Sosincs késő, ez a mondásom. Vagyis az egyik a sok közül, mert a legtöbb jó mondatomnak mindig köze van a sajthoz. Például a
„Sajtból van a Hold”. Vagy
„Sajtot enni vagy sajtot enni? Ez itt a kérdés!”. Vagy esetleg
„Ó, Rokfort, miért vagy te Rokfort?”.
Ám most nem a sajt volt az első gondolatom amikor este az aznapi kórházi műszakomból hazaesek. Ez már önmagába nagy teljesítmény és valószínűleg az egész Easton família elcsodálkozna rajta, hogy ha megtudnák. (De nem fogják, ahogyan azt sem, hogy ennek ellenére azért hazafeléjövet az utolsó kockasajtomat megettem.) Valamint a kijelentés, hogy bár az éjszaka közepe táján, de hazaestem, önmagában nagy eredmény volt, hiszen ez a héten az első alkalom, hogy a saját ágyamban alhatok, mely nagy kijelentés tekintve, hogy péntek van… Péntek! Hova suhant tova a hét többi napja?
Miközben ezen gondolkoztam, ösztönösen vonultam be a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak, mert a kórházban már erre se volt erőm, haza is a kék színű kórházi öltözetemben jöttem. Miután lepakoltam a szobámban a cuccaimat szinte már bevonszolom magam mind a fürdőbe, mind a zuhany alá, többször is megrázva a fejemet, hogy véletlenül se akarjak ott elaludni. Végeredmény, hogy egy negyedórával később már vizes hajamat törölgetem a törölközővel miközben visszavonszolom magamat a szobámba.
Próbálok nem csapni lármát, mert így is késő van, a családtagjaim aludhatnak már. Legalábbis talán anya, apa ugyanis lehet még a kórházban van, tekintve, hogy ma még egyáltalán nem is találkoztam vele. Mondjuk annyira nem is akarok, vágok egy grimaszt a gondolatra, ahogyan eszembe jut a legutóbbi kioktatása, mint „nagy tiszteletű orvos egy zöldfülű orvoshoz”. Újabb fejrázással elhessegetem ezt az emléket. Ma nem akarok ezzel foglalkozni.
Ami viszont a húgomat illeti… Elnézek a folyosó félhomályában az ő szobájának ajtaja felé, mely egy kicsit nyitva van ugyan, de nem látom, hogy égne ott bent akár egy lámpa is. Úgy döntök, hogy ezért nem vonszolom el odáig magamat, amúgy is lehet, hogy alszik már vagy… Furcsa Belle-s dolgot művel. Netán valami olyasmit művel, aminek köze van Peter Bence-hez, ehhez nekem pedig mára nem maradt egy maradéknyi működőképes agysejtem sem, hogy én pár perccel később, ha pizsamát vettem még ellenőrizzem mit művel.
Így hát csak tovább vonszolom magamat a szobámig, majd ott a ruhásszekrényből elő is veszek egy megfelelő, tiszta alsót és egy pólót, amiket használhatok az alváshoz. A pólón egy brie sajtcikk van, a következő felirattal:
„Sweet dreams are made of cheese, who am I to dis a brie?” A felirat egyszerre vált ki belőlem egy mosolyt és egy gyomorkorgást.
Azt hiszem, hogy a fürdés után eljött a sajt ideje is, döntöm el, hiszen a sajtevéshez sincs sosincs késő. Így hát elindulok ki a szobámból, megcélozva a lépcső irányát, ami levisz a földszintre, ahol a számomra legfontosabb helyiség van: a konyha. Alig teszek meg pár lépést a folyosón haladva a félhomályban (a szobámban égve hagytam a villanyt, a folyosón meg nem volt erőm megkeresni a kapcsolót és még jobban fogyasztani az áramot) érzem, hogy a bokámhoz valami hozzásimul és egy olyan érzésem van, hogy nem a padlószőnyeg lesz az… Ösztönből vezérelve lepillantok és zavartan pislogva szemlélem, hogy bizony mióta van nekünk ilyen szőny…
– Jézus Krisztus sajtreszelője! – kiáltok fel, mikor villámcsapásként ér a felismerés, hogy nem a szőnyeg tekeredik így, hanem a húgom egyik kígyója. Mielőtt még rám tekeredne Bonnie vagy Clyde (hirtelen azt se tudom melyik lehet), ugrok egyet arrébb, aminek az lesz a vége, hogy a falon lévő egyik képet az öklömmel eltalálom, majd a földre leesik és összetör.
Veszek egy nagy levegőt és a képért nyúlok, ami üvegszilánkok között fekszik. Annyira próbálok sietni, nehogy anya meghallja és kijöjjön a szobájukból (feltéve, ha itthon van), hogy a kapkodásom miatt az egyik nagyobb üvegszilánk megvágja a kezemet. Káromkodva csak felveszem a képet és a közelben lévő vázához teszem. Majd később foglalkozok ezzel, na de most…
– Yesabelle! – szólalok meg, morcosan kiejtve a húgom teljes keresztnevét, mint amikor a szüleink szoktak szólni nekünk, mikor bajban vagyunk. Belle most bajban van. Ha anyuék megtudják…
A konyha helyett úgy döntök, hogy a húgom szobája felé veszem az irányt, benyitva a szobájába és egyből felkapcsolom a villanyt. Ám ott nem találom Bellet. A terráriumok felé pillantva észreveszem, hogy a másik kígyó sincsen a helyén. Hát itt meg mi a sajt történt?!
Mérgelődve lekapcsolom a villanyt és elindulok a földszint irányába. Ezek után tényleg ennem kell egy kis sajtot, illetve egy ragtapaszra is szükségem lesz az elsősegélyes dobozból. No meg a kígyókat is és a húgomat is össze kell szednem.
Tehát hosszú éjszaka elébe nézünk… Mondom magamban, sóhajtva egyet mikor a lépcsőhöz érek. Kígyó sehol. Mindegy, én már csak lemegyek a konyhába, döntöm el és lefelé szedem a lépcsőfokokat. A lépcső aljához érve furcsa motoszkáló hangokra leszek figyelmes.
– Belle, te vagy az? – kérdezem meg, bizonytalanul lépkedve tovább a konyha felé, ugyanakkor reménykedve, hogy a húgom az. Egy betörőt nem lenne kapacitásom beiktatni a programjaim közé.
Kezdőlap
| 
