Inkább megvárja, hogy elbillenjen az a bizonyos mérleg valamelyik irányba, mint hogy neki kelljen kimondania a döntést. Mérlegelni igazi mérlegként mérlegel, de az ő mérlege az megállás nélkül billeg ide-oda, ahogyan újabb és újabb gondolatai egy-egy grammokat tesznek egyik, majd másik felére. Ha ő maga dönt, annak sokkal, de sokkal nagyobb súlya van, mint annak, hogy bizonytalankodásaival kierőszakolja a környezetétől a végső szót. Ilyenkor viszont meg van az esélye annak, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt elképzelte, ezt pedig ugyan olyan nehezen viseli, mint mikor megpróbálnak döntést kikényszeríteni belőle.
Gerinctelen. Na, nem mindig, néha nagyon is van gerince, főleg, ha újabb high fashion ruhákat kell felpróbálni, vagy hátmasszázsra kell mennie. És amikor igyekszik tartani magát. Kétségbeesésében viszont, vagy éppen belefeledkezve önmaga vágyaiba, másokét teljesen elhomályosítva, hajlamos magát és akaratát minden és mindenki más fölé helyezni.
A szépet imádja. Legyen az bármi, ami szép, művészetektől kezdve a természetig, ruhák, emberek, épületek; ha valami szép, azt megcsodálja. Kifejezetten szép számára a klasszikus zene, amihez főleg akkor nyúl, mikor kezdenek elvékonyodni az idegszálai, hogy a dallamok újraszőjék. Szépek a virágot hozó növények, így nem egy van a lakásában, amit lelkesen nevelget és gondoz. Szépek a festmények is, de ott már igencsak válogatós; valami vagy annyira megfogja, hogy fél órát nézegetné, de ha nem, akkor egy másodpercre sem fogja érdekelni.
Zárkózott, ha az érzelmeiről, a családjáról, a privát kis dolgairól van szó. Már ahhoz is idő kell, hogy valakit egyáltalán kedveljen, de ahhoz még hosszabb, hogy bármilyen részéről a „privát” mappába helyezett témáról beszéljen akárkinek is. Még ha titkolnivalói lennének, könnyebb lenne ezt megérteni, de nincs semmi egetrengetően mocskos titok a múltjában ahhoz, hogy ennyire tabu téma legyen számára; ezzel a hozzá közel állókat képes az őrületbe kergetni.
Illatos. Mindig, minden esetben nagyon jó illata van, hihetetlenül pedáns magára és a környezetére. Soha nem venne fel gyűrött ruhákat, és ha valami foltos lesz, azonnal meg kell szabadulnia tőle, már-már tisztaságmániásan betegesen odafigyel erre. Számára nem létezik a „félszennyes” ruhák fogalma.

Mesterien bánik a szavakkal, kifejezetten karizmatikus emberről beszélünk, aki pár jól fűszerezett mondattal könnyedén elfedi jellemhibáit és megkedvelteti magát azzal, akivel akarja. Sokszor úgy tűnhet, mindig tudja, mit mondjon, hogy a lehető legjobban jöjjön ki, pedig ezt soha nem is gyakorolta. Jól fog még jönni, ha átkerül a vállára a családi biznisz.
Érzelmileg instabil; az egyetlen biztos pont a családja, rajtuk kívül a többi ember jön és meg az életében, aztán visszajön, aztán megint megy, aztán jön és megy, ahogyan Cam rángatja a szálakat. Közel tartja, akik éppen szórakoztatják, akikkel jól érzi magát, majd ha erre ráun, keres új játszópajtikat, aztán visszatér a régiekhez, mindezt olyan ügyesen, hogy a legtöbbször egy kicsi harag sem marad senkiben. Nem bánja, ha valakihez érzelmileg közelebb kerül egy szintig, de amint feljebb kellene lépni, bepánikol és elmenekül.
Retteg a konfliktusoktól, ahogyan csak tudja, kerüli őket, bármit megtesz, hogy ne kelljen szembenéznie egy konfliktushelyzettel. Ő inkább az a típus, aki meghúzódik magában, amíg elmúlik a vihar és előbújik, mikor lecsendesednek a kedélyek. Úgy tesz, mintha mi sem történt volna, nem lenne könnyebb így mindenkinek?
Lehetetlen alak, hiszen minden negatív tulajdonsága ellenére szerethető; legalábbis a környezete ezt mondaná, ha kérdeznék. Minden hibája ellenére képes jó gyerek és jó barát lenni, a párkapcsolatokra inkább ne térjünk ki, azon a téren katasztrófa. A családjának és barátainak viszont ott van, ha szükség van rá, vannak, akikért képes megerőltetni magát.
Egyensúlyra vágyik az életében, nyugalomra és biztonságra, mégis minden ennek irányába tett lépés megrémíti. Belső konfliktus, aminek nem érti az okát és nem tudja a megoldását, folyamatosan tépelődik rajta, de még nem szülte meg a megoldást.
Gondolatai gyakran negatívabb mezőkre kóricálnak, inkább pesszimistának mondanám. Ezek elől a gondolatok elől társasába menekül, szereti körülvenni magát olyanokkal, akik lekötik minden figyelmét, hogy a sötétbe hessegesse vissza azt a gonosz kis hangot a fejében, ami azt sugallja, úgysem jön neki össze semmi, és még azt sem érdemli meg.

Múlt

- Boldog születésnapot – végre megfordulhatok, apám elegáns dobozt nyújt felém. Futó mosollyal veszem el és kinyitom; a teteje felpattan, benne elegáns, csodaszép és csodadrága óra. A lenti parti hangzavarát elnyomja a dolgozószoba ajtaja, pár pillanat csend telepszik ránk, míg alaposan szemügyre veszem az ajándékom. Az óra nem csak egy csilli-villi ékszer, az óra státusszimbólum. Nem egyszer hallottam már apámtól, mégis meglepett az ajándékkal, olyat talált, ami nem csak, hogy jól mutatott, de hozzám is illett.
- Köszönöm – szakítom el a tekintetem a dobozról és felnézek apa szemébe. – tényleg tetszik.
Bólint, majd az asztalhoz lép és nekidől, karját összefonja mellkasán és nagyot sóhajt. Rajtakapom magam, hogy a szemem forgassam, látom rajta, hogy szentbeszédet fogok hallani és mindenre vágyok, csak erre nem.
- Most már nagykorú vagy – most rajtam a sor, hogy bólintsak, lecsukom a doboz tetejét, babrálok vele, tekintetem is eltéved apámról. Ha látom az arcát, csak még jobban felhúz. – Egyre jobban bele foglak vonni a cég hogy és mintjébe, egyre többször leszel ott fontos megbeszéléseken. Szeretném, ha ez minden döntésed előtt ott lebegne a fejedben.
Fogaim közt szívom be a levegőt, idegesen fújom ki, sikerült a hangulatomat okéról dühösre varázsolnia pár szócskával. Abra-kibaszott-davra. Tíz, kilenc, nyolc…
- És mégis mitől félsz, mit fogok csinálni? Össze zsírkrétázom a szerződéseket? – nem bírok nem odaköpni valamit, ha már azt érezteti velem, hogy gyerek vagyok. Pofát vágok, a fejem inog jobbra-balra. Még egy ajándékozásból is feszültséget csinál.
- Nem arra gondoltam – a hangja meglepően érzelemmentes, komor. Komoly emberről beszélünk, annak is kell lennie, de ilyennek még nem sokszor hallottam.
Először zavartan kapom fel a fejem és nézek rá, kattognak a fogaskerekek, aztán mellkason üt. Úgy érzem, egy pillanat alatt söpör végig rajtam a jéghideg, megfagy a vér az ereimben és a szívemre is ráülnek a kis jégvirágok, egyre erőszakosabban bevonva azt. Egyet fordul a világ, de azt nagyon gyorsan, apám némán fürkész, engem pedig frusztrál, hogy szóhoz sem jutok, mégsem tudok tenni semmit.
Semmit, azon kívül, hogy némán leteszem a dobozt az asztalára és megindulok kifelé, még egy csepp reménnyel, hogy utánam szól, de nem teszi. Megfogom a kilincset; semmi. Kinyitom az ajtót; csend. Kilépek, remeg a lábam, zsibbad a kézfejem, nem akarom felfogni az előző beszélgetést.
Becsukom az ajtót.