the bad type

/bad/
noun
1. girls who self-identify as “bad bitches” and lick guns

Úgy tűnik, a kapucni nem álcázza elég jól az arcomat díszítő vérfoltokat, mivel a liftajtó előtt várakozó középkorú nő elég nagyot néz, amikor besorolok mellé. Fekete, de manhattani irodához egyenesre vasalt haj dukál. Két kezében laptoptáskát szorongat a ceruzaszoknyája előtt; valószínűleg valami késő estig húzódó megbeszélésről jöhetett, ahová a diplomás pszichopaták járnak ingyen kajálni. Szerintem ha még jó estét is kívánnék neki, lehet, hogy sikítva rohanna ki a hallból, úgyhogy inkább békén hagyom, és helyette a felvonó számlálóját figyelem. Persze még így is látom a szemem sarkából, ahogy gyanakodva méregeti teljes (zsebre tett kezű, kapucnis, szipogó) valómat, mintha bármi köze lenne hozzá, mit csinálok a szabadidőmben. Igazából csodálom is, hogy nem kezd el az időjárásról faggatni, mivel a saját lakásom épületével ellentétben az itt lakók nem csak köszönni szoktak egymásnak, de sokan még egy kurta, nyájas kis eszmecserét is megejtenek liftezés közben. Még jó, hogy utazás előtt beverettem a képem a városban, így legalább nem szól hozzám senki.
Felvillan a lift ajtaja feletti lámpa, az ajtó pedig kinyílik, a nő viszont továbbra sem moccan. Arcomból változatlanul csupa közöny árad, ahogy ránézek, és hanyag kézmozdulattal gesztikulálok befelé, jelezve, hogy a hölgyeké az elsőbbség. Fingom nincs, mi baja lehet – állva bealudt, mint a lovak, vagy mi?
– Öhm, köszönöm – makogja, azzal be is pattan a liftbe, mintha legalábbis pisztolyt tartanék a fejéhez. Odabent olyan messzire húzódik tőlem, amennyire a zöldesen fénylő fémdoboz csak engedi, de még akkor is magamon érzem árgus szemeit, amikor megnyomom az emeletem gombját. Talán attól tartott volna, hogy ott tervezek kiszállni, ahol ő is?
Magamban elkezdek azon bosszankodni, ahogy ez a nő egyáltalán nem zavartatja magát: már elhagytunk három emeletet, és még mindig vizslatja a kapucnival félig takart fejemet, ami mellesleg fáj is, mint a kurva élet. Olyan érzésem támad a kéretlen figyelmétől, mintha a vonásaimat próbálná az emlékezetébe vésni, hogy aztán később nagyobb pontossággal idézhesse fel őket a rendőrségen. Persze valójában jogos az aggodalma, tekintve, hogy hiába vagyunk New Yorkban, ez nem az a környék, ahol szokás volna ilyen fizimiskával hazaesni – megint egy ok, amiért egyáltalán nem vagyok ide való. Hát, nem is önszántamból választottam Aprajafalvát menedékül, úgyhogy reméljük, bírni fogja gyomorral, hogy én itt rondítom az utcaképet – ha mégsem, akkor meg csukja be a szemét. Fogalma sincs rólam, meg arról, hogyan és miért szereztem ezeket a zúzódásokat, úgyhogy örülnék, ha inkább a maga dolgával foglalkozna.
Mindezt persze nem közölhetem vele ilyen egyenesen. Hülye volnék bárkinek is bevallani – Macet beleértve –, de az elmúlt hetekben számos kísérletet tettem már erre a kedvességnek nevezett valamire. Tudom jól, hogy a... modorom némi csiszolásra szorul, és hogy igazából nem volna muszáj seggarcnak lennem, de olyan nehéz. Mentségemre szóljon viszont, hogy igyekszem, és minden alkalommal vért izzadok, mire felköhögök egy-két kedves szót például Thyfault irányába. Nem titok, van még hová fejlődni, ahogy ez a megcsépelt arcomról is ordít: az indulatkezelő tréningen tanult légzőgyakorlatok egyelőre nem gyógyítottak ki az önkontroll-problémáimból, de asz'szem, így is eredményként könyvelhetem el, hogy egyáltalán próbálkozom.
Talán ezt is odabiggyeszthetném a csoportterápián kiosztott „pozitív gondolatok” munkalapom üres vonalaira, és akkor már három olyan sor is szerepelne a listámon, amit még egy blogoló keresztény anyuka is megirigyelne. Az első kísérletem valahogy így szól: „[Ezen a héten a legnagyobb jótettem az volt, hogy...] elvettem egy szórólapot az utcán, pedig nem akartam.” Második nekifutásra meg már kezdtem belejönni, úgyhogy ezt írtam: „[A párom azt szereti bennem, hogy...] veszek neki tampont.” Lehet, hogy intenzív szellemi munkám gyümölcséből nem látszanak meg az erőfeszítéseim, de igazából vagy negyed órán keresztül vakargattam a ceruzámmal azt a kemény fejem, mire kitaláltam, mégis milyen pozitívumokat írhatnék le joggal magamról. Hogy is vethetnék papírra egy választ csak úgy simán, mikor a kiegészítendő mondatok úgy kezdődnek, hogy „A családom nagyon örült neki, mikor én...”, vagy „A barátaim azt szeretik bennem, hogy...”? Hogy... mi? Mit lehet bennem szeretni? Egy párszor már papírgalacsinná gyűrtem és kukába hajítottam azt a szart, viszont eddig még mindig kihalásztam onnan. Persze csak utólag, miután lehiggadtam. Bárcsak az embereket is ilyen szépen ki lehetne hajtogatni, miután hirtelen felindulásból galacsint csináltam a fejükből.
Erőt veszek magamon, és a mellettem ácsorgó nőre pillantok. Először egy kicsit összerezzen azon, hogy így rajtakaptam a kukkoláson, de a béna félmosolyomra végül ő is béna félmosollyal válaszol. Szinte már majdnem olyan, mintha mindketten fehérek volnánk.
– Elestem – viccelem el ahelyett, hogy megkérdezném, mi a faszt bámul, ahogy eredetileg terveztem volna.
Szemmel láthatóan először nem igazán tudja, erre mégis mit mondjon: elsőre szólni sem tud, de végül zavarában önkéntelenül is elneveti magát.
– Elnézést, én... Nem akartam... – kezd félig elnevetett mentegetőzésbe, amint észbe kap. Nem vagyok benne biztos, hogy miért kér elnézést, de talán csak nem akart szórakozni a nyomoromon. Pedig nyugodtan megtehetné, én is folyton azt csinálom. Végső magyarázatképp kezével legyezve hozzáteszi: – Csak... vicces volt, amit mondtál.
Ott dekkolok mellette zsebre tett kézzel, mint valami béna dementor, aki még a lift plafonjába is beveri a fejét, ha nem figyel. És mégis, a megjegyzése még az én kapucnim alá is óvatos mosolyt csempész, akármilyen fájdalom is nyilall tőle az arcizmaimba. Nem tudom, miért, de örülök, hogy végül nem voltam paraszt ezzel a nővel, és örülök még annak is, hogy tudott rajtam szórakozni egy jót. Tudom, hogy őszinte nevetés volt, mert az a fajta mosolya van, amibe az egész arca bevonódik, és még a szemei köré is ráncok gyűlnek. Ez talán azt jelenti, hogy nem csak udvariaskodott, amikor azt mondta, viccesnek tart. Talán lehetne ez az a harmadik dolog, amit odafirkantok arra a nyamvadt listámra. „A liftes hölgy azt szereti bennem, hogy vicces vagyok.”

A saját pólómban törlöm meg a tenyerem, mielőtt lenyomnám a kilincset, mivel a vérnyomok hátrahagyása jelenleg az utolsó dolog a teendőim listáján. Mielőtt belépnék, magamban elszavalom az egyetlen imát, amire emlékszem: a Miatyánkot, amit Pablo bácsi evés előtt mindig felmondatott velünk, és amit mindig Eminemet megszégyenítő gyorsasággal hadartam el, mert az étvágyam már akkor is a legfőbb ismertetőjegyem volt. Nem azért, mert volna bármi érzékem is a gasztronómiához, hanem mert az öcsémmel egész nap a kosárpályán pattogtunk, és vacsoratájt már egy városi galambot is megettünk volna. Vagy tízet. Hogy is volt? Dios es grande, Dios es bueno, y por eso todos los días, la agradecemos por... Igen, minden nap hálát adunk Istennek, amiért Mac péntek esténként társasági életet él, és nem láthatja, milyen állapotban esem be az ajtón.
Nem görnyedezem túl sokáig a fürdőszobai csap felett, mert a legtöbb betonszántotta sebem már egyébként is odagyógyult a képemre. Amennyire tudom, leöblítem az arcomat, de a bal szemem körül ékeskedő monoklit aligha tudnám vízzel lemosni. Amikor hirtelen kihajolok a csapból és ismét felegyenesedem, rendesen megfordul velem a világ; arról nem is beszélve, hogy jobban zúg az agyam, mint az italautomaták a 41. körzet állomásán. A tükörre összpontosítok, de az eleve másfél szemre szűkült látóterem kezd elsötétülni, a légzésem pedig egy pillanatra felgyorsul, ahogy az a kóma előtt lenni szokott. Fújtatva támaszkodom a mosdókagyló peremébe, és ismét előre dőlök, hátha ettől visszaszáll a fejembe a maradék vérem – nem szeretném, ha Thyfault találna rám, miközben kiütve heverészem a fürdőszoba padlóján, azt meg pláne nem, ha Mac látna így. Mondanám, hogy miatta nem érte meg ismét beleütnöm az orrom mások dolgába (és részben így is gondolom), de az igazat megvallva még most is kárörömmel tölt el, ha annak az emberi hulladéknak a behorpadt pofájára gondolok. Büszke vagyok minden ütésre, bár annyira azért nem, hogy Mac-kel is megosszam a részleteket, még ha egy kicsit kár is azért a részért, amikor a srác előhúzott egy röhejes kis bicskát, én meg még megkérdeztem, hogy mit fog csinálni, halálra vajaz?
Ezen még most is elrötyögök egy kicsit magamban.
Az én képemen már legfeljebb egy festékhenger tudna segíteni, úgyhogy eldöntöm, hogy inkább a duzzadást próbálom meg kozmetikázni, és szerzek valami borogatást a konyhából. Ahogy kilépek a fürdőszoba ajtaján, a hátam közepéhez nyúlok, hogy menet közben lerángassam magamról a mocskos pólómat. Sajnos amint ez lekerül a fejemről, egy meghökkentő jelenés fogad, ami az imént még nem volt itt, erre esküdni mernék. Ha ez valami rossz bűvészmutatvány akar lenni, vajon eltűnne, ha visszavenném a pólóm? Mindent megteszek, csak őt ne. Csak a méhkirálynőt, Ausztrália csúcsragadozóját, az utolérhetetlen és utánozhatatlan Miss Grahamet ne.
Igaz, ahogy ott áll, engem királynő helyett inkább Sziporkára emlékeztet a Pindúr Pandúrokból, még ha az ellenszenven kívül nem sok minden sziporkázik is belőle. Mindenesetre elismerésre méltó, hogy még odalentről is képes az arcával ilyen átható lenézést sugározni felém, de ugyebár nem is volnánk ekkora öribarik, ha nem peregne le rólam minden, ami csak elhagyja azt az örökké rózsaszínen csillámló száját. Vele ellentétben én már nyolc éve túlléptem a gimin, és maradt még némi kapcsolatom a valósággal, úgyhogy akármilyen ítélkezve is méreget, nem tud meghatni. Nem teng bennem túl a megfelelési vágy, sőt, szinte már beteges kárörömmel tölt el a tény, hogy Grahamék nemtetszése ellenére is ronthatom itt a levegőt. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Mac most már engem szeret jobban (még ha tiltakozna is, ha ezt hallaná), és amíg ez így van, addig innen engem kirobbantani sem lehet, akármennyire is húzzák a szájukat azok, akik szerint jobbat is találhatna nálam. Amiben egyébként teljesen igazuk van, de láss csodát, mégis itt vagyok.
Mindenesetre igencsak kezd elegem lenni a mai napból – melyet épp Graham kompromittáló látogatása látszik megkoronázni –, viszont hülye volnék ezt bárki tudtára hozni, mikor tudom, hogy csak felhasználnák ellenem. Nem véletlenül tartom a számat és válogatom meg kurvára, hogy ki előtt tárhatom fel az életem olyan részleteit, mint az öcsém vagy az arcomon néha nyomot hagyó rossz szokásaim. Ha Graham úgy tesz, mintha a betörés semmiség volna, akkor én meg úgy teszek, mintha a betört képem is az volna – legalábbis egy ideig. Elleszünk mi így.
Az elvárható szabadkozás helyett Sziporka úgy kezd el méregetni, ahogyan az Hewittnak is szokása, gondolom ez náluk valami családi vonás lehet, vagy mi. Igazából ha még csak ezt követné el, azzal ki is volnék békülve, de végül sajnos a száját is kinyitja, és megszólal azon a csengettyű-hangján, mintha nem kongana már így is elég harang a fejemben.
– Pedig minden vágyam a te kedvedre tenni. Kinek nem, mi? – teszem fel a költői kérdést vállamat megvonva, majd épp az ellentétjét csinálom annak, amit Graham mondott. Nem szeméremből dugom át a fejem a pólón, hanem inkább a mellkasom teljes széltében virító tetoválások miatt, amiket egyáltalán nem terveztem felfedni Mac barátai előtt, hasonlóan az öcsém letartóztatásához. Garciát leszámítva a lakótársaim mind olyan emberek, akiktől nem várnék ítéletmentességet, és igazából nem is hibáztathatom őket azért, hogy nem szívesen osztoznak egy légtéren velem. Ők legfeljebb szafari-kalapban merészkednének a Bronxba, azt is csak azért, mert egy BuzzFeed-cikkben olvasták, hogy négy dollárért olyan kulináris élményekre lehet nálunk szert tenni, mint a végtelenül egzotikus chop-cheese szendvics. Csak négy dollár – egészen addig, míg a bodega-tulajok rá nem jönnek, hogy a hipszter turisták negyvenért is megveszik, az őslakosoknak pedig volt-szendvics, nincs-szendvics.
Van valami nyugtalanító abban, ahogy Grahamet még az sem tudja kibillenteni a képmutató illegés szerepéből, hogy épp most kapták rajta egy elég komoly bűncselekményen. Egy kicsit azokra a lányokra emlékeztet, akik szempillarebegtetéssel próbálnak kibújni egy bírság alól, kivéve, hogy Graham nem próbál megnyerni. Ő ehelyett sorozatgyilkosi nyugalommal rámutat a tényre, hogy nem ő a kettőnk közül az egyetlen, aki ellen kompromittáló bizonyítékok szólnak, ráadásul az enyém épp az arcom kellős közepén virít. És én még azt hittem, hogy nekem nincs lelkiismeretem.
– Ja, amúgy bocs, ha megzavartalak. Meg bocs a rumliért is, nem tudtuk, hogy be fogsz törni. – Ez volna a kitérő válaszom arra, ahogy Graham hülyét tettetve utalgat a kidekorált képemre. Könnyed csevejünk közben elindulok a nyitott konyha felé, hogy addig se elemezhesse azt a tarka pofámat, és hogy a hűtőszekrényből mielőbb előhalásszam a jégtasakot, meg – Hewitt bánatára –, egy doboz sört.
– Mellesleg kinek az alsóját szaglásztad éppen, Macét, vagy az enyémet? Tudod, legközelebb csak kérned kell. De tényleg, ne zavartasd magad. Mis chones son tus chones.
Előkaparom a jeges borogatást és a Guinesst, majd a lábammal rúgom vissza a hűtő ajtaját.
Én sem zavartatom magam különösebben, miközben keresztültrappolok a nappalin, hogy aztán hanyag módon odavágjam sajgó tagjaimat a kanapéra. Itt a fejemet hátracsapva támasztom meg a tarkóm a háttámlán, és a felduzzadt bal szememhez szorítom a tasakot. Eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt, mert a napnak ezen a pontján már az sem igazán tud érdekelni, hogy Mac számomra kis híján idegen barátosnéje egy kibaszott betörő, meg a franc tudja, még mi. Az egyetlen dolog, ami így éjféltájt még számít, az az, hogy végre valami puha felületre helyezhettem a seggem, és érzésteleníthettem a pofám néhány fagyási sérüléssel. Pont ez volt a célom azzal, hogy egy percet sem baszakodtam a tasak kiolvasztásával – ehhez jelenleg se türelmem, se erőm nincs. Örülök, hogy élek. Már amennyire ennek örülni lehet.
Miután a légzésem helyreállt az új feji pozíció okozta fájdalomtól, kissé orrhangon szólalok meg újra, mivel jelenleg az a vér csorog le a torkomon, ami az orr- és szájnyílásaim találkozásánál egyre csak gyűlik.
– Mondanám, hogy érezd magad otthon, de úgy látom, neked nem kell mondani – utalok itt a tényre, hogy Graham és Hewitt máig szabadon járnak-kelnek a lakásban, és hogy előbbi épp most lépett ki a saját szobám ajtaján, ahol a saját értéktárgyaimat tartom, többek között. Oké, az én esetemben ezek sem bírnak felbecsülhetetlen értékkel, de ez jelenleg részletkérdéssé törpül a helyzet súlya mellett. – Úgy fél percig poén volt azt tettetni, hogy ez normális, de most már tényleg kíváncsi vagyok, mi a rákot kerestél a szobánkban. Mondd csak nyugodtan, hátha tudok segíteni. – Tekintve, hogy közel sem úgy nézek ki, mint aki segítségnyújtásra alkalmas állapotban van, halkan elnevetem magam. Ez is hamar olyan szörcsögő hangot kap, mintha éppen vért készülnék felköhögni. – Aztán meg mondhatnál egy okot arra, hogy miért ne tereljük jogi útra. Ja, igen... Apu gondolom jobban megbaszna, mint a Trump-kormány. – Gondolom én. Igazából semmi konkrétumot nem tudok Graham szüleiről, mert nem érdekel a csaj, de valakitől kapnia kellett azt a Mercedest.
Felszisszenve lefejtem az arcomról a jeges borogatást, de még mielőtt megfordíthatnám, Graham ismét újat mutat – tényleg tele van meglepetésekkel ez a lány. Minden bizonnyal mozdulni készült valamerre, esetleg angolosan távozni, mert a táskájából ekkor kibucskázik egy gyógyszeres tégely, és földet érve be is gurult volna a kanapé alá, ha nem állítom meg a bakancsommal. Felpillantok a vendégemre, és rögtön rossz előérzetet ébreszt bennem az arcáról ezúttal hiányzó, egyébként viszont megkülönböztető jegynek is beillő félmosoly. Röhejes nyögések árán, de lehajolok a félig átlátszó, narancssárga flakonért, és hunyorogva kisilabizálom a matricára nyomtatott betűket. Oxikodon/paracetamol. Hát így állunk.
Mac mindezt egy szóval se említette nekem – talán okkal –, így fogalmam sincs, Graham hányadik ördögi körét futhatja éppen, de úgy tűnik, ahhoz már elég mélyen van, hogy pirulavadászatot tartson egy kórházi alkalmazott holmijai között. Meglepődni már nem igazán tudnék, de a szemeimbe némi szánalom költözik. Egy olyasvalaki, mint Graham, nyilván nem kér az én alulról érkező sajnálatomból, de hiába botlok naponta függőkbe, még mindig a gyenge pontomon tudnak találni. Lehet, hogy Sharpay nem a szívem csücske, de valahogy sosem talál olyan hangulatom lenni, hogy a drogokból gúnyt űzzek.
Mindössze ennyi történt: láttam valamit, amit nem kellett volna. Valamit, aminek rohadtul hátat akarok fordítani, mert tudom, hogy egyébként is képtelen volnék megoldani – én, aki a saját anyámon sem tudtam segíteni. Hajlandó vagyok tehát meg nem történtnek tekinteni az előzményeket, mert semmi kedvem belegabalyodni valamibe, amihez egyébként sincs közöm; mindössze egy röhejes véletlenből váltam a tanújává.
Mindenesetre azonnal értelmet nyer a helyzet, és máris tudom, hogy Graham nem olyan ember, akinek a kezében akarnám tudni a lakásom kulcsait. Még a saját öcsém is csak a számomat tudja, de a címemet nem, mert elég elektronikai cikkünket eladta már ahhoz, hogy ennél elővigyázatosabb legyek. Mélyen átérzem a helyzetet, de közben épp a személyes tapasztalataimból adódóan ismerem a fámát annyira, hogy ne legyek túlságosan elnéző.
– Ezt a fejfájásomra vetted elő – gyártom le számára a mesét, hogy minél hamarabb túl lehessünk ezen –, én meg szépen megköszöntem, és elfogadtam, mindkét dobozt.
Inkább előre pontosítok, mielőtt Graham még lejjebb süllyedhetne azzal, hogy megpróbálja csupán a tetten ért adagot rám sózni, hátha kicsempészheti innen a maradékot.  Szabad tenyeremet az égnek emelem, egyértelműen a személyi tulajdon visszaszolgáltatását várva. A lelkiismeretemnek jót tesz, hogy nem engedem Grahamet haza két doboz Percocettel, és közben az önkiszolgáló patika ajtaját is bezárom előtte. Sőt, így mindenki jobban jár: én visszakapom a szobánk kulcsát; Graham megússza a prédikációt, amit valószínűleg már számtalanszor hallott; Macnek meg nem fáj, amiről nem tud.
Számomra a feltételeim win-win helyzetet jelentenének, de úgy tűnik, Graham nincs megelégedve velük, mert a kezem már kezd zsibbadni, a tenyerem viszont még mindig üres.
– Hát jó. – Halványan mosolyogva pillantok vissza rá. – Lehet, hogy elsőre rosszul emlékeztem. Igazából betörtél a lakásunkba, kutakodtál Mac cuccai között, és elcsórtál egy focicsapatnak elég narkót. – Megbillentem a fejem, majd elfintorodva felszisszenek, a magam segglyuk módján éreztetve, hogy ez a verzió azért mégsem hangzik túl jól a mi Seránkra nézve.