sugaraival ébredve, valamikor reggel hat óra tájt az előző napról gondosan meghagyott kávéját kitöltve mély hallgatással és örök titkolózással az épp csak derengő fényben a garázsba szegődött. Minden alkalommal, mikor a családfő Grimes a hajnali órákban kelt, jómaga is felébredt, húgát nem bolygatva mezítelen lábával a konyhából nyíló ajtóhoz baktatott és fülét a fának szegezve kívánt utána járni apja tevékenységeinek, mígnem anyja, ki szintúgy nem tudta a férje távozásával álomra hajtani a fejét, el nem tessékelte a megfigyelőpontjától. Akkoriban nem volt több tizenháromnál, de kellően tisztában volt a város azon részének dolgaival és az utcai élettel ahhoz, hogy tudja, a férfi nem a törvény oldalán játszik szánt szándékkal eltussolt ügyleteivel. Nem volt már a régi… Nem volt az a fiatalos lendülettől kicsattanó, őszinte optimizmussal az arcára festett mosollyal felvértezett férfi, mint korábban. Utólag Desmond is rájött, hogy az is csak egy afféle manír, egy gondosan kialakított álca volt, amivel a háztartást kívánta megtéveszteni –de ahogy visszagondolt, a kényszeredett jókedv mögött mindig ott ült a gondterheltség palástolt látszata. Arca az utóbbi hónapokban, mintha hirtelenjében öregedett volna, mély ráncokkal lett barázdálva, szeme állandó csillogása a múlté –kifakult lélektükrei, mint egy űzött vadé, folyton gyanakvóvá, bizonytalanná váltak. Már-már rá se ismertek arra az emberre, aki, mint egy ösztönlény járt-kelt a házban, és aki az éjszakai órákban legalább olyan gyakorta járt ki, mint amilyen rendszerességgel a napjait a családjától elszeparálva töltötte.
Aznap az apja a szokottnál is kevesebbszer bukkant fel a köreikben, ami már önmagában is gyanakvást váltott ki a részletekre mindig gondosan ügyelő fiából. A lámpaoltás alkalmával mosollyal fogadta az anyja által homlokára lehelt puszit, még belenézett a fakó szürke szemekbe az éjjeli lámpa gyér fényében, arcát engedékenyen simította bele a nő puha tenyerébe. Végignézte, ahogy ezt a metódust a húgával is eljátssza, majd még egyszer találkozott a tekintetük, mielőtt az ajtót résnyire hajtotta volna maga mögött. Desmond egészen addig várt, míg a szomszédos szoba ajtaja a helyére nem kattant, és már rántotta is le magáról a nyakáig húzott takarót. Szája elé tartott ujjával csitította az álmot a szeméből épp csak kidörgölő húgát, a komódnak támasztott baseball ütőre markolva pedig határozott lépéseket tett a rövidke folyosón át, a nappalin keresztül a nap közben alapos gonddal szemmel tartott átjáróig. Ahogy közelített, a réseken átszűrődő hangok egyre erősebbé, egyre intenzívebbé váltak, apja egészen kétségbeesett hangszíne idegen volt a számára, és leginkább erőtlen a másik két férfiéhoz mérten. Desmond szíve a torkában dobogott, homlokába eső tincseit az izzadságcseppek szegezték bőrének, verejtékes tenyere alatt meg-megnyikordult az ütő szigetelőszalaggal körbecsavart nyele. Tenyere körbefogta a kilincset, és már csavarta volna el azt, mikor egy kattanást követően puffanásra, szerszámok csörgésére lett figyelmes. Az előbbi hang nem más volt, mint a pisztolycsőre szerelt hangtompító által mérsékeltté vált fegyver elsülése. Áttörve a gátját álló ajtón a lába felé már csörgedezett a bíborvörös vér apja golyó szaggatta teste felől. Kiáltani akart, de nem tudott… futni, de a lábai a földbe gyökereztek. Tekintete hosszasan fonódott össze az akkorra már élettelenné vált barna szempárral, és ő csak azért nem követte édesapját a sírig tartó úton, mert a férfi, ki a társa fegyvert tartó kezét csitította, annyit mondott: Hagyd! Ha csak egy kicsit is okosabb, mint az apja, még hasznát vehetjük!

Megrázza, és szemlátomást váratlanul éri az ajtó felől érkező kopogás, valamint a nemrégiben telefonon keresztül hallott női hang ami úgy tetszik, visszanyerte a méltóságát és becsületét, azután, hogy csorbát szenvedett az abszolút negatív és kekeckedő apa-fia párosnak köszönhetően. Kezébe fogja a cigarettacsikkekkel teli bögréjét, melynek tartalmát a nappalival egy légterű konyha csap alatti szekrénybe rejtett szemetesébe hajítja, majd felegyenesedve szélesre tárja az ablakot, hogy ne csak a kinti langymeleg levegőt eressze be, de a benti füstszagot azzal egyidejűleg tessékelje ki a lakásból. Már amennyire ez sikerrel kivitelezhető.
Vontatottan találja meg a bejáratig vezető utat. Idegesen dörzsöli össze tenyereit, azokról a néminemű verejtéket nadrágja combrészébe törli, majd fújva egy nagyot végül megragadja a kilincset, és szélesre tárva az ajtót el is áll az útból. Leszegett fejjel számolja a betévedő lábakat, így a háromszor kettő felől megbizonyosodva már teszi is be mögöttük a nyílászárót. Arcát a tőle telhető legnagyobb színészi teljesítménnyel kísérli kifejezéstelenné varázsolni, de ahogy tekintete találkozik Hunter-ével, szíve újból heves ütemre vált, és rögvest meg is töri álcáját átengedve rajta megmagyarázhatatlan érzelmei festette arckifejezését. Kezével ismét az ülőalkalmatosságok felé int, kitérőt téve a konyhából magának is szerez egyet az ütött-kopott székek közül.
- Elhiheti, Ms. Carrigan, hogy feleslegesen semmiképp se riadóztattam volna magukat. Minden bizonnyal találnék kellemesebb beszélgetőpartnereket, hogyha csak egy késő délutáni csevej erejéig kívánnék vendégeket fogadni –vág vissza a nőnek, mikor farmere anyagát feljebb húzva a combján telepszik le. Hunter cinikus megjegyzését hallva tekintete egyből fia sápatag arcára vándorol, és a szavai nyomán váratlanul elmosolyodik. Vonásait  csak akkor rendezi, mikor a gyámügyes a sürgető szavait felé intézi.
- Tegyük fel… -torkát köszörülve dől előre, térdeire támaszkodva sandít Jillian felé. - … hogy, mint Hunter, az anyján kívüli egyetlen élő hozzátartozója, és törvényes gyámja a gyámságom alá kívánom venni… milyen procedúrákon kell átesni ahhoz, hogy a gyerekelhelyezés sikerrel, és a lehető legrövidebb idő alatt tudjon megtörténni? Mi a menet? –tér rögtön a lényegre, mert ő is legalább olyan türelmetlen, és pontosan annyira torkig van az egész helyzettel, mint ahogy az előtte ülő hármason is ezt véli felfedezni. Éppenséggel azonban csak ketten vannak, akiknek ezáltal egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz az életük –bár a statisztikák tekintetében Jillian-é is hasonló  változáson megy majd végbe, hiszen ennek végeztével végre felírhatja a sikerlistájára, hogy egy tizennyolc év feletti gyerek ügyében is sikerrel járt el.

To: Dad

Rongybabaként rángatják őt városról városra. Azt bizonygatják, hogy csak és kizárólag ő érte vannak, miatta dolgoznak és güriznek, vagy éppen hoznak olyan áldozatokat, mint a hosszú-hosszú órákon át tartó kocsikázás. Mert repjegyre nyilván nem futotta volna. Jillian már az elején, a találkozásuk első percében leszögezte, hogy azért vannak ők, – és nem csak a nő valamint a megtermett munkatársa, de maga a hivatal- hogy jó, őt megillető helyre kerüljön. A boldogsága a cél és az, hogy megtalálja a maga útját, többek között az apja mellett, aki a valódi otthont kellene, hogy jelentse a számára. Ezt a lehetőséget egy pillanatra se voltak képesek elvetni, mind ahányszor ellenszegült és ellene ment az elméleteiknek, annyiszor rendezték le őt egy egyszerű legyintéssel, mígnem el nem érték a maguk céljait: itt vannak New Yorkban, az apja házának környékén.
Csak éppen azt a kérdést nem tette fel neki soha senki ez idő alatt, hogy szüksége van egyáltalán arra az emberre, aki mind eddig az élete margójára helyezte őt? Mert mellékes volt. Mert ő nem számított, egy hibája volt csupán a zűrös életének. Szüksége van arra az emberre, aki jobbára csak elkönyvelte magában, hogy igen, a világ egy másik pontján felcsinált annak idején egy jobb napokat is látott pincérnőt, mert éppen nem bírt a benne tomboló hormonokkal? Vajon megfordult a fejében egyszer is, hogy igen, azzal a kölyökkel azon túl, hogy néha számlázott neki némi pénzt, – amiből ő soha semmit nem is látott – foglalkozni is kéne? Persze lehet így is és úgy is dönteni. Mondhatta volna azt Desmond, hogy ő egy vasat nem fog küldeni, mert semmi köze az egészhez – a gumi az derogált ugye – de inkább elébe ment a bonyolult problémáknak. Viszont ezért soha senki nem fogja őt megdicsérni. Az ilyen dolgokért nem jár buksi simi!... Soha nem volt Hunter előtt példaértékű családkép. Soha nem látta, nem tudta, hogy milyen jó gyereknek lenni, mint ahogy azt se, hogy milyen egy igazi apa? Milyen az, ha félrevonulnak kettecskén, kizárják néhány óra erejéig a másik szülőt a képből és csak ők vannak? Milyen az, ha az élete első szuperhősévé nem holmi mellékes Thorok, Hulkok vagy éppen Amerika Kapitányok válnak, annál is inkább az édesapja? Egy olyan férfi, aki ott van, ha baj van… aki segít a matekfeladatokban és a legtöbb házi feladatban, vagy teljes vállszélességgel áll ki a fia mellett, mikor a tanárok behívják a szülőket az iskolába? Egy férfi, akire szüksége lehet akkor is, ha nem mondja, ő viszont megérzi és tudja is ezt? Egy ember, aki mindig segítő jobbot nyújt neki, aki mindig szeretni fogja őt, és aki a hibái ellenére is a gyerekeként fogja óvni és védelmezni… az évek múltával is? Mert kutya kötelessége és a szíve is ezt diktálja. De mégis, egy ilyen szív hol maradt el Desmond esetében? Ő miért nem tudott ragaszkodni a gyerekéhez? Miért nem hitte el, hogy ha valakin, hát rajta renget fog múlni azon, hogy miféle ember lesz a sarjából?
Hunternek annyiszor szüksége lett volna az apjára. Olykor jobban, mint azt valaha képzelni és gondolni merte volna. Egy példaképre. Egy emberre, aki rendet tart a ház körül. Aki megtanította volna őt vezetni, nem pedig a huszonnyolcadik szomszéd bírta volna rá őt arra, hogy volán mögé üljön csak, mert „jobban jár vele…”. Valakire, nem is akárkire, az apjára, aki helyette állta volna a sarat az anyja körüli teendőkben, aki saját kezűleg intézte volna azt, amit neki kellett. Egyedül vagy a fiával karöltve. Tetőcsere, ablakcsere, elromló berendezési és elektronikai tárgyak javítása… hol volt az apja akkor? Hol volt a segítség?  
Nem volt mellette senki.
Csak magára számíthatott hosszú-hosszú éveken keresztül, s most, mikor már úgy hiszi, hogy mindent látott, fel akarják bolygatni az életét. Be akarják vezetni a nagybetűs, amerikai életbe… kertvárosba akarják száműzni a prériről, egy közösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit, főként egymás nyűgjét és baját. Új környezetbe akarják száműzni, állításul a saját maga érdekében, ő viszont nem biztos abban, hogy ez nem egyfajta büntetés számára. Megtanult egyedül felnőni. Megtanulta milyen az, ha csak és kizárólag magára számíthat és bár nincs nívós iskola vagy annál rangosabb ismertségek egész sora a háta mögött, de tudja, hogy a jég hátán is képes lenne megélni. Ha szükséges, ő maga is találna olyan munkát, amivel képes lenne eltartani saját magát… csupán ott a baj, hogy mind ezt ideig-óráig.
Valami mégis zavarja. Minél tovább görnyedezik a kényelmetlen hátsó üléseken, melyek egyre csak cakkozzák a fenekét, annál többször fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy: de most talán tényleg gyerek lehet. Valaki, akiről gondoskodnak. Valaki, akit eltartanak, nem pedig neki kell tepernie a mindennapi betevőért. Talán olyan jókat, finomakat ehet majd, mint azelőtt soha, hiszen jobbára mirelitek, tartós élelmiszerek voltak azok, melyek az étrendjét képezték. Mert nem tellett másra, mert nem volt ideje, hogy ezermesterként még a konyhatündéri rendfokozatot is magára aggassa. Új ruhák lebegnek a szemei előtt. Olyanok, melyekben kényelmesen tud megmaradni és olyanok, amik talán divatosabbak azoknál, amiket hosszú-hosszú évek óta viseletesre hordott. Nincsenek nagy igényei, csak az alapok… már csak az a kérdés, hogy lesz-e olyan ember, aki mind ezt meg tudja neki valósítani, vagy Jillianék megint csak azon fáradoznak, hogy kocsikáztassák egy kicsit, mert nincs jobb dolguk?
Soha addig semmit nem tudott az apjáról. Nem tudta, hogy milyen a személyisége, nem tudta, hogy milyen- és van-e egyáltalán humora? Képes szeretni? Ragaszkodni? Szeret beszélgetni, vagy inkább pont annyira magányos farkas, mint ő maga? Tudni akarta, hogy hasonlítanak egymásra legalább egy kicsit? Külsőleg és belsőleg egyaránt… tapogatózott. Mind ezidáig csak tapogatózni tudott, most pedig, hogy egy nap leforgása alatt immáron másodszor is találkoznak, egy valami biztossá válik a számára: ha száz százalékban nem is, de kiköpött mása az öregének. Ha akarnák se tudnák letagadni egymást, mostantól pedig – ha tényleg igaz az, ami a fülén keresztül a tudatáig is eljut – a legjobb magyarázatot kell majd kitalálnia, amit a szomszédoknak adhat, ha azok kifülelik, egy tinédzser, majdnem felnőtt korú gyerek is élni fog a háznál.
Hasonlóságuk első körön a szarkasztikus, pimasz megjegyzéseiken alapul, mely már a korábbi órákban se kifejezetten nyűgözte le a gyámhatóság embereit. Ez most sincs másként, egyik-másik megjegyzés után Jillian prüszkölve, fintorogva vágja a pofákat.
- Van egy olyan érzésem, hogy szörnyeteget melengetünk a keblünkön, ha ezt a párost hagyjuk érvényesülni – Hunter nem tudja elrejteni a szórakozottságát, még az apjára is tesznek kitérőt a kék íriszei, amit követően arcára némi zavar költözik. Furcsa érzés az elismerő mosolyt látni, vagy éppen elfogadni a tényét annak, hogy ijesztően egy rugóra jár az agyuk.
- Alá kell írnia ezt a jó néhány papírt, és már készen is vagyunk – csap ki a semmiből egy nagy köteg papírt, mely sokkal inkább tűnik pár száz oldalnyi bibliának, mintsem aláírandó iratnak – tudja, maga az apja és ezt nem akarja titkolni. Nem kért DNS tesztet, nem szükséges rendőrséghez fordulni vagy egyéb hasonló kaliberű procedúrának alávetni magunkat. Így voltaképpen csak annyit kell elintézni, hogy megváltozzon Hunter bejelentett lakcíme, el kell fogadnia a feladatokat, miszerint felveszi a kapcsolatot a helyi egészségügyi szolgáltatásokat biztosító kórházzal, ahol esetleges probléma esetén kezelésben részesülhet. Iskolát keres neki, ahol nyilván a maga értelmében, az iskola és az önök közös döntése alapján fognak megállapodni abban, hogy ezt a maradék néhány hónapot már ejtik neki, és évismétléssel vág neki a következőnek. Vagy a remek tanulmányaira való tekintettel hagyják, hogy a hátralevő hónapokat befejezze az új helyen. Minden atyai felelősség önt fogja terhelni innentől kezdve, Mr. Grimes. Pont, ahogy mind idáig lennie kellett volna.
- Hányszor fog még arra utalni, hogy kurvára elcseszte? – morran Hunter mellettük, hiszen már őt zavarja az, hogy a gyámügy munkatársa folyton folyvást azt hangoztatja, hogy "mit kellett volna…” "ahogy lennie kellett volna..." Túl sok a volna, és egyre inkább kezd kinyílni a zsebében a bicskája. Nem mellesleg úgy beszél róla, mintha itt se lenne.
- Eszembe sincs arra utalni Hunter, ne is haragudj. Csupán a kötelezőket igyekszek az édesapádnak nem csak írásban – kocogtatja meg a papírkupac tetejét – de szóban is elmondani. Ennyiről van szó – vet határozott pillantást a fiúra, mire annak vonagló arcizmai hűen fejezik ki nemtetszését. Arra viszont már nem veszi a fáradtságot, hogy újabban is vitába szálljon a nővel.
- Máskülönben, ha Hunter nem a maga fia lenne, és nem szorítana minket ennyire az idő, különböző más dolgunk is lenne. Nekünk is. Felmérni az örökbefogadó szülőnek a helyzetét, a munkáját, azt, hogy mennyi időt tud eltölteni a gyerekkel. Milyen anyagi biztonságot jelent a számára, milyen környéken fog lakni innentől kezdve. De az az igazság, hogy Hunter speciális eset, mert mind az ami most előtte áll, csak jobb lehet annál ami volt. Tehát, az a kérdésem Mr. Grimes… belekezdhetünk, vagy mind ezek tudatában inkább visszavonulót fúj?

Ha valaki, akkor Higgins volt az, akire mindig számíthatott, aki mindig, töretlenül kiállt mellette, még akkor is, hogyha mások megfeddték avégett, hogy önfejűen, makacsmód szembement a szabályokkal, és aki pontosan ezért a legnagyobb haragvást váltotta ki belőle, mikor bejelentette, elhagyja a kommandót. Hirtelen volt, váratlan, olyan kinyilatkoztatás, aminek előszelét az osztag egyik tagja se érzékelte –még ő maga se, holott, ha választani kellett volna az amúgy családiasan összenőtt csapatból talán Desmond volt az, ki a legjobb kapcsolatot ápolta egykori parancsnokukkal. Semmi nem indokolta azt, hogy hirtelenéjben lemondjon a tisztségéről, hiszen nem volt különösebben élemedett korú, ötven éves kora környékén is ereje teljében lévő, életerős férfi volt olyan vezetői ambíciókkal, ami fölé egyik zöldfülő, nagyravágyó aranyifjú se akart kerekedni.
Emlékezett az első napra, mikor kezdett a S.W.A.T-nál. Nem volt különösebben leányálom, de ő maga se tett volna keresztbe két szalmaszálat azért, hogy valamivel kellemesebb legyen az új osztagával való találkozás. Akkoriban még nem az a csapat működött, amit hónapokkal korábban maga mögött kellett hagynia. Ő volt az újonc, az, aki szükségtelenül nagy mellénnyel érkezett, és akinek egyértelműen le kellett törni az agancsát ahhoz, hogy ha kicsivel is, de elviselhetőbbé váljon. Nem volt csapatjátékos. Nem kívánt együttműködni, nem fűlött a foga arra, hogy bármiben is közösködjön, a bevetés tervezetét, ha úgy ítélte jónak, fenekestül felforgatta csak, hogy diadalmaskodjon. Versenynek fogta fel a munkát, bizonyítani kívánt nem csak magának, de azoknak is, akik nem, hogy érkezésekor, de az FBI Akadémián folytatott tevékenysége óta rosszallón tekintettek rá, akiknek már akkoriban is szálka volt a szemükben legkevésbé se professzionálisnak, elhivatottnak nevezhető magaviselete végett. Volt, hogy nem csak az akció sikerességét, de a saját testi épségét, mások, osztagtársai életét is kockáztatta azért, hogy ő legyen az, ki kiiktatja a célpontot –így vagy úgy. Élve vagy halva.
Többen javasolták Higginsnek, hogy tegyen le róla. Úgy ítélték, nem éri meg az áldozatot, nem várhat arra, hogy majd az idő és a rutin, az átélt bevetések nyújtotta halálfélelem, a saját bőrén és a saját hibáiból való tanulás majd megedzik konok szellemiségét, és aláveti magát a kommandó alapelveinek, miszerint az osztag nem csak munkatársakból áll, hanem családtagokból. Olyan személyekből, akikért, ha kell, az életüket kell adniuk, de önmaguk nem kockáztathatják egymás épségét. Higgins azonban nem lépett vissza. Benne volt a bizottságban, ami felvételiztette az új embereket, és ő volt az egyetlen a rangidős őrmesterek közül, aki nem úgy fogadta el, hogy szinte utána hajították, hanem egyértelműen jelentette ki, hogy neki Grimes kell. Talán magára ismert benne, hiszen annak idején neki is meglehetősen nehéz személyisége volt, amit az ő felettese dorgált olyan módon, hogy házon belül végül az egyik, ha nem a legjobb szakember vált belőle. Lépten-nyomon kifogásolták a döntését, a vélemények nem maradtak kimondatlan szavak nélkül, de Higgins eltántoríthatatlan volt. A maga módján igyekezett formálni Desmond jellemét –nem kívánt drasztikus lépéseket tenni annak érdekében, hogy jelentős változást érjen el, annál is inkább arra törekedett, hogy simulékonnyá, elfogadóbbá és nyíltabbá váljon nem csak a munka területén, de a másokkal való személyes kapcsolatok tekintetében is. Nem akarta gyökerestül kitépni mindazt, ami azzá tette, aki akkor volt, egyszerűen csak gondozta, ápolgatta, és, hogyha az alapok sértetlenek is maradtak, végeredményében mégis más összképet mutatott. A folyamat olyan lassú, békés lefolyású volt, hogy szinte nem észlelt belőle semmit, de mai szemmel visszatekintve az akkori időkre, tudja, hogy Higgins mit tett vele, és mi mindent köszönhet neki.
Ha Hunterre néz, ugyanazt a fojtott dühöt, a felszín alatt lappangó indulatot látja benne, ami, mint egy forrásban lévő láva bugyog a bőre alatt, és csak a megfelelő pillanatra vár ahhoz, hogy kitörjön. Akkor viszont mindent, és mindenkit elpusztít, aki akkor a közelében van. A fiú csendes, visszahúzódó, de a szeméből sütő haragvás, a testtartásában lévő görcsösség és visszautasítás, az olykor odabökött dölyfös megszólalások egykor volt önmagára emlékeztetik. Bizalmatlan mindennel és mindenkivel, aki bármit is tenni kívánna érte, úgy gondolja, hogy a maga ura, hogy fölötte nem rendelkezhetnek, hogy köszöni szépen, de tökéletesen megvan a maga erkölcseivel, a magára hagyatottság tudatával. Hiszen, mint Desmond, úgy Hunter is úgy élte le az életét, hogy jószerint csak magára számíthatott. Ismeri az érzést, és bűntudattal tölti el annak ténye, hogy a saját fia életében mindezt ő maga idézte elő, viszont annál is inkább elhivatott annak tekintetében, hogy, mint ahogy Higgins tette vele, úgy ő is orvosolni tudja majd a fiú személyében keletkezett csorbát.
Arcának több izomcsoportja is megvonaglik, ahogy Jillian határozottan csapja ki a táskája tartalmát az asztalra. Térdén támaszkodik meg, mikor előrehajolva alkarjainak támaszt keres, ujjai pedig lezseren egymásba kapaszkodnak, úgy lógatja kézfejeit a föld felé.
- És feltételezem, hogy a beleegyező nyilatkozat nem csak engem érint, hanem házastársak révén a feleségemre is kiterjed –állával biccent a megannyi, egymásra halmozott papír irányába. Bár most a saját feje után megy, esélyét se hagyva annak, hogy felesége nem, hogy állást foglalni tudjon, de alapjaiban véve értesüljön is a jelenleg zajló cselekményekről, tudja, hogy a közös életükre való tekintettel nem ő az egyetlen, aki a jövőben felelősséget vállal Hunter személye iránt. Görcsbe rándul a gyomra, ha csak arra gondol, hogy minderről értesítenie kell majd Madisont, de mégse kongatják meg az agyában a vészjelző harangokat a feje felett tobzódó viharfelhők.
- Azt hittem ennél azért komolyabb, professzionálisabb eljárásokat kell majd elvégeznünk, mint, hogy alászignózok pár papírt, de úgy látszik, manapság már elég ennyi, hogy eljárjunk egy gyerek ügye felett… -piszmogja elégedetlensége jeleként megmutatkozó grimasszal, előrébb dőlve pedig ki is nyújtja a kezét, hogy egyértelművé tegye, szándékában áll eltulajdonítani, és a maga hanyag figyelmével átfutni a stócot. Ha a keze ügyébe is kerül, hátát a széknek veti, jobb lábát a balon keresztezve fekteti ölébe a papírokat.
- Hagyd –csak ennyit fűz hozzá Hunter kérdéséhez, fejét ugyan lehajtva tartja, de felfelé sandítva gyors pillantást vet a fiúra. Jillian azonban megragadja a lehetőséget, hogy megvédje a saját véleményét, Desmond arra azonban már ügyet se fordít, hogy mindazt akár a legkisebb érdeklődéssel is, de végighallgassa. Ujjai közt forgatja az egymást követő lapokat, felületességgel, de értőn bogarássza végig a sorokat.
A nő már egészen irritálónak tetsző hangjára újból felkapja a fejét, mutatóujját használva könyvjelzőként tűzi azt a két különválasztott papírréteg közé. A kérdés egy pillanatra megrekeszti, és, bár tudja a választ, nem mondja ki rögtön. Feszülten harapja be alsó ajkát, arról tépkedve fel a száraz felhám apró ki foszlányait. Pillantása senkitől nem zavartatva, hosszasan fixírozza Hunter arcát. Számtalan emlékkép jelenik meg lelki szemei előtt… a többszöri harmincórás autóút, amit mindig magára vállalt, holott repülővel egyszerűbb lett volna, ő mégis a bevált opciónál maradt, mert addig is fel tudta magát készíteni a találkozás, majd a búcsú pillanatára. A fájdalmas, mégis boldogsággal teli érzés, amikor becsapta a ház előtt a kocsija ajtaját, pár másodperccel később pedig kivágódott a házból a boldog, mosolygós kisfiú. A szeretettel vegyes elutasítás, amivel magához ölelte a fiát –mert soha nem volt közömbös iránta, de tudta, hogy mindkettejük érdekében nem hagyhatja, hogy messzemenő érzéseket tápláljon iránta. Az a néhány óra, amit vele töltött, amik pont annyira hatottak természetesnek, mint szürreálisnak. A mindennapi életében tagadta, hogy van egy fia, mégis, mikor ott volt előtte az évről évre nagyot cseperedő kölyök, szinte bárki számára beismerte volna, hogy ő bizony az övé. A fiúban alkalomról alkalomra hanyatló öröm, amivel üdvözölte őt a kapuban, és ami végett egy pillanatig se tudta hibáztatni. Végül pedig az utolsó együtt töltött nap, amiről úgy értekezett az anyjával, hogy még csak ügyet se vetett arra, hogy Hunterre pillantson. Nem mert a szemébe nézni, most mégis tartja a kék szempárt, úgy, hogy tudja, ez az utolsó alkalom, hogy tehet valamit magukét, kettejükért és érte.
- Kezdjünk bele, Ms. Carrigan.