on track

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

- Tényleg tudni akarod? - Olyan vigyorral pillantottam rá, ami mellé már csak két apró kis ördögszarvacska hiányzott volna a fejem fölé, hogy én legyek magának Lucifernek az asszisztense, amit egyébként gondolkodás nélkül vállaltam volna, ha felajánlanak egy ilyen munkát. - Ha elárulnám, akkor mindig tudnád mire számíts tőlem, szóval nem mondom el - nevettem el magamat. - De akár meg is haraphatnálak - jelentem ki büszkén, mintha ez tényleg fenyegetést jelentene valakinek, aki nem csak a magasságával ver rám legalább tíz centit, hanem az izmait tekintve is inkább gondolna rá bárki erősebbként, mint rám.
- Teljesen más az oviban hozzámenni az első szerelmedhez a mászóka mögött, meg felnőni és rájönni dolgokra. És! A hercegnős ruhák nem ocsmányak, nem értékeled eléggé a vattacukros lányos dolgokat - ciccegve ingattam a fejemet, valójában csak azért kerítve ekkora feneket az egésznek, mert kerülni akartam a válaszadást. Bizonyos dolgokat gondolkodás és filter nélkül képes voltam megosztani bárkivel, legyen szó a szomszédról - habár tény és való, hogy megválogatnám pontosan melyik szomszédról van szó -, vagy egy teljesen ismeretlen emberről az állatorvosi rendelőben. Az, hogy édesanyám hogyan halt meg és hogy ez milyen nyomot hagyott rajtam, vagy épp apán pontosan azon dolgok egyike, amik nagyon is befolyásoltak engem emberileg és abban, hogy milyen dolgokra vágyok, vagy miket mernék meglépni. Mégsem lettem volna képes ezt csak úgy kiteregetni. - A házasság nehéz dolog. Amúgy meg úgyis a fele válással végződik. - Minden házasság-ellenes embernek ez volt persze az érve, de attól még igaz volt. - Azt tudtad, hogy ahol a nő többet keres a férjénél, még nagyobb az esélye a válásnak? És azt, hogy az ilyen kapcsolatokban tizenöt százalékkal nagyobb az esélye, hogy a férfi megcsalja a nőt, mint fordított helyzetben? - Sóhajtva ráztam meg a fejemet. Nem magunkról, vagy épp róla szerettem volna véleményt mondani ezzel, csak mert mi egyáltalán nem is voltunk ilyen viszonyban, a jövőjét pedig egyáltalán nem láttam, így nem tudhattam milyen nő mellett fogja leélni az életét. Pusztán csak szerettem volna vele megosztani ezt az infót, ha már összeszedtem tiktokozás közben. - Ettől függetlenül nem utálom a férfiakat. - Azt sem állítanám, hogy mostantól egyhez sem lesz közöm, mert ilyesmit megfogadni komplett baromság lenne, főleg nekem.
- Akkor lehet, hogy mégis meg foglak harapni - vágom rá, összeszűkített szemekkel méregetve őt, mintha tényleg azt tervezném, hogy rávetem magam és megteszem, amit eddig csak igérgettem. - Mindenesetre ne halálozz még el, ha kérhetem. - Mosolyogva pillantottam rá, nem tervezve indokolni a szavaimat. Egy kezemen meg sem tudtam volna számolni miért érzem magamat jobban, mióta Jordannel lakom és ennek nem csak ahhoz van köze, hogy férfi létére meglepően jól főz.
- Szerintem nagyon cuki, amikor a fejét mossa a kis tappancsával. - Csak hogy az emlegetett állat tulajdonosa el tudja képzelni a dolgot, a levegőbe emeltem a kezeimet, hogy utánozni tudjam a mozdulatot. - Olyankor mondjuk nem jön jól a súlya, amikor hajnal háromkor rááll a melleimre, mert ő épp éhes és arra vágyik, hogy megetessem. - Abba már nem mentem bele, hogy mekkora szerencsétlenség lenne, ha a melleim nem lennének eredetiek és éppenséggel Lucifer a kis súlyával kilyukasztaná az implantátumokat. Ez már túlságosan párhuzamos univerzum lett volna.
- Hé, én mindig jó vagyok! - Igyekeztem olyan angyali pillantást vetni rá, mintha attól igazzá válna a dolog. Lehet, hogy nem mosogattam el túl gyakran, vagy épp többször is eszembe juthatott volna, hogy elindítsam a mosást Jordan cuccaival is, de annyi minden más is volt az életben, amire néha oda kellett figyelnem, hogy egyszerűen nem tudtam mindig mindenre odafigyelni.
- Azért majd találj ki valamit. Én sokkal jobban szeretek úgy dolgozni, ha tudom, hogy valamit venni akarok magamnak. - Lehet persze azzal jönni, hogy aki olyan hivatást választ magának, ami emberileg magasabb szintre emeli, az mennyire hasznos, de nem létezik olyan munkahely, ahol nincs legalább egy zavaró tényező, ami hosszú távon az őrületbe kergeti az embert. Mindennek van jó és rossz oldala is, csak mert valami jót tesz a lelkünknek, nem jelenti, hogy örökké boldoggá fog tenni. Szerintem a dolgokat, mint a munkahelyeket vagy embereket is a hibáikkal együtt kell elfogadni, és így próbálni meg kihozni belőlük a legjobbat.
- Ha be szeretnél jönni hozzám éjszaka, akkor gyere nyugodtan. Esküszöm nem alszom baseball ütővel a párnám alatt - nevettem fel hangosan. Én elvégre nem vagyok az exem, aki fegyver helyett tényleg egy baseball ütőt tartott az ágya közelében, mert gyerekkorában betörtek hozzájuk és azóta is így védekezik a betörők ellen. - De meztelenül sem, szóval semmi olyat nem látnál. Lucifer sem tudna mást mesélni - jegyeztem meg vigyorogva.
- De mindenki a kezdő sminkesekkel szeret a legjobban kibaszni, főleg a mai csajok... - sóhajtva ingattam a fejemet. Érzékelhetően nem ugyanolyan a tiktok algoritmusunk, ha Jordan ilyen könnyedén azt tudja mondani, hogy ez csak az ügyességen múlik és azon, hogy mások szájról szájra adják a képességeimet. Szerettem volna, ha igaza van, de számomra ez nem tűnt olyan egyszerűnek. - Ráadásul vezetni sem tudok és sokkal több értelme van, ha mondjuk egy esküvőt is el tudok vállalni, ahova utazni kell. - Erre a kifogásra egészen büszke voltam, még ha volt is bennem némi szomorúság, amiért vágyok valamire és egyszerűen nem lépek azért, hogy valóra váljon. Egyszer tényleg szerettem volna csak és kizárólag sminkesként elhelyezkedni, de ez ilyen-olyan okokból egyre távolabb látszott kerülni tőlem.
- Végülis sugarmommynak lenni sem lehet rossz. - Még ha ahhoz furcsa pervezióval is kell rendelkezni, mert én sokkal több értelmét láttam egy normális kapcsolatnak, mintsem annak, hogy valakit csak pénzzel támogassak. Ha valakit eléggé kedvelek, egyébként is megveszek olyan dolgokat, amelyekről eszembe jut az adott ember. - Hmm.. Ezt így nehéz megállapítani. Kétszáz dolcsit megérdemelnél - jelentem ki vigyorogva. Nyilván nem azért mert valaha is vetettem volna egy pillantást Jordan formás fenekére...Véletlenül sem.
- Héé, akkor te tudsz spanyolul? Eddig miért nem mondtad? - Gondolom azért, mert ezeket az információkat mind az exbarátnőjével osztotta meg a szomszédban. - Mondj valamit spanyolul, légyszii. - Úgy fordultam felé, mint egy izgatott kislány, aki épp most találkozik a kedvenc idoljával, de nincs mit tagadni azon, hogy lenyűgöztek azok az emberek, akik valamilyen idegen nyelven beszéltek, amit én nem értettem.
- Szerintem mindketten jobban járunk, ha nem én főzök. Tudni fogod, hogy mikor akarok megszabadulni tőled, hidd el - jelentem ki félvállról, pedig tényleg minden szavam igaz volt. Nem tudom mások hogy csinálták, hiába kezeltem a főzést úgy, mintha egy kísérlet lenne, ahol tudjuk mi az eredmény, ha követjük az utasításokat, nekem valamit mindig sikerült elcsesznem, amitől olyan kemény muffinok kerültek ki a sütőből, hogy azzal ölni lehetett volna. Másrészt meg legalább volt valamilyen fegyverünk a betörők ellen. - Megtaníthatnál főzni. - Csücsörítve vetettem fel az ötletet, amit személy szerint kifejezetten jónak tartottam, de gondolom Jordan igényelt volna némi meggyőzést.
- És jó gyerekek voltatok, vagy bajkeverők? - Lelki szemeim előtt megjelent három hiperaktív kisfiú, még ha Jordan alapviselkedése nem is adott erre okot, mert kifejezetten nyugodtnak tartottam. Találkoztam már sokkal izgágább pasikkal is és Jordan viselkedésével soha nem volt semmi baj.
- Szerintem az emberek többet foglalkoznak mások életével, mint hogy megoldják a saját problémáikat - úgy húztam el a számat, mintha ez egyébként komolyan foglalkoztatna, holott megvolt az a különleges képességem, hogy viszonylag könnyen el tudtam engedni ilyen dolgokat. Azok, akik mindig más életével foglalkoznak, valószínűleg észre sem veszik, hogy bennük milyen hibák vannak, helyette olyanokat kritizálnak, akik őszintén próbálkoznak.
- Ühüm... Ez mind jogos, egyetértünk - jegyzetem meg mosolyogva. Nem vagyok sem italszakértő, sem túl válogatós ezen a téren. Elfogyasztottam a csajos koktélokat és a tömény röviditalokat is, általában minden megért legalább egy próbát és ha nagyon nem jött be, akkor hanyagoltam a dolgot. Nyilván a húgomnak nem ajánlgattam volna hasonló viselkedést és nem is ösztönöztem arra, hogy idegen férfiakkal igyon állítólag eredeti orosz vodkát, de azt sem gondoltam, hogy Jadienek be kellene gubóznia a négy fal közé, mert attól semmivel nem lett volna jobb élete, ha egyedül unatkozik otthon. - És aközött sincs preferenciád, hogy rövid italokat szeretsz jobban, vagy amit tovább lehet iszogatni, mondjuk mint a sört, vagy a bort? - Ezt azért volt fontos tudnom, hogy ha ne adj' Isten italt veszek neki valamilyen alkalomra, akkor tudjam, hogy melyiket preferálja jobban. Vagy ha épp egy szép kedd délutánon úgy döntenék, hogy inni akarok valakivel, tudjam mivel tudom elcsábítani erre Jordant.
- Ha mindenkit a származása kötelezne arra, hogy hol élhet, visszakerülnénk vagy tízezer évvel ezelőttre - borzongva adtam elő a teóriámat, még ha időben kicsit túloztam is az egésszel. - Ha te nem maradhatnál az országban akkor én sem - nevettem fel. Nem tudom ki mennyire nézi ki belőlem az én őseim származását, ha pedig valaki komolyan ezen gondolkozik, csak még jobban összezavarodik, ha bekerül a képbe a húgom is, de én pont úgy szerettem a családomat, ahogy volt. Jadie a húgom volt, akárki akármit mond, apa pedig épp elég jó apa mindkettőnk számára, hogy a körülményekhez képest jó életünk legyen. Az biztos, hogy nálam sokkal jobb ember volt, amiért vállalta azokat a terheket, amit az élet tett a vállára.
- Ó, akkor nem is tudod miből maradtál ki - jelentettem ki fölényesen, mintha Sebastian Lletget külsejének ismerete bármilyen előnyt jelentene az életben. - Azért azt csodálom, hogy Becky-ről még nem hallottál. Megmutassam a fenekét? - Őszintén tettem a kérdést, mert ha volt valami amit irigyeltem a nőtől a hangján túl, akkor az tényleg a feneke volt, amiért más többszáz dolcsit fizet egy plasztikai sebésznek. Más meg szimplán csak képes úgy megszületni.
- Ahh, féltékeny vagyok rád. Én is szeretnék egyszer elmenni Spanyolországba. - Lebiggyesztettem az alsóajkam, habár inkább csak szórakozásból csináltam az egészet, mintsem hogy most komolyan elvárjam bárkitől, hogy Spanyolországba vigyen. Nyilván az első adandó alkalommal eladtak volna valakinek, amiért nem ismertem a nyelvet, de Spanyolországban biztosan beszélnek elegen angolul is és hazajutnék, ha nagyon akarnék. Legalábbis én ebben hittem.
- Más vagyok? Hogyan? - Először csak a fülemet hegyeztem a válasza miatt, aztán már az arcomat is odafordítottam, hogy lássam közben az arcát. Általában ha férfiakkal beszélgettünk rólam, mindig inkább a rossz tulajdonságaimat emlegették - és igen, általában szakítás közben tették -, nem sűrűn mondta valaki rólam pozitívan, hogy más vagyok, mint a többi nő.
- Pont te - jegyeztem meg nevetve, mintha nem csak mi ketten lennénk itthon. És persze Lucifert, Lucifert nem szabad elfelejteni. - És fogadjunk, hogy azért akartad, mert ők ott szörföznek a kukásautó hátulján... - Igyekeztem ugyan nem elnevetni magamat, de olyan szinten viccesnek találtam a fejemben megjelenő elképzelést erről az egészről, hogy képtelen voltam visszafogni magamat. Jordannel egyébként is így teltek a napok, általában jól szórakoztunk együtt.
- Szerinted? - Vártam pár másodpercet, miközben felvontam a szemöldökeimet és úgy pislogtam rá, kifejezetten kérdőn. Szerintem nem kellett itt komolyabb dolgokon agyalni, csak összeadni kettőt meg kettőt. - Jól szórakoznánk - jelentettem ki végül, egy mosolyt is villantva rá. Minden sokkal bonyolultabb lenne, ha
- Ezek szerint Lucifer ilyen hűtlen fajta? - Láttam abban logikát, amit Jordan mondott, hiszen ha nem egy macskáról van szó, hanem emberről, akkor sem bíznék az illetőben, ha azt mondaná, hogy másokat ugyan elhagyott és megcsalt, de velem másképp fog viselkedni. De Lucifer mégiscsak egy macska, aki a négy tappancsán rohangál a lakásunkban és sokkal könnyebb megbocsátani neki a cukisága miatt, mint egy felnőtt, gondolkodó férfinak.
- Igazából szimpatikusabb vagy, mint a volt barátnőd. Szóval ha te dobtad volna ki őt, őt tuti nem fogadom be. Girl power ide vagy oda. - Megrántottam a vállamat, mintha a dolognak nem lenne különösebb súlya, pedig egyébként kifejezetten próbáltam az a lány lenni, aki támogat más nőket. Néha csak szimplán nem jött össze, mert fenyegetést láttak bennem és ezért egyszerűen egy ribancnak tituláltak, csak mert könnyedén barátkoztam srácokkal és nem lettem tőle depressziós, ha valakivel nem jött össze egy kapcsolat, csak valami könnyed viszony.
- Lehetnél, de akkor szerintem inkább a vagyonukból kellene kifosztanod a nőket, akiknek tetszel és nem kinyírni őket. Sokkal többre vinnéd, mint hogy a végén lecsukjanak - jelentettem ki teljesen komolyan, mintha csak ez a karriertanácsadás csúcsa lenne épp. Nem azt mondom, hogy az én számból egyetlen olyan tanács sem hangzott el soha, amit komolyan lehetett volna venni, de lehet, hogy egyeseknek kicsit extrém volt az a szókimondás, amivel én bizonyos helyzeteket kezeltem.
- Rám? Miért volt féltékeny rám? - Elnevettem magamat, de aztán olyan hirtelen egyenesedtem ki és koncentráltam a játékra, hogy még magamat is megleptem vele kicsit. Fogalmam sincs hogy csináltam, de a képernyőn azt láttam viszont, ahogyan bemanőverezek egy gólt a karakteremmel a kapuba, amitől hirtelen annyira lelkes lettem, hogy szabályosan felvisítottam örömömben. - Láttad ezt? Láttad? - Vigyorogva fordultam Jordan felé, oda sem figyelve, hogy milyen kicsi a távolság közöttünk. - Le foglak győzni és minden titkodat kiszedem belőled! - Incselkedtem vele jókedvűen, mintha ez az eredmény nem lenne csak egy pillanatnyi állapot és mintha nem lenne lehetősége még így is a földbe döngölni.
- Állítsd le és igyunk még egyet. - Lehet, hogy gyors volt a tempó, amit diktálni próbáltam a felesekkel, de annyira felvillanyozott az eredmény, amit ki tudja hogyan értem el a játékban, hogy még inkább megjött a kedvem a játékhoz és a közös iváshoz is. Sokkal kellemetlenebb lett volna, ha Jordan egyszerűen a földbe döngöl, mert neki sokkal több a tapasztalata és ért is a játékhoz. Az italért viszont csak akkor nyúltam, ha igent mondott az újabb körre. - Kérdezhetsz, ha szeretnél.

2182 |

pamacs | ruhácska | ⚶

**Jordan H. Chwe**

Lana & Jordan

- Én nagyobb vagyok nálad – pontosan tudom, hogy baromi gyerekes húzás volt ezt azzal prezentálni, hogy kihúztam magam, a következő pillanatban pedig késztetést éreztem arra, hogy nyelvet öltsek rá – És nem csak hosszában. Szóval úgy érzem, hogy nincs félnivalóm. Mit tudnál elkövetni ellenem?
Egy olyan embernek, mint én, elszenvedni azt a sérülést, amit sikerült összeszednem, kifejezetten nehéz ügy volt tovább folytatni az életét. Mivel világ életemben örökmozgó típus voltam, a gyógytornászom javaslatai ellenére is próbáltam valamennyi időt az edzőteremben tölteni. A mozgás fontos volt, mert az izmaim fejlesztésén múlt az, hogy pontosan meddig tudjuk összetartani a térdem. Viszont mivel Lana nem ismer annyira, hogy az ilyen gyengeségeimmel tisztában legyen, gyakorlatilag minden gond nélkül a sarokba tudtam volna ültetni őt. Arra pedig nyilván nem fogom buzdítani, hogy rúgjon már térden, mert akkor egy hétig biztosan nem kelek fel.
- Miért nem? – voltak rá tippjeim, szerintem Lana szerette a függetlenséget – Tuti, hogy kislányként te is elképzelted az esküvődet. És annak ellenére is hercegnős ruhát akartál, hogy undorítóan néznek ki.
Legalábbis amennyire én azt meg tudtam ítélni. Tudom, hogy egy kicsit talán túlzottan is specifikus az ízlésem, amivel kevesen tudnak rendesen azonosulni. Viszont, ha valaki az én véleményemet kérte volna ki, akkor vagy egy egyszerűbb fazont javasoltam volna, vagy valami olyat, amiben a nők nagy része nem úgy néz ki, mint valami túldíszített születésnapi torta. Szerintem senki sem akar a nagy napján egy gusztustalan ajándékcsomagra hasonlítani.
- Mi van akkor, ha mind a kettőt csinálnám? – ha már ilyen lehetetlen témába megyünk bele, akkor szívesen fogadtam az ötleteit – Az a helyzet, hogy eddig nem voltak terveim, de… Egyik javaslatod jobb a másiknál.
Kicseszni mondjuk nem feltétlenül akarok vele, de az ijesztegetés kifejezetten jól hangzott. Szerintem Lana tipikusan az a típus, aki a semmitől is megijedhet, szóval meg kell találnom azokat a pillanatokat, amikor ideális rá hozni a frászt. Elsőre azok a pillanatok jutottak eszembe, amikor a fürdőben készülődik, vagy reggel várja, hogy lecsorogjon a kávéja a poharába. Nem mernék hasonlót elkövetni mondjuk akkor, amikor a tusvonalát akarja meghúzni, mert tisztában vagyok azokkal a határokkal, amiket a nőket nem szeretnek, ha valaki átlép. Én pedig még nem utáltam annyira az életem, hogy el akarjam magam fenekeltetni… Mondjuk, ha ő csinálná, azzal azt hiszem nagyon is rendben lennék.
- Lucifer macska, szerintem pontosan tudja, hogy a zsírdisznó formája miatt szeretjük – vontam meg a vállam – Ezért akar folyamatosan zabálni. Azt ne mondd, hogy neked nem az alkata a legaranyosabb benne.
Nyilvánvalóan nem volt célom, hogy elhízzon a macskám. Ha nem Bronxban laknánk, akkor tuti még sétálni is eljárnék vele, de lényegében így annyi adatott meg Lucifernek, hogy kulturáltan ülhet az erkélyen. Mondjuk mindezt vele megbeszélni nem olyan egyszerű, mert általában összeveszünk azon, hogy nem akar kimászni a virágágyástól. A macskáknak vagy tényleg kilenc életük van, vagy pedig egyszerűen túlságosan magasra aposztrofálják magukat hozzánk, halandó emberi lényekhez képest. Lucifer még egyszer sem értette meg, amikor jeleztem neki, hogy mind a kilenc élete el fog pusztulni, ha leveti magát az ötödikről.
- Vannak, még a telefonomon is – mosolyodtam el – De csak akkor mutatom meg őket, ha jól viselkedtél.
Tisztában vagyok vele, hogy van okom a magabiztos lenni a külsőmet illetően, hiszen az átlagnál talán egy fokkal jobban nézek ki. Nyilván én is megszülettem egy arccal, azon kívül pedig csak figyeltem arra, hogy ne állandóan szemetet egyek és eleget mozogjak. Ez önmagában már elég volt ahhoz, hogy szinten tartsam magam és férfi létemre nem találtam gáznak azt, hogy mondjuk odafigyeltem a bőrömre és a hajam állapotára, emellett pedig olyan ruhákat viseltem, amik nem néztek ki gázul. Más kérdés volt, hogy a kiskori képeim gyakorlatilag teljesen olyanok, mintha valami mesterséges intelligenciával generálták volna őket a mostani fotóim alapján. Én egy vagyok azok az emberek közül, aki nem változott sokat gyerekkora óta, de ezt nem is bántam túlzottan.
- Azt hiszem, hogy nincs semmi – vontam meg a vállam – Most mindenem megvan, talán ezért nem is érzem azt, hogy meg kellene jutalmaznom magam úgy bármivel.
Nem akartam belemenni abba, hogy ami egykor boldoggá tett, azt végleg elveszítettem. Az pedig, hogy hazaköltöztem, egyet jelentett azzal, hogy tényleg ennyi volt az egész. Itt a focinak nincs olyan kultusza, mint Európában, valószínűleg akkor is így kellett történnie a dolgoknak, ha azt nekem baromi nehéz elfogadnom. Nem fogok úgy viselkedni, mint aki rendben van, mert az igazság az, hogy kicsit sem ez a helyzet. Ugyanakkor az életem megrekedt és nem igazán láttam a kiutat a jelenlegi helyzetből, ellenben legalább már hozzászoktam, és ezáltal eltelnek a napjaim valahogy. Egyelőre nem vagyok képes arra, hogy szembenézzek mindazzal, amit elveszítettem. Ezen a ponton még túlságosan félek a fájdalomtól.
- Igen, határozottan nem hasznos a macskát ilyenekre tanítani. Képzeld el azt, hogy nem vagy egyedül az éjszaka közepén és rád nyit az állat. Nem tesztelhetjük le azt, hogy Lucifer mennyire okos vagy sem, mert a végén még megtanul beszélni, benyit hozzád és rám fogja.
Ennyit nyilvánvalóan nem néztem ki a macskámból, de amilyen kis flegma néha, ha létezne ilyen szcenárió, biztos vagyok benne, hogy engem állítana be bűnösnek az ilyen helyzetekben. Nem beszélve arról, hogy Lana tuti neki hinne, mert ő puha, szőrös és aranyos. Szerencsére rám egyik jelző sem igaz, semmilyen téren, nehéz is lenne egy kispöcsként férfinek érezni magam. Korban pedig már lassan közelebb állok a férfiakhoz, mint a fiúkhoz hiába múltam még alig húsz éves. Nyilván apám és a bátyáim ezzel tudnának nyilatkozni, mert ők ottvoltak, amikor még állva tanítottak pisilni, de nekem hasonló emlékeim nincsenek. Ha lennének, sem Lanával akarnám ezeket megtárgyalni. Ha már összefüggést kell találni aközött, hogy mire vagyok képes a szerszámommal, akkor valami teljesen más járna a fejemben vele kapcsolatban. Ezt mondjuk szintén nem akartam az orrára kötni még akkor sem, ha hasonlóan gondolkozik rólam.
- Számomra ez nagyon is egyszerűnek hangzik – vontam meg a vállam – Mármint jó vagy benne és jönnek az ügyfelek. Elég egy lánynak elégedettnek lennie veled és majd szól a többi barátnőjének és minden lófasz miatt hozzád jönnek sminkelni.
Az egy dolog, hogy elvileg a csajok ebben már egész jók, de attól még vannak olyan események, ahova jobban megéri sminkest hívni. Mondjuk én a sminkcuccok nevét csak azért tudtam felsorolni, mert Alice beidomított rájuk és a dolgai jó százalékát rajtam próbálta ki. Nem mondom, hogy ezek mind boldoggá tettek, de annak a lánynak lehetetlen nemet mondani. Amúgy meg valami furcsa perverzió lehet ez és remélem Lana nem kezd el hasonlóval igyekezni, mert én még lemosni se tudom rendesen az arcom.
- Szóval legyek a sugardaddyd? – éreztem, ahogyan az ajkaim felhúzódnak a fogaimról és elmosolyodok – Nem jó a felállás, mert fiatalabb vagyok nálad. Neked kellene az én seggem pénzelni. Mennyit adnál érte?
Én úgy gondoltam, hogy azért egy 10/9 minimum volt a testem alsó része is, de nyilván ilyeneket kimondani nagyon nagyképűnek tűnt volna. A lényeg az, hogy egy férfi is iditóán néz ki, hogy ha egy lapos deszka mindaz, amivel rendelkezik, szóval igyekeztem odafigyelni arra, hogy látnivalót biztosíthassak mások számára. Szerintem jó seggem volt, és még senki nem mondta azt, hogy átlagon aluli lenne.
- De továbbtanultam Spanyolországban – vontam meg a vállam – Csak az informatika nem az én terepem és otthagytam.
Tudtam, hogy ez ingoványos talaj, ezért még azelőtt elvágtam a mondandómat, hogy a focihoz értünk volna érdemben. Én is tudom, hogy milyen fényt vet rám az egész történet. Meg nagyon nem szerettem, ha az amúgy összes gondolatomon kívül még a fennmaradók is arról szólnak, hogy pontosan miért nem élek most is Spanyolországban. Azt hiszem, hogy számomra nagyon nehéz az elengedés.
- Azért nem tudtál, mert nem szoktál főzni – nevettem el magam – A csirkéhez kifejezetten jól áll, ha mogyoróvajon pirítod meg. A mogyoróvajas lekváros kenyér pedig nagyon undi.
Nyilvánvalóan nem voltam nagy kedvelője az amerikai konyhának, mivel a családom ázsiai étrenden szocializált. Anya úgy gondolta, hogy sokkal hasznosabb olyan tápanyagokkal tömnije, amik előnyömre válhatnak. Nyilván valamennyi édességet és rágcsálnivalót fogyasztottam, de összességében az étrendem legmeghatározóbb elemei a zöldségek, a húsok és a rizsfélék voltak.
- Én is mindig ezt mondom – nevettem el magam, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni azt, ahogyan közelebb hajol hozzám, de nem volt feltétlen könnyű ezt megtenni. Ha egy kicsit csökkenteném kettőnk között a távolságot, akkor az orrom az övéhez érne… Talán a kicsinél több kellene ehhez, de egyelőre nem akartam olyan közelségbe kerülni vele, ami talán a jó lakótársi viszonyunkba kerülhet. Eddig tök jól éltem az életem ribanckodás nélkül.
- Az idősebb bátyám és az unokahúgom Ausztráliában élnek. A szüleim és a fiatalabb bátyám itt, de Jonah lényegében mindenhol szeret lenni, csak otthon nem – vontam meg a vállam. Kellemetlen volt megtudni, hogy Mardidban volt, nekem pedig erről egyáltalán nem szólt.
- Szerintem is jobb az én szövegem, köszönöm – halkan nevettem el magam – Ebbe nem lehet belekötni. Amúgy meg senkinek semmi köze hozzá, hogy mi mikor és miért akarunk piálni.
Kifejezetten boldoggá tett az, hogy olyan lakótársam volt, aki nyitott az ilyen ötleteimre, mert ezzel én is könnyebben megéltem mindazt, ami egykor ott volt bennem. Összességében nem is igazán akartam új otthont keresni magamnak, mivel egyedül élni lehangoló, Lana pedig mindig biztosított a szórakozásról.
- Nem vagyok túl válogatós, azt hiszem a legtöbbet szeretem, csak azokat nem, amik nagyon alsó polcosak – elég gáz is lenne, ha mondjuk olyan italokra akarnék költeni, amik csak felmarják a gyomrom – Ha már valamit iszok, az ne legyen szar. Csak ennyire van igényem.
Talán túlságosan egyszerű pasinak számítok, ami miatt tartottam tőle, hogy pont Lana fog unalmasnak gondolni. Összességében egyébként csak annyiról volt szó, hogy engem tökre nem nehéz boldoggá tenni, mert kevés olyan rám jellemző információt kell fejben tartani, ami arra utal, hogy mit eszek és iszok meg. A kesernyés ízű dolgokat kifejezetten szerettem, a savanyúbbakkal sem volt bajom, és a sós dolgok is lecsúsztak. A laktózt nem bírta a szervezetem, talán ennyi volt az egyetlen olyan dolog, amire tényleg figyelni kellett annak érdekében, hogy ne töltsem a vécén az egész délutánomat.
- Szerintem a családom annak idején nem véletlenül vándorolt ki – nevettem el magam – Szóval örülök, hogy te már megengedted számomra a maradást, mert véletlenül se akarok egy olyan helyre visszamenni, ahonnan az őseim eljöttek.
Nem mintha annyira sok dolog kötne New Yorkba. Spanyolországot kedveltem, szerintem egy európai város életvitele jobban illett hozzám, mint Amerika. Ugyanakkor most ebből kellett kihozni a maximumot. Ha tíz év múlva is Bronxban fogok egyedül savanyodni, akkor valamit nagyon rosszul csináltam és megérdemlem a sorsom. Erre jelenleg több esélyt láttam, mint arra, hogy majd kitörök, de kezdtem beletörődni a dologba.
- Fogalmam sincs, hogy ki Becky G pasija, vagy alapjáron ki az általad említett hölgy – nem akartam ennyire hivatalosan megnevezni, de ha már így alakult, akkor ez van – Gondolom nem meglepő, hogy engem a focistáknak nem a külseje fog meg.
Legalábbis elég furcsa lenne, hogy ha heteroszexuális férfiként valakire verném a nyálam, mert nem tudom milyen kockás hasa van, meg én is lennék mondjuk 190 centi. A magasságommal így sem volt bajom, azok a kis ribancok, akik meg a cipőjük sarkához választottak pasit, megérdemlik a sorsukat.
- Bírom, spanyolokkal buliztam együtt – vontam meg a vállam. Mondjuk tegyük hozzá, hogy azok a házibulik is megérték a pénzüket, ahova gimis koromban lettem elrángatva. Szerintem kifejezetten amerikai jellegzetesség az, hogy a szüleinket teljesen átbasszuk és úgy partizunk meg iszunk a hátuk mögött hamis személyi igazolvánnyal. Európában sokkal inkább azt láttam, hogy a kiskorúak számára inkább megveszik az alkoholt az idősebb barátaik és sok esetben a szülők lazábbak, engedik a gyerekeket azokba a bulikba, ahova mi csak egy illegális irattal mehetünk 21 éves korunkig.
- Nem tőled félek, hanem arra, amire képes vagy – vigyorodtam el – Más vagy, mint a legtöbb csaj, ezért nem igazán tudom, hogy mikor mire számíthatok tőled.
Leginkább arra gondoltam jelenleg, hogy sokkal több mindenben volt benne elsőre, ami egyrészt veszélyes, másrészről nyilvánvalóan izgalmas. Viszont nem voltam abban biztos, hogy ha majd összeszed egy pasit, akkor az jó döntés lesz-e a részéről, mivel egy kicsit bennem volt a félsz azzal kapcsolatban, hogy végig kell néznem, ahogy valami barmot hazahoz, az kihasználja, utána pedig majd rám hárul a feladat, hogy megvigasztaljam. És itt nem arra gondolok feltétlenül, hogy majd én fogok példát mutatni arról, hogy egyáltalán hogyan kell bánni egy nővel. Összességében a vigasztalás sem egy olyan dolog, ami a terhemre lenne, csak szimplán nem akartam, hogy feleslegesen megsérüljön.
- Ki kelt pánikot? - egyértelműen cukkoltam, és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy a sörömből ennyire hamar nem megy ki a szénsav – Azért akartam, mert menőnek találtam, ahogy lógnak a kukásautókon.
Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb kisfiú hasonlóan gondolkozott, mint én. Vagy pedig csak szimplán a saját agyatlanságomat próbálom még mindig legitimizálni. Jelen helyzetben ez teljesen mindegy volt, bár tény és való, hogy ma már nem tartozik a kukás az álommunkáim közé.
- Mi van akkor, ha nem lenne erőszak? – a kérdés talán egy kicsit provokatív, de mi ketten nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy kijelenthessem a tényt. Nem akarok Lana számára egy baromnak vagy ijesztő alaknak tűnni, ugyanakkor a vak is látta, hogy mennyire jól néz ki, szóval azt elvitatni is bunkóság lenne a részemről. Nem állítom, hogy Lana sokkal jobb lenne az exeimnél, inkább valami hasonló kaliber volt.
- Ha macskám engem elhagyna érted, akkor lehet, hogy téged is el fog hagyni valaki másért – bizony, ezek a kegyetlen tények – Szóval az a legjobb, ha nálam marad az állat. Megnyugtató maga a tény, hogy jól nézek ki, és ezért befogadtál. Vagy, hogy nem egy szerinted csúnya ember a szomszédod. Szegény már a híd alatt lenne.
Mondjuk, ha ebbe a házba a szépség elvárt, mint belépő, akkor kíváncsi lettem volna, hogy fordított esetben Cindyt befogadná-e. Simán lehet, hogy előadna minden faszkalapnak és Lana emiatt véletlenül bokán rúgna, ha meglátna. Még szerencse, hogy nem vagyok egy akkora köcsög, hogy kitegyek egy nőt a házból.
- Attól még lehetnék az, nem? – ezen a ponton már tényleg nem tudtam visszafogni a nevetésem – Azért fogadtam el, mert az exem féltékeny rád és már az első pillanatban jobban kedveltelek, mint őt.
Egy pillanatra levettem a tekintetem a pályáról, a konzolt pedig az ölembe engedtem. Ez egy jó lehetőség lett volna Lanának arra, hogy megpróbáljon gólhoz jutni, én pedig úgy viselkedtem, mintha ez a részemről nem direkt lenne, hanem csak a beszélgetés hevében elfelejtenék védeni.

† outfit † mered vállalni a kihívást? Razz

† 2 331 szóban

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

Egyáltalán nem vagyok az a típus, aki szégyenlősködne a férfiak társaságában. Szerintem ha apámnak be kellene számolnom arról, hogy pontosan hány férfival és milyen kapcsolatban voltam már, még ő lenne zavarban az én cselekedeteim miatt - ezért jobb is, ha a többségükről nem tud. Nem a gimis pasim volt az utolsó, akit hazavittem bemutatni, vagy akiről szó esett egy-egy beszélgetésünk során, de azt nagyon is egyértelműen kezeltem már a kezdetektől fogva, hogy mit gondolok a házasságról. Még jó, hogy apa nem az a pletykás vénasszony típus, aki arra hegyezné ki a találkozásainkat, hogy a családalapítás és házasság felé terelgessen. Akármi is járt a fejemben ezzel kapcsolatban, amikor Jordan a fejemre tette kezét és még egy puszit is nyomott a homlokomra, egyszerűen elakadt a lélegzetem. Nem voltunk mi olyan viszonyban, hogy ennyire közvetlenül viselkedjünk egymással, ugyanakkor azt sem mondanám magunkról, hogy túl egyértelmű határokat húztunk volna egymással szemben. Ő is jófej, én is igyekszem az lenni és a kettőnk lazaságának hála alakult ki az a fajta kapcsolat közöttünk, ahol nem érezzük magunkat kényelmetlenül, még ha egymáshoz is érünk, vagy... Mint ahogyan most is megtörtént, ha teljesen egymás intimszférájában találjuk magunkat.
- Ez elég nagy hiba a részedről - halkan nevetve mondom ezt, miközben a pillantásom a nyakára esik, és egy pillanatig még azon is elgondolkodom, hogy csak a kettőnk közötti játékot folytatva egyszerűen megharapom őt, hogy érezze a tettei következményét, végül mégis visszafogom magamat. Nem mindenki reagál ugyanúgy a harapdálásra.
- Neem, én amúgy sem akarok férjhez menni. - Finoman megráztam a fejemet. Nem gyakran beszélgettem másokkal erről a témáról, főleg mert egyébként sem jutott egyetlen kapcsolatom sem olyan fázisba, amiben egyáltalán felmerült volna ennek a kérdése. Nem mellesleg túlságosan fiatalnak tartom magam ahhoz, hogy összekössem az életemet úgy valakivel, hogy aztán a kapcsolatunk megváltozzon és olyan elvárásokat támasszon felém a másik fél, amit a házasságot igazoló papír nélkül talán nem tenne meg. Ez a része a véleményemnek persze csak feltételezéseken alapul, de nem csak ennyiből áll az érvrendszerem.
- Hmm, oké, akkor elgondolkodom a dolgon. - Grimaszoltam, miközben tényleg elgondolkodtam azon, hogy megérné-e nekem, ha Jordan egész hátralévő életemben szellemként kísértene engem. - De azt beszéljük meg, hogy mit csinálnál szellemként, jó? Állandóan megijesztenél, vagy csak mindig kicsesznél velem? Mert ez a nem mindegy... - Jókedvű és egyben kíváncsi pillantásomat rá szegeztem, a fejemet nem is kellett olyan hevesen elfordítanom, hogy rögtön őt tudjam figyelni, mivel úgy ültünk egymás mellett, mintha minimum mindketten rövidlátók lennénk és muszáj lenne erre a közelségre.
- Ha majd elhagy, ne gyere nekem sírni. - Úgy beszéltem, mintha csak láttam volna a jövőt, holott csak és kizárólag azért mondtam ezt neki, mert nőként biztosan elhagytam volna bárkit, aki azt mondja nekem, hogy kövér vagyok. Tény és való, hogy én sem voltam minden körülmények között szerencsés a férfiakkal és kifogtam már egy-két idiótát, de szerencsére elmebetegekkel még nem találkoztam. Valamilyen szinten szomorú, hogy már azon is gondolkodnom kell, hogy a potenciális párom vajon elmebeteg-e vagy sem.
- Tényleg? Vannak képeid? - Nem túlzottan bíztam abban, hogy majd pont nekem beadja a derekát és megmutatja azokat a bizonyos képeket, de ahogyan mondani szokás, a remény hal meg utoljára. Akkor meg miért is ne?
- Majd megtanítom milyen érzés néha megjutalmazni magad valamivel. - Nálam például bevett gyakorlat, hogy az olyan napokat követően, amikor a hajamat tudnám tépni, rendelek magamnak ruhát, vagy épp olyan ételt rendelek, amit hosszútávon napi szinten nem engedhetnék meg magamnak - még a bárban kapott borravalók ellenére sem. - Egyáltalán nincs semmi, amit ezen kívül szeretnél? - Részben meglepetten, részben pedig érdeklődve figyeltem őt. Minden embernek vannak vágyai és olyan apróságokat, amelyeket az alapvető szükségleteken túl meg akar szerezni magának. Így viszont azt is nagyon nehéz lesz belőni karácsonykor, hogy Jordan mire is vágyhat. Nem vehetek csak Lucifernek ajándékokat...
- Azt megtaníthatnánk neki, hogy kinyissa az ajtókat. Láttam videót erről... Szerinted Lucifer van olyan okos? - Én kinézem belőle, hogy elegendő akarattal és jutalomfalattal meg lehet tanítani ilyesmire, de abban már nem vagyok biztos, hogy a macska súlyán segítene. - Habár nem tudom, most képzeld el, hogy elkezdjük becsukni a hálószoba ajtókat éjszaka és Lucifer meg az éjszaka közepén kinyitja. Én halálra rémülnék. - Gyerekkorom óta van némi félelmem ezzel kapcsolatban, és hiába próbálom évek óta leküzdeni a dolgot, meg azzal nyugtatni magamat, hogy biztosan nem az én lakásomba akarnak betörni, attól még sosincs kizárva és nem tudom elfelejteni. Ez olyan, mint kidugni a lábadat a takaró alól éjszaka.
- Az egerek amúgy cukik. A patkányokkal nekem is van bajom. - Egészen komolyan elgondolkodtam ezen, így bólogattam néhányat. Sosem értettem azokat a kisgyerekeket, akik arra vágytak, hogy patkányt tartsanak otthon háziállatként, főleg a fehér szőrű és pirosszemű egyedeket.
- Nem, igazából Manhattanben. De itt a legolcsóbb lakást bérelni. - Tulajdonképpen ennyivel kezdődött az én nagy függetlenedésem az otthoniaktól. Szerettem volna már huszonévesen megtapasztalni azt, hogy milyen távol lenni a saját édesapámtól, aki nem csak a munkahelyén volt remek nyomozó, hanem velünk - velem és Jade-el - is. Magam sem tudom hogy sikerült eddig titkolnom előle a másodállásom. - Azért nem olyan egyszerű sminkes karriert csinálni, mint amilyennek tűnik. - Erre persze lehet mondani, hogy ha meg sem próbálom, akkor mégis miről beszélek, de reménykedtem benne, hogy Jordan nem jön most ezzel, mert akkor megint ő tűnne az okosabbnak.
- Ha van felesleges pénzed amivel támogatnál, csak szólj és felmondok - felnevettem, mert az ötletet is viccesnek találtam, főleg mert Jordannak semmilyen felelősége nincs az én életemet illetően. Ráadásul épp az előbb beszéltük meg, hogy neki sincs túl sok felesleges pénze amit csak úgy eldobálna. - Sosem akartál továbbtanulni? - Újabb kérdő pillantással illettem őt, amikor feltettem a kérdésemet. Ha már ennyire ismerkedünk egymás múltjával, ideje ilyen kérdéseket is feltenni egymásnak.
- Erről nem tudtam. Meg nehéz is így elképzelni, a mogyoróvajas-lekváros szendvicsen túl. - Ami Jordan számára valószínűleg legalább annyira undorító, mint a Twinkies mennyiség, amit képes vagyok elfogyasztani havi szinten.
- És az előbb még azt állítottad, hogy nem ijedtél meg tőlem. - Mosolyogva toltam előrébb a fejemet, mintha csak be akarnék neki szólni, holott csak a saját igazamat bizonygattam, még korábbról. Nem tudom mit akartam elérni azzal, hogy csökkentem kettőnk között a távolságot, legfőképp azért, mert rám biztosan nagyobb hatással volt, mint rá. - Akkor csak szimplán bunkó a családod. Mi baj lenne veled? - Főleg hogy a gyerekek soha nem maguk választják azt hogy meg akarnak-e születni vagy sem. Ezért sem kellene őket azzal büntetni, hogy rájuk rakják azon döntések terheit, amit a szülők maguk csesztek el. - Majd mondd meg nekik, hogy szerintem irtó nagy gáz lett volna, ha nem tartanak meg. - Egyáltalán nem gondolom, hogy Jordan családját épp az én véleményem érdekelné. Mégis, néha azok kritikája fáj a legjobban, akiket egyáltalán nem ismerünk. - Mind a városban élnek? - Nem tudom miért gondoltam, hogy ez fontos lehet, hiszen ha szembe jönnek az utcán sem fogom őket felismerni, hogy jól le tudjam őket teremteni, amiért Jordannek miattuk vannak lelki sebei. Mondhatjuk, hogy szimplán csak érdekelt ez a fiú.
- Most már ezzel fogok jönni mindenkinek. Eddig azt mondtam, hogy valakinek mindig szülinapja van, szóval rájuk iszok... - Alapvetően egy dühös apuka ellen egyáltalán nem jó taktika ez, de más esetben működőképes. A saját lelkiismeretem előtt legalábbis mindig is az volt. - Egyébként mi a kedvenc italod? - Mivel a bár beszállítóival volt már lehetőségem összefutni párszor, talán lesz alkalmam kérni tőlük valami olyan italt maszekban, amit később Jordannek ajándékozhatok.
- Emiatt most egy kicsit jobban is tisztellek. - Elismerően bólogattam, de nem bírtam sokáig nevetés nélkül. - Egyébként minek mennél oda? Én nem szeretem azokat az embereket, akik nem tartanak valakit elég amerikainak csak azért, mert nem fehér és republikánus. - Megrántottam a vállaimat. Egyébként nem vagyok túlzottan otthon a politikában és nem is tervezek nagyon belemászni, mert akárki irányít is, mindig lesznek belőle problémák. Jobb volt egyszerűen kimaradni az egészből, szimplán csak rendelkezni némi véleménnyel arról, ami az én életemet is befolyásolja.
- Ühüm, azt tudod ki Becky G pasija? Sebastian... Hmm, Sebastian valaki, na ő tök jól néz ki. De lehet, hogy őt csak az Instagramon találtam meg, szóval nem ér. Van még egy, de nem tudom hogy kell kiejteni a nevét és amúgy sem emlékszem a teljesre. Lengyel, és azt hiszem Milik a vezetékneve. - Fogalmam sincs, hogy jól mondom-e a nevét, vagy hogy jól emlékszem-e rá, de egyébként sem élem annyira a foci bűvöletében az életemet, hogy meg kelljen jegyeznem ilyeneket. Remélhetőleg legalább a nemzetiséget eltaláltam.
- Neem, ezt már elmagyaráztad. Majd játszunk a másikkal máskor. - Vagy soha többet közösen, attól függően, hogy most milyen idegállapotban leszünk, amikor végzünk - hacsak nem idegesít fel nagyon a saját inkompetenciám és nem hagyom inkább itt az egészet. Az a része jó ötlet volt, hogy igyunk is mellette, mert az bárkinek segítene az ellazulásban.
- Majd kicsit később eszünk még és akkor nem halunk bele. Te mennyire bírod a piát? - Azért mert azt mondta, amit még lehet hogy valójában este itatnom kell majd és nem fog ki rajta az alkohol. Nem mintha ilyen merényletet akarnék elkövetni ellene. De komolyan - Nem csinálok semmi olyat, de ismerd be, hogy félsz tőlem! Ez már a második dolog amivel arra utalsz! - Megemeltem a kezem, hogy célba vegyem őt, és bár először csak a karját céloztam be, hogy megbökdössem, végül mégis az arca felé indult az ujjam.
A válaszán felnevettem, még ha teljesen komolyan is mondta a dolgot és kénytelen leszek elhinni neki, hogy az igazat mondja. - Miért? - Ez volt az egyetlen és legfontosabb kérdés, amit jelen helyzetben feltehettem neki. Egy ilyen válasz ugyanis minimum magyarázatra szorul.
- Jóó, ne kelts pánikot! - Nem volt neheztelés a hangomban, szimplán csak attól tartottam, hogy a siettetése miatt egyszerűen kiöntöm a poharamban lévő italt, mielőtt még ténylegesen koccinthatnék vele. Végül mégis sikerült úgy odamanővereznem magamat mellé a kanapéra, hogy minden biztonságban volt - a rajtunk lévő ruháktól kezdve a kanapé textíliájáig és a szőnyegig egyaránt. Már épp koccintásra emeltem a kis poharat felé, amikor feltette a kérdést, a kezem pedig megállt a levegőben, míg a szemöldökeim magasabbra szaladtak.
- Hát... - pár pillanatig még én magam is várakozva néztem Jordan szemeibe, mintha minimum oda lenne írva a válasz, vagy a gondolataimat is képes lenne kitalálni a csendben. Amikor viszont folytatta, lassan elmosolyodtam. - Nincs pasim, szóval alhatsz éjszakánként nyugodtan. De biztos hogy erőszak lenne? - Mint ahogy korábban, ezúttal sem vártam, hogy őszintén válaszoljon. Mindig is könnyen teremtettem kapcsolatot a srácokkal, épp ezért nem esett nehezemre elfogadni, ha épp beszólogattunk egymásnak, vagy olyan dolgokról beszéltünk, amit egy nálam szemérmesebb lány talán nem mondott volna, vagy hozott volna fel.
- Valójában a macskádra fáj a fogam és abban reménykedek, hogy elhagy téged értem. - Gondolok itt arra, hogy én magam is hajlandó vagyok felkelni hozzá, ha éjjel jön rá az ehetnék. - Jókor voltam itthon és hallottam, ahogy kidob a csajod. Egyébként meg jól nézel ki. - Megvontam a vállaimat, miközben a pillantásom elkaptam Jordan arcáról és az ő poharához koccintottam az enyémet, talán kicsit túl hevesen is, mert úgy lódult meg benne az ital, hogy már tényleg a kiborulással fenyegetett. Ezért is volt tanácsos lehúzni az egészet. Csak azután szólaltam meg újra, hogy a sörömből is lecsúszott néhány korty. - Nem tűnsz sorozatgyilkosnak.
Mély levegőt vettem, amíg gondolkodtam és még pár pofát is vágtam a tequila utóízének köszönhetően, aminél minden alkalommal rájövök, hogy miért is isszák só és citrom, vagy fahéj és narancs társaságában, amikor én nem így teszek. - Miért fogadtad el az ajánlatom? - Lehetett volna érvényteleníteni a kérdésemet, amiért nagyon is kapcsolódott az övéhez, de ha már én magam is tiszta lapokkal játszom, akkor megér egy próbát, hogy megtudjam Jordan indítékait is.

1914 |

pamacs | ruhácska | ⚶

**Jordan H. Chwe**

Lana & Jordan

Próbáltam a lehető legkomolyabb pillantásom elővenni, amíg a tekintetemet Lanán tartottam, de bármennyire igyekeztem leszorítani a szám széleit, éreztem, ahogyan lassan elmosolyodom. Mielőtt egy hangosabb kacaj kiszaladhatott volna a számon, egyszerűen a feje búbjára helyeztem a tenyerem és nyomtam egy puszit a homlokára, hátha ezzel ellensúlyozni tudom azt, amit az előbb mondtam neki. Egyáltalán nem fáradtam azzal, hogy távolabb húzódjak tőle és a szemébe nézzek, inkább a fülébe suttogtam a szavakat.
- Ugye tudod, hogy egyáltalán nem ijedtem meg tőled? – ha mondjuk John lenne itt és nem ő, akkor lehet hajlandóságot mutatnék arra, hogy meghunyászkodjak. Nyilvánvaló volt, hogy a bátyám nem csak széltében nagyobb nálam, hanem olyan beszólásai is vannak, amivel már iszonyatosan nehezen boldogulnék. Mivel kevesebbet éltem és negyed annyira sem voltam tehetséges, mint Ő, hamar le tudna nullázni. Azt viszont határozottan úgy éreztem, hogy Lanával minimum egy szinten vagyunk.
- Téged anélkül is el fognak venni, hogy tudnál főzni – elég határozottan jelentettem ki, immáron távolabb húzódva tőle. Néhány női hülyeségét leszámítva jó lány volt ő, egyáltalán nem tapasztaltam olyan tulajdonságot, ami egy férfit megállíthatna abban, hogy összekösse vele az életét. Emellett pedig sokkal szebb volt az átlag nőknél, bár nem tudom, talán sértés lenne őt csak úgy szimplán besorolni közéjük. Legalábbis én így láttam a szememmel a dolgokat. Az már más kérdés volt, hogy a mi kettőnk jelleme nem mindig volt kompatibilis, de Lana jó fej csaj volt. Meg szimplán jó csaj is, csak ezt így nem akartam vele közölni. Most, hogy szerencsésen találtam egy ideiglenes lakhatást, nem akarom az egészet azzal kockára tenni, hogy ráhajtok, vagy olyan dolgokat mondok neki, ami miatt akár nemi erőszakolónak is hihetne.
- Ezzel nem tudok vitatkozni – éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok, ezúttal a fogaimat is megvillantva – De remélem tudod, hogy ha megteszed, akkor képtelen leszek békére lelni és egész életedben kísérteni foglak. Ne akard tudni, hogy mennyire idegesítővé válok egy idő után.
Pontosan tudtam, hogy nem vagyok tökéletes ember, ezt pedig a családom is érzékelte és nem volt rest éreztetni velem. Talán annyi különbség lehet mondjuk köztem és a fiatalabb bátyám meg a szüleim között, hogy én nem is akartam előadni a jó embert. Ha egy genetikai hulladéknak számítok, akkor is legalább önmagam tudok lenni ahelyett, hogy magamnak adnék be meséket arról, hogy mennyire helyesen cselekedek egy-egy szituációban. Határozottan úgy láttam, hogy a családunk minden ponton egy roncshalmaz. Külön-külön és együtt is azok vagyunk, de talán John meg én voltunk az egyetlenek, akik nem rendelkeztek túl nagy arccal ennek ellenére sem. El kell fogadni, hogy az ember nem hozhat mindig tökéletes döntéseket és ő maga sem az.
- De ha egyszer az…. – a macskára pillantottam, aztán az ujjaimat belefúrtam a szőrébe – Ha úgy vesszük, ennyi idősen én is kövér voltam.
Mint mondjuk minden normálisan táplált gyerek. Meglepően sok gyerekkori kép volt rólam, szóval pontosan tudom, hogy óvodás koromig konkrétan gurulhattam az utcákon. Azóta sem mondom azt, hogy mondjuk csont soványra fogytam volna, mivel a családban minden férfinek erősebb a csontozata. Emiatt többször megkaptam, hogy hasonlít az alkatom egy mackóéra, én pedig csak reménykedni tudtam abban, hogy még azt látom a tükörben, ahogy valójában is kinézek és nem eresztettem apuka pocakot.
- Nem költök túl sok mindenre az az igazság – magam sem tudom miért. Nyilvánvalóan régen elment a pénz mondjuk arra, hogy lányokkal randizgassak, a barátaimmal eljárjak inni, meg hasonlók, de mostanában sokkal inkább jellemző rám az, hogy egyedül punnyadok és nyomom a Fifát. Lényegében az egész életem abból áll, hogy dolgozok, visszajövök a házba és játszom a háziasszonyt, aztán leülök szórakozni az Xboxal. Elég egyértelmű az, hogy többre nem is feltétlenül vágyok most, szóval abszolút nincs jogom panaszkodni annak ellenére sem, hogy ez azért egy huszonkét éves srác szájából elég szánalmasan hangozhat.
- Nem tudom. Talán azért sem gondolkozom rajta túl sokat, mert nincs mit költeni – halkan felnevettem – Amíg vannak tiszta ruháim meg van mit enni és tudjuk fizetni a lakbért, addig én megvagyok.
A családomnak az a része, akikkel kifejezetten jóban vagyok annyira távol voltak tőlem, hogy akkor sem tudtam volna elutazni hozzájuk, hogy ha egy teljes évig spórolok és konkrétan semmire sem költök. Innentől kezdve nem nagyon járattam az agyam azon, hogy mire kellene elvernem azt, ami nincs. Egyelőre annyi volt a célom, hogy megpróbáljak a körülményekhez képest viszonylag normális életet élni, leginkább túlélni. Magam sem tudom, hogy pontosan miért fontos ez nekem, mivel a sérülésemmel elveszítettem azt is, amit a legjobban szerettem az eddigi életemben. És itt nem csak a focira gondolok.
[color:b789=3f6662]- Az, személyzet – a mutatóujjammal kezdtem el simogatni Lucifer állát – Majd megtanítom neki, hogy ki a személyzet. Egyszer majd arra jössz haza, hogy a macska takarít.
Soha nem voltam annyira karakán, hogy hasonló eredményt bárkinél elérjek. Általában csak veszekedtem az emberekkel, akik képtelenek voltak elég komolyan venni, mivel túlságosan szerettem egy bizonyos szintig jó fej lenni, aztán egyszerre kiborulni valami miatt. Nem mondom, hogy most sem szúrta semmi a szemem, szimplán csak tiszteletben tartom azt, hogy jelen helyzetben én vagyok a vendég és szorulok rá Lana jóindulatára. Ugyanakkor ismerem magam annyira, hogy fel legyek készülve már az első kirohanásomra, ami minden bizonnyal neki és nekem is megrázó élmény lesz majd.
- Remélem majd egyszer neked hoz egeret és akkor is ennyire jól reagálod le a helyzetet – eléggé bajban lennénk, ha megtörténne, mert nem vagyok benne biztos, hogy én hajlandó lennék kidobni az állatot. És itt nem a macskára, hanem az egérre gondolok. Nem sok olyan állatot tudnék felsorolni, amiktől félek, a rágcsálókkal is inkább az volt a helyzet, hogy mindentől undorodtam, ami nem hasonlított egy nyúlra.
- Miért ragaszkodsz ennyire Bronxhoz? – összevont szemöldökkel néztem rá. Nem tudtam róla annyira sok mindent, szóval jogos volt a kérdés – Itt nőttél fel?
Annyira nem volt jó hely, hogy az ember itt akarjon megöregedni. Nem állítom, hogy a leggazdagabb környékről származnék, de egy elég erős középiskolába jártam, ami miatt az időm nagy részét töltöttem el Manhattanben, vagy Queensben. Ha léteznének ott megfizethető albérletek, akkor biztos nem itt élnék.
- Szerintem felelőtlenség ezzel hitegetni magad, de a te életed – amibe nekem nem sok beleszólásom volt – Ettől függetlenül légy óvatos.
Nem éreztem szükségét annak, hogy kifejtsem ennek az okait. Ha ő nem gondolta egyértelműnek, hogy késő este, rövid ruhákban mászkálni Bronxban miért veszélyes, akkor pont nem én fogom tudni megmagyarázni neki úgy, hogy lehetőség szerint ne nézzen hím soviniszta férfinek. Emellett nekem is bőven van mit sepregetni a saját házam tájékán.
- Nem, de egy érettségivel nehezen tudnék bármi mást kezdeni magammal – nyilván annak idején mindent egy lapra tettem fel, ami talán hiba volt, de már nem tudok változtatni rajta. Ha valamit, akkor azt megtanultam a balesetem után, hogy több felelősséget kell vállalnom, vagy legalább minimum egy b tervet kitalálni magamnak ahelyett, hogy az a-ba kapaszkodom. Magam sem tudom honnan lett hirtelen annyi önbizalmam, hogy lényegében mindent fel merjek hagyni a fociért, de minden bizonnyal nem az volt nekem megírva, hogy profi sportoló legyen belőlem.
- Sokan használnak mogyoróvajat a sima helyett a főzéshez – vontam meg a vállam – Meg van egy rakat ázsiai étel, amit mogyoróöntettel csinálnak. Majdnem mindenhez jó, amibe belepasszol a mogyoró.
Elég kreatívan felhasználható maga a krém is, a mogyoró markáns íze miatt. Ha mondjuk sütnék, akkor biztosan tudnék édes-sós dolgokat is csinálni belőle, de mivel alapvetően inkább főzni szerettem, csak arról tudtam nyilatkozni, hogy milyen ételekbe illik bele.
- Jó tudni, hogy valaki képes lenne embereket eltenni láb alól csak miattam – megint a nő feje búbjára simítottam a tenyerem, aztán visszahúztam azt – Csak a szokásos családi sztori, semmi extra. Későn jött gyerek vagyok, meg se akartak tartani, de már nem tudtak mit csinálni, ezért engem büntetnek vele. A legidősebb bátyám lánya majdnem velem egyidős.
Mondjuk John sem volt már annyira fiatal, de ezt persze nem mondtam volna el neki, mivel minden bizonnyal ő másképp gondolta. Talán logikusnak tűnne az, hogy közte és köztem van a legnagyobb szakadék a családban, de valójában őt szerettem a legjobban mindenki közül, mert legalább megpróbált megérteni anélkül, hogy ellenséges lett volna velem. Vagy le akart volna passzolni egy másik országba, hogy ne okozzak több gondot.
- Ettől függetlenül leveheted a tequilát – határozott volt a hangom, ahogy kijelentettem a dolgot – Az iváshoz sosem kell indok, csak kedv és akaraterő.
Nem tartom magam még szolid alkoholistának sem, de ha arról volt szó, akkor az üveg fenekére tudtam nézni. Úgy gondoltam, hogy ez az én koromban talán még normális, ha nem elfekvős partikról van szó, vagy olyan szintű berúgásokról, ami miatt az ember a detoxikálóban köt ki. Bár az talán egy tizenéves életében sem számít annak.
- Nem tudom, én sosem ettem – finoman megvontam a vállam – Koreaiak vagyunk, de a nyelvet is törve beszélem és sosem voltam Ázsiában.
Túlzottan nem is vonzott az a világ, mivel elvoltam itthon is. Lényegében sosem a helyen múlt az, hogy mennyire érzem magam otthon valahol, hanem inkább a társaság döntötte el ezt. Mivel most itthon is szar volt, máshol sem indulnék jobb lapokkal, de ennek ellenére is szükségem volt legalább annak az illúziójára, hogy nyugodt életem lehet.
Képtelen voltam nem elnevetni magam azon, amit mondott. Tisztában voltam emellett azzal is, hogy valószínűleg semmi sem ment át abból, amit most magyaráztam, de ha nem élvezi a játékot majd, akkor tudunk mást is csinálni.
- És volt olyan, akire emlékszel? – nyilvánvalóan nem így akartam kiszedni belőle azt, hogy mi az ideálja, de ha már felhozta a dolgot, akkor kíváncsi voltam, hogy ki tetszett neki… Már ha egyáltalán megjegyezte az embereket.
- Még kikapcsolhatjuk, ha azzal játszanál – nyilvánvalóan könnyebb lett volna neki is. A Mortal Kombatban, ha valaki jól választ karaktert, akkor könnyebben tud nyerni is. Elég specifikus mondjuk, hogy kinek mi áll jobban kézre. Én már nyilvánvalóan tudtam a kombinációk egy részét.
- Ha sörrel kísérjük, akkor rohadt hamar nagyon részegek leszünk – halkan nevettem el magam – Szóval meg kell ígérned, hogy nem erőszakolsz meg, ha eldőlök valamerre.
Még jó, hogy ma nem volt annyira szörnyű napom, hogy fájdalomcsillapítót kelljen bevennem. Ennek ellenére elvettem tőle a sört és egyelőre még bontatlanul raktam magam mellé azt.
Nem állítom, hogy nagyon meglepődtem volna a kérdésén, de mégis elmosolyodtam azon, hogy ennyire ártatlan dolog érdekelheti. Ebben a helyzetben könnyedén visszaélhettem volna azzal, hogy kérdezhetek tőle, gyakorlatilag bármit, mégsem akartam megtenni, csak félretettem a konzolt az ölemből, és végül mégis kinyitottam a sört.
- Hülyén fog hangzani, de kukás akartam lenni – amint átvettem a kisebb poharat, vártam, hogy Lana is a sajátját felvegye – Ki fog menni a szénsav a sörömből, szóval igyekezz, koccintsunk.
Egyszerűen megvártam, hogy helyet foglaljon mellettem, aztán egy kicsit közelebb csúsztam hozzá, hogy ki tudjak simítani pár tincset az arcából.
- Miért fogadtál be csak úgy? – talán nem kellett volna a bőréhez érnem, de tényleg érdekelt a válasza – Persze hálás vagyok érte meg minden, de nem akarom, hogy a pasid kicsináljon. Ha pedig nincs pasid, akkor tényleg arra tudok következtetni, hogy meg akarsz erőszakolni.
Annak ellenére is, hogy én voltam jelenleg az, aki az ő arcát simogatta a hüvelykujjával. Még mielőtt bármit mondhatott volna egyszerűen elmosolyodtam és hozzá koccintottam a poharamat az övéhez, majd lehúztam annak a tartalmát, és Lana tanácsát megfogadva, a sörrel kísértem az italt.

† outfit † mered vállalni a kihívást? Razz

† 1 821 szóban

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

Jordan szavait hallva előbb a felháborodás önt el, mindeközben azonban megérzem az igazságot is abban amit mond, a végeredmény pedig az lesz, hogy a hozzám érő ujja miatt kezdem csak az orromat ráncolni. Fenyegetően emelem felé a mutatóujjamat és próbálok olyan pillantást vetni rá, amiből maga is érezheti, hogy mostantól nem érdemes nyugodtan aludnia ebben a lakásban, mert bármelyik éjszaka meglehet annak az esélye, hogy átmegyek hozzá és egyszerűen megfojtom a saját párnámmal. Habár Lucifer mellett ennek egyébként is megvolt minden alkalommal az esélye, amikor az állat úgy döntött, hogy a legkényelmesebb alvóhely mégiscsak a gazdája teste lehet. A macska általában nem foglalkozott olyan halandó szükségletekkel, mint mások levegőszükséglete, így rá is bízhattam volna a feladatot, hogy ha Jordan egyszer halálosan felidegesít, akkor intézze el őt helyettem. - Így legalább nem kell attól tartanom, hogy bárki azzal zaklasson, hogy menjek már férjhez, mert senki nem akar elvenni, ha nem tudok főzni - megrántom a vállaimat, majd nevetgélve rázom meg a fejemet. Nem feltétlenül ezzel az indokkal mondtam volna bárkinek is nemet, ha gyűrűt nyom az orrom alá. Azonban lényegesen könnyebb dolgom volt úgy, hogy történetesen senki nem akart feleségül venni és nekem sem volt olyan kiszemeltem, akivel össze akartam volna kötni az életemet.
- Aha - jelentem ki nemes egyszerűséggel, miközben még egy mosolyt is villantok a srácra. - De szerintem jobban fájna, ha rávenném Lucifert, hogy feküdjön az arcodra, amikor alszol és miatta fulladnál meg. - Egyenlő volt ez persze azzal, hogy kiteregettem neki a kártyáimat, de nem vettem túl komolyan korábban sem, hogy ki akarnám őt nyírni. A helyzet az, hogy megvolt az oka annak, amiért aznap, amikor kivágták őt a szomszédból, befogadtam őt. Ezt pedig Helának egy spicces estén már minden részletével együtt el is meséltem - ami persze nem jelenti, hogy Jordannek is tudnia kell.
Ettől függetlenül sokkal jobban éreztem magamat úgy, hogy valaki más is volt a lakásban. Társasági embernek vallom magam, szóval ha nagyon sokáig kellene egyedül maradnom, valószínűleg teljesen begolyózom. Megtehettem volna, hogy nem költözöm el otthonról és a húgommal osztozunk a családi házon, ami apánkat kevesebbet látta, mint a munkája... Ugyanakkor nagyon erősen élt bennem az érzés, hogy ki akarok szabadulni apa szárnyai alól és megállni a saját lábaimon, ami egyben azt is jelentette, hogy kevesebbet jártam vissza a Foster házba, tehát többet is voltam egyedül. A társaság hiányát hol a munkahelyemen sikerült pótolnom, hol történetesen olyan futó kapcsolatokkal, amik néhány hét és pár hónap között mozogtak - durvább éjszakákon tényleg csak az aktuális nap voltam bárkié is. Mindenesetre ezekhez a kapcsolatokhoz képest Jordan rendesen felforgatta azt az életet, amit már nagyjából sikerült megszoknom, mióta Bronxban élek.
- Ne mondd neki, hogy kövér, mert el fog hagyni. - Nem tudnám ezen állításomat kész tényekkel is alátámasztani, mert kicsit sem lehetek benne biztos, hogy hogyan gondolkodnak a macskák. Még csak előnnyel sem indulok, mert hiába dolgozom egy állatorvos mellett, nekem nagyjából annyi a dolgom, hogy felvegyem a telefont és biztosítsam a gazdikat arról, hogy a legjobb kezekben a kiskedvenceik. Ettől függetlenül ha én macska lennék, minden bizonnyal nem örülnék neki, ha azt mondanák rám, hogy dagi vagyok. Amúgy sem örülnék neki.
- De olyan demotiváló, hogy csomót kell dolgozni azért, hogy utána tök hamar elfogyjon. Neked nem? - Kíváncsian pislogtam rá, amikor felé fordítottam a fejemet. Sok olyan dolog volt, amiben mi ketten különböztünk, és most történetesen nem csak arra gondolok, hogy ő férfi, én pedig nő vagyok, habár ez is egy remek kiindulási alap. - Miért te mire költenéd még a pénzedet? - Tettem fel az újabb kérdést.
- Az lehet - mosolyogva nyújtottam a macska felé a kezemet, aki sokkal jobban élvezte a gazdája társaságát jelenleg, mint hogy akár csak egy pillanatra is zavartassa magát miattam. - Azt szokták mondani, hogy csak a kutyáknak van gazdája, a macskáknak inkább személyzete van. Mi vagyunk a személyzet - nevetve pislogtam Jordan felé. Nagy szerencse volt, hogy a főbérlő nem csinált különösebb ügyet abból, hogy állatot is tartunk a lakásban, de amíg a pénzét megkapta, nem zaklatott bennünket különösebben, ami határozottan jó dolog volt. - Pedig az csak azt jelentené, hogy adni akar neked is enni. - Ha a suliban a kovalens kötéssel kapcsolatban nem is maradt meg túl sok dolog az emlékezetemben, az ilyen teljesen véletlenszerű, de szórakoztató információkat jól el tudtam raktározni.
- Ahhoz kell egy csomó smink, ecsetek, tükrök, ráadásul... - Megköszörültem a torkomat, mert úgy éreztem, hogy evés közben egyébként sem lett volna illendő beszélni, legalább a látszatot fenn akartam tartani, hogy nincs a falat fele még a számban. - Szóval Bronxban szerintem nem sokan akarnának ilyen szolgáltatást - megrántom a vállaimat a magyarázatom mellé. Egyszerűen csak félek megpróbálni, mert túl nagy az esély a bukásra. Mire megfelelő ügyfélköröm lenne, addigra elfogyna az összes pénzem is.
- A bárban is vannak szórakoztató esték - jegyzem meg, sokatmondó pillantást vetve rá. Még csak nem is feltétlenül az olyan estékre gondoltam, amikor adott esetben flörtölt velem valaki. A részegek tudtak ugyan idegesítőek lenni, de volt, hogy sokkal érdekesebb fazonok fordultak meg ott, akikkel izgalmas volt beszélgetni, akár csak pár percet is. - Miért, te élvezed a munkád?
- Szerintem a mogyoróvaj a legjobb dolog, amit kitaláltunk. - Gondolok itt egész Amerikára. Biztosan van, aki vitatkozna, ha a nemzetünk nagy dolgairól beszélünk, de nekem sosem volt különösebb affinitásom mondjuk a politikával foglalkozni, mert a világ többi részéhez képest a miénk nevetségesen elszomorító tudott lenni. - De nem tudom így elképzelni, hogy mibe raknád bele... Szóval...? - Várakozóan vontam fel a szemöldökeimet.
- Áá... - Nem teljes meggyőződéssel mondtam ezt, amit valószínűleg ő is érezhetett, de ha fizetnek sem jövök rá, még a magyarázata ellenére sem, hogy pontosan mi lehet az a játék. - Szerintem félelmetes az a pasas. - És nem csak a konyhában, habár ha már témánál maradunk, akkor főleg ott. - Helának már felajánlottam, hogy hajlandó vagyok fogadni a hívásait hajnal kettőkor is, ha épp el akar ásni valakit, szóval gondolom itt az ideje, hogy neked is jusson ebből a kiváltságból. - Mosoly volt ugyan az arcomon, miközben magyaráztam, de Jordan szavai elgondolkodtattak. - Vagy ha csak mesélni akarsz, akkor leveszem a tequilát a szekrény tetejéről. - Ez tűnt a második legjobb variációnak, a gyilkosság eltussolása mellett. De tényleg.
- Akkor minek eszi bárki egyáltalán? - Ha már valamilyen halált kellene halnom, akkor biztosan nem úgy akarnék, hogy épp eszek. - Az evésnek olyasminek kellene lennie, amit élvezünk. Én nem akarok rettegni, hogy meghalok közben. Ja, és amúgy a halat sem szeretem annyira. Tíz éves koromig gombát sem ettem - nevetve teszem hozzá a további információkat. Kifejezetten válogatós gyerek voltam.
- Aha... - Amíg magyarázott, közbeszúrtam még néhány 'ühüm' és 'ááh' jellegű megnyilvánulást, csak hogy éreztessem vele, hogy figyelek rá. Az agyam közben lázasan dolgozott azon, hogy be is fogadja az információkat, de még így is biztosan volt olyan, amire újra rá fogok kérdezni nála és azon a ponton már csak remélni fogom, hogy tényleg nem egy Gordon Ramsay, aki leordítja a fejem miatta. - Nagyjából igen. Én mindig csak azt válogattam a himnusz alatt, hogy melyik pasival járnék - jegyzem meg félvállról. Inkább olyan infó ez, amit a húgommal szoktam megosztani, ugyanis apát nem sűrűn érdekelte ez, ha egyáltalán maradt ideje meccset nézni.
- Csak egy kérdésre? - Akkor nagyon jelentős és átgondolt kérdéssel kellene előállnom. Én viszont bevallom, jobban örülnék neki, ha korlátlan lenne a kérdések száma és odavissza menne a dolog. - Maradhat a tizenkettő. Gondolom... - Utóbbit már sokkal halkabban és bizonytalanabbul tettem hozzá. Mivel nincs tapasztalatom ebben a játékban, fogalmam sincs mi történik majd ennyi idő alatt.
- Nem vagy túl segítőkész... - elhúzom a számat. A hangsúlyomból is érezheti, hogy nem gondolom ezt teljesen komolyan, mivel pont az előbb magyarázta el nekem részletekbe menően, hogy mi az egész játék lényege, amit inkább meg kellett volna köszönnöm neki, nem csak hagyni lógni. De a csirkelábbal azt hiszem már épp eleget tettem érte.
- Ahh... Lehet, hogy tényleg inkább azt az izét kellett volna játszanunk. Mi volt a neve? - Felteszem ugyan a kérdést, de nem gondolom komolyan, amit előtte mondok. Az csak egy újabb játék lenne, amit meg kell értenem és aminek tudnom kell a szabályait. - Inkább csináljuk - helyezkedtem egy kicsit a kanapén, néha-néha hozzáérve a könyökömmel Jordanhez.
- Köszi - mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan figyeltem, ahogy a játék a megfelelő beállításhoz nem ér. Talán gonosz lépés volt elvenni tőle a kedvenc csapatát, de egyébként baromi sok időbe telt volna kiválasztanom, melyik a szimpatikusabb. Jordan ítélőképességében pedig szimplán csak bíztam. - Ez a beszéd. De gondolkodnom kell a kérdésen, várj... - A korábban a kezembe nyomott konzolt most az ő ölébe nyomtam és különösebb hezitálás nélkül felálltam a kanapéról, hogy a konyhába menjek az italokért. Poharakat is szereztem magunknak a röviditalhoz, így mindent egyensúlyozva tértem vissza újra Jordan közelébe, akinek odanyújtottam az egyik kezemben lévő sört. Csak azután ültem le és engedtem el mindent az ölembe, hogy átpakolhassak az asztalra és tudjak magunknak tequilát tölteni. - Ha sörrel kísérjük nem kell a só meg a citrom. Nem gond? - Olcsó megoldás, de a végeredmény ugyanaz.
- Megvan a kérdésem. - Úgy fordultam újra felé a poharával, amit átnyújtottam, mint aki épp most nyerte meg a lottót, holott csak azért éreztem így, mert sikerült olyan kérdést kitalálnom, ami nem túl személyes, de talán mégis megfelelő. - Mi akartál lenni gyerekkorodban? - Ha elvette tőlem a poharat, a szabad kezembe vettem a saját sörömet, amibe előbb ittam bele, mint hogy a röviditallal bármi is történt volna. Jobb megalapozni az erősebb alkoholnak, még ha most nagyon gyorsan is fogják egymást követni. - Te is kérdezhetsz, ha akarsz.

1576 |

pamacs | ruhácska | ⚶

**Jordan H. Chwe**

Lana & Jordan

- Majd akkor leszek rá büszke, ha egy olyan fekete lyukat is meg tudok tanítani főzni, amilyen te vagy – talán pimasznak tűnt a megjegyzésem, de finoman megérintettem a lány orra hegyét, amivel valamennyire a mondanivalóm élét próbáltam elvenni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem sértődhetne meg azon, amit mondtam neki, de egyáltalán nem bántásnak szántam ezt az egészet. Szimplán csak tény volt, hogy nem ő a legügyesebb szakács a világon, amin persze idővel talán tudunk majd változtatni. Én sem terveztem örökké a nyakán élni, gondolom ő sem akarja, hogy a szükségesnél tovább itt maradjak. Ami a főzőtudásomat illette… Lényegében én a magam faék gondolkodásával úgy éreztem, hogy nem lehet túl nagy kihívás megcsinálni egy kaját, és mindössze azért kezdtem el főzni, mert az egyik legjelentősebb párkapcsolatomban a másik fél nagyon szeretett enni. Én a magam részéről soha egyetlen lánnyal sem találkoztam, aki olyan szinten tökéletes lett volna, hogy akkor is szép volt, amikor mondjuk egy darab csirkelábon tudott cuppogni, és mindenképpen le akartam nyűgözni azzal, hogy mekkora ász vagyok a konyhában. Nem volt kérdés, hogy bekamuztam az egészet, és egyáltalán nem fordítottam volna egy mirelit pizza kisütésénél több időt erre a dologra, ha ő nem lép be az életembe. És akkor elveszítettem volna az egyetlen olyan dolgot, amit manapság hobbi szinten űzni tudtam a takarítás mellett. Házias voltam, mert annak idején megtanultam, hogy a szép otthon a boldogság alapjai is lehetnek. Ma már tudom, hogy nyilvánvalóan ezernyi ennél sokkal bonyolultabb dolog adja azt, hogy valaki mitől lehet boldog, de jó érzés volt ebbe a lakásba hazatérni. Értékelni tudtam azt, hogy van hol álomra hajtani a fejem, ez pedig nem engedte azt, hogy teljes mértékben besavanyodjak, hiába voltak az életemben olyan tényezők, ami miatt már negyed annyira nem voltam képes pozitívan nézni egyes dolgokat, mint tinédzser koromban. Ezt dobta a gép, ebből kellett kihozni a maximumot.
- Mit fogsz tenni velem? Innentől aludjak késsel a párnám alatt? – vigyorogva bökdöstem meg a combját a nagylábujjammal – Kérlek, ne azzal a kanállal szúrj majd szíven. Inkább odaadom majd a kést.
Mivel csak vicceltem, még akkor is mosoly volt az arcomon, amikor a tekintetemet rávezettem az ölemben terpeszkedő, szőrös állatra, akinek közben folyamatosan vagy a kis fejét simogattam, vagy a füle mögött vakargattam. Persze finoman bele is kapott a tenyerembe a fogaival, amikor egyetlen pillanatra abbahagytam, ő pedig többet akart.
- Na látod, pont ezért lett Lucifer a neved, te állat – a fejemet csóválva küzdöttem meg a szőrmókkal – Annyira csalóka a külsőd, mert aranyosnak tűntél kiskorodban a fehér bundád miatt, de csak egy morcos, kövér kandúr vagy!
Ennek ellenére tovább vakargattam hol a fülénél, hol az állán, illetve természetesen a pocakját sem hagytam ki, amikor felém fordította azt. Tudom, hogy a macskák akkor csinálják ezt, amikor boldogok, Lana pedig úgyis hazaért, szóval inkább beszélgettem vele, minthogy kussban tovább nyomjam az X-boxomat.
- Viszont, ha rendelsz, akkor nem feltétlenül tudod, hogy mit eszel meg, és ha kiszámolod a költségeket, akkor elég drágán jössz ki. Egyszerűbb több napra megfőzni és akkor elmehet másra a pénz – finoman megrántottam a vállam, ahogy kimondtam ezt. Bronxban egyikünk sem élt rosszul, de az is igaz, hogy azért egyikünk sem tudott jelentős összeget félretenni. Bár Lana esete más volt a két munkahelyével, de nem is igazán értettem, hogy miért ment bele egyáltalán az egészbe. Egyértelmű, hogy az állatklinika recepcióján nem keres túl sokat, de a másik munkahelyét még én sem próbálnám ki… Meg kellene szednie magát, és lelépni a francba.
- Veled azért aranyosabb, mert nő vagy és érzi – finoman megvontam a vállam, mert ennek ellenére is az én ölemben terpeszkedett – És mindig felkelsz neki, ha reggel kajáért kuncsorog. Azt hiszem már jobban szeret téged, mint engem.
Elég könnyed hangon mondtam ki és mosollyal az arcomon néztem a lányra. Engem egyáltalán nem zavart ez, mert legalább, ha engem nem tudott felkelteni, akkor valaki adott neki enni. Annak idején Cindy hasonlókra sosem szánt időt, így néha, ha túl fáradt voltam, vagy éppenséggel fájdalmaim voltak, akkor várnia kellett szegény macskának. Lana sokkal jobban szereti őt, és ez nem csak Lucifer számára volt szimpatikus, hanem nekem is.
- Minden bizonnyal ki lenne csukva a házból két napig, ha ilyet csinálna – én a magam részéről a nyulakon kívül más rágcsálókat nem voltam hajlandó megtűrni a közelemben. Nem tehettem róla, hogy egyszerűen nem kedveltem őket túlzottan, és számomra nem is tűntek aranyosnak. Voltak olyan beteg osztálytársaim, akik tartottak otthon patkányt és madárpókot is, az ilyen embereket sosem leszek képes megérteni. Számomra egy háziállat alapvetően szőrös, maximum négy lába van, és nem él csatornákban, vagy egyéb büdös helyeken.
- Jó, de ha csak maszekban néha sminkelnél itthon, az nem lenne megoldás? – én magam nem értettem, hogy miért nem csinálja ezt – Mondjuk, amikor hazajössz a rendelőből, csak pár órádat venné el, és azért is kapnál pénzt. Ráadásul tudnék is neked hozni pár embert.
Az a pár mondjuk összesen egyet takar, az unokahúgom személyében, aki legkorábban az elkövetkezendő sulis bálok során szorulna sminkesre. Egyáltalán nem kételkedek abban, hogy Alice magától is képes lenne kifesteni az arcát, szimplán kényelmesebb lenne neki, ha egy szakember csinálná, és akkor nem kellene azon aggódnia, hogy hogyan sikerül. Ezzel pedig én tudnék Lanának is segíteni, nem? Mert bőven elég, ha a lány elmondja a barátnőinek, hogy mi a helyzet, és pár ember már beindítaná az üzletet.
- De nem szeretnél inkább valami olyannal foglalkozni, amit szeretsz is? – számomra a dolognak ez a része volt kicsit felfoghatatlan. Én valószínűleg sosem jöttem volna haza, ha annak idején nem történik meg a baleset, és Rachelt sem veszítem el a semmiért annyira csúnyán. Minden bizonnyal boldogan tervezgetnénk a jövőnket, és talán már cserejátékos lehetnék abban a csapatban, aminek a nevét sem merem már kimondani magamban sem. Nekem hatalmas boldogság lett volna az is, mert tehetségesnek éreztem magam… Az edzőim pedig úgy érezték, hogy nem véletlenül fűztem reményeket a focihoz. Azóta nem igazán találtam meg mindazt, ami hozzám illő lenne, és a lánytól nagyon buta döntés lenne, ha egyszerűen csak hagyná, hogy ilyen szinten tönkre menjen az élete. Évek múlva meg fogja bánni, ha sokáig abban a bárban marad.
- A cukor igen, de nem a tömény cukor – kicsit elhúztam a számat – Nekem megfájdul tőle a hasam.
Pontosan tudtam, hogy talán ez volt a legkevésbé férfias vonásom, mert a kisfiúkra jellemző az, hogy két pofára tömik az édességet, aztán pedig egyszerűen rosszul lesznek tőle.
- A mogyoróvajat csak valami savanykás gyümölcslekvárral eszem meg, de tényleg nem rossz. Meg amúgy főzéshez szeretem használni, ha olyan ételről van szó – arról nem is beszélve, hogy kifejezetten egészséges. Én például szeretem a mogyoróvajban azt, hogy karakteres ízt ad azoknak az ételeknek, amibe amúgy is rakna az ember földimogyorót. Túlzásba vinni nyilván nem szabad itt sem a mennyiségeket, de azért lehet játszani az ízekkel egy bizonyos szintig.
- Az egy verekedős játék – egészen nyugodtan mondtam neki, nyilván azért nem ismeri, mert lány – Mi bajod az öreg Gordonnal? Egyébként anyától, apától, az egyik bátyámtól is, nem csak a kedves szomszédtól. Sok keserűség gyűlik bennem, és ha nem figyelsz, majd egy jó pillanatban az egészet rád fogom zúdítani!
Még az ujjammal is megfenyegettem, de természetesen mosolyogtam végig. Egyáltalán nem akartam Lanát felelőssé tenni azért, mert faszfej a családom, és az exem is az volt. Erről lényegében, ha valaki a legkevésbé tehet, az ő, aki ráadásul még be is fogadott egy elég durva krízishelyzetben.
- Rovarokat sem eszem, de ne bagatellizáld el az élő polip dolgot, abba bele is lehet halni! – jelentettem ki határozottan – Azokkal, amiket te mondtál, nekem sok bajom nincs.
Persze kiskoromban megrögzött zöldségkerülő voltam, de szerintem idővel az ember képes kinőni ezt a dolgot. Nagyjából tizennégy éves voltam, amikor rájöttem, hogy a brokkoli, a karfiol, de még a kelbimbó is egészen király dolgok. Én magam máig szeretem ezt a hármat némi répával és borsóval mixelve megpárolni és úgy fogyasztani.
- Köszi – egészen hálás mosoly volt az arcomon, aztán pedig már éppen kezdtem volna bele abba, hogy megpróbáljam elmondani, hogy én magam miért szerettem annyira a focit, amikor folytatta a dolgot. Ezen a ponton már képtelen voltam nem felnevetni.
- A foci egy nagyon jó csapatjáték – egyszerűen megvontam a vállam – Lényegében tökéletes arra, hogy akár olyan embereket is összekovácsoljon, akiknek nem sok közük volt egymáshoz. És egy olyan sport, ami egyben játék is. Nyilván megvannak a pozíciók és a szabályok, itt nem is nagyon tartják be őket, de szórakoztató játszani és öröm nyerni benne. Illetve, ha nézőként vagy itt, akkor is ki tudod szűrni azt, hogy kik a tehetséges játékosok, és komoly taktikai érzék kell ahhoz, hogy egyes helyzetekben gólt tudj rúgni. És amikor egy ilyen focistát nézel, akkor gondolom automatikusan vele tudsz izgulni azért, hogy közelebb vigye a csapatát a győzelméhez. A játékvezetőnek pedig a meccsek szabályos levezénylése a feladata lényegében. Így már érted?
Én a magam részéről egészen bele tudtam melegedni ebbe a témába, ha kérdeztek róla. Szerettem játszani, és kifejezetten boldoggá tett, amikor a pályán lehettem, és én magam is a játék részese lehettem. Az már egy másik kérdés volt, hogy rendszerint az új ismerőseimnek lazán a szemébe hazudtam azt, hogy nem vagyok túl tehetséges, és lényegében ezért hagytam ott a sportot. Jobban belegondolva, a szüleimnek is ezt mondtam, a testvéreimnek pedig nem kellett semmit sem, mert mind a ketten a maguk értelmezése szerint tudták a saját igazukat.
Amikor megkaptam a tálat, boldogan nyúltam rögtön a csirkeláb felé, viszont a tekintetemet kíváncsian emeltem újra a lányra, amikor hozzámért. Némi időbe telt, amíg rájöttem, hogy talán csak véletlen volt, így inkább visszafordultam a végtaghoz, és elkezdtem leszopogatni róla a kocsonyás részt.
- És majd a vesztesnek válaszolnia kell valamire, amit a győztes kérdez tőle. Mit szólsz hozzá? – talán ez egy jó mód lenne arra, hogy kicsit meg is tudjuk ismerni egymást, és elfogyasszuk a tequilát, amit itthon tartottunk. Sörrel – Tizenkét perc, értelemszerűen hat percnél félidő. De át is tudjuk állítani hosszabb időre, ha úgy gondolod.
Én mondjuk azt éreztem, hogy elsőre ez így jó lesz neki, aztán két kör között lehet inni is. Nekem rendben lett volna teljesen az az ötlet is, ha csak a piálásért dobjuk a játékot, bár idővel úgyis ez lesz majd a vége az egésznek.
Amint elmagyaráztam a szabályokat és Lana feltette az első kérdését, a pillantásommal megkerestem az övét. Az arca egészen közel volt az enyémhez, viszont nem zavartattam magam emiatt, már rég túl voltam az ártatlan, pirulós kisfiú korszakomon. Egyszerűen csak elmosolyodtam, és a következő mondtam neki:
- Majd ráérzel, amikor csak szeretnéd – nyilvánvalóan nem fogom elmondani neki, mert azzal lényegében a saját taktikámat adnám ki. Hajlandó vagyok hagyni nyerni őt, de csak abban az esetben, ha már a meccs utolsó percében vagyunk.
- Hát ha tegyük fel, hogy egy középpályással mész, akkor ha leadod majd a passzt, rögtön átvált mondjuk a csatárra, de ha én elveszem a labdát tőled, és rájátszok a kapudra, akkor van lehetőséged védeni – ez már nyilvánvalóan a játékba volt belekódolva, igyekeztem világosan elmagyarázni neki a dolog menetét ettől függetlenül.
- A brazil válogatottal játszom a legtöbbet – amint kimond a dolgot, bólintottam, és átnyúltam az ő konzoljához, hogy megkereshessem a megfelelő csapatot. Eközben a kezem finoman hozzáért az övéhez. Még egyszer a szemébe néztem, aztán magamnak beállítottam az egyik olasz csapatot, és a következőt mondtam neki: - Ha gondolod előtte ihatunk egyet, hogy magabiztosabbnak érezd magad. És kapsz egy kis kedvcsinálót még. Először kérdezhetsz tőlem valamit te.

† outfit † mered vállalni a kihívást? Razz

† 1 864 szóban

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

- Pff, hát ez nem is azon múlik, hogy valaki nő vagy nem. - Nekem legalábbis meggyőződésem, hogy csak és kizárólag azért, mert nőnek születtem, még nem jelenti azt, hogy egyenlő lesz azzal is, hogy egy idő után beindul az anyai ösztöne is valakinek, vagy hogy az éveink számának egyenesen arányosnak kellene lennie azzal a tudással, amit a konyhában fel tudunk mutatni, amennyire szeretjük a mosogatást, vagy amennyi mosást elindítunk egy nap. Sőt, még a precíz vasalás sem jár vele. - Csak mert valaki pasi, még nem lesz ezermester sem, szóval nem értem ezeket az elvárásokat. Inkább csak legyél rá büszke, hogy te nagyon jól főzöl és kész. - Nyilván sok szempontból könnyebb lenne az életem, ha nem minden alkalommal a szupermarketben kapható kajára, vagy éppenséggel a rendelésekre lennék korlátozva és kicsivel jobb lennék főzés terén. Hiába próbálkozom és követem a recepteket is, néha egyszerűen olyan gyalázatosan sikerül az egész, hogy onnantól kezdve hetekig feladom, hogy egyáltalán újra próbálkozzam. Az sem segít a konyhában való tüsténkedésemen, hogy mindig elképzelem hogyan üvöltené le a fejemet Gordon Ramsay. Mondhatjuk, hogy ő a mumusom.
Sok olyan elképzelésem és elvem van a saját életemmel kapcsolatban, amelyeket talán nagyon másképp értékeltem volna, ha édesanyám nem hal meg. Egészen más látni egy jól működő családmodellt és egy követendő példát magunk előtt, mint egy darab szülőt kiismerni minden hibájával és hiányosságával együtt. Sosem mondanám apára, hogy rosszul nevelt volna, vagy hogy nem szeretett eléggé amíg otthon éltem, hiszen nem csak hogy engem volt képes odaadóan és odafigyelve felnevelni, hanem képes volt ugyanezt megtenni valaki olyannak a gyerekéért is, aki fontos volt számára, mint munkatárs - és valószínűleg mint barát. Ha ez nem az önzetlenség mintapéldája, akkor nem tudom mi az. Ha össze kellene foglalnom pontosan mi az, ami mégis házasságellenessé tesz - nem hardcore módon -, akkor a hivatalos, publikus verzió úgy nézne ki, hogy az egész nem több puszta papírnál és kidobott pénznél. Ha már az igazat kellene mondanom és őszintébb indokot, mélyebb tartalmat kellene adnom a dolognak, akkor pedig egyszerűen megmondanám a kedves érdeklődőnek, hogy nem akarom átélni azt, amit apa is. Amikor valaki megtalálja azt az embert, akivel el tudja képzelni a jövőjét, akivel le szeretné élni a hátralévő életét és akivel családot akar alapítani, a legrosszabb dolog ami történhet, hogy elveszíti a másik felét.
Ilyesmi miatt persze jelen helyzetben egyáltalán nem kell aggódnom, mivel Jordan nagyon nem a jövendőbeli férjem, úgy általánosságban pedig szükségem lenne egyáltalán egy férfira, aki képes elviselni engem hosszútávon is - vagy épp én őt. Az utóbbi időben már kezdem inkább azt hinni, hogy ezen a környéken csak defekteseket és félig őrülteket raktak le, mert azt sem tudom mikor találkoztam utoljára olyan pasival, aki kicsit is normális volt. Ha meg olyat kellene mondanom, aki annyira talpraesett és képes ellátni magát, mint Jordan, akkor valószínűleg nem is tudnék másik nevet kinyögni.
- El ne hidd, hogy ezt most nem jegyeztem meg neked. Örökre haragudni fogok - a kijelentésem természetesen teljesen komolytalan, de úgy integetek felé a kanalammal, mintha legalábbis azzal akarnám elverni. Nem mintha bármilyen mértékben is az erőszak híve lennék, büntette Jordant eleget a sors azzal a hülye barátnőjével a szomszédban.
- De annyival egyszerűbb csak rendelni - sóhajtva változtatok a testtartásomon, előre buknak a vállaim és szinte látványosan is kifújom a levegőt. Aztán egészen hamar ki is egyenesedem, miközben vetek néhány pillantást a mikróban melegedő ételre. Kár, hogy kívülről nem lehet megállapítani, hogy mennyire lehet meleg. - Nekem amúgy is két állásom van. - Simán megtehetném, hogy pusztán csak egyet tartok fent, de annak semmi értelme nem lett volna, ami a dolog legalitását illeti. Ezerszer inkább vagyok biztos abban, hogy ha az egyik helyről kirúgnak, ott lesz még nekem a másik, mint hogy a végén gyanútlanul hoppon maradjak.
- Persze, minden álmom - vágtam rá rögtön, viszonylag érzelemmentes hangon, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, mennyire vágyom rá ténylegesen is. Még akkor is azt mondanám Jordanre, hogy vonzó, ha a létező legobjektívabb véleményt akarnám alkotni róla, de valahol a korábbi lakásából való kilökés és az általam ajánlott segítség között nem mertem olyan irányba lépni, ami miatt az exbarátnője esetlegesen el akarna ásni.
- De olyan aranyos! Főleg amikor elkezd fetrengeni és a padlóhoz nyomja a fejét, a fülei meg úgy kilapulnak... - A kezeimet a fejemhez emelve próbálom elmutogatni neki, hogy egészen pontosan mire is gondolok, habár mivel történetesen ő az állat gazdája, valószínűleg sokkal jobban is ismeri nálam. - Szerinted ha Lucifer nem egy ekkora városban élne, fogna neked egeret? - Abban a hitben teszem fel ezt a kérdést, hogy megelőlegezem Jordan számára, hogy tudja miért kapnak az emberek egeret a macskájuktól a lábtörlőre.
- Mert baromi nehéz bekerülni a legjobbak közé és amúgy sem egy túlságosan igényelt szolgáltatás ezen a környéken - megrántom a vállaimat, őszintén szólva nem is akarok ennek több időt szentelni, mert tudom, hogy ő mennyire nem ért velem egyet még annak ellenére is, hogy a másodállásomnak hála van mindig elég pénzem és amiatt nem panaszkodom. - Csomó idő lenne, mire olyan szintre dolgoznám magam, hogy megkeresek annyit, mint most a bárban és a lakbér sem fizeti magát. - Tudom, hogy több millióan vannak, akik nálam szerencsétlenebb helyzetben élik a mindennapjaikat és hogy annak is örülnöm kellene, hogy tető van a fejem fölött, de bizonyos dolgokat sosem szeretnék megtapasztalni, így megérteni sem fogom annyira, hogy különösebben átérezhessem.
- Jó, ez érthető. De neked is van egy preferenciád, meg nekem is. Néha mindenkinek kell a tömény cukor, hogy visszahozza az életbe. - Nevetve fejezem be a magyarázatomat és pillantok rá. - A mályvacukor krémet már én sem értem. Viszoont ott van a mogyoróvaj, ami zseniális. Nem? - Nyilván nem a pár centes verziók, vagy azok, amelyeknek valójában köze sincs a földimogyoróhoz, de van néhány márka, akik egészen le tudtak már nyűgözni.
- Az micsoda? - Úgy nézek rá, mint aki soha nem látott még fehér embert, mert vele ellentétben sosem vonzott komolyabban a videojátékok világa és olyan rokonom sem nagyon volt, aki megismertette, vagy ne adj' Isten megszerettette volna velem ezt az elfoglaltságot.
- Az az ember félelmetes. Légy szíves te ne legyél olyan. Nem azért fogadtalak be, hogy megfélemlíts és kizavarj a lakásból. Kitől tanultad ezt, a kedves szomszédtól? - Sokkal egyszerűbb volt így hívni a nőt, mert ha fizetnek sem emlékszem szegény nevére, egyáltalán nem volt ugyanis meghatározó a vele való találkozásom korábban. Jordannel annál inkább.
- Na jó, de olyan szinten csak nem vagy, hogy a bogarak is jöhetnek, nem? - Kíváncsian pillantok rá, miközben különösebben észre sem veszem a kettőnk közötti lecsökkent távolságot. Sokkal inkább érdekel, hogy ha a tengeri herkentyűk nem mennek le a torkán, akkor vajon a rovarok megteszik-e, mert az már egy egészen undi szint. - Csomó minden! Például gyerekkorom óta utálom a spenótot, meg a zöld pesto-tól a falra tudnék mászni. Szerintem undorító. A zeller-humusz kombót sem értem még teljesen... - elgondolkodva hallgatok el. Utóbbit szívesebben megeszem bármi mással, mint az emlegetett zöldséggel. Alapból nem értem hogy képes valaki zellert enni, amikor nem túl élvezetes a fogyasztása.
- Ö... - Épp belekezdenék a mondandómba, de elkövetem azt a hibát, hogy újra Jordan felé fordítom a fejemet, aki egészen olyan fejjel néz rám, hogy szabályosan kezdem megsajnálni őt, ami miatt egy széles mosoly ül ki az arcomra, ahogyan őt figyelem. - Megkaphatod, természetesen. Én úgysem szeretem. Viszont ezért cserébe igazán elmagyarázhatnád, hogy mi a focinak a lényege. Szerintem csak kifárasztják magukat a játékosok, amiért annyit rohangálnak a labda után. - Ennyi erővel minden sport lényegtelen, de tényleg nehezen értem meg mi az élvezetes abban, hogy távolról nézzük a futkosó alakokat és csak azért tudjuk épp kinél van a labda, mert valaki bemondja. - Például a bíróval mizu? Ő végig rohangálja az egész meccset, de minek? És amúgy is, nem ő fárad el a legjobban? - Tényleg őszintén kíváncsi vagyok a válaszokra, amelyekért cserébe még a csirkelábat is hajlandó vagyok odaadni Jordannek, amihez közelebb is nyújtom felé a tányért, habár nem kell messzire mennem érte, egészen közel foglalunk helyet egymáshoz. Ha átveszi tőlem a tálat, akkor két kezemmel végigsimítok a lábaimon és a mozdulat közben az egyik kezem hozzá is ér Jordan egyik combjához.
- Lehet, hogy van még tequila, de az a szekrény tetején. Ha jól emlékszem Helával a vodkát fogyasztottuk el teljesen. - Egy bizonyos mennyiség után persze már van, hogy nem maradnak meg azok a szép emlékek. Ami tény, hogy ha tényleg tequilát akarunk inni és van is itthon, akkor fel kell előbb mászni érte a konyhapultra. - Oké, a sör szerintem is jöhet. Mennyi idő egy kör? - Kíváncsian pillantok rá. Annak fényében kellene eldöntenünk, hogy pontosan mikor rendelünk, habár én jelen állás szerint kifejezetten jól laktam a levessel, így van ami energiát adjon a játékhoz.
- Szerinted? - Nem fogom vissza magam, jókedvűen nevetek fel, mikor Jordan felteszi a kérdését. - Örülök, ha tudom mi az a konzol. - Végig kísérem a pillantásommal, ahogyan feláll és beszerzi a szükséges eszközt nekem, és esküszöm, igyekszem nem csak a hátsójára koncentrálni, amíg háttal áll nekem, főleg azért nem, mert a következő gondolatom az, hogy vajon milyen színű alsónadrág van rajta, ha már annyira ajánlgatta, hogy levenné a jelenleg rajta lévő nadrágot.
- Jó, benne vagyok. Taníts mester! - Egészen játékos pillantást vetek rá, habár ezen a ponton lehet, hogy érdemesebb lenne az arca helyett inkább azt figyelni, amit mutogatni akar nekem, mert a végén csak az lesz belőle, hogy össze-vissza nyomkodok mindent. - És honnan fogom tudni, hogy mikor melyiket kell nyomni? - Talán nagyon is kezdő vagyok ehhez, de a nyilakon kívül minden más teljesen véletlenszerűnek tűnik számomra. Kicsit értetlenül is pislogok a kezemben tartott konzolra és azt próbálom félhangosan visszamondani, hogy melyik gombra pontosan mit is mondott a mellettem ülő. - Igen, van. Szóval pontosan min múlik, hogy melyik játékos vagyok én? Mármint hogy működik ez? Mindenkivel lehetek, aki fent van a pályán? - Ezúttal én pislogok úgy rá, mint egy kóbor kiskutya, de szerettem volna megérteni az egészet, ha már Jordan is olyan sűrűn játszik a játékkal. Ez alapján igazából egészen szerethetőnek kellene lennie a dolognak.
- Melyik a kedvenc csapatod? - Teszem fel aztán a kérdést, mivel feltett célom, hogy azt válasszam magamnak, még annak ellenére is, hogy nem igazán tudom mi lehet a különbség. Hiszen mindenhol ugyanannyi a játékos és ugyanazért játszanak, nem? Amikor megkapom a választ, rögtön rá is vágom: - Akkor velük akarok lenni.

1699 | pamacs | ruhácska | ⚶

**Jordan H. Chwe**

Lana & Jordan

Régen sosem volt jellemző rám az, hogy unalmas életre vágytam volna. Alapvetően annak is megvolt az oka, hogy lényegében nem akartam az Államokban maradni. Sok volt számomra az a nyomás, amit a család helyezett rám. Egyáltalán nem volt hangulatom se a bátyám agymenéseihez, se a szüleim noszogatásához. Valamilyen oknál fogva mindig én voltam kinézve minden baj forrásának, és egészen megnyugtató volt számomra egyedül Madridban... És ugye később Rachel is bekapcsolódott az életembe, de ez már lényegében egy másik kérdés volt. Szerettem a focit, és talán minden normálisan menne még mindig, ha akkor nem veszítem el az egyetlen dolgot, amiben tényleg nagyon tehetséges voltam. A sérülésem lényegében az életem teljes megállását hozta meg, ami miatt leginkább egy szigorú természetű, kiégett nagypapára emlékeztettem. Ebben az volt a legijesztőbb, hogy számomra pont Jonah testesítette meg ezt az egészet, és nem akartam rá hasonlítani. A magam részéről mindig reménykedtem abban, hogy majd egyszer helyre tudjuk tenni a kapcsolatunkat, azonban ő erre folyamatosan cáfolt rá. Legalábbis az, hogy egy városban tartózkodtunk pár hónapja, és nem is szólt nekem, elég kemény célzás a részéről. A szüleim meg lényegében ugyanilyenek, hiszen néha egy telefont megejtenek felém, de a lábam témáját kínosan kerülik. Persze ha nagyon mentegetni akarnám őket, akkor körbe tudnám magyarázni a dolgot annyival, hogy minden bizonnyal azért van, mert érzékenyen érint a balesetem emlegetése. Ugyanakkor a saját részemről csak annyit tudtam gondolni, hogy teljesen más az embert élete bukására emlékeztetni és megkérdezni azt, hogy hogyan érzi magát.
Erre a válasz is elég egyértelmű volt, hiszen ott tartok már lassan, hogy 22 évesen szánalmasan ingerszegény életet élek. Pár héttel ezelőttig, lényegében a legnagyobb izgalom az volt számomra, hogy Lucifer vajon a csirkés vagy marhás alutasakos ételt választja, én pedig a magam részéről egy napig szólíthattam Mr. Picsának, amiért az előbbi mellett döntött. Emellett az életem lényegében annyiból állt, hogy dolgoztam, játszottam egy kört a Fifán, amiben már lassan veszíteni sem tudok, aztán ettem, megdugtam Cindy-t, és lefeküdtem aludni.
Az biztos, hogy a latin emberek elég vallásosak. Én a magam részéről határozottan a pogány emberek sorait erősítem. A buddhizmus persze még mindig fellelhető vallás, de ennek ellenére az ázsiaiak nagy része már inkább a realizmusban keresi a megnyugvást, éppen ezért a mi családunknak sincs vallása. Ismerek olyan embereket, akik kiskoruk óta minden nap a templomba mennek, és valahol csak irigyelni tudom őket. Jó lehet hinni valamibe, nem pedig csak a fekete-fehér világot látni magad előtt és azon agyalni folyamatosan, hogy miként haladj tovább a jelenben, mert neked lényegében csak egy életöltőnyi adatott meg. Ugyanakkor ha van Isten, akkor határozottan arra próbál engem ösztökélni, hogy hagyjak fel azzal, amit jelenleg művelek... Ennek pedig elég extrém módját választotta, amivel én elégedett is voltam, meg nem is.
Elégedett voltam, mert nem szorultam a családom segítségére, illetve Lana határozottan esztétikusabb látványt nyújtott mondjuk John-nál, vagy Jonah-nál... Sőt ha nagyon messzire akartam menni, akkor kijelenthetem azt is, hogy szívesebben néztem az ő fenekét, mint mondjuk a szüleim fejét. Persze ezt hangosan nem vágnám mondjuk anyámék fejéhez, mert addig éltem volna, de ennek ellenére is igaz volt a dolog. Az már nyilván kevésbé tetszett, hogy a házimunka nagy része és a főzés is rám maradt, amikor én sem dolgoztam rövid műszakokban. Talán nem volt két munkahelyem, de épp elég volt 12 órán keresztül pakolni a rossz lábammal azon az egyen is, amivel rendelkeztem. Persze mondjuk erről a nő nem tud, így nem is okolhatom érte, szóval egyelőre csak a fogamat szívtam azok a dolgok miatt, amik nem feltétlenül tetszenek. Mert úgyis csak addig kell egymást elviselnünk, amíg összeszedem a kaució árát. Felhívhatnám a szüleimet miatta, de biztosan nem fogom megtenni, hogy megint a fejemhez vágják a hatalmas „igazukat”.
- Hát erre én is nagyon kíváncsi lennék – csak egyetlen pillantást vetettem rá, mivel koncentrálnom kellett a játékra is közben – Ha a nővérem lennél, anyám minden bizonnyal elásna, amiért nem tudsz főzni. Szerencsédre nincsen így.
Azt meg már hozzá sem teszem inkább, hogy rám nézve mekkora szerencse az, hogy nem vagyunk testvérek. Én a magam részéről sosem akartam még egy lánytesót is, és hiába van ott nekem Alice, szerintem egy Lana kaliberű csajt képtelen lennék hosszútávon elviselni. Alapvetően sok baj nincsen vele, viszont mindennek ellenére is úgy éreztem, hogy ha az én családomban dolgozna akár Lizzie is egy sztriptízbárban... Eléggé kikelnék magamból.
- Egyszer majd álmodban biztosan – egészen széles mosolyt villantottam felé, amit amúgy is ritkán látni az arcomon. Én azon kölykök soraiba tartoztam, akik megkérték a szüleit, hogy fizessék már be egy fogszabályzásra, de mivel nem volt kifejezetten szükségem rá, a szüleim elvetették az ötletet. Emiatt én pedig nem voltam hajlandó sokáig normálisan mosolyogni.
- Miért ,szerinted én mikor tanultam meg főzni? – megállítottam a játékot, hogy ismét rá tudjak nézni. Nem szerettem a tévével beszélgetni – Nem abban a három napban, amíg nem vagyok az üzletben, azt azért megsúgom.
Talán túlságosan is pimasz voltam vele, de jelenleg nem éreztem kevésbé elfoglaltnak magam, mint ő. Az más dolog, hogy úgy kell kalkulálnom az időmmel, hogy lehetőség szerint legyen időm gyógytornászhoz is járni, meg egyebek.
- Nem sülök – bólintottam egyet a kérdésére, de képtelen voltam a továbbiakban letörölni a képemre kiülő vigyoromat – Szeretnéd, hogy levegyem a nadrágom?
Határozottan nem tartozott a hatáskörömbe az, hogy perverz megjegyzéseket süssek el neki, etikusnak meg semmiképpen sem hatott annak fényében, hogy lényegében ki lettem hajítva otthonról. Talán mentségemül szolgál az, hogy a Rachellel történt szakításomat megbántam, Cindy sosem érdekelt eléggé, ellentétben egy másik nővel... Lana meg csinos. Így is már számoltam vissza a napokat azzal kapcsolatban, hogy meddig fogunk tudni normálisan együtt élni. Ha pasija lenne, akkor nem engem költöztetett volna ide.
- Nem kap jutalomfalatot majd, ha kunyerál – finoman megvontam a vállam, miközben az állat puha bundájába fúrtam az ujjaimat – És már felnőtt macska, elég lesz neki kétszer enni. Sokszor úgy is kunyerál, hogy otthagyta a kajájának a felét.
Nekem is azt mondták a szüleim, amikor nem akartam megenni a zöldségeket, hogy addig nem állhatok fel az asztaltól, amíg el nem fogytak azok onnan. Innentől kezdve, ha hivatalosan családtagnak számít egy macska, akkor én is alkalmazhatom ugyanezt a módszert, nem? Legalábbis elég logikusnak tűnt a dolog.
- Miért nem dolgozol a szakmádban? – tettem fel a kérdést neki. Ha kést szorított volna a fejemhez sem jöttem volna rá, hogy mit tanult ki, de korábban említette, hogy nem csak érettségije van – Nem dolgozhatsz örökké egy olyan helyen.
Engem legalábbis eléggé aggasztott az, hogy éjszaka egyedül mászkál. Hiába él egy ideje a környéken, attól függetlenül még nő, és én sem tudok mindig elé menni... Már csak a lábam miatt sem. Határozottan megrázna az, ha egyszer nem kelnék fel arra, amikor hazaér.
- Nem vagyok túl édesszájú – vontam meg a vállam – Nekem az amerikai cuccok brutálisak. Ki az isten talál ki például mályvacukor krémet?
A pepero ilyen téren más volt. Abból mondjuk fel tudnék falni akármennyit, és kifejezetten szeretem például a zöldteás csokikat is, ami meg a legtöbb itt élő ember számára gusztustalan.
- Talán jobb lenne, ha Mortal Kombatoznánk – némi hatásszünet után mondtam ezt neki. A magam részéről elég furcsán nézhettem rá, de egyrészt amerikai lányról van szó, aki minden bizonnyal nem néz focit, másrészt pedig én képtelen lennék azt is kitalálni, hogy egyes ruháit pontosan melyik testrészére kell felvenni.
- Legalább lenne egy kuktám – mosolyodtam el, miközben Lucifer állának vakargatásával voltam elfoglalva. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem lesz csupa szőr a kanapé, mert akkor Lana velem fogja kiporszívóztatni – Amúgy meg semmi nehéz nincs benne. Majd Gordon Ramsay-t fogok játszani, és ha felgyújtod a konyhát, egyszerűen kizavarlak a saját házadból.
Egész vicces lenne a szituáció, de én sajnos annyira nem vagyok vehemens, hogy egy nővel ordítani tudjak és káromkodjak. Minden bizonnyal ha ilyesmit csinálnék, összesen hat pofont kapnék a családtagjaimtól. John esetében a fal adná a másikat azt hiszem.
- Ázsiai vagyok, Lana – óvatosan tettem le az ölemből a macskát, hogy egy kicsit közelebb tudjak csúszni a lányhoz – Az egyetlen dolog, amit nem eszek meg, az az élő tengeri herkentyű. Azon kívül tőlem bármit pakolhatsz rá. Téged mi mérgez meg?
Amikor mellé értem, a térdem finoman ért a lány combjához, de én nem rá néztem, sokkal inkább a tányérba bámultam. Ő sikeresen kifogott valamit a levesben, amit én lusta voltam kihalászni a saját adagomba.
- Szereted a lábát? – most már egészen kiskutyás volt a tekintetem, ahogy ránéztem – Ha nem, akkor megkaphatom?
Csak következtetni tudtam arra, hogy ő nem eszik csirkelábat. A környezetemben sokan voltak így vele, szóval különösebb meglepetéssel nem szolgált volna számomra... Legalább nem menne a kukába, ha már megvettem.
- Van itthon tequilánk? – tettem fel a kérdést – Ha nincs akkor jó lesz a sör a pizza mellé. Legalább három üveggel.
Ha már tényleg iszunk, akkor csináljuk rendesen. Mondjuk az már egy másik kérdés volt, hogy mennyire okos döntés egy majdhogynem idegen nő társaságában inni, aki olyan jól néz ki, mint a lakótársam. Cindynél épp elég tapasztalatom volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem jó dolog belebonyolódni olyan dolgokba, amik megkísértik az embert.
- Játszottál már konzollal? – tettem fel elsőként a legfontosabb kérdést, aztán felálltam, hogy megkereshessem a másikat, amit csatlakoztatni is kell a géphez – Előbb szerintem érdemes lenne azt tudnod, hogy mit kell nyomkodnod, aztán beszélünk a szabályokról. Választhatsz csapatot először, ha szeretnél.
Amint csatlakoztattam a géphez a Lanának szánt, sima fekete színű konzolt – az enyém egy kicsit jobban néz ki – visszaültem a kanapéra, lehetőség szerint elég közel ahhoz, hogy lássa azt, amit mutogatok.
- Ezekkel tudod váltani majd az irányt – mutogattam végig a nyilakon, aztán tovább folytattam – Ezek pedig minden más funkcióra jók. Ezzel rúghatod el a labdát, ezzel cselezel, ezzel cserélsz embert, amit csak háromszor tudsz majd. A les-t majd letiltom, mert csak megbonyolítaná az egészet. Kérdés?
Igyekeztem gyorsan mutogatni a dolgot, és az alapokat átadni. Nyilvánvalóan nem fogom rögtön belelökni a játékkal kapcsolatban a mély vízbe, mert egyikünk számára sem lenne élvezetes a játék, ha szétverném a csapatát.

† outfit † mered vállalni a kihívást? Razz

† 1 618 szóban

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

A helyzet az, hogy amikor úgy döntöttem befogadom Jordant, mint ideiglenes lakótársat - idő kérdése volt, hogy valaki megszánja őt a lépcsőházból, mert szerintem a legfelső emeleten is hallotta mindenki a barátnője sipítozását, meg azt, hogy épp úgy próbálja kitenni a srácot a lakásból, mint ahogyan a macskát szokás kitessékelni, hogy elvégezze a dolgát. Szóval ha az igazat akarom mondani, akkor nem mindenféle hátsószándék nélkül történt az ő beinvitálása. Ezen a ponton szokott eljönni, hogy bár én magam nagyon is tisztában vagyok az egész helyzet jelentőségével, de mégis elkezdek hazudni, mert egyszerűbb azt mondani, hogy pusztán csak a srác macskájára pályázom, mint azt bevallani, hogy esetleg bejönne. Egyrészt hogy nézne már az ki, miután alig rakta ki a barátnője, én meg orvul becsalogatom itt a lakásomba, hogy nyugodtan maradjon csak, amíg nem talál új helyet. Azt mondják nem csak nőket lehet megerőszakolni, én pedig nem akarok egyike lenni azoknak, akik férfin próbálják ki, szóval... Maradjunk annyiban, hogy Jordannel szemben én csak határozottan jóindulatú vagyok, hiszen megtartva a jó szomszédi viszonyt, immáron jó lakótársi viszonyban vagyunk.
Legalábbis szeretném azt gondolni, hogy a munkamegosztásunk egymás között teljesen rendben van. Az én munkahelyeim egymással való kiegyensúlyozása egy fokkal fárasztóbb folyamat, mint a srác állandó munkahelye, így kétségtelen, hogy több dolgot lát el ebben a kis háztartásban, mint én. Viszont azt szerintem kérdés nélkül elismerné, akár álmából felkeltve is, hogy egyikünknek nem érdeke, hogy én a konyhába tévedjek és valami olyasmit kotyvasszak, amitől csak ételmérgezést kapunk - amúgy is csak egy fürdőszoba van, szóval verekedhetnénk a helyért.
Innentől kezdve gyakorlatilag minden nap, amikor arra jövök haza, hogy a srácnak volt ideje főzni és gondolt rám is, nem csak magára, tudom, hogy finomat fogok enni. Amikor pedig esténként még egyszer neki kell indulnom a városnak, hogy a bárban legyek, még jól is esik a dolog. Olyankor kicsit normálisabbnak érzem az életemet, mint amilyen valójában és ez pusztán csak annak köszönhető, hogy néhány hete itt él velem a srác. Akit mellesleg néha nem is olyan egyszerű megszokni, mint azt az elején gondoltam volna. Minél több időt töltünk egy háztartásban, annál inkább ütköznek ki közöttünk azok az apró ellentétek, amelyek bebizonyítják, hogy mennyire nem vagyunk kompatibilisek. Nem mintha ettől ne tartanám ugyanolyan jófejnek, pusztán csak vannak köztünk nézeteltérések.
- Jól van már, jól van. Túl nagy az arcod - szemforgatva rázom meg a fejemet. - Mit gondolsz, hogy éltem túl, míg nem laktál velem? - Addig ugyanis a folyosón való köszönéstől és néha az időjárásról való társalgáson kívül mi túl sok szót nem váltottunk egymással. Nincs is ezzel probléma, hiszen jelenleg meg nem is tudnánk nem egymáshoz beszélni. Vékonyak a falak.
- Egyszer tökéletesítve lesznek és könyörögsz majd még az én muffinjaimért! - Fenyegetően emelem meg a kezemet és rázom felé a mutatóujjamat. Hamar elvigyorodom azonban és kitör belőlem a nevetés is, egyszerűen nem bírom tovább, képtelen vagyok ebben a helyzetben felkapni a vizet, vagy komolyan venni az egészet. - Nekem ráadásul heti négy nap időm sincs arra, hogy olyan nehéz receptekkel próbálkozzam, mint te. Azt meg tudod ki akar állandóan mac'n'cheese-en élni - az orromat ráncolva húzom el a számat is, hogy a szavaimon túl is igyekezzem átadni az érzéseimet.
- Nem, volt már időm megjegyezni. - A kijelentésemet követően a kiválasztott evőeszközt a számba nyomom és óvatosan egyensúlyozva a tányérral, letelepszem Jordan mellé a kanapéra, a kis nappaliban, ahol átvették a vezetést a pasis cuccok. - Nem sülsz meg? - teszem fel rögvest a kérdést a srácnak, mikor jobban is van időm szemügyre venni őt.
- Hát minek hizlaltad fel? Nem az én muffinjaimat eszi, te is tudod. - Pimaszkodom mosolyogva, majd a válaszát várva megfújkálom az ételt, hogy legalább a torkomat ne égessem le. - Amúgy is, mit akarsz vele csinálni? Sétáltatni? Vagy hogy tud fogyózni egy macska? - Nehezen tudom elképzelni, hogy a négylábút akár csak kicsit is lehessen motiválni a mozgásra, mikor az élete nagy részét igenis alvással tölti. A többi időben - lehetőleg hajnal háromkor és rendszeresen - őrült módjára rohangál a lakásban.
- Nem tudok másmilyen helyen dolgozni - megrántom a vállaimat. Nem szeretem ezt a témát, mert a helyzet az, hogy még a saját húzom sincs tisztában mindkét munkahelyemmel. - Alapvetően talán meg tudnám oldani, hogy csak a bárban maradjak és ne csak négy éjszakát egy héten. Sokkal jobban fizet - nagyot sóhajtok, mert épp ez a probléma vele. Jól fizet és jól kijövök a kollégáimmal, de olyasmi, amit nehezen vall be az ember az ismerőseinek. Vagy saját magának.
- Ne mondd, hogy neked nincs valami kedvenced, amit mindenki más utál.. - Lehet, hogy a Twinkies rettentő egészségtelen, meg nem is néz ki túl csábítóan, de attól még finom, és mivel nem napi szinten fogyasztom, úgy értékelem, hogy nem is túl káros számomra.
- Két hónapja, jó. - Oda sem figyelek igazán, annyira bele vagyok merülve az evésbe, hogy majdnem elfelejtem meghallani Jordan szavait. - Volt egy pasim, aki egyszer elmagyarázta nekem, de az már jó rég volt. Ronaldoról már hallottam, meg azt is tudom, hogy a döntetlen meccset valamiért X-nek hívják. - Újabb falatot veszek a számba, s amikor hirtelen felrémlik még valami, tele szájjal jelzem: - MmmMm! - próbálok minél hamarabb megszabadulni a számba vett falattól és lenyelni azt. - Meg hogy van tizenhatos vonal. - Nagyon büszke vagyok magamra, amiért ilyen információkkal tisztában vagyok és ez érződik is rajtam.
- Az nem tudom kinek lenne büntetés - jegyzem meg vigyorogva az ajánlatára. Valójában nem hangzik olyan rosszul, na meg ha tényleg megtanítana főzni, talán még lenne is egy újabb olyan tulajdonságom, amivel lenyűgözhetem a férfiakat.
- Benne vagyok. De azért a nyertes a feltétválasztásnál ne próbálja meg megmérgezni a másikat. Ezt én is megfogadom, esküszöm! - Vigyorogva nézek rá. Én például rosszul lennék, ha gomba kerülne a pizzára, így nem is értem azokat, akik képesek megenni rajta. Más ételekben rendben van, pizzán látni sem akarom.
- De jól megy valakinek, chh - felciccenek, de hamar el is engedem ezt a gondolatot és folytatom: - Igazából én is csak estére megyek holnap, a bárba. - Még jó, hogy ha csak a bárba megyek, az egész napom szabad. Akkor szokott gáz lenni, amikor egy-egy hajnalban való hazaesés után reggel ott kell lennem az állatklinikán. - Mit innál?
- Azért indulhatok előnnyel, igaz? Választhatok először én csapatot? - Feltételezem így kell történni, s mivel történetesen nő vagyok, megillet annak a joga, hogy a szerintem legprofibb csapatot rakhassam össze magamnak, ha már a többi szabállyal alapvetően nem igazán vagyok tisztában. - Plusz a szabályokat is elmondhatnád gyorsban. Cserébe majd viszem én valameddig Lucifert fogyi sétára.

1077 | pamacs | ruhácska | ⚶

**Jordan H. Chwe**

Lana & Jordan

A magam réséről elég lazán kezelem Lanát, mjint lakótársat. Nyilvánvalóan nő és némi tiszteletet kell adnom neki, viszont ugyanakkor egyikünk se tinédzser már, én pedig éltem már kollégiumban és albérletben is. Lényegében egyszer volt fiú szobatársam, azután pedig kétszer is a barátnőimmel laktam, tehát bőven van tapasztalatom az együtt élésben a lányokkal. Épp ezért sem vagyok egy szégyenlős típus, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy bizonyos dolgokat tabuként kezelnék Lana előtt.
Nyilvánvalóan mindennek megvan a maga helye és ideje. Még nem lakunk együtt annyi ideje, hogy kényelmesen be merjek fingani a nappaliba, ugyanakkor vannak dolgok, amik tényleg már a korunkból kifolyólag sem számítanak tabunak. Lényegében az első naptól fogva átrohantam félmeztelenül az egész lakáson és feltéptem a fürdőszoba ajtaját, mert ehhez vagyok hozzászokva. Utólag persze elgondolkoztam azon, hogy a lány használhatta is volna akkor éppen – a zár meg persze egy ilyen öreg bronx-i lakásban természetesen nem jó – de akkor már mindegy volt. Azóta szerencsétlenebb pillanatokban rá is nyitottam az ajtót, de hát amíg zuhanyzik, nekem bőven van idő fogat mosni és nem látok semmit...
Az egyetlen, ami az egész életemben tabut jelent, az a pályán szerzett sérülésem, amit pechemre rögzítettek is... Tehát lényegében egy világ előtt buktam el focistaként annak idején. Igyekszem minden erőmmel elkerülni a kellemetlen kérdéseket, ezért általában nem viselek rövidnadrágot, itthon is melegítőben szoktam dögleni és nyáron is valahogy kibírom farmerban a meleget. Ha pedig olyan szituációba keveredek, egyszerűen csak közlöm, hogy nem akarok beszélni róla. Mindenesetre egyszerűbb életem lenne, ha képes lettem volna elfogadni, hogy történt egy kis baleset velem, ami miatt az egyik lábamra sánta lettem és fel kellett adni a focit, ezt pedig nyílt témaként kezelni. Azonban erre egyelőre még képtelen vagyok, a családom pedig nem beszél róla, mert nem túl jók a reakcióim. Mindenesetre sokkal kényelmesebb lenne ebben a meleg lakásban egy kicsit jobban alulöltözni, de szinte biztos voltam, hogy a kíváncsi természetű lakótársam nem lenne annyira empatikus, hogy a műtött térdemre ne figyeljen oda. Így lényegében más választásom nem maradt. Szerencsémre Lana annyira nem tisztaságmániás, hogy felrángasson a kanapéról, amiért abban foglaltam helyet, amiben elindultam itthonról reggel. Egyrészt neheztelnék rá, amiért elveszíteném a meccset, ugyanakkor én sokkal többet takarítok nála... Bár igazából néha azon is meglepődöm, hogy ő egyáltalán be tudja indítani a mosógépet.
- Azért van, drágám – ahogy rápillantottam, egy egészen pimasz mosoly ült ki az arcomra – Mert én már vezettem háztartást. Te ugyanakkor csak próbálkozol ezzel.
Mondjuk a koliban jóval rafináltabb is lettem, tehát lényegében a melegszendvics sütőben tudok tükörtojást csinálni, de itt ennyire nem vagyok rászorulva. Mindenesetre tudom, hogy miként kell beosztani a pénzt és általában előre eldöntöm azt, hogy mit akarok főzni, ez pedig jóval megkönnyíti a vásárlást is. Ugyanakkor ott van az is, hogy én férfi vagyok, tehát azt veszem meg, amire szükségem van. Nyilvánvalóan a veszettül cukros Twinkies nem tartozik a fontos dolgok mellé, de legalább meg tudom vele dobálni Lanát, ha rájön az ötperc. Rachel is annak idején mindent is meg akart venni, és amíg én képes lettem volna maximum húsz dollárból bevásárolni, addigra ő már telepakolta a kocsit.
- Tégy úgy. Én majd rendelek vacsorára pizzát, mert nincs hangulatom a muffinjaidhoz – az arcomra a korábbinál is szélesebb mosoly ült ki. Annyira gyűlölöm a cukros dolgokat, hogy előbb iszom vizet, mint bármi mást, tehát annak az esélye is elég kevés, hogy Lanának a tökéletes süteményét megkóstoljam. Azzal viszont vicces szekálni, hogy lényegében azok sokkal inkább fegyverek, mint édességek. Ha sokáig folytatom, majd a fejemhez vágja az egyiket én pedig addig éltem asszem’.
- Már megint gyakorlod a nevem? – összevont tekintettel néztem rá. Nem értettem, hogy ő lényegében miért nevet ki. Kettőnk közül határozottan én voltam a komolyabb és az életképesebb annak ellenére is, hogy bő három évvelvagyok nála fiatalabb, és hát... Én sem tartozom azok az emberek közé, akik lényegében bármit túlélnének. Tehát lényegében nagy szó, hogy valaki nálam is életképtelenebb. Sokáig gondolkoztam azon, hogy teher vagyok ennek a lánynak, mert mégiscsak sokat eszem, és így csak magasabbak a számlák miattam, azonban ha elköltöznék, minden bizonnyal éhen halna. Fogalmam sincs arról, hogy eddig miként oldotta meg a dolgokat.
- Attól függetlenül lefogyhatna – óvatosan fésülgettem az ujjaimmal Lucifer bundáját – Már teljesen bezsibbadt tőle a combom és folyamatosan rajtam terpeszkedik.
Gondolok itt arra, hogy aludni sem tudok nyugodtan, mert a képembe mászik, illetve hajnalban csesztet, amiért éhes. Viszont ha nem lenne ez a macska, akkor minden bizonnyal egy diliházban kötnék ki... Lana se sokat segít a helyzetemen jelenleg. Praktikusabb vele élni, viszont hiába próbálunk egymással kedvesek lenni, hát... Maradjunk annyiban, hogy nem kell magunkat megerőltetni azért, hogy a másik idegein táncoljunk.
- Nem kellene ilyen helyen dolgoznod – összevont szemöldökkel pillantottam rá, miután megállítottam a játékot – Ettől csak szomorú leszel.
Ugyanakkor ez még mindig jobb, mint a másik munkahelye, ahova ráadásul kihívó ruhákban is jár. Nyilvánvalóan nem ismerjük egymást túl jól, de ettől függetlenül is baja eshet még amiatt. Talán jobban tenné, ha kevésbé kérkedne a szépségével, mert úgy megütheti a bokáját, amit egy életre nem fog elfelejteni.
- Igen azt. Nem is tudom hogyan vagy képes mege... – nem tudtam befejezni a mondatom, mert mindjárt értelmet nyert az, ahogyan az előbb kinevetett. Tehát egész idáig összecsokizott arccal magyaráztam neki? Viszont még mielőtt megpróbálhattam volna eltávolítani azt onnan, ő megtette helyettem is, ami miatt csak úgy reflexből megköszörültem a torkom. Most szakítottak velem, nem igazán tudtam értékelni a tapizó lányokat. Pedig egyáltalán nem számítok annyira prűd faszfejnek, mint amilyen például Jonah.
- Igazából csak két hónapja játszom vele – vontam meg a vállam – Sok kombinációt még nem tudok, csak találgatok. Te egyáltalán tisztában vagy a foci szabályaival?
Itt nem kifejezetten elterjedt a labdarúgás, és kevés a jó csapat is. Ugyanakkor tény és való, hogy a focisták hiába rendelkeznek egy spártai testfelépítésével, én a magam részéről tudom, hogy a sport amerikai testvérében minden bizonnyal két másodperc alatt kerülnék a földre... Ha a sérülésem előtti fizikai állapotomat nézzük, akkor kibírtam volna maximum két percig talpon.
- Főzni megtaníthatlak, ha gondolod – én is megtanultam, tehát nem tartottam lehetetlennek azt sem, hogy Lana egyszer jó szakács legyen. Illetve én sem szeretném, hogy a leendő gyermekeit szarrá mérgezze majd.
- Legyen így – vontam meg végül a játékot, amit időközben újra is indítottam – A vesztes fizeti a pizzát, és akkor rendelünk 52 centiset, mit szólsz hozzá? És a nyertes választja ki a feltéteket. Illetve én holnap szabis vagyok, szóval ihatunk is.
Még egyetlen alkalommal sem fogyasztottunk együtt alkoholt, pedig jó ideje együt lakunk már és mindig volt itthon. Talán pont ez lenne a jó alkalom rá.

† outfit † mered vállalni a kihívást? Razz

† 1 070 szóban

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

Minden érmének két oldala van. Legalábbis jobb esetben így van ez. Amiért különösen fontos ez, az nem más, mint hogy vannak bizonyos előnyei annak, hogy újabban már rendelkezem egy lakótárssal Jordan személyében. A főztje isteni, a bevásárlás néha megcsinálja magát - mármint nagyon is tisztában vagyok vele, hogy azt ő csinálja meg, egyszerűen csak jól esik arra hazaérni, hogy nem kell azon törnöm a fejemet, hogy azokon a napokon amikor mindkét munkámat végeznem kell, hogyan passzírozzak be egyéb emberi teendőket is a napomba. Szóval ott vannak azok a dolgok, amelyek miatt nagyon is megéri. Nem beszélve persze arról, hogy lényegesen egyszerűbb így megoldani a befizetendő csekkeket, mert mindketten ebben a lakásban lakunk, ami... Nos, megint egy egészen érdekes kérdés, mert úgy volt, hogy a legelején csak azért hívtam be, hogy legyen hol aludnia, amíg nem talál másik lakást. Ha már az exbarátnője olyan kegyetlenül kivágta őt, meg a macskát, lényegében mint ahogyan a mondás is tartja. Azóta sem tudom mit tervez pontosan és nem is érzem úgy, hogy jogom lenne megkérdezni. Csak mert mindig mindenki arról beszél, hogy milyen magasak az árak lakások terén, meg hogy nem lehet megtalálni a tökéleteset, mert vagy a bérleti díj nagyon magas, vagy a lakással magával van baj, vagy a környékkel, vagy a szomszédokkal. Szóval problémás. Én pedig nem feltétlenül bánom, hogy Jordan itt van. Ha esetlegesen betörne valaki, akkor lenne aki megvédjen. Legalábbis remélem.
De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy annak a korábban emlegetett érmének ott van a másik oldala is, ami azt jelenti, hogy egy lakótársnak is vannak hátrányai. Például hogy mindig akkor találja ki, hogy munkába rohan és szüksége van a fürdőszobára, amikor éppen én is szeretném azt használni. Rosszabb esetben még az is megtörténik, hogy akkor használja, amikor én is. Olyankor képes lennék megfojtani őt egy kanál vízben. De után mindig vesz nekem olyan Twinkies-t, ami a kedvencem és el is felejtem neki a dolgot.
- Az jó - jegyzem meg, oda sem figyelve igazán arra, hogy pontosan mit válaszolt egyébként. Sokkal fontosabb most az, hogy valami táplálékot találjak magamnak, különben hamar átestem volna ló túloldalára, és akkor a hangry viselkedésemmel csak kiakasztottam volna a lakótársam. Arra pedig semmi szükség, mert nincs kedvem újra megtapasztalni, hogy milyen az, amikor zuhanyzás közben hirtelen elmegy a meleg víz, csak mert ő lehúzta a wc-t.
- Akkor tuti finom lesz. - Emiatt meg is szállt a nyugalom azt illetően, hogy mit fogok enni és mennyire fog ízleni. Nem mintha egy bizonyos pont után már nem lenne mindegy, de úgy érzem mindannyiunknak meg kell tisztelnie annyira Pamacsot, hogy az ő emlékére ma csak finom ételeket eszünk. - Amikor te még vásárolni, valahogy mindig sokkal jobb üzleteket hozol össze, mint én. Miért van ez? - teszem fel gyanakvóan a kérdést, holott a válasz szinte már túlontúl nyilvánvaló.
Ahelyett azonban hogy mély filozófiai vitát nyitnék most arról Jordan előtt, hogy éppenséggel a nők vagy férfiak indulnak előnnyel a mai világban, inkább arra koncentrálok, hogy egy adag kaja bekerüljön a mikróba, aztán egyenes úton majd belém is.
- Most nem, talán majd utána. - Mosolyogva pillantok rá, közben pedig finoman megrázom a fejemet. Hiába szeretek nagyon is lázadni a rendszer ellen, attól még kicsi koromból megmaradt, hogy evés előtt nem szabad édességet enni, mert a végén nem marad hely a többinek. - Jordan... - elnevetem magam amikor jobban megnézem az arcát és észreveszem a maszatos száját. Azt illetően viszont nem szólok, hogy mi is a probléma. Előbb kiszabadítom a mikróból az ebédem és lecsüccsenek mellé.
- Ne tagadd meg tőle az ételt, mert a végén megutál, azt meg egyikünk sem akarja. - Jelentem ki mosolyogva, jókedvűen. Mintha értenék a macskák lelkivilágához. - A rendelőben ma az egyik gazdinak el kellett mondanom, hogy beteg a cicája. Nagyon szomorú volt. - Az egészet halkabban mondom, nehogy a lakótársam ölében terpeszkedő macska meghallja. Nem kell tudnia, hogy mindannyiunkra egy és ugyanazon vég vár.
- Azt amire gondolok? - teszem fel a kérdést lelkesen, miközben felé fordulok és kérdő pillantással vizslatom az arcát. Újra felfedezem a csokit a száján, s széles mosollyal pislogok fel rá. - Csokis a szád - jelentem ki nemes egyszerűséggel, s figyelem az ajkait, ha próbál megszabadulni a maszattól. Ha nem sikerül neki, egyszerűen odanyúlok és letörlöm én magam.
- Nem hallottam, ne szólj be. - Nem veszem a fáradtságot, hogy a megjegyzést különösebben magamra vegyem, mert tudom, hogy ő sem figyel rám, amikor azt mutogatom neki, hogy milyen új ruhákat szereztem a sztriptízbárban betöltött munkám miatt. - Azért... Ne túlozz, csomó dolog van, amiben jobb vagy nálam. Például én ha fizetnének sem tudnék úgy főzni, mint te. Amúgy meg te profi vagy ebben én meg először csinálnám - jegyzem meg kissé tanácstalanul, miközben elkezdek enni is. Csak miután lenyeltem pár falatot folytatom: - Amíg eszek hadd nézzelek, aztán beszállok én is. Így jó? - kérdő pillantást vetek rá, szemöldökeim felszaladnak a homlokom közepére. - Plusz döntsük el, hogy mit kap, aki nyer. Vagy éppenséggel mit csinál, aki veszít.

815 |

pamacs | ruhácska | ⚶

**Jordan H. Chwe**

Lana & Jordan

- Jordan – éreztem metg a vállamon a főnököm kezét az öltözőnkben. Nyilvánvalóan nem volta dresszkódolva egy Bronx-i kis vegyesboltban, de jobban szerettem ilyenkor a kevésbé jó minőségű ruháimat hordani. Gondolok itt mondjuk arra, hogy Spanyolországban beszereztem pár elég márkás cuccot, amikben szívesen mentem utcára, mert az itteni csőcselék nehezen állapította meg azt az amúgy hétköznapinak tűnő ruhadarabokról, hogy valójában nem túl olcsók. Munkába én a magam részéről úgy voltam vele, hogy bőven jó egy kínai minőségű farmer, illetve egy-egy olyan fekete póló, amit száz százalékos pamutból készítettek... Legalábbis elviekben. Mindenesetre nagyon belebűzleni nem szoktam a cuccaimba, bár a főnökömet ez sem igazán zavarná azt hiszem. Egy olyan helyről van szó, ahol a tulajdonos összesen öt fegyveret tárol, és abból egyet személyesen kell a felsőnk alá szíjazva magunknál hordani, a egyet pedig szintén a pult alatt tartani. Minden fegyver fel van címkézve, amiből a sajátunkat hazáig vihetjük. Tehát lényegében már nekem is van engedélyem rá, mert elintézte a felettesem. Nem mondom, hogy nem szükséges, azonban szabály, hogy senki más tulajdonába nem kerülhet az, ami nálam van. Lényegében nagyon kell vigyáznom a rendőri igazoltatások során is. Hála az égnek még egyszer sem fordult elő errefelé ilyesmi. Nem kifejezetten kezelnek itt engem kisebbségként, sőt soha nem volt gond azzal, hogy befogadjanak maguk közé az emberek, de azért a mai világban nem próbálnék ki ilyesmit, főleg nem itt. Sajnos az Egyesült Államokban híresen sok eset szól a rendőri túlkapásról.
- Igen? – pillantottam hátra a vállam felett. Mivel nem igazán tudtam, hogy miféle feladattal fog megbízni, kiegyenesedtem, aminek hatására bőven a férfi felé tornyosultam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem rontottam el semmit a tegnapi zárás után. Kicsit megviselt az éjszakai forgalom meg a folyamatos éberség.
- Hatkor mentél haza, kilenc óra van, és megint itt vagy – sóhajtott fel halkan – Ráadásul elég sok cucc jött, szóval beugrik helyetted az új srác.
Én a magam részéről nem nagyon szarakodtam, lényegében egyetlen másodperc múlva gyömöszöltem a táskámba a farmerom és az idefelé viselt pólóm, majd a tisztán felvett munkásruhámban indultam meg kifelé a hátsó ajtón. Még hallottam a főnököm megjegyzéseit arra, hogy milyen vagyok, de csak vigyorogtam rajta. Rögtön be is ugrottam a konkurens vegyesboltba az utca másik oldalán, hogy egy kicsit fel tudjam tölteni a hűtőt a lakásunkban. Lényegében amióta Lanával élek... Ugyanazt az életet élem, amit Cindy mellett is kellett. Én voltam a „családfenntartó” és egyben a háziasszony is. Egyelőre mondjuk ezzel még nem volt bajom, mert kifejezetten szerettem és tudtam is főzni.
Pont ezért, amint hazaértem rögtön készítettem egy kétfogásos ebédet – egy nagyon koreai ginszenges csirkelevest, aztán főételnek pedig sültcsirkét rizzsel és némi salátával – illetve desszertnek is vásároltam valamennyit a szellemtaknyos Twinkiesből csak azért, mert tudtam, hogy Lana szereti azt a szirupos, édes, ehetetlen lime-os förvedményt. Én a magam részéről megbontottam egy doboz Peperot, amit még a szüleim testvérei küldtek nekem otthonról két hónappal ezelőtt. Azt majszolgattam, miközben beindítottam az X-boxot és kifejezetten fáradtan nyomtam be a Fifát.
A végére már annyira belemelegedtem a játékba, hogy az ajtó nyitódását sem hallottam meg, csak az újdonsült lakótársam hangja jutott el kis idő után a tudatomig. Persze kellett pár másodperc amíg felfogtam, hogy hallottam valamit. Éppenséggel hatalmas harcot vívtam a középpályásokkal a játékban.
- Gondoltam – egy kis mosoly költözött az arcomra, ahogy megszólaltam. Nem néztem se rá, se az ölemben terpeszkedő macskára, a tekintetemet mereven a képernyőn tartottam. Nem tudtam egyszerre több dologra koncentrálni, épp ezért a számból kilógó csokis mogyorós ropit sem rágcsáltam, pusztán a fogaim között tartottam. Ezért is kezdhetett el az hamar olvadni és kente össze az alsó ajkam szélét.
- Természetesen én – jegyeztem meg, de közben megállítottama játékot. Nem kockáztattam azt, hogy elveszítsem a pozíciót csak azért mert Lana megjött és feltétlenül dumálni akar nekem. Azért a fontossági sorrendben a játékok és a győzelem mindig a nők előtt lesznek – Vettem két egész csirkét, jó nagyokat. Vagy egy hétig nem kell majd főznünk, egész délelőtt a konyhában voltam. A hűtőben van a kaja, szolgáld ki magad.
Azt már nem mondtam el, hogy mit is csináltam belőle, csak óvatosan elhelyezkedtem a kanapén. Kezdett zsibbadni a sérült lábam, így azt nemes egyszerűséggel feltettem a dohányzóasztalra. Ekkor vettem észre, hogy Lucifer pedig elaludt az ölemben.
- Pepperot kérsz? – nyújtottam felé a dobozt, miközben kicsit hátratúrtam az arcomból a tincseket. Talán lassan nem ártana egy fodrász t is beiktatnom a menetrendbe, mivel kezdek egyre kevésbé látni. Bármennyire is ritkítja meg a tincseimet, egy pár hét múlva már megint úgy nézek ki, mint egy pulikutya.
- Kapott enni, de lassan fogyókúrára kellene fognunk – mondtam neki, miután átkulcsoltam a karjaimat a fejem mögött – Félig volt a tálja amikor hazaértem, de már hisztizett, hogy ő még enni akar. Egyébként vettem neked abból a gusztustalan rettenetből is.
Én a magam részéről eléggé szerettem az édességeket, de az amerikaiak cukormániája halálosan sok volt. Pont ezért küldetek mindig magamnak Koreából snackeket és rendelek funboxokat mindenhonnan máshonnan. Egy kicsit túlzásnak tartom már például a mályvacukorkrémet meg a társait.
- Én – ismételtem meg megint a fejemet csóválva – Ennyire figyelsz rám? Talán be kéne szállnod a meccsbe. Büszkeséggel töltene el, ha bármiben le tudnálak nyomni.
Soha nem tartoztam azok a gyerekek közé, akik virtuális valóságban éltek. Kiskoromban is szívesebben mentem ki biciklizni vagy bármi, lényegében a balesetem óta vált a mániámmá állandóan a tévé vagy a gép előtt punnyadni. De mivel a legtöbb szabadidősport kiesett nekem, valamivel el kellett ütnöm az időt, és talán ez volt az, ami a leginkább stresszoldó hatással bírt rám.

† outfit † mered vállalni a kihívást? Razz

† 898 szóban

**Lanai E. Foster**

Jordan & Lanai

"I don't need to pay a therapist to give me crap. I have a roommate who does it for free."

Nem szeretek a munkámmal kapcsolatban panaszkodni... Mert tulajdonképpen nincs is nehéz munkám. Bárki el tudná végezni, akinek egy kicsit is van érzéke ahhoz, hogy megfelelően vegye fel a telefont, na meg hogy tudjon kezelni egy Google naptárat, amibe az időpontokat kell írogatni. Az egész legnehezebb része talán az lenne, hogy meg kell jegyeznem a törzsvendégek neveit. De a tudás idővel és gyakorlással jön, így nem hajszolom túl magam. Mindez teljesen rendben is van, hiszen teljesítem a munkaköri leírásban foglaltakat, hiba nélkül. A gond akkor adódik, amikor Ted - az állatorvos - úgy dönt, hogy nem akarja mindig ő játszani a rosszfiút, épp ezért nemes egyszerűséggel csak rám ruházza azt a kicsit sem könnyű feladatot, hogy közöljem a gazdikkal a rossz híreket.
A mai is egy ilyen nap volt, én pedig legszívesebben meg tudtam volna fojtani a férfit egy kanál vízben, ha nem kevesebben. Milliószor kértem már, hogy ne hozzon kellemetlen helyzetbe. Nem arról van szó, hogy mimóza természetem van és nem szeretek emberek elé állni, vagy beszélgetést kezdeményezni, szó sincs ilyesmiről. Sőt, azt hiszem épp az ellenkezője áll fenn, ha képes voltam már-már teljesen ismeretlenül felajánlani a korábban szemben lakó srácnak, hogy maradjon nálam nyugodtan, miután kidobta az idegbeteg nője. Szóval a probléma... Korántsem azzal van, hogy mások elé kell állnom, hanem sokkal inkább abból adódik, hogy rossz híreket kell közölnöm. Ki akar rossz híreket közölni? Mondjuk úgy bárkivel? Valaha? Én aztán biztosan nem, mégis mindig rám hárul. Ted meg még csodálkozik, hogy annyiszor beintek neki.
Az ilyen napokon jellemzően csak haza akarok érni és megadni magamat a lelki békéért szükséges délutáni alvás csábításának. Már ha akad egy kis nyugalmam odahaza... Ami pillanatokon belül kiderül, ha végre sikerül eltalálnom a kulcslyukat - még jó, hogy nem nekem van szükségem arra a bizonyos lyukérzékre. A harmadik próbálkozásra végül sikerül betalálni a kulccsal, ami más esetben csak akkor fordulhatna elő, ha tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztok. Most azonban szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak nem tett jót, hogy már napok óta egyik munkahelyemről rohanok a másikra és még Mrs. Spencernek is el kellett mondanom, hogy hiába reménykedtünk Pamacs gyors felépülésében, az sajnálatos módon nem fog bekövetkezni.
- Én vagyok! - Lépek be a lakásba a felkiáltással együtt, mielőtt Jordan az ajtó mögül támadna rám mondjuk egy serpenyővel, azt képzelve, hogy valami betörő. Habár abban sem vagyok biztos, hogy rendelkezem-e ilyesmivel és van-e itthon serpenyő. Tudom, elég ciki, főleg mert egyébként nem olyan családból származom - de tényleg, esküszöm!
Mindenesetre az embereknek általában van egy elképzelése arról, hogy milyen is lesz kirepülni abból a bizonyos családi fészekből. Na, az nem mindig valósul meg száz százalékig, főleg mert az hiába tudnám összerakni álmaim otthonát, az Ikea sem ingyen adja a bútorokat. Meg különben is, ki gondolja a nagybetűs Élet kezdetén, hogy annyiféle konyhai eszközre lesz szükség? Oké, elég idő telt már el azóta, hogy beköltöztem ebbe a lakásba és illett volna már pótolni mindent, ami egy normálisabb élethez hiányzik. De ki ér mindenre rá? Talán Jordan jelenléte segít majd valamelyest abban, hogy normális körülmények között éljünk.
- Mi a helyzet? Ki áll nyerésre? - Teszem fel a kérdést miközben beljebb sétálok, s közben lehámozom magamról a kabátomat, amit gondosak a fogasra akasztok, ahol éppen sikerül még helyet találnom neki. Mondd, hogy főztél, éhen halok! - Alig nyitom ki a hűtőt, máris szembetalálom magam egy ismeretlen eredetű tál étellel, ami nagy valószínűséggel Jordan keze munkája.
Mégsem volt olyan elvetemült ötlet befogadni őt, amikor a barátnője olyan látványosan kidobta őt. A macskájával együtt. - Tényleg, a macska kapott enni? - Fontos tudnom, nehogy valami bődületes katasztrófa miatt Pamacs mellett másik állatot is elveszítsünk. Nem mintha opció lenne, de jobb biztosra menni.
Nem vacakolok sokat azzal, hogy mi legyen az étellel, szerintem még kereken a három percet sem várom meg, hogy a tányér a mikróban legyen, inkább leállítom azt és kihalászok magamnak egy evőeszközt, majd a nappaliba menet csípővel visszalököm a helyére a fiókot, s végül megállapodom a kanapén, Jordan mellett, ahol - nyilván - a tányérral együtt foglalok helyet. Óvatosan egyensúlyozom a kaját, míg törökülésbe húzom a lábaimat, s csak aztán kezdek bele az evésbe. - Szóval? Mit is mondtál, ki áll nyerésre?

678 |

pamacs | ruhácska | ⚶

Ajánlott tartalom

» does it feel; Lana & Jordan
» chit-chat; Lana & Jordan
» sick of you like an addiction; Jordan & Lana
» Sebastian Track List
» back on track - Fabiola & Marcello