- Ez most komoly? Ezt mindet el kell vinnem? – nézek apára tátott szájjal, aki erre csak széttárja a karját, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Kell a hely Oli cuccainak – válaszolja. - Miért nem pakolja át az ő szemetét Clyde szobájába, míg a Clyde-ét az Oliéba. Szerinted mit fog kezdeni a kisiskolás rajz füzetével? - nézek értetlenül. - Akkor válogasd át kedved szerint. A kocsikulcs a helyén lesz, ha indulnál – ezzel a lendülettel apa kifárad Clyde régi szobájából és enyém lesz a feladat, hogy a legidősebb bátyám cuccait átválogassam. Ezzel alapból nem is lenne probléma, mivel ha megkért volna rá a jogos tulajdonos, akkor szívesen megteszem, de ez újra Oli faszsága, amit nekem kell elintéznem természetesen. A dobozokat elkezdem kipakolni és ami nem kell, azt mindent a szoba közepén hagyok, hogy majd drága Cecil elpakolja. Így történik az meg, hogy egy órával később indulok csak el otthonról a tervezettnél. Természetesen küldtem Clyde-nak egy sms-t, hogy tisztában legyen vele és ne várjon feleslegesen. Miután apa segítségével bepakoltam a kocsiba a dobozokat és ki is állt nekem a garázsból elindulok Clyde új lakásához, ami egyébként annyira nincsen messze tőlünk. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy túl gyakran fog hazajárni a vasárnapi ebédeket leszámítva, de azért óvatosan majd felhozom neki, egy próbát megér. Hiányzik Clyde otthonról, így többnyire csak szívjuk egymás vérét Olival és a legidősebb bátyánk jelenléte ez sokszor megakadályozott minket, néha még Connie is, hiszen vannak dolgok, amelyeket jobb, ha csak ketten tudunk. Ilyen például az én dohányzásom vagy Oli füvezése. Ezeket a lapokat csak akkor fogjuk felfedni, ha valami nagy gáz lesz. Anyáék előtt merünk sutyorogva ezekről beszélni, de azt hiszem Clyde-tól mind a ketten jobban tartunk. Leparkolok a kocsival a megadott címnél, s mielőtt még szólnék a bátyámnak, hogy ideértem körültekintek az utcán, de nem tűnik fel semmi különös. Tipikus Manhattan. Előkapom a zsebemben nyugvó telefonomat és a gyorshívásról azonnal csörgetni kezdem Clyde-ot. - Szia – szólok bele a mobilba, ha felvette a bátyám. – Itt vagyok a lakás előtt. Le tudnál jönni segíteni? Áthoztam a maradék cuccod, de egyedül nem tudom felvinni – magyarázom Clyde-nak. Ugyan a végére csak két doboz maradt és az egyik egész könnyű, de nem akarok kétszer fordulni plusz amúgy meg férfiból van, szóval simán segíthet. - Míg leérsz ne rakd le a telefont, hanem szórakoztass el – közlöm vele, mintha valami parancs lenne, de egy mosoly ott húzódik a szám sarkában. – Apa üdvözöl amúgy, majd jönnek anyával megnézni a lakást jövőhéten. Legalábbis ez a terv, te még keresztbe húzhatod ezt – a vállammal a fülemhez fogom a készüléket és kinyitom a csomagtartót, hogy ne akkor kelljen majd, amikor Clyde ideér. Remélem, hogy nem hagytam otthon semmit és ezek közül sem fog semmit hazaküldeni, mert akkor nekem kell majd megint cipekednem. Esélytelennek tartom, hogy a még mindig otthon lakók közül bárki is segítsen nekem önszántából, mielőtt hisztizni kezdenék.
Elégedetten olvastam újra a beadandómat. Biztos voltam benne, hogy Mr. Barnes ezalkalommal biztosan ne tud majd belekötni semmibe, de valljuk be, értek már nagyobb meglepetések. Néha úgy éreztem, hogy kifejezetten pikkel rám, de a többiek állítása szerint nem erről van szó: mindenkit ugyanakkor a szenvedéllyel gyűlöl, nem kivételez senkivel. Mondhatni hálásak lehettünk volna neki ezért, de… elég sokszor kívántam azt, hogyha ennyire gyűlöl oktatni, akkor igazán kereshetne magának egy másik állást. Mindenesetre aznap még úgy hittem, kivételesen valami olyat adok ki a kezemből, amire méltán büszke lehetek, ezért úgy véltem, hogy a nap további részét leginkább pihenéssel és semmittevéssel töltöm. Lakótársaim aznap mind máshol jártak, így mondhatni a magam ura voltam teljesen, ezért is, miután elküldtem e-mailben a dokumentumot gyorsan lezártam a laptopom tetejét, hogy valami kellemes olvasmány után nézzek. Még az is eszembe jutott, hogy készítek mellé egy jó meleg kávét, mikor is veszettül csörögni kezdett a telefonom. Courtnek külön csengőhang volt beállítva, így ha épp nem volt lenémítva a készülék, azonnal be tudtam azonosítani a hívót, mint ahogy akkor is. - Halló! – vettem fel a mobilt, majd kicsit elmosolyodtam az ismerős hang hallatán. Persze, volt egy olyan aggodalmam, miszerint megint valamiféle anyagi támogatást igénylő témába futunk bele, de meglepetésemre nem erről volt szó, sőt. - Ó, nem számítottam vendégekre, így lehet rendelnünk kell valamit, mert jelenleg a hűtő pang az ürességtől, így meghálálni se tudom a csomagszállítást… de azonnal lent vagyok – már nyomtam volna ki a telefont, mire meghallottam a folytatást, ami természetesen nevetésre késztetett. - Szórakoztassalak… nem is te lennél, ha nem kérnél erre – feleltem végül, ahogy magamra kaptam egy zipzáras pulcsit, felkaptam a kulcsaimat és elindultam lefelé. - Rendben, akkor velük egyeztetnem kell majd a pontos időpontot, mert több szerkesztőségi megbeszélés lesz, hamarosan itt az adományozó gála és arra készülünk nagy erőkkel, ami miatt a munkaidőm is megnövekedett – nem mintha nem túlóráznék amúgy is, bár így majdnem az egész szerkesztőség kénytelen tovább bent maradni, hacsak nincs valami igazolása a távollétre. Mikor a lakás elé érek nem sokáig kell keresnem tekintetemmel Courtot, hamar kiszúrom a családi autót és a csomagtartónál ácsorgó alakot. - Látlak. Lerakom – teszem még hozzá, elvégre ne beszélgessünk már telefonon, ha már látótávban vagyunk egymásnak – a takarékosság fontos dolog. Épp ezért a zsebembe süllyesztem a telefonom, majd lassan odasétálok szeretett kishúgomhoz. - Meg szabad ölelni, vagy ez ilyen vérciki dolognak számít, ha a bátyáddal csinálod? – kérdeztem egy halovány vigyorral az arcomon, majd ha engedte, megöleltem őt. Ha nem, akkor csak egy bánatos pillantást vetettem felé, majd a csomagtartóra irányítottam a figyelmemet. - Ezek az utolsók, ugye? Még egyszer köszi, hogy elhoztad – mosolyodtam rá, majd próbáltam belőni, hogy melyik lehet a nehezebb. - Szerinted fel tudnám vinni mindkettőt, vagy ez már Oliver számára is megerőltető feladat lenne? – pontosan tudtam, hogy legkisebb öcsém a kiemelkedő az Easton fiú testvérek közül, ha testi erőről van szó… és egyre inkább kezdtem attól tartani, hogy én vagyok a sereghajtó, hiszen eléggé úgy tűnt, mintha Connie is szedett volna magára némi izomzatot az utóbbi időben, de ebben nem voltam annyira biztos.
A hatalmas manhattani épület előtt állva azon gondolkozom, hogy vajon mikor jön el annak az ideje, hogy végre én is külön költözzek. Clyde-nak és Connie-nak már sikerült ugyan, de ahhoz kellene valami bevétel is. Valószínűleg úgyis a NYU-n fogok kikötni jövőre, így az sem gond, ha pár évig még a szüleimnél kell laknom, de akkor sem szeretném ezt. Ahogyan koliban sem akarok lakni. Már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy még egy ideig valakivel osztozkodjak. Egész életemben ezt tettem három testvér mellett, s úgy gondolom, hogy itt az ideje végre elszakadni és önállóan élni. Nézegettem már különböző diákmelókat, de a legtöbbhöz túl kényes vagyok. - Nem mondtam, hogy ma jövök? – kérdezek vissza még a telefonban meglepetten. Már legalább egy hete tervezgetem ezt a kis kiruccanást Clyde új albérletéhez, de akkor ezek szerint mindenkinek szóltam róla, kivéve neki. Kitelik belőlem, hiszen elég szétszórt tudok lenni. – Aha – bólintok a telefonba, de ezt nyilván nem láthatja. Fogalmam sincs, hogy milyen dolgai vannak hiába mondja el. Ilyenkor általában még az agyam is kikapcsol mellé. Igazából ényleg rdekel minden, amit csinál, de nem nagyon tudok mit hozzászólni. Mindig szoktam érdeklődni afelől, hogy éppen mit csinál vagy mire készül, milyen a meló és társai dolgok. Ha ez üzenetben történik, akkor általában csak leláttamozom. Szeretem tudni, hogy mi megy végbe az életében, de ha nincs gáz, akkor nem feltétlen kérdezek vissza mindig vagy megyek bele a részletekbe. Mikor meglátom Clyde-ot közeledni, hatalmas vigyor kúszik fel az arcomra és integetni kezdek neki, habár már korábban jelezte a telefonban, hogy lát. A zsebembe csúsztatom a készüléket és úgy várom a közeledését. - Az számít vércikinek, hogy így beszélsz. Apa szokott ilyeneket mondani – húzom el a számat és szorosan megölelem a legidősebb bátyám. – Aha, átválogattam mindent. Konkrétan gyerekkori rajzaid is voltak a dobozokban meg ruhák, amiket szerintem ezer éve nem hordtál. Oli azokat is küldte volna neked, de kipakoltam őket. Ha mégis kellene, vasárnap úgyis jössz haza – magyarázom. Azt nem teszem hozzá, hogy ezek a cuccai a szobám padlóján virítanak és mivel elegem van a pakolásból, így még egy jó ideig ott is maradnak. Pár napig biztosan, míg anya nem kezd el veszekedni velem amiatt, hogy rakjak rendet a szobámba. Simán ráfoghatnám, hogy azok Clyde cuccai, majd ő elpakolja őket és egy gyenge pillanatomban, amikor már tényleg zavar engem is, arrébb rugdosom őket. - Az egyik igazából egész könnyűre sikeredett, azt szívesen felviszem. Úgyis otthon én pakoltam be mind a kettőt a kocsiba – rántom meg a vállam. A második doboznál már sírni támadt kedvem annyira húzta le a karomat, de inkább nem adtam meg senkinek az örömöt, hogy könnyezni lásson. Elegen láttak kifakadni a múltkor abban a buliban. Már ígyis sebezhetőbbnek látnak, mint azt én megengedném. - Ez a gála, amit említettél a telefonba ilyen hivatalos, kiöltözős, azaz jól mutatna az instámon, ha elkísérnélek szintű dolog? – jut eszembe hirtelen, amit az imént kérdezett.
Miközben próbáltam nem túl sokáig váratni odalent kedvenc kishúgomat – mintha annyi lenne belőle – még kénytelen voltam szórakoztatni is, ami tény, nem kívánt nagy erőfeszítést, egyszerűen csak annyit, hogy szóval tartsam. Rendben azért az is vele járt, hogy ne siessek túlzottan, mert bár lehet szórakoztató lenne elképzelni engem, ahogy megcsúszom a lépcsőn, de a végeredmény már kevéssé lenne mókás. Vagy legalábbis én biztosan nem lennék oda meg vissza a dologtól. - Nem emlékszem, hogy mondtad volna, de annyi fele kell nekem is figyelnem mostanában, hogy nem lepne meg az se, ha elfelejtettem volna – végeláthatatlan mennyiséfű beadandók, amelyeket a tanáraink adtak, továbbá az adománygyűjtés szervezése nem volt egy egyszerű menet. Ebből a szempontból valahol örültem, hogy már nem Paullal lakom, mert szerettem vele lenni, de… könnyen elvonta a figyelmem, elég volt csak elővennie az Xboxot. Bár Polly is volt, hogy rám nézett, de mikor látta mennyire benne vagyok valamiben, akkor nem zavart sokáig. Neeeem, ezzel nem azt mondom, hogy Paul zavart volna bármilyen formában, csak érted… az ember jobban kötélnek áll a rosszra, ha az egyik legjobb barátja próbálja arra csábítani. Végül aztán nem akartam őt tovább untatni a szerkesztőségbéli dolgokkal, elvégére ismertem már annyira, hogy tudjam: bár érdekelte, hogy mi van velem, de nem akart annyira belefolyni a dolgokba. Ez nagyjából ugyanígy volt velem is: jó volt tudni, hogy mi érdeli a húgomat, de elég hamar kikapcsolt az agyam, ha esetleg elkezdett nekem valamelyik aktuális nagy sztár kedvencéről vagy egyébről beszélni. Tény, azért arra felkaptam a fejem, ha valami nagyon rosszul megválasztott alakról hadovált, de voltak dolgok, amikről jobb volt nem tudnom, ezzel azért még én is tisztában voltam. Szerencsére ezeket a „mélyebb” eseményeket annyira nem akarta az orromra kötni. Végül persze odaértem bőszen integető kishúgomhoz, hogy a szavai hallatán kicsit megremegjen ajkaimon az a mosoly. - Mert az jobb, ha kérdés nélkül megölellek, mint anya, aztán szomorúan, megbántottan és értetlenül nézek rád, mikor megpróbálod jelezni, hogy hát, ez nem ez a közeg? – igaz történet alapján, bár ezt velem tette meg hőn szeretett felmenőnk, mivel úgy érezte, nagyon magam alatt vagyok. Természetesen valóban így volt, mert pont egy irodalmi versenyen nem teljesítettem úgy, ahogy elvártam volna magamtól, de baromi kellemetlen, ha még a történtek előtt az édesanyád még ölelget és puszit is ad, hogy nincs ezzel semmi baj. Ez még inkább aláássa az ember tekintélyét. Ettől függetlenül persze az ölelés járt, így én is viszonoztam azt. - Szerintem szólj anyának a gyerekkori rajzokról, meg ilyenekről… egyszer akartam kidobni a kukába valamelyik novella pályázatra írt művemet, ő meg kiakadt, hogy nem tehetem, mert ez egy emlék – általában jó helyre is rakja őket, mondhatni csodálkoztam, hogy a Court a szobámban talált ilyesmiket. Lehet céllal rejtettem el őket annak idején? Ki tudja. - De miért is Oli küldözgeti veled a cuccaimat? – kérdeztem azért rá, mert érdekesnek tűnt ez az egész. Legutóbb mikor elköltöztem, akkor ennyire nem hajigáltak utánam mindent, nagy eséllyel azért, mert meg akarták hagyni a lehetőséget a számomra a visszacuccolás lehetőségét, ha mégse alakulna minden jól. Akkor viszont mintha kicsit másképp állt volna a helyzet, bár nem tudtam miért. - Cecil küldözget el veled mindent, aztán még nem is segít a pakolásban? Újra megértem, hogy miért nem tart tovább egy párkapcsolata sem egy hónapnál – nem mintha én annyi hosszan tartóval rendelkeztem volna, de azért mégis, egyre inkább úgy éreztem, hogy kénytelen leszek beszélni drága a kisöcsém fejével. - Rendben, akkor viszem a nehezebbet – biccentettem, majd már nyúltam is érte, mikor a kérdés kicsit megakasztott. Elvégre hirtelen nem tudtam erre mi a megfelelő válasz. Imádtam a kishúgomat, de valahogy nem tudtam őt elképzelni ezen az említett gálán. - Biztos jól mutat, de nem tudom mennyi ideig lenne kedved ott lenni. Ez tényleg egy ilyen adományozó gála, ahol támogatókat keresünk az újság számára, ebből adódóan pedig egészen sok, anyagilag jól szituált személy fog ott feltűnni, de nem tudom mennyire élveznéd az ő társaságukat hosszútávon – meg ott volt az a kérdés is, hogy Danielle, a főszerkesztőnk kiket enged be a rendezvényre. Természetesen az újság tagjainak kötelezően ott kellett lenni, hiszen nekünk kellett szórakoztatni a résztvevőket, de emlékszem, mikor egy másik hasonló eseményre egyik tagunk el akarta hívni az egyik barátját, Danielle elég egyértelműen kijelentette, hogy „ez nem egy babazsúr”. - Meg nem tudom, hogy mi élhetünk-e a plusz egy fővel – ez volt ugye a másik kérdés, elvégre ha valaki végül nem is lett a támogatója az újságnak, már azzal valamennyire támogatott minket, hogy kifizette a belépőt… aminek nagy része persze elmegy a terembérlésre, az ételekre és italokra, továbbá az egyéb költségekre. Végül sikeresen eljutottam oda is, hogy a dobozért nyúljak, ami… valóban nem volt egyszerű eset. - Miket tartottam a szobámban, féltéglákat? – volt egy olyan érzésem, hogy ez a csomag pont a könyveim egy nagyobb hányadát tartalmazza.
Hiányoznak sokszor azok az idők, amikor Clyde még otthon élt. Annyival egyszerűbb volt minden. A legtöbbször csak rebegtetnem kellett neki a szempilláimat és hajlandó volt bármit megtenni értem, nyilván ízléses kereteken belül. Ő nem az a báty, akit ha megkérsz arra, hogy vegyen neked egy doboz cigit, akkor megteszi. Erre inkább Olivert tartom. Vele tényleg egy igazi szeretetteljes, filmbe illő testvéri kapcsolatom van a mai napig. Ugyan nem beszélünk minden nap és nem hívogatom már fel az összes nyűgömmel, amit egyébként az elköltözését követő pár hónapban megtettem, de attól még ott vagyunk egymásnak. Mi sem tükrözi ezt a dolgot jobban, minthogy hajlandó voltam elhozni a maradék cuccát, amit már eltávolított az egyik szeretett testvérünk a hajdani szobájából. - Én pedig azon sem csodálkoznék tényleg, ha nem mondtam volna. Nekem is sok a dolgom, tudod mindjárt érettségizek – rántom meg a vállam. Egyébként egyáltalán nem köt le a tanulás. Úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy lesz, ami lesz. Bemegyek, megírom és kijövök, aztán még meg is ünneplem, hogy túl vagyok rajta. Nem stresszelem túl. Azt pedig ki sem merem mondani hangosan, hogy nem a tanulás az a dolog, ami elveszi a legtöbb időmet. A közösségi média függőségem, Kai és a bulik. Nem éppen ezeknek kellene most a középpontban lenniük, de hát rólam van szó. Nem fogok tudni egyik percről a másikra megváltozni. Amikor Clyde odaér elém rögtön végigmérem a szokásos módon, tetőtől talpig. Az utóbbi három-négy évben semmit sem változott. - Clyde, ilyenen neked nem kell gondolkodni. Sosem volt probléma, ha te öleltél meg – válaszolom összehúzott szemöldökkel. Azt persze már nem kötöm az orrára, hogy míg én általános iskolás voltam, ő pedig végzős gimiben, akkor a barátaim nagy részének tetszett a bátyám. Igazából mind a három, de azt hiszem Clyde volt az, aki a leginkább. Sosem közösködött velünk, de nem vonult be a lányok hangját hallva a szobájába, mint Connie és nem kezdett el menőzni valami hülyeséggel, mint Oliver. - Nem akartam kidobni őket csak gondoltam, hogy nem kell neked ide. Majd kiteszem a nappaliba őket és anya azt csinál velük, amiket akar – valószínűnek tartom, hogy mindet valami időt álló csomagolásba bújtatja majd, hogy még véletlenül se legyen egyiknek sem semmi problémája. Pár év múlva pedig egy pohár vörös borral fog sírni a ház közepén ülve, miközben az alkotásainkat nézegeti - mind a négyünkét -, s azon gondolkozik majd, hogy mennyire elszaladt a feje felett az idő. - Nem küldözgette csak éppen ki lettek dobva a szobádból – úgy válaszolok, hogy még véletlenül se nézek Clyde szemébe. – Lehet, hogy átköltözött a te szobádba, mert már nem akar az enyém mellett lenni meg a tiéd amúgyis nagyobb, szóval dobozok – teszem még hozzá az utolsó két szót elnyújtva. Olyan rossz, amikor én vagyok a rémhírek hozója. Sokkal korrektebb lépés lenne, ha Oli mondaná meg neki, hogy miért is kerültek ki Clyde cuccai arról a helyről, ahol már huszonnégy éve voltak. - Én meg a könnyebbet – kiveszem az említett dobozt a csomagtartóból, s leteszem magam mellé a földre, és amikor a testvérem is megteszi ezt a sajátjával, akkor lezárom a kocsi csomagtartóját a járművel együtt. - Valószínűleg semeddig sem lenne kedvem ott lenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem mutatna jól az instámon vagy az önéletrajzomban. Ilyeneket bele szoktak írni, hogy önkénteskedtem egy ilyen gálán? Persze nem csinálnék semmit – csak innám literszámra a drága pezsgőt. Ismerem Clyde-ot és jól tudom, hogy nem fog elvinni magával. Ő pedig engem ismer és tudja, hogy felesleges lenne. Majd talán pár év múlva, amikor már engem is fognak érdekelni komolyabb dolgok is. – Ha vihetsz plusz egy főt, akkor tudod a számom. Én legyek a csajod azon az estén és ne más – poénkodok vele. Nem tudom, hogy van-e most valakije. Ez olyan téma, ami nem szokott szóba kerülni köztünk. Négyünk szerelmi élete közül csak az Oliét szoktuk kinevetni és így ennyi. Clyde szemében én még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy azt gondolja nekem még olyanom nincs. - Nem, de rengeteg könyvet – válaszolom, s a kezembe kapom a földön fekvő dobozt, amiben mindössze ruhák és egyéb apróságok vannak. – Mutasd az irányt. Nagyon kíváncsi vagyok már a lakásra – felnézek az épületre, amiről megtippelni sem merem, hogy hány emelet magas lehet.
Még pontosan emlékeztem arra az időszakra, mikor a nagy kalandvágytól vezérelve fogtuk magunkat Paullal és összeköltözünk a nővére egykori bérleményében. Persze, emlékszem a főbérlőnk arcára, kicsit tartott a dologtól, hiszen előttünk két hölgy lakott ott és bizony ő is élt a sztereotípiával, miszerint egy nő sokkal jobban figyel a környezetére, igényesebb rá, mint egy férfi. Meglehet nem tartottunk olyan patyolat tisztaságot, mint két összeszokott háziasszony, de szerintem egy rossz szava se lehetett ránk. Már csak azért se, mert én nagyon is szerettem magam körül rendet tartani, talán kicsit túlságosan is, Paul pedig sose zavartatta magát, ha a közös terekben rendezkedtem. Mertem remélni, hogy az új lakótársaimat se fogja zavarni, hogyha ne adj isten valamit szanaszét hagynak, akkor azt visszahelyezem a szobájukba… vagy valahová, ahol szerintem a helye van. Otthon is sokszor jártam el így, épp ezért néha elgondolkodtam, hogy vajon miután elhagytam a családi fészket ki dobálta Oliver után a cuccait. Milyen érdekes, hogy valamilyen kifacsart formában ő most ugyanezt teszi velem, Courtre osztva a postás szerepét. - Akkor ezt már szinte nevezhetnénk családi vonásnak. Lassan már lehet valami külön Google naptárat kellene kialakítani az ilyen eseményekhez. Vagy mondjuk Connie programozhatna egyet. Szerinted tud olyat, vagy túl sokat nézek ki belőle? – tettem fel a kérdést kicsit elgondolkodva. Conrad sokszor maga a két lábon járó talány volt még számomra is, ami miatt sokszor birizgálta az oknyomozói érzékeimet. Nem igazán mutatott be nekünk soha egy barátnőt se, de ugyanígy annak jelét se mutatta, hogy a férfiak iránt érdeklődne… inkább tűnt úgy, hogy minden figyelmét a technológia köti le. Persze, próbálhattam volna felkavarni az állóvizet, de ki tudja mire leltem volna akkor… - Ez kifejezetten megnyugtat – szusszantam fel egy kicsit. Természetesen volt egy olyan gondolatom, hogy egy nap majd lehet már nem így lesz… vagy ha mégse, akkor lesz más, ami majd nagyon is emlékeztet arra, hogy Courteney már nem kislány. Elég volt csak ránézni, már eleve látszott rajta, hogy bizony rég túl van már a kishercegnős korszakán, de én szerettem magamat abban a hitben ringatni, miszerint ez az időszak még nincs is annyira messze és még mindig „én” testesítem meg a hős lovagot az elképzeléseiben. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ez elég nagy önzőség a részemről, tekintve, hogy én voltam aki annak idején megpattant otthonról, de őszintén, az egy időszerű tett volt. Négy kisgyerek és két szülő még kényelmesen meg tudott lenni abban a lakásban, de ahogy egyre nagyobbak lettünk, úgy igényeltünk magunknak egyre több saját teret. Valahogy sikerült még azt is bemagyaráznom magamnak annak idején, hogy én még igazából jót is teszek a családomnak az elköltözéssel, de akkoriban azt hiszem nem egy kifogást képes lettem volna gyártani ennek kapcsán. Szabadságra vágytam, na! - Azon csodálkozom, hogy még nem jött elő az időkapszula ötlettel, hogy összeszed tőlünk mindenféle alkotást meg holmit, aztán mondjuk tizenöt év múlva kiásatja velünk valahonnan az isten háta mögül – én magam inkább nem is akartam neki felvetni, mert lehet nem csak egy kis dobozt kellene elásni, hanem hat bőröndöt. - Azért annyit megtehetett volna, hogy szól, még akkor is ha ne adj isten valamivel magamra haragítottam – tény, akkor épp nem tudtam róla, hogy bármi ilyet kiviteleztem, de Oliverről beszéltünk, aki néha a világ legnagyobb primadonnája tudott lenni. - Mindegy, nem akarom, hogy magadra vedd, majd beszélek a fejével. Nem fogom kipakolni onnan, ne aggódj, elvégre se Connie, se én nem lakunk már ott, így a felszabadult tér nyugodtan felhasználható… de remélem számol azzal is, hogyha valami váratlan esemény miatt el kell hagynom a lakást, akkor szívbaj nélkül penderítem ki onnan – lehet, ha előre megbeszéli velem, akkor megalkuvóbb lettem volna, de így már kevéssé éreztem úgy, hogy hozzá kellene alkalmazkodnom. Így aztán miután mindketten magunkhoz vettük a csomagokat és Court lezárta a kocsit, akkor indultunk el a lakásom felé. - Tény, ezzel az önéletrajzos részével nem vitatkozom – az instagrammossal se tudtam volna, de tény, én nagyon nem arra használtam azt a felületet, amire az én drága kishúgom. Persze, egyfelöl arculat építésre, de nem voltam akkora selfie király mint mondjuk Bradford. Azért a csajos részre már nem tudtam nem elneveti magam. - Van egy olyan érzésem, hogy az egyik kolléganőm akar majd maga mellett tudni, mint kísérőszemélyzet, bár annak is lenne egy szép visszhangja, ha egy eseményre két hölgyet is vinnék – nem mintha nem sejtették volna a munkatársaim, hogy mi is áll a dolog hátterében, de azt hiszem a twitter fiókunkon megért volna egy mesét. - Könyvek… gondoltam – szusszantam fel, majd mikor a megfelelő emeletre érünk, akkor célirányosan megindultam a megfelelő ajtó felé, hogy az előtt lerakva a dobozt elkezdjek a kulcs után kutakodni. - Kifejezetten otthonos lett mostanra szerintem, tény, az én szobámon még van mit alakítani, mert ugye kis részletekben cuccoltam át – nem is értettem magam, hogy minek magyarázkodom, elvégre a húgomról volt szó, meg aztán az, hogy még sok dobozból nem pakoltam ki igazán még nem tette rendetlenné a helyet.
Kezdőlap
