Magabiztos léptekkel hagytam el anya kórtermét. Éreztem, ahogyan a folyosón tébláboló nővérek, a betegeket tologató ápolók, illetve az őt kezelő orvosok egyesével fordulnak felém. Az arcomat figyelték, hogy milyen kifejezés költözik ki rá. Én a magam részéről gyorsan, de annál határozottabban, mosolytalanul indultam egyenesen a mosdó felé. Annak ajtaját pedig éppen csak annyira erélyesen húztam be magam után, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: nem, nem akarok beszélni róla. Nincs szükségem pszichológiai támogatásra, ahogyan a bíztató szavakra, meg a féligazságokra sem. Utáltam azt, ahogyan kezelnek, gyűlöltem, amikor a rutinvizsgálatokat arra az időpontra irányították, amikor Alex vagy én bent voltunk anyánál. Nyilvánvalóan nem az én kényem kedvem szerint fogják beállítani egy épületnyi beteg vizitjét, de ettől függetlenül is gyűlöltem az egészet. Nem vártam idegenektől támogatást, ahogy a környezetem pátyolgatására sem volt szükségem.
Talán anya nem ismer már fel, valószínűleg nem fogja megélni az év végét, de én a magam részéről ezzel teljes mértékben tisztában voltam, és nem... Nem a Grace klinikán múlott a dolog, szimplán csak nyitott szemmel jártam a világban. Olyan daganatos beteget, akinél a rosszindulatú típus áll fenn, azt alapvetően nehezebb gyógyítani. Áttét esetén pedig már csak a folyamatot tudják lassítani, illetve a tüneteket csillapítani. Ilyenkor ez az idő már nem is a betegnek jár... Sokkal inkább a hozzátartozók számára van kiszabva, hogy fel lehessen fogni a szituációt, aztán bele tudjunk törődni. Hogy én ebben a folyamatban pontosan hol járok, azzal nem vagyok teljesen tisztában. Ami biztos, hogy nem táplálok hiú reményeket anyu felépülésével kapcsolatban.
A mosdóban kénytelen voltam hideg vizet fröcskölni az arcomba, hogy egy kicsit magamhoz térhessek. Minden egyes beszélgetés megviselt anyuval, mivel én magam nem adhattam annak a jelét, hogy valójában mennyire fáj, amikor beszélgetek vele. Mert ténylegesen rosszul esik, hogy a fájdalmai ellenére is csak rám és a húgomra tud gondolni, de már nem lát minket... Úgy fog elmenni, hogy azt hiszi: egyedül van. Én a magam részéről – bár meg vagyok keresztelve – a saját kis problémáim miatt szkeptikus vagyok minden felsőbb vezetővel kapcsolatban. Viszont ez volt az a pillanat, amikor reménykedtem benne, hogy a halál után mégiscsak van valami a halál után. Mert akkor anya végül csak tudni fogja, hogy mellette voltunk, nem? Talán számomra az egészben ez volt a legijesztőbb a helyzetben.
Egy halk sóhaj megcsóváltam a fejem, majd egy zsepivel elkezdtem felitatni a göndör, szőke tincsekre hullott vízcseppeket, aztán ugyanezt használtam fel az elkenődött szempillaspirál letörlésére is. Valamennyit visszatettem a festékből a pilláimra, aztán csak utána léptem ki újra a kórház folyosójára, amit egy ideje már elég jól ismertem. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor észrevettem, hogy a korábban összegyűlt kórházi dolgozók közül már nem sokan lézengtek, szóval csak kisimítottam a szoknyámon keletkezett ráncokat, aztán elindultam a lépcsőforduló felé. Hála az égnek a mai nap nem kell beugranom dolgozni, így csak az edzésemet meg a franciaházimat bliccelem el. El is döntöttem hamar, hogy ma mindenképpen a kollégiumban alszom majd. Még mindig jobb, ha egy barátnőm lát szétcsúszni, mintha a húgomnak kéne néznie a depressziós fejem... Már ha ez egyáltalán bekövetkezik
Ahogy átkeltem az aulán, rögtön rájöttem, hogy azért egy kávé jól esne, illetve volt szerencsém kiszúrni egy ismerős női hátat is, aki egy munkatársával beszélgetett. Nem akartam odamenni zavarni, így jobb híján kikértem magamnak egy cappucinot, neki pedig egy dupla presszót tejszínnel és cukorral Pontosan tudom, hogy ha az ember dolgozik, akkor sokkal inkább kívánja az erősebb kávékat, mint az enyémhez hasonló, édes lónyálat. Én most szerencsére csak kedvtelésből fogyasztom, hogy egy kicsit összekapjam magam a hatására. Persze nem egy kávé fogja megváltani a világot azok után, hogy a gyönyörű nő, akit először megismertem az életemben már képtelen arra, hogy az én arcomat megkülönböztesse a többitől... Pedig azt hiszem rajtam kívül senki sem hasonlít rá jobban.
- Azt a szendvicset is szeretném – mondtam halkan a pult mögött álló nőnek. Hirtelenjében jutott eszembe, hogy pár könyvért be kéne ugranom a suliba és talán titkon reménykedtem benne, hogy lesz ott valaki, akit az adósommá tehetek majd ezzel... És így le is tudtam a mai jócselekedetemet.
Fizetés után vártam pár percet, hogy a két kávét elkészítsem, eközben pedig folyamatosan szuggeráltam a férfit, aki még mindig fosta a szót Raelynnek. Talán nem rajta kéne gyakorolnom a gyilkos tekintet elsajátítását, viszont ettől függetlenül ha valakivel, akkor vele határozottan szerettem volna váltani pár szót. Még ha nem is anyáról, egyszerűen csak jól esett volna a nő közelsége. Ezen a helyen ő az egyetlen, aki valóban ismeri a szüleimet és pontosan tudja, hogy a helyzetünk sem volt mindig olyan, amilyen most. Bár nyilvánvalóan nem a legjobb döntése apának az, hogy részegen olykor hajlamos rám is kezet emelni – nem mintha ezt bárkinek reklámoznám – viszont ettől függetlenül tudom, hogy milyen volt régen és miért ilyen most. Anyának és neki utánam nem sikerült egy másik babát összehozni, ezért fogadták végül örökbe Alexist. Utána pedig elveszítette anyát... Nyilván túlságosan is labilis, ami miatt nem tudtam annyira hibáztatni őt annak ellenére sem, hogy én voltam az áldozata. Az, hogy Alexet nem bántotta, valamennyire megmutatta, hogy nem rossz ember ő.
- Szia – léptem oda hozzá végül, finoman a vállára simítva az egyik kezem, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra – Hoztam neked egy ajándékot, aminek örülni fogsz.
Úgy lóbáltam meg magam előtt a kis papírpoharat, mintha ténylegesen olvasztott arany lenne benne. Néhány keményebb vizsgaidőszakban ennél jobb dolog szerintem nem is létezik.
- Sokáig vagy még? Ha gondolod megvárhatlak, nagyon nincsen ma dolgom – leszámítva a fordítással kapcsolatos feladataimat. Viszont sem ahhoz, sem a nyelvvizsgám tételeinek átnyálazásához nem igazán volt kedvem. Főleg nem úgy, hogy végül sikerült Rae-be is belefutnom.

Fontos időszaka volt az életemnek, amikor Raelyn belépett oda. Talán ő nem érzékelte különösebben, de kiskoromban a leginkább azokat a napokat vártam, amikor megint vigyázhatott rám. Másnap az iskolában mindig elpletykáltam a többi lánynak a dolgot. „Nekem van egy barátnőm, aki már a gimibe jár”. Kicsit túlzás volt ez tőlem, de mégis soha nem várt népszerűségre tettem szert miatta. A többi lánynak vagy nevelőnője volt, akik rendszerint szigorúan bántak velük, vagy olyan lányokat kaptak ki maguk mellé, akik nem foglalkoztak velük eleget.
Ellenben Rae mindig segített nekem a háziban, elvitt fagyizni, cukrászdába, voltunk együtt az állatkertben, vidámparkban és magunkkal vittük egyszer Disneylandbe is, amikor a szüleim háza tájékán még minden nagyobb rendben volt. Furcsa, hogy miután Alex is megjelent a porondon, az ő élete is úgy alakult, hogy nem feltétlenül tudott már vigyázni rám... Viszont ennek ellenére is kapcsolatban maradtunk, amit máig nem bántam meg. Az általános iskola egy dolog volt, viszont a gimiben nem feltétlenül jöttem ki jól az osztálytársaimmal. Sokszor megesett, hogy félreértették a látszólagos távolságtartásom, illetve folyamatosan goth csajnak tituláltak a jellemvonásaim és az akkoriban divatos szemceruza erőteljes használata miatt. Az már egy másik kérdés volt, hogy ténylegesen képes voltam rózsaszín tüllszoknyában és pandákat megszégyenítő monoklikkal bemenni a suliba. A hajamat rendszeresen vasaltam, amiről hála az égnek leszoktattam magam azóta. Túl sok van és túl hosszú, nekem pedig nincs időm sokat frizurázgatni a hétköznapok során.
Illetve szinén Raelynnek hála sikerült anyának egy olyan kórházat találnom, ahol az orvosok nem fogják fél vállról venni azt a rövid időt, ami anyának még megadatott. Lényegében csak olyan élmények kötnek a nőhöz, ami miatt hálás voltam neki. Ha egy mesében lennénk, akkor minden bizonnyal ő lenne az én tündérkeresztanyám. Az aulába érve egy kicsit jobb kedvem is lett, amikor megpillantottam a nőt és akaratlanul is elmosolyodtam az előbbi gondolatom miatt. Mintha tényleg mindig tudná, hogy hol kell felbukkannia.
Én magam pedig tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy milyen érzés, amikor az ember baromi fáradtan kényszerül rá arra, hogy bájcsevegjen egy munkatársával. Nem voltam benne biztos, hogy ez a szituáció Raelyn esetében mennyire valid, hiszen az arckifejezése alapján számára nem jelent gondot a dolog. Viszont ami a hivatását illette... Egyszerre borzasztott el az, hogy miken kell nap mint nap keresztül mennie és csodáltam is egyben azért, hogy ténylegesen hétköznapi hősként tudott élni. Sok lánynak Madonna, vagy Coco Chanel a példaképe. Én pedig elnézve a nő fáradhatatlan lelkesedését, miután szembesültem az édesanyám küzdelmével... Hirtelen nem értettem meg azokat az embereket, akik képesek voltak egy ennyire távoli idolt bálványozni. Hiszen rengetegen vannak közöttünk akik ténylegesen emberi életekért küzdenek. Vegyes érzelmek dúltak bennem ,amikor odaállítottam mellé a kezemben szorongatott kis papírpohárral, hiszen egyszerre akartam nevetni mellette és elsírni magam a meghatottságtól. Kell egy kis idő, amíg magam mögött tudom hagyni majd azt az érzékenységet, amit anya miatt élek át minden egyes alkalommal.
- Hosszú munkanap előtt és után is a legjobb dolog a világon ez a méregerős cucc elég édesen és tejesen, hogy iható legyen – mosolyodtam el, miközben kicsit lábujjhegyre álltam, hogy rendesen át tudjam ölelni Raelyn nyakát – Is-is, de inkább az egyetemi tanulmányaim tapasztalataiból született meg ez a döntés. A vizsgaidőszakokban életmentő tud lenni.
Meg alapvetően a mindennapjaimban is. Kifejezetten élveztem, hogy pörög körülöttem az élet, amiért munkára is kényszerültem a suli mellett. Ebben a félévben egész jól el tudtam osztani az óráimat, aminek hála nem volt annyira megterhelő bent lenni. A legtöbbet volt lehetőségem besűríteni egy két napra, hogy rendesen tudjak mellette dolgozni, illetve legyen időm az edzésekre, anyára, a húgomra és a barátaimra sem ártott néha foglalkozni. Az utóbbi időben könnyedén le tudtam rázni Sabrine-t, de ez nem fog hosszútávon így maradni... Főleg azért nem, mert nem haza, hanem a szobánkba tervezek menni.
- Úristen – kerekedtek el a szemeim – Mi van a kisfiúval?
Számomra valahol még mindig egy rejtély volt az, hogy miként tudott Rae tényleg ilyen mélyen foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Én minden bizonnyal tönkrementem volna benne, ha komolyabban bele kellett volna ásnom magam a mentésbe. Rendelkeztem jogosítvánnyal és elsősegélyvizsgával, de nem voltam biztos a gyakorlati tudásomban.
- Nincs semmi – adtam meg a választ a kérdésére. Bibit értelemszerűen kerültem, mert nem volt kedvem bulizni menni vele, mert ezeknek sosem volt jó vége. A pasi részét meg... Csak el akarom felejteni. Jelenleg nem tudok egyetlen olyat sem mondani a környezetemből, akivel nem faragnék rá, tehát Braylen üzeneteit is inkább némítottam. Éppen elég nézni napközben a fejét.
- Persze menjünk – húztam végül széles mosolyra az ajkaimat és finoman belekaroltam a nőbe – Bree, a szobatársam az utóbbi időben nagyon be van indulva és folyamatosan olyan fiúkkal beszélget, akikkel nem kéne így... Valószínűleg a jövő hét végén nem fogom megúszni azt a bizonyos partit, ahova meghívást kaptunk a srác részéről mind a ketten, tehát nekem is szükségem lenne valami göncre. Ajándék? Kinek?
Talán egy kissé túlságosan is mániákusan rángattam meg a szemöldököm a kérdésre, mintha az előbb nem én lettem volna az, aki az egész pasi témát csírájában elfojtotta. Makacsul tartottam magam ahhoz, hogy egyszerűen csak nincs miről beszélni.
- Ha már szülinap... – kezdtem bele talán egy kicsit gonosz mosollyal az arcomon, miután én magam is hörpintettem egyet a lattémból – Lehet, hogy szükséged lenne egy olyan csinos ruhára, ami illik a pólóhoz és még senki sem látta rajtad. Csak mondom, bár benne van a pakliban, hogy tévedek... Minden előfordulhat.
Valahogy jól esett most egyelőre elengedni az egész témát anyával kapcsolatban és arra koncentrálni, hogy néhány boldog pillanatot szerezhessek azelőtt, hogy lefeküdnék aludni. Ismertem magam és a szituációban benne voltam már annyira, hogy tudjam: időre van szükségem amíg egyáltalán el tudok gondolkozni a helyzet komolyságán úgy igazán. Tehát nem akartam már rögtön a találkozásunkkor ezzel fárasztani Rae-t.

A magam részéről mindig képes voltam megbecsülni azokat az embereket, akik kedvességgel és figyelmességgel fordultak hozzám. Talán megvolt a rideg kisugárzásom, talán túlzottan jól játszottam mind az egyetem, mind a középiskola berkein belül a jeges tekintetű királylányt, de ennek ellenére én magam is érző lény voltam. Szimplán csak elég sok olyan dolog történt velem, ami miatt úgy éreztem, hogy el kell rejtenem a gyengéd énemet az emberek nagy része elől.
Ott volt kezdetben Alex, aki bár a húgom volt, ennek ellenére is azt éreztem, hogy kellemetlen volt közöttünk kicsiként a légkör. Pontosan tudtam, hogy anya, illetve apa örökbe fogadta őt, de nekem ez annak idején nem tetszett túlzottan. Ma már boldog vagyok, hiszen ennek hála nem kellett egyedül felnőni nekem sem. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy mennyire lennék távolságtartó, ha Alexet nem hozzák haza, és csak egy szem gyermekként éltem volna a mindennapjaimat.
Ezek mellett meg persze ott volt apa esete is. Nem nagyon vannak emlékeim a gyerekkoromból, de azt tudom, hogy sosem bántott minket. Talán többet dolgozott, mint amennyit törődött velünk, viszont az ivás nem volt rá jellemző. Éppen ezért is viselt meg jobban amikor esetlegesen kezet emelt rám, viszont valahol örültem annak, hogy csak velem csinálja és Alex nincsen belekeverve a dologba. Többet számít a vérkötelékénél a tény, hogy ténylegesen testvéreknek lettünk nevelve, éppen ezért is éreztem azt, hogy nem okolhatom őt semmiért. Kettőnk közül nem én voltam a naivabb és csendesebb, tehát ezért történtek a dolgok. Azért nem ítélhetem el őt, hogy fél… Leginkább kivenni az üveget a kezéből.
Rae egy olyan személy volt számomra, akinek szintén hálás voltam valamiért. Mindig ő volt az a személy, aki fel tudta vidítani a durcás kis Clarissát, ha valami történt. Fontos személy volt az életemben és ez a mai napig sem változott, pedig volt közöttünk némi korkülönbség, mégsem éreztem az egészet számottevőnek. Örültem neki, hogy ismét láthattam őt, még annak ellenére is, hogy elég nehéz napon voltam túl. Olyan volt nekem ez a pillanat, mintha okot találtam volna a mosolygásra, és meg akartam ragadni a lehetőséget.
- Hát elég kemények – halkan nevettem fel, és ráztam meg a fejem – De nem panaszkodom. Gondolom a reál szakon tanuló embereknek még így is rosszabb.
Nem egy szócsatát vívtam már a mérnökökkel arról, hogy kinek a diplomája értékesebb. Mivel én üzleti berkekben dolgozom majd a jövőben, és alapvetően az az álmom, hogy nyissak egy kis boltocskát, ahol majd a saját tervezésű ruháimat adhatom el, lényegében tudnék veszekedni a mérnökökkel. Lehet, hogy nekik lesz egy jó papír a kezükben, de ettől függetlenül csak azok maradnak meg, akik a legjobbak. Nem is feltétlenül értem, hogy mire arcoskodnak ennyire, amikor papír az még nincs a kezükben.
- Vannak nehezebb tárgyaim, de összességében elmondhatom magamról azt, hogy nagyon szeretem, amit tanulok – egészen lelkes volt a hangom, ahogy magyaráztam. Talán Rae nem láthatta, de a pillantásom hálás volt. Már most jobban éreztem magam egy kicsit. pedig anyától jövök – Elég sok buli van, amikre a barátnőim akkor is el akarnak rángatni, amikor én nem is feltétlenül mennék. Főleg, mert az egyiküknek szerintem tetszik az egyik mérnök fiú, csak nem vallja be.
Persze nagyon egyszerű volt Bree-re kenni a dolgot. Nekem nem tetszik a mérnökök közül senki, engem idegesítenek. Részletkérdés, hogy van egy közöttük, akinek sikeresen ellenállok a saját szívem megóvása érdekében. Ő pedig pont olyannak tűnt, mint aki összetörné.
- Örülök, ha jobban van – bólintottam, aztán hozzátettem a következőt – Őszintén, én nem is feltétlenül tudnám csinálni azt, amit te. Tisztellek, amiért emberek életéért küzdesz.
Ahogyan anya orvosait is tiszteltem, meg alapvetően mindenkit, aki az egészségügyben vagy az oktatásban dolgozott. Mindig úgy gondoltam, hogy ezek nem olyan hivatások voltak, amit bárki végezhetett volna, hiszen nagyon nagy lelki erőre és koncentrációra lehet szükség. Én szerintem egy olyan lány vagyok, aki sosem tudná könnyedén megszokni azt, ha valami durva esetet kellene látnia. Kemény csajnak tartom magam én is, de nem ennyire… Annyiban merül ki ez a tulajdonságom, hogy válogatás nélkül betöröm annak az orrát, aki nem úgy viselkedik velem, ahogyan azt én etikusnak tartanám.
- Szerintem akkor is megéri, ha nem épül fel a páciens – mondtam neki, aztán egy lágy mosoly költözött az arcomra – Hozzátartóként elmondhatom azt, hogy mennyire sokat segít, ha küzdenek a szeretteinkért.
Eléggé kiakasztó lenne, ha anyát egyszerűen hagynák meghalni. Láttam az orvosokat, és amikor az édesanyám jobban volt, mindig elmesélte nekem, hogy mennyire aktívan dolgoznak körülötte az ápolók meg az orvosok. Éppen ezért nekem egyáltalán nem esik nehezemre néha hozni nekik kávét, vagy ételeket. Főleg, ha már olyan helyen dolgozom, ahol ez teljesen lehetséges.
- Te is ellenem játszol már… - halkan felsóhajtottam – Ha el tudok kerülni valakit, akkor nem gond a dolog.
Viszont ennek az esélye elég kevés volt. Annak a srácnak különleges érzéke volt ahhoz, hogy megtaláljon, ezzel pedig konkrétan a sírba vitt. Jelenlegi helyzetemben pont az ő balfaszkodására nem vágytam, viszont határozottan rám fért már a kikapcsolódás. Erre pedig tökéletes módszernek tűnt az, hogy kellőképpen lerészegedjünk. Talán pont ezért is tudtam megmosolyogni Raelyn gesztusait, aztán a saját, göndörödő tincseimet a fülem mögé tűrtem.
- Talán neked is jönnöd kellene – ha én az egészségügyben dolgoznék, akkor biztos sokra értékelnék egy olyan helyzetet, amikor lehetőségem van egy kicsit kikapcsolódni. Viszont ugyanakkor azt is láttam magam előtt, hogy mennyire nem nekem való az egész munka. Szerintem képtelen lennék még elképzelni is azt, hogy egyszer ki kell mondanom a halál idejét, nemhogy még meg is tegyem a dolgot.
- Veszélyes, csak nem úgy, ahogyan gondolod – mondtam határozottan – A szobatársam egy cuki, naiv kis szőke. Meg fogja enni reggelire az a srác.
Sosem hittem a tündérmesékben és a hercegek létezésében. Az egészet szimplán gyerekes képzelgésnek gondoltam. Éppen ezért is akasztott ki a tény, hogy annyi fiú közül Bree-nek pont Finnt kellett kinéznie. Neki és Braylennek még a szemük sem áll jól, szinte biztos voltam benne, hogy nagyon meg fogja ütni vele a bokáját. Éppen ezért igyekeztem a fiúban is tudatosítani azt, hogy ha a haja szála is görbülni mer a barátnőmnek, akkor én fogom leszaggatni a tökeit, de azt biztosan nem köszöni meg.
- Szóval Dorian – én magam is éreztem, hogy talán egy kicsit túlzottan is sokatmondó mosoly ül ki az arcomra – Tetszik a neve. Jobban hangzik, mint az Adam. Remélem jobban meg is érdemel téged. Biztos nehéz lehetett az elmúlt egy év, szóval örülnék neki, ha boldog lennél mellette.
Ha ezen a ponton már tényleg nem volt több dolga, akkor egyszerűen karon fogtam őt, de vártam, hogy vezessen valamerre, mert annyira jól nem ismerem ki magam, hogy még az öltözőket is megtaláljam… Szimplán csak jelezni akartam neki, hogy ha már Dorianokat emleget, akkor nem fogok róla leszállni olyan könnyen.
- Mesélj róla egy kicsit és akkor tudok segíteni az ajándékválasztásban is. Mert határozottan szeretnék. Illetve megmutathatnád az úriembert, aki elrabolta a szíved, ráadásul kétszer – elég nagy dolognak gondoltam ezt. És most, hogy már szóba került a dolog, úgysem fogok leszállni róla egyhamar.

Talán sokan nem is sejtik, hogy mekkora segítség az embernek az, amikor valaki egyszerűen csak mellettük van és ahelyett, hogy bármit mondana, egyszerűen csak ott van vele, és megpróbál normálisan viselkedni. Az igazat megvallva, sokkal jobban szerettem a kórházi környezetben, az itt dolgozókkal beszélni anya állapotáról. Sokat segített az, hogy ők érzelmileg stabil emberek voltak és tényeket közöltek velem, mivel pontosan tudtam, hogy mindent azért és úgy mondanak nekem, hogy könnyebben fel tudjam dolgozni az információkat. Nem voltak tévképzeteim, tisztában voltam vele, hogy ha az a halvány remény beváltásra kerül, akkor sem lesz ugyanolyan életünk, mint korábban. Anya mindig nagyon odafigyelt arra, hogy az összes szűrővizsgálaton részt vegyen. Már azelőtt nagy figyelmet fordított az egészségére, hogy beteg lett volna, ennek hála jöttünk rá arra, hogy egyáltalán baj van… Hiába volt késő, még így is tehettünk érte valamit.
Pont emiatt örültem neki, hogy Rae valahol a két világom találkozása volt. Egy régi ismerős, aki elég professzionálisan végezte a munkáját ahhoz, hogy tudja, mit akarok hallani, mint hozzátartozó. Nem volt orvos, de épp elég jól végezte a munkáját ahhoz, hogy ne kelljen túl sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy elfeledkezzek mindenről, ami korábban nyomasztott.
- Én is így gondolom – az, hogy Rae ugyanezt mondta úgy, hogy túl volt a főiskolán csak megerősített abban, hogy nem csinálok teljesen butaságot – Ne tudd meg milyen nagyra vannak magukkal az építészmérnök hallgatók. Ismerek egy csomót.
A szemeimet úgy forgattam, hogy azok majdnem kiestek a helyükről. Talán abban egy kicsit igazuk van, hogy sok területen lehet szükség a munkájukra, és talán abban is, hogy több mérnököt keresnek manapság, mint humán területen elhelyezkedő embert, ugyanakkor ezzel szemben áll az, hogy mennyivel könnyebb kibukni az építészmérnökiről, mint egy humán szakról. Nem azt mondom, hogy mi egész nap a lábunkat lógatjuk. A nyelvórák nyilvánvalóan nehezebbek, de a törit és egyéb kulturális órákat azokat szimpla készüléssel meg lehet oldani. Az is igaz, hogy a tanár tud olyat kérdezni, amire talán nem tudjuk a választ, de összességében az volt a véleményem, hogy aki nulla háttértudással megy el vizsgázni, az meg is érdemli a sorsát. Addig a mérnököknek elég egyetlen apró számítási hibát csinálniuk és már kihúzzák az egész feladatot. Ettől függetlenül elítéltem azokat a mérnököket, akik a mellüket verték, aztán jól kibuktak, mert nem tudták tartani a tempót.
- Egy kicsit úgy hangzott, igen – halkan nevettem el magam, a pillantásom pedig egyre derűsebbé vált a társaságában – De nincs ezzel semmi baj. Tudod, te korodban már normális ez a hozzáállás.
Nem mintha ténylegesen annyira öreg lett volna. A közöttünk húzódó korkülönbség nem volt magas, simán lehetett volna a nővérem is. Bár sokszor pont azt éreztem, hogy őt talán azért kaptam az élettől, hogy valaki vigyázzon rám, emiatt pedig nagyon hálás voltam. Emlékszem még, amikor kislánykoromban nekem adta a fülbevalóját, mert nagyon tetszett, később pedig cserébe csináltam neki egy karkötőt. Mostanában már túlságosan lusta vagyok arra, hogy bármit hordjak a fülemben, emiatt csak az otthoni ékszeres dobozom legszebb dísze lett az a darab. Olyanná vált számomra, mint egy féltve őrzött kis kincs.
- Tudod, szerintem mérnök vagy nyelvész az bárki lehet – finoman megvontam a vállam – De az, amit ti csináltok emberfeletti.
Hasonló volt ez, mint az oktatás, csak az sokkal kevésbé volt egyértelmű. Egy tanár, aki nem volt elég jó vegyésznek, vagy nyelvésznek, a diákokon levezetheti a saját frusztrációját, ami komoly lelki sebeket ejthet a gyerekeken. Sokan csak azért, mert végig jártak egy egyetemet azt hiszik, hogy már feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy terrorban tartsák a diákokat. A mentősök és orvosok esete az már összetettebb volt. Nem gondolom, hogy minden emberben megvan az a bizonyos cselekvőkészség, amire az ő esetükben egyszerűen muszáj támaszkodni. Emellett bárkiről van szó, minden ellenszenvet félre kell tenni, mert egy ilyen helyzetben az emberi életek elsőbbséget élveznek. Ők is veszítenek el betegeket, mint az orvosok, illetve talán pont ők azok, akik tisztán látják azokat a tragédiákat, amik történnek. Sok esetben az orvosok munkája azon múlik, hogy a mentősök stabilizálni tudják a betegek állapotát.
Amikor megéreztem magamon Rae karijait, egy pillanatra a vállának biccentettem a fejem és felmosolyogtam rá. Pont ezekkel tudott nekem rengeteget segíteni, hiszen a kedvessége és az, hogy rám koncentrált és nem anyukám betegségére, többet jelentett mindennél. Ezáltal tényleg lehetőségem volt úgy elhagyni a kórházat, hogy nem a jövőn kattogott az agyam.
- Az a baj, hogy ezekben a bulikban mindig van valaki, akivel nem kellene összefutnom – hosszasan fújtam ki a levegőt. Elég leterhelt volt az életem, Braylen sokszor csak olaj volt a tűzre. Kétségtelen mondjuk, hogy néha annyira fel tudott idegesíteni, hogy hirtelen ő vált a legnagyobb problémámmá, ez pedig határozottan egyedi eset volt. Szóval lényegében hálásnak kellett volna lennem neki, amiért valamilyen módon elterelte a gondolataimat, mégis az őrületbe tudott kergetni a hülyeségeivel és azzal, hogy ennek ellenére sem tudtam utálni annyira.
- Ugyan, senkinek fel sem tűnne – nevettem el magam – De nem akarom, hogy valami trauma érjen. Néha elég durva dolgok mennek ezeken a bulikon.
Nem azt mondom, hogy vállalhatatlanok voltak, de azért történtek dolgok. Nyilván mivel Finn a HÖK elnök, ráadásul valószínűleg most éli meg a benne lakozó ördögi lényét. Legalábbis más magyarázatot nem találtam arra, hogy miért vannak ennyire szétcsapós bulik az egyetem szervezése által… Kíváncsi lennék arra, hogy mit ad be az intézetvezetőknek, hogy pontosan milyen programról van szó, amikor tájékoztatja a partikról a vezetőséget. Már ha egyáltalán ilyen procedúra létezik.
- A HÖK elnök – nevettem el magam – Nem mellesleg egy folyosón élünk, mivel koedukált a szint. De tuti nem akar Breetől semmit.
Nyilván nem értettem egyet azzal, hogy Bree egy olyan kapcsolattal kínozta magát, aminek már annyira nagyon nem volt jövője. Ugyanakkor megnyugtató tény volt, hogy legalább egyetlen ütőkártya volt a kezében… Ez pedig a pasija volt, hiába van tőle több száz kilométerre. Azon sem lepődnék meg, ha megcsalná a lányt, de ezt nem akartam a fejéhez vágni. Túlságosan édes volt ahhoz, hogy megtegyem.
- Ez a legfontosabb – éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok – Sosem értettem egyet azokkal, akik állították, hogy olyan pasikkal kell randiznod, akik nagyon különböznek tőled, mert egy hozzád hasonlót hamar meg tudsz unni. Ha valódi társra van szükséged, akkor kell, hogy legyen valami közös bennetek. Én pedig boldog vagyok, hogy most egy ilyen ember mellett vagy.
Mikor odaértünk a plázához, csak mosolyogva hallgattam azt, ahogyan tovább beszél Dorianről. Nem volt nehéz leszűrni azt, hogy a nő fülig szerelmes lett, emiatt nagyon nehéz lett volna letörölni a vigyort az arcomról. Örültem neki, hogy Adam után talált valakit, aki mellett jól érzi magát, hiszen bármennyit viccelődtünk a korán, még mindig nagyon fiatal volt, ezzel pedig jó esélyeket kapott arra, hogy legyen egy igazi társa. Miután pedig a képüket is megmutatta a közös képüket is, csak hümmögtem egyet és vetettem rá pár jelentőségteljes pillantást.
- Tudod, hogy mit szeretnék csinálni az egyetem után – persze, hogy tudja, ezerszer elmondtam neki, de most mégis meg akartam erősíteni ebben – Nyitok egy kis butikot, ahol a saját tervezésű, francia divatnak megfelelő ruháimat árulom. Szóval nem vehetsz csak egy pólót ma. Gyere.
Mivel már belém karolt, könnyen el tudtam húzni az első Forever21 irányába, ahol reménykedtem abban, hogy találunk valami olyat, ami az elképzeléseinek megfelel. Aztán utána tőlem megvehetjük azt a bizonyos felsőt is, de ha rajtam múlik, nem fog csak azzal távozni innen.

Magam sem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy teljesen felfogom mindazt, ami körülöttem történik. Alapvetően elfoglalt vagyok, ez pedig nem csak a tanulmányaim miatt van így. Sokat dolgoztam, jártam edzésre, futottam és igyekeztem időt fordítani a barátaimra is, mert ahányszor egyedül maradtam, minden alkalommal csak ugyanazok a körök futottak le a fejemben. Eszembe jutott mondjuk az is, hogy fel kellene hívnom Zorát és beszélni vele, hogy vegyük birtokba a termet, ahova együtt járunk bokszolni, illetve az is eszembe jutott, hogy bejelentkezek Matthez masszázsra, mert már a múltkor is mondta, hogy szerinte nincs jó állapotban a testem és idővel ez csak rosszabbá válik, amíg nem megyek el kezelésekre. Viszont miután találkoztam anyával, mindig kedvetlenné váltam és ezekben a helyzetekben nehéz volt magam megerőltetni azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán bárhová elmenjek. Jelenleg nagy általánosságban könnyebb volt sodródni és hagyni, hogy mások vezessenek, ugyanakkor nem nagyon volt kedvem mindig az emberekhez. Tudtam, hogy egyedül sem lenne jobb, ez pedig összességében megnehezítette azt, hogy bizonyos helyzeteket kezeljek, de most mégis talán az tűnt a legokosabb döntésnek, hogy ne maradjak egyedül.
Mivel a folyosón nem futottam össze Zorával, arra tippeltem, hogy most nincs itt. Egyedül pedig nem szívesen maradtam volna Mattel, bár egyáltalán nem attól féltem, hogy valami illetlent csinálna, mivel alapvetően jóban voltunk, szimplán csak soha nem voltam az a fajta lány, aki könnyen kijött volna a fiúkkal. Jóban voltunk, de nem igazán láttam magam előtt, hogy miről tudnék beszélgetni azzal a sráccal a sporton kívül. Ez nem Matt szegénységi bizonyítványa, hanem az én félénkségem lehet, amit a fiúk irányába tudok tanúsítani. Meg valószínűleg zavaró, hogy kedves, de olyan arca van, amit be akarok verni néha.
- Te beszélsz úgy, mint valami boommer – nevettem el magam – Ha már a fősulis évek is messze voltak, akkor nem is emlékszel a gimnáziumra, ugye?
Jól esett egy kicsit incselkedni valakivel, mert alapvetően olyan ember voltam, aki, ha túl sokat mosolygott, egy idő után az az arcára fagyott és tudtam kezelni bizonyos helyzeteket. Pont ezért is döntöttem úgy, hogy Rae lesz számomra a legjobb társaság a mai napra. Már most kevésbé motoszkáltak ott a fejemben azok a gondolatok, amik anyával kapcsolatosak és nagyon is szomorúak voltak.
- Ha esetleg mégis visszaülnél az iskolapadba, akkor mit tanulnál szívesen? – elég egyértelmű volt az, hogy a mentős munka az lehet olyan dolog, amit bár az ember hivatástudatból csinál – és minden tiszteletem azoknak, akik képesek ezt végezni mindennap – de azért biztosan ki lehet benne égni. Nem tudtam elítélni egyetlen pályaelhagyót sem, mert azok a dolgok, amik időről-időre érdekelnek minket, nem biztos, hogy fenntarthatóak. Pont emiatt is voltam most biztos abban, hogy divattervező akarok lenni a jövőben és a célom az volt, hogy csapot papot itthagyjak és Párizsba költözzek. Jelenleg. Viszont jó döntés volt francia szakra járni, mivel alapvetően meg akartam ismerni az általam már-már rajongásig kedvelt országot és nyelvet rendesen, hogy tényleg reálisan tudjam megszólítani az embereket a ruhákon keresztül, amit most még csak amatőr szinten vagyok képes megvarrni. Ahhoz, hogy el tudjak indítani egy vállalkozást pedig a későbbiekben szükségem lesz üzleti tapasztalatokra is. Ez már két olyan dolgot jelent, ami jövedelmező lehet nekem akkor is, ha meggondolom magam.
- Azt hiszem, hogy is-is – vontam meg a vállam – Van egy fiú, aki nagyon tetszik a szobatársamnak, de határozottan nem neki való. És van egy srác, aki alapvetően bárkit megkaphat az egyetemről, mégsem fogja fel, hogy én nem akarok tőle semmit.
Részletkérdés volt, hogy hangosan biztosan nem mondtam volna ki az ezzel kapcsolatos valós érzéseimet. Hogy az egyetlen visszatartó erő Braylen esetében az annyi volt, ahogy a lányokkal bánt. Hogy valószínűleg én is csak egy név lennék a végtelen listáján… Nem vetettem meg azokat, akik alkalmi kapcsolatokba kezdtek, és nekem is akadtak ilyenek, de ez azt sem jelentette, hogy bárkinek odalökném magam. Jelenleg úgy érzem, hogy vagy valakire van szükségem, aki tényleg mellettem tud lenni, vagy senkire. Azon túl, hogy a Yang fiúval húztuk egymás agyát, csak a saját játékunk volt, mert mind a ketten tudtuk, hogy én nem fogok az ágyába ugrani. Valószínűleg mind a ketten be akarjuk bizonyítani a másiknak, hogy nekünk van igazunk, és ez a meccs el fog egyszer dőlni. Egyikünk veszíteni fog, és nem, nem én leszek az!
- Hát a múltkoriról elég kemény dolgokat hallottam… Ami azért durva, mert ott is voltam, de nem észleltem semmit a történtekből – az meg már más tészta, hogy fogalmam sincs Finn hogyan tussolta el az egészet, de néha úgy érzem, hogy az a srác pályát tévesztett és tehetségesebb lenne politikusként, mint mérnökként. Ami a majdnem kitűnő eredményei mellett elég durva, de azért, aki ilyen jól tud ferdíteni – illetve Sabrine szerint még a pénzt is ügyesen beszedi másoktól és a sajátjai javára osztja ki – akkor tényleg érdemes lenne legalább képviselőként részt vennie a politikai életben. Úgy néz ki, hogy ez is valami skandináv innováció lehet.
- Ő nem olyan lány, akit szívesen látnék szenvedni – sóhajtottam fel, aztán megráztam a fejét – Túl kedves mindenkivel. Sokan meg sem érdemlik őt. Tudod ő tipikusan olyan valaki, akit még a csalódás esélyétől is meg akarsz kímélni.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen lánnyal jóban leszek, emiatt extrán meglepő volt a számomra az, hogy Sabrine és én végül minden gond nélkül kijöttünk. Talán én is elég sok rózsaszín cuccot halmoztam fel, és a szobámban ezek tökéletesen keveredtek a pasztell lila kiegészítőkkel és a fehérrel, de ettől függetlenül, ha ő volt a Nap, ami megmelengette az embereket, akkor én a hűvös Holdként léteztem a világban. Tehát az lenne a sorsunk, hogy elkerüljük egymást a világban, mégsem így alakult az életünk. Miután olyan lelkesen válaszolt minden amúgy teljesen alap kérdésemre, mintha másra sem vágyott volna azon kívül, hogy velem beszélgessen, már nem tudtam vele annyira hűvös lenni. Féltem, hogy megbántom a hülye stílusom miatt.
- Akkor ezt másképp gondoljuk – ami teljesen rendben volt, mert nem gondolkodhat minden ember ugyanúgy – Szerintem, ha magadat nem tudod kimozdítani, akkor baj van. Nem vagy elég önálló.
Persze lehetséges, hogy egy másik ember az pont ezt fogja előidézni, meg valójában az ember egy olyan élethelyzetben van, ahol egy bizonyos rossz dolog jó hatással van rá. Ugyanakkor idővel ez egy börtönné válik, és ha az ember egyszerűen képtelen legalább lépéseket tenni az ellen, hogy egy ilyen helyen csapdába essen, akkor valójában talán nincs is miről beszélnünk.
- Először meséld el részletesen azt, hogy milyen eseményre vagy hivatalos – rögtön eszembe is jutott pár kérdés, amit felvettem neki – Hányan lesztek ott? Milyen jellegű lesz a születésnap? Mennyit szeretnél szánni egy új szettre?
Mert azért az sem mindegy, hogy hol próbáljuk leölni a vadat, vagyis megvásárolni a ruhát. Alapvetően könnyen döntöttem volna a plázában található boltok között, a már azzal tisztában vagyok, hogy pontosan milyen partit szerveznek Doriannek, mert az is lehet sokféle. Azt pedig rengetegen nem is sejtik, hogy egy megfelelő öltözék mennyire fontos egy-egy ilyen eseményen.