Ha valaki azt mondja, hogy az üzleti élet könnyű és kényelmes, mert valójában semmi másról nem szól, mint impozáns irodákról, meg nagy pénzekről, hát azt szívesen belökném a dolgok sűrűjébe, lehetőleg egy olyan napra, mint amilyen pillanatnyilag mögöttem áll. Végig ültem három értekezletet, adatok halmazát zúdították a nyakamba, és mikor az igazgatóság többi tagja távozott, én még beleástam magam a papírmunkába. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy két apró, de roppant csintalan kobold pingpongozik mindkét szemgolyómmal, meg a komplett agyammal is. Igaz, valahol a lelkem mélyén büszke vagyok magamra: tény, hogy a cégemet nem éppen tiszta pénzből alapítottam, de az elmúlt időszakban igyekeztem kimaradni a zűrös ügyekből, pláne az olyanokból, amelyeknek bilincs, tárgyalás, börtönévek, meg a kék fényben mutogatott arcom lehetett volna a következménye. Persze nem állítom, hogy rólam fogják megmintázni a becsület meg feddhetetlenség bronzszobrát, de azt hiszem, egész jó úton haladok affelé, hogy a lelkemet meg az egész életemet kissé fehérebbre hipózzam annál, mint amilyen az elmúlt hat-hét évben volt. És azért azt a tényt se felejtsem el, hogy alighanem a törvény felé tendálásom lesz az egyik legfontosabb pontja annak, hogy minél szorosabbra fűzhessem a kapcsolatot Lyn-el és az eddig nem látott unokahugommal. Már csak azért is, mert az egyetlen testvérem, ha bármikor is olyasmit sejtene, hogy most sem tiszta üzlettel keresem a kenyeremet, alighanem a világ túlsó felére menekülne előlem Rose-al egyetemben, és felásná a köztünk lévő világot egy szép mély szakadékká, hogy soha az életben ne kerüljek újra a közelükbe. Őszintén, hát ki a fenének hiányzik ez? Nekem a legkevésbé sem. Nem könnyű dolog a könnyű, gyors, de ugyanakkor kockázatos pénz helyett szakadatlanul dolgozni, de a jelen állás szerint kifizetődőbb. És már csak lábjegyzet a történtek alján, hogy mostanában valahogy nyugodtabban is alszom úgy, hogy nem kell attól félnem, az éjszaka közepén rám törik az ajtót, és beleeresztenek néhány sorozatot a testembe, vagy épp megfürdetnek a folyóban - egy szép nagy betoncsizmával a lábamon.
Nos, bárhogy is, a mai napon szinte se enni, se inni nem volt időm - előbbinek nem igazán, de utóbbinak érzem a hiányát. Félreértés ne essék, elvagyok én alkohol nélkül hónapokon át - eszem ágában sincs apánk nem túl dicső példáját követni. Utoljára akkor nyúltam üveghez, mikor a visszaérkezésem feletti örömünnepet ültem a házamban, de úgy hiszem, a mai nap lezárásaként nem árt, ha felhajtok egy-két pohár whiskyt, fogalmazzunk úgy, hogy jutalom gyanánt. Talán akkor az a két seggfej kobold is abbahagyja a kalapálást odabenn a koponyám mélyén, bár tény, hogy az elmúlt egy percben a pingpongozásból átváltottak egy légkalapácsbemutatóra - nem mintha kellemesebb lenne az összhatás.
Megmasszírozom a homlokomat, várom hogy a fájdalomcsillapító, amit még az irodában lenyeltem, végre hatni kezdjen. Nem messze a bejárattól álldogálok, a félhomályban, és tekintetem végigfuttatom a bárpulton, mintha már a puszta látvány is oltaná szomjamat, aztán vissza is kapom a pillantásomat, mikor hal akad a horgomra, mert egy kacér szempár fűződik a tekintetembe. Jó néhány nő üldögél a pult mellett, fiatalabb és idősebb egyaránt, a közös vonásuk a mélyen dekoltált ruhájuk, és a meglehetősen egyértelmű magakelletésük. Fejfájás ide vagy oda, annyira nem korlátozódik le a gondolkodásom, hogy gyorsan rájöjjek, azok a nők, akik ennyire közszemlére teszik bájaikat, és a puszta pillantásukra felfűznek egy pasast, alighanem egy valami miatt jönnek egy bárba: magányukat és elhanyagolt mivoltukat szeretnék orvosolni, ha többre nem, csak egyetlen éjszakára. Visszanézek az előbbi nőre, egy széles mosollyal, mire rám kacsint, aztán kissé előre hajol, hogy tökéletes rálátásom legyen melleire. Első osztályú daraboknak tűnnek, nem árt talán közelebbről is meggyőződnöm erről. Nem mellesleg, valamelyik nap került a kezembe egy cikk, miszerint azok a nők, akik kénytelenek testi önmegtartóztatásban élni, jóval nagyobb eséllyel pályáznak egy szívinfarktusra, mint kielégült társaik. Lehet, hogy nem vagyok a tisztesség példaképe, de gyilkos sem vagyok, sőt. Ellenállhatatlan késztetés fog el, hogy felvilágosítsam a hölgyet a rá leselkedő veszélyekről, és kifejtsem miféle opciói vannak a szívroham korai elkerülésére és megmentésére, továbbra felhívjam rá a figyelmét, hogy én örömmel vállalkozom erre a nemes, és emberbaráti feladatra.
Menőverezni kezdek a tömegben a bárpult irányába, és mivel nem sűrűn veszem le a szemem a hölgyikéről, sikerül is nekimennem valakinek. Automaikusan mormolok valami bocsánatkérés-félét az orrom alatt, de valójában csak akkor veszem szemügyre, ki is a forgalmi akadály, amikor megüti a fülemet az ismerős hangja.
- Lyn... - hökkenek meg, mert arra aztán tényleg nem számítottam, hogy itt futok össze vele legközelebb. Azóta nem láttam, mióta kimasírozott a házamból, és nem is akartam keresni - nem mintha nem éreztem volna késztetést rá, hanem mert tudtam, hogy hagynom kell, hogy a saját tempójában dolgozza fel a visszatérésem tényét. Azt már megtanultam, hogy siettetni a dolgokat mindig sokkal rosszabb eredménnyel zárul.
Hajszál híján teszek egy megjegyzést, hogy nem épp családanyának való az efféle helyeken tobzódás, de még idejében lenyelem a mondandómat. Nem tudom, milyen anya lehet Lyn, de azt hiszem, hogy a lányáért akár a fél karját is levágná, ergo kétlem, hogy felügyelet nélkül hagyta volna a kiscsajt. És egyébként is, attól hogy szült egy gyereket, még nem kell hat lábnyira ásnia magát a föld alá - neki is kijár egy kis pihenés meg kikapcsolódás.
- Jól nézel ki, hugi - villantok fel egy, az övéhez hasonló mosolyt. - Ki vagy virulva - teszem hozzá. Na jó, én persze nem tudok rá olyan szemmel nézni, mint bármely másik férfi, de fix, hogy a megjelenése kenterben veri az itt lévő nők jelentős hányadát. - Kérlek, mondd, hogy nem ugyanazért vagy itt, mint azok a luvnyák ott - bökök fejemmel a bárpult irányába, ahol az ott ülő nőkről tulajdonképpen már csak a "vigyél haza és dugjál meg" kártya hiányzik. A flörtpartnerem viszont hosszasan végigméri Lynt, és elfordul tőlem - fix, hogy félreértette a dolgot. Úgy tűnik, a ma éjszakai szórakozásomnak lőttek. Egye fene, ha választanom kell, inkább beszélgetek a hugommal, mint kefélek valakivel, aki öt perc múlva már talál mást vigasztalás gyanánt.

Az embert mindig érhetik meglepetések, jók és rosszak egyaránt. Na meg persze váratlanok is, bár azt hiszem, pontosan ez a meglepetések lényege. Bárhogy is, eléggé meghökkentő számomra, hogy Lyn-t egy ilyen helyen látom. Félreértés ne essék, nem a város késdobáló kocsmájáról van szó, hanem egy normális bárról, és ha visszaemlékszem a régi időkre, akkor sem túlzottan állt tőle távol az efféle szórakozás. A meghökkentő számomra sokkal inkább az, hogy egyáltalán nem számítottam rá - igaz, mivel az elmúlt hat év mindkettőnk életéből kiesett kapcsolattartás terén, ennél fogva nem tudhatom, hogy milyen anya, de sokkal inkább gondoltam volna azt, hogy a mai estét otthon tölti, mesét nézve Rose-al, vagy a házi feladatát ellenőrizve, vagy bármilyen más anya-lánya programot csinálva. Nem mintha túl sok anyát ismernék a közvetlen környezetemben - egyet sem - így hát végeredményben csak az általánosításokra támaszkodhatom: a legtöbb, amit "észvesztő buli" címszóval el tudtam volna képzelni róla jelenleg, a megváltozott családi körülményeit illetően az, hogy meghívja a barátnőit egy kerti partira, miközben a srácaik ott rohangálnak körülöttük. Ahogy a jelen szituáció mutatja, erőteljesen tévúton jártam.
- Ez csak bók volt. Nem kell komolyan venni - vigyorgok szélesen, jókedvűen cukkolva egy kicsit, mikor megköszöni a külsejére tett megjegyzésemet. Annak idején ilyenkor vasvilla-pillantásokat kaptam válaszul - most fogalmam sincs, hogy megtartotta-e ezt a szokását, mert a szemem önkéntelenül is a bárpult felé fordul.
- Bánom is én - legyintek egyet, amikor látom, hogy a nő elfordul, és úgy kezdi el a bár másik felében tömeget pásztázni zsákmány után, mint amikor a héja készül lecsapni a vadnyúlra. - Egyrészt holnap is lesz nap, másrészt holnap sem leszek még impotens - vonok aztán vállat. Egyórányi szórakozásomat tette tönkre, ez meg aztán tényleg nem a világvége.
Csodálkozva felvonom a szemöldökömet, amikor látom, hogy a hátam mögé kezd bámulni, és némi zavar jelenik meg az arcán. Isten gyere le, remélem nem kell premier plánban végignéznem, ahogy a húgomat épp felszedi valaki, ugyanolyan időtöltés céljára, mint amire én akartam a szőkét. Erről a vizuális élményről szíves örömes lemondok. Ekkor azonban Lyn szapora pislogásának alanya megkerül engem, és ahogy szemtől szembe kerülök az illetővel, néhány pillanatig meg vagyok róla győződve, hogy rosszul látok. Amikor pedig még egy gyors csók is elcsattan kettejük között, inkább azt kívánom, hogy bárcsak lennék vak. Meg hülye is, egyszerre. Akkor legalább nem kellene felfognom ezt az egészet, amelynek szemtanúja vagyok.
- Ühüm... - bólogatok lassan, a szemem egy pillanatra sem véve le Ben-ről. Legutolsó információm róla, hogy felszedte a húgomat, felcsinálta, aztán magára hagyta. Legszívesebben beverném a képét néhány velős mondat kíséretében, az egyetlen, ami ettől visszatart, hogy az elmúlt években megtanultam gyakorolni némi önkritikát, ergo belátom, hogy én sem voltam jobb nála. Ha van valaki, aki most joggal kiverheté a hisztit, az Lyn, aki két olyan férfi társaságában tobzódik most, akik egyformán ejtették pofára. Vagyis majdnem egyformán.
- Nekem meg azt felejtetted el elmondani, hogy együtt vagytok - sommázom végül a lényeget. Igaz, a kettejük dolga, de Ben ugyanúgy megérdemel még egy esélyt, ahogy én is. Legfeljebb ha újra átvágja a húgomat a palánkon, az agyába passzírozom az orrát. Egyelőre azonban várakozó álláspontra helyezkedem, és láncra verem lelkemben a vérre szomjazó vérebeket.
- Nos, részemről ráérek - egyezem aztán bele a mentőkötélként bevetett vacsorába. - Én fizetek - jelentem ki végül. Lynt szívesen meghívom, és ha Ben normálisan viselkedik, talán az ő kajáját sem borítom a képébe. Mellesleg szép kis este lesz: a húgom, meg két fickó, akik nagyjából úgy méregetik egymást, ahogy a párbajhősök szokták a vadnyugaton, pisztolyrántás előtt.

Csak egy cinkos és kaján vigyorral reagálom le Lyn szemforgatását meg szavait. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ami a legkevésbé érdekli, az a testvére szexuális élete, de nem tehetek róla, imádom a polgárpukkasztást, ezen belül meg pláne szeretem az ő agyát húzni. Régi játékunk ez a folyamatos egymással évődés, és ahogy látom, ez nem változott az elmúlt évek alatt sem. Részemről legalábbis nem, és úgy tűnik, ő is tökéletesen vevő az efféle ugratásokra. Azt viszont már most borítékolom, hogy alig várja a visszavágót.
A vigyorom egészen addig ül a képemen, amíg hirtelen meg nem jelenik az, akire nem csak hogy nem számítok, de nagyjából a hátam közepére kivánom a fizimiskáját: a leszerepelt ex-lovagja, Ben. Ahogy szembesülök a látvánnyal, hogy meglehetősen szoros közelségben állnak egymással - a történtek ellenére is - a mosolyom úgy fagy le, mint a tulipán télvíz idején. Az egyetlen vigaszom az, hogy Ben legalább annyira meghökken a találkozástól, ahogy én, miközben Lyn zavartan motyog valamit: nyilván ő sem így képzelte el a pillanatot, mikor mindketten tudomást szerzünk a tényről, hogy a másikunk még mindig - vagyis inkább már megint - képbe került.
Nem túl boldogan bólintok rá a vacsora ötletére, de egye fene, ha ez az idióta annyira kedves a hugomnak, valahogy megpróbálom elviselni a jelenlétét. De azt ne várja el, hogy Lynhez hasonlóan kedves legyek vele - elvégre nem én bújok vele ágyba. Hála az istennek, természetesen. Ha meleg lennék se lenne gusztusom hozzá.
Egy gúnyos fintor kúszik az arcomra, amikor Ben csípőből utasítja vissza a felajánlásomat, hogy állom a cehet. Zsebre vágott kézzel billegek sarkamról a lábujjaimra meg vissza, és minden ingásomat a fejem lassú bólogatása kíséri.
- Ahogy akarod, Ben - válaszolom, önmagamhoz képest türelmesen. Nagyjából olyan kedves mosollyal kísérem a mondatomat, mint idősebb Drakula, mielőtt elfogyasztotta az áldozatait. - Elmondhatatlan örömömre szolgál látni, hogy végre-valahára elsajátítottad a felnőtt viselkedés legalapvetőbb elvárásait - teszem hozzá, és mikor Lyn felajánlja, hogy majd ő állja a számlát, pontosan lefordítom a mondatát, miszerint inkább fizet, csak ne essünk egymásnak. - Mondd, nem kényelmetlen, hogy az asszony hordja a nadrágot? - címzek még egy kérdést Bennek, de meg sem várom a választ, hanem elindulok Lyn után, miközben a mondatát emésztgetem magamban. Nem volt könnyes összeborulás? Ez finom csúsztatás. Tulajdonképpen szerintem ez volt a legutolsó, ami felvillant a fejében. Szerintem ha képes lett volna rá, egy karateütéssel  éreztette volna velem, hogy meglehetősen neheztel rám a hat évnyi szünet miatt.
Beletelik némi időbe, és egy kevés protekcióba, hogy kapjunk egy üres asztalt, és elismerően pislogok a húgomra, mikor simán és csípőből megoldja a dolgot. Na lám, miből lesz a cserebogár... ha akarná se tagadhatná, hogy több bennünk a közös, mint ahogy ő gondolná.
- Én is éhes vagyok - biccentek. Remélem nem veszi el az étvágyamat, hogy Ben fejét kell nézegetnem kajálás közben. Fogalmam sincs, mi a hely választéka, megvárom az étlapot, feltéve persze, ha itt van ilyesmi egyáltalán. Nem tudom, az a pióca mit fog rendelni, de bízom benne, hogy olyasmit, amire allergiás - csak éppen nem tud róla.

Van egy mondás, miszerint a meglepetés a legnagyobb ajándék, amit az élet megadhat nekünk. Hát azt hiszem, jelen pillanatban szívesen felpofoznám ezen bölcsesség kiötlőjét. Ugyanis azt elfelejtette lábjegyzetben mellékelni, hogy van a meglepetéseknek olyan fajtája is, amikor az ember konkrétan úgy érzi, hogy egy féltéglát nyomtak a mellkasán át a gyomrába. Ilyen hatással van rám többek között Ben képének látványa is. Ha lehet választani, a mai estét inkább annak a csinos, bárpultnál üldögélő szőkének a társaságában töltöttem volna, mint Ben és Lyn kettősét kiegészítve trióvá. Oké, a hugommal semmi gond - a kedvéért akár tíz bögyös macáról is lemondok. De Benjamin... az egyetlen, roppant sovány vigasz számomra, hogy ő legalább annyira van elragadtatva a társaságomtól, mint én az övétől. Hát, legalább nem egyedül szenvedek. A semminél ez is több. Abban a pillanatban viszont, amikor vet rám egy olyan pillantást, amely magában hordozza irántam való érzelmeit, miszerint a föld másik oldalán szeretne látni engem, kb az óceán közepén, egy kis lélekvesztőben, bennem átbillen egy kapcsoló az agyam mélyén. Elszáll minden dühöm meg morcosságom, és már kéjes örömmel járom körbe a prédát, mint macska a tejszínhabot. Még el sem értünk az étteremig, amikor én már tudom, mibe fogom ma este mélyeszteni a fogam - magába Benbe.
- Szurkálódás? - meregetem a szemem Lyn szavai hallatán. - Szó sincs ilyesmiről. Benjamin meg én éppen most igyekszünk lefektetni a legcsodálatosabb barátság alapjait - teszem kezem a szívemre színpadiasan. Végeredményben szívesen haverkodnék a pasijával. Egy feltétellel: ha elköltözik Kínába. Vagy egy lakatlan szigetre. Bárhová, csak húzzon el ebből a városból.
Megkapjuk az asztalunkat, én pedig úgy tűnik kénytelen leszek tudomásul venni, hogy most tényleg egy közös ebéd következik. Hát jó, egye fene: Lyn kedvéért még erre is hajlandó vagyok. És egyébként is, talán történnek csodák, és kibírjuk Ben-el egymás társaságát anélkül, hogy meg akarnánk fojtani egymást.
Míg ők ketten az étlapot böngészik, kényelmesen hátradőlök a székemen, és karba fonom a kezeimet. Ne mondja rám senki, hogy udvariatlan tuskó vagyok, így hát megvárom, míg befejezik a választék végigvizslatását, és csak akkor szólalok meg, mikor a húgom megpróbálkozik egy viszonylag normális téma felvetésével.
- Nekem remek napom volt, köszönöm - válaszolom. Nem kezdek bele cizellálni, milyen üzletet kötöttem ma, és mennyivel gyarapodott a bankszámlámon lévő vagyonom. Nem kevéssel, maradjunk ennyiben. - Benjámin, te az előbb kérdeztél valamit. Nem mintha sok közöd lenne a dologhoz, de azt hiszem, Lyn megérdemli a választ, így jobb ha most mondom el, mert nincs kedvem ismételni önmagam. Nem terveztem, hogy ennyi időre legyek távol Amerikától, és a családom megmaradt tagjaitól. Sajnos közbeszólt az élet - nézek a húgom felé. - Már három év múlva visszajöhettem volna, de addigra beindítottam a cégemet, és ha azonnal atomjaira hullott volna minden, ha alig az indulás után hátat fordítok Európának. Másképp akartam hazajönni, mint ahogy távoztam. Gondoltam, az erős és stabil anyagi háttér mindig jól jön. Pláne úgy, hogy te babát vártál, és amikor elmentem meglehetősen úgy tűnt, hogy egyedül kell felnevelned. Egyébként azért mentem el, hogy megóvjalak téged és Rosie-t. A tény, hogy ő megszülethetett, és felnőhet annak köszönhető, hogy annak idején leléptem. Egyelőre legyen elég ennyi. Idővel majd elmesélem nektek azt is, amiről még korai tudnotok - fejezem be végül, aztán az elősiető felszolgálóra pillantok.
- Én húsgombócos spagettit kérek. Jó sok paradicsomszósszal - adom le a rendelést anélkül, hogy belenéznék az étlapba. A lényeg, hogy olyan kaja legyen, ami képes nyomot hagyni Ben-en, ha elfogna a vágy, hogy fejbe borítsam vele.
- Az én történetemet már félig ismeritek - könyöklök aztán az asztalra. - Na és te? - meredek bele Ben szemébe. - Mi késztetett arra, hogy ott hagyd a húgomat terhesen, Benjike? Magyarázd el, talán képes leszek megérteni.