Nem voltam elragadtatva attól, hogy Neith az utolsó pillanatban köpte csak be a kaliforniai utat, főleg most, hogy végre kihúztuk együtt belőlem, nagy küzdések után, hogy viszonzott a vágya arra, hogy járjunk. Tehát, most már a legjobb barát és a pasi titulust is viselem, meg úgy volt, együtt csináljuk végig ezt a szarságot. Erre elutazik nélkülem, eleinte két hétre, majd két hét után közli, hogy még két hétre, és nehogy leutazzak, mert nem akarja.
Kínzás volt ez a hónap, mert végig az járt a fejemben, hogy mindvégig nekem volt igazam, és most, hogy végre rávettem magam, hogy engedjek az érzéseimnek és bevállaltam az összes kockázatot, amivel egy kapcsolat jár, egy legjobb barátság meg nem, el fogom veszíteni mind a kettőt. Rémképeim voltak arról, hogy majd valami nagyon jóképű és nagyon meleg doki meggyógyítja egy varázsütéssel, és hatalmas orgiával ünneplik meg, hogy meggyógyul, de még olyant is álmodtam, hogy az apja beszéli le rólam. Mindenféle rémálmom során hagyott el Peterért, Dylanért és még Jacért is, de arra is volt példa, hogy szimplán közölte velem, hogy amúgy egyáltalán nem kedvel és basszam meg magamat.
Minél több idő telt el, annál paranoiásabbnak éreztem magam, mintha Neith viselkedése is változott volna az utolsó időszakban és alig bírtam kihúzni belőle, mikor láthatnám végre úgy pontosan. Úgy éreztem magam, mintha mindent megváltoztatott volna a dolog és most egy idegennel lennék, főleg, mert annyit gondolkodtam és aggódtam ezen az egész ügyön, hogy már teljesen megőrültem tőle.
Megbeszéltük, hogy hazaérkezésük utáni másnap végre átjön hozzám, és majd onnan kitaláljuk, hová tovább, mert kettesben akartam lenni vele, ennyi idő után nem akartam beülni sehová, csak szemtől szemben lenne a legjobb barát pasimmal, mert nem kifejezés, hogy megviselt ez a távollét.
Reggel futottam, hosszasan zuhanyoztam, mert míg a legtöbb ember a zuhany alatt gondolkodik, nekem ott ürül ki teljesen a fejem és tudom elengedni az összes aggódó, negatív gondolatomat. Egyszer már ki is léptem a zuhanyzóból, de amint leállt a víz csobogása, kattogni kezdtem azon, hogy most majd biztosan feljön és szakítani fog velem, tehát pánikszerűen még egyszer lezuhanyoztam.
Hosszasan válogattam, mit veszek fel, pedig egyelőre nem is terveztem kimozdulni; végül egy szürke melegítőnadrág és teljesen egyszerű fehér póló mellett döntöttem, nyugtató teát főztem, mert azt hittem, el fogok ájulni és fogalmam sem volt róla, hogy miért félek ennyire újra látni a szerelmemet, aki pelenkáskorunk óta a legjobb barátom is.
Leülni se bírtam, fel-alá mászkáltam, tovább idegelni magam, amikor csengetett, szédültem. Ajtót nyitottam és remegve fújtam ki a levegőt, majd berántottam a kezénél fogva és magamhoz szorítottam, amennyire csak tudtam, és a nyakába fúrtam az arcom, de egy szó nem jött ki a számon, mert túlontúl izgultam.

~   ★

Életem leghosszabb négy hetét töltöttem el Kaliforniában a szüleimmel és a nagyapámmal, akik szinte sosem hagytam magamra, de olyan szinten sem, hogy nem volt alkalmam felhívni az újdonsült pasimat, hogy lássam. És nem úgy akartam látni, hanem másképp, olyan módon, ami segíthet kicsit megkönnyíteni a kedvemet meg a feszültséget a nadrágomban.
Az első két hétben egyenesen szenvedtem a minden második napi kezelések miatt, sokszor a másnapot átaludtam, de talán megvolt a hatása annak a szarnak, mert pozitív eredményt kaptunk a harmadik hét végére. Lassan leállhatok a kemóval és megkapom a gyógyszeremet, ha az után is minden oké lesz akkor még egy ideig szednem kell azt. Egyik részem borzasztóan örült, de a másik nagyon kiakadt, mert mi van akkor, hogyha már nem vagyok halálos beteg akkor Camilo nem akar velem lenni.
Számtalanszor jutott eszembe és még ennyiszer kerestem indokot arra, amiért szakítani fog velem, nem tehetek róla, borzasztó volt egyedül lennem és elzárva töltenem az időmet a telefonomtól az idő nagy részét. Szar volt. De most, hogy haza térek máris jobb a kedvem, örül a teljes bensőm, hogy újból láthatom, de ott van a másik oldal is hiszen Dylan szólt.
-Anya, minden rendben lesz már. Kérlek, hadd menjek egyedül, mint egy normális ember a pasijához. Négy hete nem láttam Camilot és főként miattatok, mert nem engedtetek haza két hét után. – meg az orvosok sem gondolták jó ötletnek megszakítani a kezelést, mert haladást értünk el vele. De nehéz volt ezt feldolgozni, viszont sokkal jobban éreztem már magam, étvágyam is visszajött és a hajam is elkezdett vissza nőni amiért borzasztóan hálás voltam mert utáltam fürtök nélkül létezni.
-Megígéred, hogy felhívsz, ha odaérsz? És kérlek vedd fel a maszkodat. – felém nyújtja a kiskacsás szájmaszkot, amit magamra húzok mielőtt felvenném a dzsekimet és lemegyek az überhez, amit hívtam. Gondolkodtam azon, hogy mégis lemondom a találkozásunkat és nem megyek át Camilohoz, de közben ott van az egyszerű gondolat, hogy szétrobbanok is, meg szeretem is és ha tényleg másokkal találkozgat, ahogyan mondják akkor jogomban áll megtudni.
Az úton végig az üvegnek döntöm a fejemet, néha bele bele alszok az útba és amikor megérkezünk kissé kómásnak érzem magam. Felvánszorgok a lakásáig, és mintha ráfeküdnék a csengőjére úgy nyomom. Közben állam alá húzom a kacsás maszkot és mosoly kúszik az arcomra. Ha meg is csalt, jelenleg nem érdekel. Engedem, hogy behúzzon és olyan szorosan fonom köré kezeimet, hogy fizika fájdalmat okoz számomra. Nyakába puszilok folyamatosan míg ő elbújik enyémbe.
-Szia, szivi. – mondom mosolyogva, majd kissé elhúzódok tőle, hogy lágy csókot adjak ajkaira. Bizsereg a testem a közelsége miatt. Annyira örülök a viszontlátásra. – Annyira nagyon hiányoztál, és annyira örülök, hogy itt lehetek veled. – megsimogatom az arcát majd összefonom ujjainkat és a kanapéjához húzom. Leülök vele szembe és simogatom a kézfejét, nem akarok még semmit mondani a pletykákról, helyette inkább a jó hírrel kezdem.
-Úgy néz ki nem fogok megdögleni. – mondom miután nagyot nyelek. Nem tudom, hogy örüljek e neki avagy sem.

Elönt a boldogság Neith látványától és amint a karjaim közt tartom, már minden félelmem el is tűnik, mert jelenleg semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy végre újra látom a szerelmemet, és annyira hiányzott, és annyira jó újból érezni a testét az enyémnek feszülni, és egyszerűen érezni a jelenlétét.
- Szia… - mosolygok rá, a nyugalom szétárad minden porcikámban. – Te is nekem, nagyon hiányoztál – arcom kellemesen bizsereg ujjai nyomán, boldogan követem a kanapéhoz, soha többé nem akarom elengedni. – Nagyon, nagyon hiányoztál – ismétlem magam és úgy fogom a kezét, mintha bármelyik pillanatban szárnyakat növeszthetne és elrepülhetne az erkélyről.
A hír hallatán felragyog az arcom, hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen az egész idegeskedésem tetején végig nyomta a tény, hogy bármennyire is pozitívak vagyunk és mondom én is Neithnek, hogy biztosan meg fog gyógyulni, a rák nem válogat, kiismerhetetlen és megvolt az esélye, hogy a szerelmem korai halált hal. És azt nem tudom, fel tudtam-e volna dolgozni.
- Gyere már ide – húzom be az ölembe a derekánál fogva, hogy velem szemben üljön, még az, hogy közvetlenül mellettem ült is túl távolinak érződött. Arcára csúsztatom mindkét kezem és magamhoz húzom egy csókra, aztán hátradőlök és megfogom a kezét, összekulcsolom ujjainkat. Jópár kilót fogyott, mióta láttam, és nem fogok hazudni, megviseltnek tűnik, de a lényeg, hogy meg fog gyógyulni.
- Annyira szeretlek… - mosolyodok el, úgy érzem, mindjárt szétrobbanok a boldogságtól. Furcsa ennyire nyíltan kimondani azt, amit vagy három évig tartottam a szőnyegem alatt, megijeszt, mert rettegek az elvesztésétől, de közben annyira jó is. – Nagyon örülök neki. Annyira helyes vagy, jó végre látni… - soha nem voltam ennyire érzelgős, most mégis ömlenek belőlem a szavak. Újból magamhoz húzom és most már sokkal hosszabban csókolom, végigsimítok a hátán, pólója alá nyúlok és meztelen bőrét cirógatom, nem tudok betelni vele, nem tudom, hirtelen hová is nyúljak, mert mindent akarok egyszerre. Összebújni, beszélgetni, dugni, mindent. – Remélem tudod, hogy most nem szabadulsz meg tőlem.

~   ★

Kettős érzések kavarognak bennem a betegségemet illetően meg a kapcsolatunkat is ide venném, igazából. Valamennyire már fel voltam készülve a halálra, de az életre is, de a lényeg az, hogy megbékéltem a gondolattal. Viszont nem tudom mit jelent ez a párkapcsolatunkra nézve, még mindig félek, hogy a kényszer miatt mondta azt, amit mondott Camilo.
-Még egyszer mondd el kérlek mennyire hiányoztam neked. – öltök rá nyelvet és a testemet meg az elmémet is elárasztja a nyugodtság. Mintha az elmúlt négy hétben valami belső feszültség lett volna bennem, most pedig minden helyre került. Bumm. – Te is nagyon. Meg valami borzasztóan egészségtelen kaja, van valamid? Esetleg édes chilis recés csipszed? – csillognak a szemeim miközben a kanapéhoz vezetem Őt.
Átszalad a fejemen, hogy megviccelem és először rossz hírt mondok neki majd az igazságot, de arra jutottam, hogy valószínűleg megjárnám, elfenekelne elég rendesen és emiatt kerülnék a kórházba. Végül elmondom és a szívem szorul össze, ahogyan hallom a hatalmas követ leesni a lelkéről. Így éreztek a szüleim is, én mégis olyan furán érzem magam.
-Nem megyek ma el, itt alszok nálad és úgy kell majd ki rugdosnod holnap. – mászok bele az ölébe, karjaimat a nyaka köré fonom miközben apró csókokat váltunk egymással. És ez most nem az a fajta csók, ami után szex is lesz, hanem a szerelmesebb fajta. Az összekulcsolt ujjainkat nézem mikor kimondja mennyire szeret.
-El se hiszed mennyire jól esik, hogy ezt mondod. Én is nagyon szeretlek, mindennap rád gondoltam és hívtalak is volna, facetimeon is, mert voltak ötleteim, de mindig volt velem valaki. – sóhajtok egyet szomorúan majd behajolok és apró puszikat adok a nyaka hajlatán végig. Tudom mennyire szereti, én pedig Őt szeretem annyira nagyon. – Azért nem vagyok olyan helyes, mint régen. Te sokkal helyesebb vagy, edzettél mostanában? – megnyalom alsó ajkamat, ahogyan végig simítok karján és megszorítom a bicepszét. Szeretem. És Ő is engem. És ezt most nagyon nem tudom hová tenni, legalábbis azt nagyon nem, hogy mi történt a négy hét alatt míg nem voltam itthon.
-Ez ugyanúgy érvényes rám is. – bújok simogató kezei alá mint egy kiéhezett cica, dorombolni is megpróbálkozok de mivel nem igazán megy így elnevetem magam és abba hagyom. – Van egy nagy hírem. Emlékszel a legkedvesebb Aurora unokatestvéremre, aki megpróbált felszedni pár éve? – még nem akarom a tüzet meggyújtani, így ameddig lehet kerülöm a témát így a második dolgot dobom be a listámon. – Férjhez megy, Mexikóban és mi is meg vagyunk hívva rá. Eljössz velem, kééééééééééééérlek? – nagy, kutya szemekkel nézek rá majd, hogy megerősítsem kivánságomat ajkainak sarkába puszilok, majd végig az álla mentén letévedve a nyakára.
-Mit csináltál amíg nem voltam? Hyde hívott? Elvileg hazajön. – csókolom tovább, a pólójából kilógó kulcscsontjára is adok párat, majd elhúzódok. – Mi lenne, ha ma főzné neked?

- Pöcsfej – nevetem el magam, mikor szóvá teszi, hogy túlságosan sokszor elmondtam, mennyire hiányzott. Megpuszilom, mikor azért kiegészíti egy „te issel”, és remélem, minden tapis-szeretetkinyilvánítós pillanatomat nagyon élvezi, mert kicsit megijeszt a dolog, de betudom annak, hogy most, hogy kimondtam, hogy érzek iránta, és együtt együtt vagyunk, és ő haldoklott még négy hete, és nem láttam egy egész hónapig.
- A szekrényben… van csoki is, meg gumicukor is, amit csak szeretnél – soha nem magamnak veszem az édességet, meg a sós rágcsákat sem igazán, én megvagyok a gyorskajákon; Neith viszont rendszeres vendégként folyamatosan igényelte és úgy tűnik, ismételten igényli, szóval beraktároztam mindenből.
- Arra várhatsz – mosolygok bele a csókba, végre visszakaptam a már nem haldokló legjobb barátomat, akinek végre kinyögtem az érzéseimet, eszem ágában sincs egy ideig kirugdosni a lakásból. Valószínűleg egy idő után majd azért fel akarok lélegezni egy fél napot, de az nem holnap lesz.
Újabb kő esik le a szívemről, mikor végre tisztázódik, miért keresett annyira keveset, én meg halálra aggódtam magam, mert a lelki szemeim előtt mindenféle szexi dokik táncoltak, akik kézrátétellel gyógyították, orgazmusokkal. Mérges vagyok magamra, amiért nem adtam meg ezt az örömöt előbb Neithnek, meg magamnak sem, és visszanézve az elmúlt évekre már nem is értem a miértjét, de már teljesen felesleges emiatt a bűntudat. Itt van, a karjaim közt és együtt vagyunk végül.
- Én is gondoltam rád minden nap – nagyot sóhajtok és lehunyt szemmel élvezem, hogy puszilgatja a nyakam, ezzel soha nem tudnék betelni. Sokszor még a mai napig eszembe jut, mikor még semmi nem történt köztünk, de már akkor is folyamatosan a nyakamba puszilt és nagyon késve állt össze a kép, hogy valószínűleg nem baráti szeretetből tette. Valamiért annyira szexi a gondolat, pedig apróságról van szó.
- Szerintem most is nagyon helyes vagy – kötöm az ebet a karóhoz, nem tudnék dönteni, mi arcának a kedvenc része, az anyajegye, az a gyönyörű barna szeme, vagy az ajkai. Mosolygok a kérdésén és újabb gyors puszit nyomok a szájára, csak hogy biztosra menjek, hogy tényleg itt van. – Igen, rengeteg szabadidőm lett hirtelen – bólogatok. Meg aztán le is kellett magam fárasztani, mert alig bírtam aludni, megállás nélkül ő töltötte be a gondolataimat és ha nem merítettem ki magam teljesen, akkor esélyem sem volt aludni.
Mosolygok a macska-imperszonációján, ami nagyon nem működik, aztán várom a nagy hírt. Bólogatok az Aurora név hallatán, és igyekszem nem felidézni azt, mennyire ocsmányul végződött az az esténk, hanem csakis a nőre fókuszálok.
- Mhm – mosolyodok el a kérdésén, mielőtt választ adhatnék rá tovább puszil, szóval hátradöntöm a fejem, hogy még jobban a nyakam egészéhez férjen. – Csak ha folytatod még - sóhajtok nagyot, becsukom a szemem és még pár puszit megvárok, hogy a teljes nyakam kellemesen bizseregjen. – Persze, hogy elmegyek veled – emelem meg a fejem, nem mintha elég lett volna, csak ha arra várunk, akkor órák múlva is ugyan itt tartunk. – Tudja már? Minket? – ha még nem, hát az valószínűleg hatalmas ledöbbenés lesz, bár kétlem, hogy a család többi részének kisebb. Vajon hányan fognak elkezdeni kattogni, mióta zajlik az egész?
- Őszintén? Bejártam suliba, dolgoztam a diplomamunkámon, edzettem, mint egy idióta, meg játszottam – számolok be az eltelt hónapomról, ami rohadt magányosan telt, kétszer mozdultam ki emberek közé, semmi több. – Nagyon unalmas volt, már majdnem elkezdtem bejárni apámhoz – vigyorodok el a gondolaton, mint a ketten tudjuk, mennyire nem köt le az egész. Az egyetemet is csak azért végzem ennyire lelkiismeretesen, mert ha már belekezdtem, teperni fogok.
- Igen, mondta… te figyelj – combján dobolok finoman az ujjaimmal, lepillantok a mellkasára. – Tökre örülök, hogy Hyde hazajön, meg minden, de hogyan fogjuk neki felvezetni a dolgot? Mármint, érted, nem csak két hónapról van szó, meg emlékszel, mikor az ő nyaralójukban is, mikor ránk nyitott a fürdőben és kimagyaráztuk, meg – nagyot sóhajtok és kérdőn nézek Neith szemébe, ki kell valamit agyalnunk. – szóval, hogyan közöljük vele a dolgot anélkül, hogy nagyon kiakad arra, hogy kamuztunk?
- Remekül hangzik, már nagyon nagyon régen ettem normális házi kaját – csapok le a lehetőségre, majd a telefonomért nyúlok, amit a dohányzóasztalon hagytam, másik kezemmel magamhoz szorítom Neithet, mielőtt hanyatt esne. – de rendelnünk kell hozzávalókat, mert rohadtul üres a hűtő – oldom fel a képernyőt és felmegyek az alkalmazásba. – Mit főzöl? Válogass – nyomom a telefonomat a kezébe, mert most már tényleg nincs mit rejtegetnem; nincsenek társkereső appok, meg üzenetváltások, maximum olyanok, amik szigorúan baráti szinten maradtak.
- Szóval mexikói esküvő – térek vissza a témához. – Tudom, hogy már van ötleted arra, mit szeretnél felvenni, ne kímélj – az oldalát simogatom éppen, aztán áttérek a hasára, vissza a combjára, mindenütt is hozzá szeretnék érni, most, hogy megtehetem.

~   ★

A lelkemnek rohadtul jól esik a szeretet kinyilvánítása, hogy mennyire hiányoztam neki és arra tudok csak gondolni, hogy ő is baromira nekem. Minden este rá gondoltam, reggel Ő volt az eszemben meg milyen jól szokott indulni a napom mikor a meztelen hátának döntve arcomat ébredek fel. Kurvára hiányzott.
-Úúúúú, mintha megjött volna a húsvéti ajándékom. Ennyire készültél az érkezésemre? – csillognak a szemeim, majd egy másodpercre ellépek tőle, hogy egy nagy tálba szedjek a kedvenc chipsemből, ami csíp is meg nem is és édes is, és olyan fura íze van a legtöbb embernek, de én imádom. Meg az ecetest is, mert finom. Ahogyan Camilo is. Minden porcikája annyira vonz és annyira jó ízű, hogy menten végig nyalnám a szeretett pasimat, de nem tehetem. Legalábbis nem ebben a percben, mert most sokkal fontosabb megbeszélni valónk akad. Például fel kell hoznom a témát, miszerint megcsalt míg én odavoltam az orvosokkal randizgatni. De egyelőre nem teszem, nagyon akarok pár nyugodt pillanatot. Beledobok pár szemet a számba és miközben az ágyhoz húzom a legszeretettebb legjobb barátomat hozom magammal a tálkát is, bár nem sokat fogok fogyasztani belőle, ha így haladunk.
Szeretek az ölében ülni és habár nem vagyunk az a tipikus alfahím meleg és nőies meleg páros, kissé úgy érzem magam, mintha többször lennék én a védelmezett. Többször bújok el Camilo erős karjai között, veszek el a nyakában és már akkor is puha bőrét csókolgattam mikor még nem is lett volna szabad.
-Annyira akartalak hívni, de a nagyapám konkrétan rám telepedett. Egy csomó alkalommal ő vitt el a kezelésekre, velem volt egész végig és beszélgettünk mindenféléről. Főként arról, hogy ha meggyógyulok akkor fizeti az egész európai utamat csak boldognak akar látni. – simogatom hüvelyk ujjammal a kézfejét, minden figyelmemet arra szentelem és nem nézek a szemébe. – Beszéltem neki rólunk. Meglepődnél, de az volt a reakciója, hogy már nagyon várta ezt a bejelentésemet. Mintha mindvégig tudott volna mindenről, bár lehet a nyaralójában van kamera. – meghúzom ártatlanul a vállamat, majd mosolyogva fúrom bele tekintetemet az övébe és lágyan adok neki egy puszit. Olyan könnyű boldognak éreznem magam Camilo mellett. – Szerintem csak elvakít a szerelem téged. – szeretném, hogy ha örökké tartana ez a pillanat és soha többé nem kéne mással foglalkoznom. Nem kéne elmennem innen, itt maradhatnék és élvezhetném a társaságát a gyerekkori barátomnak.
-Igen? Nem volt mivel elfoglalnod magad, szerelmem? – nyalok végig a nyaka vonalán miután már elég puszit nyomtam rá. Dylan szólt, elmondta, hogy látta valami sráccal ezen az új helyen és amikor ezzel hív fel a bandatagod éjjelek éjjelén akkor azért elgondolkodok azon, hogy mi a faszt csinál a párod. De nem akarok problémát, legalábbis próbálom minél többször ezt bemantrázni saját magamnak. – Hmm… lehet róla szó. – kérése számomra narancs, így tovább folytatom nyakának csókolását egészen addig míg ki nem mondja azokat a bűvös szavakat miszerint eljön velem.
-Nem, nem igazán tudja még senki a dolgot. Nyilván anyám után apám is megtudta elég hamar, a nagyapámnak meg én mondtam el egy heart-to-heart pillanat során. És ennyi. – megsimogatom az arcát, az ujjamat végig húzom az ajkán, sajátomon pedig végig harapok. – Nem szégyellek, remélem nem azt érzed, de nem telefonban akarom elmondani nekik. Ráadásul baromira kíváncsi vagyok a rokonaim arcára mikor összeraknak minden apró kis részletet. – húzom el pimaszul az ajkaimat. Tudja mire gondolok, hiszen minden helyiséget végig szexeltünk töménytelenszer. És imádtuk. És szanaszét nyögtük magunkat.
-Ennyire unatkoztál nélkülem? Még apádhoz is bementél volna? Legközelebb írd meg ezt messengeren és máris jövök hozzád haza, megmentelek, fehérlóként a szőke hercegen. – öltök rá nyelvet és bújok hozzá. Annyira szeretek vele lenni és annyira egyszerű itt lenni, élvezni a szerelmét. – Én halasztottam egy évet az egyetemmel. Anyáék elintézték. Pedig semmi kedvem nincs ezzel szenvedni. – osztom meg a véleményemet, de tudom, hogy nem fog tetszeni neki mert mindig úgy gondolta, hogy kell a diploma a boldoguláshoz.
-Hm… megismételném nagyon szívesen azt az esetet. Te, meg én és az a meleg szauna. Minden férfi álma, hogy egy ilyen pasi nyögjön alatta, mint Te, Camilo drágám. – lehet kissé szexuálisan túlfeszült vagyok, de nem tehetek róla. Minél több időt töltötök itt vele annál kevésbé gondolkodok az agyammal, többet a farkammal. – Majd valahogy felvezetjük neki, meg fogja érteni szerintem. Meg minden helyre kattan majd a fejében. Ha meg nem akkor őt is bevesszük a buliba.– simítom meg az arcát, majd elfogadom a felém nyújtott telefonját és miután gyorsan összeállítok egy mini bevásárló listát nagy szemekkel nézek rá.
-Ö… ha nem csal az emlékezetem, akkor meztelenül szoktak egy ilyen esküvőre menni. Vagy az majd a miénk lesz, amit anyud fog megrendezni a jurtában? Meg az éjjeli mise? Amúgy… te mondtál már valakinek valamit rólunk? – érdeklődöm, majd a simogatásának hatására leveszem magamról a felsőmet, hogy félmeztelenül ülhessek előtte. A kacsás szájmaszkom is kiesik a földre, a melegítő nadrágom szerencsére bőven enged, ha másra kerülne sor, de most jól esik csak beszélgetni vele. – Szeretnél összeöltözni az esküvőre? Kiválaszthatod te a ruháinkat. Még az alsó nadrágomat is kiválaszthatod.

- Igen, már nagyon nehéz volt kivárni – ismerem be, azért nem mondom el neki, hogy naponta néztem a repülőket Kaliforniába, de még az is lehet, hogy így volt. Aztán maradtam a seggemen, mert ő azt szerette volna, hogy a seggemen maradjak. Annyira boldog vagyok, hogy most itt van, hogy még azt is öröm nézni, ahogy bezsákmányol chipsből, és nagyon örülök neki, hogy bevásároltam neki.
- Nem baj, megértem… mármint nagyon rossz volt, de érthető – magyarázom ki, mielőtt azt hinné, hogy igazából annyira nem zavart, hogy nem beszéltünk szinte semmit. Európa említésétől még lelkesebb leszek, nem felejtettem el, hogy megbeszéltük, hogy ha meggyógyul, elmegyünk kettesben, de természetesen attól féltem, hogy ő elfelejtette, meg nem is gondolta komolyan.
Mosolyognom kell azon, hogy elmondta a nagyapjának is, az pedig totálisan meglep, milyen reakciót kapott tőle. Furcsa még a gondolat, hogy mi most hivatalosan együtt vagyunk, egy párt alkotunk, meg minden, és hogy ezt most el kell mondanunk a szüleinknek, meg a barátainknak, meg a külvilágnak, aminek én még azt se igazán közöltem nyíltan, hogy amúgy a faszokat faszikat szeretem, de azt hiszem minden rendben lesz, mert Neithel csinálom mindezt.
- Valamit biztosan tudott – bólogatok, Neith mosolya ragadós, mert egyből az én arcomra is csal egyet. Még furcsa érzéssel tölt el, hogy a szerelmének hív, de közben annyira természetesen hangzik tőle, hogy ha egyetlen érzést kivált belőlem, azt, hogy szeretném, ha elismételgetné még párszor. Távolléte alatt minden nap azzal a gondolattal keltem és feküdtem, hogy ma vagy holnap jön el a nap, hogy elveszítem, de most itt van, él és virul és szeret.
- M-m – nagyot nyelek, mikor nyelvével is megízleli a nyakamat, igyekszek a beszélgetésre figyelni, de nagyban megnehezíti a dolgomat, mióta betámadta a nyakam. Próbálom visszaterelni a gondolataim az esküvő medrébe, de egy hónap kihagyás után nagyon nehéz.
- Arra én is nagyon kíváncsi leszek – nevetek fel a gondolattól, mi zajlik majd le a fejükben az első sokk után. Először csak ledöbbennek, aztán még a hülye is összerakná, hogy ez nem egy új keletű dolog, és nem csak barátilag aludtam ott annyit, és nem véletlenül álmosodtunk el olyan hamar az elmúlt karácsonyozások alkalmával, meg nem csak cigizni tűntünk el a nagy családi összejövetelekkor. És még annyi dolgot tudnék sorolni…
- Ja, hogy ennyi kellett volna? – mosolygok és magamhoz öleltem, a hajába fúrom az arcom. – Észben tartom – finoman a fülére harapok, végighúzom az ívén a fogam, majd a nyakába nyomok csókot, fogalmam nincs, hogy beszélgetni és bújni, vagy dugni akarok jobban.
- Jól van – sóhajtok fel halkan, van egy olyan sejtésem, hogy jövőre még harcolnom kell egy sort Neithel azért, hogy folytassa az egyetemet, de most nem szeretnék ezen összeveszni. Örülni szeretnék, hogy meg fog gyógyulni és visszakaptam a legjobb barát-pasimat, tehát igazából a mindenemet.
- Hát még én – nagy levegőt veszek, a számra harapok, percei maradtak beszélni, mert én biztos, hogy nem bírok ki tíz percnél többet addig, míg le nem vetkőztetem. Elnevetem magam az ötleten, hogy a hármasunk harmadik tagját is bevegyük a buliba, most, hogy beszéltünk róla, már tényleg nagyon szeretném neki elmondani, de szemtől szembe, nem a telefonon keresztül.
Neithnek mióta egészen picik vagyunk, mindig sikerül megnevettetnie, el se hiszem a jurtás ötletét.
- Igen, de előtte teliholdkor a tengerben meg kell keresztelkednünk meztelenül – kontrázok rá vigyorogva, csak utána esik le, hogy a saját esküvőnkről beszélünk, még ha viccelünk is vele. Jelenleg még ettől sem önt el a para, most annyira boldog vagyok, hogy valószínűleg azt is megengedném Neithnek, hogy megszervezze az egészet.
- Pár ismerősömnek, akikkel beszéltem unalmamban, már igen – nem vagyok egy nagy társasági ember, sok baráttal, így nem volt annyi, akinek szétkürtölhettem volna, de akivel szóba álltam, az már tudta. – A szüleimnek veled akarom, majd lebeszéljünk egy vacsorát? Lehet itt is, rendelünk, vagy főzünk, vagy… öhm, vagy – amint lekerül róla a póló, teljesen beakadnak a fogaskerekek. Próbálok beszélni, de a tekintetem már a meztelen felsőtestét pásztázza és kezem is követi a szemem példáját, végigsimítok mellkasán, hasán, csókot nyomok a nyakára, majd vállára, kulcscsontjára és már pont leszarom, hogy mit esznek anyámék.
- Igen – szakítom ki magam a bámulásából és a szemébe nézek. – Ahhoz fel kell mérnem előbb a terepet – húzom magamhoz és most már sokkal hosszabban csókolom meg, finoman szétnyitom ajkait ajkaimmal és nyelve után kutatok nyelvemmel, csípőjére markolok és finoman magamhoz szorítom. Fogalmam nincs, most milyen állapotban van, azon kívül, hogy jópár kilóval könnyebb, és bár szívem szerint magam alá nyomnám és úgy igazán megszeretgetném, kicsit bizonytalan vagyok. – Mondjuk meg kell néznem, hogy mi a helyzet… - térdétől felfele egészen lassan haladok ujjaimmal, belső combjára csúsztatom, majd még feljebb, finoman rámarkolok. – Szigorúan technikai okok miatt… - simogatom tovább, egészen lassan, nézem a kezem, nézem a testét, teljesen mindegy, mennyiszer láttam már így, nem bírok betelni a látvánnyal. – Van egy óránk, míg lesz miből főznöd – nagyot nyelek, nehezemre esik a beszéd. – Akarod?

~   ★

-Valamiért úgy érezte mellettem kell lennie minden percben. Talán lelkiismeret furdalása volt az elmúlt hónapok miatt. – vállat vonok, annyira nem akarok most a nagyapámról beszélni meg az együtt töltött időről. Sokkal inkább érdekel a velem szemben álló és az, hogy mi is ez a hülyeség a randizásról, amit még Dylan hintett el a fülembe. Nagyon nehezemre esik nem rákérdezni és a seprűmet használva próbálom minél messzebbre seperni a gondolatot, de valahogyan vissza-vissza kerül a címlapra.
Ezért könnyebb elterelni a figyelmemet és felhozni a legkedvesebb és egyetlen unokatestvéremet, mikor anya mondta az örömhírt akkor kettős érzés fogott el. Mert ha azon az estén nem szívok be és csenem el azt az üveg piát akkor nem húztam volna el a karmai közül, így lehet most az Aurora-Camilo esküvőre kéne készülnöm, a másik részem pedig örül a dolognak, hiszen ez mégiscsak egy csodálatos és meghitt pillanata az emberi életnek. Ha jól választ az ember, márpedig Aurora biztosa a döntésébe akkor nem fog többször előfordulni, és ahogyan a családomat ismerem hatalmas nagy buli lesz belőle.
-Gondolj csak bele mennyi mindent kell megemészteniük. A sok cigizést, a közös estéket mikor elvileg videójátékoztunk, de talán Aurora drágámnak az is leesik miért voltam ennyire kötekedő hangulatomban 2017 karácsonyán. – nehezen húzódok el a nyakától, legszívesebben itt és most tépném le róla a ruháit és csókolgatnám össze az egész testét fentről lefelé haladva, majd visszafelé. Még a nyelvemmel is megízlelem nagyon finom bőrét, de eltolom fejemet testrészétől hiszen nem azért jöttem. Nem csak ezért. -Ha már arról a karácsonyról van szó. Emlékszel mit mondtál nekem szilveszter napján az utolsó fél órában? – kérdőn pillantok rá, miközben simogatom a karját. Annyira örülök minden apró érintésnek, amivel a kettőnk között lévő távolságot és hiányt minimalizálni tudok.
-Azt mondtad, hogy időt kérsz tőlem. Én pedig 3 évet adtam neked, ha úgy nézzük még időben vagy a dologgal. – behajolok hozzá, elfészkelem magam az ölébe és nagyon óvatosan csókot lehelek ajkaira, mintha megint úgy szét lenne verme, mint akkor este. – Már akkor rohadtul szerelmes voltam beléd Camilo. Nehéz volt a várakozás, de azt hiszem megérte a dolog. – ujjaimmal felsétálok arcához majd megsimogatom.
Mindig is szerelmes voltam a legjobb barátomba, de a legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy ennyi mindent fogunk együtt átélni míg hivatalosan egy párrá nem válunk. Annyiszor voltunk haragba, heteken keresztül nem beszéltünk egymással és a telefont sem vettük fel, volt olyan, hogy ha az egyikünk betért a közös buliba akkor a másikunk elment, ennyire kerültük egymást. Mindez csak azért volt, mert nem vallottuk be egymásnak az igaz érzelmeinket. Most pedig eljöhetne a nyugalom, mégsem érzem teljesen felhőtlennek a dolgot.
Ahogyan gyengéden ráharap a fülemre kiengedek magamból egy halk morgást, inkább tűnik cica általinak mintsem egy vadállaté. Felizgat a srác, és annyi mindent szeretnék vele csinálni, de nem teszem, helyette kiélvezem azt, hogy újból együtt vagyunk. A témák csak úgy repülnek kettőnk között, feljön a legjobb barátunk hazajövetele is, ami jócskán felfogja borítani az életünket, de én már baromira várom. Hiányzik már mellőlünk a harmadik részünk, aki segít néha elsimítani a dolgokat. Szóba kerül az egyetem is, de csak felszínesen érintjük ennek pedig nagyon örülök, mert bár nem akarok visszamenni tanulni és meggyőzhetetlen vagyok ilyen szempontból jól esik a veszekedés mentes délután.
-Az nem zavar egészen addig míg nem kell hálnom egy kecskével. A holdfény még jó is lehet, elmondhatjuk, hogy különleges esküvőnk volt. Képzeld, a múltkor láttam egy videót, hogy egy pár a Trevi kútnál akart összeházasodni ezért reggel hat harminckor volt a szertartás, mert akkor nem voltak ott a turisták. A miénk is lehetne valami egyedi, nem? Bár még messze van, tudom. – bújok arcához, és összedörzsölöm óvatosan az arcunkat. Én már nagyon várom és elég sok mindent elképzeltem, hogy mit szeretnék majd az esküvőnkön, de nem akarom megijeszteni a legjobb barátomat. Elvégre nem most fogom megkérni a kezét vagy valami, meg szerintem Ő sem, hiszen 3 évembe telt kimondatni azt is, hogy szeret. – Nem akarlak megijeszteni, csak elmélkedés. Nem hajt a tatár minket. – sokszor a szőnyeg alá söpörtük azt is, hogy mit csinálnánk, ha összejönnénk és nem működne, de én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ha akarjuk akkor működni fog és nem kell egymástól elszakadnunk. Nem is tudnék nélküle létezni, ő a legeslegjobb barátom.
-Milyen ismerősöknek? Talán instára ki kéne dobnunk egy smacizós képet és akkor mindenki megtudja. – öltök rá nyelvet, majd helyeslően bólogatok ötletére. – Természetesen, lehetne itt és ha kellemetlenül éreznéd magad eltudsz vonulni. Szívesen kérek valami receptet Matildától, amit jól betanulunk és elkészítjük nekik, együtt. Oké? Team Canneth? Vagy ez így béna? – nevetek fel a crackship nevünkön. Lehet nem a legjobb összeházasítása a nevünknek, de majd kitalálunk valamit. Hiszen az egész életünk itt lesz rá.
Megborzongok az érintése alatt, és szeretném folytatni de egy apró lámpa a fejemben folyamatosan pirosan villog és emlékeztet arra, hogy ha nem vigyázok akkor megfogom magamat égetni. Viszonzom a csókját és minden hiányomat beleadom, ujjaim a tarkójára csúsznak rá és szorosabbra fonom kettőnk kötelékét, a szájába lehelek ahogyan levegőért kapkodok és lehunyom a szemeim mikor elkezdi a combomat is simogatni. Az egész bensőm ég a vágytól, remegek érintése alatt és annyira de annyira szeretném, még sóhajtok is ahogyan rámarkol a lényegre.
-Nem. Nem akarom most Camilo. – nehezemre esik kinyögni ezeket a szavakat, mintha mindegyikkel megbántást érnék el irányába és emiatt szarul érzem magam. – Minden vágyam veled egybe olvadni, de muszáj megtudnom valamit. – mélyet sóhajtok, elveszem kezét a férfiasságomról és sajátom közé fogom. Szorosan kapaszkodok belé, mert nem akarom, hogy igaz legyen. – Dylan hívott, azt mondta látott téged valami sráccal. Arnaud, asszem… - nem nézek a szemébe, összepréselem az ajkaimat majd komoly tekintettel nézek fel rá. – Megcsalsz? Mert nem gond, hogy ha mégsem akarsz velem lenni, mármint nehezen de feltudom dolgozni, de nem akarom, hogy a rák miatt érezd ezt szükségesnek. Nem akarom, hogy utálj.

- Lehet… mindegy, a lényeg, hogy most töltöttetek együtt időt – zárom le a nagypapa témát, mert teljesen felesleges vesézni, hogy mit miért csinált. Ami számít, hogy eltöltöttek pár szép pillanatot egymással, még ha ez annak a félelmében is történt, hogy a legifjabb Holton előbb távozik az élők sorából, mint a legidősebb.
- És mekkorát fog neki koppanni – nevetek fel, talán így már sokkal jobban fogja érteni, hogy miért fakadtam ki annyira rá, mikor megcsókolt, amennyire. Már ha egyáltalán emlékszik rá, nekem is csak azért volt annyira emlékezetes az éjszaka, amiért annyira csúnyán végződött.
- Na, mit? – tudom jól, hogy mit mondtam, de szeretném tőle hallani. Annyira jó végre hallani a hangját, ennyire közelről, nem pedig a telefonon keresztül, sietve, alig pár percig jobb esetben. Annak ellenére, hogy azon a szilveszteren nagyon csúnyán elvertek, és másnap, mikor kényszerből hagytam magam berángatni egy röntgenre, kiderült, hogy két bordám is megrepedt, bent volt a top 3 közt. Talán az volt az első alkalom, amikor kimondottan romantikusan voltunk együtt, nem csak szex-alvás sorrendben, hanem összebújósan, meg egészen nyíltan beszélgetősen.
- Én csak kihasználtam a megadott időt, hogy alaposan átgondoljam – tudom, hogy nem kellett volna ennyi időt várni, valószínűleg már egy éve is nyugodtan engedhettem volna az érzéseimnek, de talán mégis kellett két teljes év, pontosabb kettő és fél, hogy teljesen úgy rendeződjön az életünk, ahogyan történt. Összeszorul a szívem kicsit, utálom magamat, amiért úgy viselkedtem vele, ahogyan, főleg úgy, hogy nagyon is tisztában voltam a lelkem mélyén az érzéseivel. Viszont ő is volt, hogy nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna, bár ő nem hiszem, hogy egyáltalán sejtette is, hogy ugyan úgy érzek. Megfontolom a dolgot, megnyalom a szám, szinte hallom, ahogyan gőzerővel kattog az agyam. – Ne akadj ki – kezdek bele és a szemébe nézek, várom, hogy legalább bólintson, mielőtt folytatom. Szeretném visszavonni, mert utálok ezekről beszélni, de nagyot nyelek és folytatom. – de én is beléd. Csak nem tudom, nagyon nem akartalak elveszíteni – bocsánatkérően fürkészem az arcát.
- Esélytelen, hogy te hat harminckor készen állj megházasodni – bököm meg a mellkasán vigyorogva, szinte egyetlen olyan emlékem sincs, aminek során Neith tíz óra előtt ébren volt, mióta nem kell bejárnunk suliba. – Jegyzem, holdfény jöhet, kecskék tiltólistán – persze, hogy egyedi lesz az esküvőnk, amibe én még bele sem gondoltam, mármint, hogy nekünk lesz olyanunk, de ahogyan most magyarázza a dolgokat, kezd egyre egyértelműbben körvonalazódni a tény, hogy nekünk bizony lesz esküvőnk, méghozzá nagyon extra esküvőnk. Megpuszilom az arcát, mikor az enyémnek nyomja, újból átjár a boldogság, hogy itt ül az ölemben, nem fog meghalni, és most minden a legnagyobb rendben van közöttünk. – Szóval tegyük fel, hogy összeházasodunk? – kezdek vigyorogni, elvégre az egész kapcsolatosdi is így kezdődött; ha újból ad három évet, a végén még tényleg elveszem.
- Akikkel beszéltem, míg nem voltál itthon. Egyetemről? – a telefonomért nyúlok és megnyitom a fényképezőt, megemelem a telefont és kérdőn nézek rá, meg szeretné-e ejteni most azt a képet. Végül is nincs jobb időpont a mostnál. – Jól van, benne vagyok, de te leszel a fő végrehajtó – kötöm a lelkére. Őt sem indítanám a MasterChef következő évadában, de több esélye van, mint nekem. – Ennél jobb nem jutna eszembe, mennyit gondolkodtál már ezen? – hitetlenkedve nevetem el magam, nem lepődnék meg, ha az egész esküvői meghívót kitalálta volna már; ha a nevünk mixe megvan, akkor az is biztosan.
Már teljes készenlétben vagyok rá, hogy magam alá nyomjam a kanapéra, hiszen Neith soha nem utasít el egy felkínálkozó alkalmat részemről, míg nem kezd el beszélni, le sem tudom vakarni a döbbenetet az arcomról. Lepillantok összekulcsolódó ujjainkra, aztán vissza a szemébe. Amint Dylan neve feljön, elönti a fejemet a vörösség; kevés ember idegesít fel annyira, az a csávó maga a pöcsfej fogalom megtestesítője az idióta megjegyzéseivel, meg a levakarhatatlan vigyorával, meg ahogyan mindenkinek lóg a nyakán.
- Jézusom, Neith, ez most komoly? – fakadok ki, csak picikét, nem nagyon, mert nem tudom eldönteni, hogy ideges vagyok, vagy csalódott, amiért egyáltalán feltételezi ezt rólam. – Szerinted évek után ráveszem magam, hogy összejöjjünk végre, aztán amint nem vagy a városban, mindent megteszek azért, hogy vége legyen? – elnézek róla és nagyon sóhajok, adnom kell magamnak pár pillanatot, hogy nyugodtan tudjak beszélni hozzá. Nem az ő hibája, és erre muszáj vagyok emlékeztetni magam. – Igen, elmentünk vele, meg rajta kívül még vagy hét emberrel egy új hely megnyitójára, mert egész hónapban azon kattogtam, mikor fogsz szakítani velem és muszáj volt kimozdulnom, mielőtt belekattanok. Szerinted annyira lehetetlen, hogy egy pasival azért megyek el akárhová, hogy megdugjam? Nem lehetnek barátaim ezentúl, csak barátnőim, mint valami klisé meleg supporting rolenak?
Miután kiadtam magamból az apró kifakadásomat jövök rá, hogy azért illene megnyugtatnom, mert biztos, hogy én is halálra kattognám magam ezen a témán; ha nem Dylant hozza fel, lehet, hogy nem is akaszt ki vele ennyire.
- Szeretlek, oké? Nem a rák miatt jöttem veled össze, hanem azért, mert már évek óta ideje volt, és végre sikerült rávennem magamat. Tudod jól, hogy azért nem akartam, mert féltem, hogy elveszítelek, soha nem csalnálak meg – megcirógatom az arcát, tarkójára csúsztatom a kezem és lassan simogatom. – Sose utálnának, ne találj ki ilyen hülyeségeket – magamhoz húzom és ha hagyja magát, megcsókolom. – És jó lenne, ha nem hallgatnál ilyen ügyekben arra a majomra, tudod jól, hogy mennyire nincs oda azért, hogy mi együtt legyünk.

~   ★

Voltak percek az eltelt időben amikor minden porcikám utálta a szeretett férfit azért, amiért így bánt velem. Utáltam, mert nem velem volt és néha akkor is mikor igen, mert úgy igazán mégsem volt az enyém. Egészen mostanáig és valahol szomorú, hogy egy ilyen kibaszott betegségre volt szükség, hogy kicsikarjam belőle a szeretlek szót és a párkapcsolatot.
-Azért le lehetett volna rövidíteni ezt az időt, nem gondolod? Lehet megspóroltunk volna egymásnak egy-két kellemetlenebb szituációt. Emlékszel arra a srácra, akinek raszta haja volt és állandóan bongóval járt mindenhová? Na, őt borzasztóan utáltam. – igazából minden olyan pasit utáltam, aki valaha is rátette a kezét a jóképű barátomra. Számtalan egy éjszakás kalandja volt, talán még nálam is több pedig én több ideje vagyok meleg, nyíltan meleg, mintsem Ő. Utáltam a gondolatot, hogy mással vagyok és nem vele mióta sikeresen megízleltem az általa nyújtott jó dolgot. Meg az igazság az, hogy én tényleg nagyon-nagyon szerettem már az elejétől fogva. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, erősen gondolkodok, hogy mi az, amin kiakadhatnék azon kívül, hogy valószínűleg megcsal, így bólintok azért, hogy minél hamarabb kiderüljön. Mikor kimondja akkor az állam hatalmasat koppan a padlón, elkerekedett szemekkel nézem és egy elég hangos ó hangot adok ki magamból. – Hogy mi? És ennyi éven keresztül szanaszét szopattál? Most ez komoly Camilo? – nézek rá hitetlenkedve, és ha nem ülnék olyan nagyon kényelmesen az ölébe akkor most felállnék, hozzá vágnék valamit mert megérdemli. – Ezt nem hiszem el. Féltél attól, hogy elveszítesz, de az sosem fordult meg a fejedben, hogy pont emiatt fogsz elveszíteni? – mélyet sóhajtok, kelletlenül beletúrok az alig pár centis hajamba. Nézem a kezem, miután gyorsan átsiklott és a fürtjeimre vágyom. – Már kezdett betelni a pohár. Mit csináltunk volna, ha hamarabb elégelem meg? Bár nem hiszem, hogy előfordult volna mert eleve ki az, aki 3 évet ad a másiknak? - már akkor azt gondoltam, hogy nekünk közös jövőnk és célunk van amire várni kell, ha úgy hozza a sors. És én hajlandó voltam várni, ha kell még 3 évnél is többet, csak lehet kicsit bolondabb lennék.
-Ezt most méé’ mondod? Ha igazán akarok valamit, márpedig a Trevi kútnál szívesen házasodnék én is össze, akkor felkelnék! Vagy Te felkeltenél. Igen, a második sokkal jobb ötlet. – elkapom az ujját amivel a mellkasomat bökte meg, majd apró puszit adok rá. – Igen, majd anyádnak óvatosan adjuk be a dolgokat, hogy ne érezze magát megsértve. Viszont a jurtás dolog sem rossz ötlet, legalább nem fogunk fázni, ha már mindnyájan meztelenül leszünk. – vonom meg ártatlanul a vállamat. Ha az anyján múlik akkor tényleg valami elvonulós helyen lenne az esküvő, ahol a lelki papja vagy vezére tartaná a szertartást és egy egész hétvége lenne az egész esküvős hacacáré. Lenne ott reggeli frissítő jóga, meg chackra tisztítás meg egybeolvasztási ceremónia. Ha az én anyám rendezné akkor pedig valahol Mexikóban, az egyik bor birtokunkon lenne és szuper luxi lenne. Mindegyik borzasztó lenne. – Szóval, feltettük, hogy összeházasodunk. Első kérdésem az lenne feléd, hogy melyikünk kérné meg a másik kezét? Én térdelek le és szeretlek vagy te engem? – húzogatom kihívóan a szemöldökömet, majd felnevetek. Ha időt fog kérni erre is akkor biztosan fejen kólintom. Nem fogom engedni neki, akkor hamarabb kérem meg én a kezét.
Mikor ideadja a telefonját akkor lövök magunkról pár képet, ahol jól látszódik rólunk, hogy nem baráti módon töltjük egymással az időt. Csinálok párat, ahol a nyakába bújok, meg puszit adok rá, a csókolózásunkat is megörökítem, bár ez a mini photoshoot inkább személyes hangvételű és nem hiszem, hogy Camilo ezt bármikor is kitenné.
-Neeem, tudod milyen sok időbe telt? A nevünk olyan egyediek, hogy nem tudom miként olvasszam össze őket. Eddig ez a legjobb, de lesz egy egész életünk kitalálni a dolgot. Csak Te meg én a világ ellen. – úgy szeretem. Minden porcikámmal egyre jobban és ez ellen nem is akarok tenni, mégis a zöld szemű szörny meg a féltés nem hagy nyugodni így mielőtt másra terelődne el az itt létünk muszáj rá kérdeznem. Nem számítok erre a reakcióra, mégis valahol igen jogos a kifakadása. Próbálok szóhoz jutni de helyette csak dadogok és a levegőbe beszélek, mintha tátogó hal lennék.
-Nem tudhatom Camilo, csak reménykedem benne, hogy nem ez az igazság de muszáj volt megkérdeznem erről. Nem akarlak elveszíteni, de nem akarom, hogy a rák miatt legyél velem. – az álla után kapok, hogy visszafordítsam magamra a tekintetét és hallgatom ahogyan leszíd a sárga földig. Ami nem is gond. – Miért kattogtál olyanon, hogy mikor fogok veled szakítani? Miért jut eleve ilyen az eszedbe? Szeretlek te butus, már évek óta majd megőrülök érted és ezen egyetlen jobb képű doki sem változtatna. Nekem már meg van a nagybetűs lelkitársam. Ha hiszünk ilyenbe, de miért ne tennénk? – feljegyzem a kis noteszembe, hogy holnap felhívom a jó akarót és megkérem, hogy a jövőben vagy elmondja a teljes történetet vagy inkább hagyja az egészet a picsába, mert mindent csak rosszabbá tesz.
-Tudom, mindegyiket tudom de néha olyan nehéz felfogni a dolgot. Annyi éven keresztül kerülgettük egymást, mindig ellenálltál és nem akartál tőlem többet. És azért az ember gondolkodik ilyenkor, mindig magamban kerestem a hibát, hogy én nem vagyok elég jó neked. Hogy jobbat érdemelsz, és olyan keserédes az egész, mert a rák miatt jött ki ez az egész szeretlek szó meg minden. – lehunyom a szemeimet, majd közelebb húzódok hozzá és mélyen csókolom meg. Minden szeretetemet próbálom átadni, hátha megérti mennyire fontos nekem. – Ha nem lennék beteg, és nem lebegne a kaszás felirat a fejem fölött, akkor mikor jöttél volna velem össze? Hivatalosan.

- Úr isten – grimaszolok a raszta emlékétől, magam sem értem, hogyan és miként került bárki más az életünkbe, mikor itt voltunk egymásnak; mégis mi a faszt képzeltünk magunkban? – És Jace? – prüszkölök, majd legyintek egyet, jelezve, hogy inkább hanyagoljuk a témát, mert valamelyikünk meg fog a semmire sértődve.
Védekezően emelem fel a kezem, számítottam rá, hogy ki fog rám akadni, és teljesen jogosan teszi, szóval meg sem próbálok ellenkezni és a megmagyarázással is várok, míg kimondja magából.
- Dehogynem fordult meg a fejemben, de fogalmam nem volt, melyik opció a reálisabb, oké? Mármint, hogy mi van, ha nem is olyan lennék kapcsolatban, mint amilyet elképzeltél meg szerettél volna, és akkor meg csalódsz és semmi értelme, és kínos lenne szakítani, mert egészen eddig ezt akartad, és akkor meg beleragadsz és elkezdjük utálni egymást, és – hadarom kifulladásig. Nagy levegőt veszek és lecsitítom a negatív gondolataimat, mert tudom, hogy ennyi bőven elég volt hozzá, hogy Neith megértse, mi zajlott a fejemben. Mosolyognom kell, soha senki más ezen a világon nem adna a szerelmének három évet, hogy eldöntse mit akar, főleg nem úgy, hogy közben folyamatos a feszültség köztük emiatt. Ő mégis megtette, szóval hülyeség attól félni, hogy majd most elveszítem, de akkor is örökös vendég a fejemben a „mi van, ha”.
- Azért, mert ismerlek, és még az esküvőnkre sem tudnálak kirángatni reggel ötkor az ágyból, márpedig annyi idő minimum kellene, hogy összekészülj – ismertetem vele a tagadhatatlan tényeket. Mosolygok, mert tudom, hogy igaza van és óvatosan kell majd intézni az elméletbeli esküvőnket, mert az én anyám teli akarja majd csempészni kristályokkal meg hókuszpókusszal. A térdelős megjegyzésével újabb vigyort csal az arcomra, de ha komolyabban nézzük a témát, valahogyan azt tartom helyénvalónak, ha én kérem meg az ő kezét mindaz után, amin keresztülhurcoltam. – Ha három éven belül nem kérem meg a kezed, megkérheted te az enyémet – próbálok kompromisszumot alkotni, mert bár jelen pillanat szerint akár most is szívesen megtenném, az azért durván elhamarkodott lenne. Még nem is éltünk normális párkapcsolati életet.
Örülök neki, hogy végre készül rólunk pár nem baráti kép amit lehet nézegetni, mert eddig bármennyire is inogtunk a barátság és kapcsolat határán, soha nem fordult meg egyikünkben sem, legalábbis bennem nem, hogy lefotózzuk, mit művelünk, mert nem volt normális a dolog.
- Nekem tetszik – nyugtatom meg, esélytelen, hogy ennél jobbat hozzunk össze. #teamcanneth4ever. Ő még jobban megnyugtat engem, mikor közli, hogy egy egész élet áll még előttünk, mert nekem a legnagyobb félelmem, hogy ez egy nem örökké tartó kapcsolat lesz; de ha ő mondja, akkor legyen is így, én bőven beérem egy párkapcsolattal az életem végéig, ha az vele van. Volt huszonkettő évünk a próbaverzióval.
- Persze, hogy nem csallak meg – most már nyugodtabban közlöm vele a biztosat. – Évek óta szerelmes vagyok beléd, nem a rák miatt vagyok veled, hanem azért, mert már rohadtul itt volt az ideje – biztosítom és remélem, hogy nem fognak újabb kételyek felmerülni benne.
- Nem tudom, csak nem akarlak elveszíteni, ennyi az egész – fogalmam nincs, miért volt rajtam folyamatos para arról, hogyan és miként fog velem Neith szakítani. Rajtam volt és kész, bár az, hogy visszaért és itt van, egyelőre levette a vállamról a nagy részét.
– Én is tudom, hogy hülye időzítés volt, de inkább ne mondtam volna el addig, míg meg nem gyógyulsz? – sírni tudnék örömömben és a nagy megkönnyebbülésben a csóktól, de azért az már drámai túlzás lenne, inkább bent tartom. – Akartam volna tőled többet, de mondom, nem akartalak elveszíteni. Mert mi lett volna, ha összejövünk, és amint összejöttünk, rájössz, hogy te ezt nem is akarod, hm? – ismertetem vele a borzalmas jelenetet, ami lejátszódott a fejemben, valahányszor feljött a kapcsolat témája köztünk. – Már nagyon régóta gondolkodtam rajta, igazából már azelőtt is fel akartam hozni, hogy eltűntem volna másfél hónapra, de aztán beparáztam, és sokkal egyszerűbbnek tűnt elmenekülni előle – ismerem be kelletlenül és lesütöm a szemem. – Annyira utálom, hogy nem voltam ott neked – erőfeszítések árán nézek csak vissza a szemébe, tudom, hogy akkor rohadt nagyot csalódott bennem. – Mindig ott kellett volna lennem. Többé nem leszek akkora pöcsfej, ígérem – újabb csókváltás következik, hölgyeim és uraim.
- Matilda tudja már? – jut eszembe onnan, hogy meg akarom kérdezni, mit fog főzni, onnan pedig az, hogy majd a nőtől kérünk receptet a kis családi vacsorához. – Mármint, hogy most már hivatalos, ő volt mindvégig az igazi mvp – kezdek vigyorogni, mikor eszembe jut a nő minden alkalommal ugyan annyira sokkos arca; mikor látott törölközőben távozni minket együtt a fürdőből karácsonykor, aztán mikor limonádét hozott nekünk a medencéhez, csak közben Neith pont a szélén ült, én meg a lába közt jártam; ránk nyitott a garázsban, keltünk már arra a kanapén összebújva, hogy megjelent, és még sorolhatnám. És minden egyes alkalommal kiült az arcára, hogy nem hiszi el, amit lát.

~   ★

-Mi lenne ha csinálnánk egy mélytisztítást magunkon? Ahol elégetjük az eddigi exeink vagy egyéjszakás kalandjaink nevét? – pattan ki a fejemből a hatalmas ötlet, amire úgy érzem nagy szükségünk van a kapcsolatunk sikerességének érdekében. – Anyád biztosan díjazná az ötletünket, és legalább tiszta lappal kezdhetjük a közös életünket. – húzogatom kérdőn a szemöldökeimet, ha nem lenne darabos a mozgásom akkor simán kinézhetne úgy, mintha hullámzana. De nem hullámzik, csak bénán mozog. Mindegy.
-Miért képzeltelek volna másmilyennek, ha kapcsolatban vagy? Már régóta tudtam mire számíthatok, ha egyszer összejövök veled és hivatalosak leszünk. Ovis korod óta ismerlek, már eleve olyan mintha kapcsolatban lettünk volna. – biztatóan megszorítom a kezét és szélesen vigyorgok rá. Sosem értettem Camilo ezen felfogását, hogy ha mi összejönnénk úgy igazán és nem csak alkalmi dugásként gondolnánk a másikra, akkor miért kéne mindennek megváltoznia. Miért változna meg? Hisz mikor az ember összeházasodik akkor sem lesz másabb a kapcsolat, legalábbis az én felfogásomban nem, csak könnyebb az ügyintézés és mégiscsak egymáshoz tartozok úgy igazán. – Soha nem tudnálak utálni Camilo, pedig anno még elloptad a zöld vedremet is. Megbocsájtottam, de nem felejtettem. – mondom vészjóslóan majd felnevetek saját béna kis megjegyzésemen.
Csak nemlegesen rázom a fejemet, nagyon hevesen, de a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy igaza van és nem lennék hajlandó felkelni hajnali ötkor, hogy összeházasodhassak vele. Még akkor sem, ha ő a legeslegjobb barátom és a legkedvesebbje a szívemnek. Az alvás az szent és sérthetetlen, szóval ha nincs meg a 12 óra szépítő alvásom akkor teljesen kiakadok és igazi bridezilla leszek. Azt pedig nem akarhatja.
-Megjegyeztem, úgy érzem készülnöm kell egy újabb adag betegséggel, hogy hamarabb is rá szánd magad. Úúú, max az utolsó kívánságomat felhasználom az esküvőnk lebonyolítására. – viccelődök bár tudom, hogy nem szép dolog amivel teszem. Vannak akiknek tényleg ez az utolsó lehetőségük, hogy találkozzanak a kedvenc sztárjaikkal vagy elmenjenek Disneylandbe. Nekem, ha szükségem lenne egy utolsó kívánságra biztosan Camilot akarnám vidámmá tenni, hogy enyhítsem a fájdalmát, amit magam után fogok hagyni. De jobb ebbe bele se gondolni. Kiráz a hideg, és majdnem elsírom magam de sikerül elijesztenem ezeket az érzéseket.
Hiába gondolkodok a Canneth lehetőségén, ha egyszer Camilo külön utakon jár tőlem, nem tudom lehunyni a szemem a kezei alatt és átadni az érzésnek, nem akarok most testileg kielégítésre lelni, hanem az igazságot szeretném megtudni, ezért sem megyek bele a szexbe. Pedig szeretném, egy teljes hónapig kellett várnom a teste melegére, mégsem adom be a derekam. Muszáj megtudnom az igazságot, még akkor is ha fájni fog. Ahogyan formázza a szavakat és egymás után jönnek ki ajkaink úgy próbálom mindegyiket feldolgozni. Egyesével kielemzem, átrágom párszor és magamban eldöntöm mennyire igaza van és mekkora balfék vagyok.
-A múlton nem éri meg ennyit lovagolni. Sokkal fontosabb az, hogy most itt vagyunk egymásnak és szerethetjük a másikat. De kérlek… - most nagyon komollyá válik a hangom, leejtésemből érezheti, hogy nem viccelődök. Bebújtatom ujjaimat az övé közé és rászorítok, miközben végig a szemébe nézek. – Ha bármikor, bármi kételyed támad akkor elmondod nekem? Megbeszélhetsz bármit velem, nem kell, hogy a pasiddá válással a barátodnak megszűnnöm. Oké? Ugyanígy itt vagyok, mint előtte és gondoljuk úgy ezt az egész kapcsolatot, hogy szintet lépett a szerepünk egymás életében. – megpuszilom kézfejét, majd a homlokára is adok egyet. Szeretném lezárni ezt a beszélgetést, mert eleve hülyeség volt felhozni részemről, meg fáradt is vagyok és pihenni szeretnék ameddig nem jön meg a rendelésünk.
-Remélem is, hogy nem leszel többé pöcsfej, cserébe én sem. – mosolyodok el, majd a mellkasára döntöm fejemet és hallgatom a szívdobogását. – Basszam meg. Még nem mondtam neki, tudtam, hogy valakit kifelejtettem…

- Jól van – már-már nevetségesen lázba hoz az ötlet, hogy elégessük a keresési előzményeink nevét, főleg a tudat, hogy akkor Peter is égni fog, meg Jace is, meg az összes idegesítő pöcsfej, aki rátapadt az én Neithemre. Igaz, hogy Peter idejében még nem is volt az „én Neithem”, és utána is az ellen küzdöttem minden porcikámmal, hogy ne éljen abban a hitben, hogy az, de akkor már régen az volt és rohadtul idegesített, hogy nem sajátíthatom ki. Kisajátíthattam volna, de valamiért logikusabbnak tűnt kínomban óvodásként toporzékolni.
Vállat vonok csak a kérdésére, bármennyire erőlködök, nem fogom tudni neki megmagyarázni az idióta tévképzeteimet arról, hogy miért ment volna minden tönkre, amint hivatalossá tesszük a kapcsolatunkat, csak abban voltam biztos, hogy ez így lesz. A vödör szóbahozásán elnevetem magam.
- Szerintem csak azért barátkoztál össze velem, hogy majd egyszer visszaadhasd – bólintok rá, és hálát adok az égnek, amiért már annyira régóta ismerem őt. Talán ha az oviban nem sodor össze minket a sors, soha nem leszünk jóban.
- Ezt felejtsd el – szólok rá szigorúan, mikor a betegségekkel jön megint. – Anélkül is meg fogom kérni a kezed – biztosítom róla, bár így kimondva sokkal, de sokkal ijesztőbb, mert valóságossá válik, de azért érzem, hogy nem lesz itt baj.
- Igen, megígérem – bólintok rá komolyan. Tudom, hogy ő attól még ugyan az a személy, akivel felnőttem, a legjobb, legeslegeslegjobb barátom, akivel minden titkunkat megosztottuk, ezen semmi nem fog változtatni, de azért megkönnyebbül, hogy ezt szavakkal is tudatosítja bennem. Magamhoz ölelem most, hogy teljesen lenyugodtak a kedélyek, hajába puszilok és visszatérek hátának lassú simogatásához.
Míg várjuk, hogy megérkezzen a rendelésünk, haditervet készítünk, Matildának hogyan mondjuk el és mekkora bonbont fog kapni tőlünk, amiért egészen mostanáig hatalmas forma volt és tartotta a hátát, mire rezeg a telefonom, addigra a csoki mellé már bor és virágcsokor is dukál számára terveink szerint.

~   ★