Apámnak megvan az a jó szokása, ha valamit megszeret, akkor nem érdekli, hogy milyen messze kell mennie miatta, akkor is ragaszkodik hozzá. Pontosan így van Mr. Morgannel is, akihez pár éve viszi a kocsit éves szervízre vagy éppen javíttatni, ha valami gond lenne vele. Ez mind szép és jó, de őszintén megvallva nem sok kedvem van elvezetni Brooklynig, mivel apa ma nem ér rá. Késő délutánig dolgozik, én pedig elég hamar végeztem a suliban, így megkért, hogy vigyem el én. Természetesen vonakodás nélkül mondtam igent, pedig tényleg nem kívánom ezt az egész utat a hátam közepére sem. Az csak az egyik szempont, hogy kicsit félek még egyedül vezetni New York belvárosában annak ellenére is, hgy már másfél éve kézhez kaptam a jogsit. Ráadásul elsőre meglett, ami után hatalmas ünneplést csaptunk Cleoval. Mi mást is tettünk volna? Aztán ott van a másik ok, ami szintén nem törpülhet ebben a történetben. Ez pedig nem más, mint Mr. Morgan fia, Malachai, aki az apjának dolgozik. Nulla százalék esély van arra, hogy bármilyen módon is el tudjam kerülni. Hogy miért nem szeretnék vele a mai nap folyamán kontaktusba kerülni? Nem, természetesen nem azért, mert Oliver szerint az egyik legnagyobb köcsög, akit valaha megismert és gimiben folyamatosan panaszkodott rá. Ez engem valamiért soha nem érintett meg. Olyanannyira hidegen hagyott, hogy hagytam a Kai-féle kísértésnek azon a bizonyos péntek estén és beleestem abba a csapdába, amibe a legtöbb lány a középsulimból és még ki tudja honnan. Nem kellene emiatt kínosan érezni magam, hiszen megbeszéltük, hogy erről soha senkinek nem beszélünk. Ezt az ígéretet sikerült szépen megszegnem a múltheti buliban, hiszen ittas állapotban Olinak sikeresen kikotyogtam, aki azóta is dühben ég az információtól. Igazából, ami a legjobban feszélyez engem, hogy mindenki tudja, hogy milyen ez a srác. Neki mindegy ki csak éljen és mozogjon jóformán, ami az egyik legundorítóbb viselkedési forma. Józanul valószínűleg máshogy cselekedtem volna, mivel Kai előtt mindössze egy srácot engedtem be az ágyamba. Nem vagyok tapasztalt és kiemelkedőnek sem érzem magam, de ez mindössze a személyes véleményem. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal parkolok le a Morgan család autószerelő műhelye előtt, ahová a délutáni dugó miatt tovább tartott eljutni, mint amire számítottam. Az garázsajtó tárva-nyitva, így veszem a bátorságot és besétálok rajta, de nem látok meg először senkit. - Szép délutánt! – köszönök be és reménykedem, hogy minél hamarabb feltűnik valaki. Lehetőleg Mr. Morgan és nem Kai. Az igazat megvallva az utóbbira is elég sok esély van, hiszen az apja nyomdokaiba lépett érettségi után és most együtt viszik előre a családi bizniszt. – Van itt valaki? – kérdezem egy fokkal hangosabban, mint ahogy köszöntem. Izgulok, hogy pár percen belül Kai fog megjelenni azzal az idióta, ám mégis sármos mosolyával, de egyelőre úgy érzem, hogy fogom tudni kezelni a srácot. Vagy nem. Majd elválik.
Reggel hatkor szólt az ébresztőm, azonnal kipattantak a szemeim a hangjára, de azért az ágyból való kikelést nem kapkodtam el. Még tíz percet lustálkodtam, közben lecsekkoltam, hogy mik történtek a nagy világban. Tehát végigpörgettem az instagrammot és a facebookot, illetve válaszolgattam az érkező üzenetekre. Ezután kimásztam az ágyból, s kicsoszogtam a fürdőbe, ami felé haladva bedörömböltem mindkét testvérem szobájának az ajtaján, hogyha nekem korán kell kelnem, akkor az ő álmuk se legyen olyan nyugodt. Macy szerintem meg sem hallotta, Maurice pedig maximum a fejére húzta a takarót. Gyors tusolás után felöltöztem, majd a leballagtam az ebédlőbe, ahol már ki voltak sülve a finom palacsinták. - Jó reggelt - köszöntem anyának, aki éppen a mosogatógépből pakolta ki a tányérokat. - Apád megint elaludt? - Valószínűleg ja - öntöttem lekvárt a palacsintákra, amiknek aztán neki is estem. Mikor leérettségiztem apa hangoztatta a legjobban, hogy nem lesz itt lazsálás, mert ha nem tanulok, akkor dolgoznom kell. Egy héten át minden nap betoppant tizenöt perccel (amit még alvással tölthettem volna) az ébresztőm lejárta előtt, hogy kirángasson az ágyból. A második héttől már én keltettem, mert minden ébresztőjére szundit nyomott, aztán pedig kapkodott. Most már fel sem szoktam ébreszteni, mivel az eltelt három év alatt igencsak beszoktam a műhelybe, ahol sokszor egyből velem egyeztetnek, mert tudják, hogy apám hajlamos azzal vagánykodni, hogy neki nem kell felírnia az időpontokat, mert észben tartja. Természetesen elfelejti. Vagy összekeveri. A reggeli után kinyitottam a műhelyt, elindítottam a hangszórókon az egyik lejátszási listámat, aztán leültem a gép elé és összenéztem a naptárral, hogy melyik autónak mikorra kell(ene) kész lennie. Közben megérkezett Shane, aki még nálunk dolgozott. Ő azt az autót folytatta, amit előző nap elkezdett, így én a következőnek estem neki. A szerelgetést sosem munkaként fogtam fel, mivel régóta a hobbijaim közé tartozik, ezért nagyon gyorsan telt az idő. Ma apára jutott a kiszállító szerep, ugyanis megint megérkezett egy kör rendelt alkatrész, amiket házhoz kellett vinni. Munka közben egyáltalán nem szoktam telefonozni és nem csak azért, mert arról megy a zene, hanem mert nem rohadtul nem haladnék, ha az is mellettem lenne. Pont ezért, mikor felmentem ebédelni ránéztem az értesítésekre, illetve megint csak válaszolgattam az üzenetekre (már amelyikre). Miután befejeztem az ebédet visszamentem a műhelybe, befeküdtem a kocsi alá és ott folytattam a bütykölést, ahol abbahagytam. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de ez most nem is számított. Egy ismerős hangra lettem figyelmes, természetesen azonnal felismertem Courteney hangját. - De nem is akárki - gurultam ki a kocsi alól, mikor afelől érdeklődött, hogy van-e itt valaki. Felálltam a padról, aztán megtöröltem az olajos kezeimet a fehér pólómba, ami pont ilyen műhelyes darab volt. Kivettem a mini hűtőből az ásványvizemet, amiből ittam pár kortyot. - Betudsz állni a kocsival? - kérdeztem, miközben rátekertem a vízre a kupakot. Nyilvánvaló volt, hogy az apja kocsiját hozta, ezért feleslegesek lettek volna a mi járatban stílusú kérdések. Persze, azt nem tudtam, hogy ő fogja hozni, benne volt a pakliban, hogy más, hiszen vannak páran abban a családban. De kifejezetten örültem, hogy őt küldték el vele. - Az üres állásba kellene - biccentettem az egyetlen szabad hely felé a műhelyben. - De ha szeretnéd, akkor én is leparkolhatom - sétáltam oda a lányhoz, ami közben végig is mértem.
Körülbelül tizenöt éves lehettem, mikor utoljára jártam a Harley’s-ban, Morganek autószerelő műhelyében. Oli és Kai akkor érettségiztek. Olyan, mintha ez már ezer évvel ezelőtt lett volna, ám tisztán emlékszem arra a pár percre, amelyet eltöltöttünk itt. Apa Kai édesapjával, Mr. Morgannel tárgyalt a kocsiról, nem igazán figyeltem, mert valljuk be, sosem érdekeltek a személygépjárművek. Mindig is igazi lányos lány voltam, aki csak húzgálta a száját az ilyenekre. Azért már akkor is elég nagy függője voltam a közösséi médiának, s azon belül is az instagramnak, így ki nem hagytam volna, hogy feltöltsek egy selfie-t innen. Már rég lekerült az a kép az oldalról, de én akkor sem feledtem. Kai a fogyatékos bátyámmal, olival dumált valamit félrevonulva. Többször is próbáltam őket megkörnyékezni, de egyszerűen lehetetlennek bizonyult. Akárhányszor odamentem hirtelen elhallgattak és a drága Cecil elhessegetett. Úgy tekintettek rám, mint az idegesítő kisgörcsre. Vicces, hogy három év alatt mennyit változott a helyzet. Most már egyedül hoztam el a kocsit, mivel másfél éve megszereztem a jogsit és pa bízik bennem annyira, hogy rám merje bízni a családi autót. Bátor dolog tőle, én a helyében semmit sem bíznék magamra. Eleget bizonyítottam már, hogy nem vagyok az a jó kislány, mint hiszik otthon, de ennek nem feltétlen szabad kiderülnie. A plafont kezdem el bámulni, mintha valami olyan érdekes lenne, amikor meghallom Kai hangját az egyik kocsi irányából. Ugyan végigimádkoztam az utat, hogy valami csoda folytán ő ne legyen itt csak az apja, de mégis egy mosoly kúszik fel az arcomra, amikor meglátom a srácot kimászni egy autó alól. - Úristen csaknem Malachai Morganhez van szerencsém? – csapom össze a két tenyerem. Kicsit túljátszom a szerepem, de nem számít. A srác amúgy is szereti, ha sok figyelmet fordítanak rá. Végignézem, ahogy letörli kezéről az olajat majd a hűtőhöz sétálva kinyitja annak ajtaját és ásványvizet vesz elő, amibe belekortyol. Igazán elgondolkozom, hogy vajon mennyi időt dolgozik itt napi átlagban. Lehet, hogy jobb ha nem tudom. - Persze – bólintok magabiztosan, habár jól tudom, hogy a parkolás nem az erősségem. Egyszer meg is húztam ezt a kocsit, amikor be akartam állni az otthoni garázsba. Valami csoda folytán apa még ígyis ideadja a mai napig. Bebeszélte magának, hogy biztosan csak baleset volt, de azóta sem engedi, hogy én álljak be. Ha hazaérek, akkor mindig szólnom kell neki, anyának vagy Olinak. Mikor Connie és Clyde még otthon éltek nem volt jogsim, így rájuk nem jutott eme megtisztelő feladat. – Az üres állásba – bólintok, mint aki nagyon tudja, hogy mi a dolga. - Nem, meg tudom oldani, de köszönöm a felajánlást – mosolygok rá, amikor mellém sétál és mindenféle leplezés nélkül mér végig. Én is utánozom tettét, majd a jobb kezemet a levegőbe emelem és el kezdek hátrálni pár lépést. – Akkor most beparkolok a kocsival – megfordulok, s így már háttal állok Kai-nak. A slusszkulcsot kiveszem a zsebemből és kinyitom a kocsi ajtót, ám mielőtt beülnék vsszafordulok a fiú felé. - Ami azt illeti most még sincs kedvem leparkolni a kocsit. Nem tennéd meg helyettem? – nézek rá kiskutya szemekkel. – Nem vagyok éppen a legjobb sofőr és minden női sztereotípiának megfelelek ebből a szempontból. Szerintem egyikünk sem akarja, hogy tönkretegyem apád műhelyét vagy az én apám kocsiját – magyarázom, s kínosan felnevetek. Ez nem éppen az a duma, amit mondani akarsz a kiszemeltednek, de legalább őszinte vagyok. Vagyis nem is kiszemelt, a srác, aki beférkőzött az ágyamba vagy mégis kiszemelt. Áh hagyjuk! - Egyébként meddig fog ez tartani? – teszem fel a kérdést, ami igazából a legjobban érdekel ebben az egész szituációban. – Ha túl sokáig, akkor le is léphetek és írsz, ha megvagy – ajánlom fel, de közben imádkozom, hogy azt mondd van maradjak nyugodtan és elbeszélgetünk majd. Ne küldj el, mert akkor esküszöm felmegy teljesen az agyvizem és valamelyik közeli buszmegállóban fogok dohányozni összeesküvési elméleteket szőve míg el nem készülsz.
- Ma már megérte kimásznod az ágyból - Hiszen találkozott velem, annál pedig mi lehet nagyobb szerencse? - Ha gondolod vissza is bújhatsz, úgyis nemsokára végzek - jegyeztem meg egy játékos mosollyal. Nem gondoltam, hogy erre igent fog mondani, ezért elsősorban viccnek szántam, de természetesen annak is nyitva hagytam a lehetőséget, hogy komolyan gondolja és kapjon az alkalmon. Bár, erre azért nem láttam most sok esélyt. - Rendben van - nekidőltem az egyik kocsinak, hogy megvárjam, még beparkol Court. - Majd navigállak - Ez alatt a tradicionális integetést értettem, hogy meddig haladhat még előre és mikor álljon meg. Én nem osztottam azt a sztereotípiát, hogy a nők ne tudnának olyan jól vezetni, mint a férfiak, ugyanis Macy pillanatok alatt, elsőre képes beállni a legszűkebb helyekre is, miközben maxon bömbölteti a rádiót, hamburgert eszik és telefonon beszél az egyik haverjával. - Arra várok - Ekkor már volt egy olyan érzésem, hogy csak az időt húzza és már meg is bánta, hogy olyan hamar rávágta, hogy majd ő leparkol a kocsival. Mikor hátat fordított nekem, a tekintetem a fenekére vándorolt, amit maximum akkor nem mérnék végig, hogyha kiszúrnák a szemeimet. A kérése hallatán egy széles mosoly jelent meg az arcomon. - De, persze - odamentem hozzá, közel lépve végigsimítottam a karján, majd kivettem a kulcsot a kezéből - Kezdhetted volna ezzel is - Nincs abban semmi gáz, ha nem parkol ügyesen. Beültem a vezető ülésre, beindítottam az autót, aztán átgurultam vele a megfelelő álláshoz és le is parkoltam. Nem sokkal volt több ez az egész folyamat egy percnél. - Körülbelül egy óra, maximum másfél - Csak egy rutin ellenőrzésről meg olajcseréről volt szó, amik nem telnek sok időbe. Hacsak persze nem fedezek fel egy olyan hibát, ami már komolyabb javítást igényel. Ebben az esetben az sem biztos, hogy ma kész lesz. Bár, ennek nem nagy a valószínűsége, mivel akkor jelezne a műszerfal, hogy valami nem okés. - Ha van kedved, nyugodtan maradhatsz - mondtam, miközben felnyitottam a kocsi motorháztetejét. - De tedd hasznossá magad, ha már itt vagy - átnyújtottam neki egy elemlámpát. - Ide világíts - megfogtam a kezét és beállítottam, hogy hova és hogyan tartsa. - Mivel telt a délelőttöd? - kérdeztem, miközben nekikezdtem az olajcserének. Már rengetegszer csináltam végig ezt a folyamatot, ezért gyakorlott, gyors mozdulatokkal haladtam. Miután végeztem vele, lecsuktam a motorháztetőt - Köszi, imádom a kézi munkád - kacsintottam rá, miközben elvettem tőle az elemlámpát. Jelen esetben arra gondoltam, hogy nem remegett a keze, meg oda világított, ahova mondtam és nem a szemembe. De persze az is benne van, hogy nem csak ez jutott eszembe... Még a váltóban is olajat kellett cserélni. Ehhez az emelővel megemeltem a kocsi orrát, majd levettem a falról az ehhez a folyamathoz szükséges csavarkulcsokat és műszereket. Beletettem őket egy táskába, amit odaadtam Courtnak - Légy olyan kedves és adogasd őket. Mindegyiken van egy szám, így nem tudod összekeverni őket - Kivettem azt a kupacból, amire elsőnek szükségem volt, majd befeküdtem a gurulós padon az autó alá. - Mik a terveid az estére? - kérdeztem, miközben elkezdtem bütykölni. - A hatost - nyújtottam ki a kezem, hogy odaadja a következő csavarkulcsot.
- Az igazat megvallva csak azért keltem ma fel, mert tudtam, hogy idejöhetek – rázom meg a fejem lemondóan, de azért egy apró mosoly ott virít a szám sarkában. Reggel még nem tudtam, hogy ki fogja elhozni a kocsit. Szó volt Oliverről is, de végül mégis engem kért meg apa. Még midnig azt állítom, hogy nem a világ legjobb ötlete volt, de már mindegy. – Jól megleszek itt is. Meddig dolgozol ma? – kérdezem kíváncsiskodva. Csak érdekel, hogy milyen a napi rutinja, meddig köti le a munka, s mi azaz idő, ami után már arra koncentrál, hogy bulikba járjon és csajokat fűzögessen, ahogy velem is tette vagy még teszi is. A szívem hevesen dobog, hiszen nem akarom, hogy megtudja, hogy mennyire szörnyen vezetek, ám vannak helyzetek, amikor a büszkeséget és a makacsságot egy bizonyos időre félre kell rakni. Ez pontosan olyan helyzet. Nem tudom, hogy miért nem vagyunk kompatibilisek. Mármint én meg apa autója, de néha legszívesebben jól beolvasnék neki. Mintha az segítene, mivel csak egy fránya járműről van szó. - Köszönöm – megkönnyebbülten sóhajtok, s nyújtom is oda neki a slusszkulcsot, amit készségesen elvesz tőlem, ám mielőtt a kezemben lévő tárgyat elvenné gyengéden végigsimít a karomon, amitől borzongás fut végig rajtam. Mennyire tudtam, hogy apró jeleket fog adni! A pár nappal ezelőtti üzenetváltásunkból pedig már kezdtem teljesen eltemetni a dolgot. A srác nem igazán az a fajta, aki tud másokkal is törődni. A műhely egy olyan pontjába húzódok, ahol biztonságban érzem magam, s nem tartok attól, hogy az útjában állok tolatás közben. Végigfigyelem, ahogy behajt és végül leállítja a kocsit. Kivételesen eszembe se jut az, hogy elővegyem a zsebemből a telefonomat és az instagramon bújjak vagy a barátnőimmel üzengessek. Sosem szoktam egy óránál tovább offline lenni, de úgy érzem ez ma meg fog történni. - Jó akkor maradok, kibírok másfél órát itt – válaszolok teljesen közömbösen. Azaz igazság, hogy nincsen jobb dolgom, de neki erről nem kell tudnia. Ami azt illeti még az olaj szagát is kellemesnek tartom annak ellenére is, hogy ez a legtöbb embert zavarja. – Őszintén most kicsit úgy érzem magam, mint amikor azokban a filmekben a szigorú apuka megkéri a szerencsétlen fiát, hogy világítson míg megszereli a kocsit – nevetek fel jóízűen, miután a kezembe nyomta a lámpát és beállította a kezemet. Nem tart sokáig sem ez, sem az, hogy kicserélje az olajat, ám a kezem már a felénél kezd elzsibbadni. Így jár az, aki nem sportol egyáltalán. Ennek ellenére nem kezdek el panaszkodni és nyávogni, amit már régen megtettem volna, ha valaki más állna most itt. - Suliban voltam. Titeket is tanított Mrs. Whiteley, ugye? Tudod azaz öreg matek tanár, aki abban leli örömét, hogy a diákoknak keresztbe tegyen. Ő elég rendesen felhúzta az agyam az első órában – húzom el a számat. Így érettségi előtt az összes tanár meg van őrülve. Rengeteg házit adnak fel és olyan követelményeket állítanak, amelyeket elég nehéz megugrani. Nem azt mondom, hogy ez rossz dolog lenne, de én nem szeretnék az ő tárgyával foglalkozni az egyetemen is. – Igazán nincs mit – mosolygok Kai-ra, amint végez az olajcserével, s rám kacsint. Szinte rögtön lehullik a kezem a magasból a végszóra, amelyet figyelmen kívül hagyok. Ez a srác tényleg nem tud soha leállni! A falhoz dőlök keresztbe tett karral, ahogy figyelem mit csinál. Ez a sok műszer és szerszám számomra nem a legvonzóbb képet adja. Ha férfi lennék sem tudnám elképzelni, hogy ilyen szakmám legyen. Én sokkal inkább vagyok az a kényelmes fajta. Ezzel nem azt mondom, hogy egy irodában ülve megposhadni sokkal jobb dolog lenne, inkább valami a kettő között. Számomra ez túl fárasztónak és pepecselősnek tűnik. - Rendben – elrugaszkodom a faltól és elveszem tőle a dobozt, amit lerakok magam elé a földre, s mellé guggolva kezdem el nézegetni a csavarhúzókat. Az egyiket kiemelem a helyéről, amin egy négyes szám található. Ha nem lenne rajta, akkor tuti elvesznék. - Péntek van, szóval valami ivászat estig tuti be fog csúszni – felelem. Nem telt el még úgy péntek estém az utóbbi két-három évben, hogy ne mentem volna valahova. Kezdetekben csak egy-két cider, majd egyre inkább beleástuk magunkat az alkohol és a dohánytermékek világába. – Na és neked? – kérdezek vissza. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit tervez, ám abban is reménykedem, hogy nem valami olyan dolgot fog benyögni, amitől összehúzódik a szívem. - Hatos – ismétlem meg majd pár másodperc keresgélés után a kezembe kerül a hatos számú csavarkulcs, s rögtön bele is helyezem a tenyerébe.
- Ezt teljesen megértem. Nem is vagy vele egyedül - Amióta teljesen átvettem apától a műhelyt meglepően több idejárót kísér el a velem kb egyidős lánya, akiket hirtelen nagyon érdekelni kezd az autószerelés. De ha nem szűkítjük le a műhelyre ez a dolgot, akkor sok bulira való meghíváskor is kapom azt az üzenetet, hogy Layla vagy Olivia vagy Christeen (nem ez a lényeg, mert amúgy még sorolhatnám egy darabig a női keresztneveket) kérdezi, hogy ugye te is ott leszel-e. Most erre mégis, hogy mondhatnék nemet? - 4-5-ig, attól függ, hogy mikorra fejezem be a mára kitűzött dolgokat - Tehát nem tartom be szigorúan a nyitvatartási időt, van amikor hamarabb végzek, viszont az is elő szokott fordulni, hogy tovább maradok bent. Munkát nem szeretek félbehagyni és akkor szoktam csak bezárni a műhelyt, ha minden napi feladat ki lett pipálva, mivel ez az egyetlen módja annak, hogy ne csússzunk el a munkával és minden kocsi időben kész legyen. Ha tovább maradok, akkor apa szolidaritást szokott azzal vállalni, hogy szóval tart addig, még nem végzek. Ha olyan kedve van, akkor alkalmanként segíteni is szokott, de inkább csak a szokásos agymenéseivel szórakoztat. - Igen, csak én nem kiabálok, te meg nem sírsz - Apám rengetegszer küld nekem olyan mémeket, amin ez az apa-fia "közös" kocsiszerelő helyzet van, hogy felvágjon azzal, hogy ő milyen király apa, mivel nálunk egy szerelés sem zárult azzal, hogy lebaszott, mert rosszul tartom a lámpát én pedig igyekeztem úrrá lenni a zokogásomon, hogy ne remegjen a zseblámpát tartó kezem. Ő a kiabálás helyett inkább volt, mikor rácsukta a motorháztetőt a kezemre vagy az egyik nagyobb csavarkulcsot ejtette rá a lábamra. - Miért, mit csináltál? - kérdeztem anélkül, hogy felnéztem volna a szerelésből. - Mondjuk nem feltétlenül kellett csinálnod valamit, mert annak a nőnek a semmiségeken is elborult az agya - Mondjuk azt ezekhez a semmiségekhez hozzá kell tenni, hogy rendszeresen kapta őket tőlem meg a haverjaimtól is, akik beszálltak a buliba. - Mikor leérettségiztem anyám ragaszkodott ahhoz, hogy vigyek neki egy csokrot, amiért elviselt és nem húzott meg az érettségin. Nem emlékszem már, hogy pontosan mit mondtam, de valami olyasmit, hogy nekem is adhatna valamit, amiért elviseltem tanáromként... na erre kidobta az ablakon a tőlem kapott csokrot - Ráadásul még Macy is osztálytársam volt, akinek nem sokkal volt jobb a viselkedése az enyémnél. Maurice-ről pedig ne is beszéljünk, hiszen ő most is boldogítja. Szerencsétlen nő biztosan átértékelte az életét, hogy mitől olyan rossz a karmája, hogy három Morgan gyerek matektanárja is lehetett. - Amúgy felesleges stresszelni az érettségin. Minden tanár rohadt nehéznek meg félelmetesnek állítja be, de gyerekjáték az egész - mondtam, miközben felegyenesedtem és lecsuktam a motorháztetőt. - Hova mentek? Vagy még nem tudjátok? - Én személy szerint jobban kedvelem a spontán bulikat, amikre az utolsó pillanatban döntöm el, hogy mégis elmegyek. Valamiért ezek szoktak legjobban sikerülni. - Mi a srácokkal Zara Thompson házibulijába megyünk - elvettem tőle a csavarkulcsot, amivel meglazítottam a megfelelő csavarokat. - Kettes és tízes - mondtam miközben kicseréltem az olajat. Elvettem az új kulcsokat, amikkel meghúzgáltam a megfelelő csavarokat, majd kigurultam a kocsi alól. - Még lefuttatok egy ellenőrzést és kész is van - Van egy ilyen szuper okos műszerünk, amihez van egy különálló laptop. Ez rákapcsolva a kocsira megtudja mutatni annak minden gondját-baját. Beletöröltem a kezeimet a pólómba, aztán rákacsoltam a műszert az autóra és elindítottam a futtatást. - Kérsz inni valamit? - fordultam a lány felé. - Igazából csak ásványvíz van meg kávé - Shane is magának hozza mindig az innivalót meg én is, ezért nem igazán szoktunk itt tartani ilyesmiket. Ha kért vizet vagy kávét, akkor töltöttem neki, ha nem akkor csak nagyokat kortyoltam az ásványvizemből. - Ti is eljöhetnétek Zara bulijába - mondtam két korty között. - Melyik barátnőiddel is mentek inni? - kérdeztem, miközben visszadobtam az üveget a hűtőbe. Visszamentem a kocsijukhoz és ránéztem a gépre, ami a vizsgálást végezte. 70%-nál tartott, s eddig nem talált hibát.
Rengeteg ember megfordulhat egy ilyen szalonban nap, mint nap. Én kicsit örülök, hogy a szüleim nem ilyesmivel foglalkoznak, mert valószínűleg mindig a szobámban kuksolnék attól tartva, hogy egy nem túl értelmes személy összekeveri a családi kuckó fogalmát a műhellyel és besétál. A nagy szám ellenére tartok az idegenektől sokszor és ezért nem nagyon szoktam ismerkedni. Erre vannak számomra a berúgós péntek esték, mint a mai és az is, ahol Kai és én összemelegedtünk. - És van még valami dolgod apa kocsija után vagy így mi lennénk ma az utolsók? – kérdezem, s direkt a többesszámot használom. Ugyan egyedül vagyok itt, de mivel az autó nem az enyém, így nem sajátítom ki a helyzetet. Amúgy sem gondolom, hogy apa hajlandó lenne venni nekem egy kocsit a közeljövőben. Még a kutya is kérdéses, amiért Olival már évek óta könyörgünk. - Még kiabálhatsz és én sírhatok. Elég jól be tudom játszani a műsírást. Tudod három bátyám van, akik mellett muszáj volt felhívni magamra a figyelmet – nevetek fel. Visszaemlékezve a gyerekkoromra nincsenek túlzottan rossz emlékeim. A hisztimnek köszönhetően a fiúk mindig kénytelenek voltak játszani velem. Ha én azt mondtam, hogy most hercegnős délután lesz, akkor az volt mind a hármójuk legnagyobb örömére. - Talán kicsit beszóltam neki, hogy irreális az elvárása és az osztály nagyobbik fele szarik bele az egészbe? – a mondat végén felviszem a hangsúlyt, mintha kérdés lenne, pedig nem az. Valóban közöltem ezt a vén tanárnővel, aki olyan szinten felhúzta magát, hogy rögtön ordibálni kezdett. Olyan vörös fejet életemben nem láttam, mint ma az első órámon. – A múltkor azon kiabált tíz percet, hogy az egyik osztálytársam nem kék tollal írt a füzetbe és ez áthágja a házirendet – forgatom meg a szemeim, majd hangosan, s teljesen őszintén kacagni kezdek Kai érettségis sztoriján. – Nem mondod, hogy ez te voltál! Mindig felemlegeti ezt a sztorit, de nevet nem mond. Általában úgy említ téged, mint a legelviselhetetlenebb görcs, akit a hátán hordott a föld. Már rá kellett volna jönnöm, hogy te vagy az – bólogatok lemondóan. Mikor még odajárt a mi sulinkba ugyan még csak kilencedikes voltam, amikor ő végzős, de elég sok sztorit lehetett hallani Malachai Morganről. A srácról, akitől a tanárok a falnak rohantak volna, akit gyűlöltek a fiúk a sleppjén kívül – valószínűleg csak féltékenység, ugyebár Oliver – és imádtak a lányok. Valószínűleg ez ma sem lenne másképp. - Én nem stresszelek az érettségin csak felhúznak a tanárok azzal, hogy beparáztatnak és néhány összegyűjti a telefonokat az óra kezdetekor – húzom el a számat. Mindenki tudja rólam, aki ismer, hogy mennyire durván rá vagyok függve az instagramra. Az elmúlt öt évben a folyamatos posztolással és hirdetésekkel négy millió követőt sikerült összegyűjtenem a világ minden tájáról. - Hát még nem döntöttük el véglegesen, de az is lehet, hogy az egyik unokatesómmal és a legjobb barátnőmmel hármasban iszunk meg meghívtak egy buliba is csak nem bírom a házigazdát – rántom meg a vállam. Igazából jobban szeretem a kisebb társasággal való ivásokat, de a nagy házibulik sincsenek ellenemre. Általában mindig tudok minden szórakozási lehetőségről a hétvégén és meghívást is kapok rájuk, így van miből válogatni. A szombatokat viszont nem mindig merem bevállalni, hiszen ott van a szent vasárnapi ebéd, amire Clyde és Connie is hazatéved. Olyankor nem lehetek rosszul. – Igen, Zara az, akit említettem, hogy nem kedvelek túlzottan – közben a dobozban kutakodok a kettes és tízes számú csavarkulcs után. Az előbbi a tetején van, így könnyen megtalálom, ám az utóbbit, mintha a föld nyelte volna el. – Nem látom a tízest – panaszkodok, s már szinte mindent kipakolok a dobozból és vissza, mire a kezembe akad. – Megvan! – kiáltok fel boldogan. – Most nem tudom, hogy ennyire vak vagyok vagy menekült előlem. - Okés, biztosan, nem értek hozzá – válaszolok, de nyugtázom, hogy hamarosan készen is vagyunk. Nem látom értelmét, hogy kérdezősködjek a munkájáról mélyebben, mert úgysem érteném meg. – Nem kávézom, viszont a víz most jól esne, köszönöm – Az esetek többségében amúgy is csak azt iszom. Nem akarok semmiféle cukros üdötőitalt bevinni a szervezetembe, mert muszáj vigyáznom az alakomra. Nem, kivételesen nem azért vagy inkább nem kizárólagosan azért, hogy jól mutassak az insta képeimen. Mindössze így érzem jól magam a bőrömben. - Még meg kell erről kérdeznem a többieket. Ha Zara bulija, akkor Cleo, rá valószínűleg emlékszel, mert a nyaralójukban mozdultál rám – itt megállok a beszéddel, hogy legyen egy kis hatásszünet. Mind a ketten tudjuk, hogy én mentem oda hozzá, de nem én tettem meg az első lépést. Meg amúgyis abban az illuminált állapotban mindegy volt. – Meg Cara és Josie talán. Miért érdekelnek?
- Még be kell fejeznem egy másikat - böktem a mellettünk parkoló autóra, aminek mind a négy kereke le volt szerelve, cserére várva. - De az már nem sok idő - Maximum egy óra, még beolajozom a megfelelő részeket és feldobom az új kerekeket. Sokan már otthon végzik a kerékcserét, viszont nagy pepecseléssel járhat egy olyan valaki számára, aki még nem csinált ilyet vagy nincs benne gyakorlata. Illetve itt a műhelyben keréknyomást is mérünk, s ha szükséges akkor nyomunk még bele levegőt. Vagy kicseréljük a gyári felniket valami fancybbre, ha ez a vendég kívánsága. Az én kocsimon sem a gyári felnik vannak már, az volt az első dolgom, hogy azokat kicseréljem olyanokra, amik jobban néztek ki. Ezeket az alkatrészeket én a kocsi "nyakláncának" tartom, tehát nagyon sokat tud dobni egy csúnyább járműn is egy igényes felni. - Azt elhiszem - mosolyodtam el azon, hogy a sírást használta fegyverként vagy zsarolási eszközként a testvérei ellen. - De mi van akkor, ha valakit nem hat meg a sírás? - Ebben az esetben bukja az aduász fegyverét. Nyugodtan lehet engem érzéketlen nevezni, viszont sosem hatottam meg a krokodilkönnyek. Az öcsém annyit sírt miattam, hogy már nem is volt újdonság. Maurice amúgy is rohadt hisztis egy gyerek volt, aki a semmin is képes volt elbőgni magát. Ilyenkor mindig valami párnát vagy ruhát nyomtam a fejére, hogy tompítsam a sírása hangját. Ezt látva apa gyorsan csinált rólunk egy képet, aztán pedig elmagyarázta, hogyha lehet, akkor ne fojtsam meg az öcsémet, mert már nem biztos, hogy megtudja győzni anyámat, hogy legyen másik. Azért annyit alakultam az évek során, hogy senkibe se akarjam azzal belefojtani a sírást, hogy párnát nyomok a fejére. Azonban továbbra sem tudom rosszul érezni magam, amiatt hogy miattam sír valaki (általában lányok). Ezzel semmit sem lehet elérni nálam, ilyenkor inkább tovább állok és hagyom megnyugodni egyedül az illetőt, mert bármennyire is meglepő, de a vigasztalásban pocsék vagyok. - Akkor készülj fel, hogy ezentúl abba is bele fog kötni, hogy miért olyan hangosan veszed a levegőt vagy vegyél egy másik tollat, mert amivel írsz, az túl hangos - Tipikusan olyan tanárról van szó, aki nem bírja az építő jellegű kritikát (bár tőlem mindig destruktívat kapott szerencsétlen nő), s ha olyat mondasz, ami a nézetei ellen szól, akkor kinéz magának és még a létezésedbe is beleköt, mert abszolút bosszúálló személyiség, aki nem bírja ki, hogy ne éreztesse a tanár-diák fölé-alárendelt viszonyokat. Azt is gyakran hangoztattam, hogy a férje nem végezhet valami jó munkát az ágyban, hogy egy olyan nap sincs, amikor jókedvvel érkezne munkába. Az utánam következő osztályok, akikkel órája volt, nagyon szidhattak érte, mert már a nap elején felbasztam az agyát, s ezért mindenkivel idegbeteg volt a nap további részében. - Igen, ezt eltudom képzelni - Tényleg minden apróságba belekötött, amibe csak lehetséges volt. - Nem csak engem utált - A két testvéremet is mélyen megvetette, illetve a szüleim sem voltak soha a kedvencei, mert alkalmatlannak tartotta őket a gyereknevelésre, hogy három ilyen átkot sikerült alkotniuk, mint mi voltunk. Ráadásul Macy annak ellenére is olyan lett, mint mi, pedig teljesen más génekkel rendelkezett. Lehet tényleg apámék basztak el valamit a nevelés tekintetében. - De nagy valószínűséggel rám hivatkozott így - Nem én voltam az egyetlen rossz magaviseletű gyerek a suliban, viszont az biztos, hogy engem tudott legkevésbé elviselni. Főleg azért, mert ha végre sikerült lenyugtatnia az osztályt, akkor én biztos tettem/mondtam valami baromságot, amitől újraindult a buli. Tehát mindig én voltam a felbujtó. - Mondjuk az már tényleg beteges, amennyit a telefonodon lógsz - Szabadidőmben nekem is sokat van a kezemben a mobilon, viszont így se töltök fele annyi időt rajta, mint Court. - Tényleg, hogyhogy nem tetted még ki storyba, hogy itt vagy? - Hiszen ha nem rakod ki instára, akkor az olyan, mintha meg sem történt volna. Én is szoktam rendszeresen megosztani a napomban képeket meg videókat, de azért közel nem olyan gyakran, mint Courteney, aki sokszor a semmiről is képes kirakni valamit csak hogy posztoljon és ne okozzon csalódást a rengeteg követőjének azzal, hogy van egy kis magánélete és nem minden idejét a világhálón tölti. Nem kérdeztem rá, hogy mi baja van Zarával, mivel a lányok azon is képesek megharagudni egymásra, ha ugyanazt a ruhát veszik fel vagy ránéznek arra a srácra, aki a másiknak tetszik, viszont sosem lesz elég bátorsága ahhoz, hogy egyáltalán csak rámosolyogjon, nem hogy szóba álljon vele. - Akkor nyisd ki jobban a szemed - Mindent a helyére szoktunk tenni Shane-nel, ezért ott kell lennie. Egyedül akkor szokott rendetlenség lenni, ha apa lejön bütykölgetni, mert sosem a helyére rakja vissza a dolgokat és hatalmas összevisszaságot hagy maga után. Ő azonban mostanában nem szabadult be a műhelybe. Legalábbis nem tudok róla. - Valószínűleg az előbbi - mondtam, miközben kivettem a kezeiből a kulcsokat. Kitöltöttem neki egy pohár vizet, amit át is adtam neki. - Igen, emlékszem - bólintottam. Szerencsére remek név-és arcmemóriával rendelkezem, így hiába volt dolgom már nagyon sok lánnyal, mégis mindegyiknek emlékeztem a nevére és arcára is. Illetve azokat is észben tartottam, akikkel még nem volt semmi, viszont nem vetettem el az ötletet. Na meg persze mindenki mást, akit már láttam valahol. - Csak kérdeztem - A gépközben befejezte a vizsgálást. Nem talált további hibákat, ezért lekapcsoltam az autóról - Kész is vagyunk - tettem vissza a helyére a laptopot, meg a hozzá kapcsolódó kábeleket. - Kiálljak a kocsival? - Kifelé azért már nem volt nehéz, mivel nem kellett tolatni hozzá, csak simán kihajtani a garázsból anélkül, hogy bárminek nekimenne az ember. De ha szeretné, akkor természetesen kiállok én vele, ezen már nem múlik semmi.
- Ha pedig kész vagy, akkor készülhetsz is az esti bulira – mosolyodom el. Jól tudom, hogy a fiúknak fele annyi készülődésre sincs szükségük, mint a lányoknak. Valószínűleg meló után csak megvacsorázik majd, lezuhanyzik és felöltözik. Ezzel szemben én minimum egy órát fogok csak azzal elszenvedni, hogy a hajam tökéletesen álljon, a sminkem makulátlan legyen és hogy kivlasszak egy szettet, ami nem túl kirívó, de azért suliba már nem venném fel kategória legyen. - Van olyan személy, akinek a sírása meghatna csak adod itt a rideg srácot és talán még tényleg nem volt olyan az életedben, de lesz. Hidd el nekem – rántom meg a vállam. Kai nem az a srác, akit könnyen meghat bármi is. Az esetek többségében csak magával foglalkozik és meg sem próbál kitekinteni másokra. – Már a bátyáimat sem hatják meg az ilyen húzásaim úgy, mint régen. Azt hiszem Clyde-ot még valamennyire, de már az sem ugyanolyan – ahogy telnek az évek minden megváltozott. Clyde és Connie elköltözött, s Olival ketten maradtunk. Én is felnőttem és már nem tudom úgy irányítani őket egy-egy hisztivel, mint azt tettem öt vag éppen tíz évvel ezelőtt. - Igazából mindössze pár hónap és már nem kell elviselnem azt a nőt. Nem érdekel, ha a végére berág rám – közlöm az információt. Nem szándékom a matekkal továbbtanulni, így nem izgat, hogy a nő hogyan fog viselkedni velem a továbbiakban. A jegyeim jók és nem hiszem, hogy csak azért rosszul javítaná ki az érettséginket, mert neki éppen migrénje van. Bárki leellenőrizheti és ha csalásra derül fény, akkor a karrierjének is lőhetnek, ami valljuk be, nem lenne nagy kár. – Elmesélte a csokros sztorit, amit az előbb mondtál és azután hivatkozott rád így. A többi tanár szimplán emlegeti, hogy mennyire örül, hogy már nem vagy ott. Hihetetlen, hogy három év elteltével is veled példáloznak, mint az ördög kölyke – nevetek fel. Nem telik el úgy egy hét az iskolában, hogy valaki ne emlegetné fel Malachai Morgan nevét valamilyen indokból. Egy élő legenda ott a srác a mai napig. A tanárok általában szidják, míg a lányok azon sírnak, hogy bár összejönne nekik vele valami. Én bezzeg egy szóval sem dicsekedtem a pár héttel ezelőtti afférunkkal, pedig biztosan úgy néznének rám utána, mint valami királynőre. - Inkább ennek legyek a függője, mint a drogoknak – válaszolom. Elég sokan rám szoktak szólni, hogy most már ideje lenne lerakni azt a fránya telefont. – Gondoltam nem örülnél neki, ha innen lőnék egy képet. Akkor megtudják az emberek, hogy veled vagyok. Elég egy apró részletét lefotóznom a műhelynek, a rajongóid már rögtön írni fognak – Ez az igazság. Néhányan olyan szemfülesek a sráccal kapcsolatban, hogy olyan dolgokat jegyeznek meg vele kapcsolatban, ami már beteges. Valószínűnek tartom, hogy ő csak élvezi azt a rajongást, amivel körülveszik. - Jól van, megtaláltam az a lényeg – morgom egy kicsit megsértődve, mikor a kezébe adom a csavarkulcsot. Néha már apróságokon is képes vagyok felhúzni magam, s ez is közelít az ilyen dolgok felé. Csak viccesen megjegyeztem valamit, de nyilván közölni kell, hogy vak vagyok. Közben belekortyolok a vizembe, s elfogyasztva azt figyelem tovább, ahogy Kai folytatja a kocsinkon való ügyködést, mikor a telefonom hirtelen rezegni kezd a zsebemben és ez az a pont, amikor nem bírom tovább nélküle, így rögtön kikapom a farmeremből és olvasni kezdem Oli üzenetét. - Írt a bátyám, Cecil Oliver, hogy hallotta engem is meghívtak Zara bulijába, de ha megyek, akkor ő inkább passzolja – közlöm a sráccal az üzenet tartalmát. Elgondolkozom rajta, hogy talán mégis inkább Zara bulijába kellene menni az este. Iszogatni hármasban a lányokkal bármikor lehet és az ismeretségi körömben ez lesz ma a legjobb esti program. – Egye fene! Jó lesz Zara bulija és akkor még Oli is találhat valami kevésbé szórakoztató elfoglaltságot magának – ezzel a végszóval elkezdem bepötyögni a választ. Úgy tűnik el van döntve az estém sorsa. - Király, mennyivel tartozom? – kérdezem, mikor befejezi az ellenőrzést. Apa hagyott elég pénzt, hogy lefedje a költségeket, ám megfordul egy olyan csúnya dolog is a fejemben, hogy a visszajáróból bevásárolok az estére magamnak elegendő alkoholt és cigit. Elvégre elhoztam idáig a kocsit és még nem is törtem össze. – Igen, kérlek. Ne kockáztassunk – mosolyodom el kissé kínosan. Ugyan a kiállás egy fokkal könnyebb móka, de jobb lesz ha teljesen rábízom magam Kai-ra ebben az esetben, ha már másban úgysem merném. – Itt a kulcs – nyújtom át neki, miután sikerül előkerítenem a szűk nadrágom zsebéből. Legalább fixen nem tudnám elhagyni.
- Igen, az lesz - bólintottam. Tegnap este döntöttük el a srácokkal, hogy megyünk Zara bulijába. Először csak egyikőnknél akartunk iszogatni meg füvezni, viszont Danielék kiverték a balhét, hogy már túl rég csalták meg a barátnőiket, ezért elakarnak menni ebbe a házi buliba, hogy csemegézhessenek kicsit. Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy hol iszunk meg füvezünk, ezért rábólintottam a házi buli ötletére is. Na, meg engem sem olyan fából faragtak, hogy ne éljek egy olyan lehetősséggel, ami során újabb hölgyeményeket ismerhetek meg. - Van, az anyám - Lehet voltam már vele is tiszteletlen (sőt biztos), de azért olyan aljas módon nem viselkedtem vele, hogy megsirassam. Tükörbe nem tudnék nézni utána. A testvéreimmel szívesen szórakoztam, őket sosem sajnáltam meg, ha valamelyik beszólásomon sírva fakadtak. Az évek során amúgy is visszavágtak az idegesítő stílusukkal. Apámmal meg igazából egy olyan helyzetet sem tudok elképzelni, hogy mi összevesszünk. Egyedül akkor szokta felemelni a hangját, mikor nem úgy szólok anyámhoz, mint illene. De ilyenkor sem tart sokáig a haragja, így igazi veszekedés még sosem volt köztünk. - Az a baj Courteney, hogy nem fogod fel, hogy én ilyen vagyok. Nem pedig csak ilyennek adom ki magam - Egyáltalán nem mindegy a kettő. Néha azt veszem észre, hogy Court annyira szeretné, hogy jobb ember legyek, hogy már maga is elhiszi, hogy nem is vagyok faszfej, csak annak adom ki magam. Ez engem egyáltalán nem zavar, viszont őt könnyedén csalódás érheti, ha olyan hitben ringatja magát, ami távol áll a valóságtól. - Akkor azt már fél lábbal is kibírod. Van terved a továbbtanulást illetően? - Nekem az volt a tervem, hogy nem megyek tovább. Mindig is utáltam tanulni és nem is érdekelt. Szerencsére a szüleim nem erőltették és nem is akadtak ki azon, hogy a legidősebb fiuknak nem lesz diplomája. Ha tovább tanultam volna, akkor még mindig egyetemre járnék, ehelyett már van stabil munkahelyem és saját autóm is. A következő listán szereplő dolog az a saját lakás, viszont ezzel egyáltalán nem vagyok elkésve. - Hát elég sokat táncoltam az idegeiken - Nem is értem, hogy nem szorult egyik tanár sem orvosi segítségre, miután eltöltött velem négy évet a gimiben. Olyan tanár nem is volt, aki kedvelt volna. Már az is nagy dolog volt, hogyha semleges volt a viszonyom velük és nem utáltak. Mondjuk tényleg nem tettem semmit, amitől jobban kedvelhettek vagy kevésbé utálhattak volna. - Ezzel nehezen lehetne vitatkozni - Értettem arra, hogy inkább a telefonját nyomkodja, mint hogy kokaincsíkokat szívjon fel. Én sosem próbáltam semmi durvább anyagot, hiába gondolják (és terjesztik) rólam. Füvezni rendszeresen szoktam, de az véleményem szerint teljesen ártalmatlan és irreálisan nagy démonizálásnak van kitéve. - És? - ráncoltam a szemöldökömet. Akkor is ugyanúgy irkálnak, hogyha nem rakok ki semmit. Az pedig sosem érdekelt, hogy mit pletykálnak a hátam mögött. Azt sem venném a szívemre, ha már olyan elméletekkel jönnének, hogy együtt vagyunk Courteneyel. Ezek csak pletykák, nem is kell nekik több figyelmet meg jelentőséget tulajdonítani. - Ugye nem gondolod azt, hogy szégyellek? - Erről szó sem volt. Sőt, egy lánnyal kapcsolatban sem éreztem így, mivel nyilván nem kavarnék olyannal, akivel zavarna ha együtt látnak vagy azt feltételezik, hogy van valami komolyabb közünk egymáshoz. - Oh, milyen kár. Pedig már alig vártam, hogy találkozzak Oliverrel - jegyeztem meg nem kevés iróniával a hangomban. Sosem voltunk egymás kedvencei, viszont az ő oldaláról mindig is több ellenszenv érkezett az irányomba, mint fordítva. Mondjuk az is igaz, hogy sosem próbáltam jóban lenni vele, ugyanis rendszeresen csaptam le a kezéről azokat a lányokat, akiket a bulikban akart felszedni, ráadásul még a húgát is megdugtam. Nem is tudom hány ponttal vezetnék előtte, ha ez verseny lenne. Az irodába mentem, ahol beírtam a végzett műveleteket a számítógépbe, ami kidobta a végösszeget, amit közöltem Courttal. Eltettem a pénzt, aztán visszakísértem a kocsihoz. - Okés - elvettem a kulcsot és beszálltam az autóba, amivel menetirányba állva leparkoltam a műhely elé. - Remélem azért a hazavezetés menni fog - vigyorodtam el, miközben kiszálltam a kocsiból. - Óvatosan vezess - léptem hátrébb a kocsitól, hogy még véletlenül se hajtson át a lábamon. Megvártam még elindul, aztán visszamentem a műhelybe, hogy befejezzem a kerékcserére váró járművet.
Őszintén megvallva kellemesen csalódtam Kai-ban a mai ellenőrzés alatt. Mikor idejöttem azt hittem, hogy fixen végig be fog szólogatni vagy szexulis utalásokat fog tenni, ami mondjuk nem maradt el, de egyértelműen kevesebb és kevésbé sértő volt, mint amire számítottam. A második opcióm pedig az volt, hogy csendben leszünk és nem fogunk semmit sem beszélni a kocsin kívül. Habár ebben az esetben inkább léptem volna le brhová, csak ne kelljen ott lenni vele a kínos csendben. Az sem lett volna persze jobb, ha Oli hozza el a kocsit. Lehet meg sem tudtak volna lenni egy légtérben, habár nem tudom, hogy mire ez a hatalmas utálat. - Jó, akkor te ilyen vagy. Egy eredendően faszfej alak, aki még azt sem akarja elfogadni, ha más jobbnak látja amilyen. Megértettem – gúnyosan mosolygok hozzá, s remélem ezzel a témát lezártnak tekintjük. Én tényleg csak akarok egy kis jót is belelátni Malachai Morganbe. Azt akarom hinni, hogy a srác, aki már kilencedikben is nézegettem a folyosón a bátyám mellett az összességében nem is olyan rossz srác. Annyira jó lenne abban a hitben élni, hogy mindez csak az emberek által kialakított kép. Talán tényleg az, s az évek alatt annyira igazodott hozzá, hogy valójában azzá vált. Senki sem születik rögtön ilyennek. - Aha, média és kommunikációra adom be a jelentkezésemet a Columbiára és ha minden jól megy, egy napon riporter lesz belőlem – rántom meg a vállam, mintha ez semmiség lenne. Szeretném, hogy sikerüljön, de hosszú még addig az út. Nem olyan régen fogalmazódott meg bennem ez az elképzelés. Eddig többnyire csak nézelődtem különböző szakmák között, de már eljött a jelentkezés időszaka, így kénytelen voltam dönteni, a média pedig mindig is vonzott. - Nem gondolom, hogy szégyellsz, de arra sem gondoltam, hogy neked nem probléma, ha kirakok innen egy sztorit – rántom meg a vállam. Nem várom, hogy bármit is reagáljon erre. Gyorsan csinálok egy képet róla, ahogy szereli apám kocsiját. Megjelölöm a képen és kirakom a napomban. – Kész is! Hivatalosan is szerepeltél az instámon, most már még több lány lesz oda meg vissza érted. Szívesen – nevetek annak ellenére is, hogy nem akarom, hogy több lány is szemet vessen rá. Nem az, hogy ki akarom sajátítani, de azért egy kicsit mégis. Vagy nem tudom, majd idővel elválik. Most nem érzek arra késztetést, hogy bármit is felhozzak ezzel kapcsolatban. - Majd átadom neki az üdvözleted – forgatom meg a szemem. Néha tényleg rákérdeznék, hogy miért ez a nagy ellenségeskedés, de megfogadtam Olinak, hogy többé nem állok szóba Malachai Morgannel. Ez persze hatalmas kamu volt és még a részeg Courteney sem hitte el, hogy ez meg fog történni. Legalább a bátyámat legalább egy rövid időre sikerült megnyugtatnom. Most mégis itt vagyok a sráccal, ám ezt inkább apának köszönhetjük. Őt kell okolni, nem engem. Követem az irodába és odaadom neki a készpénzt, amivel tartozom. Nem értek hozzá, hogy ez soknak vagy kevésnek számít, de boldogan nyugtázom, hogy még marad egy kis pénz az esére. Pótlásnak jó lesz amellé, amit a héten kértem Clyde-tól. A ma estém is el van intézve úgy tűnik. Figyelem, ahogy kihajt a kocsival, majd amikor ez megtörténik utána megyek és az anyósüléshez sétálok, ahonnan éppen kiszáll. - Hazáig talán még el tudok vezetni sérülés nélkül – mosolygok rá. – Köszi mindent és óvatos leszek – végszóra beülök a kocsiba és el is indulok haza.
Kezdőlap
