Soha nem értette azt a jelenséget, mikor a több órán át tartó ülés közepette elfáradt. Fél nap –alulról súrolva ugyan, de megközelítőleg ennyi állt a háta mögött, amit a székszomszédjai közé ékelődve töltött a Rómából tartó repülőjáraton, ami egészen az óceánon túli nagyvárosba, New Yorkba navigálta. A pillanat, mikor a lenyíló lépcsőn baktatva kinyújtóztatta elmacskásodott tagjait, és az ég felé emelve kezeit gerincének minden csigolyája szinte egyenként adott roppanó hangot megkönnyebbülésének, felért egy megváltással. Bár távol állt tőle, hogy valaha is külső alapján ítéljen, de mikor a fedélzetre tévedt a jócskán megtermett, minden bizonnyal a tészta, és édesanyja konyhájának szerelmeseként számon tartott férfi, elrebegett egy miatyánkot, hogy ne őt kapja útitársul. A fohásza mindazonáltal hiábavalónak bizonyult, hiszen a következő pillanatban mellette torpant meg a kopaszodó alak, ki kedélyesen üdvözölte, majd poggyászát a feje fölé egyensúlyozva megvillantotta csüngő pocakját. Olyan lagymatag, ugyanakkor beletörődő sóhajt talán még soha nem hallatott, mint mikor tudatosult benne, fél farpofával a bal kézre eső ülést fogja megülni, még akkor is, ha annak lesz tulaja, avagy nem. Lett, és nem is különösen fogadta kitörő lelkesedéssel, hogy Luciano úgy tapadt rá, mint pióca a nyílt vízbe tévedt ember lábára. Ha tehette, csak fel-alá járkált a sorok között, oda-vissza a wc fülke, és a saját széke között ingázva. Idővel a kíváncsi szempárok mind rá szegeződtek értetlenül felvont szemöldökük alól sandítva felé, mikor órájában vagy háromszor lódult meg az illemhely irányába, csak, hogy úgy érezhesse, nem ülnek a szükségesnél többen az aurájában. Eleinte még kellemetlenül érezte magát, és átfutott az agyán, vajon prosztataproblémákat, vagy gyomorbántalmakat feltételeznek róla, de a nyomor, mintha egy folyton szorító satuban ült volna, kellően kényelmetlennek tetszett ahhoz, hogy egyszerűen csak elengedje a rosszalló tekintetek mögött feltételezett ideákat. Így érkezett hát meg az Államokba. Ugyan nem véste magát élete legkellemesebb élményei közé, bár talán a meghatározók sorában ott volt a helye, de eleve kétesnek tetsző kedvét nem szegte. Kétes, ugyanis, bár meglehetősen sokat volt alkalma New Yorkban turistáskodni, de azon kiruccanásoknak mindig tudta a végét. Ez esetben azonban némi bizonytalansággal vegyült az öröm és a kihívások nyújtotta ösztönző hangulat, ugyanis, szinte biztos volt abban, hogy az általa meglehetősen imádott szülőhazáját legközelebb a téli ünnepkörök alkalmával fogja viszont látni. A családjával, a barátaival mindössze a technológia mai vívmányainak megfelelően „találkozhat”, az idősebbekkel, akik híján vannak ezeknek az ismereteknek, és nem hajtják fejüket az új világ rabigájába senki ember fia végett, talán még úgy se. Felnőtt volt, aki az önmegvalósítás, a céljai végett hozta meg ezt a döntő lépést, de, mikor mindez bizonyossággá, elkerülhetetlen valósággá vált, nagyobbat és fájón dobbant a szíve, mint annak előtte. Látszatát azonban nem kívánta ennek kelteni, és a szakálla határolta mosolya egyre szélesedett, mikor a vendéglátó háztartásának ura karjait széttárva várta őt a kapunál. - Luciano! –az ötvenes éveit taposó férfi nem csak Lou, de az öt méteres vonzáskörzetükben lévők figyelmét is magára vonta. A fiú azonban egy pillanatig se bánta, és két, húzós bőröndjét leparkolva maga mellett szívélyes öleléssel üdvözölte az idősödni látszó Rosso-t, akit ő maga mindig nagybátyjaként tartott számon. - Bernardo! –határozottan lapogatta meg annak lapockáját, ütéseinek visszhangját meg mert volna esküdni, hogy visszahallotta. – Ezer éve –még utoljára határozottan szorított egyet az államok-béli olaszon, majd eleresztette. Bőröndjének csak egyikét ragadta magához, mert Bernardo egy pillanatig se vonakodott, mikor a nem is pedzegetett poggyászkérdésben szerepet kellett vállalnia, és határozottan rántotta lábához a kettő közül a szürkét. - Legalább! - És egyre több az ezüstös hajszál. Tisztes őszes halánték, mi? –pimasz mosollyal bökött a férfi haja irányába. – Kik okozzák? A vad felnőttéveket élvező Emilia, a tinédzserkorba lépő Fabiana, vagy az őt mindenben követő Esta? –Lele-t csak azért nem vette számításba, mert legjobb tudomása szerint ő már kiszabadult a családi fészekből, noha, ha tehette idejének nagy részét náluk töltötte. - Egyik se… -komolyodott el egy pillanatig Rosso, mire Luciano zavartan vonta fel fél szemöldökét. – Az asszony –adott rögvest választ, és mindketten jó kedélyűen nevettek fel. Bár imádta Viola-t, de heves vérmérsékletét és hamisítatlan olasz mivoltát ismerve Lou-nak egy pillanatnyi kételye nem támadt a szavai igaza felől. Egymás oldalán kullogtak a bejárattól nem messze leparkolt autóhoz. Az anyósülésen ülve Luciano, bár nem volt abszolút kezdő turista a városban, mégis úgy bámészkodott kifelé a szinte égig érő felhőkarcolókra, mintha még soha nem látott volna ahhoz foghatót. A gyermeki csodálkozás ott csillogott a szemében, és akadt, hogy figyelmét nem tudván megosztani egyszerűen csak elengedte füle mellett Bernardo kíváncsiskodó szavait, aki nem is firtatva a szótlanságát hagyta, hogy magába szívja New York látképét. Egészen más volt, mint Róma. Noha összehasonlítani nem lehetett a kettőt, hiszen csak annyi egyezőség volt köztük, hogy nagyváros hírében álltak. Különösen szerette a „Nagy Almát”, mindig szórakozásnak fogta fel az ott eltöltött időt, és tett is arról, hogy az úgy legyen –ez esetben viszont néminemű szkeptikusság fogta el. Hiszen valahol szentül meg volt győződve, hogy legkevésbé se oda tartozik, és ez a mindig határozott Lucianot hullámokban megjelenő félelemmel töltötte el. Bizalmatlan volt magára és az iskolára való tekintettel, de szüntelenül kívánta magát nyugtatni –elvégre azért érkezett a nyár kezdetével, hogy szeptemberig akklimatizálódni tudjon a város pörgésével, és akárhányszor csak tud, megmutatkozzon az egyetem épületében. A Central Park vonzáskörzetében, az Upper East Side-on lévő Rosso rezidencia olyan volt, mint egy önálló olasz sziget, egy magánbirodalom, ami az államok normájától függetlenül működve az itáliai tradícióknak megfelelően funkcionált. Mikor felbaktattak a nem több, öt lépcsőfokon, az ajtó nyílásával kiszabadult az utcára a talján zűrzavar. Túl akartak tenni a másik nagyotmondó szavain, egymás mondandójába vágva pedig olyan hangerőt ütöttek meg, ami csoda, hogy nem ösztökélte a szomszédokat a „For sale” felirat ablakba való kirakására. - …és elhiheted, drága gyerekem, hogy ez nem az ellened való összeesküvés-elmélet, hanem ahogy neked, úgy a bátyádnak se volt megengedve, hogy idegen városban egymaga flangáljon. Ugye, Luciano?! –Viola nénje, ki éppen legjobb barátnője lányát, Melita-t fedte anyai szigorral, Lou vállára csapta a kezét. A fiú szemöldökei felkaptattak homloka közepére, majd kerekedni látszott jellegzetes vigyora, mikor a felismerés apránként lopta magát a házat lakók arcára. A nagy forgatagban, és a család által keltett tumultusban nem érte meglepetésként, hogy egy újabb olasz már igazán nem oszt-nem szoroz a létszámban, így jelenlétét nem övezte nagy feltűnés. - Nézd az agyamat, hát olyan őrültek háza van, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy a férjuramat nem a közértbe küldtem! –Viola keblére ölelte, szorongatta, dédelgette, olyannyira, hogy szinte problémái támadtak a levegővétellel, valószerűen kapkodott egy kis foszlánya után. Nénjét a ház kisebb lakói követték, akik gyűrűbe fogták szeretetükkel, Lele hátát, aki épp előbandukolt a konyhából, tenyerébe csapva paskolta meg, végül pedig Valeria köré olyan szeretetteljesen fonta karjait, és nyomott puszit annak járomcsontjára, mintha a saját anyját szeretgetné. - Egy percig se bánd! –legyintett jókedvűen, mikor végre válasszal tudta illetni Viola magára tett szidalmazását. – Matteo? - Matteo még a szobájában van –Valeria fejével az emelet felé bökött, Lulu pedig követte annak ívét. Bólintott, majd finoman csapva össze tenyereit fordult a nehezebbik bőrönd felé, elfektetve azt a földön. Nem vesződött azzal, hogy beljebb vigye a terheit, úgy gondolta, átmenetileg jó helyen lesznek a lépcső aljában. - Ha már úgyis reggeliztek… -ebben csak a felnőttek kezében szorongatott kávésbögrék végett volt biztos. – Lenne mivel hozzájárulnom –nem csak Gaena mama lekvárjai kerültek elő, de egy rúd, hamisítatlan olasz szalámi és mortadella is a terítékre került. A nagyváros bölcsőjében egy kis otthoni ízvilág… - Rögvest az asztalra velük! –bökött Viola a konyha irányába, és mindenkit, mint egy nagy nyájat, maga elé hajtott. Luciano kitüntetett helyet kapott, és úgy pakoltak elé mindenféle földi jót, mintha egy éve nem evett volna. - Milyen volt az út? - Hát… -esélye se nyílt kifejteni, mert érkezett a következő. - Hogy iszod a kávét? - Mi van még a bőröndödben? - Hoztál valamit nekem is?! - Nos… - És mire fel a látogatás? - Miért nem szóltál nekünk is, hogy jössz? Nem tudta, merre kapja a fejét, idővel már azzal se vesződött, hogy kinyissa a száját azzal a céllal, hogy bármire is érdemben tudjon reagálni, csak felkapta a bizonytalanul ízesített kávéját, és belekortyolt. A bögre pereme felett látta egy addig a családi kupaktanácsból kimaradt alak mozdulását, és rögvest elemelte arca elől az italát. - Már épp gondolkoztam, hogy megyek és életre csókollak, Csipkerózsika –szórakozottan, gyermeteg vigyorral vonogatta a szemöldökét Matteo irányába, ellesve az előtte toluló tömeg felett, és behajtogatott a szájába egyet a vékonyra szeletelt szalámik közül. Sokaknak nem szólt az érkezésével kapcsolatban, így többek között az újonnan csatlakozó fiúnak sem. - Uhh… -finoman húzta el ajkait. – „Bad hair day”, mi? –célzott ezzel a szélrózsa minden irányába meredező, rakoncátlan, göndör tincsekre, hamisítatlan olasz akcentusú angolsággal. Nem állt hadilábon a nyelvvel, sőt, kitűnően beszélte, de a hazai dialektust egy pillanatig se volt képes teljeskörűen levetkőzni. Ahogy felállt, lábával finoman tolta hátra a székét. Nagyot került az asztal körül, mígnem barátja elé ért, akit úgy vont magához, mintha három éve, nem csak három hete nem látta volna. - Remélem megvártál a nagyobb bulikkal! –továbbra is pimaszmód mosolygott, úgy szorongatva a szinte testvéreként számon tartott fiút, mintha kötelező volna. - És, hogy nem adtad ki senkinek az ágyrészem... ha érted!...
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
-… csak még egyet! Ne légy már ilyen, csak még egyet, nem fogsz ennyitől fejre állni, hidd el nekem! – nyomta bele Victor a már vadul remegő kezébe az áttetsző, kesernyés löttyel teli poharat, mire ő nagyokat nyeldesve, karamell tekintetével igyekezte betájolni nem csak a maga helyzetét, de az üveg peremét is, amire rá kellett volna cuppantania az ajkait. Ki tudja, hogy hány pohárnyi alkoholt követően nem csak, hogy beszámíthatatlanná vált, mozgása olyan volt, mint azoké a szélbábúké a benzinkutak mellett, de a látása is kezdte cserbenhagyni, ami lassan mindennek a végét jelentette. Mikor szellemképesen folytak össze előtte az alakok, egyre több ember helyett látott mulatságos alakzatokat és mesefigurákat, tudva volt, hogy az agya összességében felmondta a szolgálatot – de ha mégis, ránk számíthatsz! Szerintem kismilliárdan vagyunk itt, akik szíves örömest fogadnak be téged egy, de akár több éjszakára is! Samantha minden bizonnyal még az ágyhoz is kötözne, nehogy elszökj tőle ijedtedben. Tudod, nagyon bejönnek ám neki az olyan olasz bikák, mint amilyen te is vagy – a copfos srác hangja pimasz volt, szórakozott és annál is inkább arra vágyott, hogy annyi év elteltével újra láthassa olasz barátját lerészegedni. Tisztában volt a határaival, amit ő rendszeresen próbált áthágni, ha lehetőségük volt nem szimplán egy kontinensen, de egy légtérben is tartózkodni. Mulatságosnak tartotta a részeg Matteot és bár amúgy se volt karót nyeltnek nevezhető, italozás nélkül is képes volt nagyokat mulatni, de igyekezett – és feltett szándéka volt -, hogy azt a fajta görcsösséget és idegességet, ami azóta uralta őt, hogy az államokba érkezett, ilyen vagy olyan módon, de eltüntesse. Fogalma nem volt a srácnak, hogy minek volt betudható Matteo folyamatos aggodalma és megállás nélküli bizonytalansága, csupán a semmiből feltörő romantikus hajlamaira tudott értelmes magyarázatot adni. Ő viszont tenni akart azért, hogy legalább egy éjszaka erejéig igazán jól érezze magát a barátai körében. Mert az nem lehetett ugyebár, hogy minden napját egy lánykának szentelje, ha már egyszer a haverok is szép számmal tódultak elé az éjszakákba, olykor pedig hajnalokba nyúló mulatozás reményében. Már maga az mulatságos jelenet volt, ahogy megközelítőlegesen tízen tették tiszteletüket Viola néni ajtaja előtt, hogy szép szemeket meresztve a mellette ácsorgó Valeriára, az ő engedélyét kérjék azért, hogy Matteot elengedjék velük „játszani”. Mintha csak egy óvodás csoport tolongott volna egymásba karolva, remélve, hogy a szigorú szülők gyermekét leengedik a játszótérre. Csakhogy ennek az óvodáscsoportnak a jelesebb képviselői már a korai órák ellenére is spicces állapotában hömpölyögtek és egyensúlyoztak a szerény mennyiségű lépcsőfokon és az "imbolygó" járdán. Mondani se kell, se a nagynénje, se az anyja nem rajongott a tervükért és jó ideig ódzkodtak is a gondolattól, hogy elengedjék az amúgy felnőtt korú srácot. Az más kérdés volt, hogy Viola nénikéje olyan információknak volt a tudatában, amivel senki más, és már csak ezért se akarta, hogy kedvenc unokaöccse úgy állítson haza – ki tudja, hogy mikor? – hogy a világával nincs tisztában. Ám a többség ereje mégis győzedelmeskedett és az egy szem fiúgyermek „elmehetett játszani a barátaival”… Mielőtt a másik még megfutamodhatott volna, Victor határozott mozdulattal emelte a poharat tartó kezeit Matteoval együtt, hogy annak tartalma a lehető leghamarabb és legnagyobb mennyiségben csússzon le a torkán. Másik keze az olasz tarkóját tartotta, ezzel csökkentve minimálisra a lehetőségét a visszakozásnak. Erős keze mindvégig támogatta őt, nehogy felboruljon ott a tömeg legkellősebb közepén. Jókedvét nem tudta mi lohasztani. Folyamatosan, megállás nélkül karattyolt és nevetgélt Matteo fülébe. - Még! Még! Még! – skandálta egy emberként a nem csekély létszámú társaság, ő pedig nagy kortyokban, fintorogva nyelte az italt, mintha kötelező lett volna. Szemeit összeszorítva tudta le az utolsó kortyot is, mely savként marta a nyelőcsövét és forrósította fel a bensőjét. Illuminált állapotában megmondani se tudta volna azt, hogy miféle lónyálat töltöttek belé literszámra, de már nem is próbálkozott a találgatással. Ujjai egyre csak szorították a poharat, majd sziszegve, fel-felmorranva húzódott el nem csak az őt körbeállók, de vele együtt Victor mellől is, akinek hangos, kurjongató és hahotázó nevetése egy pillanatra se hagyott alább. Már-már túlharsogta a hatalmas hangfalakból ordító zenét is. - Ezt nevezem apukám! Kérsz még? – ő viszont nem kért. Fejét ingatva, vadul nyeldesve intett nemet, és az este hátralévő részében hasonlóképpen ódzkodott már csak a felvetéstől is, hogy neki még szüksége lett volna egy kis szeszre. Helyette, mielőtt még éjfélt ütött volna az óra – nem csekély Hamupipőke érzést keltve a társaiban - kijelentette, hogy akkor ő most távozik, s a korábban bevitt nagy mennyiségű alkohol ellenére olyan józannak tűnt, mintha mind addig csak kakaót kortyolgatott volna a vastag falú Micimackós bögréjéből. Meglehet, voltak tiszta pillanatai, ám a reggel beköszöntével ezek „soha többet ilyen hülyeséget…!” szitkozódásba fordultak, ahogy fejére rántva a paplant, csak az járt a fejében, hogy miféle módon tudna a leghamarabb megsemmisülni? Minden hangos volt. Ijesztően zsinatos, világos, lüktető és hányingert keltő. Öt óra magasságában arra kelt, ahogy a szomszéd szobában a húga álmában fortyogott valami miatt. Hol az apjáról, hol valami ismeretlen nevű barátnőjéről morgott. Egy óra múlva pedig arra, hogy odalent a nagynénje és annak férje társalogtak valamiről. Fogalma se volt arról, hogy honnan jött a gondolat, de mintha Luciano nevét emlegették volna felváltva… s mire észbe kapott már hét óra volt, és nem emlékezett semmire. Se arra, hogy mi történ előző este, hogy mennyit ivott, kivel és miért? Se a hülye, idegőrlő álmaira, de még csak arra se, hogy miféle tervei voltak az aznapra. Az pedig összességében maga volt a teljes homály, hogy hogyan került az ágyába és ki pakolt le két marék gyógyszert és egy egész üveg vizet az éjjeliszekrényére? Egy dologban azért biztos volt: ideje volt kikecmeregni az ágyból, noha eleinte képtelennek érezte magát még a legapróbb mozdulatokra is, mindaddig, míg a lenti zsivaj, csörömpölés és csattogás hangosodni nem kezdett. Függetlenül attól, hogy hány pohár itókát nyakalt be előzőleg, meglehetősen józannak érezte magát s a korábbi hányingerrel elegyedő fejfájásnak nyoma se volt. Mintha egy röpke óra elég lett volna arra az utóbbi kótyagos emlékeit követően, hogy kialudja a korábbi húszon x óráját. Ám ez nem jelentette azt, hogy külsőleg is hasonlóan elemében érezte magát – és igaz, ami igaz, a korábbi túlzott magabiztossága abban a pillanatban elillant, hogy a lábai földet értek, és felemelkedett a franciaágyról. Az fáradtan, mégis megkönnyebbülten nyekkenve, halk reccsenéssel vette tudomásul, hogy megszűnt az addig rá nehezedő plusz súly, Matteo pedig téve egy kis kitérőt a szomszédos mosdóba, már caplatott is lefelé a duruzsoló hangok irányába. Friss pékáru édeskés, kávé semmihez nem hasonlítható kesernyés illata terjengett a levegőben. Csak újabb lépcsőfokkal később érezte meg a sült szalonna és a tojás kissé odakapott, pörkölődött illatát, aminek hála gyomra olyan lázadón és ordítva közölte az éhségét, mintha nem evett volna hosszú napok óta. Pedig biztosíthatott volna bárkit, soha olyan bőséges ellátmányban nem részesítették még, mint amit Viola nénikéje pakolt ki elé minden reggel. Fáradt pillantása elkalandozott egy pillanatra, mikor a két jókora, ismerős – mégis akkor dekódolatlan – bőröndöket vették szemügyre. Agytekervényei minimumon pörögtek s meg-megakadtak, mikor az apró kis homokszemcsék beékelődtek a csavarok fogai közé. Egyszerű, laza vállvonással vette végül tudomásul a minden bizonnyal ruhákkal megrakodott szállító eszközöket, s talpának mezítlábas csattogásával tudta le a maradék métereket a konyháig. Senki nem fordult felé, jól láthatóan ijesztően el voltak foglalva valamivel. Az asztalon kipakolt terülj-terülj asztalkámra gondolt első körben, így elmormolt a díszes kompánia irányába egy egészen halk „jó reggeltet”, noha koránt se érezte olyan jónak, mint az a többiek esetében igaz volt. Izgatottak voltak, buzgók. Ki hangosabban, ki halkabban csiripelt, csacsogott és szuperlatívuszokban, istenekhez fohászkodva dicsérték Gaena nagyi lekvárját s nem kevéssé az igazi olasz szalámit, amiről Lele zengett ódákat. Szándékában állt eljutni a kávéig, ám mindezen törekvése kudarcba fulladt, mikor az ismerős hang utat törve magának a család visongásán, eljutott a füléig, hogy az agyába csapódjon. Pár másodperc még szükségeltetett, mire felfogta, hogy mi is történt körülötte valójában, mire elképedve, lassacskán elnyúló képpel, lassított felvételként fordította a fejét újra az asztal irányába, ahol kiemelt szerepben, azokban a percekben Lucianot üdvözölhette… volna, ha lett volna lehetősége. - Csip… Csip… - próbálta kinyögni az illetékes, éveken át szunnyadó hercegnő nevét, csakhogy nem jutott vele messzire - s pont így a haját ért megjegyzésre se volt képes reagálni - nem úgy Luciano, aki mire Matteo kettőt pislogott legnagyobb ledöbbenései közepette, már közeledett is felé – ez… na, jól van gyerekek, csípjetek meg! Álmodok ugye? Áhh, még mindig alszok – dörmögte szokatlanul mély és érces orgánummal, ami jelezhette Luciano számára is, hogy tömény „rúgjunk ki a hámból” éjszaka volt a háta mögött. Viszont rá kellett jönnie arra, hogy ez az emlegetett álom sokkal valósabbnak bizonyult főleg azokban a pillanatokban, mikor a másik határozott mozdulattal vonta magához, ő pedig emelve a kezeit annak erőteljes hátára simította a sajátjait. Tényleg ott volt. Vele. - Jézus atyám, te mit keresel itt?! – az álom és vele minden korábbi léhasága, nyomottsága mintha eltűnni látszott volna, és ezzel egyidejűleg úgy szorította magához Lucianot, mintha az élte múlt volna rajta, de legalábbis évezredek óta nem találkoztak volna – miért nem szóltál?! Kimentem volna eléd! Bár… nemrég még a világomról se tudtam. De ha tudom, hogy jössz, nem iszok! – elengedni se akarta őt, csak kapaszkodott belé. A szemének talán nem hitt, de az ölelésének igen, s immáron megbizonyosodhatott arról, hogy nem képzelgett. - Direkt nem szólt, Drágám! Most mondd, hát nem rafkós kis meglepetés ez? Szerinted miért nem akartam, hogy este bulizni menj, te mihaszna, mocskos kölyök! – legyezte meg Matteo tarkóját Viola néni, mire az behúzva a nyakát úgy kapaszkodott tovább Lucianoba, mintha tőle remélte volna a bocsánatot és azzal együtt a védelmet is – megyek is előkészítek neki párnát, paplant. Gondolom nincs ellenedre, ha melletted fogjuk elszállásolni. - Akkor lennék vérig sértve, ha nem így lenne. De amúgy ne bánts, Néni, hát honnan tudhattam volna? És különben is, itthon vagyok nem? Épen, úgy ahogy józanul… - gyomra ezzel egyidejűleg kordult egy jókorát – és éhesen… - Jézusom, kisszívem, engedd már el őt, hát megfojtod! – kezdte el Valeria kihámozni Lucianot Matteo öleléséből, mikor feltűnt annak egyre fehéredő ujja barátja hátán – ide se ér, de már megölnéd őt? Inkább üljetek le mindketten, na, hess! – lökdöste őket anyáskodva a két üres szék felé, s fogadott fiának is tökéletesen beillő terítéke mellé kipakolt egy tányért a vérszerintinek is - Lou ellátott bennünket minden földi jóval, szóval használd ki - Valeria szeretetteljes mosollyal figyelte őket, ő viszont sokkal inkább az akkor már mellette ülővel volt elfoglalva, mintsem az ősével. - Akkor tiéd az a sok cucc. Mennyi időre jöttél te ekkora pakkokkal?... - ekkor már jószerivel nyoma se volt a korábbi nap okozta kellemetlenségeknek, ujjai már ragadták is magukhoz a friss, illatos kalácsot és a csinos kis üvegbe készített házi lekvárt. Minden tökéletes volt.
Azelőtt mindig csak a nyaralás, szórakozás, kikapcsolódás szándékával érkeztek New Yorkba –hogy komolyabb szándékuk lett volna oda is költözni, arról feltehetően senki nem fantáziált. Bár mások nevében nem tudott volna erről bizonyossággal nyilatkozni, a magáéban azonban kiállt azon képzete mellett, hogy neki az egyedüli, és egyetlen otthona Itália. Nem korlátozta le magát Rómára, mert, bár hosszú évek óta már, hogy az olasz főváros volt a bejelentett otthona, legkomfortosabban, mint az köztudott is volt, a Pienza melletti di Sciglio birtokon érezte magát. Imádta a természetet, igényelte a fák és dombok zöldjét, az ég mindig rikító kékjét, a tiszta levegőt, és a madarak végeérhetetlen csicsergését. Szerette az őt ott váró közeget, nem vonakodott a kétkezi munkától, különösen akkor nem, hogyha egy átdolgozott nap végeztével minden terhétől mentesülten, azonban holt fáradtan leülve a ház tövében, vagy a közeli olajfa ligetet határoló kerítés mellé, elszabadult a gondolataitól, és csak arra koncentrált, hogy magába szívja mindazt a tájképet, azt a semmivel össze nem hasonlítható, feloldozó és megnyugtató érzést, amivel Gemma szolgálni tudott. Rajongását azonban egy pillanatig se fogta vissza Róma iránt se. A kulturális élet páratlan szolgáltatásai révén a nagyváros egyszer s mindenkorra a szívébe zárta. Kisgyerek volt még, mikor először, még ha csak kiruccanás végett is, de a fővárosba került családja társaságában. A gyermekek őszinte csodálkozását sejtető nagy, csillogó szemekkel figyelte mindazt, ami szép, ami magával ragadó –az ételek illata, az éttermek, az utcazenészek, a köztereken karikatúrákat festő és áruló portyások; valamint a színházak és operaházak. Róma volt mindaz, amire a hétköznapi életében vágyott, és ami a megszokás erejével se irtotta ki belőle az iránta táplált lelkesedést. Bár szó se róla, mindig élvezetes volt a New Yorkban töltött idő, pontosan azért, mert egészen más volt, mint Olaszország maga, de a városban töltendő egy év elbizonytalanította. Még anyját se fárasztotta az őszinteségével, mikor az legidősebb fia gondterhelt vonásait látván a vállára simította kezét, buzdítva arra, hogy mondja el, bármi is nyomja a szívét. Csak figyelte az övével szinte megegyező arcot, és itta annak látványát, hogy elraktározzon magában mindet, ami örömmel és boldogsággal tölti el. És különben is kívánta elkerülni édesanyja bölcselő szavait: azt kell eldöntened, hogy valóban a város, vagy sokkal inkább magad miatt vagy bizonytalan. A bárminemű kétkedése alól csakis akkor nyert feloldozást, mikor életének egyik legbiztosabb személye, még ha csapzottan és viseletesen is, de előkerült a ház rejtekéből. Felnőtt emberek voltak, de olyan megmásíthatatlan, testvéri kötelékkel, ami könyvek, filmek történeteibe illő lett volna. Noha kettejük között mindig Luciano volt az, ki minden ponton két lábbal állt a földön, míg hozzá mérten Matteo bizonyult naivabbnak, és némileg elveszettebbnek a felnőttek, és a nagybetűs „élet” képezte játékban, akkor úgy gondolta, hogy az egyetlen, akinek az aggályait képes lesz elmondani, az ez a fiú. Csak a megfelelő időzítésre kellett várnia. - Csipcsip? –kérdezett vissza, dús szemöldökei a fekete, vastag keretes szemüveg mögül egészen magasra ugrottak, ajkain ezzel egyidejűleg pedig egy kaján vigyor kerekedett, amint végignézte, miként vív küzdelmet Matteo a szavakkal, és a tulajdon hangjának megtalálásával. Szinte még az álmot se törölte ki a szeméből, Luciano pedig minden darabos mozdulatán látta, hogy bizony, barátja nem éppen egy legjózanabb pillanatában szembesült égből pottyant szerény személyével. – Na, mondjad, Tubicám –günyögött neki, szórakozottan még ajkaival is csücsörített, ahogy becézgette az erős borostás, szénakazal-hajú fiút. - Te csak szeretnéd, ha olyan szép álmaid lennének, mint amilyen én is vagyok! –pár pillanatig felkönyökölt a szék háttámlájára, hogy küllemét fitogtatva ujjait a szokottnál hosszabb hajába fúrja, majd rögtön azután meg is rázta a fejét, a vastag, áthatolhatatlannak tetsző hajkorona pedig ide-oda billegett a feje tetején. - Nem elég, hogy szép, de milyen szerény is! –kontrázott rá Viola néni, majd játékosan megsuhintotta a karját a konyharuhával, noha az épp, hogy csak súrolta, mert addigra már rajtot vett, hogy széles vigyorát, azáltal pedig kétségbevonhatatlan örömét egy pillanatig se titkolva boruljon az álomittas fiú nyakába. Olyan hévvel, és olyan szeretettel ölelte magához, mint azelőtt talán még soha –kettejükről mindig ez mondható el, de feltételezhető, hogy a rá következő alkalom egy újabb kontrázás lesz. - Untam otthon –rántotta meg a vállát, még úgy is, ha ez azzal járt, hogy Matteo fogai hirtelenjében összekoccantak. – Pardon! –dallamos nevetésével kísérve paskolta meg a tarkóját. – Ne is haragudj, öreg, de ezt bárki jöttment megmondta volna arról a holdvilágképű ábrándos, na meg másnapos fejedről, úgyhogy nekem aztán meg főleg nem kell szóvá tenned, hogy a világodról se tudtál!... Csak nem Victor volt a felbujtó? –érdeklődött, de rögtön rá meg is válaszolta a kérdését. – Persze, hogy ő, ki másnak jutna eszébe, hogy taccs részegre itasson téged? –röhögött fel újfent. Ami azt illeti, többek is kacérkodtak már Matteo lerészegítésének gondolatával. Nem azért, hogy ő legyen a nevetség tárgya, akinek a homlokát kell tartani, míg rókázik a bokorba, ha éppen nem a sarokba –annál is inkább azért, hogy feloldódjon, elengedve magát önfeledten szórakozzon. Azt viszont, hogy a saját maga által húzott határon túlra igya magát, meglehetősen kevesen tudták elérni. Ezen kevesek egyike volt a szórakozás módját mindig megadó Victor, akinek sokszor úgy tetszett, hogy büdös a munka, ellenben az iváshoz, a hangulat megadásához mindig nagyon értett. Noha Luciano a mértéket kevésbé ismerte, mint Teo, de soha nem volt felelőtlen ivó, mégis, ha a spanyol a közelben volt, akkor ő is gyakrabban járt rá a pultra, és kért magának egy újabbat. Aztán, ahogy telt az idő, egyre merészebbeket. Hány átmulatott éjszaka torkollott az „én aztán soha többet nem iszom!” fogadkozásba, mégse kellett több pár napnál, hogy újból egy söröskorsót szorongasson a kezében, és az aranyló italról hörpintse fel a fanyar habot. - Tényleg ne bántsd, Viola, hát fontos feladata volt!... –vezette fel csipkelődő mosollyal. – Kettő helyett kellett innia! Na, de most, hogy már itt vagyok, figyelni fogom, hogy még csak véletlen se forduljon elő, hogy legközelebb is ilyen ágrólszakadt mihasznává vedelje magát –paskolta meg a lapockáját az ebbe a mozdulatba fektetett erőt legkevésbé se fogva vissza. Csak úgy döngött szegény fiú háta. - Már megölnéd? –hangsúlyozta ki az első szót, mikor eltávolodva Matteo-tól a nyakába csúszott pólóját, és a válláról elmászott könnyed tavaszi kabátját a helyére rángatta. – Mintha ezzel azt feltételeznéd, madrina, hogy, még ha nem is most, de ennek minden körülmények között meg kellene történnie –válla felett pislantott vissza a nőre, majd, mikor az az asztal felé taszigálta őket, megragadta a hátrahagyott székének támláját, és azt a helyére igazítva letelepedett, egyáltalában nem akadékoskodva a tényen, hogy a közelség végett szinte egymás szájába ültek. Annál is inkább simította tenyerét Matteo tarkójára, hátára, és szinte hajlandóságot se mutatott arra, hogy elvegye onnan a kezét. Egy ideig csak figyelte, ahogy a másik a tányérjára lapátolja a reggeli betevőjét, majd olykor maga is elnyúlt a terülj-terülj asztalkám felé, hogy csak csipegetve, de ő is falatozzon egy keveset. Nem különösebben volt éhes, hiszen a több órás repülőút alatt evett, de tény, hogy Gaena mama, na meg az otthoni étel finomságaira teli hassal se tudott volna nemet mondani. - Hát… -ajkaihoz emelt egy szelet szalámit, és fogával leszakította annak egy részét. - … körülbelül egy évre –megelégelvén a lopva csent étkezést, irányba állította a székét, és visszatulajdonítva a karját, bőséggel kezdett bele abba, hogy mindenből pakoljon maga elé. Nem sajnálta a kalácsot, a még ropogós héjú, friss kenyeret, a vajat, lekvárt, a szalámit, mortadellát, valamint a különböző sajtokat sem. Abból a mennyiségből, ami végül tornyozódott előtte, egy etióp falut jól lehetett volna lakatni. - Na jó… ez így nem igaz –ujját a szájához emelve nyalta le róla Gaena mama mindenkiénél tökéletesebb füge lekvárját, ami neki megközelítőleg se volt annyira a kedvence, mint mondjuk Matteo-nak, de a lekvárok ezen fajtája közül az övé volt az egyetlen, amit hajlandó volt, bár mértékkel, de jóízűen megenni. – Legközelebb majd a téli vizsgaidőszakban fogok hazamenni az ünnepekre. De addig is úgy voltam vele, hogy túl azon, hogy szeptemberig ismerkedni akarok a várossal, és a leendő környezetemmel, plusz pár magánórával megelőlegezem a következő tanévet, ezt a nyarat unalmas lenne nélküled tölteni –szórakozottan lapogatta meg Matteo vállát, míg a szájáig egyensúlyozta a megkent kalácsot, amiből nem finomkodva, meglehetősen nagyot harapott. - És különben is, kordában kell tartani valakinek azt a hóbortos, szerelmes szívedet –bökte meg a karját a könyökével, ügyet sem vetve arra, hogy a házban van-e bárkinek fogalma arról, hogy a di Sciglio fiú az utóbbiakban fülig belepistult a nyári emlékeket őrző szempár birtokosába. Bár egy olasz famíliában a titkok nem sokáig maradnak titkok. – Szólhattam volna ugyan Ennio-nak, de… vele is csak eggyel többen vagyunk –legyintett, és újból feltartotta a kalácsot. – Aztán ő is úgy képes bárkit szédíteni, hogy még a végén adná alád a lovat –legkevésbé se kívánta elrejteni szkeptikusságának érzetét. Kellően nyilvánvaló volt, hogy, bár Matteo szemmel láthatóan rajongott a lányért, Lulu még a fiú végett se volt képes az idegennek ajándékozni a feltétlen bizalmát. - Remélem, hogy nem terveztél mára semmit, amibe engem ne tudnál bevonni! Senki másé nem lehet az odaadó figyelmed, csak az enyém, megértetted? –még a nyomatékosítás végett felé is bökött mutatóujjával, majd diktatórikus ábrázattal, noha ajkai szélén felsejlő pajkos mosollyal bekebelezte az utolsó falatot. Egymásnak csapva tenyereit porolta le róla a morzsákat, majd felkönyökölt az asztalra. - Szóval mondd, mi a mai program? –még vígan majszolta a kalács maradványát, mikor felé intézte a kérdést. Az időeltolódás és a jetlag még nem vágták kellően fejbe ahhoz, hogy ne mert volna bármire rábólintani, amit Matteo felhozni készült. – Bár én még azon felettébb naiv gondolatomat dédelgettem, hogy már feltérképezted a környéket, és egy hangulatos kis kocsmában legurítunk egy jó pofa sört, de… nem gondolnám, hogy fel kéne kavarni az állóvizet, úgyhogy előbb várjuk meg, hogy a véralkoholszinted a megfelelő értékeket mutassa –pedig bármikor tudott volna koccintani egy korsónyival, azon örömteli eseményre pedig, hogy újból nem csak egy kontinensen, városban, hanem helyen is együtt tartózkodnak, mindenképp inni szeretett volna.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
Viola néniék házában különösen kalandosan indultak a reggelek. Mindazon túl, hogy legkésőbb fél hat magasságában a nagynéni szemei úgy pattantak ki, mintha kötelező lett volna, és nem kilenc órakor nyitotta volna a boltot egy utcával feljebb, nem telt bele további fél órába, a család apraja nagyja lent sereglett és sürgött-forgott a földszinten. Bernardo a modern világ vívmányaira fittyet hányva, minden reggel a konyhában ücsörgött, és a ringyes-rongyos, szigorúan újrahasznosított papírból készült, szürkés napilapjait hajtogatta egy jókora bögre kávé gőzfelhőjében, előtte a frissen szervált, illatos pékárujával. Olykor úgy belemélyült Amerika, és a világ legfontosabb híreibe, hogy a mellette csörgő és megállás nélkül pilimpákoló kávéfőzőt se vette észre, az pedig idegőrlő hanggal zajongott, míg a semmiből elő nem robogó Emilia rá nem csapott a pirosan világító gombra. Haragos, nyelvropogtató szitkozódásokkal szórta átkait az édes Úristenre is, amiért „ebben a házban mindenki felelőtlen, és senkit nem érdekel semmi…”. Mert ugyebár mindenki azért volt, és minden azért történt, hogy neki rossz legyen. Kezében minden alkalommal, egy vajjal vastagon megkent, magvas kenyérből készült pirítóst szorongatott, rajta két karika paradicsommal, míg a másikkal két újabb szeletet csúsztatott be a szorgalmas, olykor égett szagot pöfékelő masinába. Ekkor pedig folytatta az átokszórást: csak és kizárólag én vagyok képes arra, hogy kitakarítsam ezt a nyomorult pirítót? Nagy általánosságban Bernardo ezt hallva tért vissza a feketén-fehéren íródott világ történéseiből, s félvállról odacsúsztatta „napi útravalóként” legidősebb lányának: mivel egyedül te használod, igen! Ő volt a család tökéletes Buddha szobra. Emilia nem sűrűn vette észre az apja véleménynyilvánítását. Ez nem volt másként akkor se, ha őt érte kellemetlen kritika. Határozottan meg volt győződve a tökéletességéről. Hosszú, már-már derékig érő, hullámos hajtincseit vad morgások közepette igyekezett egy szoros copfba egyengetni a feje tetején, miközben a semmiből érkező anyjára lövellt haragos pillantásokat, amiért nem ébresztette fel őt időben. A valódi ricsaj – vicc nélkül, minden áldott reggel! - csak ezekben a pillanatokban kezdődött, mikor az anyja-lánya ellentétbe belefeszülő tagok nagy morgásokkal és hisztérikus kirohanásokkal fűszerezték a kora reggel, amúgy is hajmeresztő, feszült pillanatait. Viola néni eközben pillantást se vetve lányára, folyamatos tülköléssel volt hivatott sérelmezni Emilia viselkedését, annál is inkább az öltözködési stílusát: már megint úgy nézek ki, mint Dorothea nénikém transzvesztita unokaöccse! Ez idő alatt pedig szorgalmas és gyakorlott mozdulatokkal készítette el a többieknek az aznapi ételadagjukat, amit a munkahelyükre, vagy az iskolába vittek magukkal. Tányérok csörömpöltek, evőeszközök csilingeltek, konyhaszekrények fiókjai vagy éppen az ajtók csapódtak be, mintha így próbálta volna túlharsogni a házban tomboló káoszt. A fürdőszoba előtt ekkor már halomra tobzódtak az álomittas tekintetű, bozontos üstökű tinédzserek. Fabiana Estával űzött ádáz csatát, hogy ki legyen a következő, aki magáénak tudhatja a fogkeféjét. Egymásba könyököltek, marokra hajakat téptek vagy éppen a felsőik nyakánál rángatták vissza egymást a küszöbről, hogy nagy dörömbölések és botladozások árán valamelyik győzedelmeskedhessen. Ez pedig nem változott akkor sem, mikor a család másik fele megérkezett hozzájuk, és számos alkalommal fejezték ki ellenvetésüket a kérdést illetően: miért lehetséges az, hogy Melita használhatja először a fürdőszobát? Ők nem a vendéget, hanem ugyan úgy a családtagot látták unokatestvérükben, és tökéletesen híján voltak minden udvariasságnak és előzékenységnek. Ott tartózkodásuk ideje alatt Melita és Valeria se volt a család segítségére. Mindent is látni akartak, kiélvezni az igazi anya-lánya pillanatokat a világ egyik legnagyobb és leghírhedtebb városában, annak milliónyi felhőkarcolója és civilek között rohangáló híressége között. Így hát együtt ébredtek a többiekkel, ami plusz konfrontációkat okozott. Nap, mint nap. És mi volt Matteoval? Aludt. Mindig csak aludt. …. ez a nap viszont más volt, s meglepő módon, talán a szomjúság, vagy a furcsának vélt zsinat volt az, melynek betudhatóan ideje korán kivetette őt magából az ágy. És, mint azt annyit hajtogatta korábban Viola néni, „aki korán kel aranyat lel”, most ez egyszer bebizonyosodott. Arckifejezése, fizimiskája és magába szakadt tartása jelezte a másiknak, hogy hadilábon állt nem csak a reggellel, de mindent összevetve saját magával is, és dadogva, jókora pislogások közepette igyekezett megtalálni a hangját. - Csipcsip? – kérdezett vissza tétován, madárcsicsergősen, bár fogadni mert volna rá, hogy, ha egy madár azokban a pillanatban az ő hangjával bírt volna, egészen biztos némasági fogadalmat tett volna. S mintha csak valaki fejbe sózta volna, kerek szemekkel, ábrándos pislogással folytatta – jaaa, hogy ja… Csipkerózsika – kocogtatta meg a halántékát. Matteo eszes fiú hírében állt, de azokban a percekben ember meg nem mondta volna róla, hogy az ügyefogyott, méla bárgyúsága mögött amúgy jókora mennyiségű ész is leledzett. Talán az álomkór, de az is lehet, hogy az akkor még mindig a tudatát ködösítő alkohol volt rá ilyen hatással, de alig fogott fel valamit abból, amit a másik hadovált, vagy épp azt, amivel Viola néni kontrázott. Csak kapkodta ide-oda a fejét a már-már testvérének nevezhető fiú, és nem csak rokona, de szállást adója között, mire az előbbi repülőstartot véve landolt a nyakában. Fogainak hangos és erőteljes koccanása visszhangot vert üresnek érzett kobakjában, s úgy szorította össze egyszer, majd még egyszer az állkapcsát, remélve, hogy megmaradnak az apró gyöngyök a helyükön. Ujjai közben olyan vadul kapaszkodtak Luciano felsőjébe annak háta táján, mintha egy egész emberöltő telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztak. - Jézusom, ne légy már ilyen hangos… tekerd lejjebb a hangerőt! – motyogott a másik felsőjébe ártatlanul. Luciano hangos ember volt, és nem csak a színpadon. Ennioval együtt pedig különös veszéllyel voltak az emberiségre és annak hallására, igaz ez soha nem volt Matteo ellenére. Ám azokban a pillanatokban nem feltétlenül érezte kellemesnek a dobhártyáját szaggató, de veszettül ismerős és szívének oly kedves nevetést. A feje pedig főleg nem hálálkodott érte. - Igazából – kezdte – tényleg ő volt, de fogalmam sincs, hogy mi történt – pillantott az anyja felé, aki hozzá hasonló értetlenséggel vonta meg a vállát, s húzta aprócska grimaszra a szája szélét. Utálta, ha a fia a teljes lerészegedésig kínozta magát, és nem pusztán anyai féltésből. Tisztában volt Matteo gyengeségeivel, mint ahogy azzal is, hogy az a bizonyos Victor, miféle befolyással bírt a gyermeke felett, amitől pedig nem volt túlzottan elragadtatva. Bajos, lázadó, neveletlen kölyöknek tartotta, akit már az is csoda, hogy az ő tökéletes gyermeke el tudott viselni ezen a Föld nevű bolygón. Matteot meglehetősen zavarta a vizslató tekintetek sokaságra, és egyre csak azt érezte, hogy mindenki rajta mulat, de főleg Luciano, az egész bensőjét kongató hátlapogatásával. - Persze, mert ezt legközelebb együtt kell kivitelezni mi? Aztán majd megint break táncot lejtesz az asztal tetején, vagy versenyt hugyozol a szökőkútban pisilő kisfiúval – sziszegte játékosan, ördögi vigyorral kacsintgatva ki kótyagos fejéből. Göndör fürtjei megállás nélkül csiklandozták a füle tövét, ami csak még tovább fokozta a szájának jóleső, humoros kis görbületét. Arra már nem is reagált, hogy az anyja prűd asszonyokat idézve fejezte ki egy lemondó sóhajjal nemtetszését fia pillanatnyi trágárságát illetően. Tudta ő jól, hogy elsőszülöttje nem szent, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy mennyire kiegészítették egymást Lucianoval. Amilyen mély és őszinte volt az egymás iránti szeretetük és rajongásuk, pont annyira hozták elő egymásból az ördögöt is, amennyiben arra került sor. - Jaj, már, te agyament kölyök! – prüszkölt Valeria, mikor a sajátjaként szeretett fiú belekapaszkodott az elszólásába. Arca ragyogott, hiszen pont olyan boldogsággal töltötte el őt a Giovinazzi fiú jelenléte, mint Matteot – már egészen megfeledkeztem arról, hogy milyen az, amikor van valaki, aki minden oda nem illő apróságot kiszúr az ember szavaiban. Letépem a füledet, hallod-e! – kapaszkodott bele a fiú füleibe, miután egy-egy székhez terelte őket, majd tarkóján borzolva meg a sötét tincseit, határozott noszogatással biccentett az asztalon kínált ínyencségek felé. Lehetőségük se lett volna visszakozni. Matteo, hosszú napok óta először, azokban a percekben érezte otthon magát, hogy a másik végre ott ült mellette. Megnyugtatta a közelsége, a tarkóját és a hátát simító tenyere. Biztonság és otthon illatú volt a másik közelsége, s ez többet jelentett számára, mint az a temérdek szalámi, sajt és egyéb itáliai napokat idéző finomság, amit a család felsorakoztatott előttük. És talán pont ezért is ütközött meg annyira a kijelentésen, amit képtelen volt feldolgozni. Mind az, ami az otthont és a mindennapokat jelentette a számára… véget ér? Mire eljutott a tudatáig az információ, a gyomra már remegett, de nem az éhségtől. Koránt se kívánta úgy az ételt, vagy a hangosan hortyogó és kotyogó kávét, melynek illata egyre csak lengedezett a levegőben. Egészen belesápadt a gondolatba, hogy a másik nem lesz ott mellette úgy, mint több, húsz éven át minden egyes napon. Karamellszínű szemeit le se vette a Lulu tányérján egyre csak tornyosuló ételmennyiségről, inkább hallgatott. Külső szemlélőként úgy tűnhetett, mintha elképedés tükröződött volna íriszeiben az étkezési szokásait illetően, ám valójában fel se fogta, amit a másik csinált. Anyja tányérján csörrenő kés hangzavarát követően tudott valamelyest erőt venni magán, és kényszeredetten elmosolyodott. Erőltetett volt és hamis. Tudta jól, hogy barátja is New Yorkba készül. Tudta, hogy egy tanév, és annak kötelességei az államokba fogják szólítani őt, de valamiért sose törődött vele igazán, hiszen Luciano mellette örök, és olyan ugyebár nem lehetséges, hogy ne találkozzanak minden reggel, napközben vagy késő délután, este. Hát mégis eljött az idő. Mintha a többiek semmit se vettek volna észre a fiú néma, magába fojtott kínlódásából, Luciano pajkos megjegyzésére kapták fel szimplán a fejüket. Hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy Matteo nem szimplán tanulni és a haverjaihoz érkezett, de azóta komolyabb célokat is kitűzött maga elé, így meghódítani a titokzatos barcelonai lány szívét. - Hajaj, kezdődik… - Melita volt talán az egyetlen, aki tökéletesen tisztában volt a bátyja körül történő eseményekkel, és talán az egyetlen, aki komolyan gondolta a szándékait. Mint ahogy ő volt az is, aki elsők között felfigyelt a jelen zavarára és arra, hogy képtelen volt nem csak megszólalni, de életet csiholni a mozdulataiba is. - Ennio már tudja – hangja messziről érkezett, egészen zavaros volt, rá se lehetett ismerni. - Tényleg, nem is beszéltél még arról a lányról nekünk, kicsim. Már azt hittem, hogy ez „amilyen gyorsan jött, úgy el is ment” hóbort volt. - Nem… ez… - Hogy lehetne hóbort, Valeria, mikor hónapok óta ezt a lányt kereste? – kontrázott rá Viola valahonnan nagyon távolról. - Hagyjátok már szerencsétlen szóhoz jutni, vagy enni! – emelkedett meg Melita, és határozott mozdulatokkal szórta tele sóbálvánnyá dermedt bátyjának a tányérját különböző finom falatokkal. Sötét íriszei hol őt, hol Lucianot fürkészték, s mikor fivére megmozdult és belekapaszkodott egy kisebb szelet kalácsba, megnyugodni látszott aggodalmas szíve. - Nem volt. Legalábbis, ha az ágyban döglés és a „csendben halni meg” nem számít annak – harapott bele a kalácsba. Arcán kellemetlen grimasz jelent meg, s csak ekkor értette meg, miért is olyan idegen számára annak furcsa utóíze: hiányzott a lekvár! Ujjai szinte ellopták Luciano elől az ökölnyi méretű üveget, s jókora vehemenciával kanalazott ki belőle egy adagot, ami kocsonyásan remegve csapódott az illatos kalácsszeleten - mindeddig egészen jól hangzott, de most meggondoltam magam – csattant az üveg az asztal gyalult felületén. Mintha egyről a kettőre visszatért volna belé minden élet, ráncai kisimultak, szemei tompa, fénytelen csillogásának már nyoma se volt. - Szóval, javaslom, hogy látogassunk meg egy teniszpályát, hogy jól elverjelek és „salakba döngöljelek”. Azt hiszem ezek után… - nyakát merte volna tenni rá, hogy Lulu tisztában volt azzal, hogy mire gondolt - és a reggeli után szükség lesz a mozgásra, és talán gyorsabban égetem el a bevitt alkoholmennyiséget is – magyarázott. Ujjai görcsösen szorították barátja tányérjának széléről eltulajdonított vajazó kést, amivel barbár mozdulatokkal kente szét a lilás árnyalatú lekvárt. - Este pedig véget vetünk a szikkadtságodnak, és felöntünk a garatra! Ha én nem is, de vannak itt olyan emberek, akik nagyon is tudják, hogy mit kell keresni a környéken… kocsma, bár, pub a legócskább söpredéktől a sokcsillagos luxusig. - Remélem azzal azért tisztában vagy, fiam, hogy én is itt ülök az asztalnál. Nem mellesleg azt mondtad úgy két nappal ez előtt, hogy Luciano számára van egy meglepetésed, amit minél hamarabb közölni szeretnél vele. Vagy erről megfeledkeztél? Nem, nem feledkezett meg róla, viszont anyja szavait hallva, még az a bizonyos is megfagyott benne. Szempillái rejtekéből kacsintgatott fel női mására, majd nagyot nyelve nyalogatta le Luluhoz hasonlóan ujja hegyéről az ottmaradt lekvárt. Másik kezének ujjai a tányérja szélén lévő apró kis zománc hibákat piszkálták, lába vadul járt az asztal alatt. Pótcselekvések és kényszerességek egész tárházát sorakoztatta fel ott egy ültő helyében… nem számított arra, hogy ilyen gyorsan kell nyilatkoznia, arra pedig főleg nem, hogy a tulajdon anyja lesz a legnagyobb árulója. - Háááát, neeem.... csak....
Bárkinek, aki nem volt jártas a talján virtusban, a Rosso család rezidenciáján folytatott viaskodások kellő eltántorítással tudtak volna lenni az olasz nép pozitív megítélésének tekintetében. Hiszen bármilyen régen is, megközelítőleg tizenöt éve költöztek Amerikába a „csizmából”, elmondható, hogy a vér nem válik vízzé, ugyanis mindnek a nyelve úgy ropogott, mint a puskacső, és úgy tudtak kárálni, hogy az egész utcát képesek lettek volna felverni csupán a reggeli ellenszenvekből fakadó nézeteltérésekkel, amikor mindenki mindenkinek útban van, és amikor soha semmi nem jó. Luciano, ha akarta volna, a Bábeli zűrzavar jelenségéhez tudta volna hasonlítani azt, amit az általa is, szinte otthonaként ismert házban tapasztalt. A több emeletes épület már magában megtestesítette a bibliai tornyot, ehhez pedig csak hozzájárultak a nyelvbéli különbözőségek. Bár mind megmásíthatatlanul olaszok voltak, az amerikai hatás, még ha nyomokban is, de rájuk tette a kezét, és olykor egy-egy mondatfoszlányba volt, hogy angol szavak ékelődtek, feltéve, hogyha annak anyanyelvi vonatkozása nem jutott az adott illető eszébe. Arról már nem is beszélve, hogyha a gyakran a Rosso családnál portyázó Victor is jelen volt, elvégre akkor a spanyol nemzetiség képviseletében ő is mondta a magáét, természetesen a saját maga által leginkább ismert formában. És hangozzék bármilyen őrült vállalkozásnak, Lulu fejében egy pillanatig se fordult meg annak lehetősége, hogy hotelba menjen, egy kevésbé túlzsúfolt lakásban élő barátjához, például Enniohoz szegődjön, hogy saját albérletet, vagy jobb híján szobát béreljen, ne adj’ isten kollégiumba száműzze magát. Hiszen egészen kiskölyök kora óta a zsinathoz volt szokva, hogy bárhova is menjék, ott ismerősbe botlik, legyen szó szűkebb értelemben véve a családi házról, vagy tágabb tekintetben Róma városáról. Ebben a miliőben, a zsivajban szocializálódott, így, ha szokatlan mértékben csönd uralkodott el körülötte, nyomasztotta annak fojtogató érzete. Bár néha igényelte, de egészen másnak gondolta azt, hogy egyedül akar lenni, vagy, hogyha magányosnak érzi magát. Mindig igényelte a törődést, az odafigyelést, még akkor is, hogyha azt nem mutatta ki, vagy nem kellett kérnie, hiszen azt alanyi jogon megadták neki. És ha valaminek, hát magányosnak semmi esetre se kívánta érezni magát a szinte idegennek tetsző városban. A magányának érzete alól, ami bilincsként tartotta fogva akkor nyert feloldozást, mikor úgy ölelhette, már-már szoríthatta magához Matteo-t, aki a kulcsa volt az önfeledt boldogságának, mint azelőtt még soha. Luciano-t a szülei két testvérrel áldották meg: volt egy öccse, ki alig két évvel volt fiatalabb nála, és egy húga, aki megközelítőleg Melita-val volt egy idős. Ugyanakkor, ami őt illeti, Matteo-t soha nem különböztette meg vérszerinti testvéreitől –ugyanúgy fivérének gondolta és érezte őt is, mint Silvio-t. Talán emiatt is lehetett az, hogy amilyen fájón és sajgó szívvel intett búcsút családjának a római reptéren beszálláskor, pont olyan odaadóan vonta magához a di Sciglio fiút. A biztos kéz érzete a hátán, ahogy az ujjak a kabátjának anyagát marták, a véget nem érőnek tetsző ölelés szinte feledtették vele a tulajdon családjának hiányát. Nem különbül az őt vendégül látóké, akik olyan szívélyesen voltak irányába, mintha ő is egy lett volna a vérükből. Matteo halkan puhatolózó felszólítására csak újból felnevetett, szöges ellentétét követve el annak, amire éppen, hogy megkérték. Luciano tenyerével ismét megcsapkodta a fiú tarkóját, majd szórakozottan belekapaszkodott vállszirtjébe. - Aki éjjel legény, nappal is legyen az, Öregem! Ha valakinek, hát neked bírnod kéne a kiképzést. Vagy már ennyire elszoktál tőlem az elmúlt hetekben, hm? –érdeklődött kajánul. Luciano megmásíthatatlanul olasz volt, egy újabb üde színfoltja a ház lakóinak, akivel kiegészülve még tovább ronthatják a renoméjukat a szomszédságban. Ha jó kedve volt, legkevésbé se kívánta visszafogni magát, és szabályok béklyójának eleget téve cselekedni –különösen, hogyha Matteo volt az, aki azt az intelmet kiosztotta. Különös örömét lelte abban, hogyha idegeire mehet a fiatalabbiknak, és minduntalan kíváncsi volt arra, hogy mi az a végső határ, ameddig elmehet. - Óóó, azok ám a jó bulik! –röhögött, és, még ha háttal is állt neki, tudta, hogy Valeria legkevésbé se szívleli azt a témát, ami felé homlokegyenest haladtak. – Várd csak ki a végét. Majd ha a brancs is magához tér az elkövetkezendő huszonnégy órán belül, lesz rá képi bizonyítékod, hogy mi mindent követtél el az éjszaka folyamán –pimaszkodott nem is annyira Matteo-val, mint keresztanyja tűrőképességével. Annak idején, még fiatalabb korukban a konzervatóriumban töltött időkben, mikor megközelítőleg se voltak a felnőtt korúság közelében, nem egy alkalom volt, mikor felültették a szülőket. Legalábbis ők azt hitték, de, mint a családi összejövetelek során kiderült, mind a di Sciglio ősök, mint a Giovinazzik tudták, ha a két fiú felöntött a garatra. A sejtelmes, esti órákba nyúló kóruspróbák, a fellépések, amik egyik napról a másikra pattantak elő mind azon fedősztorik voltak, amik a kocsmázást kívánták palástolni. A „tűnj józannak!” felszólítás az idősebbtől mindaddig működött, míg át nem estek egymáson a lépcsőn felfelé tartva, majd viháncolva fel nem csörtettek mikor melyik hálószobájába. - Mondd, mégis mi jó lenne abban, ha nem lenne attrakció? Akkor csak egyek lennénk a megannyi unalmasan iszogató bagázs közül, akik legurítanak fejenként hééé… kééét sört, és végezetül mindenki menne a maga dolgára –a futtában megejtett korrigálás csak a prűd asszonylelkek, és a tanulatlan tinilányok miatt került eszközölésre, de mindazonáltal feltehetőleg mindenki tudta, hogy nem az utóbb kiejtett szám a felső határ, ha ivásról van szó. Ugyanis Luciano egészen addig szeretett inni, míg elő nem kerültek a rongylábai. Nem volt különösebben jó táncos, sőt, mondhatni csapnivaló volt, hogyha arra került a sor, hogy ritmusra mozdítsa magát, de ez soha nem tántorította vissza attól, hogy adjon a szórakozásának. Na meg természetesen másokénak is, hiszen a látvány meglehetősen komikus volt, amit ezen körülmények között nyújtani tudott. Az ehhez hasonló alkalmakról túlontúl sok vállalhatatlan videó született már az évek során, és éppen ezért is igyekezett a jó baráti viszony megtartására mindenkivel, mert túl sok kompromittáló kép és videó lapult egyes telefonokban ahhoz, hogy bárkivel is ujjat húzzon. Valeria felszólalására csak elvigyorodott, és szórakozottan kidugta a nyelvét a nő felé. Lulu, bár bizonyos esetekben végletekig komoly bírt lenni, máskor pont annyira nyújtotta a zabolázatlan kölyök szerepét, és keltette a család idősebbjeiben azt a látszatot, hogy bizony soha nem fog felnőni. Nem különbül Matteo, akivel, ha kellett, ha nem, együtt szívták le a másikat az értelmi fogyatékosok szintjére. - Au-au-au! –rikácsolt, mikor keresztanyja fülön ragadta, és nevetve emelte kezét a megcibált hallószervének irányába. – De azért valld be, hogy hiányzott! –kontrázott rá az asszony szavaira, és ugyanolyan örömteli vigyorral kísérve helyet foglalt a számára terített helyen. Egészen sok időt csak abba áldozott, hogy Matteo-t figyelje, annak minden mozdulatát végigasszisztálja osztatlan figyelmével. Szinte nem bírt betelni a hosszú hetekig csak a telefon képernyőjén látott alak látványával. Mégis, a fiú által felrakodott falatok láttán felbuzdulva kezdett bele maga is a gyűjtögetésbe, közben hintve el az információt érkezésének pontos szándékát illetően, valamint maradásának időtartamát hánytorgatva. Nem lepte meg, hogy nem érkezett válasz. Keze megállt a kalácskenés mozdulatában, és szeme sarkából pillantott barátja irányába, majd újrakezdte a félbehagyott manővert. Nem firtatta, hogy miért nem szól, nem kukacoskodott, hogy mi az a bárgyú ábrázat a képén. Hiszen pontosan tudta, hogy mi az, ahogyan azt is, hogy nincsen őszinteség a művi mosoly mögött. Ő is így érzett. A szívét mardosta a tudat, hogy elérkezettnek látszott az idő, mikor el kell engedniük egymás kezét. Nem véglegesen, és csak képletesen. Elvégre attól függetlenül, hogy testben nem, lélekben ott lesznek egymásnak. Ő legalábbis ezzel kívánta magát nyugtatni, legyen bármennyire is fájdalmas a felnőtté válásnak ezen folyamata. És ez a lelki kapocs játszott közre abban, hogy szavak nélkül is olvasni tudtak a másikról, míg talán a család többi tagja nem is tulajdonított azoknak a néma pillanatoknak különösebb jelentőséget. Próbálván oldani a kimondatlan feszültséget, noha azzal Matteo kárára is játszva, de felemlegette azt a bizonyos hölgyeményt, aki kétség kívül elrabolni látszott a fiú szívét. Melita megjegyzésére oda fordította a fejét, és cinkosan, játékosan kacsintott felé. - Ja, hogy már tud róla! –kurjantotta el magát, és hümmögve harapott a kalácsból. – És gondolom odáig volt, mi? –érdeklődött rögvest teli szájjal. Mindketten egészen máshogy közelítették meg Matteo öt másodperces szerelmét, de mindketten a realitást követték, nem hittek a csodában. Lulu hol szívta a vérét miatta, hol próbálta egyengetni és jobb belátásra téríteni, míg Ennio leginkább nevetett, és, még ha csak vicceskedve is, de megemlítette, hogy amilyen szerencséje van, a végén még elő fog kerülni a lány. Mindazonáltal Ennio sokkal romantikusabb és élvhajhászóbb volt Luciano-nál, így ő az elképzelésében nagyobb örömmel fogadhatta Matteo bejelentését. Virgonc vigyorral dőlt hátra, ujjait a bögre fülébe bújtatva, és figyelte a teremtett káoszt. Akkor is így tett, mikor barátja az egész famíliának volt kénytelen kitálalni a Leonoraval való szakításának ügyéről, és most is így járt el, nagyot kortyolva a kávéjából. Ha ő kényszerítette kényelmetlen helyzetbe Matteo-t, szerette nézni, miként lábal ki belőle. Ellenben, hogyha más kezdte ki ilyen formán, mindig igyekezett a megmentésére lenni, és lekapni a másikat a tíz körméről, aki csak egy rossz szót is mert szólni hozzá, vagy róla. - Na! –egyszerűen csak kibukott a száján, míg azt figyelte, miként, és milyen hangosan pakolászik Matteo a kanalakkal és a lekváros üveggel. – Mintha nemrégiben még engem feddtél volna meg, mert hangos vagyok, most meg te versz akkora ricsajt, hogy egy ütőzenekar is megirigyelné a hangerőt –az utolsó falat kalácsán rágódva már nyúlt is a vékony kenyérszeletért, ami illegette magát a tányérján, és amire úgy gondolta, hogy nem is teremthettek volna tökéletesebb csodát a hamisítatlan olasz szaláminál. - Salakba döngölj? –még egészen érthetően volt képes visszakérdezni, csak aztán nevette el magát. – Hogy te engem?! Na, fogadjunk! –pimaszkodott, bár közel se volt benne biztos, hogy nyerné is a tétet. De afelől se volt meggyőződve, hogy Matteo is hosszútávon kapható lesz a játékra. Elvégre az alkohol mocskos egy jószág, és bármikor képes visszaütni, viszont Luciano, bár a pillanat hevében nagyon aktívnak látszott, tudta, hogy csak idő kérdése, hogy fejbe kólintsa az időeltolódásból származó kótyakosság. - Aztán, ha felkavarodik a gyomrodban, amit este összeittál, majd megint tarthatom a homlokod, mint jó múltkorában –szemtelen örömmel vonogatta meg felé a szemöldökét, csak, hogy még tovább rontsa anyja előtt a renoméját. - Ezt akartam én hallani! –derült élénk vigyor az arcán, és elégedettségében jókorát suhintott Matteo lapockájára. – Bár azért, mondanom se kell, nem vagyunk olyan rossz anyagi helyzetben, hogy a legócskább putrit kelljen célul vennünk –tette hozzá már jócskán puhatolózóbban és óvatosabban, végtére is zömében a szülők pénze volt az, amit terveztek elinni. Bár Luciano állandó munkával bírt a Teatro dell’Opera-ban, nem járt az olyan mértékű fizetéssel, hogy az utolsó bevételének közel felét ne hagyta volna ott az utolsó ivászatuk alkalmával. Valeria szavaira a szó szoros értelmében kapta fel a fejét, és sebtében emelte a nőről Matteo-ra sötétbarna tekintetét. Egy pillanatig még a kenyeret tartó kezét is lejjebb eresztette, tenyerének élét az asztal szélén támasztotta meg. - Milyen meglepetés? –érdeklődött rögvest, felcsigázottan, és, bár nem olyasfajta meglepetésre számított, mint ami a fa alatt van, mégis olyan lelkendezve kérdezte, mint a kisgyerekek karácsony estéjén. – Mit szeretnél minél hamarabb közölni velem? –szinte még levegőt se vett az előbbi kérdése után, máris küldte utána a következőt. Izgatottságában még a szalámis kenyeret is letette, és leporolva a kezét, hátrébb tolva a székét fordult felé, hogy tökéletes szögből láthassa az arcát, így kívánta arra ösztökélni, hogy minél hamarabb valljon színt.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
Imádta Lucianot. Imádta őt annak minden hülyeségével, idegesítő szokásával, berögződésével és agyament gondolatmenetével együtt. Tisztelte a mindenek feletti elszántságáért, amit ő képtelen volt birtokolni – minden bizonnyal azért, mert nem érezte magáénak a folyamatosan, hosszú évek óta űzött és hajszolt utat, amin neki akart megfelelni, és amin haladva vele akart lenni. Felnézett rá, mert képtelenség volt elszakítani őt a hívatott céltól. Azért, mert kettejük közül mindig ő volt az elszántabb és a céltudatosabb, aki már egészen kisfiú korában tisztában volt azzal, hogy mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz. Tudta, hogy megadott időn belül hova szeretett volna eljutni, s ezt a létező legjobb lehetőségek között tenni, abba pedig a legnagyobb erőket és energiákat fektetve. Azt nem lehetett mondani, hogy eszesebb, értelmesebb, vagy érettebb volt nála, hiszen Lulunak is megvoltak a maga idiotizmusára fogható dolgai, csupán más világnézet volt az övék, s míg Matteo hihetetlen lelkesedéssel lubickolt a sorsnak gúnyolt, olykor feje búbját is ellepő folyóban, addig a másik inkább evickélt a realitás mezsgyéjén. És sokszor ez bizonyult a biztosabbnak és könnyebben járható útnak. Fontos volt számára, hogy legyen valaki, - és a legtökéletesebb személy erre nyilván Luciano volt - aki képes volt őt fél lábbal mindig a józan ész talaján tartani, mielőtt még valami pajkos és bizonytalan gondolat magával ragadta volna. Ha ő nem lett volna, annyi csalódás, annyi szomorúság érte volna már csekély huszonnégy éves korára, amit talán nem is lett volna képes az az áldott jó, naiv szíve feldolgozni, és megemészteni. Ez idő alatt pedig mindent megszeretett, és mindent feltétel nélkül magasztalt, elviselt, ami Lucianot alakította… még a legutálatosabb szokásokat is, legyen szó sértődésekről, haragról, veszekedésekről. Nem volt ellenére, ha hangosan beszélt, sőt mi több, a biztonságérzet végtelen erővel uralkodott el rajta, mikor hallotta a dobhártyákat szaggató beszédét, mert tudta, hogy mellette volt. Örömmel töltötte el, ha túl sokszor, és túlontúl határozottan mutatta ki Matteo iránt érzett testvéri szeretetét és rajongását, mérhetetlen ragaszkodását. És pont így, megmásíthatatlanul imádta őt azokban a percekben is, mikor derült égből villámcsapás, egyfajta meglepetésként – már csak a csinos kis masni hiányzott a feje búbjáról – jelent meg a világ jelenleg rájuk eső, nyugati felén. Nem számított rá. Nem is gondolkozott azon, hogy hova a fenébe tűnt el az elmúlt két-három napban olyan nagyon, és válaszolt neki csupán tőmondatokban, egy-két szóban mikor lehetősége volt rá. És ha úgy tetszik, nem is azzal volt elfoglalva, hogy ennek okait fejtegesse. Ám egy valamit ezekben a percekben még is gyűlölt… a tényt, hogy hamarosan kék-zöld-lila foltok fogják borítani a testét, ha túl sokáig fogja még a másik paskolni és ütlegelni, mind ezt úgy, hogy figyelmet se fordít annak másnaposságára. A feje hangosan, csörömpölve kongott önmagában is, nem lett volna szüksége arra, hogy a másik erre rátegyen még néhány lapáttal. Ám jól láthatóan – és hallhatóan természetesen – mégis élvezte az erőfölényét. - Bagoly mondja! – kapta hátra a fejét, s összeszaladó szemöldökkel, vadul ráncolt homlokkal lendítette maga mellett a magasba jobb kezét. Fenyegetően rázta a mutatóujját Luciano arca előtt – nem is tudom, hogy ki volt az, aki egész éjjel ing nélkül parádézott abban az újonnan nyílt romkocsmában, és adott szerenádot minden, nőnemű egyedhez hasonlítható személynek! Mi is volt akkor másnap? – merengett el egy pillanatra, mintha olyan mélyről kellett volna előbányásznia az emlékképet, ami akárha sav lett volna, beleégett az agyába – mintha valaki, nem is tudom, hogy ki volt az, vinnyogva csüngött volna kifelé az erkélyről, miközben megállás nélkül azt szajkózta, hogy „megakarok halni, meg akarok halni!” Két… keetttőő!!! – mutatta ujjain a kettes számot – teljes napig még a szemüvegedet se tudtad felvenni, mert belőlem is négyet láttál. És persze miért kellett minél hamarabb összeszedni magad? Mert ezen az ominózus második napon, amikor még nagyban whisky buborékokat csuklottál, vizsgád volt. Nem is akármilyen! Talán hagynom kellett volna, hogy színeset hányj a morcos képű, szigorú, ítészek asztalára… - cöccögött sértetten, ilyen módon fejezve ki, miféle hálátlan, mihaszna senkiháziként vélekedett a másikról. - Oh, tehát akkor nem beteg voltál aznap… mik ki nem derülnek – Valeria amolyan „már meg se lep” lazasággal legyintett az asztal túloldalán, Bernardo pedig tőlük nem messze, szórakozottan horkantott. - Fess, egészséges fiatalemberek, Valeria. Talán nem emlékszel, hogy Gustavo és Flavio mennyi baromságot csináltak együtt? Oh, jaj, nekem! - Dehogynem emlékszek, és pont ez az én bajom! Echte apja mind a kettő mihaszna kölyök! A létező legrosszabb vért örökölték, ha a mulatozásról és vedelésről van szó. Esetleg még valami, amit el akarnátok mondani nekem? Valami, amiről tudnom kell? – és minden bizonnyal egyöntetű véleményük nyomán, nagy egyetértésben rázták meg a fejüket, mint csínytevő gyerekek, majd döntött úgy Matteo, hogy onnantól kezdve jobb lesz, ha vigyáznak a szájukra, és odafigyelnek arra, mit is teregetnek ki szennyesként előttük. - Legkevésbé se szeretnék fotókat viszontlátni magamról, főleg egy ilyen éjszakát követően… nem hiányzik nekem, hogy, ha majd nagy, és neves ember lesz belőlem, ilyesfajta szennyek napvilágot lássanak. Veszélyes, támadható felület lenne – elégedetlen hortyogása sokkal inkább egy morcos, hórihorgas törpére emlékeztetett, mintsem, hogy valójában komolyan lehetett volna venni bármelyik szavát. Ettől függetlenül igaz volt, hogy látni se akarta azokat a felvételeket, már amennyiben bármi is készült róla azon a bizonyos, néhány órával ez előtti éjszakán. Tisztában volt Victor mulatozási szokásaival. Azzal, hogy milyen mértéktelenül képes dönteni nem csak magába, de másokba is az alkoholt, amennyiben arról volt szó, hogy teljes beleéléssel kívántatik élvezni az adott pillanatot. Mindig megadta a módját annak, hogy felejthetetlenné, vagy… pont, hogy felejthetővé váljanak ezek a baráti összeröffenések. És pont az anyja által ecsetelt, túlontúl drámaira sikerült kifakadást követően szórt haragos, „vigyázz már a szádra és arra, hogy mit mondasz!” pillantásokat a másik srácra, aki kis híján megfeledkezett arról, hogy a hét, amúgy virágnyelven kettő. Mert két nagy korsó sör az ugye még megengedett. Nem úgy a hét, amiről elképzelni is nehéz volt, hogy miként tűnik el két, maguk fajta srácban, akik se nem két méter magasak, ráadásul a sörhasat, mint olyat, hírből se ismerték, ami elnyelte volna az italt. Valeria minden szigorát bevetve – amivel természetesen jókora mennyiségben vegyült az anyai szeretete is, csak éppen igyekezett azt leplezni – csípte fülön neveletlen suhanc ábrázatú kölykeit, és cibálta el őket az asztalig, ahol is folytatódott Matteo kálváriája… jobban mondva elkezdődött, hiszen ha addig nem volt elég sápadt a másnaposságtól, nem voltak elég látványosak a szeme alatti sötétlő karikák, hát a Luciano által mondottak egy csapásra hangsúlyozták ki azokat. Mintha beteg lett volna, de legalábbis pofátlan erős hányinger gyötörte volna, ezer színben játszott az arca, s pont úgy kínlódott az értelmes, és őszinte arckifejezések kimutatásával, mintha szorulással ücsörgött volna a mellékhelyiségben már sokadik órája. Ugyan nem kereste meg Lulu tekintetét, nem is akarta felvenni vele a szemkontaktust, de tudta, hogy a másik árgus szemekkel fürkészte őt és nagyon is tisztában volt azzal, hogy milyen mélyen, és annál is inkább rosszul érintették őt az akkor hallottak. Képtelen volt napirendre térni felette, de talán nem is akart… egyszerűen hagyni akarta leülepedni, és szokni a gondolatot, hogy elmúlnak a gyermekévek és így vagy úgy, de külön utakon kell majd járniuk, ha nem is az idők végezetéig. Mentegetni akarta magát és a kínlódó szívét, hogy számos módon lesznek képesek tartani egymással a kontaktot, csak éppen mindvégig ott volt az a szomorú tényező, hogy az még se lesz ugyan olyan. Ezen gondolatok befolyása alatt, arra se volt képes, hogy teljes erőbedobással megvédje magát a családi nyüzsgés egyre csak erősödő hangzavarában, aminek - Lucianonak hála - ismételten ő került a középpontjába. Mint mindig, mindenkor. Már éppen robbant volna a bomba, és elszánt határozásra jutott, „most aztán alápirít mindegyiknek, hogy hagyják már békén őt a fenébe”, mikor is a húga megtette ezt helyette. Ő pedig lapozhatott annál kényelmesebben, minthogy kiosztotta volna a fél pereputtyot azok viselkedése miatt. Talán így volt jobb mindenkinek. Ettől függetlenül a mozdulataiban látszott, vehemenciájából pedig kihallatszott, hogy az ideg azért ott dübörgött az ereiben és a tudatában. Haragudott. Mindenre és mindenkire, még a Napra is, amiért annak pofátlan sugarai megcsillantak egy, a ház előtt parkoló családi autó szélvédőjén, és vakították meg őt aljas, alattomos módon. - Van az úgy, hogy ami mástól idegesítő és „hagyd már abba!”, azt nekem szabad – nézett bele jó hosszú idő elteltével először a másik arcába. Egészen világosnak tűnő szemei gonoszan, alattomosan csillantak, vigyora hasonlóképpen elrettentő volt. Igazából fogalma se volt, hogy mi kínja volt, de képtelen volt könnyed beszélgetésbe elegyedni abban a néhány pillanatban, míg csillapítani kívánta felhergelt, picit talán darabokra cincált lelkét. - Tudod mit? – lendítette Luciano felé a vajazó kést, aminek fémes felületén még mindig ott illegette magát Gaena nagyijuk legtökéletesebb, legízletesebb füge lekvárja. Nem is foglalkozott azzal, hogy esetlegesen összeragacsozná vele másik fele flancos göncét, ide-oda kalimpált vele, mintha csak felcsapott volna karmesternek – inkább abban fogadjunk, hogy melyikünk fog hamarabb veszíteni? Én, miközben a bokor mögött görnyedek, és küzdök a gyomrom kikívánkozni készülő tartalmával, vagy pedig te, aki a repüléseket követő jó szokásodat megtartva úúúgy három, de legkésőbb öt óra elteltével kipurcansz? Emlékezz… három éve Kalifornia… két éve New York… tavaly Atlanta és New York. Húsz dolcsiba, hogy te fogsz előbb nyígni, hogy meleged van és különben is, aludni akarsz, mert csak most érkeztél, és ki az a hülye aki kitalálta, hogy teniszezni kell menni? - Ti most a mi pénzünkkel üzleteltek? – hökkent meg az anyja az asztal túloldalán, mire Matteo ijesztő diplomatikussággal támaszkodott mindkét alkarjával a sima felületre, és kereste meg az övével tökéletesen megegyező szempárt. - Anya. Ti mindig jó szüleink voltatok, és mi tudod, hogy nagyon tisztelünk benneteket… - Lulu, szerintem… a pia… - köhintett Melita a szája elé emelve a kézfejét. - Nem, nem. Ez komoly, csak semmi pia. Szóval, igen, nem szép dolog a ti zsebetekben turkálni, na meg a ti keresetetekkel kötni itt a suhanc fogadásokat, de ezt muszáj… ebből én most nem engedek! Szóval előzetesen is szeretnék kérni tőled húsz dolcsit, mert a nyakamat tenném rá, hogy ki fogok dögleni. De ezt ne mondd el neki… szóval, áll, vagy megfutamodsz? – fordult vissza immáron teljes felsőtestével Lucianohoz, és a kezét nyújtotta neki. Bízott benne, hogy megtudnak egyezni abban a kőkemény húsz dollárban, amit amúgy is elvernek később, ha újabb adag itókázásra adnák a fejüket. - Ezt viszont behajtom rajtad! Ott fogsz állni és tartod a homlokomat, ha bele döglesz is! Nincs még egy olyan hányótárs, mint amilyen te vagy. - Micsoda érték és nemesi kegy – Bernardo jókat mulatott rajtuk, s a mindig hajtogatott újságainak egyike már repült is a szelektív, arra való szemetesek egyikébe. - Igen is, hogy az! Bácsikám… szerény huszonöt évünk alatt mi, ketten együtt többet éltünk meg, mint mások egész életük alatt. És ebbe beletartozik az is, hogy olykor-olykor büszkén állunk a másik mellett, miközben az a poklot okádja magából ordítva. De, amennyiben úgy adódik, és egy hozzánk méltó helyen ünnepeljük meg ennek a mamlasznak az államokba való költözését… ezért még ki fogjak nyírni – szűrte a fogai között Luciano irányába – akkor nem kell ilyesmitől tartani – mert jobb helyeken ugyebár odafigyelnek a vendégeikre, s legkevésbé se olcsó, vacak, ízléstelen lónyállal kínálják őket. Mindazonáltal az is előre elrendeltetett, hogy ízléses kereteken belül bonyolítsák le ezt a bizonyos, „rúgjunk ki a hámból” maguk fajta kulturális szokásokat. Valeria pedig, mintha csak a fia vesztét akarta volna, de legalábbis ilyen módon zabolázni pillanatnyi hangulatingadozásait, sikeresen elhintette azt az információt, amire még Matteo se igazán volt felkészülve. Arra legalábbis egyáltalán nem, hogy miként rukkolhatott volna elő vele úgy, hogy a másik nem szedi majd ízekre. Valeria nagyon jól ismerte a keresztfiát és tudta, hogy kapva kapni fog a lehetőségen, és ha kell, hát erőnek erejével, de kicibálja majd a másikból azt, amit hallani akart. - Nincs semmiféle meglepetés. A te számodra legalábbis biztosan nincs, ne is reménykedj ilyen kíváncsi kiskutya ábrázattal jó? – billentette meg csupasz lábfejével Luciano lábszárát - Ami pedig van, azt se nevezném meglepetésnek, annál is inkább valaminek, ami több mint akármi, vagy amit most el kellene kotyognom… de nevezzük nevén, egyfajta lehetőség, ami még nem fogalmazódott meg bennem se, hogy pontosan mi az, és van-e értelme, vagy sincs. Szóval anyu, légy oly kedves és ne ültess el ilyen botor gondolatokat a fejében, mert meg fog buggyanni, mire kibököm. Márpedig, és ezt most kiemelem! Nem.Most.Fog.Megtörténni! Úgyhogy, felejtsd is el szépen, nincs semmi hallani való… - emelkedett meg, és a következő adag, frissen lefőtt kávé felé vetődött. Egy méretes, kemény falú kerámiabögrét töltött meg annak közel a feléig a fekete nedűvel. Össz-vissz két csepp mézet csepegtetett bele, s egy kiskanállal méretes örvényeket kutyult benne, hogy azt a kevéskét is tökéletesen eloszlassa benne. Háttal állt az egész, ott összegyűlt társaságnak, akik lassacskán elkezdtek szedelődzködni, és ki-ki elindult a maga dolgára. A gyerekek iskolába, Valeria és Melita a szokásos, délelőtt esedékes kis sétájukra. Egyedül Viola néni nem tartózkodott már jó ideje a konyha területén, de gyanítható volt, hogy nem sokra rá – némi késéssel –de ő is útnak fog eredni, hogy kinyissa az édességboltot. - Tényleg ne gondolj semmire jó? Majd… majd kitérünk rá később. Most inkább örüljünk annak, hogy itt vagy és én itt vagyok még, és van egy kis időnk arra, hogy bármit „is” csináljunk – hangja ezen a ponton megváltozott. Egészen komoly lett és mély, kicsit talán elmélkedő, mintha a szavaitól függetlenül, tudat alatt folyamatosan agyalt volna. És valóban így is volt. - Kis drágáim, nekem is szaladnom kell, mert a törzsvendégek a nyakamat veszik, hogy nem állok ott puccparádéban, és lesem minden kívánságukat! Pihenjetek, rátok fér. Ha megkérhetlek benneteket, ezt elpakoljátok? Tényleg nem kell sok mindent csinálni, ami a hűtőbe való azt oda, a szennyes befér Constanzába – biccentett a mosogatógép irányába – majd délután lenézhetnétek hozzám, addig összeállítok nektek valami igazán különleges kis kóstolót. Mit szóltok? – ujjai fürgén simítottak végig Luciano egészen hosszúra nőtt, sötét tincsein – jól áll ez a fizimiska drágám! Nagyon… szexy. Szedd ráncba a kedvenc unokaöcsémet is, mielőtt kiszabadultok a házból jó? A kulcsot a TV előtt hagytam. Matteo ez idő alatt csak laposakat pislogva kapaszkodott a bögréjébe, s felvett egy monoton, apró biccentésekből álló mozdulatsort. Nagynénje szavai viszont egyik fülén be, másikon ki. Nem sok maradt meg abból, amit mondott, csupán a sietős távozásából maradó, parfümillatú szellőre tudott figyelni. - Ide se érsz, máris felcsapsz házinéninek. Gratulálok, hivatalosan is tagja lettél a Rosso családnak – bújt elismerő vigyorral a bögréjébe – mielőtt megyünk, lezuhanyozok. Így aztán nem szabadulok ki a házból, annyi szent. Nem néztem még tükörbe, de valami azt súgja, hogy jobb is, mielőtt ripityára törne.
Ahogy Matteo egyre hevesebben, vad darálással hozakodott elő múltjának egy sötét foltjával a komplett família füle hallatára, a kezdeti megszeppentség és sűrű szempilla-rebegtetés, amivel ajkait rágcsálva hallgatta, lassan váltott át szája sarkában terebélyesedő őszinte, víg vigyorba. Hiába a töménytelen mennyiségű alkohol, amit aznap este leküldött a torkán, úgy emlékezett az akkori eseményekre, mintha órákkal korábban történtek volna –és talán veszélyesebb is volt így, hiszen, ha tehette volna, elég sok pontját felejteni kívánta. Úgy tartják, hogy melegben még veszélyesebb inni, ugyanis az alkohol, ha lehet, még jobban arcul csapja az embert. A késő májusi időjárás Olaszországban meglehetősen nagy meleget hozott, ami már önmagában is elég nagy ünneplésre adott okot a hosszú heteken át tartó esős időjárást követően. A cél nem volt más, mint a szorgalmi időszak végét lezáró, a vizsgaidőszakot pedig hivatalosan is megnyitó egy-két korsónyi sör, amit zárt közösségben, csupán egy maréknyi barátjukkal karöltve elfogyasztanak. Halk, konszolidált beszélgetés, semmi hivalkodás, semmi túlgondolt mulatozás –és ami még fontosabb, semmi rövid! Hiszen, mint sokaknak, Luciano-nak is a rövid italok voltak a kerékkötői. Szerette ugyan a testét átjáró melegséget, ahogy előbb torkát, majd nyelőcsövét, később pedig egész bensőjét átitatja az alkohol forrósága, de tény, hogy amennyire kedvelte az imént említett érzést, pont annyira nem bírta a vele járó hatást. Az általuk kimérten megfogalmazott, az éjszakára vonatkozó szabályzathoz egészen addig tudták hűen tartani magukat, míg a csapos, hivatalos megnyitásukra való tekintettel eléjük penderített fejenként három-három cent whisky-t, mondván, a ház ajándéka. Márpedig ami ajándék, azt köztudottan illetlenség volna visszautasítani, így koccintottak nem csak magukra, a barátságra, a sikerrel bevenni kívánt vizsgaidőszakra, de a ház működésének hosszú fennállására is. A pokol csak aztán szabadult el, hogy a már addigra leküldött kettő nagy korsónyi sör összeparádézott az utánuk küldött ír alkohollal. A gátlások idővel megszűntek, ezzel egyidejűleg pedig nőtt a merészség. Az egy whiskyből kettő lett, majd lassan lecsordogált a harmadik is, mindezt nem vízzel, annál is inkább további sörrel hígítva. A hangulatot, ami alapvetően adott volt a hely szellemének, mediterrán berendezésének, na meg a hangszórókból üvöltő latinos zenének köszönhetően, nem sokra rá már az összeverbuvált baráti társaság szolgáltatta. Hajnalig maradtak, sok nőszívet hódítottak, különösen Luciano járt ennek élén, aki jó szokásához híven nem tartotta meg magának kirívó hangi adottságait, ellenben, ahogy Matteo is említette, mindenkinek udvarolt, aki a gyengébbik nem képviseletében állt, de végül hölgytársaság híján csak egymást támogatva értek haza ők ketten, ágy helyett pedig Matteo különösen ittas barátját a wc mellé borította, amit nem is győzött nem ölelgetni… - De!... –ugyanolyan, ha nem diadalmasabb mozdulattal szegezte a plafonnak mutatóujját, mint korábban Matteo is tette. – Ne feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy életem legjobb csókját kaptam akkor este… -pimasz kis somolygással ajkai szélén hintette el a számára különösen fontosnak tetsző információt, amivel, bár tökéletesen tisztában volt, hogy a kutyát se érdekli, mégis bedobta a közösbe, mintegy enyhítő tényezőként. Bár tisztességes férfiember lévén soha nem ragadtatta el magát a hasonló afférok esetében, de tény, hogy időről időre megemlékezett arról a tüzes barna bombázóról, aki különösen szívén hordozta Luciano szerenádját, és akit soha nem látott viszont. – Aztán elszabadult a pokol, ezt én is belátom, de amúgy is, mit számít! A vizsgám végül ötös lett, igaz, hogy be kellett adnom, hogy a front miatt napok óta gyötör a migrén, de a színpadgyakorlat tanár biztosan nagyra értékelte volna, ha látja, milyen hitelesen prezentálom a nagyhalált! –ajkai egyre szélesebb mosollyal szinte már büszkeségét hirdették. – A barátságunk meg csak erősödött azzal, hogy közösen számolgathattuk, hány kis répadarab volt az éppen kiszenvedett adagban… -fellendítve karját, csuklójával érve el Matteo vállát támaszkodott meg, annak ingatag stabilitását figyelmen kívül hagyva dőlt egyre inkább felé, hogy szavai igaza felől győzködő tekintetét az övéénél jócskán világosabb barna szempárba mélyessze. Valeria kukacoskodó kérdésére azonban úgy haptákba vágta magát, mint egy jól képzett katonatiszt, és Matteo mellé sorolva, vad egyetértésben ingatta beleegyező válaszra a fejét. Egy pillanatig ugyan elnyitotta a száját, hogy hasonló kompromittáló történettel álljon elő fiát illetően, de maga is belátta, hogy talán nem szükségeltetik tovább rontani a renoméjukat, mert a végén még „szobafogságra” ítélik őket, de minimum eltiltásra kerülnek a bulinegyedtől a ház fiatalkorúira és a feléjük statuált példára való tekintettel. - Ó, te naiv, jóhiszemű, aranylelkű barátom! –sóhajtva vetette át karját Matteo válla felett, mellkasát paskolva nézett bele egészen közelről annak arcába. – Az egészen más kérdés, hogy te mit szeretnél, és, hogy mi fog történni. Meglehet, hogy te legkevésbé se vagy kíváncsi a vad éjszakában pogózó Matteo-ra, de én annál is inkább! Tehát, ha Victor ne lenne olyan kedves, hogy bedobálja őket a közösbe, mert ugyebár ki, ha ő ne dokumentálná az ilyen estéket, akkor azért biztos, ami biztos alapon elcsenem őket tőle. Csak, hogy legyen mivel felpiszkálni az Instagram követőid érdeklődését. Unalmasak már a bozontos hajú, jófiú mosolyú képeid. Azokat tartogasd Viola néninek, ő megveszik azért a cuki pofiért –mutató- és hüvelykujjával már-már nagymamásan gügyögve nyomta össze az addigra már jócskán megostromolt barátja pofazacskóit, szemével viszont a szóban említett nénikéjét kereste, hogy megerősítést nyerjen e téren. A jókedvre a búskomor némaság pont úgy érkezett, mint a forró, tikkadt nyári napra a zabolázatlan zivatar. Az, hogy Matteo is megrökönyödéssel fogadta az egy évre szóló költözésének tényét, legkevésbé se segített azon, hogy ő feldolgozni tudja a maga háborgó gondolatait. Talán, ha lehetett, ő még nagyobb kétkedéssel, és annál szomorúbban, elutasítóbban is fogadta az elkerülhetetlent, mint a másik. Bár az ésszerűen gondolkodó, a realitásért felelős énje tudta, hogy legjobb barátja miként fogja lereagálni az információkat, mégis reménykedett abban, hogy valahol megértőbb és támogatóbb lesz, de legalább segíteni fogja abban, hogy megküzdeni tudjon a hazulról, a barátaitól, a családjától elmarasztalás tudatával, és nem tesz rá még egy lapáttal. Nem bolygatta tovább az állóvizet, ha másért nem, csak azért, mert nem volt ott annak az ideje. A családi körben elköltött reggelinek örömmel telinek kellett lennie, hiszen, ahogy szeretett nagyapja is tartotta, a nap alaphangulatát az adja meg, miként viszonyulnak egymáshoz, milyen témákban beszélnek a konyhaasztalt körbefogva. Márpedig Luciano, mint feltehetőleg a többiek se, nem kívánt szomorkodni. Abban a pillanatban legalábbis biztosan nem. Boldog és vidám akart lenni, mint ahogyan mindig is láthatták. - Jó, akkor most én mondom, hogy „hagyd már abba!” –pont ugyanolyan dacosan és szórakozottan haragos hangnemben rivallt rá Matteo-ra, mint ahogy azt megelőzően ő is tette vele. Nem találta különösnek a csapodár, ide-oda ugráló kedélyállapotát, ami mindig is jellemezte, hogyha a másnapjának leküzdésével bajlódott. Egyszerűen csak próbált idomulni az éppen soron következő hangulatához. Sötétbarna bogárszemei elkerekedtek szemüvegének lencséi mögött, mikor a semmiből felé csapott a bizonytalanul rezgő lekvárral borított vajazó kés éle. Míg hallgatta Matteo bő lére eresztett szónoklatát, megkísérelte, hogy csuklójára fogva, valamint egy kalácsszeletet feltartva elegyengesse azon a fiú által kimért mennyiségű dzsemet, ami ott illegette magát, mint egy rakoncátlan, ide-oda ficánkoló Jabba. - Nagyot vállalsz, remélem, tudod –peckesen húzva ki magát, állát felszegve könyökölt fel az asztalra, mikor végére ért a kalácskenő manővernek. – Én még csak-csak meg tudom magamat emberelni, de mind tudjuk, hogy a rókázással szemben az ember tehetetlen, kivált, ha felrázkódik a gyomra. Márpedig, öregem, úgy meg foglak futtatni, hogy egy Federer-Nadal meccs egy egyszerű bemelegítésnek fog tűnni ehhez a játszmához mérten! –az asztaltól elszakadva a térdein támaszkodott meg, úgy dőlt egészen Matteo aurájába, hogy a másik közelről tudja szemrevételezni a sátáninak tetsző mosolyát. Elszántsága, ha azon nem ült volna ki eléggé, ott csillogott az elhivatott szempárban. Melita diszkréten elfedni kívánt felszólítására a lány felé pillantott, és élénk vigyorral reagálva csak lelegyintette, pont úgy csitítva, mint ahogy Matteo is hevesen tiltakozott az alkohol hatását firtató felszólalással szemben. Úgy dőlt hátra, bal kezét átvetve a támla felett, hogy tökéletes rálátása legyen a politikusokét megszégyenítő diplomatikussággal szónokló fiúra, és, bár némán, de vígan nevetett rajta. - Úgy ismersz te engem, mint aki megfutamodna?! Most már csak azért is le foglak alázni! –határozottan csapott bele a másik felé tartott tenyerébe, és erősen szorítva a kézfejére, meglendítette annak karját. - Ennél romantikusabbat még soha senki nem mondott nekem –egészen elérzékenyült hangszínen szólott, és meghatódottságát igazolván simította mellkasára szétterpesztett ujjait. - Az egykor volt attikai szónokok nem járatták annyit a szájukat, mint te, Matteo! –prüszkölte, és vállára lendítette a tenyerét. – Tisztában vagyok vele, hogy szereted a hangodat, de mit szólnál, hogyha ennél inkább ahelyett, hogy itt csépeled a lepénylesőd? Vagy annyi előnyt se akarsz adni magadnak, hogy valami szilárdat vigyél a tegnap esti alkoholmennyiségre? Felteszem, nem az volt az első, mikor Victorék belöktek a ház ajtaján, hogy lódultál is a hűtő felé, hogy tisztességgel kifoszd, úgyhogy, haver, pofád lapos, és egyed meg, ami előtted van, egy morzsa ne maradjon belőle! –úgy szidalmazta és intette rendre, mint az előtt még az anyja se, és, hogy tisztes példát tudjon meríteni valahonnét, ő is irányba fordította magát, és a félbehagyott reggelijét folytatta. És, bár szeretett volna tisztességgel a végére érni a többször is félbehagyott kenyérszeletnek, újból arra kényszerült, hogy azt úgy hajítsa le a tányérra, mintha egy megtestesült diszkoszvető volna, és eltaszítva magát az asztaltól, a szék nyikorgásával kísérve rúgja magát hátrébb. - Ilyen semmitmondó bullshitet is rég mondtál már! –a szája elé csak akkor emelte a kezét, fejét egyenest a vállai közé húzva, mikor a ház asszonyai mérgesen, mint egy-egy pulyka rikkantották el magukat a káromkodást hallván. – Akarom mondani, a semmit ilyen körülményesen megfogalmazva még soha nem hallottam. Legalább, ha már drága keresztanyám így elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot, dobj elém valami apró kis információmorzsát, amin elrágódhatok, míg színt nem kívánsz vallani. Amit, amúgy ajánlok, hogy a lehető leghamarabb tegyél meg, mert minél tovább halogatod, én annál intenzívebben fogom lerúgni esténként a vesédet –és hiába az állítás abszurditása, Matteo tökéletesen tudhatta, hogy ha valaki, akkor Luciano ezt halálosan komolyan is gondolja. Nem érezte magát elemében, hogyha valamiről nem tud, ha nincs valamilyen rá is hatással lévő tudás birtokában, ellenben az ott lóg felette bizonytalanul, mint Damoklész kardja, ami a legváratlanabb pillanatban csaphat le rá. Nem különösebben foglalkozott a némán eltűnni látszó tömeggel, figyelmét annak szentelte, hogy a maga elé halmozott ételmennyiséget legyűrje. Annak idején mindig a nagyanyja fedte, mikor úgy bizonyult, többet kívánt a szeme, mint amit meg tudott enni, és a szigor végett addig roskadt a tányérja felett, míg be nem habzsolta mindet. Azokban a pillanatokban is ott harsogott a fejében az éles női hang: „megeszed, vagy a hasadra kötöm!”. Mikor megszólalt, Matteo-ra pillantott. Elnézte a komoly hangszínnel járó szintúgy komoly ábrázatát, és végül töredelmesen bólintott. Nyilvánvaló volt számára, hogy nem könnyen érinthető témáról van szó, és, bár furdalta az oldalát a kíváncsiság, képes volt megalkudni. - Nem tudom, hogy mi az, amitől ennyire tartasz, de… legyen –bólintott újfent. – Csak a szülők tárcája bírja pénzzel –pajkos mosollyal tért ki újból a már pedzegetett témára, noha, mikor leszegte a fejét, és a tányérja felé fordult, vonásai némileg elkomorultak. Megpróbált úrrá lenni a Matteo által gerjesztett kétkedésen és bizonytalanságon, de nehezen boldogult vele. - Mindenképp ott leszünk, Viola néni! –gyermeteg mosollyal pillantott fel a nőre, mikor az mellé lépve feltúrta a szokottnál valóban lényegesen hosszabbnak tetsző fürtöket. – Szexi? –csodálkozva tátotta el a száját, majd bohó somolygással rákacsintott. – Csak Bernardo meg ne tudja! –még pimaszmód puszit is dobott utána, mikor távolodni látszott. – És egy pillanatig se aggódj, nénikém, olyan férfit faragok belőle, hogy még az apja se ismerne rá! –bizonygatta, majd, mikor a nő eltűnt a fordulóban, Matteo felé sandított, és a kis intermezzo végeztével, annak értékeléseként megrántotta a vállát. Már állt fel, mikor az utolsó, a szája kapacitásához mérten túlontúl nagy falatot a szájába szuszakolva és átnyúlkálva az asztal felett egyesével szedte maga elé a tányérokat. - Házinéni, mi? –kérdezett vissza teli szájjal, majd a tűzhely gázcsapjára akasztott, macskamintás kötény felé biccentett állával. – Aranyoskám, add már oda, mielőtt összemocskolom itt a frissen mosott ruhámat! –egészen nagymamásra torzított hanggal, szórakozottan utasította Matteo-t, bár, mint ahogy azt a másik is tudhatta, az ízléshatáron túlmutató szövetre valós igényt nem tartott. – Aztán majd befonhatnád a hajam, így nem tudom rákötni a fejemre a kendőt! –folytatta, és a hatás kedvéért fel is túrta a dús tincseket. – Meglehet, hogy még tiszteletemet kellett volna tenni Mauronál, mielőtt eljövök –morfondírozott el egy pillanatra, majd felnyalábolva a tányérkupacot a Constanza néven keresztelt mosogatógéphez lépett. – De, ha már Viola néni is azt mondja, hogy „szexi”, akkor nagy baj nem lehet. Pedig érthetetlen okból kifolyólag ő is a hülyegyerek frizurát és a babapofi arcot preferálja. Anyja lánya… Gaena mama is hányszor tette már szóvá, hogy az ő korában csak azok nem borotválkoztak, akinek nem tellett borbélyra, de minimum borotvahabra és borotvára –anekdotázott el virgonc mosollyal a Matteo számára is tökéletesen ismert témában, és szorgosan, mérnöki precizitással pakolászta be az étkészletet a mosogatógépbe. - Hát nem tudom, hogy mi, de az jól súgja –válaszolt, mikor tenyereit összedörgölve, lábával lökve be a masina ajtaját fordult egyidejűleg az asztal és Matteo irányába. – Te is csinálsz amúgy valamit, vagy csak elkávézgatsz? Na nem azért, mert, hogy zavarna az úri kegy, amivel halál nagy nyugalomban elszürcsölgeted a kis itókádat, de nekem meg mindeközben egy egész hadseregre való maradékot kéne betetriseznem a hűtőbe –és, ha már szóvá tette, el is kezdte az említett munkálatot. – Vagy, ha más nem, legalább fürödni menj el addig. És, ha már úgyis arra mész, felvihetnéd a bőröndjeimet! –a legszebb mosolyát villantotta a fiú felé a kitárt hűtőajtó takarásából kibújva. – Csak vigyázz, mert a szürkét kinyitottam, aztán meg nem hiányzik, hogy hallgassam a sopánkodásodat, ahogy górod vissza a cuccokat a helyükre.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
Az a fajta barátság volt az övék, amiben a szó legszorosabb értelmében, olvastak egymás gondolataiban. Az a barátság, amiben jobban ismerték egymást az illetékes felek, mint saját magukat. A másik mozdulatait. A hanglejtését, és vele együtt a mimikáit… a legapróbb, legelhanyagolhatóbb rezdüléseket, melyek mások számára talán nem is léteztek, de legalábbis nem voltak számottevőek. Egy-egy pici, gondterhelt, vagy éppen fintorgó grimasszal megjelenő ránc, aminek a keletkezése, ha nem is volt fontos, de annak jelentése annál is inkább. Ők pedig tudták ezt jól. Az, hogy együtt nőttek fel, csak egyfajta kifogás volt minderre. Igen, meglehet, hogy sülve-főve együtt voltak, együtt játszottak, együtt jártak iskolába, de ez még nem lett volna okot adója annak, hogy mindig, és mindenkor tudomásuk legyen a másikban zajló érzésekről, a néma intelmekről, semmiből kerekedő haragról, dühről. Tudták jól, mikor volt szüksége a másiknak szeretetre, figyelemre és törődésre. Mikor haveri, baráti tanácsadásra, egy kis léleköntésre. Mint ahogy azt is, hogy mikor kell visszavonulót fújni, mert vagy ő volt a feszültség okozója, generálója, vagy pedig nem ő az, akitől azokban a pillanatokban a segítséget várták. Ezért is volt olyan komikus, mikor látszólag a teljes zagyvaságból kászálódtak ki, és egymás szavaiba vágva jutottak el az értelmessé kerekedő gondolatmenetek végére. Eleinte ember nem gondolta volna, hogy majd kapkodva, egymás mondatait kiegészítve képesek lesznek a közös mesélésre, de mégis megtették. Mindig. Tudták, mikor mit kell mondani. Azt, hogy melyik lényegi részt melyikükre kell bízni. Mindig tudták, hogy melyik, már rég elmúlt eseményről beszélt a másik, nem kellett emlékeztetni rá magukat, vagy mélyre túrni az emlékeik tárházában. Mintha együtt őrizték volna a régmúltat. Valeria nem véletlenül mosolygott az orra alatt olyan felhőtlen jókedvvel, függetlenül attól, hogy igyekezett a legszigorúbb látszatát kelteni a tettetett haragjának. Pont amilyen szigorú, karakán nőnek tűnt, olyannyira kenyérre kenhető, fellangyosított kis vajkupac volt ő, aki olvadozott a gyermekei iránt érzett szeretetétől és rajongásától. Mert való igaz, így szerette Lucianot is. Mintha a legidősebb gyermeke lett volna, nem szimplán a keresztfia. Imádta a közte, és Matteo között időről-időre felszínre törő szócséplést. Azt, hogy minden további nélkül képesek voltak belekezdeni egymás lejárató hadjáratába, de végezetül mindig – kivétel nélkül – egymás pártját fogták, és teljes vállszélességgel álltak ki a másik mellett. Sajátjuknak érezték a másik problémáit, haragját. És nem egyszer volt példa arra is, hogy a másikat érintő „támadásuk” végén mindketten ott álltak leforrázottan, mire ráébredtek: hát mi most hülyét csináltunk magunkból. Mert ezek voltak ők. Sokszor még a mozdulatuk, de a hanglejtésük is hasonló volt. Matteo kíváncsian pillantott a másikra, aki pont, mint ő, a plafon felé bökött mutatóujjával csak, hogy így idézze fel, és emlékeztessen mindenkit arról a bizonyos, felejthetetlen csókra. - Persze – forgatta ugyan a szemét, idült vigyora mégis, inkább terebélyesedett, mint eltűnt volna – És az utolsót is – emelte a kezét ezzel egyidejűleg a másik felé, hogy vigyorogva taszítson egyet Lulu halántékán – azt az ötöst is nekem köszönheted, ne feledd! Sehol nem találtál volna olyan hűséges barátot, mint amilyen akkor voltam. Ha nem hajtottalak volna úgy, mint a lovat, hogy végre összekapd magad és ne csak jajongj a fejedet fogva, miközben a budi felett görnyedtél, három álló napig hallgattam volna a sipákolásodat, mert nem sikerült volna a vizsga. „A család szégyene vagyok… nem hiszem el… ez nem történhet meg velem! A te hibád! Miért hagytad, hogy igyak?! Hogy eeennyit igyak???” – bújt bele Luciano bőrébe néhány másodperc, és pár sipákoló, kétségbeesett megjegyzés erejéig. És igen, akárhányszor hasonlót kellett tapasztalniuk, átélniük, tényleg egymást szapulták és csépelték, hibáztatták. De csak és kizárólag szóban, a másik pedig nagyon is tisztában volt azzal, hogy sokkal inkább magukat szidalmazták, csak jobb volt a másikat okolni. Egyfajta megnyugtatásul szolgált, ha plusz terhet róhattak egymásra. - Elnézve az arcodat, valami azt súgja, hogy mindez totál homály, volt a számodra, Valeria. - Mint, ahogy annyi minden más is… kezdem azt hinni, hogy nem is ismerem a gyerekeimet. Néha jó az, ha a fiaim tele vannak meglepetéssel – mindig, mindenkor többes számban beszélt róluk, mint „fiairól” – néha viszont átok is. Mikor még picik voltak - fogta szorosabbra magán a szemmel láthatóan néhány számmal nagyobb kardigánt, mely ráadásként egyáltalán nem illett a kifinomult, olasz nőket hűen tükröző stílusához. Viola néni egy saját szerzeménye volt, aki amúgy imádta a színeket és a különleges, egyedi ruhadarabokat. Mikor elegyengette a puha darabot a mellkasán, csípője magasságába tartotta a kezét – ilyen csepp kis ördögök voltak még, mikor nap, mint nap rácsodálkoztunk arra, hogy mennyi meglepetéssel szolgálnak számunkra. Kedveskedőek voltak, vidáman hozták nekünk a virágokat, hiszen tudták, hogy örömöt okoznak. Egyik nap még utálták a borsót, de a következőn már megették, mert rájöttek, hogy azzal kevesebb bosszúságot okoznak. Jó jegyek az iskolába. Kiderült, hogy mindkét fiam zseni. Szorgalmasak, tehetségesek, nem mellesleg remek gyerekek voltak. Aztán mi van most, hogy ekkora cula lett mind a kettő? Sorra tépázzák az idegeimet a női ügyekkel, vagy pont annak hiányával. Vedelnek, mint a gödény, és lassan kiderül, hogy az én szent gyermekeim nem is olyan nagyon szentek, mint amilyennek addig gondoltam. És most még a családjukat, titeket képesek felhasználni egyfajta pajzsként, és úgy színt vallani a múltban elkövetett butaságaik miatt. Mert nagyon jól tudják ám, hogy mások előtt nem fogom megcibálni a fülüket… hiába is érdemelnék meg - Valeria hangjában nem volt egy csepp harag, vagy csalódottság se. Szeretettel, kedveskedően, de sokkal inkább humorosan beszélt, mind a két fiúról, amit látva és hallva, Bernardo vigyora egészen kikerekedett. - Azt azért ne felejtsd el, hogy fiúk. Ráadásul nem is akárkiknek a fiaik. Nem mellesleg, aligha a szüleikkel akarják az ügyes-bajos dolgaikat megbeszélni, ha itt vannak egymásnak. Így még jól is tudnak sikkasztani, mint kiderült… Ha ez megnyugtat, Lele egymagában rosszabb volt, mint ez a két suhanc együtt véve. Matteo egyre hangosodó ciripelést hallott a fejében. Alsó ajkáról csipdeste fogaival a bőrt, miközben ide-oda pislogott nagybátyja és az anyja között. Nem akarta elhinni, hogy úgy voltak képesek nekiállni kibeszélni őket, hogy mindketten jelen voltak. Ilyet csak tényleg a szülők voltak képesek csinálni. Ujjai akaratlanul is a vállán csimpaszkodó Luciano karjába kapaszkodtak. Túlontúl ingoványos volt alatta a talaj ahhoz, hogy a másik fél súlyát is magán cipelje, miközben a magáéval se volt túlságosan kibékülve. Szúrós pillantással nézett túl Luciano harmadik és negyedik szemén. - Te nagyon is jól tudod, hogy milyen az, ha vad éjszakáimat pogózással töltöm. Miért kellene, hogy ennek nyoma is maradjon úgy… bárhol? Hm? – jobb szemöldöke számon kérően csúszott feljebb. Tekintete számon kérő volt, kicsit talán kukacoskodó – édes öregem, tele van a telefonod kompromittáló képekkel. Ha annyira unod azokat a jófiú, kócos hajú képeket, akkor… tudod mit? Ne is csinálj, ne is mondj semmit!!! Most mit csinálsz? – pöfékelt, s rácsapott az arcát csipkedő, cincáló kézre – hagyd ezt! Majd… majd megmutatom én neked, hogy nem csak ilyen képeket tudok feltölteni jó? És szakadj le rólam, kibaszott nehéz vagy! – hörrent, és vele együtt a konyha apraja nagyja is, mintha ők soha nem vettek volna még a szájukra hasonló káromlásokat. - Ch… álszent népség – fintorgott. És pont így fintoroghatott volna mindenki más is, mikor furcsa, borús hangulat ereszkedett a két fiúra. Luciano ugyan próbálkozott kedvderítő lenni és üde, mint mindig, mindenkor. Matteo viszont sértetten, haragosan állt ellen neki, és pont olyan dacosan csörömpölt, kalamolt, mint egy raplizó gyerek. De mit tehetett volna, nem volt ura se a tetteinek, se a gondolatainak, ráadásul képtelen volt zabolázni a háborgó lelkét. És minden bizonnyal, mások már réges-régen ön és közveszélyesnek nyilvánították volna a mozdulatát látva, ahogy milliméterekre állt meg a lekvárral megpakolt vajazó kés éle a másik fiú szemüvege előtt. Kimérni se tudta volna jobban. - Aki mer, az nyer, barátocskám – pislogva engedte, és nézte végig ahogy Luciano ide-oda mozgatva a csuklóját, megkent a kezében tartott késsel egy szelet kalácsot. Szófogadó volt és segítőkész, annál is inkább egy jól megtermett rongybaba, akit azokban a percekben bárki, bárhova pakolhatott volna, az se érdekelte volna – kiadom magamból amit kell, és mehet tovább a játék. Biztosíthatlak, hogy nem olyan lehetetlen küldetés ez, mint gondolod. Roger és Rafa mellettünk kezdő óvodásnak fognak tűnni – legyintett vigyorogva a két, legnagyobb példakép nevét hangoztatva - Ha pedig tényleg úgy beleadsz anyait és apait, esélyem és lehetőségem nem lesz azon gondolkozni, hogy hányingerem van, vagy sem – nem hát, mert arra se lesz időm, hogy jobbra forduljak vagy balra, a saját cipőmet fogom kiszínezni a gyomrom tartalmával – gondolta. És bár baljóslatúnak tűnt már maga a tény is, hogy ő megpróbál érdemlegesen kiállni a másikkal szemben, ha jobban belegondolt, tudta, hogy inkább komédia lesz, mintsem egy valós képet mutató teniszmeccs. Hiába, talán az egyetlen olyan sport volt, amiben mindketten szuperáltak, és több melót igényelt, mint egy egyszerű labdarugdosás. Valamikor hét-nyolc éves korukban kezdte el Luciano apja lehordani őket a házukhoz közeli teniszpályára, azóta pedig igaz szerelmesei lettek a sportnak, amit nem csak néztek és követtek, de űztek is. Hobbi szinten. De, hogy a politikusokéhoz hasonló szónoklati képességeit kitől tanulta, azt nem tudta volna megmondani. Az apja kifejezetten rossz beszédkészsége messze híres volt Olaszország szerte, így ő kiesett a szórásból. Anyja pedig inkább volt csevegős és csiripelő, mintsem tényközlő. - Én is szeretlek – vigyorgott Lulura. - Amúgy tényleg nem tudom – fordult vissza a tányérjához, és annak tartalmához. Száját félrehúzta, s egy pillanatra elgondolkozott, hogy mi is történt, mikor hazaért, de nem jutott tovább a gondolatnál, mint, hogy az ágyában landolt, ahova egészen biztos, hogy nem magától jutott el. Se egy folt nem volt rajta, se egy sajgó, fájó pont… lábszár, könyök, és minden más, esést követően könnyen odaverhető felület rendben volt. Sehol egy horzsolás. Semmi, ami azt jelezte volna, hogy egymagában küzdött meg a lépcsővel – de valami azt súgja, hogy tegnap délután óta nem sok mindent ettem. Viszont ahhoz mérten kifejezetten józan vagyok és fitt. Remélem büszke vagy rám – rebegtette meg a pilláit, de mielőtt bármit mondhatott volna a másik, már kapaszkodott is bele a korábban megkent kalácsba, hogy annak egy jó részét eltüntesse a szájában. Fel se tűnt neki Luciano káromkodása, annál is inkább a paffogó női morgások. - Most mi van? – bökte ki teli szájjal, Valeria pedig úgy temette az arcát szépen manikűrözött ujjakban végződő tenyerébe, mint aki minden, korábban a fiúkba vetett összes hitét elveszítette volna. - Káromkodnak… teli szájjal beszélnek. Kisfiam, csukd már be a szádat, hát kipereg belőle a kaja! – Valeria alig bírta megállni, hogy ne röhögje el magát, Matteo pedig csapta is össze az állkapcsát, s úgy rágódott tovább a reggelin. - A drága keresztanyád nem előtted húzogatja el a madzagokat, hanem nekem akar keresztbe tenni, és nyomás alá helyezni! Mert ő is jó ötletnek tartja, csak nem meri kimondani! És megvárná, hogy neked mi a véleményed róla, mert tudod, mindig a tiédet tartotta mérvadónak. Szóóóval nope! Majd ha eljön az ideje. A vesém különben is strapabíró, szóval csak egészen nyugodtan. Maximum nagy lelkesen lerugdoslak az ágyról, és koppansz a földön. Az mind a tiéd lehet! Szóval fogd be a szád, és inkább egyél valami sósat is – nyomott bele egy félbehajtott sajtszeletet Luciano szájába, de rá kellett ébrednie, hogy ő is hasonlóan csak ugyanazt tette. Tömte az édes kalácsot a még édesebb lekvárral. A továbbiakban viszont csendes megfigyelője lett annak, miként a család szépen lassan szétszéledt, s kettőjükön kívül csak Viola nénikéjük maradt bent, aki úgy gügyögött és olyan ábrándos tekintettel becézgette Lucianot, mintha a világ legszebb, legcsodálatosabb embere testesült volna meg előtte. Nem hiszem el… és még vissza is gagyog – pöfögött magában, elrejtve ajkait és orrát a bögrében, mígnem bájolgó vigyorral kandikált ki onnan, mikor őt érintette a kettő között felcsendülő téma. S míg ő nagy lelkesedéssel – se – iszogatta a túlontúl erősre sikeredett, mégis szükséges kávét, megütközve hallgatta a másik fiú rögtönzött előadását. Felvont szemöldökkel, kicsit talán flegmán pillantott rá. - Tök mindegy, hogy összemocskolod vagy sem, tisztának tűnik vagy nem, Viola néni a szekrényből is képes lesz kirángatni, hogy kimossa. Tudod, „összeszedted” a repülő és a fél világ összes mocskát, míg ideértél. Mit számít már néhány csepp lekvár vagy kávé? – dünnyögött – persze, majd összefonom a szép kis szakálladdal. Te leszel az olasz viking. Amúgy meg nem kell aggódni, ha megakarsz válni attól a hosszú, „szexy” loboncodtól, csak egy szavadba kerül. Vic elvitt a napokban egy ruszki bandához. Nem fogod elhinni, azok baltával, meg nagy késsel mulatoztak. Nem tudtam, hogy éppen milyen rendezvényen vagyok, és engem akarnak levágni, mint egy disznót, vagy ténylegesen a hajamból akarják lenyesni a vadhajtásokat? És lám, csak embert faragtak belőlem. Egy napra. Bocs, pontosabban egy este erejéig. Mert látod – mutatott a feje tetején ücsörgő, kócos loboncra – ezzel tök mindegy, hogy ki és mit csinál, akkor is úgy fog kinézni pár órán belül, mintha azokkal a göndörítő kis kukacokkal kreppelték volna. De legalábbis rám támadt a nagyibúra – közel se ismerte ki olyan jól magát a különböző hajformázási technikákban, egyszerűen volt egy húga, meg egy anyja… akik ráadásul ijesztően tisztában voltak mindenféle kozmetikummal, arc- és bőrápoló csodával, hajformázási kellékkel. Ergo, azt is látta már, mikor Melita azokkal a szivárvány minden színében pompázó hurkákkal betekert, megvadult bohócra emlékeztető fizimiskával csattogott elő a szobájából. Ő pedig, mintha egy szellem testesült volna meg mellette, halálra vált tekintettel hőkölt hátra… utólag is biztosított mindenkit arról, hogy „nem túl szép látvány, ha korán reggel összefutsz a két órával az előtt elszenderedő húgoddal, aki még a sminkjét is elfelejtette előtte lemosni, ráadásul úgy nézett ki, mint egy élő villámhárító.” - Jól elnézem, és jól eliszogatok, köszönöm kérdésedet. Megnyugtat, hogy van végre valaki, aki befogható helyettem is az ilyesfajta, munkákra. Harmadik napja én takarítok már el utánuk, mert mindenkinek sürgős mehetnékje támad, természetesen. Anyu és Melita minden reggeli után eltűnnek úgy egész napra. Vááárost néznek! – nyújtotta el, miközben letépett két jókora darabot a fóliából. Az idegesítő csörgéssel borzolta a kedélyeket, de ennek ellenére is folytatta, igyekezve nem túlharsogni a ház zaját. Belekapaszkodott az egyik rúd szalámiba, amire helyes kis pólyát csavart a fémes anyagból – a lányok suliba járnak természetesen, de nem ám, hogy a cuccukat bepakolnák a mosogatógépbe. Nem. Viola néni és Bernardo nyilván dolgozni mennek, addig pedig itt bűzölög minden, amíg szegény kicsi én, ki nem csámpázok a szobából, vagy fel nem állok az asztal mellől. De kérdem én: mi van akkor, ha én nem vagyok itt? Most komolyan, reggeltől késő délutánig itt bűzlik minden maradék az asztalon? – hüledezve adta át a hűtőnél matekozó és logisztikázó Lucianonak a jókora rúd szalámit, majd egy kis műanyag dobozba kezdte bedobálni az otthagyott, de érintetlenül álló paradicsom- és paprikaszeleteket – áhh, mindegy is. Nem tudom, mit foglalkozok én ezzel – legyintett, s megállás nélkül dúlt-fúlt. Pont olyan volt a borzos, szélrózsa minden irányába meredező, göndör hajtincseivel, mint Gaena nagyi virágoskertjébe telepített kerti törpék egyike. Pontosabban Lorenzo, aki az ő személyes kedvence volt, és állandóan azt hajtogatta, hogy pont olyan pimasz kis kunkori fürtjei vannak, mint Matteonak. Ő maga nem látta a hasonlóságot, ám azokban a pillanatokban tényleg úgy érezte magát, mint amilyen Lorenzo volt a fancsali képével. - Ezt még dobd már be alulra – hajított át neki az asztal felett egy, a konyhapulton maradt dobozt, telis-tele apró mozzarella golyóval – na, most, hogy teljesítettük a küldetést, én megküzdök a zuhanyzóval. Ja, mert csak, hogy tudd, nem olyan egyszerű ám itt megtalálni a „kellemesen meleg” vizet. Egyik percben lefagynak a golyóid, a következőben meg csontig égeti rólad a húst. Bernardo azt mondja, hogy majd idővel belejövök. De én olyanról még nem hallottam, hogy „bele kell jönni a zuhanyzás fortélyaiba”. Ész megáll – ha Luciano nem ismerte volna, és nem lett volna tisztában Matteo másnapos hóbortjaival, minden bizonnyal a kezébe kerülő első tárggyal leütötte volna azzal a felkiáltással, hogy hallgasson, és ne morogjon már állandóan! Egy pillanatra megtorpant ama feltett szándéka közepette, hogy akkor megcélozza a zuhanyzót. - Akkor, most még bizonyítsam is, hogy kellően józan vagyok ahhoz, hogy feltudom cipelni a pakkodat az emeletre? Nem a hordárod vagyok, már ne is haragudj! – ettől függetlenül mégis belekapaszkodott az egyikbe, s nagy kínkeservvel az olykor-olykor rátörő hányingernek hála, nyögdécselve vonszolta fel az emeletre – te menet közben összeszedted New York összes tégláját, mondd?! – a lépcső tetején hangos puffanással ért földet a termetes bőrönd, s kirántva annak vontató karját, már csörtetett is át a folyosón, hogy a legtávolabb eső szobában telepedjen le vele. Az íróasztalnál pihenő székről lekapta a törülközőjét, és egyik lába itt, másik ott, pattogott lefelé a lépcsőről. - Viola néni neked is odakészített egy törülközőt, ha lecsapatnád magad, bár… szerintem felesleges, ha úgyis csúszni-mászni fogunk a salakban. Mondjuk, nem tudom, mára esőt mondtak. Nem is kicsit – nyújtogatta a nyakát a bejárati ajtó melletti ablak irányába, meggyőződésül, hogy vannak-e felhők az égen, vagy sem? Ám odakint változatlanul, ezer ágra sütött a Nap. Vállat vont – mindegy. Ott van a telefonom az éjjeli szekrényen, megfogod találni az appot rajta. Lefoglalod az egyik pályát? Ja, a bőröndöd cipzárjával meg küzdj meg magad! Az egyik szekrény üresen áll, rendezkedj be, addig én a habok közé vetem magam. Ugyan nem szokott túl sokat szöszölni a fürdőszobában, de akkor szüksége volt bő fél órára, hogy kellő tisztaságérzetet biztosítson magának. Önmagában már az öt percet igényelt, hogy ténylegesen megtalálja azon a nyomorúságos karon a megfelelő hőmérsékletet, ez pedig hangos morgásokkal, fújtatásokkal teli istenkáromlásokat igényelt. Mert másként nem ment, ugyebár. Így hát vizes praclinyomokat hagyva maga után, csípőjére csavart törülközővel ballagott fel a szobába. - Jelentem, készen állok! Frissen és fitten, harca készen! Innentől kezdve csakis a tiéd vagyok. Pálya megvan? Remélem nem a B-t választottad... ahh, ne is mondd, azt választottad...
- Hehehe… -gunyorosan nevetett, mikor Matteo a szerelmi életében becsúszott fricskát említette. – Nem tudhatod, hogy én mivel, vagy éppen kivel ütöttem el unalmas estéimet ez idáig –rántott egyet a vállán, és mintegy „mentem, ami menthető” mentalitással próbálta a saját malmára hajtani a vizet. – Na meg aztán!... nem lehet mindenki akkora csődör, mint te, Rómeó! Tudtad, Valeria, hogy milyen szívtipró a te kisfiad? Anyám… -hitetlen elismerésében csettintett a nyelvével, és fejét ingatva fordult a nő felé. - …ha csak egy csepp fogalmad lenne arról, hogy Matteo mennyi nőszívet hódított közel negyed évszázad alatt, az agyadat is eldobnád! Töredéke az általad ismert szám annak, ami valójában szerepel a bűnlajstromán! –megvetőre szánt pillantásában, amit a barátja felé lövellt, játékos szórakozottság csillogott. – Na bezzeg én!... –mindkét tenyerét mellkasára simította. – Talpig becsületes férfiember csak hallgattam mindazt a vadorzást, amit ez a suhanc véghezvitt az évek alatt! És akkor még van pofája a tisztességesebbet megfedni, amiért az nem tiporja halomszámra a drága és sebezhető női lelkeket… Szégyen és gyalázat, én mondom! Szégyen és gyalázat… -ismételte el újfent, fejét hevesen csóválva szavainak hitelessége végett. Persze, mondani se kell, hogy Luciano történetének a fele se volt igaz, vagy legalábbis nem olyan formán, ahogy ő előadta, de hazugságra hazugsággal kívánt felelni. - Jaj, mit izélsz itt! –mutatóujjával bökött egyet Matteo vállába. – Kész áldás, hogy te az én életem része vagy, barátom! Mindjárt hanyatt-homlok a földre vetem magam, és hajladozok nagyságod előtt, amiért ezen kegyben részesítettél! –noha nem kívánta mindazt a manővert a konyha padlóján véghezvinni, a kezeit kilencven fokban tartva fel hajbókolt előtte. – Aztán meg mi lett volna abból, hogyha nem sikerül. Oké, azon túl, hogy hallgathattad volna napestig, mert minden bizonnyal így lett volna, felvettem volna a következő alkalmat is, hogy javítani tudjak. Tehát, csak, hogy tudd, nem vagy te akkora nagy csoda, mint ahogy azt elképzeled –ujját fenyegetően lóbálta meg a fiú orra előtt. Komolyságát azonban nem tudván megőrizni teret engedett az arcizmait már régóta mozgósító vigyornak, ami egyszeriben, szinte a semmiből virított hófehér fogain. Bernardo és Valeria beszélgetését mintegy „szabadrúgás-pózban” állva figyelte végig Matteo oldalán toporzékolva. Eltűnődve hallgatta a nő által megosztott történeteket, és jókat mosolygott rajta maga is visszaemlékezve a régmúlt emlékekre, mikor még kis porba fingók voltak, de már gyötrő fejfájást okoztak a család felnőtt tagjainak, természetesen kivétel nélkül. Minden bizonnyal őseik legboldogabb pillanatai közé voltak tehetők azon nyári alkalmak, mikor Gemma-n jószerint kirúgták a két suhancot a kocsiból, aztán úgy hajtottak el, hogy csak a féknyom maradt utánuk, meg a bekötőúton felvert por látványa. Egyik ilyen szüneti időszakban történt, hogy úgy határoztak, borsot törnek az öreg Giuseppe orra alá, aki elkötelezett híve volt annak, hogy az augusztusban érő fehér borszőlőt, pont úgy, mint a többi másik termést, kézzel kell leszedni, nem pedig az új-technológiás gépekkel. Személytelennek, gépiesítettnek, és úgy, ahogy van, semmilyennek gondolta azt a folyamatot. Apró nesszel, lábujjhegyen haladtak az öreg munkás által csépelt szőlőlugas övével párhuzamos oldalán, és sorjában legelték le az összes mézédes szemét a fürtöknek. Az idős ember, mikor annak végén befordulva, addigra már szitkozódva a termésvarázsló igék hitelességéről meglátta, hogy nem a száraz nyár hozott rossz szezont rájuk, lekapta gumicsizmáját, és a magasba lóbálva azt, futtában eredt a két kölyök után. Pólójuk alját felhúzva, mikor még nem látták közelinek a veszélyt, leloptak, és a rögtönzött erszénybe ejtettek további pár fürtöt, majd, mikor Giuseppe vészes közelségbe keveredett hozzájuk mérten, állórajtot vettek, és hangos viháncolások közben szaladtak el az öregtől, aki nem bírta tovább az iramot. Meg se álltak a köreikben nagy közkedveltségnek örvendő olajfa-ligetig, ahol betömték az elcsent nassolnivalójukat. Természetesen, mint mindig mindennek, meglett a böjtje a csínytevésüknek, és sajgó gyomorral értek haza, ahol Gaena mama, ha nem lett volna elég problémájuk, jól a körmükre is nézett, és egy-egy taslival jutalmazta a szabályszegésüket. Azóta a szőlőt, ha lehet, bor formájában még jobban kedvelték, és ez is volt az, amit Valeria olyan hevesen ismertetett nem csak velük, Bernardoval, hanem az egész egybegyűlt kompániával is. Luciano a nő szavainak végeztével csak rántott egyet a vállán, és bólintásaival, valamint azzal, hogy rá is mutatott, a ház urának adott igazat. - Így igaz! Na meg aztán különben is… -amolyan „álljon meg a menet!” jelzésértékkel tartotta fel a kezeit. – Lehet itt aztán a magas lóról prédikálni, de mi is pontosan tudjuk, hogy az X generáció is volt olyan rossz, ha nem rosszabb, mint mi magunk! Ti se voltatok ám különbek, csak, mivel nem tudjuk rátok bizonyítani, így mindenféle maszlaggal telenyomjátok a fejünket, hogy „a mi időnkben ez más volt” –kardoskodott, szájára véve az örök érvényű igazságot. – Jó, kivéve Gustavo és apa esetében, mert náluk egy cseppnyi szépítés nincs a történetben, na de ne mondja nekem senki, hogy a mára tisztes családanyává vált nőszemélyek egykoron nem a buli szíve-lelke voltak –szájalt tovább, végezetül azonban rávigyorgott Valeria-ra. Számtalan alkalommal, talán többször is, mint kellett volna, hallhatták az anyjaik között dúló, egymás szavába vágó vitákat, hogy a két fiú mit nem tesz meg odahaza, és miben mesterkednek ahelyett, hogy bármi hasznosat is tennének. Igen, lázadtak, mert tiniként ez volt a dolguk, de Luciano soha egy pillanatig nem hitte el, hogy a szüleik idejében valóban mindenki olyan szófogadó volt, mint ahogy azt beállították. - Történetesen azért, mert idáig mindig szemtanúja voltam, hogy milyen is az, ha az én drága, tisztalelkű Matteom felönt a garatra. De erről lemaradtam… és nekem kell ez a bizonyíték –nyomatékosítva szúrt ujjával a föld felé. – Áú! –elhúzta a kezét, mikor barátja rásuhintott, majd fájósan rázta le, szinte kavargatva vele a levegőt. – Te vaddisznó! Hát ezt érdemlem, hm? Holott semmi rosszat nem tettem. Hogy neveltétek ti ezt a gyereket? –vonta kérdőre Valeria-t, mikor Matteo szavainak eleget téve elszakadt tőle. – És nézz oda, hát még káromkodik is! –hitetlenül lendítette felé a karját, hepciáskodva ingatta a fejét, mikor kezei a csípőjére simultak. – Kimosom a szádat szappannal, ha már jó anyádék nem tanítottak meg rá, hogy mi az illem! –egészen indulatosnak tetszett a hangszín, amivel felé szólott, de végül halkan felröhögött, és letelepedett a helyére. - Micsoda égi bölcsességek birtokába kerültél te azóta, hogy pár hétig nem találkoztunk –állapította meg szeme sarkából pillantva Matteora, miközben az ő kezét szorongatva az általa tartott késsel kente a kalácsot, különösen figyelve arra, hogy a ragacsos lekvár ne kerüljön az ujjaira, mert az egy dolog, hogy utána legalább három napig ragadna, még úgy is, ha két percenként kezet mosna, de a darazsaknak és méheknek is közönség kedvencévé válna. – Az persze! Kiadnád, amit ki kell, és mehetne tovább, mi? Akkor nem hisztiznél, mint egy nyeszlett kislány, hogy „Lulu, én nem akarok hányni!”, ugye? Mondanom se kell, megtörtént eset alapján… -biztosította a családot, szétfeszített ujjú tenyerét az asztallapra ejtve. – Jajaja… na jól van, nagyfiú, majd meglátjuk, hogy mi lesz a pályán! De aztán egy rossz szót nem akarok hallani, értve vagyok? –bökött felé szinte apai szigorral. Mindaz, amit elrebegtek, mondvacsinált fenyegetőzések is lehettek volna, feltéve, ha ne lettek volna elkötelezett rajongói, hívei és űzői a sportnak. Szerettek ők mindent, ami sport. Mikor öntudatra ébredtek, együtt kezdtek bele a testük kimunkálásának projektjébe, a futási készségüket karöltve fejlesztették, nem különbül a különböző sportágakban való jártasságukat. Ezek közül kirívónak mutatkozott a tenisz, még ha vérbeli olaszként a focit is kellett volna elsők között akkora rajongással illetniük, mint ahogy tették azt az úriemberek sportjával. Kedvelték ugyan azt is, és ők is torkuk szakadtából tudtak felbődülni az őrületes tömeggel egy-egy futballmeccs alkalmával, legyen szó valósidejűről, vagy képernyő mögött nézésről, de az nem volt ugyanaz, az nem képezte imádatuknak teljes tárgyát. - Tudom –meg is spékelte Matteo vallomását egy felé dobott puszival, amivel aztán minden férfisztereotípiát egyszeriben porba döngölt. - Szinte könnyekig hatott –a jelentéstartalommal ellentétben teljesen szárazon és érdektelenül bökte ki a szavakat. – Az én drága, kicsike kis Matteom végre felnőtt férfi lett, aki nem ordítva okádja tele a budit az ivás másnapján. Ez már eredmény! –pajkosan, szórakozottan lapogatta meg a hátát, hogy azzal is biztosítsa érdemei felől. Tekintete, míg a fiú beszélt, számtalan alkalommal vándorolt Matteo és Valeria között, aki, mintha nem is lett volna tisztában azzal, hogy kis híján az oroszlán szájába rugdosta bele tulajdon fiát, csak szürcsölte tovább a kávéját. Pedig a keresztanyja valamit sejtető szavai olyan pusztítóan hatottak Luciano agyára, mintha egy atomot dobtak volna le a sürgölődő embertömegbe. A gondolatai, mint egy megvadult méhkaptár kavarogtak, és másodpercek töredéke alatt szinte megőrült, hogy Matteo semmit nem kíván hozzáfűzni anyja szavaihoz. - Nos… tudod, mindig kell egy okos ember véleménye… -hintette el teljes komolysággal, de a felajzottsága, a kíváncsisága rögtön átvette annak helyét. – De mikor lenne itt az ideje, ha nem most?! Komolyan mondom, hogy az idegeimre mész te kölyök! –csapott hirtelenjében, még ha nem is erősen az asztalra, és puffogva, arcát felfújva ingatta a fejét, míg barátja képét tanulmányozta. – Na nem baj… most már tudom, hogy kinél kell majd akkor puncsolnom némi információért. Ha te már ilyen hasznavehetetlen vagy... –fitymálta le lesajnáló pillantással, és felhajtotta volna az utolsó korty kávéját, ha nem landolt volna a semmiből egy szelet sajt az épp csak résnyire elnyitott ajkai közé. Ellenkezni se volt ideje, csak Matteo arcélének fixírozása közben némán rágódott el a szájába pottyant zsákmányán. Ugyanolyan fesztelenséggel folytatta a reggelijének majszolását, mint azelőtt, mikor a nagy többség még nem kívánt sunyiban asztalt bontani. Se szó-se beszéd távoztak, ki-ki a maga dolgára igyekezve, és sunyin lapítva, hogy ne az ő nyakukba szakadjon a reggeli utáni elvégeződés terhe. Viola néni legalább nem kertelt. Ő egy az egyben kibökte, hogy nem kívánja másra, mint rájuk hagyni a takarítást! Luciano annak rendje és módja szerint, még ha az utolsó falattól felpuffadt pofazacskóval is, de nekiállt a tányérok egy helyre pakolásának. - Olyan videókat már láttam! –csettintett nagy vidoron, majd kinyújtva mutatóujját felé bökött. – Ezek azok, akik tűzzel meg minden, leginkább vadőr felszereléshez méltó vackokkal bíbelődnek, ahelyett, hogy megragadnának az egyszerű földi halandókhoz méltó ollóknál, ugye? Öregem… ezek alapján megértem, hogy Vicky-nek miért áll mindig úgy a haja, ahogy. De… -halkan nevetett fel, és megcsóválta a fejét. - …valamiért egyáltalán nem tud meglepni, hogy az a hülyegyerek nem bír megülni egy tisztes borbélyszékben, és rögtön a ruszki medvék elé veti magát, hogy kezdjenek valamit a fejével. De aztán meg várjuk ki a végét! Egyszer úgyis megskalpolják egy baltával –rántott egyet a vállán, teljességgel közömbösen. - Ami meg azt illeti ott –bökött állával Matteo lobonca felé. – Azt a megvadult rózsabokrot. Én már számtalan alkalommal felajánlottam, hogy toljuk le nullással, de valahogy soha nem értékelted ezt az alapjaiban véve is remek, teljességgel kifogásolhatatlan ötletet –pedig Luciano egészen kitartó volt, és rendre hangoztatta, hogyha a barátjának problémája támadt a haját illetően. Egyszer egészen közel jutott ahhoz, hogy érvényesíteni tudja ezt az elképzelését. Egyszer, és akkor se volt teljesen józan. Mondhatni egyáltalán nem. Az egyetlen visszatartó erő az volt, hogy a szakállvágójában, amit erre a célra kívánt hasznosítani, épp pár nappal az előtt merült le az elem, így amellett, hogy Matteonak hajszálanként más irányba álltak a tincsei, Lulu szakálla is úgy nézett ki, mint egy felborzolt wc kefe. - Ó, hát ennek nagyon örülök! –bólogatott, elpillantva azonban a szemét forgatta. – Aztán meg mi baj van ezzel? Tán leesik a gyűrű az ujjadról, hm? –biccentett a keze irányába, amivel rendíthetetlenül szorongatta a bögréjét. – Úgysincsen jobb dolgod… Vagy mégis? –sokat sejtető pillantása árulkodóbb volt minden szónál, ahogy kisandítva a hűtőajtó mögül tekintete egyenest a világosbarna szempárba fúródott. – Tudod, a nők egészen odáig vannak a házias férfiakért, akik azon túl, hogy sikerrel meg tudják különböztetni a kávéfőzőt a vízforralótól, el is tudnak látni bizonyos dolgokat női felügyelet nélkül is. Minden bizonnyal a te Oliviád is megveszne, ha tudná, hogy milyen házias kis csődört fogott magának –szórakozottan öltött rá nyelvet, majd a felé hajított doboz után nyúlt. A szeme elé tartva tanulmányozgatta pár kósza másodpercig, majd, mikor sikerrel azonosította annak tartalmát, leszedte a fedelét, és a szájába tömött kettőt a mozzarellakból. - Hogy neked semmi nem jó! Komolyan mondom, most a szokottól is idegesítőbb vagy, pedig volt már egy pár olyan húzásod a másnapjaid alkalmával, amiket látva úgy gondoltam, hogy azt soha nem fogod tudni überelni. Ehhez mérten… Et voilá! –tárta szét felé a karjait, mintha valamiféle képzelt közönségnek vezette volna fel, majd kezei a combján csattantak. - Minden valamirevaló lovagnak volt egy fegyverhordozója. Na, uccu! –biccentett először a bőrönd felé, majd a lépcsőre sandított. Pimasz, ördögi vigyorral figyelte, ahogy Matteo felnyalábolja a jócskán megpakolt poggyászát, és, hogy minderre tökéletes rálátása legyen, mellkasa előtt font karokkal vetette vállát a konyhába vezető ajtófélfának. – Tán megfeledkeztél róla, hogy én veletek ellentétben nem csak egy nyárra jöttem? –bökte oda szúrósan, majd ahogy látta befordulni a fiút a folyosón, eltaszította magát támaszától, és a mosogatóhoz lépett, abba belepakolta az üvegpoharakat, amik legjobb tapasztalatai szerint nem bírták a mosogatógépet, és elöblítette azokat. - Esőt? –kérdezett vissza, és kilesett az égre a mosogatóval szemközti ablakon. – Ja, egészen úgy néz ki, mintha Thor eget rengető vihart akarna ránk küldeni –a horizonton magasan húzódott a rikító fényű Nap, ami legkevésbé se érezte magát fenyegetve bárminemű felhőktől. Az égbolt változatlanul kék volt, egy pamacs se piszkította be se fehér, se szürke mivoltával. Egyike volt ez azon napoknak, amikor a meteorológusok nagyot akartak mondani, de a természet ellentmondott nekik. Miután az utolsó poharat is a csöpögtetőbe helyezte, felszárította kezét az egyik konyharuhával, amit azt követően a gáztűzhely ajtajának fogójára akasztott fel, és, miután visszanézve tisztázta magában, hogy a lehető legnagyobb rendet teremtette, felbaktatott a lépcsőn. Kellemes mosoly terebélyesedett az arcán, ahogy benyitott a szobába. Mindig, bármikor is érkeztek látogatóba Valeria nénikéjéhez, az volt az a hely, ami rezidenciájául szolgált a két fiúnak. Ha volt is szabad szoba se aludtak külön, egészen hozzá voltak már szokva, hogy náluk ezek a körülmények, és, ha elszeparálva is szállásolták el őket, idővel úgyis változtattak a felosztáson, és mindketten ugyanott kötöttek ki. Mit se törődve az „utcai ruhában nem fekszünk az ágyba!” előírással vetette magát a párnák és paplanok halmába, szemeit lehunyva szemüvege mögött „Csillag Patrik-pózban” nyúlt el a terebélyes franciaágyon. Hosszas perceket csak így töltött el, majd, mikor szemhéjaira egyre nehezebb súllyal telepedett volna az álom, felállt, hogy bőröndjéhez lépve a hétköznapi ruháját egy lezser póló és rövidnadrág sportöltözetre cserélje. Az ágy szélére ülve, ahogy Matteo mondta, a telefonja applikációi közé túrva kereste elő a pálya lefoglalására alkalmas felületet, és találomra választott a rendelkezésére álló opciók közül. Luciano türelmessége mindig vitatható volt, de azon pillanatokban különösen sokszor sandított az ajtó felé, várva, hogy Matteo mikor bukkan fel mögötte. Addigra, mikor végre megérkezett, többször rendezte át a vállfákra aggatott ingjeit, hogy mind egy irányba álljon, és az akasztók kampói is mind egyfelé nézzenek. A pólóit mind újrahajtogatta, épp már a színek szerinti csoportosításba kezdett volna bele, mikor nagy csattogással ette be a másikat a fene a szobába. - Hát… -szkeptikusan mérte végig tetőtől talpig. – Azért valamit vegyél magadra, ha egy mód van rá –osztotta az észt, mikor ellépett a szekrénytől, hogy a beljebb elhelyezkedő párjához Matteo is odaférhessen. - Pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! –szétvetve karjait fordult vissza felé. – Különben is, ha egyéni preferenciáid vannak, azt előre jelezd, mert honnan is tudnám, hogy mi zajlik éppen a te kótyagos fejedben? –vonta kérdőre, mikor letelepedett az ágyra. – Egyébiránt tényleg a B-t választottam –ismerte be végül, és hanyatt vetette magát a matracon. Elégedetten sóhajtott fel, mikor háta találkozott a puha takaróval. - Ha még mindig gondolkozol az „ágyban döglés” és „csendben halni meg” programlehetőségeken… tudd, hogy nekem egyáltalán nincs ellenvetésem –elnyújtózott az ágy túlsó végébe, hogy az egyik párna sarkát megragadva azt a feje alá rántsa. – De legalábbis várhatnánk még egy kicsit… tudod, kajakóma meg ilyenek. Na meg a végén még én lennék az, aki teleokádja a pályát. Bár te kétség kívül örülnél neki, mert fixen lenne húsz dolcsid.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
Jobb szemöldöke tótágast állt Matteo homloka közepén, ahogy Luciano gunyoros nevetgélését, és kifejtését hallva kérdőn felé pillantott. Ahhoz mérten, hogy a töménytelen mennyiségű alkoholnak még jócskán a befolyásoló hatalma alatt állt, egészen produktívnak, annál is inkább naprakésznek érezhette magát. Azon túl, hogy némileg nyúzottnak hatott, legalábbis ami a külcsínt illette, az agytekervényei egészen üzemképesen álltak a gondolkozásnak, mint olyannak a szolgálatára. Arckifejezése egészen játékos, már-már pimaszkodó volt, mintha csak a korábban történtek jegyében, a belé bújt kisördög még mindig ott garázdálkodott volna benne. És talán így is volt, ettől függetlenül nem bántani akarta a másikat, csupán kóstolgatta. Soha nem rótta fel neki, és nem is akarta amiatt szívni a vérét, amiért nem volt még egy épkézláb kapcsolata se az életben, noha bőven meg lett volna rá lehetősége, csak nem tudott élni vele. Valószínűleg Luciano nem volt tisztában vele, de olyan srác volt, aki után, ha nem is vette észre, de döglöttek a csajok… talán ott volt a probléma, hogy nem azok, akiket alapjáraton ő is észrevett volna. Luciano olyan értékeknek volt a birtokában, amivel bármelyik lányt megszerezhette volna magának, amelyiket csak szerette volna, és erre nem szimplán a külseje adott okot, amiért amúgy minden bizonnyal a legtöbb lány összetette volna mind a két kezét. Alapjáraton, pont ahogy Matteoról, úgy róla is elmondható volt, hogy ha valami, hát az idő jócskán kedvezett neki, és az ő malmára hajtotta a vizet. Ezen túl viszont, a belső értékei tették azzá, akivé. Szorgalmas volt, kitartó. Hatalmas tudás, és tehetség birtokosaként, talán nem hitt benne, de az egész világot elcipelhette volna a hátán. Hitt a saját tudásában, büszke volt arra, amit csinált, és elért az életben. A kitűzött célért mindig megdolgozott, és addig hajtotta magát, addig űzte a lehetőségeit, amíg bírta szusszal. Amíg tökéletesebb, és tökéletesebb nem lett. Ha nem is betegesen mániákus volt a munkájában, hobbijában, inkább annak szenvedélyesévé vált. Elhivatottá. Tudta, hogy ez az út az övé, semmi más. A zene. Az ének. Embersége példaértékű volt. Bizalmasan kezelte a lelkére kötött titkokat. Tisztelettel beszélt nem csak az idősekkel, de mindenki mással, még azután is, hogy barátivá nem szelídült közöttük a kapcsolat. Büszke olasz volt, s talán pont ezért is működtek olyan jól kölyökkori kebelbarátjával. Ugyan azokat a normákat, ugyan azokat az értékeket részesítették előnyben. Hasonló szokásaik voltak, ugyan azon hobbiknak hódoltak. Hasonló, ha nem ugyan olyan neveltetésben részesítették őket, hiszen szüleik felváltva vigyáztak a két suhancra, mikor éppen nem a Gemmán lakó nagyszülők voltak azok, akik egyengették útjukat. Sokakkal ellentétben viszont Matteo, soha, de soha nem vonta kérdőre, de nem is feszegette a témát, hogy miért nem kötötte még le magát egy kedves, pozitív világszemléletű lány mellett. Volt az úgy, - és ezzel ő is tisztában volt – hogy a munka, a hivatás, a szenvedély és a szerelem, nem fér meg egymás mellett. Ettől függetlenül ő se volt vak, ha a legjobb barátjának szerelmi élete, vagy éppen annak hiánya került középpontba. Számos alkalommal, akárhányszor csak együtt töltötték a Római, csapodár éjszakákat egy-egy szórakozóhelyen, vagy nívósabb kocsmában, látta azoknak a szerencsétlen lányoknak az arckifejezését, méla ámulatát, amivel barátja irányába fordultak. Kíváncsiak voltak rá, vonzódtak hozzá már az első pillanatban, s mintha csak egy-egy mágnes lett volna a bőrük alá ültetve, úgy kerültek egyre közelebb és közelebb egymáshoz. Ha pedig tényleg szóba is elegyedtek egymással, ha életre kelt a kémia, Matteo a háttérbe igyekezett húzódni, és ott találta meg a maga beszélgetőpartnereit a haverok, vagy egy-egy csinos lány társaságában. Ilyenkor látszólag nagyon belefeledkezett az ott felhozott témákba. Mindig aktívan kivette a részét a beszélgetésekből, noha, aki jól ismerte, tudta, – és láthatta is az apró jelekből – hogy csak és kizárólag Lucianoval volt elfoglalva és az ő furcsa, hódítási hóbortjaival. Aminek aztán soha nem lett eredménye azon túl, hogy egyik pillanatban még látta őt valamelyik csinos hölgynek sutyorogva bókokat, a következőben szem elől veszítette, majd derült égből fasírt, már csapódott is az oldalába egy újabb korsó sör, és széles vigyor társaságában. Tudta jól, hogy minek az oltárán áldozott a fiú. Tisztában volt azzal, hogy mik voltak az elvei, és a tervei a jövőre nézve. Ő pedig nem pedzegette a témát, noha olykor-olykor érdeklődött a lógva hagyott hölgyemények felől, akiknek csak igazán szerény hányada érezhette ama megtisztelő, előkelő kegyben részesítve magát, hogy csókot lophatott az angyalhangú tenor ajkairól. - Mivel gyakorlatilag az életed minden másodpercét megosztod velem, akkor is, ha nem találkozunk, szerintem nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mikor, mit csinálsz… bizonyos pillanatokat nem szeretnék részletezni, így a reggeli kávé-budi párosítást, khm… - vigyora, Lucianoéhoz hasonlóan terebélyesedni kezdett, mintha csak tükörképe lett volna a másiknak. Annak ellenére vette ki a részét, és élvezte a megállás nélküli adok-kapok vitát, hogy akárcsak egyszer is magára vett volna bármit is abból, ami sokkal inkább rombolta a renoméját, mint építette azt. - Tudod… ha meg vagy áldva egy jelentős mennyiségű, „olasz macsókénak” tartott délies sármmal, hozzá igazodó eleganciával, s voltaképp selymesen búgó baritonnal, nyert ügyed van. Aztán – mutatott a levegőbe, így fojtva barátjába a szót – ha még ilyen szemeid is vannak – pillogtatta meg sűrű szempilláit a másik felé – onnantól kezdve a határ a csillagos ég. Kihasználni ki lehet ezeket az adottságokat, visszaélni már nem szép velük. Szóval javaslom „édesem”, nőj fel hozzám, és te is rebegtesd azokat a szempillákat, hogy különösképpen feltűnővé váljanak a bogárszemeid. Hiszed vagy sem, de a nők odáig vannak a meleg, olvasztó szemekért – kivált, ha még megnyerő külső, jellem is társult hozzá. Nekik pedig nem is kellett tökéletesnek lenniük ahhoz, hogy felhívják magukra mások figyelmét. Csak azután fordult az anyja felé, hogy biztosította Lucianot azon adottságairól, melyekkel talán nem volt tisztában, hogy miféle harci fegyverként lettek volna hasznosíthatóak. - Mielőtt frászt kapsz, nem kell hinni ennek a tökkel ütöttnek jó? Tudod jól, hogy nem vagyok én olyan… ugye? – várta a másiktól is a megerősítést, bár Valeria arcát látva, koránt se volt biztos abban, hogy ezek után bármit is elhinne nekik. - A ma lerendezettek után drágáim, háromszor is meggondolom, hogy mit hiszek el nektek a jövőben, és mit nem. Arról már nem is beszélve kis szívem, hogy amilyen könnyen kikukáztál egy közel egy éves kapcsolatot, valahol kezdem azt hinni, hogy tényleg egy Don Juan vagy, aki virágról virágra száll – Matteo arca egészen elnyúlt, ám meglepettségében arra se volt érkezése, hogy értelmes szavak hagyják el a száját, csak nyikorgott, nyekegett, mint egy rozsdás zsanér. Az utóbbi időkben nem volt egészen biztos abban, hogy miként kell reagálnia az anyja tetteire, szavaira. Ezért is döntött bölcsen a hallgatás mellett, amolyan „okos enged, szamár szenved” elv ésszerűségére hagyatkozva. Ezért se reagált már Luciano szavaira. Jobbnak látta a békességet, és a saját fejének védelmét, mielőtt még Valeria felé hajított volna egy tányért, vagy üvegpoharat, esetleg bögrét… bármi is került volna a kezei közé. A szemüveges fiú viszont olybá tűnt, nem adta fel a vitatkozást olyan könnyen, mint Matteo, aki az esetek legjelentősebb részében, mindig jobb megoldásnak találta a visszakozást, mint a saját elvei, és gondolatai mellett való határozott kiállást. Tudta, hogy a vita nem vezet semmi jóra, főleg, ha ő űzi azt. Bezzeg, ha egyre csak halmozódtak a szidalmak az irányába, s egy bizonyos határt átléptek nála, nem volt rest kiengedni a hangját, és már-már agresszíven kiállni a maga igaza mellett. Ez volt az a pont, amit nem volt szabad megvárni. És vele együtt, ez bizonyult a jellemének, természetének legrosszabb oldalának is. Nem véletlen, hogy olyan nagyra tartotta Luciano örökös paffogását, és véleményének kinyilvánítását. Irigyelte, amiért képes volt veszekedni, hangot adni az elégedetlenségének, meglátásainak. Az ő esetében mindig tudni lehetett, hogy mire számítson az ember, ellenben vele, aki inkább elnézett, eltűrt bárkinek bármit, mígnem egy ponton robbant a bomba… - Még szép! Hiszen itt nagyon sokan elmondhatjuk, hogy a „mi időnkben tényleg más volt”, mint a mai suhancok idejében. És tök mindegy, hogy milyen jól, milyen helyesen igyekeztünk benneteket nevelni… - vágott vissza neki Valeria, mire Bernardo kis híján belefulladt a nem sokkal korábban magához vett kávéjába. Hangos köhögését megelőzően, ide-oda fröcskölt a fekete nedű kesernyéje, és nem kevés csapódva belőle Matteo kezére, jobb napokat látott felsőjére, vagy éppen az arcára. Fitymáló, fintorgó grimasszal emelte rá a pillantását, miközben legyezgető mozdulatokkal tüntette el magáról a dundi kávécseppeket. - Bocsánat, ne haragudj, Mate… - nyomott a kezébe egy nedves konyharuhát, amit ugyan elvett, de egy egyszerű legyintéssel jelezte: rá se ránts! - Hát – kezdte aztán – szerintem anyu, ez nagyon sok mindent elmondott most… - törölgette magáról hanyag mozdulattal a foltot hagyó kávét - szóval nem kell szépíteni – vigyorogva, már-már vicsorogva koccintotta hozzá könyökét Luluéhoz. Egyfajta kihívás volt ez keringőre, hogy nagybátyjuknak hála, innentől kezdve lesz mivel visszavágni a szépítgető asszonyfajzatoknak. Mégis volt benne egyfajta jelzés is „inkább hagyd!”. - Akkor ez most így is marad! Már csak azért is elébe megyek, és Victor lelkére beszélek, hogy szakadjon le magáról a gondolatról is, hogy majd nekiáll terjeszteni rólam a hírnevemnek keresztbetevő szennyeket – hörrentett, s egy határozott mozdulattal hajította a konyhapult irányába a nem csak nedves, de már kávéfoltos konyharuhát - Kezd idegesíteni, hogy annyi mindenről lemaradsz mostanában, hmm? Mi lesz veled az elkövetkezendő egy évben itt? – kekeckedett, oda-oda szúrva a másiknak csak, hogy az érezze a törődést – nem fogod látni, ahogy felöntök a garatra. Nem te leszel az, akinek a telefonja tele lesz a ferde pillanataimmal. Sőt, az se, akinek a társaságában eljárom a rítustáncainkat, egyik kezemben sörrel, másikban borral… huhu, de nehéz kombó szokott ez lenni – szúnyogként szívta a vérét, s ha mással nem, hát a szemöldökének vad ugráltatásával igyekezett utalni az utóbbi alkalomra, mikor atom részegen járt katyusára emlékeztető táncot Luciano a bor, és sör párosának erőteljes befolyásában. Ezt a csodás pillanatot se volt rest a többi srác megörökíteni, azóta is, egyfajta elrettentő példaként szolgál, valamint fenyegetési alapként. Hát igen… szokták mondani, tartsd közel a barátaidat, túl sokat tudnak rólad… - Jól van Luluka – „köszönjük” – folytathatta volna, ám helyette csak megpaskolta annak hosszúra nőtt hajjal ékített feje búbját. Ha bármiféle szitokszót a szájára vett, annak általában oka volt: felhergelték, túlontúl laza volt és „Luciano közeli”, vagy a társaság, mint olyan, lehetővé tette. Hogy ez esetben minek volt köszönhető? Az alkoholnak. Fejét rázta, miközben a másik srác nagy gondot fordított arra, míg Matteo, és az ő közös munkájának tökéletes gyümölcseként megszületett a lekváros kalács. - Nem-nem! Büszkén, férfiként fogom viselni, ha be is üt a krach, ebben biztos lehetsz! – biztosította a másikat, de már inkább csalóka vigyorral, mint, hogy azt üzente volna, biztos magában, annál inkább a gyomrában. Nem volt az. De könnyebb volt szájhuszárkodni, ugyebár. Még vetett egy utolsó pillantást Lulu kenyerére, hogy minden tökéletes rajta, vagy van-e olyan pont, ami némi édeskés lekvárt igényel még, utána pedig lenyalta a saját ujja hegyére kenődő kis kupacot. - Hé, az már régen volt! De most őszintén, ki az, aki szeret hányni? Néha nem is értem magunkat, hogy mi a francért vedelünk, meg isszuk magunkat nem csak másnapossá, de soknapossá is, mikor tudjuk jól, hogy rühelljük a következményeket? Emlékszel, amikor órákon át, máson se röhögtünk, mikor felébredtünk a két ágy közé esve, hogy mozog, és forog minden? Aztán persze mi, ha nem ez volt az, ami miatt menekültünk a róka elől? – jólesően ficánkolt, mikor a hátán érezte Lulu tenyerét, s ide-oda lóbálta maga előtt az újonnan eltulajdonított vajazó kést. Nem volt egy kifejezetten édesszájú valaki, de ha valamiből, hát Gaena mama lekvárjából sosem volt elég. A kalácsszeleten pedig lassan másfél ujjnyi édesség röcögött, mint egy kupac kocsonya. - Majd itt lesz – nézett rá a szokottnál is komorabban. Szeme egészen vékony réssé szűkült, mintha csak tájolni próbálta volna a másikat, ám a szemöldökének haragos ráncolása többet mondott ezer szónál. Azt pedig, hogy az állkapcsa is meg-megfeszült, csak a sűrű, szakállá dúsuló borostája rejtette el mások elől – tőlem ott puncsolsz, ahol akarsz. De azt azért remélem, hogy a valódi válaszokért hozzám jössz majd, mintsem máshoz – mondanivalója végére inkább flegmának, annál is inkább nemtörődömnek tűnt, mint idegesnek. Ha valakire haragudott, az az anyja volt, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hozta őt, s innentől kezdve már biztos lehetett abban, hogy ha elérkezettnek is tartja az időt, hogy a másik fiú elé álljon, akkor se úgy fog történni a dolog, ahogy szerette volna. Azokban a pillanatokban úgy érezte, ordítani tudott volna a dühtől, a feszültségtől, és magától a helyzettől is, amibe az anyja sodorta. Valeria talán nem érezte úgy a dolog súlyát, mint ő. Valahol hálás volt a többieknek, amiért tömegoszlatást követően kettesben hagyták őket. Ugyan nem kívánt továbbra se előrukkolni a legújabb vágyálmaival, ettől függetlenül eltűnt mindennemű nyomás, amit az anyja jelenléte okozott. - Agyabeteg, komolyan! – hüledezett, egyik kezében a fóliával kalimpált, másikban a rúd szalámival – úgy suhintgatták ide-oda azokat a késeket, fejszéket, mintha egy mamutfenyőt akartak volna kivágni! Csak az alkarjuk olyan vastag volt, mint a te combod! Teletetoválva mindegyik, szőrösek, és fejenként két méter húsz’ magasok voltak. És voltak ott vagy öten. Meg se mertem mukkani, nem, hogy mozdulni! Úgy ültem ott, mint aki összecsinálta magát, és akkor még rám szóltak, hogy be ne csináljak már, hát mitől félek? Ezek után, remegő térdekkel, a kapaszkodástól elfehéredő ujjakkal próbáld nekik azt mondani, hogy „tőled, baszdmeg!” Komolyan, ezek barbárok! – hadart, prüszkölt, kapkodta a levegőt nagy gesztikulálások és mesélések közepette. Mire elért a végéig, mintha a Maratont futotta volna le. - Hülye vagy! Inkább kínlódok vele én magam, vagy hagyom, hogy Mauro tökéletesítse rajta a tudását, mint, hogy búcsút mondjak neki. Azért… - túrt mélyen a kuszán, játékosan göndörödő fürtjei közé – nem olyan rossz ez, csak tudni kell bánni vele. Az pedig, hogy néha két órát is igénybe vesz, hogy álljon valahogy, legyen az én bajom. Nem neked, hanem nekem kell miatta korábban ébrednem. Inkább örülj neki, hogy neked nincs ilyen problémád. Bár – akadt meg világos tekintete Luciano hajzatán – ami azt illeti, ha sokáig hagyod még növeszteni, meglesz a böjtje, és pár hónapon belül azt se fogod tudni, hogy hova tedd… de sebaj – legyintett nemtörődöm módon – majd pálmafát csinálunk belőle a fejed búbján, mit szólsz? – és szinte látta is maga előtt a jelenetet, ahogy egy helyes kis copf ide-oda billeg Lulu feje búbján, ahogy ütemes léptekben szedi a lábát, szigorúan előtte, vagy mögötte. Na nem ám, hogy mutatkozna vele ilyen fizimiskával. - Tudod, a nők inkább a főzőképességeik miatt szeretik a férfiakat, mintsem azért, hogy miként tudnak bepakolni a hűtőbe, vagy a mosogatógépbe. Bár, tagadhatatlan, hogy minden bizonnyal kapóra jön, ha van valaki, aki megcsinálja helyettük a piszkos munkát. De, azért majd rákérdezek Oliviánál, hogy ő miként vélekedik erről, mert ha ő is olyan, mint anyu, akkor egészen biztos, hogy a konyha területén az én nevem „Takarodj!” lesz. Tudod, hogy mennyire utálja, mikor ott sertepertélünk körülötte. És tök mindegy, hogy éppen a főzéssel, vagy az utána való takarítással van elfoglalva – az anyja olykor borzalmasan nehezen elviselhető nő volt, függetlenül attól, hogy maga volt a földi tünemény. Viszont igazán temperamentumos nő volt, akivel nem volt könnyű megtalálni a közös hangot, főleg ha bal lábbal kelt fel. - Megszoksz, vagy megszöksz. Te döntésed – s ha már fegyverhordóvá léptették elő, már indult is az emelet felé, hogy az egyik teher hordozóját felcibálja az emeletre, ahol aztán szó nélkül, ebek huszadjára hagyta az ágy mellett, mondván, neki aztán semmi köze nincs hozzá a továbbiakban. Volt jobb dolga is, többek között lecsapni magáról az elmúlt nap porát, az alkohol még mindig érezhető, kellemetlen kipárolgását. Tagadhatatlan, hogy jóval több időt igényelt, mint egy átlagos napján, de talán ennek volt köszönhető az is, hogy tetőtől-talpig illatosan csattogott vissza a szobába, ahol a serénykedő Luciano már kritizálni is vélte harci készültségét. - Miért? Nem tetszik? Na, hess! – legyezte meg maga előtt a levegőt, jelezve, hogy szándékában áll a szekrényéhez férni. Alsó gatya fel, rövidnadrág-póló elő. - Ohh, ismerlek! De most őszintén, ki az a hülye, aki a „B” pályát választja, ha egyszer ott az „A” lehetőség is? Ja, igen… te – terítette rá a sarokba helyezett szék támlájára a vizes törülközőjét – ez csak, és kizárólag tőled függ, és attól, hogy mikorra foglaltál? – kapaszkodott bele a telefonjába, hogy az applikáció mélységeibe vetve magát, nézzen rá az időpontra, és egyéb adatra. - De hidd el, inkább mondom, hogy henteregj még egy kicsit, mint, hogy annyira ragaszkodnék ahhoz a húsz dolcsihoz – a korábbi, felfuvalkodott pulyka Matteo már réges-régen messze járt. A hangjában rejlő zaklatottságot átváltotta a nyugodt, békés, kellemes orgánuma. Nyoma se volt a másnapos hisztinek, mintha a zuhany tényleg messze űzte volna minden korábbi problémáját, sérelmét, amit az anyja, Luciano piszkálódása, vagy a másnapossága idézett elő. Arca békés volt, talán kicsit nyúzott, szemei bár fáradtak, mégis lelkesen, jókedvűen csillogtak, hiszen hosszú-hosszú napok elteltével végre, valahára ott volt Lulu is mellette. Elképzelni se tudta még azokban a pillanatokban se, hogy mi lesz vele, mi lesz velük az elkövetkezendő egy évben – húzódj arrébb – paskolta meg kézfejével a combját, hiszen feltett szándéka volt leülni mellé, na nem, mintha nem egy fél ágy állt volna a rendelkezésére a másik oldalon. Ujjai gyorsan, pattogósan túrták az applikáció bizonyos felületeit. - Akkor van bő háromnegyed órád pihenni még. Átfoglaltam – és, a telefon már repült is a másik párna irányába, ahol tompa, halk puffanással találta meg helyét. - És? Hogy tervezed az elkövetkezendő egy évet? – kereste meg Luciano tekintetét. Fogaival az alsó ajkának szélét rágcsálta, ami idegességében és bizonytalanságában mindig jellemző volt rá. Hallani akarta a másik válaszait, de valahol mégse. Félt. Eljött az a pont, hogy már nem látta tovább maguk előtt az utat – tudom, eddig nem igazán beszéltünk erről, vagy próbáltam hárítani, mondván, úgyis messze van az még… bár tény, hogy nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön… de mi lesz így? Mármint… - vonogatta a vállát, bal combjára húzott jobb lábszárát megállás nélkül babrálta az ujjaival – egy év, az baromi sok idő – nem volt benne biztos, hogy magát féltette, magát sajnálta, amiért mellőznie kell majd legjobb barátjának személyét és társaságát, vagy pont, hogy Lucianot, amiért távol kerül a családjától? Nem látta, hogy hova tart ez az egész. Nem látta, mi lesz még itt. Csak a bizonytalanság, csak és kizárólag a tanácstalanság volt előtte. Ennek tudatában pedig egyre otrombább teherként nehezedett rá, hogy ott volt a saját maga agymenése is, amiből ki tudja, hogy milyen szájízzel, gondolatokkal távoznának? Leszegte a fejét. Gondterhelten sóhajtott, válla és mellkasa vele együtt süllyedt, majd emelkedett. - De Lulu – nyögte – azt azért szeretném, hogy tudd, nagyon büszke vagyok rád, hogy eddig, és ilyen nívós helyre eljutottál. Ez nagyon nagy szó. Azt akarom, hogy kiélvezd, és élj a lehetőségeiddel! Tudom, nem mondtam eleget… nem dicsértelek annyit, mint kellett volna, nem voltam megfelelő támasz, vagy éppen hajcsárod, hogy csináld még, még, még! Na nem, mintha én kellettem volna ehhez… Talán nem voltam jó barát… elég jó barát – darálta zavartan, kétségbeesetten, mintha azokban a percekben akarta volna letudni mind azt az elmaradt, addig véka alá rejtett érzést, amit amúgy mindig, és mindenkor érzett – Figyelj?... – nagyot nyelt. Szégyellte magát, amiért akárcsak eszébe jutott, de képtelen volt elhallgatni előle azt, amitől a legjobban félt – ugye ez az év… nem fog változtatni semmin, igaz? Ha valami történik, ha… valami nem úgy alakul, ahogy számítottuk, ugye nem fogsz csalódni bennem? Ha esetleg nem leszel ott, hogy egyengesd az utam, hogy terelgess rajta… - hangja leheletnyit megremegett, és egyre bizonyosabbá vált: még nem érkezett el a pillanat, hogy bármit is felvezessen…
Az, ahogy Matteo a neki szánt kérdése nyomán felé pillantott, többet mondott annál, mintha akárcsak kérdőre vonta volna, hogy tulajdonképpen miről is beszél. Már csupán azzal, hogy szemöldökei homloka közepén rajzolódtak ki elárulta, hogy ő talán még kevésbé ad igazat Luciano szavainak, mint saját maga. Nem arról volt szó, hogy ne vágyta volna a boldogságot egy hozzá illő lány oldalán, és, hogy ne tudta volna magát beleképzelni egy örömöt hordozó kapcsolatba. Apja, Flavio és anyja, Loretta házassága példaértékű volt számára, olyan tiszta, a maga nemében egyszerű, mégis szép, amit látva tudta, hogy, ha elérkezettnek látja az időt, ő se kíván annál alább adni. Viszont a megfelelő alkalom legalább annyira váratta magát, mint a megfelelő lány, aki mellett megingott volna a saját maga számára kiállított fontossági sorrend, és a kitűzött cél elérésében született szabályai. Talán a tanárai arra nevelték, hogy a színpadon a közönség számára hiteles hősszerelmest játsszon, aki nem csak hangjával, de mimikáival, testbeszédével is megnyeri magának nem csak a színdarabban mellé rendelt hölgy szívét, de a nézőtéren ülő összes asszony felé mutatott imádatát is. Mindez a színházban, az egyetem által színre vitt előadásokban sokkalta könnyebbnek tetszett, mint a való életben, ahol, még ha nem is állt hadilábon a flörtölés, a másik érdeklődését való megragadás intézményével, nem vágyott annyira annak osztatlan figyelmére, mint amennyire az általa formált karakterek epekedtek a főhősnő kegyei után. Ő volt „A szingli barát”. És ő ezt nem bánta annyira, mint amennyire mások gondolták volna, hogy azt mellre szívja. Többen kívánták megváltani csődnek tűnő szerelmi életét, amit Luciano legkevésbé se gondolt annyira veszettnek, mint barátai, családtagjai, akik, ha arra került a sor, és kifogytak a beszédtémából, illetőleg a régmúlt emlékek minden alkalommal elhangzó felemlegetésével is végeztek, rendre a fiatalabb generációk hódításai felől érdeklődtek. Intimnek, minden ember saját értékrendje-szerintinek gondolta ezt, így, ha tehette, hárított, hol nyersen, hol körülményesen fogalmazva. Egyedül talán Matteo volt képes teljes mértékben megérteni –de legalábbis próbálkozott vele-, hogy miért áldozza be ezt a fajta boldogságforrást a munkájában, karrierjében való sikeresség érdekében, és, mint olyan, aki támogatta a döntéseiben, nem is kívánta megváltoztatni a felfogását. Viszont az, hogy ő nem részesült, vagy nem részesítette magát ebben a kegyben, nem tartotta vissza attól, hogy mások örömének ne örüljön ő is, vagy éppen ne adjon hangot erős véleményének, mikor azt látta, hogy barátai túl sokat áldoznának egy szerelemért. Mint kívülálló, jó rálátása volt bizonyos helyzetekre, ezért, még ha nem is egyéni tapasztalatokból merítve, de megfelelő ítélőképesség birtokában tudta őket egyengetni ennek az útján –különösen a szerelmes kiscsikó jellemrajzzal bíró Matteot, aki sokkal inkább sodródott az árral, és hagyta magát befolyásolni mindenki által, mint, hogy önállóságot gyakorolt volna. Holott Luciano is tudta, hogy a fiú legkevésbé se annyira fatökű, mint azt mutatta: különösen jó gondolatai, véleményei voltak, és, hogy azok létjogosultságot nyerjenek, jobbára ő, mint legjobb barát volt a közbeavatkozó, és vállalta a rezonőr, a szócső szerepet. Így egészítették ki ők ketten egymást. Luciano hangot adott Matteo véleményének, míg Matteo, ha látta, hogy egy rossz elszólással milyen útra navigálja magukat, és arra az idősebbek hogy kontráznának rá, inkább bölcsen hallgatott, és témát terelt. - Na! –hevesen mutatta fel felé a tenyereit, hogy megállásra szólítsa. – Na… azért ez ilyen formán nem igaz –hárított rögvest, már-már szégyenlősen a család színe előtt. – De várd ki a végét, ha nem lennék ilyen közlékeny, akkor meg az lenne a bajod, és sorra gyártanád az összeesküvés-elméleteket a fejedben, hogy „már biztos nem szeret!”. Mint a körülményes, kishitű nőcskék, akik birtokolni vágyják életük szerelmének minden pillanatát, aztán idővel elkezdi zavarni őket, és, ha a másik fél leáll a szokásával, akkor még ők szívják mellre –piszmogott. Mert igen, meglehet, hogy hosszú távú, tényleg szerelemből való kapcsolata még nem volt, de néminemű tapasztalat ragadt rá az évek, és a más mellett elfecsérelt hónapok alatt. Matteo minden egyes öntömjénező szavával egyre magasabbra kúsztak dús szemöldökei, mígnem egészen kimagaslottak szemüvegének barnás, vastag kerete mögül. - Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez most milyen célt szolgált: hogy útmutatást adj nekem a csajozásban, vagy, hogy elregéld, hogy te milyen fasza csávó vagy, ahogy külsőleg, úgy belsőleg egyaránt –résnyire szűkített szemei mögül pillogott Matteora, arcát, mimikáit fixírozta. – Az meg az anyák feladata, hogy ennyire felértékeljék a gyerekeiket. Ha te ilyen véleménnyel vagy magadról, barátom, már meg se merném kérdezni drága keresztanyámat, hogy ő miként vélekedik rólad, mert a végén még a csillagokat is lehozná neked –szkeptikusan tekintgetett Valeria felé, és, mikor válaszolt Matteo félszegen feltett kérdésére, jót derülve, nevetve lépett a nő mellé, hogy átkarolja, szabad kezével pedig felé eső vállát simította. - Látod, még jó anyád is tudja, hogy mi a dörgés, csak te próbálsz szükségtelenül szépíteni, Don Juan! –kakaskodott továbbra is magabiztos vigyorral, ami csak akkor lohadt le az arcáról, mikor a Matteoval való szembeszegülést követően annak anyjával támadt nézeteltérése. Rögvest csapatot váltott, és visszaoldalgott barátja mellé, mert tudta, hogy ebben a témában ott fogja a véleményegyezőséget találni, nem az anyja korú nő oldalán. - Tehát azt akarod mondani, hogy neveletlenek lettünk? Végtére is akkor ez a ti hibátok, nem a miénk –tanakodva dörgölte meg az állát, és, mikor Bernardo a kávét vízköpőként spriccelte szerte a konyhában, az arcán átfutó enyhe grimaszt követően, rá szegezte az ujját, szemét viszont Valerian tartotta. – Látod? Ő tudja az igazságot –viszont, mikor Matteo könyökét érezte a sajátjához koccanni, visszavonulót fújt. A generációjukról elmondható volt, hogy különösen szerettek vitába szállni a náluknál idősebbekkel, a saját véleményüket pedig szembeállították a szüleik nézőpontjával, mindaddig, míg ki nem húzták a gyufát. Luciano ebben különösen az élen járt, aki, tudván, hogy Matteo nem különösebben veszi ki ezekből az összetűzésekből a részét, kettő helyett próbálta a maguk érdekeit védeni. Így volt ez annak idején is, még kamasz korukban, és olybá tűnik, hogy felnőtt fejjel se más a helyzet, nem cserélődtek vagy változtak meg a szerepkörök. Megvonaglott az arca, mikor barátja felhívta a figyelmét a jövőre, az elkövetkezendő egy évben a haveri összeülésekről való elmaradására. Elpillantva mellette az ablakon sandított ki, a mélyről jövő levegő feszülten süvített az orrából, de végül, mikor azt a bizonyos rítustáncot említette, csak futotta egy szegényes mosolyra. - Ha jövő májusban leteszem a diplomám, behozzuk a lemaradást. Dupla annyit, és dupla olyan intenzíven fogunk szórakozni, mint előtte, úgyhogy egy éved lesz, hogy felkészítsd rá a májadat –biztosította efelől. – Én meg addig tökélyre fejlesztem a katyusa-járási képességemet. Hogy a ház lakói mennyire fognak annak örülni, hogy a földszinten a mennyezetről pattogni fog a vakolat, azt nem tudom… -szemével Bernardo tekintete után kutatott, de olybá tűnt, hogy ő már rég belefeledkezett az újság egy cikkéjébe, Viola néni meg valahol a ház másik szegletében tevékenykedett. Végezetül csak rántott egyet a vállán. - Ó, biztos is vagyok benne! –mondta, és a szarkasztikusság és szkeptikusság csak úgy fröcsögött a hangjából. Matteo ugyan szavahihetőségéről és őszinteségéről volt híres, de, mikor füllentett, azon bárki, még az is rajta tudta kapni, aki legkevésbé se ismerte. - Nem a másnap miatt iszunk, hanem az aznapért! –magyarázta már el maga se tudta, hanyadjára, közben pedig olaszosan összecsippentett ujjaival gesztikulált. – Minden szórakoztatóbb spiccesen –vonta meg a vállát, és olyan semmitmondón közölte, mintha egy örök érvényű, már mindenki által sokat hallatott igazságot osztott volna meg vele. - Emlékszel az első ivásunkra? –kézfejét szórakozottan csapta hozzá Matteo felkarjához, majd vigyorogva a támlának vetette a hátát. – Voltunk vagy tizenöt évesek… Az volt az első, amikor sikerült ellógnunk az ének tanszaki utáni kocsmázásra, ahova az idősebbek hívtak minket. Előtte csak a misebort tudtuk megdézsmálni, vagy a nagy családi összeröffenések végén az asztal letakarítása közben hajtottunk fel pár kortyot a gemmai borból. Na de akkor nagyon eldöntöttük, hogy nagyfiúk leszünk, és úgy iszunk, mint a gödény! –felnevetett, ujjaival a végeredmény tudatában zavartan dörzsölte a tarkóját. – Mennyit is ittunk? Fejenként egy szűretlen búzasör, és, mivel csak azt tudtuk, hogy a whisky egy nagyon közkedvelt pia, mást nem is ismertünk, ezért vetettünk valamelyik végzőssel egyenként három centet… Persze, ő tudta, hogy baj lesz, de mi nagyon bizonygattuk, hogy „csináltunk mi már ilyet!” –szégyenkezve ejtette arcát a tenyerébe. – Aztán úgy támogattuk magunkat hazáig, megbotolva minden úthibában meg padkában, a szobáig meg én már nem is tudom, hogy hányszor gáncsoltuk ki egymást, és léptünk a másik sarkára, de nem egyszer, az biztos! Az utolsó emlékem csak az, hogy próbáltuk megfejteni, hogy miért forog a szoba, aztán meg, mintha kiütöttek volna minket, húztuk a lóbőrt –a másnap pedig legalább olyan csapnivalóra sikerült. Hiszen kelniük kellett az iskola miatt, de, mivel nem bírtak magukhoz térni, és abban is nehézségeik támadtak, hogy belőjék, melyiküknél éjszakáztak, le is késték az első órát. Az emlékek felhozásából eredő jókedv azonban Matteo szigorú pillantásával rögtön elszállni látszott belőle. Megregulázta arcizmait, ajkait komoran préselte össze, sötétbarna szemei a fiú világos íriszeit pásztázták. - Én meg azt, hogy nem nekem kell utánad koslatnom, ha válaszokat akarok, hanem te nyögöd ki, hogy mi bajod van anélkül, hogy körbe kéne udvarolnom –véleményét tekintve soha nem finomkodott. Ha egyszer megfogalmazódott egy gondolat a fejében, nem filozofált azon, hogy azt miképpen lehetne lágyítani, egyszerűen csak kimondta, felvállalna nyersségét. Tiszteletteljes volt, de ha bármi is sértette az elveit, senkivel szemben nem fogta vissza magát. Heves volt, talán túlzottan is, de kiabálásra, hangja erejének valós kieresztésére csak különös esetekben ragadtatta magát, így Matteoval szemben is halál nyugodt hangszínt ütött meg. Bántotta, hogy titkai vannak előtte –nem is annyira elfedett titkai. Huszonöt év alatt kevésszer fordult elő, hogy bármit is elrejteni kívántak volna a másik elől, ha pedig elő is fordult, de valamilyen formán kitudódott, hamar rendezni kívánták a dolgot. Úgy tűnt, Matteo ezúttal túlzottan köti az ebet a karóhoz. Esély se volt rá, hogy elharapódzni látszanak az indulatok, ugyanis egyhamar vált derűssé köztük a légkör, amit, még ha Victor nem is volt jelen, de neki és a különös hóbortjainak köszönhettek. Jókat derült, és harsányan röhögött a fiú ismertetését hallva, egymáson keresztezett kezei fel-le emelkedtek a nevetéstől le-föl süppedő mellkasán. - Én már csak egyet nem értek… Miért bíztál meg Victorban? Először is, referenciának ott van az ő hajszerkezete, ami valljuk be, egyebekkel egybevetve se a legjobb példa, és amit látva menten elkéred a fodrászának számát. Másodszor pedig, ismered, mint a rosszpénzt. El tudod képzelni, hogy egy élemedett korú, de precíz kézzel dolgozó, éles szemű öregúrhoz jár, hogy megmetssze a rőzsét? Mert én se! –nevetett fel. – Tehát, lényegében azt kaptad, ami Victortól várható volt –tárta szét megalkuvón a karjait. Victor, a fékezhetetlen hévvel bíró spanyol különösen üde színfoltja volt a társaságuknak, akitől az általános normák, és a szabályok meglehetősen távol álltak. Nem volt szégyen a barátjának lenni, sőt, vágyták a társaságát, az egyéni szemléleteit és életfelfogását, de azért rendre akadtak dolgot, amiken először megütköztek, majd idővel hozzászoktak. Az, hogy a ruszki fanyűvőkhöz jár fodrászat címszó alatt, még nem is volt kitűnő a többi, lehetetlen hadjáratából. - De most még jó –mindkét kezével egyidejűleg fésülte át a dús, sötét, vastag szálú tincseket. – Aztán majd engem is kelthetsz két órával korábban, hogy már ketten tollászkodjunk a tükör előtt összeakadó szemekkel, holt fáradtan, nagyokat ásítozva. Bevonhatsz a gyakorlatba, és a fortélyokba, Hercegnő –pimaszkodott, és ravasz vigyora szemébe is hasonló csillogást csempészett. Szerette felborzolni a kedélyét, az pedig, hogy elmondása szerint a Királynő nem készülődik annyit egy nagyszabású rendezvényhez, mint Matteo ahhoz, hogy csak a boltig leugorjon, különösen közkedvelt témának számított. - Challenge accepted! –a kihívástól fellelkesülten, magabiztosan és törtetően erősödő vonásokkal reagált Matteo felvetésére. – De csak, ha jár hozzá rózsaszín masni –és, mint olyan személy, aki nem különösebben ismerte a határokat, képes lett volna akár efféle fizikummal végiggrasszálni a Times Square-en, csúcsidőben. - Tudom, de ez valahogy soha nem tartott vissza minket, hogy körülötte körözzünk, mint a dögkeselyűk, és megdézsmáljuk az éppen készülő kaját –a fogadkozást pedig, hogy „ha még egyszer idenyúlsz, levágom az ujjaidat!”, soha nem vették kellő komolysággal, és csodával határos módon még mindkettőnek megvan mind a tíz. – És halljam!... –már-már lábujjhegyen ácsingózva próbálta kiszűrni, hogy vajon a felső polcon van-e még hely, hogy oda pakolja a megannyi dobozt, amikben a sajtok, felvágottak illegették magukat. – Mikor mutatsz be neki? –felkarjával megbillentette a hűtőajtót, ami halkan puffant mögötte, kezeit karba téve figyelte Matteot még akkor is, amikor az útjára indult a lépcső felé. Különös érdeklődést mutatott a lány személye felől, de nem lelkesedett iránta, és a fiú életében való létezése iránt. Szkeptikus volt, de továbbra is meghagyta a lehetőséget, hogy majd bizonyítani tudjon. - New Yorkba költöztem… szerinted mit választott? –pimaszkodott, és hangján kiült a mosolya keltette szórakozottság. Sebtében elvégeződött az egyéb, még eltakarításra váró poharak és tányérok között, csak aztán szegődött fel a szobába, hogy mindent rendben talált. - Hát… őszintén, vagy hazudjak? –mikor a közel fél órás várakoztatás után Matteo újból feltűnt a szeren, nem bírta megfékezni az arcára kiülő fintort, amit pőresége okozott. Letelepedett az ágyra, és a minden porcikájában kellemes megnyugvással szétfutó pihentség a lehető legjobb érzéssel töltötte el, így, hogy fokozza az élvezetet, elnyújtózott a matracon. - És honnan tudod, hogy az A pálya nem volt éppen foglalt, hm? –szólt vissza magát védve, ha barátja már annyira kifogásolni akarta a választását. – Majd legközelebb te foglalsz! És, csak, hogy tudd, mivel megsértettél, te fogsz a nappal szemben állni –motyorászta dacosan a bajusza alatt. Olyan nem akadt, hogy teniszezésük alkalmával esetlegesen oldalról sütött volna rájuk a nap sugara, kivétel nélkül mindig kő-papír-ollóval döntötték el, hogy ki lesz az a szerencsétlen, aki megküzd a vakító fénnyel. - Mit tudom én? Ott a telefon, nézd meg –kezével körbelendített az egész szobát leíró íven, hiszen fogalma se volt, hogy hova górta le a készüléket. – De gondolom a következő egész órától számítva. Az olyan logikusnak tűnik –nem volt ugyan teljesen meggyőződve felőle, így rántott is egyet a vállán, még annak ellenére is, hogy ez fekve legkevésbé se volt jól kivehető. - Na mi van, kimosta belőled a víz az elviselhetetlenséget? Már azt hittem, hogy azzal fogsz visszavágni, hogy „nem kellett volna annyit enned!” –hangját mélyítve kívánta megütni azt a mélységet, amivel Matteo hangszíne bírt. Tény, hogy Luciano sokkal inkább habzsolt, mint evett, de voltak dolgok, amik kiskoráról maradtak rajta, és amit képtelen volt levetkőzni. A mértékletesség gyakorlása nem volt az erőssége. Mindenből a lehető legtöbbet akarta, így nem csak az étkezések, de az élet minden területén is. Ennek másodlagos színtere maga az iskola, a gyakorlás volt, amiből úgy gondolta, hogy soha nem lehet elég, hogy az, amit csinál, soha nem lehet elég jó, ezért nem húzott felső, csak alsó határt. A napi minimum három órának meg kellett lennie ahhoz, hogy éjszaka békében hajtsa álomra a fejét, de sokkal inkább hajlott az öt-hat órára. Nem feltétlen énekelte végig azt az intervallumot, volt, hogy csak a beszédet, a szöveget gyakorolta, másszor a helyes hangképzést, ha nem a levegővételt, és a megfelelő támasztást. Komplex műfaj művelőjeként annak minden válfajában szerette volna a legtökéletesebbet nyújtani, és nem akarta, hogy egyik a másik rovására menjen, éppen ezért folyamatosan képezte magát. Egyesek szerint az éneklés csak a helyes intonáción múlik. Tény és való, hogy a közönség azt fogja hallani, és legkevésbé se fogja érdekelni őket, hogy jó helyre veszi-e a levegőt, vagy nem. De ez csak a jéghegy csúcsa, amit egy laikus, vagy kevésbé művelt hobbizenész soha nem fog megérteni. Odébb vergődte magát háta alatt gyűrve a paplant, mikor Matteo jelzést tett arra, hogy ő mindenképp azon a helyen kíván leülni, ahol ő fekszik. - Aranyba foglalom a neved –sóhajtva pihegte a szavakat, ajkain kerekedő mosollyal, amolyan jóllakott napközis fizimiskával lehunyta a szemeit, és csak hagyta, hogy a teste belelazuljon az ágyon való terpeszkedésbe. - Mármint… -fojtott hangon emelkedett feljebb, hogy könyökével támassza magát. – Mit értesz az alatt, hogy hogy tervezem? –kérdezett vissza szemöldökét ráncolva. – A környezeten és a tanárokon kívül nem sok minden fog változni. Ugyanúgy hajtok tovább, és csinálom, amit csinálnom kell. Törekedni fogok a legproduktívabb fejlődésre, igyekezni fogok kihasználni minden előnyét a programnak, a legrangosabbak szemében jó színben tüntetni fel magamat, és nem szégyent hozni az otthoni tanáraim és pártfogóim nevére –nehezen tudott volna ennél hangzatosabb választ adni anélkül, hogy tudta volna, milyen konkrétumokra kíváncsi Matteo. – A felvételi után úgyis visszajössz még, és augusztus végén mentek haza. Legalábbis ezt mondtad. Onnantól számítva a május nem is egész egy év, csak kilenc hónap. Úgyis a hónap elején akarok majd visszamenni, mert le kell rendeznem a diplomahangverseny körüli teendőket. Teremfoglalás, összegyakorlás a korrepetitorral, és nyilván Ingegneri is hallani akarja majd, és a saját véleményével kiegészíteni a repertoáromat. Tehát nem leszek olyan sokáig távol, és karácsonyra úgyis hazamegyek egy-két hétre –pont annyira kívánta magát, mint a másik fiút nyugtatni. Számtalan alkalommal töltötték a családjuktól távol az időt a különböző nyaralásaik végett, de amíg ők, és a baráti társaságuk egy helyen voltak, addig egy pillanatig nem vágytak haza. Luciano ezen körülmények közepette azonban már számtalan alkalommal megelőlegezte magának azokat a néma perceket, amikor máson se fog rágódni, csak, hogy „vajon mi lehet most odahaza?”. Matteo meggyötörtségét látva ült fel, ökleit a matracnak feszítve verekedte magát előre, hogy térdhajlata a megfelelő szögben essen az ágy szélére, közben pedig közelebb is csúszott hozzá. Görnyedt háttal ült mellette, ujjait egymásba fűzve ejtette alkarjait a térdére. - De hülye vagy… -halk nevetés szakadt fel a torkából, kezét átvetve a válla felett, tenyerét fejére simítva húzta egészen közel magához, hogy szeretetteljesen, testvériesen nyomjon puszit a halántékára, haja tövébe. Utána csak megtámaszkodott a másik hátán, úgy nézte az arcát. Ha bizonytalanság fogta el, mindig esetlennek, már-már törékenynek és sebezhetőnek gondolta a fiút. Egészen kiskoruktól kezdve rajtuk maradt hagyományként kívánta ilyenkor a végsőkig a biztonságosság, az összetartozásuk jelét adni. – Hogy ne lettél volna elég jó barátom?... nélküled nem tudtam volna ezt végigcsinálni, és, ha te nem avatkoztál volna közbe több ponton is, nem jutottam volna el idáig, csak a végtelenségig hajtottam volna magam, aminek a fáradtságon és a lestrapáltságon túl nem lett volna más hozománya. Ha nem lettél volna mellettem, hogy olykor megragadd a grabancomat, és hazacitálj, hogy pihenjek, ha nem hoztál volna nekem kaját, kávét, és, ha nem rángattál volna ki több óra gyakorlás után az egyik poshadt levegőjű, kicsi, szűkös gyakorlóból, csak, hogy lássak kicsit világot, és szívjak egy kis friss levegőt, most nem lennék sehol. Rajtad kívül nem volt, aki tartotta volna bennem a lelket, ha elbizonytalanodtam, ha úgy gondoltam, hogy semmi nem elég jó, és homlokegyenest szaladok a csőd felé. Tudom, hogy nehéz velem, és, hogy gyakran túlzottan elvakult voltam, csak a célt, és nem a produktumot láttam, de te még ekkor is elviseltél, és velem, vagy ha nem is velem, de értem próbáltál meg megoldást találni. Te voltál és vagy a józanabbik felem –a szentimentalizmus, mint olyan, nem különösebben tartozott a beszédközpontjukba, de, hogy ne mondták volna ki őszintén, hogy mit gondolnak, az nem fordult elő. Luciano mindenekelőtt szerette volna eloszlatni Matteo kételyeit, és biztosítani afelől, hogy észrevette, értékelte, és egy életre megjegyezte azokat a kis apróságokat, amiket érte tett. - Nem tudnál olyat tenni, amitől csalódnék benned –hangja őszintén, erősen szólt. – Az egy év meg… mi az? Semmi –bátorítón mosolygott. – Közel huszonöt év van a hátunk mögött. Ha az egy évet soknak tartod, csak gondolj arra, hogy milyen elenyésző az a közel negyed évszázadhoz mérten. És különben is… túl sokat tudunk a másikról, hogy eleresszük egymást –szórakozottan vigyorgott és bökte oldalba, mikor elemelte a hátáról a kezét, és előredőlve a lábán támaszkodott meg. Térdével megbillentette Matteo-ét, és a tekintetét kereste. - Nem lesz baj, ígérem –felé tartotta a kezét, és, ha belecsapott a tenyerébe, tovább szorongatta a kacsóját. – Most egyszerűen így jött ki a lépés. De gondolj erre úgy, mint egy társasjátékra. Ez is csak egy állomás, ahol el kell végeznünk a feladatunkat, és majd a következő dobásnál újból egy mezőbe érünk.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
- Ebben egészen biztos lehetsz! Szóval eszedbe ne jusson lerázni és lógva hagyni, máskülönben kegyetlenül el leszel picsázva! – ez utóbbit, a ház többi tagjára való tekintettel egészen halkan, már-már némán artikulálva tette hozzá, jóllakott napközis vigyorral kerekedő pofazacskókkal. Az apró, egészen hörcsögökére emlékeztető, de annál inkább szabályos fogsora fehéren villant, aminek köszönhetően igazi kisördög ábrázattal díszelgett Luciano oldalán. Ha nem lett volna jelen a másik, minden bizonnyal elő se mászott volna, így viszont Matteo elő-előtörő, megmásíthatatlan, pajkos jókedve voltaképp az ő jelenlétének volt köszönhető. „Visszatért belé az élet" – gondolhatták a többiek. Mégis sejthető volt, hogy jelentős befolyással bírt irányába az alkohol mámora is. Amúgy nem látszott rajta, hogy zárlatos lett volna az agya, vagy alapjában véve az életben maradásért is meg kellett küzdenie, mint mind ahányszor többet ivott a kelleténél. Azt is lehetett mondani, hogy meglepően jó állapotban volt az éjszaka történtekhez mérten, noha még mindig nem volt tisztában azzal, mit is nevezhetett „történtek” alatt. Se egy üzenet, se egy kép nem várta őt a telefonján. Nem volt nyoma annak, hogy mit csinált az éjszaka, így akár egy harmadik típusú találkozásnak is nevezhette volna a kótyagosságát. Mert ugyebár, ki tudja? Az se lepte volna meg, ha Victor a földönkívüliekkel is jó kapcsolatot ápolt volna, akik olykor-olykor leugrottak a Föld nevű bolygóra bugizni és csörögni, itókázni egyet. Matteo másnapossági rituáléi, amúgy meglehetősen különböztek attól, amit a család nyugaton élő apraja-nagyja előtt produkált. Luciano talán büszke is lehetett rá, amiért elhagyta a szokásos: keljünk fel, hányjunk színeset, húzódjunk vissza „fotoszintetizálni”, mint egy sarokba állított növény. Ódákat lehetett volna zengeni ezekről a balul sikerült éjszakákról. Azokról, amiknek másnapján az első egynéhány alkalommal a „csendben halni meg” nem pár órás, annál inkább egész napos terv volt, és bevett szokás. Mind ezt úgy, hogy míg egyikük a fejét fogva kínlódott a takaró alatt, addig a másik – ugyan csak sajgó fejjel és hullámvasutazó gyomorral - hangos hahotázással figyelhette az ajtóból, mindent megélő kínlódását. Soha nem ittak egymás nélkül, így ez „vica versa” működött… Amit aztán idővel váltott a felnőttekére jellemző sűrű, pihenésre alkalmatlan beosztása, amibe a szenvedés, és az önsajnálat nem fért bele. Ha keresztbe is álltak ilyen alkalommal Matteo szemei, ha folyamatosan csuklott és nyöszörgött, fájt, zakatolt a feje, akkor is talpon volt, bár tagadhatatlan, hogy akkor olyan is volt, mint egy nagyra nőtt rongybaba. Beszédkészsége ilyen mód, rendre cserbenhagyta. Keverte a szezont a fazonnal, dadogott, és motyogott, olykor csomó kerekedett a nyelvén, amit nem tudott sokadszori nekifutással se kibogózni. Ekkor – ha nem Lulu volt ott, hiszen ő fél szavakból is tudta, mit akar mondani – inkább legyintett, jelezvén a másik személynek, hogy „hagyjuk”. A nap végére általában kijózanodott, már amennyiben nem került több kevert ital az előző esti, éjszakai itókák felhozatalába. Ha pedig mégis, nem volt mit tenni, csukladozva, görcsös fejfájással, gyomorégéssel, torokfájással az időnkénti gyomorürítésnek hála, túl kellett élni. Az ilyen alkalmakhoz mérten, kifejezetten józan volt ott a család színe előtt. Tudott gondolkozni, sőt mi több, minden idegesítő, „másnapos szokása” mellett, még jól is érezte magát, amiről árulkodott az örökkön megjelenő vigyora, vagy épp a szemének lázas csillogása. - Nem-nem-nem, eszembe nem jutott saját magamat isteníteni, tudod, hogy én magam vagyok a szerénység két lábon járó mintapéldánya. Glória itt, ni – mutatott a feje búbja irányába. Az más kérdés, hogy a glória mellé vasvilla járt – én inkább felhívni kívántam a te figyelmedet arra, barátocskám, hogy mit kellene tenned, és milyen erényeid vannak, amiket a kedves hölgyeknek illene mutogatni. De miként tudtam volna ezt a legjobban demonstrálni, mint saját magamon? – értetlenkedett, s ezekben a zavaros pillanatokban bőven megkérdőjelezhető volt a valódi józansága, de legalábbis az értelme, amire rányomta a bélyegét az a megátalkodott alkohol. - Mi… mi van?! Jössz vissza ide, de rögtön! Áruló… - sziszegett. Fintorgó, sértett grimasszal legeltette fáradt tekintetét a furcsa, ellene viszont igazán remekül összeálló kis pároson. Tisztában volt vele, hogy csak a jelenlegi téma, de főleg a másik piszkálása miatt bomlott fel közöttük az amúgy olyan jól működő szövetség, Matteo mégis tisztában volt azzal, hogy barátja sokkal inkább az ő pártfogásában szeretett bizonyítani, mint máséban… amennyiben nem valami banális ostobaságot csinált vagy mondott, és így kellett Lucianonak a saját elveivel szembemenni, hogy megvédje őt. Ezért se vette magára komolyabban a kialakult helyzetet, főleg nem úgy, hogy egy pillanat tört része alatt, már ott terpeszkedett mellette kedvenc kebelbarátja. És bár akkor már ketten voltak egy személy szava ellen, aki történetesen egy rendíthetetlen anya volt, Matteo ezen a ponton mondott fel mindennemű próbálkozással, hogy szembemenjen annak szavaival, aminek végére voltaképp, Bernardo tette oda a lezáró pontot. Tudta jól mind a két fiú, hogy a szüleik közel se voltak olyan tökéletesek, hibátlanok és remek múlttal rendelkező egyedek, mint állították magukról. Csupán lehetőségük adódott arra, hogy szépítsék a múltat… "vagy, ténylegesen megszépített mindent az idő?" – gondolkozott el egy pillanatra, ahogy sepregető mozdulatokkal törölte le magáról a kávé barnás cseppjeit. Nagybátyjuk segítségükre volt azzal, hogy Valeria se akarja tovább pedzegetni a témát, sőt mi több, onnantól kezdve némasági fogadalmat téve ücsörgött a helyén, így költve el szegényes mennyiségű reggelijét. - Egy évem? – hüledezett – mit akarsz ezzel mondani? – fordult felé, könyöke megtalálta az asztal sima felületét. Megszáradt morzsák szúrták azt, mégse mozdult, hogy lesepregesse onnan azokat – egy évig nem óhajtasz találkozni velem? Egy év alatt egyszer se fogunk találkozni? Egyszer se fogunk inni és májat edzeni facet to face? Kezdem azt hinni, hogy csak azért jössz ide, hogy minél messzebb kerülj tőlem – pattogott sértetten. Nyelve olaszos sürgeséggel pörgött, ő maga pedig pörölt, zakatolt. Beszédének dallamossága lassacskán betöltötte a konyha egészét, annak addigi nyugodalmas csendjét. Ritka alkalmak egyike volt ez Viola néni családjában. És annál ritkább, mikor ezt ő csúfította hangzavarával - A végén komolyan veszem, hogy tényleg az idegeidre megyek, sőt mi több, utálsz! – tudta, hogy erről szó sem volt, de azért újra meg újra belecsimpaszkodott Luciano idegeibe, hogy ha csak játékosan is, de némi bűntudatot ébresszen benne. Büszke volt rá, és ezt nem tudta, nem is akarta tagadni. De azért valahol mellbevágó érzés volt számára maga a tudat is, hogy hetek, hónapok, majd’ egy év fog úgy eltelni, hogy nem láthatja minden egyes nap azt a jókora krumpli orrát, vagy reggelente a kómás fejszerkezetét, ahogy próbál, igyekszik kilátni semmit se látó bogárszemeiből, hogy megtalálja a szemüvegét. Az elmúlt éveik részegségét nem győzte vigyorgással, és heves bólogatásokkal alátámasztani, bár a kommentálásból nem vette ki a részét, sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy az előttük álló teniszmeccsre összekapja magát, és elegendő reggelit vigyen be ahhoz, hogy az javítson a gyomrának amúgy kifogásolható állapotán. Hátha lesz lehetősége megtanítani Lulukát kesztyűbe dudálni, még úgy is, hogy lengethette volna a „másnapos vagyok, mégis legyőztelek!” zászlót. Ők ketten soha nem vérre menő harcot folytattak egymással, ha lekerültek a pályára, de alapjában véve a versengés, mint olyan, ismeretlen fogalom volt részükről. Egyszerű, baráti mérkőzések voltak, sokkal inkább azért, hogy jó formában maradjanak, ráadásul ez is betudható volt edzéseik jó néhányának. Heti négy alkalommal egészen biztos, hogy figyelmet fordítottak a testükre, és ilyen módon igyekeztek a közös, együtt töltött időnek is hódolni: heti kétszer kondi terem, egyszer tenisz, másszor pedig futás. A maradék három nap a pattogatott kukoricáé, és az önfeledt szórakozásé volt. Hogy mi volt az iskolával és a gyakorlással?... ügyes fiúk voltak, ezt is megoldották. - És akkor még nem tudtuk, hogy lesz annál rosszabb is. Bár, mindig az éppen aktuális a legrosszabb – vigyorgott kaláccsal teli pofával. Ujjai szórakozottan csipkedték össze a tésztát, hogy „sűrűbb”, „rágni valóbb” legyen – emlékszel a tavalyi vizsgaidőszak végére? Hjajjj apám, szerintem az első alkalom volt, legalábbis remélem, hogy az első, mikor a parkban ébredtünk, teljesen elgémberedve attól a kényelmetlen padtól. Nem is értem, hogy fértünk el rajta öten. Na, de, hogy mi volt előtte? Vagy utána? Azóta se tiszta, de azért nem szeretném viszontlátni a térfigyelő kamerák felvételeit… viszont ide a rozsdás bökőt, hogy okoztunk a biztiknek pár kellemes, szórakoztató pillanatot – törölte meg a szája szélét mutatóujjának a bütykével, majd az utolsó kis falatot is betömte a szájába. Halk csámcsogással folytatta. - Ne aggódj. Mindent a maga idejében – intette csendre őt komolyan, újra meg újra ismételve önmagát. Nem könnyítette meg a helyzetét azzal, hogy folyamatosan terhelte a lelkiismeretét. Tudta, és tisztában is volt vele, hogy nem szabad titkolózni előtte, mert ugyebár soha nem voltak titkaik egymás előtt. Ha pedig mégis, azt is csak ideig-óráig voltak képesek megtartani. Mint az árulkodós kisgyerekek, úgy rohantak egymáshoz még huszonéves fejjel is, bármiről is járt a szóbeszéd. Ez viszont más volt… és az a nyomorult gombóc megállás nélkül pofátlankodott a torkában, mintha csak három falatra való kalácsot próbált volna lenyelni, ami félúton elakadt. "Bárcsak kalács lenne" – gondolta. Valahol tudta és érezte, hogy jobb lenne túlesni rajta. De nem volt biztos abban, hogy miként tálalhatta volna, főleg úgy, hogy szétcsapott fejjel gondolkozni se tudott logikusan, s ha csak egyetlen egy szó nem úgy csendült volna a másik szájából, ahogy azt szerette, vagy várta volna, minden bizonnyal világháború robbant volna közöttük. Nem győzte kivárni, hogy a „felnőttek” – úgyis lehet mondani, hogy az öregek, elvégre már ők is a „korosabbak” társaságát dúsították a tizenéves kis suhancok mellett – távozzanak, mint ahogy azt sem, hogy végre valahára kettesben maradjanak. Hosszú volt az a pár, külön töltött nap, és ezért is aggódott olyan mérhetetlenül az előttük álló egy év miatt. Ha ez a kevés kis idő ilyen kedélyborzoló volt, mi lesz majd éves viszonylatban? A Victort illető kérdésre nem tudott másként reagálni, mint, széttárt karokkal, hebegve emelgette a vállait. Ötlete nem volt, hogy miért képzelte azt, hogy majd neki jó lesz Victor hóbortjainak egyike, és bár tagadhatatlan, hogy a végeredmény – ami a legfontosabb – az egészen szemrevaló és tetszetős lett, ettől függetlenül mégis a poklok-poklát kellett átélnie, míg abban a villamosszékre emlékeztető szörnyelemben ücsörgött. - Reménykedtem benne, hogy, ha korlátozott számban is, de azért… vannak normális szokásai… elvétve… legalább egy – hebegett, próbálkozott, hátha. Végén még egy nagy, öblös sóhaj is kiszakadt belőle – de mégis, ki a franc gondolta volna, hogy majd pont ebben a kérdésben fog megrendülni minden belé vetett hitem? Egy egyszerű fodrászatról volt szó, basszus! Tudod, hogy imádom őt, de kezdem azt hinni, hogy egy két lábon járó őrült, valamelyik vígjátékszerű horrorfilmből előrántva – a hideg is kirázta, akárhányszor visszagondolt arra a pillanatra, és csak és kizárólag egyetlen egy, lelki szemei előtt megjelenő kép volt képes arra, hogy feledtesse vele az akkor átélt szörnyűségeket: Luciano feje búbján riszáló pálmafa copf, és a benne díszelgő, jókora masni. - Kezdem azt hinni, hogy te se vagy értelmesebb Victornál. Ezt neki kellett volna elhinteni, hidd el, kéz a kézben flangálnátok New York utcáin – nem bírta megállni, hogy ne rukkoljon elő az ötlettel, hogy bevonják ebbe a másik tökfilkót is. - Haver! Hova sietnénk? Még én se töltöttem el vele annyi időt, hogy haza akarjam cipelni a családhoz! Szegényre a frászt hoznám, és hoznátok ti is, főleg ha azt a gyanúsan méregető, gondterhelt képedet kellene néznie szegénynek. Tudod, amikor így – próbálkozott – ráncolod a homlokodat. Mintha a világ összes problémája téged talált volna meg egyszerre – mindkettejüknek voltak olyan dolgai, melyek egyfajta támadási felületet ütöttek rajtuk. Ilyen volt a színpadon mutatott tevékenységeik alatt Lulu aggodalmas szemöldökráncolása, vagy pedig Matteo lefagyása, mikor mindenki azért kezdte el tördelni a kezét, és idegesen rágni a szája szélét, hogy „atya világ, folytatni fogja, vagy kész, vége, se kép, se hang?” Ő persze mindig tisztában volt azzal, hogy hol tart a dal, mi következik, csupán olykor-olykor rövidzárlatot kapott, vagy pedig elbambult, elmerengett – de ne izgulj, mint mindig mindennek, ennek is eljön majd a maga ideje. És te leszel az első, akinek be fogom mutatni, ebben biztos lehetsz – mintha nem ugyan ezt mondta volna a húgának is egy-két nappal korábban. De, amiről nem tudnak, az nem fog fájni. Minek után túltette magát a zuhanyzás okozta megrázkódtatásokon, a hideg-forró víz szabálytalan, alattomos váltakozásán, már csak egy valamit kellett leküzdenie, de legalábbis megküzdenie azzal… Vele. Aggódott. Rettegett, zaklatott volt, de sokkal inkább tanácstalan. És tudta ugyan, hogy azokban a percekben, napokban aligha ezzel kellett volna foglalkoznia, sokkal inkább kihasználni a rendelkezésükre álló időt, mégis, képtelen volt felengedni. Ezt pedig Luciano is láthatta rajta. Nem nézett rá, kerülte a pillantását, de hallotta a hanglejtésének milyenségét. Érezte, ahogy süpped alatta az ágy. - Te, mint szégyent hozni bárkire is? Ugyan már, az nem a te szokásod – horkant fel, s az első alkalom volt, hogy, ha mást nem, hát kicsit ostorozó, rovó pillantást vetett a másikra. Kézfeje meg is legyintette a térdét, csak a mihez tartás végett – igen, ez a terv, de bárhogy is osztok, szorzok, én is tanárhoz járok, fogok járni a továbbiakban is… ez már elvesz az időből, még ha nem is napokat, csak órákat. De az is számít. És ami azt illeti, Olivia… - nyöszörgött. Jókorát fújt, s egyre csak húzta össze magát, mintha bármit is szégyellnie kellett volna, hogy akkor és ott megtörténik. Pedig csak bekerült egy örvénybe, ami hatalmas erővel szippantotta magába, ő pedig képtelen volt dacolni annak eszméletlen erejével. Egyrészről boldog volt, felhőtlen és elhivatott. Mintha rátért volna a vágyainak valódi útjára. Másrészt viszont azt kívánta, bár ne történt volna meg semmi, és bár megültek volna a fenekükön békességben, mind a ketten odahaza, Rómában. Ragaszkodott ahhoz, amijük volt. Ahhoz, amit ketten együtt elértek, aminek irányába tartottak. Talán ezért is érezte magát olyan mérhetetlenül diszkomfortosan, amiért ki kellett lépnie, ki kellett szakadnia ebből a kellemes, maga módján lassacskán csörgedező valóságból – Istenem, annyival könnyebb lenne minden, ha nem itt történnének a dolgok – idegesen, feszülten utalt New Yorkra, a világ másik felére, noha mozdulataival kizárólag a jelen tartózkodási helyükre, a szobára tudott mutatni. Valahol mindig is tisztában volt azzal, hogy mikor mi fog történni… de legalábbis tudta, hogy majd eljön a maga ideje annak, mikor a barátságon és testvériségen túlmutató terveiknek kell hódolniuk. S végül csak kibújt a szög a zsákból. Ugyan szégyellte, hogy akárcsak megfordult a fejébe mind az, ami akkor kibukott belőle, de képtelen volt magában tartani. "Legalább ennek tegyünk pontot a végére" – tartotta. Hiszen az, hogy innentől kezdve időzónák, tengerek, és óceánok választják el őket egymástól, felruházta azzal a hatalommal, hogy bepótolja az elmaradottakat. Egy pillanatra elmosolyodott a csípős megjegyzést hallva, de ezzel egyidejűleg le is hunyta a szemét, mikor a másik közelebb vonta magához, hogy ölelésével, jelenlétével és egy testvéries puszival próbálja eloszlatni a kétségeit. Nagyot nyelt, gondterhesen engedte ki orrán keresztül a levegőt, de továbbra se fordította oldalvást a fejét, hogy láthassa a másikat. Nem kellett látnia őt, hiszen tudta, hogy amit mondott az igaz, őszinte volt. Nem volt büszke arra, hogy korábban nem hangoztatta eleget, mennyire csodálta Lucianot a terveiért. Sajnálta, és nyomta a mellkasát, fullasztotta a ténye annak, hogy talán jobban kellett volna törekednie arra, hogy jó barát legyen… egy valamivel viszont nem számolt: mindazzal az aprócska, szerinte talán elhanyagolgató, lényegtelen kis dologgal, ami a másik számára olyan sokat jelentett. A törődésével… a némán kimutatott szeretetével, mellyel minden formaiságot, sallangot földbe döngölt. Nem kellett a majomszeretet, hiszen Matteo mindig ott volt a másiknak a próbálkozásaival, a határozottságával, amivel ellentmondást nem tűrően robbantotta ki őt az oroszlánbarlangokat megszégyenítő, aprócska gyakorlókból. Mikor már órák óta étlen-szomjan egyensúlyozott a zongora felett. Mikor már majdnem elaludt, felborult ott helyben, ahelyett, hogy kitámolygott volna a maga által felállított börtöncellából. Matteo számára ezek annyira magával értetődő, annyira természetes dolgok voltak egy barát, annál is inkább a testvére irányába, amiről nem is gondolhatta, hogy ekkora jelentőséggel bírtak. Korábban elképzelni se tudta azt, hogy Luciano ennyi mindent megjegyzett, de azt se, hogy ő maga ennyi mindent tett érte. S miként ajkait elhagyták a szavak, előtte úgy elevenedett meg minden egyes alkalom, amit csak felidézett a másik. - Persze, hagytalak volna becsavarodni mi? A végén még bűnrészes lettem volna, ha kinyírod magad. Azért pedig nem óhajtottam éveket ülni – vigyorodott el végül, játékos mosollyal paskolva meg Lulu térdét. Nem vaddisznó módon, inkább jelezés értékként, hogy tisztában volt azzal, hogy miféle megszállottsággal bírt, aminek ellene kívánt menni – azért, remélem, nem fogod zokon venni, ha olykor-olykor „megleplek” egy video hívással, tök random pillanatokban csak, hogy tudjam, és tisztában legyek azzal, hogy nem hanyagolod el magad, és élsz is, nem csak robot üzemmódba kapcsolva görnyedsz bent az iskolában. Ha nem ezt látom viszont minden alkalommal, mikor tiszteletedet teszed előttem, haragudni fogok! De legalábbis rád uszítom Viola nénikénket! – mutatott rá jelentőségteljesen. Tudta, és tisztában volt azzal, hogy, ha csak egyszer is rosszabbnak látja majd a helyzetet, mint amilyennek lennie kell, repülőre fog szállni, hogy aztán ellentmondást nem tűrően rúgja rá a másikra az ajtót. Ő koránt se volt olyan elhivatott és biztos az operát illető jövője kapcsán, mint Luciano… emiatt pedig képes lett volna akkor és ott kijelenteni, hogy inkább New Yorkban marad, és nem kezdi el, illetve nem folytatja a tanulmányait szeptembertől. - Ebben én nem vagyok olyan biztos – sóhajtott. Komolyan gondterheltnek tűnt, de már valamivel vidámabban folytatta, mielőtt nekiállt volna szégyenszemre itatni az egereket – tudok meglepetéseket okozni. Néha nem is akár milyet, szóval ne kiabáld el! A továbbiakat némán, csak egy-egy apró biccentéssel kommentálta. Mindaddig, míg az kedveskedve, noszogatva próbálta felvenni vele a szemkontaktust. Ő is olyan biztos, olyan elszánt akart lenni ennek kapcsán, mint Lulu. Viszont képtelen volt rá. És minél többet beszéltek róla, annál nehezebben ment számára az elfogadás, noha tényleg próbálkozott. Nem tetszett neki ez a valóság… nem akarta, főleg nem így megélni. - Ha ilyenek ezek a nyomorúságos társasjátékok, hát köszönöm, nem kérek belőlük – csapott bele végül a kezébe, s úgy szorongatta Luciano jobbját, mintha soha többet nem szándékozott volna azt elengedni. Talán így is volt – de Lulu? Mi van, ha innentől kezdve, nem fogunk többet egy mezőbe lépni? Mi van, ha… teljesen más utat vesz az életünk? Az irány? Áhh várj! – húzódott el végül, mintha a saját szavai miatt sértődött volna meg, és ellökte magát az ágytól. A lendülettől kis híján orra bukott, sután ténferegve találta meg az egyensúlyát – ne válaszolj, inkább nem akarom hallani! Majd, észreveszem, addig pedig nincs mese, minden tékozló fiú hazatalál – ezzel valójában csak a témát igyekezett terelni, hiszen kis híján saját magát csalta csapdába vele – remélem hoztál magaddal rendes sportcipőt, mert nekem is csak egy van. Bár, aki egy évre jön, annál pont sportcipő ne lenne? Na, hogy érzed magad gyomor ügyileg? Készen állsz, vagy készen állsz a vereségre? – karját előre lendítve kapaszkodott meg az ablak kilincsébe, s bukóra nyitotta azt, hogy addig, míg ők lent kínlódják a köröket a háló egy-egy oldalán, a szobának lehetősége legyen kiszellőzni. Anélkül indult el a földszint irányába, hogy hátra lesett volna a másikra. Menet közben még összekanalazta a telefonját az ágyról, zsebre vágta, az ajtó mögül pedig előbányászta a sportcipőjét, melynek társaságában pattogott le a lépcsőn. - Odafele majd szerzünk vizet, lent a pályán eszméletlen drága. Valami azt súgja, hogy szükség lesz rá, hogy fellocsoljalak a porból… - hangjától zengett a ház, de nem csavarta lejjebb a hangerőt, helyette fél lábon egyensúlyozva kezdte magára cibálni a lábbeliket – hozd már a tárcámat, ott van a farmerom zsebében!
- Na, mi van, férfiember létedre nem mersz hangosan káromkodni anyukád előtt? –pimaszkodott, szánt szándékkal ütve meg olyan hangerőt, hogy, hogyha Valeria nem hallotta Matteo szavait, Lulu kérdését semmi esetre se hagyja figyelmen kívül. A látszattal ellentétben Luciano sok dologban nem volt olyan biztos, mint azt a külvilág felé mutatta. Ugyan sajátos véleménye mindig akadt, amit nem győzött minél hangosabban a köz javára bocsájtani, de esetenként előfordult, hogy az a gondolat nem volt kiforrott, nem tudta teljességgel rátenni a kezét, és a magáénak kikiáltani. Viszont életének fő mozgatórugói iránt érzett elkötelezettsége beton biztos lábakon állt. Sokan nem tudták, de, ha a családja bármilyen formán is azt követelte volna, hogy áldozza be a saját életcélját, a jövőjét, zokszó nélkül megtette volna. Luciano elhivatott volt, tudta, hogy mit vár el magától, a választott szakirányától, de soha nem tartotta azt olyan fontosnak –még ha élt-halt is érte-, mint a szüleit, a testvéreit, vagy az édesapja révén fogadott családjává vált di Sciglio famíliát. Nem kérték, és nem is volt rá szükség, hogy másfelé gondolkozzon, mint azt ő eltervezte, így a képzésébe beleadott apait-anyait. De tudvalevő volt, hogy, ha valakinek bármilyen segítségre is volt szüksége, Lulura minden körülmények között lehetett számítani. Önsanyargató volt, legalábbis a gyakorlásaiban mindenképp… de, ha kapott egy sürgős telefont, csapot-papot otthagyva indult, hogy teljes személyében ott tudjon állni a másik mellett. Még ha el is viccelte a Matteo és közte kerekedett beszélgetést, soha nem tudta volna magára hagyni a fiút. - Mind idáig azt hittem, hogy te nem akarsz belefolyni ebbe a kérdésbe… Miért fáj nektek, hogy van, aki úgy gondolja, hogy nem minden a szerelem? –kérdezett vissza a kelleténél és a vártnál talán tűzről pattantabb hangnemben. Fejét ingatva sóhajtott, majd kortyolt a kávéjából. Luciano soha nem volt még szerelmes. Aki közelről ismerte, mint Matteo, tudhatta, hogy, bár voltak hölgyek, akik esetében többet érzett a puszta barátságnál, majdan vágyódásnál, de igaz szerelmet soha nem táplált senki iránt. Esetenként gondolt rá… arra, hogy vajon milyen lehet, amit a barátja minduntalan odaadományoz bármilyen nőnek, önfeledten, egy pillanatig se gondolkodva. Sokszor ugyan megfeddte, amiért botor módon, naivan bárkinek odaígérte a szeretetét, de akadt, bár nagy ritkán, hogy irigyelte ezen készségét. Luciano nem volt idealista. Nem akarta magát abban a hitben ringatni, hogy a szerelem olyan csodás dolog, mint azt bárki beállítja, és, hogy sikert sikerre halmozzon a tanulmányaiban, szinte elhitette magával, hogy neki bármire, csak erre nincs szüksége; ha pedig kérdezték is, hárított. Többen furcsállták, kiváltképp a családjában, hogy huszonöt éves korára nem volt még komoly kapcsolata. Neki, mivel ennek körülményeiről ő határozott, természetes volt, a változtatásra pedig nem szánta volna magát. Matteo megszeppent kérdésére kapta fel a fejét. Elvigyorodott, ujjait a bögre fülébe fűzte, majd alsó ajkát rágcsálva hátát a széknek döntötte. - Csak, ha nagyon muszáj –semleges hangon szólt vissza, vállát ugyanolyan érdektelenül rántotta meg, mint ahogy szavai szóltak. Elnézte pár pillanatig a másik arcát, majd szórakozottan megbillentette a Matteo által birtokolt szék lábát. – Nyilván fogunk találkozni, hülyegyerek! De amikor tényleg, úgy istenigazából elengedhetjük magunkat, az csak jövő nyáron lesz… Na, addigra kell felkészítened a májadat! Addig is, ha összeülünk, minden marad a megszokott rendben –bár esetenként a „megszokott rend” is igen hangzatos történetekbe foglalható eseménysorozatokkal kecsegtetett. Maga se mert belegondolni, hogy mi lesz akkor, hogyha arra még rátesznek egy lapáttal… - Amúgy meg… -kortyolt egyet a kávéjából, és fintorral húzta az orrát. Ahogy egyre lejjebb ért érezte meg, hogy nem kutyulta fel az alján ülő cukrot. - …persze, hogy utállak. Nem is értem, hogy feltételezhettél eddig mást –szemüvege pereme felett sandított rá, mikor előredőlt, hogy Matteo bögréjéből kikapja a kanalat, és azzal felkavarja a sajátját. Hogy megkísérelje elnyomni a tömény cukor ízt, a pohár alján megült italt felöntötte tejjel, de nem emelte újból a szájához, inkább az asztalon hagyta, maga is kételkedve abban, hogy bármi célravezetőt is sikerült elérnie. - Nem is csak az, hogy hogy fértünk el rajta öten… –szót kérve emelte fel az ujját. – Hanem, hogy hogy kerültünk egyáltalán oda?! Rohadtul nem voltunk a Parco Adriano közelében, aztán mégis ott törölgettük a csipát a szemünkből hajnalban, és mégse emlékszik rá senki, hogy hogy lyukadtunk ki pont ott. Aztán azok a halványan derengő emlékeink is eltérőek. Érthetetlen –szégyenkezve, mégis merő jókedvvel ingatta a fejét. Ha őt kérdezték, csak annyit tudott mondani, hogy azon momentum megvolt még neki, mikor az egyetem közelségében lévő, a hallgatók által bitorolt kocsmában kikérték az utolsó felest, és azt felhajtották. Támadt még valakinek egy olyan jó ötlete, hogy menjenek kocsmatúrára, annak ellenére is, hogy nem, hogy a másik, de már a saját lábukban is megbotlottak. Ügyes-bajos mozdulattal magára penderítette a bőrkabátját –bár ríttig mindig a másik ujjába akarta dugni a kezét-, de, amikor egymást támogatva eljutottak a következő célállomásig, onnantól az összes emlékére jótékony homály telepedett, egészen addig, míg hat óra tájékán a lombok között átszűrődő napfény egyenest a szemébe nem sütött. Ahhoz pedig, hogy a tényt felismerje, miszerint elvesztette a szemüvegét, megközelítőleg fél óra szükségeltetett, de még a többiek se furcsállták, hogy nincsen az előző nap viselt, fekete keretes okuláré az orrán. Matteo, akinek azzal is meggyűlt a baja, hogy magát irányba állítva tudjon közlekedni, mindeközben tenyerét használva ellenzőnek takarja a szeme elől a napot, kézen fogva navigálta a csupán hunyorítani tudó Lucianot, mégse buktak egyszer se orra –bár nem egyszer igen közel kerültek hozzá. A Victort illető szkeptikussága részben az ilyen és efféle történéseknek köszönhető. Na nem konkrétan ennek, de bármikor a spanyol társaságában öntöttek fel a garatra, megközelítőleg hasonló állapotba kerültek. Mindent megtett annak érdekében, hogy a szórakozás ténylegesen szórakozás legyen, és soha nem félt attól, hogy evégett hülyét csináljon magából az amúgy is vitatható épelméjűségének minden fortélyát felhasználva ehhez. - Naiv vagy… -lemondóan sóhajtott, fejét serényen rázta hozzá. – Emlékszel a Scorpion Vodkára? Nem elég, hogy azt a majd’ egy litert felhajtottuk tisztán, zokszó nélkül, és nagyjából fél óra alatt, de aztán mit mondott? „Márpedig én azt megeszem!”, természetesen célozva ezzel az üveg alján úszkáló kis döglött skorpióra… Na, nekem pontosan akkor ingott meg a belé vetett bizalmam –a barátaira gondolkodás nélkül rábízná az életét, ez soha nem volt kérdéses. Viszont a Victor felfogásából szerzett tapasztalatok gyakran gyanakvóvá tették, és félt attól, hogy az illetékes miként bánna el vele, ha ilyen privilégiummal ruházná fel. - Itt leszünk még egy ideig. Bármikor megteheted, és én egy pillanatig se fogok visszakozni –adta alá a lovat önhitt, széles vigyorral. - Aztán mit gondolsz, dalban akarok vele kommunikálni? –sandított rá, és, bár rosszallását kifejezvén szedte ráncba a homlokát, de megközelítőleg se azzal a „gondterhelt” ábrázattal, mint ahogy éneklése közben szokta. – Máskor nem szoktam ráncolni a szemöldököm. Legalábbis úgy nem –védte tovább magát dacosan, kisgyerekhez méltó sértettséggel. – És különben is?! Bagoly mondja… Csücsöri… -vágott vissza, és nem kellett a különösebb részletezés, hogy Matteo is tudja, miről beszél. Meglehet, hogy Luciano nem ura a szemöldökeinek a színpadon, de ugyanolyan említést érdemelt a Matteo által gyakorolt szóképzési mód. Egymás rigolyáihoz olyannyira hozzá voltak szokva, hogy azt, miszerint a másik az ajkaival megrögzötten kifelé, már-már csücsörítve artikulál, Lulu csak más említése nyomán vette észre. Azóta azonban, ha csak teheti, megemlíti neki, hogy húzza vele az agyát. – Nem is értem, hogy ezt most miért mondod. Teljességgel magától értetődő, hogy nekem kell először találkoznom vele, hogyha már egy éven át napjában százszor hallgatnom kellett a bánatos szamár sopánkodásodat –nyomatékkal szegezte rá az ujját. – És ha már miattad Leonora folyamatosan engem zaklat. Igen ám! –helyeselt heves bólogatással. – Ne tudd meg, hogy hogy megbántottad azt a szerencsétlen lányt. Mostanság meg a hülye, sejtelmes, „szerelmes” insta posztjaid után mindig jön hozzám hisztizni, hogy „ki az a csaj?!”. Letiltani meg azért mégse akarom, mert hát anyámék nem úgy neveltek, hogy csak úgy felültessek bárkit is, de, ha őt nem is, engem, és a rá pazarolt időmet mindenképp kárpótolnod kell –morcosan szegte fel az orrát, mellkasa előtt ellentmondást nem tűrve keresztezte kezeit. Nem különösebben kedvelte Leonora-t, és ezt maga Matteo is tudta, hiszen nem egyszer közölte vele őszinte véleményét, így pedig, hogy tűrte, hogy a lány folyamatosan elsők közt volt a messenger listáján, sokat várt érte cserébe a fiútól. Mikor alkalma nyílt rá, nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy úgy nyújtózzon végig az ágyon, mint egy, a napos semmittevésben elfáradt, elgémberedett izmú macska –már csak a mindent átható dorombolás hiányzott a mozdulatai mellől. - Hát… -felkönyökölt az ágyon, fejét a vállára hajtotta, oldalán pihentetett kezének ujjait babrálta. – Meglehet. Kivéve, ha jönne valami isteni szikra, és hirtelen én is olyan rózsaszínfelleges szerelembe esnék, mint amibe te szoktál –lábfejével szórakozottan paskolta meg Matteo lábszárát. Olivia nevének említésére azonban szemét forgatva sóhajtott fel. – Na, pont erről beszélek! Azért, ha egy mód van rá, elsősorban a felvételire, és az arra való készülésre figyelj, ha már azért jöttél New Yorkba, hogy a jelenleg a szakmát tanító egyik legjobb tanár veled foglalkozzon. Ha valamit, ezt ne vedd félvállról –szükségét érezte annak, hogy minderre Matteo figyelmét is felhívja, aki úgy tetszett, mintha alkalmanként megfeledkezett volna arról, hogy a számtalan alkalommal ellentétben, amikor a Nagy Almában nyaraltak, most nem ez volt a fő célja. – Tudom… de, ha sopánkodunk se fog változni a helyzet, úgyhogy ahelyett, hogy itt átkozódunk, a gondolatainkat szimplán a rendelkezésünkre álló, nyári időre kéne lekorlátolnunk. Szeptembertől meg lesz valahogy –neki is nehezére esett így tenni, legalább annyira, mint Matteonak. Mindkettejüknek szüksége volt a másikra: Matteo Lucianoban találta meg a magabiztosságot, az ösztönző erőt, és a véleményének kinyilatkoztató hangját, míg Lulu cselekedeteit, gondolatait, tetteit Matteo lágyította. Ketten egy veszettül kiegyensúlyozott, összeszokott párost alkottak, és Lucianoban pontosan annyi félsz volt a jövőre való tekintettel, mint a másik fiúban. Mégis, ha már huszonöt éven keresztül mást se tett, azokban a pillanatokban is ő kívánt lenni az, aki határozott megoldást kívánt találni a gondjaikra. A költözését megelőző szemeszter, még ha nem is nyíltan, de az Opera Theater programba való jelentkezésével telt. Egyeztetésekkel, utazással, személyes találkozókkal, engedélyek beszerzésével, felvételivel. Megterhelő, és fárasztó volt, de úgy gondolta, hogy megérte. Büszke volt magára, arra, amit elért, de, mikor a hírrel, miszerint a következő tanévet New Yorkban tölti, félve állt Matteo elé. Nem tudta, mire számítson tőle, így az öröm, amit irányába tanúsított, meglepetésként érte, mindazonáltal tudta, hogy annak a történetnek nem ott van a vége. Érezte a vihar előtti csendet, de maga a vihar ott, Viola néniék egyik vendégszobájának ágyán ülve érte el őket Matteo záporozó szavainak köszönhetően. Tudta, hogy a szüleik féltették őket, hogy mi lesz velük egymás nélkül, hiszen huszonöt év alatt jószerint nem telt el úgy nap, hogy ne látták volna egymást. A karja alatt zsugorodó, görnyedt tartású, magatehetetlen fiú látványával azonban benne, a négyükben élő kétségeket meghazudtoló kétely növekedett. - Pedig énekelhetted volna az Ave Mariat a temetésemen –ahogy halmozta egymásra a szavakat, úgy kerekedett ördögi mosoly ajkain a folytatásra való tekintettel, amit minden bizonnyal Matteo is sejtett, ha más nem, a hangszínéből. – Hogy is volt az régebben? „As soon as possible”? –elnevette magát, majd, mintha arra még lett volna bármi esélye, közelebb húzta magához a fiút, felkarját bohókásan szorongatta meg. - El is várom! De egészen biztos lehetsz abban, hogy én is, ha kell, álmodból is felverlek, ha éppen látni akarom azt a balga fejedet!... Ami meg Viola nénit illeti… hát ezerszer inkább az öreglány, mint, teszem azt, Ennio –hozakodott elő a melákkal, de akár Victort is mondhatta volna. – Neki legalább helyreáll a lelki békéje, ha enni lát, és abbahagyja a hegyi beszédet, mert azzal van elfoglalva, hogy más felől se érdeklődjön, mint, hogy „finom lett?” „kérsz még?” „hogyne kérnél!”. De Ennio… -szórakozottan, vigyorogva csóválta a fejét. – Ő csak azután kezd bele igazán a darálásba, mert amíg tömöm a fejem, tudja, hogy nincs lehetőségem visszavágni, és csak mondja, mondja és mondja… -na persze hármuk közül egyiket se kellett félteni, ha arról volt szó, hogy járatni kell a szájukat. Mind igazán jó beszélőkével voltak megáldva, ha pedig egy helyre terelték őket, nem győztek a másik szavába vágva értekezni, amivel egyidejűleg a hangerő is folyamatosan emelkedett arra való tekintettel, hogy sikerrel át tudják harsogni a másikat. De Lucianonak, lévén, jól ismerte Enniot, egy csepp kételye nem volt afelől, hogy bizony ő az, aki legnehezebben fogja be a lepénylesőjét. - Majd meglátjuk, bármit is tartogass a tarsolyodban –tudta, hogy mindannak, amit mond, köze van ahhoz, amit Valeria a reggelinél említett, Matteo pedig, amilyen gyorsan csak tudott, terelt. Ugyan az idegessége annak kapcsán, hogy mindennek ellenére nem képes kibökni, mi bosszantja, egyre csak nőtt, de nem adott hangot feszültségének. Inkább megkísérelte eltulajdonítani a másik kezét, és, mikor az erős szorítással fogott rá az övére, mosolyogva fűzte ujjait a kézfeje köré. - Ne legyél nyafka! Hol a küzdőszellem, hm? Hogy, hogyha nem is tetszik a játék, akkor is győzedelmeskedni akarj benne? –soha nem voltak versengő típusok, egymással pedig különösen nem. Azt azonban szerette volna, ha ő is hisz abban, hogy ez esetben nyerhetnek. – Nehezedre esne életedben legalább egyszer pozitívnak és optimistának lenni? –prüszkölte, mikor a fiú felpattant mellőle. Háta mögött támaszkodva meg, keresztbe vetett lábait kinyújtva nézte végig magasba szökő szemöldökei alól, ahogy Matteo kis híján felnyalta a padlót, és nem volt átallott ki is röhögni. – Továbbra se érem fel ésszel, hogy hogy gondolhatod, hogy ez az egy év bármin is változtatna –akadékoskodott tovább a másik szavai nyomán. - Hát… nem hagytál sok választási lehetőséget, úgyhogy azt hiszem, készen állok –a felállásra ugyan nem sikerült rávennie magát, így még hosszas másodperceken át az ágy szélén üldögélt. – De úgyis én fogok nyerni –tette hozzá kisvártatva, viszont annál magabiztosabban, mikor Matteo már indult az ajtó felé. Térdén támaszkodva meg szakadt el végül a végtelenül kényelmes matractól. - Mi ez a nagy önhittség? –kiáltott utána, mikor saját telefonja után kutatott. – Jó, de a sajátomat nem viszem, úgyhogy te fizetsz! –jelentette ki végtelen határozottsággal, és eleget is tett a szavainak –csakis Matteo pénztárcáját vágta zsebre, mikor kilépett a szobából, majd a nyitott bőröndje tetejéről elvett baseball sapkáját a fejébe húzta. - Majd beszélnem kell Ennio-val is –lekocogott a lépcsőn, a földszintre érve pedig a fal mellett szobrozó sötétkék bőrönd mellé lépett. A sportcipőjét annak aljáról bányászta elő, és letérdelve sebtében a lábára aggatta. – Ha megtudja, hogy már itt vagyok, és nem szóltam neki rögtön, ahogy földet ért a repülő, nem elég, hogy kirobbantja a harmadik világháborút, de még egy életre el is átkoz –ismerte Ennio-t, pont, mint a rossz pénzt, és tudta, ha valaki, akkor ő képes lenne heves gesztikulálással rontó varázslatot ráolvasni. – Na nem, mintha neki szóltam volna, hogy most, nem pedig nyár végén jövök. Így talán nincsen listája arról, hogy hova kell minket kötelezően elrángatnia, egyik helyről cibálva a másikba, hanem szigorúan csak egyre, de a legjobbra fog összpontosítani –mindig is szerette a harmadik örökkön tartó lelkesedését, de tény, hogy ő nem igazán ismerte fel azt, hogy Luciano-nak ahhoz, hogy akklimatizálódni tudjon a környezetével, kell pár nap. Ezt a pár napot pedig, bármennyire is hangozzon önzőn, szerette volna Viola néniéknél, ha nem is csöndben, de nyugodtan elkölteni, hogy utána ugorjon fejest New York sürgő életébe. - Tényleg, jártál már nála a stúdióban? –felpattanva túrt nadrágja zsebébe, hogy a pénztárcát átadja Matteonak, hogy így ne őt terhelje a felelősség, ha út közben valahol szétszórják. – Veszettül kíváncsi vagyok már rá, hogy mit csinált a hellyel az a mamlasz. Eddig csak képeken büszkélkedett vele. De amikor először, na meg utoljára ott jártunk, még nem volt semmi, csak a tanácstalan fejvakarás, meg a „hát talán itt lesz a…, ott meg a…”. Nem tudott akkor még szinte semmit, de olyan magabiztos volt, hogy elhittem neki, hogy tényleg úgy lesz –halkan nevetett, és kitárta az ajtót. A ház viszonylagos csöndjébe egyszeriben tolakodott be New York hangos kavalkádja, a szmog, valamint a nap tolakodóan vakító sugarai. Jobban a szemébe rántotta a sapkája ellenzőjét, majd kilépett a levegőre. - Ugye nem most akarod elkezdeni igazgatni a hajadat? Ha mégis, itt hagylak –lesett hátra a válla felett, hogy tekintetével Matteo után kutasson, majd, mintha neki tök mindegy volna, hogy a másik is vele tart-e vagy nem, leszökellt a lépcsőfokokon.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
Pisszegve, már-már sértetten ciccentett, még az orrát is felhúzta, mint egy haragvó macska. Arccal, s jórészt testtel is Luciano felé fordult ugyan, de a pillantását nem vette le az anyjáról. Gyanúsan méregette a szeme sarkából, pont, mint egy rosszalkodó, csíntalan gyerek egy cselszövésének közepén, aminek részleteivel a legjobb barátját igyekezett felruházni. Ugyanezt csinálták kölyökkorukban is, annyi különbséggel, hogy akkor nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy az alvó oroszlán bajszát rángatták, mind ahányszor a szülőkről folytattak diskurzust, azok orra előtt. Mikor pedig rajtakapták őket a pimaszságukon, s ne adj isten meg lett a böjtje is, még ők vették zokon, hogy az orrukra lett koppintva. A nap hátralévő részében nem meglepő módon, duzzogva ücsörögtek tovább az otthonuk, szülőktől legtávolabb eső pontján, és vitatták meg azok kegyetlenségét. Sanyarú, kegyetlen gyereksors. Bár mindketten felnőttek azóta, ettől függetlenül ez a játékos szertelenség, ugyan úgy az életük szerves részét képezte, és nem csak egymás között, de mindenki mást is megtiszteltek vele. Talán ez tette őket olyan meglehetősen érdekessé, különlegessé. Kedvessé. A mai világban elrendelt, maszkulinnak gondolt és tartott vonásaikat, személyiségjegyeiket, melyben fő szerepet kapott az erő, a hatalom, a sport, és számos, egyéb követelmény, szelídítették az érzelmek, vagy éppen a múltjukhoz, gyerekkorukhoz hűen dédelgetett játékosság. A szüleik úgy nevelték mindkettejüket, – mert ez alól a négy felnőtt egyike se volt kivétel – hogy mindenekelőtt képesek legyenek megélni a valós érzéseiket. A boldogságot, az örömöt. Ugyan úgy joguk van nekik is szomorúnak lenni, ugyan úgy elérzékenyülhetnek, ha kell, sírhatnak is, mint a gyengébbik nem jeles képviselői. Ez nem szégyen. Pont ugyan olyan erőt jelentett és képviselt, mint az, hogy mekkora izomköteg húzódott a bőrük alatt. Mert valójában a szív, és a lélek jelentette a férfiasságot, s nem az, hogy mekkora tököket – és mást – növesztettek a lábaik közé. Pont emiatt, jogukban állt az is, hogy a barátokként megölelhessék egymást, még puszit is adhatnak egymásnak, mert nem szégyen. A szeretetet, a ragaszkodást, a kötődést, ugyan úgy kimutathatják a férfiak is, hiszen nincs az az Isten és más elemi, vagy nagyobb erő, ami, és aki ezt megtilthatná a számukra. Ettől lesznek igazán emberiek. És ettől lettek ők is szerethetőek, kedvesek, és emiatt lopták be mások szívébe magukat pillanatok alatt. Ez volt a Giovinazzik és a di Scigliok legjelentősebb ismérve. Valami, amit évtizedek, évszázadok óta adtak tovább utódról utódra. - Tudod, hiába férfiember valaki, ha az anyja egy karnyújtásnyira van, ráadásul képes arra, hogy kitépje a nyelvét, és a nyaka köré csavarja… még valami? – vigyorgott bárgyú képpel, s amint feltűnt neki Valeria vizslató tekintete, vigyora ezer wattossá duzzadt. Mint egy jóllakott napközisé – szeretlek anya! – az nem válaszolt, csak vonaglott egyet a szemöldöke, majd jól láthatóan nyammogva még egyet-kettőt a látottakon és hallottakon, ide-oda ingatva a fejét igyekezett nem tudomást venni a két tökkelütött kakaskodóról. - Jaj, ugyan már! – kapaszkodott bele a fiú vállába, határozottabban szorított rá arra, majd a nyakára csúsztatta a tenyerét, hogy közelebb húzza magához – tudod, hogy soha nem rónám fel a döntésedet, vagy a nézeteidet. Te így vagy jól – érintette hozzá egy pillanatra a homlokát Luciano halántékához – és amúgy is! – nyerte vissza hangjának az erejét – önző dög vagyok, túlságosan szeretlek, és csak örülni tudok, hogy nincs senki a képben, akinek több figyelmedet szentelnéd, nálam – ez természetesen csak a fél igazság volt. Tényleg túlságosan szerette őt, mint a testvérét és a legjobb barátját. De mégis, Matteo lett volna a legboldogabb, ha a másik végre valahára megtalálta volna azt a lányt, akit neki szánt az ég, hiszen járt neki ez a féle kegy, még úgyis, ha tudvalevő volt, hogy nem kifejezetten a szerelem révén nyerhette el az ember azt a bizonyos „mindent felülmúló boldogságot”. Mégis, Lulu egyre csak rácáfolt a szülők, és nagyszülők, családi jó barátok által olyan sokat emlegetettekre, miszerint az idősebb fiú lesz az, aki hamarabb családot fog alapítani. Az utóbbi napokban megfogalmazódott Matteoban, hogy az ő szerelme talán révbe ért, és tényleg megtalálta azt, akire nem csak az elmúlt egy évben, de azon túl is várt. Erről persze a nagy öregeknek még nem kellett tudnia. A végén még a szívükhöz kaptak volna, amiért rácáfolt a korábban állítottakra. Egy valamiben viszont megmásíthatatlanul, egészen biztos volt, még a nagy szerelem ellenére is. A Luluval való kapcsolatát egyetlen lány miatt se lett volna képes beáldozni, vagy eldobni, hiszen többet ért az minden szerelemnél. Ő is a barátságból, a családból és a testvériségből építkezett, élt. Épp ezért se tartotta olyan meglepőnek azt, hogy a fiú boldog volt egy pár nélkül is… mert ő is az volt. Csak éppen más forgatókönyvet szánt neki a sors. Abba viszont nem akart belegondolni, hogy az elkövetkezendő egy évre, Luciano miféle forgatókönyvvel készült. Nem véletlenül volt olyan végtelenül kétségbeesve, aminek pánikja kiült az arcára is, hovatovább, a hangjába költözött. - Oh… - nyöszörögte végül, s ide-oda pöckölgetett egy kisebb morzsát a tányérjának közepén. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy a Lulu által mondottak mely részét illette a csekély mennyiségű, de annál többet mondó megjegyzéssel. Azt, hogy hülye gyereknek titulálta? Vagy, hogy bő egy évnek kell eltelnie majd ahhoz, hogy ők ketten újra, igazán jól érezzék magukat egymás társaságában azon túl, hogy olykor-olykor – ha lehetőség adódik rá – tiszteletet teszik a világ másik féltekén? Esetleg az utóbbi, mikor reflektálva a szavaira, Luciano félvállról közölte, minden bizonnyal alaptalanul gondolt utálatát? Zavartan csócsálta az ajka szélét, mikor az elkobozta a kiskanalát, s mintha nem okozott volna problémát számára a korábbi párbeszéd, vagy éppen a mindnyájuk számára ködös emlék, igyekezett továbblendülni. A felemlegetett Scorpion Vodka hallatán, őszinte, és igazán nyilvánvaló undor ült ki az arcára. Homlokát rosszallóan ráncolta, s egészen zöldnek hatott, ahogy eszébe jutott nem csak az íze, de az a döglött kis jószág is ott az üveg alján. Jóhiszemű, jólelkű gyerekként, ő először el se akarta hinni, hogy az, valaha egy élő állat volt, aki vígan élte a maga életét. Pont olyan volt ez, mint a kígyóbor, amit évekkel korábban az egyik rokona hozott Ázsiából. Ha Luciano nem emlékeztette volna őt arra a förmedvényes, gusztustalan ízre, egészen biztos bemesélte volna magának, hogy a Victor által bitorolt vodka alján, gumicukor skorpió lubickol. Mert ugyebár, ki az a hülye, aki igazit tesz bele? Mély levegőt vett, ujjai szorosan zárultak ökölbe, s mint, aki menten elhányja magát, visszatartott levegővel próbálta elnyomni a kellemetlen érzést. - Megbeszéltük, hogy azt az estét nem emlegetjük fel többet – olyan rosszul, mint azután, talán soha az előtt – és azóta se – érezte magát. Tudva való volt Matteoról, hogy nem bírta az alkoholt. Nagy mennyiségben biztosan nem, főleg ha az tömény, vagy kevert szörnyűség volt. A sörrel, borral, pezsgővel még úgy, ahogy elbírt, nagyobb mennyiségben is. Ha pedig egyre meredekebbé vált a helyzet, Luciano mindig ott volt, hogy az értelem színvonalán tartsa őt. Viszont az a vodka, tényleg a kimúlás szélére sodorta, s ha Matteo megmentőként tekintett magára, amiért képes volt kétnapi kínlódás után, fogjuk rá, hogy józan állapotban elcigölni Lulut a vizsgájára, akkor a szemüveges, maga volt a messiás azon a napon, mikor a fennakadó szemű kebel pajtit fel tudta locsolni a földről. Az idősebb az előtt talán soha nem józanodott ki olyan gyorsan, mint az után, hogy Victor szélnek eresztette őket és beütött a krach. Ha pedig ezt a történetet vette alapul, összességében oka se lett volna arra, hogy bármilyen értelemben is megbízzon Vicben, vagy annak józanságát, és értelmét pedzegesse. Így viszont belegondolva, nyilván ő volt a címeres ökör, amiért úgy gondolta, hogy pont a fodrászat esetén lesz ez másként, és ott nem történhet baj. - Inkább annak kellene örülnünk, hogy „ennyivel megússzuk”, de legalábbis kinőttünk annyi idegesítő szokást – többek között az artikulálást illető rossz szokásokat, melyek kisgyerekkorukról ragadtak rájuk. Az egyiknek majd csomó kötődött az ajkaira, a másik pedig arra is képtelen volt, hogy tisztességgel kinyissa a száját. Nem volt egyszerű ezeken a felvett butaságokon túllendülni, de sikerült. Ennek tudatában pedig boldogak lehettek, ha csak annyi problémájuk volt, hogy az egyikük ráncolta a szemöldökét, a másik pedig csücsörögve artikulált. - Tessék?! – ütközött meg Leonora neve, és a kis hadjáratának említése hallatán. Ezt mindaddig homály fedte számára, és nem is gondolta, hogy képes lenne a lány Lucianot zaklatni csak azért, hogy a másik felől érdeklődjön. Természetesen olykor-olykor neki is az eszébe jutott a másik, sokkal inkább emberi szinten, mint másként. Az az egy év nem múlt el számára se nyomtalanul, s noha sokkalta a megszokás uralta már a kapcsolatukat, ettől függetlenül érdekelte a sorsa. Az, hogy jól van-e? Boldog? Megtalálta az örömét más oldalán? Ha összefutottak az utcán, váltottak néhány szót. Mindig kedves, előzékeny és figyelmes volt vele ezen alkalmakkor, de ügyelt arra, hogy ilyen módon közömbös maradjon. „Mintha egy régi barátjával beszélne!” – figyelmeztette magát nem egyszer. Az viszont, az eszébe se jutott, hogy bármiféle közösségi felületen érdeklődjön utána a barátain, vagy rokonokon keresztül. Talán azért, mert az ő részéről ez az egy év, tényleg lezárult. Olybá tűnik, hogy Leonora ezt másként gondolta – azt hittem, hogy több mint fél év alatt túllendült már ezen. És nem bántottam meg, ezt te is tudod… - rossz, zaklatott érzések kerítették őt hatalmukba, s nem csak azért, mert egy, már régen lezárt kapcsolatát kellett feleleveníteni, de azért is, mert boldognak érezte magát, amit olykor-olykor az ismerősei tudtára is hozott, többek között az Instagramon keresztül. De hozzá tartozott az is, hogy eszébe nem jutott, de még a legvadabb álmaiban se gondolta volna, hogy Leonora képes lesz, és meg is teszi, hogy Lucianohoz rohanjon sopánkodni. Gondterhelten vakarta meg a tarkóját, s egyszeriben érezte magát aljas disznónak, és csapnivaló barátnak, amiért boldog volt, és rájött, hogy van élet Leonorán túl is. - Majd beszélek vele – jelentette ki végül tompán, a gondolatai terhébe fulladva. Fogalma se volt, hogy miként tehette volna. Talán egyszerűen csak rá kellett volna írnia és megkérni, hogy szakadjon le a másik fiúról, ne zaklassa őt vele. Ha kérdései vannak, hozzá forduljon, vagy, ami a legjobb mindkettejüknek, egyszerűen lépjen tovább. De Matteo ismert volt arról, hogy mindent – ami lelkizősebb, és kényelmetlenebb téma – hajlamos volt túlgondolni. Már akkor tudta, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mikor az emeletre csattogott felfelé, majd onnan újra le. És pont így túlgondolta az ágyon ücsörögve hallottakat is. Agytekervényei folyamatosan jártak, és egyre csak azon tűnődött, hogy mi tévő lehetne? Így az Oliviát, és a valódi célját megillető kérdésekben is tanácstalan volt, amire Luciano hivatott volt felhívni a figyelmét. Tudta ő, hogy milyen célból érkezett New Yorkba. Azt is, hogy ha valamit, hát a felvételit nem hagyhatta lógva, de egyelőre csak egy kellemetlen valamire asszociált azzal kapcsolatban. Szégyellte magát. Piszkosul szégyellte, amiért végre, valahára rávette magát arra, hogy nekiugorjon az utolsó évnek, erre mit ad Isten? Eldöntötte, hogy mit szeretne csinálni az életben… ez pedig azokban a pillanatokban aligha Oliviára volt érthető, tehát Lulunak nem kellett attól aggódnia, hogy a szerelem vakította el őt annyira, hogy leterelje az útról. Ettől függetlenül az aggályainak valós okát, aligha akarta azokban a percekben felfedni, így a másiknak nem maradt más, mint az aggodalmas tekintet, a gondterhelt sóhajok és a fancsali grimasz, ami a tanácstalanságára utalt. - Pont így – nevetett ő is, még ha nem is tűnt olyan jókedvűnek, mint a másik fiú. Igyekezett, de a lelkesedését valahol elhagyta. Minden bizonnyal a korábbi forró víz olvasztotta le róla az előző napi mocsokkal együtt. Ezek ellenére mégis hálás volt, amiért Lulu igyekezett oldani a benne tomboló feszültséget, nem csak a közelségével, kedveskedésével, de a szavainak milyenjével is. - De, Viola néni haragja sokkal veszélyesebb, mint amilyen Ennioé lehet. És ne feledd, ő is felnevelt már egy fiút, szóval nagyon is tudja, miként kell velünk szigorral bánni. Ha megszokja, hogy ott vagy, és nem vagy ritka kincs, vagy fehér holló a házuk táján, te fogsz előlépni Lele helyére, és úgy fog osztani, mintha a sajátja lennél. Nem eszel? Fogsz. Nem takarítasz? Úgy fogsz takarítani, mint a kis angyal. Sokat iszol? Ezek után nem fogsz, csak tiszta vizet, vagy málnaszörpöt… nem alszol? Kupán vág a kedvenc nyújtófájával, két napig fel se ébredsz… soroljam még? – szélesedett ki végre valahára huncutul a vigyora – Én azért nem hinném el neki, hogy olyan áldott jó, és békés természetű asszony, mint amilyennek mutatja magát, csak éppen most mi vagyunk az újdonság, ezért úgy kell bánni velünk, mint a hímes tojással. Szóval higgy nekem. A létező legjobb emberrel fenyegetlek, és vissza fogod még sírni Ennio örökös pofázását. - Nem is értem, hogy miért akarnék győzedelmeskedni abban a játékban, ami nem tetszik? – kúszott fel a homloka közepébe a szemöldöke – már csak azért se, mert tudod, hogy nem veszem ki a részem az ilyen játékokban – itt most kifejezetten a játékra próbálta korcsosítani a témát, és ha valaki, hát Luciano nagyon jól tudhatta, hogy Matteo tényleg nem bonyolódott bele olyan játszmákba, aminek nem látta értelmét, amit nem kedvelt. Így a póker pont beleillett a témába, s míg a legtöbb srác nagy lelkesedéssel osztotta a lapokat, na meg az érméket, ő csak ücsörgött valahol a ház egy másik pontján, s ahelyett, hogy megpróbált volna azonosulni a dologgal, inkább belefeledkezett a telefonja rejtelmeibe – és én különben is pozitív vagyok. Nem tudom, hogy mivel kapcsolatban, de nagyon pozitívnak érzem most magam, szóval ne lombozd le a hangulatom, ha egy mód van rá! – mutogatott rá vádlón, miközben igyekezett megtalálni nem csak az egyensúlyát, de a menet közben lábába liftező vérnyomását is – nem tudom. De megnyugtat, hogy te sokkal biztosabb vagy ebben a kérdésben, szóval hiszek neked… csak nehogy én koppanjak nagyot – jegyezte meg motyorászva a szavakat. Nem kívánta hangosan a tudtára hozni a meglátását és félelmét, de képtelen volt magában tartani. - Persze-persze, tudjuk… nyersz, ha hagylak nyerni. Mint általában – hangja szúrós volt, de annál inkább játékos, miközben szoros csomót és masnit egyengetett a cipőjének fűzőiből. Türelemmel várta végig, míg Luciano is hasonlóképpen cselekedett. - Még szép! És minden bizonnyal jól nyakon is fog húzni, de legalább te nyugodt lehetsz, hogy nem fog minden órában valami új dolgot kitalálni, hogy hova kellene menni. Amúgy meg – köszörülte meg a menet közben rekedtté fáradó hangját – elég sokat gürcöl mostanában ő is, szóval nem vagyok benne biztos, hogy null 24-ben újabb, és újabb helyszíneken fogja törni a fejét. De elrendeltem magunkhoz, szóval egy estebéd mindenképpen várat még magára Viola néni Ossobucojával. Mielőtt még bármit mondhatott volna, elvette a felé nyújtott pénztárcát, amit beegyengetett a zsebébe. - Igen. Egy héttel az érkezésem után volt is lehetőségem ellátogatni hozzá. Épp, hogy nem őszültem meg ez idő alatt – forgatta a szemeit - Most nem tudom, hogy a sűrű munkamenete miatt nem volt ideje rám, vagy, mert Victor tényleg olyan hígagyú pöcs volt megint, hogy inkább kisajátított engem magának, mint, hogy szólt volna neki, hogy „dolog van, itt a brancs egyik fele”. Amúgy takaros lett. Tele jó cuccal, zongorával, hangszerekkel. Azt nem mondom, hogy úgy sikerült megvalósítani, mint ahogy korábban bizonygatta, de kész lett. Jól néz ki. A hely is, és ő is. Tudod, nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de jót tesz neki Amerika. És Amerikának is jól áll, hogy egy ízig-vérig olasz srác járja a környéket – arra nem akart kitérni, hogy az ott tartózkodásának ideje alatt, Ennionak már volt szerencséje beszámolni a nagyvilági terveiről. Azt pedig főleg nem óhajtotta említeni, hogy ha valaki, hát ő ki is tart amellett, hogy ideje Matteonak a saját lábára állni, és az uralma alá hajtani az elképzeléseit. Ennio megerősítette abban, hogy ami megfogalmazódott benne, amire annyi ideje ment el egyelőre csak gondolat és tervezés szinten, nem hülyeség… csak tudni kell bánni a lehetőségeivel. Még vetett egy pillantást a fogasok mellett lévő tükörbe, s lerántotta az egyik kis kampóról Lele fehér baseball sapkáját. - Nem… inkább elrejtem, jobb lesz ez így mindenkinek – húzta a fejébe a napellenzőt és tökfödőt, majd kilépett a legfelsőbb lépcsőfokra, hogy rá tudja fordítani a kulcsot a zárra. Az ezüst kis fémdarabot a zsebébe csúsztatta a tárca mellé, és Luluhoz hasonlóan, ő is pattogott lefelé a lépcsőfokokon. Kiérve a járdára, szinte reflexszerűen mutatta az irányt, merre is van az arra? - Pár napja Harlemben jártam. Tudod, afroamerikai örökség, jazzklubbok és társai… mind azon túl, hogy a világ legidegesítőbb beszélgetése zajlott le közöttem, és egy gitárzenész között, ne is kérdezz, mert megint felmegy bennem a pumpa és biztosíthatlak, hogy téged is elveszítenélek rövid időn belül a témában, a kezembe nyomtak egy névjegyet. „Az Olasz szépfiúnak” címezve – mintha csak unta volna az állandóan emlegetett szépfiú szót, vagy a beskatulyázást, gúnyos éllel pöfékelte a szavakat - Elvileg az emberünk egy bizonyos, Jonathan G. Fox, a Capitol Recordstól… hogy is fogalmazzak? „Toborzó”. Nincs jobb szórakozása, mint járja a szórakozó negyedeket, és keresi a tehetséges fiatalokat. Elvileg ez a „modern világ jól bevált módszere” – próbálkozott, s ilyen módon igyekezett belekezdeni azon emésztő témába, amit mind addig próbált elkerülni. Jelen esetben se szándékozott túl sokat mondani, inkább megkóstoltatta Luluval a tényeket, hogy vannak emberek és kiadók a világon, akik látják benne a lehetőségeket az operákon túl is. - Várj, oda beugrok vízért. Most kérdezném, hogy ki menjen be, akinek mélyebb a hangja, vagy akinek jobb az angolja, de…asszem így is úgy is én nyernék, és a pénz is nálam van – paskolta meg a hátát vigyorogva, és egy aprócska sarki boltba igyekezett be serény léptekkel. Az, hogy semmiből se volt kis méret, nem lepte meg. Hozzászokott, hogy Amerikában minden hatalmas, de legalábbis „nagy” méretű. Három kilós nachos szósz, öt kilós Nutella, de a legkisebb víz is, ami a bolt legeldugottabb sarkában figyelt rá, egy liter volt. Így hát egy másfél literes üvegbe csimpaszkodott bele, gondolván, elég lesz kettejüknek, s mielőtt még furcsán pillogtak volna rá, amiért talpig sportcuccban elemezte a vizeket, és azok buboréktartalmát, már katapultált is a pénztárhoz, hogy odaadja a jussát a vele közel egykorú srácnak. - Elég lesz? – lóbálta meg az üveget, mikor odaért Lucianohoz. A levegőnek nem csak a szmogossága, de a kellemetlen, fülledt, izzasztó melege is zavaró volt. Pont, mint amikor egy nagyobb viharciklon tolta maga előtt a forró légtömeget. Ennek ellenére mégse látta a távolban növekvő viharfelhőket. Az égbolt tökéletesen kék volt, sehol egy felhőpamacs. - Hja, amúgy már akartam mondani, csak elfelejtettem… nem is értem miért… a tanár. Nem egy egyszerű teremtés, arra készülj. Nem olyan, mint azok, akikkel eddig dolgoztunk otthon. Persze, nyilván te más szándékkal vagy itt, és veled hosszabb ideig fog dolgozni, és könnyebben is alkalmazkodsz, mint én, de borzasztó egy karakán ember, mindazon túl, olyan, mintha nem törődne semmivel, és nem érdekelné semmi, leszarná az egészet magasról. Nem azt mondom, hogy tényleg ilyen, csak az arckifejezése… Pont olyan savanyú képe van, mint amikor Vito folytat otthon sehova se vezető vitát a munkásokkal, akiknek fingjuk sincs, hogy kell leszüretelni a szőlőt, és „ennyi erővel én is megcsinálhatnám” piszmogásokat keheg az orra alatt. Arra-arra! – kapaszkodott bele Lulu alkarjába, hogy átterelje őt a másik oldalra. A léptei sietősek voltak és élénkek, ráadásképpen pedig ő maga szemfüles, így még az utolsó pillanatban, mielőtt váltott volna a lámpa, át tudta terelni a zebrán a pajtiját. - Ez a legutóbb még nem volt itt – utalt a zebrára, és a nyakát tette volna az igazára – mindegy is, így még rövidebb. Amúgy nagyon-nagy agy az ember, szóval tényleg baromi nagy mázli, hogy ő… van – nem volt benne biztos, hogy miként fejezhette volna ki tökéletesen magát, talán nem is számított. Egyszerűen biztosítani akarta Lulut arról, hogy jó kezekben lesz mellette az itt tartózkodásának ideje alatt. - Na, azért mondtam, hogy inkább az „A” pálya – mutatott a már jól kirajzolódó teniszpályák irányába, ahol is a „B” fenségjelű, salakkal borított területre ezerrel tűzött a nap, míg az „A” fákkal övezett volt, és javarészt árnyékolták is azt…
Nem is annyira Matteora, hanem Valeriara pillantott bohókás vigyorral a fiú okfejtését hallva, ugyanis szeme sarkából egyre nyilvánvalóbbá vált számára a nő csupán felfelé ívelő pályában mozduló, szépen szedett szemöldöke. Ismerős, túlzottan is ismerős volt számára ez az anyja-fia közti huzavona, végtére is Matteo és Luciano pont olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, éppen ezért ilyen, és ehhez hasonló köröket jómaga is leírt már Lorettaval. A különbség mégis megjelent, nem a szituációkban, sokkal inkább az anyák reakciói között. Valeria sokkal kifinomultabb jelenség volt, mint Luciano édesanyja, akit, ha ismert az ember, nem mert volna megesküdni, hogy Luciano valóban csak az apjától, Flaviotól örökölte a nagyszájúságát, és a nagy szájjal járó intenzív, erőteljes hangot. Loretta legalább annyira tudta járatni a lepénylesőjét, mint legidősebb fia, és ezt a személyjegyet továbbörökítette másik két pulyájában is. Összességében, a Giovinazzik túlontúl hangosak voltak, és a lepcses száj mellé határozottság, és erőteljes véleménynyilvánítás is társult, ami egyszerre tette sokszor végtelenül kiállhatatlanná, mégis, megvétózhatatlanul szerethetővé a családot. Egyet azonban a sokszor szószátyár, máskor végtelenül bölcs Loretta nem tudott odaadományozni Lucianonak: a szerelemben és a családalapítás gondolatában található örömöket. Az, hogy idősebb fia nem gondolkozott ilyen irányba, legalábbis az elkövetkezendő legalább öt éves tervében nem szerepelt, kellemetlen visszhangot ütött a nő fejében. Ő már unokázni akart. Boldognak látni a fiát egy nő oldalán, nem csak a barátai társaságában. Hogy lássa a benne rejlő lágyságot, nem pedig a gyakorta fellobbanó tüzet, bohóságot, és a szakmája iránt táplált szenvedélyt. Bár azt vallotta, hogy beletörődött abba, hogy minderre még várnia kell, de, ha csak ilyen, és ehhez hasonló téma ütötte fel a fejét, rendre Luciano orra alá dörgölte személyesen neki címezve, máskor a család színe előtt csinálva belőle bűnbakot, hogy nem akar büszke nagyszülőket az őseiből. Nem véletlen hát, hogy az éves tapasztalatok hangos elégedetlenséggel szóltak belőle, mikor Matteo is megemlítette a számtalan, elszalasztott lehetőségét, és, hogy miként kéne azokkal bánnia, hogy sikerrel járjon. Nem tágított, mikor a fiú a kezét a tarkójára simította, csupán fújtatva puffogott még az orra alatt, kezeit, mint egy dacos gyerek, mellkasa előtt fűzte össze mellé, és hagyta, hogy a másik úgy rángassa, úgy húzza közelebb, mint egy rongybabát. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, mikor a homlokát a halántékán érezte, majd amilyen gyorsan elfedték szemhéjai, úgy rögvest láttatni is engedték a barna íriszeket. - Aha, aha… -csökönyösen ismételgette magát, fejét elégedetlenül ingatta, mikor Matteo már nem tartotta tenyerét a nyakán. - Én meg bezzeg tűrjem, hogy te meg fűnek-fának csapod a szelet, aztán, ha éppen nagy szerelembe esel, mert ugyebár, ha nálad nőkről van szó, akkor ennél lejjebb nem adsz, van, hogy eltűnsz az éterben, és úgy kell téged visszaimádkozni a földi halandók közé. Hadd ne kelljen emlékeztetnem arra, hogy mi volt Leonora esetében… kivetette rád a hálóját, te meg, mint azok a nyüves halak, csak vergődtél, és mentél, amerre magával hordozott. Csoda, hogy hozzád lehetett szólni! -kelletlenül feszegette a témát. - Már előre félek, hogy mi lesz Oliviaval. Megint, mint aki se lát-se hall, csőlátásúan kajtatsz majd utána, mint egy szerelmes kiscsikó, én meg beszélhetek majd a falnak, mert nem leszel sehol -mint aki a saját szavai végett vált volna idegessé, prüszkölve-fújtatva tornászta feljebb magát a széken, láthatóan igyekvő kísérleteket téve arra, hogy minél inkább kerülje Matteo tekintetét, ezzel fejezvén ki, hogy már előre is haragszik rá. Nem zavarta őt Matteo boldogsága, sőt, vágyott is arra, hogy azt megtalálja… egészen addig, amíg az a kárára nem volt. Leonora esetében erőteljesen mellélőtt, és ezt a rossz választását ismerve különösen tartott attól, hogy Oliviát illetően se lesz más a helyzet. Nem akarta ugyanazt a játszmát végigvinni, majd a végén az „én megmondtam”-ot hangoztatni. Bár tény, hogy Luluban mindig benne volt az a fellengzős magatartás, ami révén soha nem hagyta volna ki, hogy a saját véleménye beigazolódásakor azt felhánytorgassa a másiknak, de Matteo Leonoraval való kapcsolata még számára is kimerítő volt. Minduntalan próbálta helyrepofozni a szerelmes fiút, különösen akkor, amikor a lány a felette való befolyását egyre nagyobb, és egyre több mindenre kiterjedően próbálta megvalósítani. Luciano nem lett volna rest akár az ő arcába mondani, hogy hagyja békén a barátját, kiváltképp, mikor Leonora, ha nem is konkrét szavakkal kimondva, annál is inkább erőteljesen érzékeltetve tudatta Matteoval, hogy nincs ínyére, ha az idejét a barátaival, nem vele tölti. Lulu eleinte nevetségesnek tartotta. Leonorat, a diktátor mivoltát, és némileg Matteo részrehajló magaviseletét is. Ezt azonban nem sokra rá váltotta a düh, amit barátjára vetített, hogy meg tudja győzni, talán elérkezett arra a pontra, amikor véget kell vetnie a kapcsolatukban jellemző önkényuralomnak. Vagy magának a kapcsolatnak. Luciano amilyen makacs, határozott és néha kíméletlen agresszor tudott lenni, pont annyira volt szórakozott és bohókás, különösen, ha a régmúlt emlékeket kellett felemlegetni, akár, mint elrettentő példát. Victor egykori döntése pont erre volt hivatott, és jót derült is, mikor Matteo arcán megvonaglani látott egy-két izmot azon bizonyos vodka említésére. - Nem volt az azért olyan rossz -felhúzva a vállait gondolt vissza Victor ámokfutására. Tudta jól, hogy Matteot és az emlékeit a tömény este tudata bolygatta fel -tömény, mert meglehetősen sok minden történt akkortájt, még úgy is, hogy sok mindenre nem emlékeztek, és tömény, mert sorra húzták a rövideket annak ellenére is, hogy egyikük se különösebben bírta. - Jó, oké, erőteljes volt a Victor-színvonal, amit nem feltétlen tudtunk az ő elvárásainak megfelelően megütni, de azért mentségünkre szóljon, hogy igencsak kitettünk magunkért! -mint ahogy azt a legtöbben tudhatták Matteo és Luciano se különösebben fogták vissza magukat, ha szórakozásról volt szó. Könyörtelenül gyűrték a söröket, olykor lecsúszott egy-két feles is, viszont vitathatatlan tény volt, hogy a spanyol egy személyben kitette kettejüket, ha ivásról volt szó. Lulu gyakorta lepődött meg azon, hogy Victor huszonhat leélt évét nem fedi jótékony homály, csak az alkoholmámor. Az emlékeket azonban szinte mindig fel tudta eleveníteni. - Ne is mondd! -mintha legalábbis bármi szégyenkezni-valója támadt volna a másikkal szemben, lesütötte a szemét, közben pedig elterülni látszott arcán egy jókora vigyor. - Leginkább az maradt meg, amikor olyan szélesen gesztikuláltam a kezemmel, könyéknél kicsit behajlítva, mintha folyamatosan valami képzeletbeli boroshordót ölelgettem volna -a régmúlt Lucianot idézve elevenítette fel mozdulataiban is azt a színpadiasságot, amit, mint utólag ő is rájött, már-már rossz volt nézni. Úgy állt, mint a cövek, pont, mintha ráparancsoltak volna, hogy hogyha csak egy kicsit is odébb lép, vége van, éppen ezért csak felsőtestből mozdult. A kezével pedig megállás nélkül kavarta a levegőt, mintha a kézmozdulatokkal kívánt volna kellő nyomatékot adni a librettónak. Szerencsére volt, aki lágyítani tudott a színpadi jelenlétén, és a maníros, sokszor már kellemetlen attitűdöt élvezhetőbb gesztusokra váltva tudta formálni. Egy valami azonban örök volt: a megregulázhatatlan szemöldökei. - Mégis mit hüledezel annyira? Te is tudod, hogy ez idáig is mennyi mindenre volt képes az a csaj. Ez a legtöbbhöz mérten elenyésző kis semmiség -legyintett, bár nem azért, hogy azt fejezze ki, hogy őt ne zavarná, hanem, hogy érzékeltesse, Leonora többféleképpen tett már neki és nekik keresztbe az évek alatt. - Tudom, hogy nem bántottad meg -helyeselt, végül megrántotta a vállát, megelőlegezve az utána mondottakat. - De egy szakítás, még ha közös megegyezés alapján is történik, fájó pont. A tiétek ráadásul egyoldalú volt, hiszen Leonora azt hitte, hogy benned találta meg élete szerelmét, és arculcsapásként érte a tény, hogy neked már nem kell. Ezen pedig úgy néz ki, hogy nem segített még az idő se, mert, ahogy beléd volt pistulva akkoriban, úgy most is, így nyilvánvaló, hogy érdeklődik felőled… a maga creepy, zaklató módján -mert be kellett ismernie, hogy amit csinált, erőteljesen kimerítette a privát tér áthágásának és figyelmen kívül hagyásának fogalmát. Tény, hogy Lucianot zavarta a sorra beérkező üzenetek hada, de valahol szánta is a csüggedt, még mindig fülig szerelmes lányt, ezért nem volt képes a maga nyers módján elé állni azzal, hogy legyen kedves békén hagyni nem csak őt, de Matteo magánéletét is. Pedig amennyire terhesnek érezte a vele való foglalkozást, és táplált iránta megvétózhatatlanul negatív gondolatokat, megtehette volna zokszó nélkül. - Beszélhetsz. De ha nem vagy elég konkrét, és belemész a játszmájába, nem maradsz hűvös és távolságtartó, valamint a tőled megszokott virágnyelven fogalmazol, akkor már megint ott leszünk, ahol a part szakad -a lánnyal szemben mindig komoly és konkrét játékszabályokat kellett alkalmazni, olyat, ami kellően határozott, célorientált magatartásra vallott. A cél ezen esetben az volt, hogy Leonora, aki képtelennek bizonyult elvarrni a szálakat, maga is megértse túlmenően a fél éves távlaton, hogy számukra már nincsen olyan, hogy közös jövő. Természetesen, mint hoppon maradt volt barátnő fenntarthatta magának a jogot, hogy szidalmazza nem csak Matteo-t, hanem bárki mást is, aki jobban megmozgatta a fantáziáját, de Luciano a maga részéről bízott abban, hogy neki a továbbiakban nem kell asszisztálnia ehhez. Fontosabb dolga is akadt, mint a belőle erős ellenszenvet kiváltó lány lelkének pátyolgatása. - Nem szükséges, azt hiszem, megértettem -hogy visszatartsa az esetlegesen még kikívánkozó szavakat, nevetve tartotta fel kezét, megszabva a mértéket. - Hát, de azért jusson eszedbe, hogy eddig is sikerült lekezelnünk két vérmes házisárkányt! Csak Gaena mamához bizonyultunk kevésnek… na de amúgy vele nem is szívesen bonyolódnék vitába, mert az öreglány, ahogy mondani szokta „kisjány kora óta” gyúrja a tésztát, úgyhogy ha valakitől, hát tőle semmi esetre se szeretnék pofont kapni! Előbb tartanám oda az arcomat a Sziklának, mintsem neki -látta ő már, hogy Gaena mama miként hadonászott a nyújtófájával, olyan játszi könnyedséggel, mintha egy tollpihét forgatott volna az ujjai között. Még Thor se kezelte olyan könnyedén a pörölyét, mint a dolgos nagymama a tésztagyúrásának elengedhetetlen kellékét. Viola néni pedig az ő lánya volt… összeállt ugyan a fejében a kép, de csak reménykedni tudott, hogy azért nem közelíti azt a szintet, amire a nagyi az évek alatt küzdötte fel magát. - Maradjunk annyiban, hogy Ennio egészen másként tiporna agyon. Viola néni szó szerint, mint egy nunchakuzó kung fu-s verne agyon a sodrófájával, Ennio meg lyukat beszélne még a hasamba is, úgy, hogy végül könyörögnék a feloldozásért -imádta Ennio-t, tisztában volt ezzel Matteo is, de tudta, hogy mitől döglik a légy, és képes volt annyit csépelni a száját, hogy még Lucianonak is akadtak problémái a közléskényszerével, holott őt se kellett félteni, hogyha hallatni kellett a hangját. - Miért kell neked folyton akadékoskodnod?... Inkább feladnád, mintsem, hogy megpróbálj nyerni? Vagy veszítenél? -sorakoztatta fel a kérdéseket, homlokán pedig egyre magasabbra kúszott a szemöldöke. Tudta, ahogy Matteo is hangoztatta, hogy nem szereti az erőjátszmát, mással szemben, vagy más felett diadalmaskodni, és olybá tűnt, hogy egy metafora kedvéért se volt hajlandó az elvein változtatni. - Már ne is haragudj, de én csak reflektáltam a te aggodalmaidra. Ergo te vagy az, aki lelombozod a saját pozitivitásodat és a hangulatodat -a nevét szándékozva tisztára mosni tárta szét a karjait, olyan szélesen és olyan hirtelen gesztikulálva, hogy kis híján hanyatt vágta magát a lendülettől. - Valamelyikünknek mindig magabiztosnak kell lennie a másik érdekében is. Igaz, néha levehetnéd rólam ezt a terhet, mert ezt csinálom már a jó Isten se tudja, hogy hány éve, és kezd fárasztó lenni… és nem! Ne mondd azt, hogy legalább van már benne gyakorlatom! -emelte rögtön nem csak a hangját, de a mutatóujját is, hogy maradásra bírja Matteo feltételezett szavait. - Aha, én meg mindjárt el is hiszem -pampogott vissza ugyanabban a szúrós, lekezelő hangnemben. - Még jó, hogy nem szeretsz versengeni. Mi lenne, ha szeretnél? -bökte oda a feltételezést, és letérdelve már fűzte is a lábára a cipőket, mielőtt szó érte volna a ház elejét, hogy a menyasszonyok nem készülődnek ennyit az esküvőjükre. Természetesen a másik nem érezte volna a támadható felületet abban, hogy mennyi időt ölelt fel az, hogy ő kicicomázza magát, és kimossa a fejéből az alkoholt. Esetlegesen hárított volna egy karcsapással, mondván, hogy „az nem számít!”. - Hidd el… -intett felé a kezével, mikor feltápászkodott a földről. - Ennio még azt is megoldaná, hogy a napokat huszonnégyről negyvennyolc órára csinálja, csak azért, hogy mindenre legyen ideje. De amúgy meg… hogyha nem ő sértődik meg, mert nem szóltam neki, akkor meg én fogok, hogy nem fordít rám elég időt. Azt hiszem ennek így kell működnie -szent meggyőződéssel bólintott, majd szórakozottan elvigyorodott, miközben a másik felé tartotta a pénztárcát. - De csak remélni tudom, hogy Viola néni nem fogja elaprózni a mértéket. A Gaena mama-féle vendéglátáshoz vagyunk szokva -fáradhatatlanul ült az arcán töretlen mosolya. Ha nem lett volna elég a házban eluralkodott magas fokú népsűrűség, ami hivatott volt alátámasztani a „sok jó ember kis helyen is elfér” szállóigét, csak elég volt számba vetni azt, hogy ők hárman gond nélkül kizabálnak egy háztartást az egy heti betevőjükből. Márpedig azt az asztalt nem csak ők hárman fogják körbeülni, ha Ennio megérkezik arra a bizonyos vacsorára. - Ha Victor is szóba kerül, biztos lehetsz benne, hogy az ő vétkének súlyossága felé hajlik a mérleg nyelve -az aznap mondottak ugyan nem ezt tükrözték, de Luciano valóban szerette a szóban forgó tökkelütöttet. - Hiszem, ha látom! -szólalkozott fel rögvest. - Egy ízig-vérig olasz srácnak csakis az ízig-vérig olasz környezet tehet jót -kötötte az ebet a karóhoz, és csak remélni merte, hogy Matteo nem hánytorgatja fel előtte, hogy ő is ezen kategóriába sorolandó, mégis ellene megy a saját szavainak azzal, hogy New Yorkba telepszik, még ha megszabott ideig is. - Mondjuk, ha belegondolok… valahogy mindig nagyviláginak tűnt, olyannak, aki nem tud megülni a seggén a Vén Európában. Tehát akár még igazad is lehet -rántott egyet a vállán. Ennio ugyan nem tudta soha senki előtt levetkőzni olasz mivoltát, hiszen az már kisugárzásából, egész lényéből árulkodott, mégis valahogy érezhető volt rajta a nyugat felé való idomulás és orientálódás. Összességében talán Luciano volt az, aki leginkább kötötte magát a hazájához, és azon az egy éven túl nem is tervezte azt, hogy máshol kívánná leélni az életét. - Egyetértünk -bólintott, mikor hátrafordulva szemrevételezte a kusza tincseket. - Ha más nem, még mindig letolhatjuk kopaszra -pimaszkodott egy ördögi vigyorral, mikor Matteo a fejére húzta a tökfödőt. Mikor ő is lelépett a lépcsőről, Lulu besorolt mellé, és engedte, hogy navigálja a megfelelő irányba. Ahogy Matteo csépelte a szavakat, úgy Lucianonak is egyre inkább szaladt össze a szemöldöke. A toborzó említésére mintegy fellengzősen, korholva, a torkából kiszakadó hanggal nevetett. Nem volt kedvére ez a fajta megoldás, és nem is kívánt másfajta látszatot mutatni a másik felé. - És te mit léptél ennek a Jonathan G. Fox-nak a "modern világbéli jól bevált módszerére"? Már azon túl, hogy értelme az nem sok van -kérdezte, majd, mikor Matteo a bolt felé célzott, megtorpant ott, ahol éppen tartottak. - Hé! -kelletlenül ráncolódó homloka alól a sötét bogárszemek haragosan vizslatták jobb híján a másik fiú tarkóját, ugyanis már szinte az ajtóban állt, mikor utána szólt. Súlyát türelmetlenül helyezte egyik lábáról a másikra, mígnem Matteo megjelent a bolt cégére alatt. Vádlón emelte rá a kezét, és úgy is tartotta, míg közeledett felé. - Mi az, hogy „akinek jobb az angolja”, és „így is úgy is te nyernél”, hm? Igenis jó az angolom! -győzködte a másikat, majd, mikor mellé ért, és a kérdése is elérkezett hozzá, a vízre emelte a tekintetét. - Na add azt ide… -morcosan duzzogott az orra alatt, majd felnyitotta az üveget, és nagyot kortyolt a vízből. Külön értékelte, hogy a másik még csak nem is próbálkozott hideg vízzel merényelni a torkukat. Lulu, bár veszettül szerette a hideg italokat, nem, vagy csak nagyon ritkán vetemedett arra, hogy kiélvezze annak hűsítő mivoltát. Ha esetlegesen kért is egy jól behűtött üdítőt, vagy sört, mindig rendelt mellé egy pohár meleg vizet is, hogy az felmelegítse a torkát. Énekesként kínosan kellett ügyelniük az efféle dolgokra, és, lévén nem engedhette meg magának a hirtelen betegségeket, szigorúan be is tartotta azokat. - Hm… -elöljáróban csak ennyit tudott mondani válasz gyanánt a Matteo által mondottakra. Luciano szeretett minél tájékozottabb lenni a szakterületén, így a nagy nevekkel tökéletesen tisztában volt -ellenben a tanítási metódusukkal, amit értelemszerűen csak részlegesen tudhatott, ugyanis minden tanár valamelyest személyre szabja az órák menetét az adott növendékhez. Lehet, hogy ami valakinél beválik, az egy másiknál kellemetlen visszhangot kelt. Éles kanyarral fordult az ellentétes irányba, mikor Matteo magával rántotta, majd visszatulajdonítva a karját, a kezeit a zsebébe mélyesztette. - Hát nem mondom, hogy nem számítottam a sztárallűrre… -ismerte be, némileg húzva a száját. - De azért valahol várható volt. Végtére is, aki a Met-ben elismert, közkedvelt előadó, és megjárta már a világ legnevesebb operáit hol darabban, hol önálló esttel, annak már van mivel felvágni, van mire nagynak lenni. Nem azt mondom, hogy ez már alapot képezhet arra, hogy valaki kiállhatatlan, bunkó vadbarom legyen… -magyarázta rögtön a bizonyítványát. - Csak azt mondom, hogy alapvetően nem arra rendezkedtem be, hogy majd kenyérre lehet kenni az ipsét. Amikor találkoztam vele a felvételin, már akkor látszott rajta, hogy a határozott kiállása mellé határozott vélemény is társul, és nem ő lesz az, akivel el fogom tudni hitetni, hogy a front miatt fáj a fejem, nem azért, mert úgy berúgtam előző este, hogy a világomról nem tudok -az igaz történet alapján felemlegetett mese akaratlanul is vigyort csalt az arcára. - Na meg Ingegneri se árult zsákbamacskát. Ő is mondta, hogy nem lesz könnyű dolgom mellette, ugyanakkor ki is emelte, hogyha valakit, akkor engem nem félt a pasas jellemétől és habitusától. Nyilván eleinte, mivel nem tudják a tanárok se, hogy mire számíthatnak, mindenki távolságtartó, és csak aztán kezdenek el nyitni a hallgatók felé, hogy némileg kezdik kiismerni őket -Luciano megannyi iskolát megjárt már az évei alatt, számtalan oktatóhoz volt szerencséje mind közoktatásban, mind magánban, hogy tudta, hogy ahhoz, hogy a tanárok bizalmát el lehessen nyerni, a tehetségen és a tenni akaráson túl elkerülhetetlen a behódolás is. El kell ismerni a magasabb rendű dominanciát, magát pedig nem túlértékelni. Volt idő, amikor felbecsülte önmagát, a saját értékeit, és nem tellett bele sok időbe, hogy letörjék a szarvát. Elsőre tanult a leckéből, így nem különösebben kívánta azt megismételni, kiváltképp nem egy világhíres operaénekes esetében. - Tudom, és épp ez az, ami miatt van bennem egy néminemű tartás -alsó ajkát benedvesítve, majd azt beharapva sandított félszegen Matteo felé. - Nyilván tudom, hogy nem véletlen kerültem be, hogy nem volt nekünk abban pénzünk, hogy most itt lehessek. Te is tudod, hogy ha bárkit is meg kellett volna vesztegetnünk azért, hogy eljussak idáig, nem csináltam volna -biztosította a másikat, mintha legalábbis arra bármi szükség is lett volna. - De mégis… világhíres művészek keze alatt kell dolgoznom, egy, a világon leginkább elismert program egy előadó tagjaként. Ha belegondolok, a sz*r is megfagy bennem -nevette el magát. - Innen már nincs visszaút, csak az előre. Ha ezt az időszakot nem lébecolom el, ha úgy csinálom, ahogy kell, és ahogy a saját becsületem is megköveteli, olyan méltán híres neveket kapok pártfogóimul, akik a jövőmre nézve a lehető legjobb ajánlatot tudják rólam adni -tagadni se tudta volna, hogy pont amennyire felcsigázza a gondolat, annyira meg is rémiszti. Félt attól, hogy annyira fog próbálkozni, erőlködni, hogy az a törekvés végül a visszájára fog fordulni, és inkább lesz kellemetlen mintsem imponáló a hajtása. Nem tudta, hogy miként fogja tudni megtalálni az arany középutat, csak bízott abban, hogy a természetéből adódóan kézenfekvő lesz neki, hogy miként kezelje a helyzetet. - Továbbra se akarj engem okolni -szigorúan szegezte rá az ujját. - Te nem szóltál, hogy melyiket válasszam! -bizonygatta újfent, majd vállával a másik fiúét billentette meg, fejével pedig a kis bódé felé bökött. - Menjél inkább, szólj, hogy itt vagyunk, aztán nyittasd ki a kaput, mielőtt meggondolom magam, és inkább hazamegyek -szórakozott vele, majd, ha Matteo elindult, ő is vele tartott, ha más nem, a kézhez kapható teniszütők, valamint a labdák végett.
good friends are like stars;
you don't always see them, but you know they're always there.
...Igaz barát olyan, mintha második énünk volna...
A fiú ellenkezését, és a csökönyös szamár, vagy éppen mérges sündisznó pöffeszkedését látva elmosolyodott, mígnem ő volt az, aki Lucianohoz hasonlóan, jókora hévvel kérte ki magának a vádakat. - Hé! Ez aljas rágalom, ennyire nem volt veszett ügy a dolog… háló, meg vergődő hal, hát persze! Úgy beszélsz, mintha az orromnál fogva rángatható, naiv kis bolond lennék! – szeme sarkából volt lehetősége elcsípni az anyja és a húga rovó, „miért, tán nem?” pillantását, mire felfújva a pofazacskóit, haragos fújtatással eresztette ki a levegőt – Ne nézzetek így, mindenki követ el hibákat nem? Amúgy meg, jó fiú vagyok… jó barát vagyok, és ne, ne mondj semmit! – csapott rá egyet Luciano vállára, mielőtt az bármit is mondhatott volna ezt a kérdést illetően – és jó „pár” vagyok. Azt tettem és úgy, ahogy a szeretett félnek szüksége volt rá, hiszen ez is egy férfiember dolga nem? – azt már inkább nem is fűzte hozzá megjegyzésként, hogy nyilván nem az, hogy kihasználják - Mentem, mert kérte. Ott voltam vele, ahogy szerette volna, mert mégis csak egy pár voltunk, vagy… micsoda. Ez pedig bizonyos kötelezettségeket is jelent, nem csak azt, hogy a Facebookon bejelöljük a kis szívecskét, hogy „kapcsolatban vele:” És különben is, tényleg szerettem őt a kezdetekben, mert hát, nem volt ám ő olyan rossz és birtokló, mint ahogy azt az évek, khmm… hónapok hozták magukkal – próbált, és igyekezett szépíteni, hogy a létező legmélyebbről elbányássza a lány erényeit. - Leonora egy igazán kedves, bájos lány volt, nem véletlenül szerettem bele. Odaadó volt, ragaszkodó. Csak talán, pont ez a ragaszkodása volt az, ami az agyára ment, és úgy gondolta, hogy ha valamivel, hát ezzel „féken tud engem tartani” – megütközött a saját kijelentésén – szükség volt erre egyáltalán? Ohh, na mindegy is! – legyintett – a lényeg, hogy elmúlt, és nem kell aggódnod attól, hogy a fallal kell beszélned, mert nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Olivia nem akar engem úgy irányítani, mint ő tette. Teljesen más a két lány, és azt az egy évet én most nem fogom eldobni csak azért, mert valakinek van valamiféle aggálya a témát illetően. Meg lehet próbálni nem? – egyre hevesebben pörölt, mintha csak támadta volna valaki a megítélését, gondolatait, és magát az érzéseit. Rossz érzéssel töltötte el, hogy Lulu kételkedett benne és az, hogy nem hitt benne annyira, hogy tanulni tudott volna a hibáiból. Már csak ezért is a fejébe vette, hogy „majd én megmutatom!” És, ha gonoszabb, pofátlanabb és konokabb lett volna, minden bizonnyal a másik fejéhez vágta volna, hogy már csak ezért is illendő lenne leakasztania neki is egy barátnőt, mert a végén ott marad neki, és még negyven évesen, három gyerek apjaként is azon kell aggódnia, hogy „szegény Luciano, vajon mit csinál most Nélkülem?” És talán, ha találna egy tisztességes lányt, megértené Matteo addigi agymenéseit. Az élet normális körforgásába beletartozik, hogy az embernek párja, idővel férje, vagy felesége lesz, nem? Noha tagadhatatlan volt, hogy ő maga is fokozottan érzékeny volt, ha a barátságukról és testvériségükről esett szó. Nem volt kétsége afelől, hogy Lulu, ha sajátos módon is, de védeni próbálta őt egy estleges, újabb csalódástól. Mert bár, bevallani nem akarta és nem is szerette, hogy tényleg naiv és az orránál fogva vezethető, kelekótya teremtés, de tisztában volt vele, és szépen csendben, duzzogva alá is írta volna. Ez volt ő. Szemöldökei tótágast álltak, s olyan ráncba szaladt a homloka, mintha egy szőlőszemet hagytak volna aszalódni a Napon. - Hogy tessséék? Nem volt olyan rossz? – hüledezett – szeretnélek emlékeztetni arra, hogy majdnem kórházba kellett cipelni, mert kis híján alkoholmérgezést kaptam. Az már más kérdés, hogy a roppant rossz alkoholtűrő és befogadó készségemre volt mind ez fogható, de, hogy utána három napig egyhuzamban rókáztam, mint a lakodalmas kutya, az azért elég meredek volt. És azt se felejtsd el öregem, hogy nem csak az a pia volt ott, ami akkor lecsúszott, hanem én már az előtt is alapoztam, fogalmam sincs, hogy miért? Arra már nem is emlékszek. De annyi biztos, hogy azt a háborodás ronda Bethany nénit is gyönyörű szépnek láttam, aki itt lakik a szomszédban, és egy ekkora bibircsók nőtt a szemhéjára, ni! – mutatta fel a saját hüvelykujját, hogy az azon lévő köröm méretével hasonlítsa a tényleg elrettentő rondának számító kinövést – szóval, maradjunk annyiban, hogy ezt nem kell tovább feszegetni meg szépíteni jó? Ami szar, az szar! Fogadd el – puffogott, s a végén még egy horkantással azonosítható hörrenés is felszakadt belőle. Azon a ponton megfogadta, hogy soha többet nem óhajt nem csak, hogy Victorral inni és szórakozni, de alapjában véve, inni. Ezt a fogadalmát pedig azóta, ha nem is ötszázszor, de százszor, alsó hangon megszegte. Tény, hogy nem volt már szokása olyan mértéktelenül vedelni a snapszot, megtanulta, hogy mikor jön el az a bizonyos, elég. Az pedig, hogy egyszer-egyszer becsúszott egy vadabb éjszaka, így az elmúlt is, mellékes volt. Olykor ő is kirúghatott a hámból. A furcsa, idegesítő szokásaikat emlegetve, melyeket kölyökkorukban produkáltak a színpadon állva, jól látható kellemetlenség ragadta magával mindkettejüket. Nem kevés, annál is több, jó néhány év szükségeltetett, míg jött olyan segítség, aki kinevelte belőlük az örökös manírosságot, a túljátszást, túlartikulálást. Mire ténylegesen, nem csak hangilag, de összességében színpadra valóvá váltak. Ettől függetlenül, ez is az életük, és a fejlődésük szerves részét képezte. Ha nem lettek volna azok a mai szemmel nézve, megbotránkoztató évek, minden bizonnyal most nem tartanának ott, ahol. Meg kellett tanulniuk, hogyan legyenek természetesek a színpadon. El kellett fogadtatni magukkal a külsejük, és vele együtt a hangjuk változását is. Azt, hogy nem kell grimaszolni, és szájgörcsöt, meg szájzárat kapni a szavak megformálása miatt, mehet az könnyebben is. Azt, hogy a kezdeti beképzeltség, amiért csodás hang birtokosaivá váltak, és imádták is érte őket, még nem jelentette azt, hogy valakik lettek. Nem jelentette azt, hogy onnantól kezdve jogukban állt nagy mellénnyel lenni a világ irányába, mert voltaképpen nem voltak ők senkik. A felnőtté válás rögös útvesztőjében, mind ezt fel kellett fogni, meg kellett emészteni, és rátérni a fejlődés útjára. Pont emiatt, büszkének kellett lenni arra, amit elértek. Arra, hogy mennyi hibát, mennyi butaságot volt idejük, és lehetőségük, mint éktelenkedő csorbát kiköszörülni. Kemény, megfeszített tempójú munka volt, de az eredmény magáért beszélt. Nem is látta értelmét, hogy szóban reagáljon, inkább jókedvű képpel vigyorgott az orra alatt a képzeletbeli, láthatatlan boroshordó hallatán. Egyik énje kétség kívül utálta, és ódzkodott ezektől az évektől, a másik viszont imádta. Mert bár ciki volt visszanézni a családtagok által rögzített videókat, de legalább jókat tudott röhögni rajtuk. Nem úgy a Leonorát illető témákon, melyek sokkalta a kétségbeesését váltották ki, mint az örömét. Egyre csak nyomta a vállát a felelősség, amivel tartozott nem csak a lány lelkivilágának állapotáért, de Lulu szabadságáért, és a zaklatásnak minősülő támadásokért is. - Persze, hogy tudom, de ezt tényleg nem néztem volna ki belőle. Akkor, ott mindent megbeszéltünk. Elvarrtuk a szálakat, lezártuk, amit le kellett. Nem volt már, mit ragozzunk, és teljesen érthetően a tudtára adtam, hogy ennyi volt. Nem is értem, hogy mi a francot lehet még ezen lovagolni, és akkor most nekem kellene szarul érezni magamat azért, hogy jól érzem magam a bőrömben? Nélküle? Na, hát ebből nem eszik! – úgy mutatott rá, és úgy bökdöste maga előtt a levegőt mutatóujjával, mintha Lucianot lett volna hivatott ilyen módon támadni, de legalábbis rendre utasítani, holott, ha másra nem is, hát arra használta őt, hogy a későbbiekben legyen valaki, aki a körmére néz, megtette-e azt, amit annyira bőszen bizonygatott? Márpedig megakarta, csak éppen azt a késztetést kellett legyőznie, hogy ezt azonnali hatállyal tegye meg. Nem érezte helyesnek, hogy olyan valakivel, és többek között olyan valamivel kellett foglalkozniuk, ami a volt kapcsolatát jelentette. „Szép, volt jó volt, de már vége” – legalábbis ezt gondolta, és ilyen módon szeretett volna megemlékezni róla, mind ahányszor eszébe jutott. Ám azokban a percekben, sokkal inkább kellemetlen púp volt a hátán, mint kellemes, elmúlt emlék. - Gaena mama egy teljesen más szint – nagy erőket kellett mozgósítania annak érdekében, hogy a korábbi feszült pillanatokat áthidalva, egy jókedvű nevetés szakadjon fel belőle - Az ő esetében nem éri meg a fáradozást, hogy bármit is megpróbáljunk bevetni ellene. Ha huszonöt év alatt nem jött be semmi, szerintem ezután se fog. Több évtizedes, majd egy évszázados előnye van! Szóval maradjunk jó gyerekek, és ne akarjuk farkasszemet nézni azzal a tenyérrel. Az én orrom így is elég kicsi, nem kell, hogy jobban az arcomba építse, a tiéd meg elég nagy, szóval nem kell duzzasztani – pimaszkodott, s már önmagában ez a tény is ijesztő egybeesést jelentett a számára. Nem elég, hogy a személyiségjegyeikben akkora különbségek voltak, amivel végezetül egységbe hozták az erejüket, de még a külsőségek is erről árulkodtak. Ám az orruk méretének kérdésénél, nem szándékozott messzebb menni. Ez is több volt, mint sok. - Nem. Ha rólad van szó, tartom magam az elveimhez. Persze, talán úgy lenne a legszebb, ha a testvéredtől kapnál ki igazságos játszmákban, de én meg túl jószívű vagyok, és nem feszegetem a határainkat. Inkább ringasd csak magad tovább abban a hitben, hogy mindig önerőből tudsz engem a porba tiporni – szemöldökeit ugráltatva vigyorodott el, majd védekezőn maga elé emelte a kezeit. - Nem haragszok én. Viszont, ha ennyire nehezedre esik pozitívnak, magabiztosnak lenni, akkor szokj le róla, és hagyd, hogy néha belefulladjak a saját magam, vagy mások által kevert trutyiba. Bár tagadhatatlan, hogy kezdek elkényelmesedni itt a nagy atyai gondoskodásodban és derűlátásodban. Viszont, ha engem kérdezel, és ennyire jól kiegészítjük egymást, szerintem ez maradjon is így. És amúgy is, a nyakamat rá, hogy te lennél a legjobban megzavarodva, ha változna a felállás. Vagy tévedek netán? – vizslató szemeit egy pillanatra se vette le róla. Tisztában volt vele, hogy miféle hibaüzeneteket szokott küldeni Luciano agya, mikor valami nem úgy történt, ahogy azt jól megszokta. Ha Matteo valamivel kapcsolatban derűlátóbb volt, sokkalta lelkesebb és magabiztosabb, egészen biztos, hogy Lulu meglepetten, már-már meghökkenve kamillázott az üveglencséi mögül, oldalának két oldalán petyhüdten, élettelenül lógó karokkal, némán téve fel a kérdést: ki vagy te, és hova dugtad a barátomat? - Ezt a tudományt illendő lenne szabadalmaztatni, ha rájön. Mert én is el akarom sajátítani! – számos alkalommal érezte úgy, hogy a huszonnégy óra a semmin kívül másra nem elég. Persze, ha jól beosztotta az idejét, akkor nem lehetett oka panaszra, de minél inkább bővült az ismertségének köre, s minél több és több dolga akadt, annál inkább látta, hogy ez lehetetlen küldetés. Az, hogy jó időbeosztás, ma már ismeretlen fogalom volt – a sérelmeitek viszont nem érdekelnek, rendezzétek le szépen magatok között, jó? – pont, ahogy ők ketten, úgy Luciano és Ennio egy légtérbe eresztve, borzasztó kataklizmát volt képes okozni. Egy pillanatra még a gyomra is aprócska gombóccá szorult, ahogy átfutott a fejében a gondolat: ő ezzel a kettővel szándékozik a jövőben együtt dolgozni. Persze, senki nem tudta volna biztosítani őt arról, hogy ez be is fog következni, de tervnek tökéletes volt, és hinni szeretett volna abban, hogy előbb vagy utóbb, de célt ér. - Végezetül, én is fejet hajtottam a Victor-félő hatalom előtt, és beláttam, hogy minden az ő bűnlajstromához írható fel. És amíg ez a Föld kerek, így is marad – ők pedig olyannak szerették az őrült spanyolt, amilyen volt. Készen kapták őt, változtatni nem csak, hogy nem tudtak volna rajta, de nem is akartak. Furcsa kis teremtés volt, de kétség kívül üde színfoltja az életüknek. Akármennyire szidták őt, pont ugyan úgy szerették is. Drámai sóhaj szakadt fel belőle, és a szemét forgatva igazította meg a fejébe húzott sapkát. - Igazam van, hidd el. Persze – nyelt egyet, s hosszú ideje először érezte, hogy a gyomra továbbra is háborog az alkohol miatt – ez nem jelenti azt, hogy képes lenne kinőni az olasz szokásokat, vagy lemondani az otthonáról és a családjáról. Szóval, ha jót is tesz neki a nyugat, ha „nagyvilági” srác is, azért a nyakamat rá, hogy vannak dolgok, amikből nem engedne – és ez így volt jól. Ha valakik, hát ők hárman, született olaszok voltak. Három srác, akiket a tradícióik, szokásaik, neveltetésük egészen messzi sikerekhez hajtott. Ezt pedig ők sokkal inkább a vérük iránt tanúsított tisztelettel hálálnák meg, mint, hogy lemondjanak róla. - Na! – morrant – viselkedj, biztos nagyon komoly dolog, és nagy felelősség ilyen „toborzónak” lenni. Amúgy semmit. Azóta is a névjegyét használom könyvjelzőnek. Na nem, mintha olyan sokat tudtam volna olvasni az elmúlt napokban, de jól hangzott – vont vállat egyszerűen, kicsit léhán, s mintha nem lenne fontos a téma további firtatása, legyintett egyet. Valójában viszont bánta, és zavarta, hogy megemlítette, és el kellett szenvednie Luciano epés véleményének kinyilvánítását. A fiú mutogatását és vádló pillantását látva gúnyosan elvigyorodott, de nem is vette a fáradtságot, hogy szóra méltassa. Az üveget átnyújtva, egyféle pimaszkodó útravalóként otthagyta még neki a halk ciccentést, eméssze csak magát a felhánytorgatottak miatt. Alapjáraton nem volt baj Luciano angoljával, sőt mi több, emberek milliói irigyelték volna azért, hogy milyen különösebb probléma nélkül sajátította el a nyelvet úgy, hogy bárhol, bárkivel szót tudott érteni. Változatosan fogalmazott, nem volt szükséges gondolkoznia se a nyelvtanon, se a szavakon. És ugyanez volt elmondható a spanyolról is. - Luciano. Ez nagyon nagy szó! – a tanárra nem is kívánt több időt fecsérelni, hiszen úgyis meg fogja ismerni őt a fiú - És tök mindegy, hogy mit gondolsz, a nyakamat tenném arra, hogy jól fogsz teljesíteni. Úgy ahogy kell, ahogy elvárnád magadtól. Adj bele mindent, tégy meg mindent azért, hogy az álmaidat és a céljaidat elérd! – Matteot soha nem hajtották önös érdekek, és, ha meg is fordult a fejében az, hogy együtt, ők ketten, Ennioval kiegészülve természetesen, majd egy színpadon fognak állni, ott olybá tűnt, hogy megannyi, számos apró részecskére robbant. Egészen belesajdult a szíve abba az elszántságba, tenni akarásba, amit Lulu fűzött ehhez az egy évhez. Talán neki le kell majd mondani a nagy terveiről és a vágyairól. Minden bizonnyal az álmára is keresztet kell majd vetnie, hogy a jövőben ők, együtt… de számított ez bármit is úgy, hogy a legjobb barátja, ha kétségek között is, de szinte szárnyalt mellette? Oda tartott, ahova mindig is el akart jutni. Hosszú útja a vége felé közeledett, s már csak egy-két lépés választotta el attól, hogy a profik, a legjobbak között álljon. Hát, hogy sajnálhatta volna ezek tudatában azt, hogy előtte még kőkemény küzdelmek tornyosultak, aminek a végén nem látott mást, csak a homályt, és a bizonytalanságot? Az egyedüllétet, hiszen nem volt támogató erő az oldalán. Ami volt is, múlni látszott. Félt, hogy Luciano soha nem támogatná őt azon a pályán, amit a leginkább vágyott. Merengőn figyelte Luciano profilját, s igyekezet függetleníteni a gondolatait a korábban beszéltektől. Nem hagyhatta, hogy a mélabús kétségbeesés a hatalma alá hajtsa őt, hiszen ez nem az a pillanat volt. Boldogság, szórakozás várt rájuk… pár hosszadalmas nap után, ismét együtt lehettek. Ezt pedig ki kellett élvezniük, mint minden egyes adódó másodpercet. Így hát, az utasításokat feladataként kezelve, határozott biccentéssel indult, hogy ütőket és labdákat szerezzen, és kard ki kard, belevágjanak a „mindhalálig” tartó küzdelembe.
Kezdőlap
