Családom nagy része nem is született Michael Flatleynek, de attól még annyit értett a táncművészetekhez, hogy azért valamiféle ritmikus mozgással elboldoguljon a parketten. Nos… én vagyok a kivétel erősítő szabály. Ritmusérzékem a nullánál is kevesebb volt, amiről folyamatosan azt mondták, hogyha elég kitartó lennék, akkor képes lennék fejleszteni, de szerintem ez közel sem így van. Annak idején egyik drága barátom, Lilian beíratott egy társastánc tanfolyamra poénból és már ismert annyira ahhoz, hogy tudja: el fogok rá járni, hiszen nem szeretem, ha valaki kidob egy valag pénz az ablakon, főleg, ha azt miattam teszi. Bár így is teljesen feleslegesnek éreztem az egészet, hiszen maximum annyi értelme volt, hogy időlegesen volt egy állandó testmozgás az életemben.  Ó, meg persze az, hogy a tanár közölte: szerinte túl merev vagyok, túlságosan is görcsösen figyelek és ha elengedném magam, akkor minden egyszerűbben menne. Tény, idővel be kellett látnom, hogy ebben lehet valamennyi igazság, hiszem azon ritka alkalmakkor, mikor felöntöttem a garatra, akkor ez a tánc dolog már nem is tűnt olyan vészesen nehéz történetnek – bár meglehet, akiknek ráléptem a lábára, azok nem így gondolják.
De ez miért is lényeges a mi történetünk szempontjából? Leginkább azért, mert az én drága, szeretett apai nagymamám még mindig abban a hitben élt, hogyha eleget topog mellém és hív el táncolni, akkor majd egy napon Fred Astaire-ként fogom felszántani a környéket felejthetetlen mozgásommal. Hát igen, a mozgásom lehet felejthetetlen lenne, de nem azért, mert olyan elképesztően jó műsort adnék elő, hanem inkább valami iszonyúan vicceset, esetleg borzalmasat.
Nem meglepő tehát, hogy ez az esemény a legutóbbi családi ebéd folyamán is megesett és én hiába húzodoztam, nagymamám kijelentette: az esküvőm napján is táncba kell majd vinnem a menyasszonyt és a násznépet, az a minimum, hogy most gyakorlok vele. Már előre láttam, hogy a felkészültebbek olyan cipőkkel készülnek, amelyekért vagy nem kár, ha megtapossák őket, vagy kellően védik a lábat, mert őszintén: ha eddig nem sikerült valamit kezdeni a botlábammal, akkor nem hiszem, hogy addigra sikerül is valamit. Más kérdés, hogy ez az esküvő téma igen kilátástalannak látszott, hiszen Amber óta egy lánnyal se jutottunk el a „családnak bemutatós” szintig, de… láttam, az öreglény nagyon örült volna, ha én is tovább örökítem az Easton géneket. Legrosszabb esetben, még mindig vannak spermabankok, ugye…
Azt hiszem már mindenki sejti előre, hogy az újabb próbálkozásom a tánccal csúfos kudarcot vallott, ami természetesen nem maradhatott megtorolhatatlanul. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy drága nagymamám nem véletlenül rakott össze Percivel, magyarán neki is lehetett vaj a füle mögött, meg aztán ismerte az unokáit, mint a rossz pénzt, mint ahogy azt is, hogy én a megbeszélt időpont előtt már ott leszek, Perci meg… hát, ő nagyon nem.
Ennek köszönhetően pedig már nem tudom hányadik alkalommal hallgattam meg bocsánatkérését, ami lassan már jobban idegesített, mint a késés maga, de hát ő se tehetett arról, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, mint egyes kollégáim hozzá nem értése se az ő sara. Volt egy olyan érzésem, hogy Emery a következő félévben már nem lesz a szerkesztőség tagja… bár meglehet tévedek. Engem is értek már bőven hatalmas meglepetések.
- Semmi gond Perci, elfoglaltam magam, amíg rád vártam – szusszantam fel halkan, elvégre valóban Stephennek írogattam Messengeren miközben drága unokatesómat vártam. Mertem remélni, hogy mostani felszívódásának nincs semmi köze ahhoz a mérhetetlenül kattant exéhez, akit valamilyen okból kifolyólag képtelen lerázni.
- Én nagyon támogatom ezt az ötletet – fejtettem ki annak kapcsán, hogy fókuszáljunk rá a vásárlásra, de nem is tehettem volna mást, elvégre ő ült a volánnál, miközben én az anyósülésen húztam meg magam. Mi az összefüggés a kettő között? Leginkább az, ha ellenkeznék és csak azért is fel akarnám róni neki a hosszú várakozás okozta kiesett időt – amit amúgy csak drága kistestvéreim felé szoktam megtenni… vagy ha valakit tényleg iszonyúan sokat késik – akkor még mindig nekiállhat hirtelen életveszélyes kanyarokat, meg ki tudja milyen eldugott utakat bejárni, hogy hatszor megbánjam azt is, hogy kinyitottam a számat. Kegyetlen dolog ez, na.
- Persze, hogy nálam van, még le is fotóztam telefonnal, ha ne adj isten otthon felejteném – nyúltam az ölemben lévő táskához, hogy kikutassam az említett papírt, miközben nagyon úgy tűnt az átkozott piroslámpa egy jó darabig majd nem akar zöld színben pompázni. A jellegzetes gyomorkorgás hang egy halovány mosolyt csalt az arcomra, de nem tettem rá megjegyzést, elvégre ilyesmi bárkivel előfordulhat.
Fél szemmel azt is láttam, hogy miközben én felfedezőset „játszottam” a táskámban, ő és kutakodni kezdett, de amit sikerült elővennie, nos… sejthettem volna mi bukkan majd elő. Ennek ellenére pár pillanatig mégis sikerült néhány meglepett pillantást küldenem neki, még mielőtt nyilatkoztam volna.
- Nem, köszönöm, úgy is látom, hogy ezek az utolsó darabok… vagy még rejtegetsz valahol a kocsiban? – pillantottam körbe, elvégre nem lepett volna meg, ha még további rejtekhelyeket sorol fel. Esetleg kifejti, hogy ez a kocka sajtok rejtekhelye, de amúgy a kesztyűtartóban vannak a mozzarella golyócskák, a hátsó ülésnél lévő rekeszben pedig mindenféle különlegesség található.
Mikor már a sokadik kört tettük meg az autóval, akkor már megfordult a fejemben, hogy felajánlom: ő keressen helyet, én pedig addig kiszállok és szerzek bevásárlókocsit, de végül erre nem volt szükség, mert amint kinyitottam volna a számat, szinte varázsütésre meglett a tökéletes pont.
Mindeközben Percinek azért volt egy visszaköre, hogy leellenőrizze a gépjárművet, ezért számomra egyértelmű volt, hogy a már a zsebemben lévő listával felvértezve nekem jut a bevásárlókocsi beszerzés, ami hála a jó égnek nem volt olyan vészes művelet. Persze, voltak olyan esetek, amikor már az embernek a kifelé tartókat kell időben nyakon csípni, hogy „hadd kísérjem el Önt az, hogy mikor kipakolt, elkérhessem a bevásárlókocsit”, de kivételesen rám mosolygott a szerencse, így pont elcsíptem egyet, még mielőtt valaki elorozhatta volna előlem.
Más kérdés, hogy akadt valaki, aki akkor hirtelen nem örült annyira az örömömnek. Valahol már hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a kisebb családi körben én töltöm be a nagytestvér szerepét, ebből adódóan pedig általában én koppintottam az orrukra, ha valami… hogy is mondjam? Kellemetlen dolgot csináltak. Épp ezért ért legtöbbször váratlanul, mikor hirtelen fordult a kocka és kénytelen voltam fejet hajtani a tőlem „idősebb” Easton unokatesóknak. Rendben, volt olyan időszak, mikor a gyomrom nehezebben vette be a dolgot, de idővel megtanultam beletörődni… oké, nem mindenbe, de legtöbbször elengedtem, elvégre hülyeségnek tűnt volna ilyesmin kiakadni.
- Perci, ugyan kérlek… tulajdonképpen folyamatosan gumikesztyűben, vagy leginkább vegyvédelmi ruhákban kellene járnunk, ha minden baktérium támadást ki akarnánk védeni – persze, azért hagytam, hogy letörölgesse a kocsit, elvégre ha ettől nyugodtabb a lelki világa, én bizony nem állok az útjába. Épp ezért csöndesen vártam rá, miközben reméltem, hogy csak azért bámul meg minket egy-két ember, mert épp az útjukban vagyunk, vagy valami hasonló apróság.
- Ha annyit aggódnék a koszos kezek miatt, akkor nagy eséllyel sose utaznék tömegközlekedéssel – bár növelhettem volna azzal a tétet, hogy tulajdonképpen ki se lépek az utcára akkor már, de nem akartam felidegesíteni, elvégre értettem az indokait. Más kérdés, hogy úgy voltam vele: némi természetes koszra mindenkinek szüksége van a túléléshez – ha pedig az a bevásárlókocsi fogantyúján találja meg, akkor ott.
- De köszönöm Perci, nagyon értékelem az aggodalmad – mosolyodtam rá azért és nem hívtam anyunak, pedig ott volt a késztetés, de… na. Voltak pillanatok, mikor átéreztem, hogy Oliver miért tart engem annyira idegesítőnek. Így tehát miután tisztességesen, eleget téve unokatesóm kérésének lefertőtlenítettem a kezem szépen visszaadtam neki a flakont.
- Lássunk neki, főleg, ha még oda is akarjuk adni a mamának a bevásárolt holmikat… tényleg, ma akarjuk neki átvinni, vagy majd később? – tény, sok múlott azon, hogy mikor végzünk, mert azért túl későn se lett volna rátörni a nagyszüleinkre. Akkor biztosan borítékolhattuk volna, hogy az elkövetkezendő két évben mi járunk el majd bevásárolni…
Egész sok ember volt a bevásárlóközpontban, ami nem dobott fel, de jobb volt itt vásárolni, mint egy kis közértben, elvégre mindent megtalálhattunk egy helyen, továbbá…
- Hoztam kuponokat! Hátha sikerül olcsósítanunk egy-két dolgon – nem nevezném magamat garasoskodó egyednek, de ha egyszer lehetőség van arra, hogy csökkentsük a kiadásainkat, akkor miért nem élnénk vele?
Közben elővettem a zsebemből a listát, majd elkezdtem tanulmányozni.
- Miért menjünk először? Tej? Vaj? Hús?

nem tudom mikor írtam utoljára ilyen hosszú reagot… bocsi o.o

Egyértelmű tény volt, hogy mindkettőnknek lett volna jobb programja ennél a kiruccanásnál, de a döntés dolgában egyikünknek se igazán osztottak lapot. Tudtuk, hogy Easton nagyi idegeit nem lenne előnyös tovább feszíteni még a bevásárlás elmulasztásával is. Tény, eddig senki se merte ezt a bátor, de kifejezetten ostoba tettet meglépni, bár azt hiszem Oliver csak azért nem, mert Nana személyesen ellenőrizte és meglehet kitekerte volna a nyakát, ha megpróbálja elmismásolni a „kötelezettséget”.
- Legalább már tudom, hogy születésnapodra egy okosórát kell neked nézni, ami valami kétségbeesett hangon visít, ha aznap találkozód van. Már ha még nem rendelkezel eggyel – igaz, kicsit még én magam is sejtettem, hogy lehet, eleinte még érne is valamit a szerkezet, de egy idő után Perci inkább notóriusan nem csinálna magának emlékeztetőt az eseményekről, vagy ha mégis, akkor figyelmen kívül hagyná. Vagyis, én erre tippeltem, de nem egyszer megkaptam már, hogy túl negatívan állok a dolgokhoz. Viszont a mélyalvás figyelő meg a pulzusszámláló funkciókat lehet értékelné, meg ki tudja miféle programokat lehet feltölteni azokra a ketyerékre. Bevallom, kicsit régivágású voltam ebből a szemszögből, egy zsebóra sokkal jobban meg tudta dobogtatni a szívem, mint az a tudat, hogy már azt is nyomon tudnák követni, hogy mikor és mennyi időt töltöttem az ágyban… meg mondjuk, hogy mennyire hevessé válik a pulzusom, mikor nem egyedül megyek el „aludni”.
- Mi rosszabb történhetne ennél? Ezt most szinte úgy mondtad, mintha valóban ennél kellemetlenebb dolog nem következhetne be… – igen, a hátam közepére púp volt a dolog, de attól még nem fogtam fel bevállalhatatlan kínként. Semmiképpen se rosszabb, mint egy raport a főszerkesztőmnél, vagy egy váratlan zárthelyi Barnes professzornál. - Most képzeld el, hogy milyen lenne, ha Oliverrel kellett volna jönnöd? Tény, biztosan nem lett volna unalmas, mert egyik pillanatban lehet vandálkodott volna egyet a bevásárlókocsival, a következő pillanatban meg nem találod sehol, csak mikor fizetnél, akkor veszed észre, hogy a kijáratnál lévő kávézónál drosztol, mert hogy „te tűntél el” és nem talált sehol, ezért úgy gondolta kint megvár, de ó, ő közben nagyon unatkozott, ezért kinézte a legdrágább kávét az étlapról meg rendelt hozzá croissant, de hogyhogy nem, otthon maradt a pénztárcája, ezért ki kéne fizetned – úgy hangozhatott, mintha tapasztalatból beszélnék – mert amúgy tényleg így volt. Oliver mesteri szintre tudta vinni a linkséget és a kimagyarázkodást, mikor pedig először előállt egy igen hasonló történettel, akkor még el is hittem neki. De mikor sokadjára is meglépte, akkor megfenyegettem, hogy gyerekpórázt rakok rá, ha eltűnik mellőlem.
Felvetésére már biccentettem is és kotortam elő a telefonomat.
- Tekintsd úgy, hogy megtörtént – mondtam neki, majd a listát a zsebembe süllyesztve elővettem a telefonom, hogy átküldjem neki is a már említett fényképet. Bár azért kicsit megakadtam, mikor jött ezzel az „időt spórolunk meg” dologgal, de inkább ki se nézve a telefonomból válaszoltam a dologra.
- Azért ez erős túlzás. Sok olyan dolog van, amit jobban kedvelek, mint az idő spórolás. Tény, nincs az utolsók között, de erre azért nem vagyok ennyire háklis – teljesen úgy mondta, mintha én lennék az a rokon, aki egy ostorral a háta mögött hajtja őt bizonyos sietős helyzetekben. Ha pedig így gondolja… akkor azt hiszem még mindig nem ismeri elég jól az egész családot, mert én nem egy olyan személyt tudnék felvetni, akit jobban el tudnék képzelni egy ilyen szituációban. Példának okáért mondjuk a nagymamánkat, aki lehet meg is teszi, ha mondjuk valami okból ma nem sikerül megvennünk mindent, amit rendelt.
Azért az újabb néhány meglepett pillantást váltott ki belőlem, mikor kifejtette, merre rejteget még „muníciót”. Már a nyelvemen volt, hogy felvessem, nem aggódik-e a sajt romlandósága miatt, de hála a jó égnek hamarabb kapcsolatam: Perci lenne az utolsó ember, aki elfelejtené megenni a kis kincseit.
- Hát tudod, ha lenne saját autóm, akkor lehet gondolnék ilyesmire, de hát… – tény, lassacskán lehet lenne annyi félretett pénzem, hogy vegyek egyet, ne csak dísznek, meg mások furikázására legyen a jogosítványom, de az autóvásárlás szerintem egy igazán komoly dolog, hosszútávú befektetés. Meg aztán amíg nem kell olyan nagyon sokat cipekednem, addig általában tömegközelkedéssel egész jól megoldom a dolgokat. - Nem utolsó ötlet felkészültnek lenni… bár én azért lehet, hogy valami hosszabb távon elálló ételt raknék be a kesztyűtartóba – bele se akartam gondolni mekkora bűz lenne a járműben, ha egyszer mégis csak túl sokáig maradna melegben az a sajt. - Hát Perci, akkor tulajdonképpen jó helyre megyünk, a bevásárláskor fel tudod tölteni a rejtett sajt készleteid is – mosolyodtam el, de lehet rossz ötlet volt ennek felvetése, még a végén ott ragadunk az üzletben zárásig egy sajt válogató túrára.
Végül amint kiszálltunk a járműből jött az újabb „meglepetés”, pedig igazán nem is kellett volna, hogy újdonság legyen unokatesóm viselkedése. Valahol értettem a dolgot, mert bár nem voltam ennyire elkötelezett híve a tisztaság mániának, a rend már egy más lapra tartozott. Volt az életemnek olyan szakasza, mikor már csak azért nem akartam belépni bármelyik testvérem szobájába, mert attól tartottam rögtön nekiállok rendet rakni – ezt persze nem kötöttem az orrukra. Oliver lehet még vissza is élt volna vele és már nem csak az alkalmi pénztárcája, hanem a bejárónője is lehettem volna.
Mindenesetre inkább hagytam, hogy kibeszélje magából ami a szívét nyomta, mert persze, valahol értettem, a félelmei valósak, van benne ráció, de… kis esélyt láttam rá, hogy valami kétségbeejtő fertőzés áldozata lennék, de nem akartam kukacoskodni, úgy hittem lesz még elég dolog, amin majd fennakadhatunk a későbbiekben.
Arra újfent csak egy biccentéssel reagáltam, mikor azt reagálta a kérdésemre, hogy vigyük át neki ma. Igazából valahol evidens is volt, hogy így kéne tenni, hiszen valakinek akkor a begyűjtött dolgokat valakinek el is kellett volna szállásolnia… Polly meg lehet nem értékelte volna, ha telerakom a hűtőjét olyan ételekkel, amikhez amúgy nem kellene nyúlnia senkinek, meg aztán úgy véltem Perci se tart fent egy külön hűtőt ilyen esetekre. Elvileg.
Kuponos kérdésére a bevásárló lista mellé nekiláttam előkotorni a kis szelvényeket.
- Leginkább egy-egy adott márka termékére. A vásárlás végösszegét csökkentő kuponok inkább a Black Friday csodái – sóhajtottam fel, pedig akkori helyzetünkbe nagy eséllyel egy olyannal jártunk volna a legjobban.
Mikor megbeszéltük a kezdő pontot, akkor már vettem is volna a tejtermékek felé az irányt, mikor Perci hirtelen befékezett. Kérdése hallatán egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne üljön ki a fejemre az a bizonyos „tényleg ennyire idiótának tűnök?” fejjel néztem rá.
- Perci, csak néhány alap termékcsoportokat soroltam fel, mert még mindig gyorsabbak vagyunk, ha belövünk egy helyszínt, ahol kezdünk, minthogy felsoroljam neked azt a kismillió dolgot, amit a drága nagymamánk felírt – mert ha így tettem volna, akkor rögtön rendezhettünk volna egy felolvasó estet is, hátha még néhány ember kíváncsi arra, ahogy órákon át olvasom azt a gigantikus listát, amit imádott nagyszülőnk alkotott. Az ember bele se akar mélyebben gondolni mi minden kellhet a nagymamájának, de akkor… kénytelenek voltunk ezzel szembesülni. Nem örültem, nagyon nem.
Tény, jelen esetben zavart, hogy úgy jött le viselkedéséből, mintha megbízhatatlannak tartana – lehet amiatt, mert nem az volt az első dolgom, amint megláttam a bevásárlókocsit, hogy rögtön körbe locsoljam fertőtlenítővel? De inkább leállítottam az agyam, hajlamos voltam a túlgondolásra, tisztában voltam vele, hogy Perci se jókedvében volt velem ott és remélhetőleg nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert alkalmatlannak tart még egy nyamvadt bevásárlásra is. Tény, gyakrabban fordult elő, hogy én voltam a rangidős, épp ezért volt alkalmanként mellbevágó, mikor úgy éreztem engem tartanak a „kicsinek”. Vagy a bosszantó a jobb kifejezés rá.
- Valóban sok mindent írt fel, de ha szépen sorban haladunk, akkor letudjuk a dolgokat – mondtam inkább, majd elővettem a zsebemből egy tollat. Mint jó újságíró, az mindig lapult nálam, ami jelen esetben jól is jött. - Majd pipálgatom azokat, amiket megtaláltunk a listáról, így legalább biztos nem hagyunk ki semmit, vagy semmiből se lesz dupla – nem néztem egyikünket se idiótának, de azért jobb volt az óvatosság, tekintve az is, mekkora listával kellett zsonglőrködnünk.
- Biztos vagy te ebben Perci? – követtem őt a gyümölcsök irányába, a kérdésem viszont a kelbimbónak szólt. - Ha azt mondjuk itt nem találtunk, akkor lehet elszalajt minket egy másik boltba. Esetleg azt mondja miért nem hívtuk fel, hogy mit vegyünk helyette, bár ez még a jobbik eset. Viszont… inkább megnézem felírta-e egyáltalán, nehogy feleslegesen aggódjuk miatta – tekintettem újra a papírra. - Egyenlőre azt nem látom, viszont azt igen, hogy őszibarack kell neki. Vajon valami pitébe? – alapvetően inkább a sós süteményeket szerettem, viszont a piték egy teljesen más lapra tartoztak.
Miközben tekintetemmel az őszibarackot kutattam, addig próbáltam arrébb menni néhány kisgyerek útjából, akik jó ötletnek gondolták a bevásárló központban fogócskázni.
- Ó Perci, ha nem mondod, eszembe se jut – mosolyodtam rá, mikor megemlítette ezt a banános dolgot… és még lehet igazat is mondtam ezzel, elvégre épp próbáltam fellelni a zöldségek és a gyümölcsök között a listán szereplő dolgokat.
- Hm, a rettegett kelbimbót nem látom a listán, viszont édesburgonyát igen – nem mintha akkora bajom lett volna vele, de tény, a kedvenceim között se szerepelt. Mindeközben látva, hogy unokatestvérem megszerezte a zacskót a banánokhoz hagytam őt érvényesülni, viszont egy másik zacskót szerezve a közelben lévő őszibarackokat céloztam meg. - Nem írt hozzá pontos mértékegységet, csak annyit, hogy őszibarack… szerinted akkor mennyit vegyünk? – mivel ugye fogalmunk se volt a felhasználásáról, ezért volt kérdéses. Ha csak meg akarja enni, akkor öt-hat darab bőven elég, de ha nagycsaládos programba akarja, akkor már egy nagy zacskónyi kellene. Csak a gond és a baj…

uhh, bocsi, hogy eddig tartott, nem is lett egy remekmű, de remélem azért nem dobálsz meg… kelbimbóval o.o