Aki ismert, az pontosan tudta: ha volt rá lehetőségem, akkor inkább békésen aludtam a lehető leghosszabb ideig és csak az utolsó pillanatban dobtam össze magam kész emberré, semmint hogy korán felkeljek és órák hosszat bolyongjak a lakásban mint egy félholt. Mint éjszakai bagoly számomra elképzelhetetlen volt, hogy időben feküdjek le, aztán pedig jó korán felkeljek – bár tény, volt arra is példa, hogy kivételesen nem hajnalok hajnalán terültem el az ágyamban, viszont mégse voltam képes kimászni belőle fél kilenc előtt. Őszintén, szerettem aludni és néha amennyi túlórát nyomtam, ahhoz szükségem volt arra, hogy nyolc előtt senki se zaklasson.
Más kérdés, hogy egyetemi életemből adódóan már a reggel hét után kelés is csupán csak egy édes álomnak tűnt – de nem hétvégén! Olyankor amennyire tehettem bevackoltam magam az ágyba – de ez nem jelentette azt, hogy ne lettek volna olyan emberek az életemben akik nem próbálták volna felülírni a terveimet.
Tény, magamhoz képest elég korán felkeltem, de ennek egy nyomós indoka volt: lassan készülnöm kellett arra, hogy átköltözzek az új lakásomba, ami nem kevés pakolással járt. Szerettem Paullal lakni, mert az évek során kiismertük egymás szokásait, meg aztán kifejezetten jó szórakozás volt, mikor leültünk a tévé elő az Xboxával és elszórakoztunk egy-két játékkal. Nem vethettem a szemére, hogy össze akart költözni a barátnőjével; tény, ő maga nem mondta nekem, sőt, lehet maradhattam is volna, de mégis… olyan hülyén vette volna ki magát, ha egy fedél alatt élek egy szerelmespárral. Néha napján még tarthattam volna nekik a gyertyát, vagy a kedvükért megtanulhattam volna hegedülni, hogy vacsorák mellé kellemes melódiákat gyártsak. Őszintén, rövid időn belül gigantikus tehernek éreztem volna magam, ezért döntöttem a költözés mellett.
Egy halk sóhajjal huppantam le az ágyamra, miközben végig néztem a szobám sarkában csoportosuló kartondobozokon. Meg akartam kérni apát, hogy jöjjön át kocsival, elvégre elég nehezen szállítottam volna át mindent tömegközlekedéssel az új helyre, meg első körben fel akartam mérni, hogy mennyi helyem lesz pontosan. Eddig csak egy emberrel kellett osztozkodnom, az új helyen viszont kettővel, ami egy új felállás lesz, de mivel eleve egy négy gyerekes család sarja voltam, így nem tűnt elképzelhetetlennek az új helyzet megszokása. Ilyenkor mérhetetlenül irigykedtem azokra az emberekre, akik csak úgy születésnapjukra lakásokat kaptak, amiket aztán képesek is voltak fenntartani… de nagyon nem akartam belelovallni magam a gondolatba. Egy nap tudtam, hogy majd képes leszek elérni saját erőmből azokat az apró kis célkitűzéseket, mint a saját ház, autó és társai, csak még hosszú út vezetett odáig.
Épp ezért gondoltam arra, hogy egy kis pakolás utáni levezetésképp olvasok egy keveset, ezért kaptam fel az ágyam mellett heverő könyvet. Nem voltak nagyobb terveim a továbbiakban, esetleg az, hogy átugrom a szüleimhez, hátha el tudok hozni tőlük némi ebédnek valót, de… nem számoltam Josh érkezésével.
Őszintén, eszembe se jutott, hogy bármikor is feltűnhet, elvégre utolsó beszélgetésünk enyhén szólva se volt boldog hangvételű. Dühös voltam rá, mert elég volt rá néznem és tudtam, hogy nincs jól vagy leginkább hogy nincs magánál, pedig nem egyszer és nem is kétszer próbáltam beszélni a fejével. Annak érzete pedig, hogy minden próbálkozásom felesleges, nos… nem kicsit tett dühössé. Féltettem őt és nem értettem, miért alakultak így a dolgok; vagyis de, mert úgy hittem, hogy a többi drága kedves pénzes barátja rántja le magával a mélybe, ami miatt nem kicsit tudtam utálni őket. De talán leginkább az bántott, hogy ettől az egésztől úgy éreztem: az én szavaim kevésbé számítanak, mint azoké, akikkel ezeket a mámoros, vad tetteket elkövette. Mert ők a gazdag, fontos barátai, én képtelen vagyok átlátni az életüket, a rájuk nehezedő terhet, nekem olyan egyszerű – persze, ezt így nem mondta nekem, sose tett volna ilyet, de én próbáltam, átkozottul próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy miképp is alakulhattak így a dolgok, miért váltam az úgymond… kellemetlen és idegesítő tényezővé.
Tehát, azon a napon is úgy állított be, hogy látszott, nincs teljesen magánál, nekem pedig betelt a pohár. Nem használt a könyörgés, a veszekedés, a fenyegetőzés… semmi. Ezért döntöttem úgy, ahogy. Kitessékeltem a lakásomból, majd bejelentettem: akkor kerüljön még egyszer a szemem elé, ha teljesen józan lesz, majd az arcára csaptam az ajtót. Bevallom, később én is nagyon bántam a dolgot és nem egyszer meredtem a telefonomra, hogy rá kellene írnom, meg kellene beszélnem vele a dolgokat, meglehet túlreagáltam. De… ott kattogott a fejemben az a tény is, hogyha meghátrálok, akkor elfogadom a helyzetet és hogy fokozatosan tönkre teszi magát. Ez volt az utolsó úgymond fegyver a kezemben, amit kijátszhattam ellene – az pedig, hogy utána valóban nem láttam jó sokáig, az jelentett valamit. Elmémben eleinte leginkább azt, hogy úgy döntött nincs szüksége ilyen barátra: ennek elhitetése magamban pedig elég volt ahhoz, hogy én se keressem. Mert valóban nem hívtam fel és nem beszéltem vele, de ez nem jelentette azt, hogy ne jutott volna alkalmanként eszembe.
Aznapi helyzetünkre visszatérve: talán már képes lettem volna belemerülni a könyv rémes világába, köszönhetően az éjjeli lámpán fényének és a lehúzott redőnynek, mikor meghallottam a kopogást az ajtómon. Ez már eleve gyanús volt, elvégre Paul nagyon nem élt ezzel a szokással, előbb rúgta be az ajtót, emiatt kaptam fel hirtelen a fejem, aztán mikor megláttam Josht… azt hiszem nem lepleztem jól meglepettségemet. Nem tudtam mióta nem láttam már, akkor pedig hirtelen ott volt, kezében a kávéval és beszélt, úgy, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, pedig erről szó se volt.
Azért egy idő után rendeztem a vonásaimat, hát mégse meredhettem rá úgy végig, mintha szellemet látnék, pedig valahol pont ilyennek hatott a számomra.
Más esetben élből toltam volna egy replikát a bejelentésre az „istentelen állapotokról”, így viszont inkább csak összecsuktam a könyvem és figyeltem ahogy otthonosan rendezkedik, mintha csak hazajött volna. És egek… soha nem szerettem az érzelmeimről és az érzéseimről nyilatkozni, de ahogy lehuppant az ágyra, majd felém nyújtotta a kávés dobozt, ott bekattant: tényleg hiányzott ez az idióta.
- Mikre nem emlékszel… – mondtam végül egy szórakozott mosollyal az arcomon, ahogy átvettem tőle a kávém, de még mielőtt beleihattam volna már cserélhettük is vissza a poharakat. - Amit te iszol az meg nem kávé, nem is tejeskávé… inkább már kávés tej. Vagy inkább tej, ízesítve egy leheletnyi kávéval. Koffein szempontjából olyan hatásos, mint halottnak a csók, sőt, a kisgyerekeknek is meleg tejet adnak elalvás előtt, ezért kész csoda, hogy egy korty után nem dőlsz el rögtön aludni – fejtettem ki véleményemet a kávémra tett megjegyzése kapcsán, hogy aztán végre én is belekortyolhassak a saját, éltető nedűmbe. Komolyan, semmi értelme nem volt túlcukrozni, meg felönteni mindenféle rizs-, mandula-, organikus- vagy a fene tudja milyen tejekkel. Teljesen eltompította az ízét és az ébresztő hatását.
- Programunk? – pislogtam rá poharam felett, kis idő múlva pedig elnevettem magam. Ha úgy nézzük, eleget tett annak, amit kértem, mert nem úgy tűnt, mintha bármilyen szempontból be lett volna állva. Mondhatni a szájpadlásomat kaparta az a sok ki nem mondott kérdés, amit valóban fel kellett volna tennem, de… nem akartam. Tönkretettem volna vele a hangulatot és azzal nyugtattam magam, hogy idővel majd úgy is minden sorra kerül. Talán majd ő maga mondja el, hogy miért keresett fel most, mi lehet az oka annak, hogy ennyi idő után ott ült az ágyam szélén, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Nos… nekem eddig az olvasás ebédidőig volt a nagy terv, vagy ha Paul rám törte volna az ajtót, akkor lehet letoltunk volna valami játékot az Xboxon. Miért, neked van valami terved? – érdeklődtem meg, majd el is tüntettem a kávém végét.