Azt hittem, pár nap, a józanság és pár óra, amit nem Neithel együtt töltök, segíteni fog felfogni, mi történik vele, de tévedtem. Tudtam, hogy beteg, hogy haldoklik és hogy kemóra jár, mégis az agyam egy része még mindig tagadta, olyan érzés fogott el, valahányszor belegondoltam, mintha egy kitalált sztori vagy rossz vicc lenne. Naponta viszi a rák sírba az embereket, de ezek csak számok, statisztikák, fel sem fogja az ember, miről van szó, bele sem gondolunk, hogy a mi szeretteinkkel is megtörténhet és amikor beüt a krach, azt hiszem lehetetlen teljes mértékben elfogadni, hogy ez tényleg a mi életünk.
Neith szülei örültek, mikor vele együtt én is hazamentem a buli másnapján. Az anyjával kitárgyaltuk, mennyire hihetetlen, hogy titkolta (bár nekem borzasztóan égett az arcom, amiért tudtam, hogy nekem el akarta mondani, csak nem kapott rá lehetőséget), meg hogy mennyire nagyon örül, hogy egy ennyire jó barátja van a fiának (aha, igen, csodás barát vagyok), és hogy nem fogjuk hagyni, hogy bármi rossz történjen vele (nem, mintha már megtörtént volna).
Az elkövetkező napokban teljesen szabaddá tettem magam, mintha ezzel bármit is jóvá tehetnék, csak ma délelőttre hagytam egy kis időt, hogy Neithnek vagy magamnak, nem tudom, de muszáj volt pár óra egyedül. Azon a bizonyos szeretlek, de mégiscsak barátilag szeretlek dolgon el kellett gondolkoznom és úgy nem ment, hogy ő is ott van.
A legjobb gondolataim a futópadomon születnek, így most is azt vettem használatba, normál tempóban kocogtam és újrajátszottam a jeleneteket a fejemben, hogy eldöntsem, mi is az igazság. Az, ahogyan kimondta, ami után kimondta és ahogy rám nézett, miután kimondta, mind azt üvöltötték, hogy azt nagyon nem barátként mondta, de most mégis letagadta. Az emberek és az emberi kapcsolatok rohadtul bonyolultak, és ahány féle ember van, lehetetlen rájönni néha a másik indítékára. Kínosan érezte magát, vagy meggondolta a dolgot, vagy haragudott, hogy nem mondtam vissza, vagy kimondta és rájött, hogy nem is érez úgy?
Azt hiszem, az, hogy kimondta és hogy egy egészen kis időre elveszítettem, felkaparta nekem is a tudatom aljáról, hogy én is úgy szeretem őt, de ezek után esélytelennek láttam valójában kimondani, mert ha tényleg csak barátként szeret, az már megint keserű szájízt ad a barátságunknak, ami kurvára nem normális barátság, és most erre az egészre semmi szükségem nem volt.
Zuhanyzás előtt felhívtam, hogy itt az ideje a megbeszélt vásárolgatásnak, aztán összekészültem. Az überben ültem, amikor anyám felhívott, hogy Neith anyja hívta még tegnap, és hallotta a hírt, és mennyire borzalmas, és ha van kedvünk, menjünk át egyik este vacsorázni, meg hogy küldött egy nagy adagot a hőn szeretett spirituális könyveiből Neithnek, mert biztos talál benne valami szuper jó ötletet, meg küldött neki pár gyógyító kisugárzású ásványt is.
Először le akartam szidni, hogy ne zaklassa ilyenekkel, aztán visszafogtam magam és megköszöntem, megígértem, hogy megbeszélünk majd egy vacsora időpontot. Még beszéltem vele pár percig, biztosítottam róla, hogy meg tudok birkózni a dologgal és nekem nincs szükségem ásványokra (így is eldugott már egy párat a lakásomban), majd letettem és bementem az épületbe.
Anyával mindig sokkal jobb volt a kapcsolatom, mint apámmal; sosem kellett elmondanom neki, hogy ha valamivel bajom volt, egyből levette; azt sem, hogy meleg vagyok, mert már szerintem előttem tudta; azt is levágta már, hogy Neithel nem csak baráti ottalvós bulikat rendezünk, mert egyik barátommal sem viselkedett annyira kedvesen és befogadóan, mint vele. Csak néha kicsit kiakasztott a sok spirituális dolgával, de ennyi rossz legyen benne.
- Figyelj, anyám küldeni fog… - kezdtem bele, amint Neith kinyitotta az ajtót, aztán megláttam mögötte a nagy kartondobozt, aminek a tetején egy kisebb kartondoboz csücsült. – szóval küldött neked pár dolgot, azt hiszem csak jót akart, tudom, hogy kicsit sok tud lenni – vakarom meg a tarkóm, majd nyomok egy puszit az arcára és félig átölelem, mielőtt belépnék a lakásba. – Készen vagy, mehetünk?

~   ★

Mondhatnám, hogy sokkal jobb most minden a titok kiderülése után, de nem így van. Nem gyógyultam meg varázsütésre helyette három és még többszáz ember aggódását kaptam a fejemre, mindegyik nyomja a vállamat és nem tudom meddig fogom bírni ezt a jellegű stresszt.
A buli másnapján nem csak az elfogyasztott alkohol miatt kerülgetett a hányinger, hanem amiatt, hogy körülbelül hadi tanácsadás folyt a konyhámban. Anya meg Camilo mindent átbeszélt, elejétől a végéig, többször is mint ahogyan én hallani szerettem volna. Inkább leültem a kanapéra és órákon keresztül játszottam a play stationon, néha bele bele aludtam de mindig felébredtem a hangjukra. Apa már lazább volt, Ő kaját is hozott meg csatlakozott hozzám és hazudnék ha azt mondanám nem esett jól az együtt töltött idő, de jobb szerettem volna nem ilyen körülmények között előidézni.
Azóta minden egyesnap meglátogatnak a szüleim, van, hogy kétszer is és gyakran reggeli időben jönnek így felügyelhetik az étkezésemet. Matilda is sokkal de sokkal többször jön és több időt is marad, a nagyszüleim is állandóan hívogatnak. Ezt akartam elkerülni. Mindenkivel facetime, pár szó és már el is telt a napom, ha pedig van még szabad órám akkor Camilo érkezik az életembe. Az elmúlt napokban többször volt itt mint az elmúlt 4 hónapban összesen, amit nem bánok de olyan érzés mintha muszájból töltenének velem időt.
Az internetek hála azért eltudom ütni a szabad és egyedüli óráimat, hol valamit veszek az online üzletekből, hol pedig extrém dolgokról nézek videót és kívánom bárcsak én is megtehetném. Mindig elszomorodok, majd idegesen lecsapom a laptopom képernyőjét néha nagyot nyekken de nem érdekel, el is hajítanám de nem akarom tönkre tenni. Rajta van minden videó, kép amit eddig csináltam. A régi életemről, amikor össze vissza buliztam.
És hogy mi emlékeztet a legjobban a régi életemre? A göndör hajam. Amitől ma reggel eleinte segítség nélkül majd később Matilda korrigálásával megszabadultam. Mikor reggel megébredtem éreztem, hogy valami nincs rendben, ahogyan beletúrtam hajamban, aztán látni is láttam, mert ujjaim között hatalmas tincsekben maradtak a hajszálaim. Teljesen elpattant egy ér a fejemben, olyan idegessé váltam, sírtam a düh miatt, a csalódottságtól majd beviharzottam a fürdőbe és neki estem. Nem nullással, mert nem akartam világító kopasz lenni de meg kellett szabadulnom tőle. Fájt, mert mindig ez volt a védjegyem meg féltem is, hogy így még jobban kiemeli majd a fehérségemet és a fekete táskákat a szemem alatt.
- Köszzönöm Matilda. – néztem vissza rá a tükrön keresztül mire egy szomorú mosoly jelent meg arcán, ahogyan hátul megigazította a béna vágásom nyomát. Megsimogatta a buksimat mikor végzett majd a konyhába sietett, hogy elkészítse a power reggelimet, amit mostanában tolnom kell. Nehezen nyomtam le a torkomon, de sikerült utána pedig elnyúltam az ágyon és a tvt bámultam, bealudtam majd a telefonom csörgésére ébredtem fel, ekkor már hűlt helye volt a bejárónőnek, helyette pedig egy hatalmas doboz díszelgett az ebédlő asztalamon.
Miután letettük gyorsan elmentem én is zuhanyozni, hozzám nem illő módon utána alapozót használtam és korrektort, hogy valamennyire elviselhető legyen a kinézetem; megigazítottam a frissen nyírt hajamat, beparfümöztem magam azzal, amit még Camilotól kaptam. Tetszeni akartam, főleg a múltkori barátként szeretlek dolog után. Mert nagyon nem úgy kedveltem. De könnyebb volt hozzátenni, mint várni azt, hogy visszamondja.
Sima fekete nadrágot vettem fel, fehér chunky cipővel meg egy színesebb felsővel ami ezelőtt pár hónappal feszült rajtam most inkább tűnik nagyobbnak. Ezután a csomaghoz léptem, hatalmas erővel téptem fel a csomagolást és mikor megláttam a könyveket és a kristályokat tudtam kitől kaptam, fel is nevettem. Épp egy kék gyógyító kristályt forgattam a kezeim között mikor csengetett Camilo. Mosoly ült ki arcomra, úgy nyitottam ajtót.
- Már megkaptam. Teljesen rendben van, majd küldök neki képet, hogy kipakoltam a kristályokat a lakásomban. – elfogadom a puszit és bénán de én is átölelem, bár még szeretnék így maradni mégis hamar elválok tőle, beinvitálom. – Persze, még elrakom a pénztárcámat és a cigimet utána mehetünk is. Kérsz valamit? A hűtőm tele van minden egészséges cuccal. – mosolyodok el, ők írták a listát Matildának arról, hogy mit hozzon nekem. Összeszedem még a maradék dolgaimat, egy szálat az ajkaim közé teszek és már útra kész is vagyok.
- Hová is akarunk menni pontosan? Lassan anyáék egy nyomkövetőt fognak belém injektálni annyira tudni akarják kivel mikor és hová megyek. Nem lepődnék meg azon, hogy felhívnának téged is. Vagy ma már beszéltetek? – anyum legalábbis nagyon rá van kattanva arra, hogy mindenkivel leellenőriz. Biztos ami biztos alapon.
Ahogyan az épület elé érünk meggyújtom a cigimet és nagyokat szívva fogyasztom el percek alatt. A kézfertőtlenítővel megtisztítom a kezemet, majd haptákba vágom magam és szalutálok barátomnak.
-Bevetésre készen vagyok, uram. Mehetünk. – ülök be a rendelt überbe, nem sokat beszélek útközben már várom, hogy megérkezzünk a szokásos helyre, ahol Camilo vásárolni szokott. Én kevésbé vagyok ilyen boltba járós, inkább rendelek mindent a netről. Kissé kényelmetlenül érzem magam, ahogy kiszállunk és mindenki megnéz bár gondolom inkább Camin legeltetik a szemüket mintsem rajtam.
-Ma is jól nézel ki. Edzettél? – próbálom terelni a gondolataimat és én is inkább legeltetem a tekintetemet Cami testén. A fenekénél jobban elidőzök így majdnem neki is megyek az üvegajtónak ahogy megyünk befelé. – Hoppá.

Nem számítok rá, hogy sokkal rövidebb hajjal látom újra Neithet, meglepődök. Nem tudom, ilyenkor mi a teendő, de nincs sok időm meghozni a döntést. Arra jutok, hogy sokkal rosszabb, ha figyelmen kívül hagyom, megsimítom a fejét.
- Jól áll, de tényleg – kacsintok rá, aztán a kezében tartogatott ásványra pillantok, elnevetem magam a kép ígéretétől. – Biztos elfér mind? – lépek a dobozhoz és szétnyitom, hogy megnézzem, mi mindent pakolt be. Anyám szentül hisz benne, hogy pozitív hatásuk van, annyit én is beismerek, hogy nagyon szépek, de mellette remekül fogják a port is. Matilda napjai máris zsúfoltabbak lettek.
- Nem, köszönöm – nézek fel rá az ásványokról. – Erről jut eszembe, anyám azt mondta, ha valamikor szeretnénk, átmehetnénk vacsorára. Őszintén szólva apámhoz nincs kedvem, de ha van hozzá humorod, megkérdezhetem, mikor nincs otthon ő – vonok vállat. – de nem muszáj, így is elvették a személyes tered – teszem hozzá egy apró vigyorral.
- Nyugi, semmiféle veszélyes helyre – nevetek fel, a szülei úgy viselkednek jelenleg, mintha az eddigi évek aggodalmát most adnák ki egyben. Eddig le sem szarták sokszor, miket művel a kisfiuk, most meg, amikor esélye sincs olyasmit csinálni, amivel veszélybe sodorja magát, aggódnak. – Ma még nem beszéltünk, de szívesen biztosítom róla, hogy végig fogom a kezed és nem engedem, hogy levedd a kabátod, ha hideg van – ugratom, tudom, hogy elege van a helyzet komolyságából és nem akarom még én is ezt tuszkolni le a torkán.
- Köszönöm – mosolyodok el a bókra. – Futottam – bólintok, aztán elnevetem magam az ügyetlenkedésén. – Mi az, hol járnak a gondolataid? – vigyorgok rá, aztán köszönök.
Új eladó csap le ránk, őt még nem ismerem, pedig gyakran járok ide. Korunkbeli, magas, nagyon vékony és nagyon jól állnak rajta a bolt ruhái. Széles mosollyal üdvözöl és bemutatkozik, kezet fogunk vele, hagyom, hogy beljebb invitáljon minket és megmutassa a legújabb szerzeményeket.
- Ez a szín például remekül állna, bár kétlem, hogy neked bármi is rosszul áll – meglepően nyíltan flörtöl és mér végig, zavaromban elnevetem magam és a hajamba túrok, a felsőt nézem inkább, amit mutat, futólag pillantok csak vissza rá. Nos, ez ilyen.
- Köszönjük… kicsit körbenéznénk – kapok észbe, hogy a srác a beszélgetés nagy részében csak velem beszélt, ideje lesz elhessegetni, mielőtt újból összeveszünk Kennethel.
- Rendben, bármi is kellene, csak szólj – sétál el vigyorogva, még vissza is fordul egy pillanatra. A homlokom ráncolom, ennyire még sosem másztak rám vásárlás közben.
- Tetszik valami? – fordulok Neith felé és átlapozom a falra akasztott ruhákat. – Például ez? – mutatok neki egy hosszított felsőt, aminek a fele egyszínű, a másikon ismétlődő minta van.

~   ★

Vitatkozhatnánk napestig azon, hogy milyen a hajam de jelenleg nem vagyok olyan hangulatomban, hogy tiltakozni akarjak. Ha neki tetszik akkor elfogadom, amúgy sem akarok pasit magamnak, szóval tök mindegy, hogy nézek ki.
-Persze, csak beakarsz jutni a bugyimba és ezért mondod. – viccelődök vele, megdöntöm fejem, hogy jobban elérje mikor megsimogatja de a kacsintása miatt melegség árad szét a testemben. – Meglátjuk, anyukád nem spórolt velük az egyszer biztos. Talán adok párat Matildának is, azt hiszem Ő is hisz ezekben. Legalábbis a reggel, mikor vágta a hajamat beszélt valami teáról és olajról, ami segíthetne. – leteszem a kezemben tartott tárgyat és elvégzem a végső simításokat, hogy minél hamarabb elmenjünk vásárolni és túl legyek rajta. Inkább Camilo kedvéért dobtam be ezt az ötletet, mintsem a sajátomért.
-De, szeretnék elmenni a szüleiddel vacsorázni. A csomag után pedig illetlenség lenne nemet mondani, így is vennem kéne neki valami szépet hálám jeléül. – közelebb megyek hozzá, megérintem vállát majd halvány puszit lehelek rá és összeszedem a dolgaimat. – Derítsd ki mikor nem lesz ott a faterod, ha neked a hármas vacsora jobb lenne. Nekem mindegy. A személyes teremről inkább ne is beszéljünk. – legyintek, majd percekkel később már lefelé tartunk.
-Nagyon viccesnek gondolod magad, de megnéznélek mit csinálnál ha percenként hívna az anyád, hogy most mit csinálsz és hogy vagy. Amúgy meg elvárom, hogy szorosan fogd a kezemet és ne engedd el. Vagy én ne engedjelek el téged, mert mindent is megvetetsz majd velem? – húzom fel játékosan a szemöldökömet, majd felnevetek. Azt szeretem mikor ilyen könnyed a kapcsolatunk, mikor nincs feszültség vagy dráma az életünkben, csak élvezzük a társaságot.
Nem tehetek róla, az agyamban csak úgy kavarognak a gondolatok és egyre többször téved vissza a testére, a fenekére, amit olyan jó megfogni. Főleg ebben a nadrágban, ami kiemeli mindenét, és emiatt nem veszem észre a fát. Túl nagy az erdő.
-Nem min… inkább kin. – mondom sejtelmesen bár gondolom úgy is tudni fogja kiről beszélek. Mivel nem szoktam boltban vásárolni ezért furán érzem magam mikor megérkezik az egyik eladó és bemutatkozik, érzem, ahogyan egy pillantást vet rám és elkönyvel magában valamit, majd minden figyelmét a partneremre fordítja. Mintha én itt sem lennék.
Próbálom nem magamra venni, fordított esetben lehet én is inkább beszélgetnék Camiloval mint a halálsápadt árnyékával. Inkább nem figyelek rájuk, csak a közelben tartózkodok és nézegetem az előttem lévő ruhákat. Mikor elmegy akkor megkönnyebbülök.
-Nem rossz. – vállat vonok, megérintem, kiráz a hideg az anyagától de végülis ha akarja felpróbálom. – Nekem miért nem mondta, hogy milyen szín állna jól? – gondolkodok el hangosan de a hangom inkább tűnik viccelődőnek, mintsem sértettnek. – De neked tényleg jól állna az, nem akarod felpróbálni? – mutatok vissza az előbb nézett ruhadarabra. – Jól néz ki a pasi, nem? Végre nem időseket raktak ide. -puhatolózok arról, hogy tetszik e neki vagy sem. Mert akárhányszor felpillantok a srác túl közel van hozzánk, hogy egyedül legyünk, és feltűnően méregeti azt a fiút, akit szeretek és akinek a közelébe nem akarok ilyeneket engedni. Főleg azért, mert tudom, hogy nem engem választana. Ő egészséges, én kevésbé.

- Ahhoz nem kell ilyeneket mondanom – vigyorgok rá, szívem szerint miután becsukódna az ajtót, meg is tenném. Neith az, akit soha nem tudnék megunni és valahányszor a közelemben van, kívánom és gondolkodás nélkül nekiesnék. Azt hiszem, mindig megvolt köztünk ez a kémia és mióta engedtünk neki, annyira természetesnek tűnik az egész, mint még senkivel.
- Hát akkor beszerezzük a teát meg az olajokat is – nem kérdés, hogy mindent ki kell próbálni, amit csak lehet, ki tudja, hátha az egyik kő vagy tea teszi majd meg a csodát, nem pedig az a szar, amit Kennethbe adagolnak. Sajnálom, mennyi hercehurcán kell keresztül mennie, de inkább ez, mint hogy feladja és elfogadja, hogy ő most szépen meghal huszonegy év után.
- Elég, ha odatolod az arcod, eléggé szép az is – mosolygok rá, mikor megpuszil. – Nincs kedvem apám karót nyelt fejét nézni, már ha neked sem hiányzik – vigyorodok el. Apám nem a legjobb társaság, semmi másról nem tud az üzleten meg a jövőn kívül beszélni, fogalmam nincs, anyám miért van vele egyáltalán. Gondolom a pénz azért jó.
- Majd nem engedjük el egymást, akkor nem veszek én sem túl sok mindent, és te sem veszel el – nevetek vele, örülök, hogy sikerült megnyugodnunk és visszatérni a régi kerékvágásba, mint olyan sokszor már. Minden egyes ilyen alkalom után megígérem magamnak, hogy soha többé nem cserélem majd le senkire, fogalmam nincs, miért csinálom mégis újra, meg újra, minden alkalommal attól félve, hogy többé nem kerül minden vissza majd a helyére.
Mosolygok egyet a megjegyzésén és nagyon remélem, hogy mire hazaérünk, még nincsenek ott a szülei, szeretnék még minimum egy órát kettesben eltölteni. Néha bűntudatot érzek, amiért beteg, és szarul van a kezelésektől, én meg ennek ellenére is dugni akarok, de eddig nem úgy tűnt, mint akinek nyűg az egész és már nem tudja úgy igazán élvezni. Majd akkor abbahagyjuk.
Elgondolkodok a kérdésén, nem akarok hangot adni az egyértelműnek, amit valószínűleg ő is észrevett; a srác kiszúrt magának és direkt ignorálja Neithet, egyeseknél biztosan bejött már ez a taktika.
- Mert minden jól áll – nézek rá egy mosollyal, el akarom terelni a gondolatait, kicsit kellemetlenül érzem magam az egész miatt. – Okés, legyen – veszem el az inget. Felvonom a szemöldököm a kérdésére, fogalmam nincs, mire megy ki a játék, az eladó irányába pillantok, aki valószínűleg erre várt, mert egyből összeakad a tekintetünk és ugrik is.
- Jó lesz, felpróbálod? Még valamit, vagy egyelőre csak ezt? – a hátamra csúsztatja a kezét és a próbafülke irányába terel, választásom sincs nagyon, szóval engedek és megyek vele, hirtelen szóhoz sem jutok.
- Úgy látom, egyelőre csak ezt – hangosan felnevet a válaszomtól, pedig egyáltalán nem viccnek szántam. Nem ő az első, aki így viselkedik a közelemben, azt hiszem, ezzel jár, ha valaki gazdag és mellé jól néz ki.
- Ha bármi segítség kell… - kacéran jegyzi meg, miközben én belépek a fülkébe, látom, hogy úgy húzza el mögöttem a krémszínű függönyt, hogy bőven belásson egy szögből.
- Azt hiszem menni fog – leveszem a pólóm és a székre dobom, aztán belebújok az ingbe, a pillantás lukat éget a hátamba.
- Na, lássuk – izgatottan, nagyon lelkesen beszél, túl lelkesen az ízlésemnek, nem hiszem, hogy sokáig itt marad majd. Elhúzom a függönyt, vigyorogva mér végig. Az első gondolatom, hogy Kenneth után kutassak, de aztán eszembe jut a „csak barátként szeretlek” sor, valamint az előző kérdése, szóval belemegyek a játékába, mert megbántotta a jól eltemetett érzéseimet és böki a csőröm vele. – Mintha rád tervezték volna, meg kell venned! És ha nincs még ötleted, hová vennéd fel először…
- Észben tartom – viszonozom a mosolyát. – Robert, ugye?
Lelkesen bólogat, az arcába húzom a függönyt és visszaöltözök, úgy megyek vissza Neithez, mintha mi sem történt volna.
- Na, nézzük – kezdek tovább válogatni, a szemem sarkából figyelem az arcát. – És ez? – veszek le egy zakót és felé fordulok vele.

~   ★

-Azt te csak hiszed, már nem adom olyan könnyen a derekamat, mint régen. – ezt a testet nem a hangyák hordák össze így nem adom csak úgy oda. Bár mindenem azt súgja, hogy nem kéne sok Camillónak, hogy levegyen rólam bármit is, mert spontán elengednék a varrást a cérnák annyira szeretnék vele úgy is lenni, mégsem adom meg ezt az örömet magamnak. – Persze, meg majd hívunk jósnőket és szcientológusokat is, hogy kézrátétellel gyógyítsanak. A kristályok azok még beleférnek, de minden hülyeséget nem fogok összevásárolni és… anyámnak sem mondhatsz egy szót sem. Oké? – felemelem a jobb kezemet melyen a kisujjam áll egyedül, a többi görnyedten, hogy óvodás módszerrel ígértessem meg ezt vele. Anyáék már így is minden létező orvossal felvették a kapcsolatot és két hét múlva elutazok velük egyhez. Erről pedig még nem szóltam Camillónak, bár lehet Ő hamarabb tudott róla, mint én.
-Nekem ugyan nem hiányzik senki. Ha gondolod áthívhatjuk ide az anyádat, akkor láthatná a kirakott kristályokat is. Mit szólsz? – briliáns ötletem felvillanyozza kedvemet. Így én sem fogom szarul és kellemetlenül érezni magam, és ha úgy alakulna még a gyógyszereimet is könnyen elérem hiszen kitudja akkor miként leszek. A mai napom ilyen szempontból jó, nem fáj semmim, nincs hányingerem, most normálisnak érzem magam. -Haha, deal. Bár azt nem ígérem, hogy nem fogok elveszni. – mert néha eltévedek még a szüleim házában is, akkora és én ennyire nem vagyok jó a tájékozódásban. Ezért sincs autóm, mert egyszerűen nem menne a vezetés meg hozzátartozik a dologhoz az is, hogy ritkán vagyon józan. Általában vagy ittas vagyok, vagy pedig beállok a sok fűtől amit a barátaimmal, a bandával, szívunk.
Érzem, ahogyan elmosolyodik azon amit mondtam neki, ez pedig örömmel telt el. Szerencsére a libidóm még normális a körülményekhez képest, és akárhányszor szükségem van valamire ami eltereli a gondolataimat, akkor a forró percekre gondolok, amit elszoktam tölteni vele. Megnyalom az ajkamat, és a hetedik menyországban érzem magam egészen addig míg meg nem jelenik ez a mitugrász és mindent elront.
Direkt teszem fel neki a kérdést, a reakciója viszont megnyugtatja a háborogni kezdő kedélyeimet, mégis ahogyan a gyerek közelebb lép felmegy bennem az a bizonyos harag méter. Szeretném megköszörülni a torkomat és illedelmesen elküldeni, de mire kettőt pislogok már flörtöl vele, a keze a hátán és tolja a próbafülkék irányába.
-Én is itt vagyok. – suttogom inkább csak magamnak, amikor ők már távolabb vannak. Nézem, ahogy Camilo eltűnik a függöny mögött a srác, akinek a nevét még megjegyezni sem voltam hajlandó pedig nézi. A gyomromban nem pillangók hanem ideges darazsak kezdenek össze vissza repülni, dübög a vérem az ereimben és ökölbe szorítom a kezemet. Utána kilép Camilo és visszatér hozzám, mély levegőt veszek és a zakóra nézek.
-Szerintem nem igazán menne most a bőrömhöz a világos, túlságosan sápadt vagyok. – húzom el a szám, majd egy kockás nadrágra téved tekintetem és arra mutatok. – Mit szólsz hozzá? – nézek vissza, de már megint az idióta eladós sertepertél mellette.
-Nemrég kaptunk egy nagyon exkluzív mintázatú öltönyszettet ha szeretnéd megnézni, akkor elvezethetlek a prémium terembe. – megérinti a vállát, túl sokáig van a keze ott és nálam betelik a pohár. Másodpercek alatt termek ott és húzom el nem túl szépen a karját.
-Már meg se haragudj de én is itt vagyok, nem tűnt fel, hogy együtt vagyunk itt? – kérdezem ingerülten, a hangom megremeg de mégis határozottan cseng. A többi eladónő irányunkba néz. – Lehet, hogy nem vagyok egy adonisz de nem mászhatsz a pasi… - pasimat, lenne a mondat vége de inkább elharapom. Nem akarok bélyegeket helyezni rá, elvégre én mondtam, hogy csak barátként szeretem.

- Ne állíts elém kihívásokat, tudod, mennyire imádom őket – flörtölök vele, úgy érzem egyre jobban elmosódnak a határok, hiszen régen még nem flörtölgettünk ennyire nyíltan. Csak akkor estünk egymásnak mindenféle flört nélkül, mikor ketten maradtunk, utána pedig minden úgy ment tovább, ahogy előtte. Mintha mi sem történt volna.
- Rendben van, nem lesz olajjal kenegetés, meg teaparti sem, értettem – kulcsolom össze a kisujjam az övével mosolyogva. Ezt az esküt a tilosnál is tilosabb megszegni, és ezt a homokozó óta tiszteletben tartottuk, nem most fog megváltozni.
- Remek ötlet – egészen fellelkesít a gondolat, olyan lesz, mint valami titkos klub találka, ahol csak a menő arcok vehetnek részt, savanyú pöcsfejek kitiltva. Hazai terepen, legalábbis hazaibbon, mint a szüleim lakása. – Majd felhívom, mikor érne rá egy ilyet megejteni – mentális jegyzetet készítek és remélem, emlékezni is fogok rá.
Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére, a szavamba vágnak, az eladó felé fordulok, aztán nemsokára Neithre nézek. Felszalad a szemöldököm és várom, mi sül ki a helyzetből, nagyon kíváncsi vagyok, hogy reagálja le, hogy rámásztak a csak barátjára. A kifakadása végén elmosolyodok, tetszik, hogy féltékeny, bár tudom, hogy tökre kiakadt, akkor is hízelgő. Nincs kedvem még nekem is rátenni a tűzre, szóval csak mellé lépek és a vállára teszem a kezem.
- Légy szíves inkább egy kollégádat küld, kösz – mosolygok hidegen a srácra, aki úgy tűnik, meg sem nagyon tud szólalni. Nem szólok semmit, míg odamegy az egyik idősebb nőhöz, aki már gyakran kiszolgált, csak lejjebb csúsztatom a kezem Neith karján, végigcirógatom a kézfejét, de a pillantását kerülöm.
- Mr. Escarcega, Mr. … - kezd bele a negyvenes éveiben járó nő, imádom. Vér profi és remek ízlése van, több ilyen ember kellene a társadalmunkba.
- Kenneth Holton – mutatom be Neithet. – Ő pedig Stephanie, a legjobb eladó itt. Stephanie, a páromnak keresünk pár új ruhát, tudsz segíteni? Pár olyan darab is jó lenne, ami jó egy európai nyaraláshoz – mosolygok, közben megsimogatom Neith hátát; ha a pasija vagyok, akkor teljes ellátás jár. Majd kint, vagy otthon még kitárgyaljuk ezt a kifakadását.
A nőnek felcsillan a szeme, felméri a mellettem állót, majd lelkesen indul meg egy távolabbi sarok állványához, közben beszámol a ruhákról, és hogy miért lenne ideális az egész kollekció Neithnek, és milyen jó, hogy most nem egyedül jöttem, a lehető legtávolságtartóbban barátságos módon. Közben persze vagy százszor elnézést is kér a kellemetlenségért, és felajánl pár százalék kedvezményt, hozzátéve, hogy nem szeretnék, hogy egy ilyen incidens keserű szájízzel távozzunk.
Könnyed, felszínes csevejt folytatunk, míg Kenneth próbál, beszélgetünk a nagyobb eseményekről a városban és a divatban, megdicsérjük a ruhákat, amik valójában jól állnak neki, azokat el is viszi a kasszához becsomagolni, míg Neith visszaöltözik.
- Szeretnél még bemenni valahová? – kérdezem kíváncsian, mikor egy nagyobb táskával a kezemben kilépünk a boltból az utcára, egyelőre tudomást sem veszek a bent történtekről. Ő úgyis tudomást fog venni róluk hamarosan.

~   ★

Csak nevetek rajta, mást nem tudok mert minél tovább húznám az agyát ezzel kapcsolatban annál inkább érezném a késztetést arra, hogy ágyba bújjak vele. Pedig én nem vagyok az a fajta nőcske… óh, dehogynem!
-Olajjal csak akkor kenegethetsz, ha masszázs olaj és utána mást is csinálunk, mint abban a felnőtt filmekben szokták. – nagyokat pislogok rá ártatlan képet erőltetve magamra. Tudom, hogy tudja, hogy mire gondolok. Nem tudom, hogy mi a rosszabb amúgy, hogy állandóan a szexre gondolok amikor vele vagyok meg arra, hogy miként szeretném simogatni mindenhol ahol csak lehetőségem van rá, vagy hogy nem gondolhatnék erre mert csak a barátom. Én meg csak a barátja vagyok, hiszen én csak úgy szeretem Őt. Ő meg még nem is biztos, hogy szeret. Vagy nem tudom én már, már nem értek semmit sem. Azt sem miért van itt velem.
Belemegyek a közös vacsorába vagy ebédbe, mindegy melyik az mert szeretek időt tölteni a szüleivel, még az apjával is aki kissé karót nyelt az enyémhez képest, de mindig jól eltársalgunk az aktuális dolgokról. Úgy az egész Escarcega családot imádom, de legjobban a fiúkat, akinél rengetegszer aludtam még tinédzser korunkban, akkor még csak én voltam oda érte titokban utána megtört a jég és elválaszthatalanok vagyunk, mégsem egymásé. Van értelme?
Nem bírok magamnak parancsolni, ahogy meglátom a srác kezét Camilo vállán elönti a fejemet a vörös füst, ha most egy gyerekmesében lennék biztos piros lenne a dühtől a fejem és a fülemen jönne ki a gőze. Próbálok illedelmes lenni még így is, de nem megy, kiakarok kelni magamból sőt, egyenesen megszeretném verni a srácot amiért hozzáért, de nem tehetem. Helyette csak a hangomat hallatom aminek meg is lesz a böjtje, mert Camilo mellém áll. Meglep.
Azt hittem kifog oktatni, hogy ne legyek féltékeny vagy csak segíteni akar a srác nem pedig közbelép. Talán a rák miatt tesz? Mindegy, hálásan pillantok rá mikor elküldi a srácot és megnyugszom valamennyire mikor a nő veszi át a helyét.
-Örvendek Stephanie, nagyon szép neve van. – nyújtom át a kezemet a nőnek, akinek a kisugárzása révén a pulzusom lejjebb kúszik, de szemem sarkából végig követem az eladófiú mozgását. Egyszerűen nem tudok tőle elvonatkoztatni, már a vásárlás gondolata sem igazán hoz lázba de maradok és mindent felpróbálok amit csak szeretnének.
Rengeteg dolgot aggattam magamra, ebből akadt ami tetszett és ami kevésbé, Camilo kedvencét mindenképp megveszem, ahogyan azt a kockás nadrágot is, amit még a mini dráma előtt nézegettem. A kedvem nem tér vissza a legjobbra, de nem marad bennem akkora tüske, mint számítottam volna, sőt még egy mosolyt is eleresztek amikor egy piros felsőt próbálok és a színe feldobja az arcomat, már nem nézek ki kórosan betegnek. Csak másnaposnak.
A kasszához odavitt ruhákat viszont a srác csomagolja be, akit nem igazán hatott meg az én kis jelenetem majd Camilo védelmezése, így mikor nem figyel senki egy apró cédulát is elrejt a ruhák között a nevével, telefonszámával és egy apró hívj fel üzenettel rajta. Természetesen én ezt nem látom, de ha megtalálom biztosan kikelnék magamból.
Hálásan és bókokkal ellátva hagyom ott a nőket és megkönnyebbülök mikor kimegyünk az utcára.
-Elmehetnénk esetleg ebédelni? Hamarosan be kell vennem a gyógyszeremet. – zsebre vágom mindkét kezemet és úgy megyek mellette az utcán. – Nyugodtan válassz éttermet, és a vendégem vagy amiért rám szántad a délelőttödet. – terelem a témát, de a csőröm hegyét nagyon is piszkálja, hogy miért nem állította le hamarabb a srácot meg az is, hogy a pasijának hívott. – Szóval már a párod vagyok? – nézek rá huncut mosollyal arcomon, majd megfogom a csuklójánál fogva, hogy végre a szemembe nézzen.

- Szerencséd, hogy nagyon határozott célom ma, hogy vásároljunk – jegyzem meg sejtelmesen-egyértelműen, nincs nehéz dolga, ha a fantáziámat akarja megmozgatni, már látom is a lelki szemeim előtt, ahogyan az olaj végigfolyik a mellkasán, aztán… inkább kirántom magam a gondolatmenetből, mert tényleg nem engedem ki a lakásból.
- Persze – bólintok rá, egyből kattog az agyam, hová menjünk, mi van a közelben, amit szeretek is. – Akkor már tényleg kihagyhatatlan ajánlat, már tudom is, hová megyünk – indulok meg a kedvenc olasz éttermem felé. Imádom a tésztaételeket, és ahogyan az olaszok összekeverik az egyszerű, de nagyszerű hozzávalókat, és kalóriabombát csinálnak belőle, mennyei.
Számolom magamban a perceket, nagyon kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik neki, hogy felhozza a bent történteket. Márpedig ismerem, jobban és régebb óta, mint a legtöbben elmondhatják, szóval egy csepp kétely nincs bennem azzal kapcsolatban, hogy szóvá fogja tenni. Muszáj elmosolyodnom, mikor végre sor kerül a témára, megállok és felé fordulok, az épület mellé húzom, hogy ne zavarjuk a siető tömeget.
Nem hiszek a romantikus filmekben, könyvekben, versekben, meg abban, hogy ha valami olyan történik, akkor tudni fogod, hogy ez a pillanat A pillanat, de most mégis valami ilyesmi suhan át a fejemen. Nagyot nyelek, mert úgy érzem, levert a víz, de kénytelen vagyok most már beszélni, mert tudom, hogy minden egyes másodperccel idegesebb lesz ő is, meg én is, és már megint ahelyett, hogy megbeszélnénk, lesodródunk a vágányról és elveszik a pillanat.
- Tegyük fel, hogy csak barátodként szeretsz – muszáj megállnom, mert különben menten elájulok, kifújom a levegőt. – de tegyük fel, tegyük fel – emelem meg a mutatóujjam, majd leeresztem a kezem és az övé után kutatok, hogy legyen mibe belekapaszkodnom és ne hányjam el magam. – hogy esetleg, azt mondanám neked egyszer egy – gondolkodok el, milyen napunk is van ma – szerdai napon, hogy én másképpen szeretlek. Szóval – újabb nagy levegő, nem szakítom meg a szemkontaktust, bár nagyon nehéz, mert úgy érzem, most ment végig rajtam egy teljes pánikroham. – akkor is csak a barátodként szeretnél? – mire kimondom szédülök, meg minden bajom van, valahogy ilyennek érzem a gyerekszülést. Még talán soha nem éreztem magam ennyire védtelennek senki előtt, én mindig a kezemben tartom az irányítást, mindig annyit osztok meg, amivel még kényelmesen érzem magam, most pedig olyant mondtam, amit még soha és amitől rohadtul félek. Fóbiám van tőle, azt hiszem.

~   ★

Sokkal jobbá válik a közérzetem mikor elhagyjuk a dizájner cuccokkal teli üzletet, meg azt a hülye gyereket is aki próbálta elterelni Camilo figyelmét rólam. És most féltékeny vagyok. Tisztán érzem a zöld szörny által kieresztett rossz érzéseket, a tenyeremben a körmöm nyoma is meglátszik valamennyire ha megnézném, de nem teszem.
-Ez a legkevesebb, mondjuk épp most hagytam ott a fél örökségemet olyan ruhákért, amiket nem is biztos, hogy hordani fogok a lakatlan szigetünkön. – öltök rá nyelvet majd követem a sétáló utcán a választott étterem felé. Viszont nem sokáig bírom szó nélkül hagyni a bent történt dolgokat, mióta megindult nálam az őszinteségi roham azóta mindent szeretek egyből megbeszélni akár többször is, hogy elkerüljem a kellemetlen helyzeteket.
Fürkészem az arcát mikor rákérdezek a dologra, de még nagyobb meglepetést okozva azon nem felháborodottságat vélek felfedezni, hanem halvány mosolyt. Kérdőn pillantok rá, nem értem mi ez a pálfordulat nála, hiszen régebben biztosan nem így reagált volna erre az egészre. Még a kiakadásomat sem viselte volna ennyire… mi az a szó? Nyugodtan. Igen. Ez az. Várom a válaszát, de nem kapom, látom az agytekervényeket tekeregni odabent mégsem jön ki hang a száján és ez kezd frusztrálni. Lehet most fog melegebb éghajlatra küldeni, vagy bemondja az unalmast, hogy ezt megunta és nem akar és tűnjek el az életéből.
Mikor azonban hozzákezd akkor látom, ahogyan az idegesség átjárja a testét amitől én is idegessé válok, mintha egy kibaszott hullámvasúton lennénk és most pont lefelé tartani, ilyenkor az ember csak kiabálni akar meg próbál levegő után is kapkodni csak nagyon nehezen megy neki. Szorosan fogom meg a kezét mikor érzem, ahogyan kutakodik utána, tágra nyílt szemekkel nézem, várom, hogy kibökje mondandójának lényegét. Ahogyan leesik mit akar mondani újból felfelé száguldok azon a bizonyos hullámvasúton, megnyalom alsó ajkamat és összedörzsölöm, hatásszünetet tartok majd belekezdek.
-Tegyük fel, hogy Te egy ilyen gyönyörű szerdai napon kimondod azt, amit én kimondtam pár nappal ezelőtt. És az a kérdésed, hogy miként reagálnék rá? – elhúzom a szám, végig nézek rajta, tovább húzom az idegeit. – Nos, ha valóban egy ilyen napon történne ez a bizonyos dolognak a kimondása akkor… - én is nagyot nyelek, a múltkor olyan egyszerű volt kimondani azt a szót, most meg nehéz, mert nem akarom, hogy szedje a sátorfáját. – És ez csak feltételezés, a valóság mást is takarhat, de saját észjárásom értelmében nem csak barátként szeretnélek. – kezem felcsúszik a frissen borotvált arcára, végig simítok rajta lágyan érintve ajkát is. – De mindez csak feltételezés, nem? – elengedem az arcát, viszont arcomon hatalmas vigyor rajzolódik, amolyan tudom mire készülsz mosoly.

- Majd a kedvemért felveszed, és akkor már meg is érte – vigyorgok rá, azt kívánom, bárcsak elmenekülhetnénk egy ilyen szigetre, hogy nyugodtan töltsük az életünket, és akkor megszűnne minden problémánk, még Neith betegsége is csak egy rossz gondolat lenne.
Míg húzza az időt, úgy érzem, mindjárt elhányom magam, vagy összeesek, a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomon és biztos vagyok benne, hogy kihordtam lábon két szívrohamot. A filmekben mindig olyan könnyed és vattacukros ez a pillanat, nem úgy néznek ki, mintha egy tériszonyos készülne kötélugrásra egy hatalmas szakadék felett.
Érintése megnyugtat, szavai is valamilyen szinten megteszik, egy részem tudja, hogy nagyon is megérdemlem, hogy így fejezze ki magát, és nem lesz itt semmiféle gond, minden a legnagyobb rendben lesz, de most nem várhatom el tőle, hogy ő mondja ki először. Kissé idegesen-boldogan elnevetem magam, aztán megköszörülöm a torkom, összeszedem magam megint. Rendesen rettegek, a kimondott dolgokból mindig valóság lesz, és a valóság sokkal jobban árthat neked, mint amit magunkban tartottunk.
- Szeretlek – egyszerre nyugszok meg és forog velem a világ, rászorítok a kezére, hatalmasat nyelek. Végre kint van, amit már ki tudja, mióta tartogatok valahol nagyon mélyre és nagyon alaposan elásva, tényleg csodálom, hogy sikerült végre kimondanom. – Nem csak barátként – teszem hozzá, még furcsán hangzik magamnak is, pedig már nagyon régen itt lebeg köztünk a dolog. Most már jó lesz, jónak kell lennie, Neith már olyan régóta győzköd róla, hogy nekünk tényleg jó lesz és én annyira nehezen hiszem el neki. Talán mégis működhet.
Azt szeretném, ha ez az egész kirángathatná ebből a szarból és titkon, mert soha nem mondanám meg neki, de nagyon remélem, hogy most, hogy kimondtam, nem fog elpatkolni egyhamar, mert akkor minimum eret vágok én is. Szépen meggyógyul, és együtt leszünk, és veszünk valahol Európában egy nyaralót és ténylegesen elhúzunk a picsába.

~   ★

Nem így képzeltem el a szerelmi vallomásaink alakulását az egyszer biztos. Valahogy nem vettem a számításba azt, hogy én halálos betegen szex után fogom kiejteni ezeket a szavakat a számon, ahogyan azt sem gondoltam, hogy Camilo valaha is képes lesz kimondani.
Mégis most, ahogyan a kimondás kapujában áll a testemből teljesen elmegy minden érzelem, nem érzek semmit, olyan mintha az eddig túlcsorduló poharat valaki kiöntötte volna és van lehetőségem befogadni az előttem álló helyzetet. Azt gondoltam a szívem is hevesebben fog dobogni, talán a testem bele is remeg a hevesen átrohanó érzelmek miatt, de semmi.
Kimondja.
És ez az a pillanat a filmekből mikor már nincs visszaút, és itt sincs. A vihar előtti csend játszódott végig a testemben, mert amint kimondja pillangók százai repülnek fel a gyomromban, a hányinger kerülget miatta és a szívem a torkomban dobog, hirtelen kiszáradtnak érzem a torkomat is így nehezemre esik egyből választ adni. Szemeim sarkában megjelenő ráncok a mosolyom miatt kerülnek oda, amit nem tudok letörölni ábrázatomról. Lehunyom a szemeimet, tiszta lassított felvételben érzem magam majd kinyitom és érzem, érzem belül, hogy én is nagyon szeretem.
-Én is szeretlek Camilo Escarcega. – mondom ki a teljes nevét és amint meghallom, hogy mit tesz hozzá felnevetek, nem sokáig, csak egy picit. Hatalmas szikla esik le a szívemről mikor közli ezt a tényt és úgy érzem magyarázattal tartozok irányába. – Én sem csak barátként szeretlek Cami, már régóta nem úgy tekintek rád, mint a legjobb haveromra. – közelebb húzódok hozzá, kezeim közé veszem arcát és mélyen csókolom meg. Nem húzódok el tőle egészen addig míg már fojtogató az oxigénmentesség, addig viszont óvatosan majd egyre magabiztosabban kóstolgatom ajkait, alsó ajkába bele is harapok. Valamiért imádom.
Nem tudom, hogy mit jelent kettőnkre nézve az, hogy szeret. Mert szerethetek én úgy is valakit, hogy közben nem vagyok vele. Abba viszont belehalnék. Ezért mikor elhúzódok tőle, akkor nem indulok még meg az étterem irányába, hanem szemébe nézek.
-Kettőnkre nézve ez mit jelent? Pontosan.

Ha nem bíznék meg Neithben teljesen, attól félnék, hogy most, hogy megnyíltam előtte annyira, mint még talán soha, elküld a bús picsába mindenért, amit eddig tettem ellene (még ha nem is direkt volt az egész). Nem teszi, mikor mosolyogni kezd, akkora kő esik le a szívemről, ami ha meteorként visszamenne az időben, kipusztítaná a dínókat egy csapásra, remegve fújom ki a levegőt.
Amikor újból kimondja, hogy szeret, már nem az a pánik önt el, ami a hálóban pár hete, hanem valami egészen más, sokkal boldogabb érzés, amit szintén akkor szoktam érezni, mikor vele vagyok. Szinte hallom, mekkorát dobban a szívem,
- Azt hiszem, ez kölcsönös – mosolygok rá, ez rohadt sok mindent megmagyarázna, például azt, miért fakadtam ki annyira azon, hogy a Grindren keresi a dugópajtikat, meg egyéb pajtikat, akikből aztán többek lesznek, mint pajtik. Mohón viszonzom a csókját, valahogy most még ez is jobban érződik, mint mielőtt ki lett volna mondva az egyértelmű. Azt hiszem a megkönnyebbülésem, meg az, hogy végre elmondtam neki, és ő is nekem, most mindent sokkal-sokkal jobb színre fest, szabad kezemmel magamhoz szorítom, amennyire csak lehet és élvezem a csókját.
- Pontosan, oké – most már kimondtam, amitől annyira nagyon féltem, innentől kezdve nem kerülget az ájulás. Újból megfogom a kezét, bele akarok kapaszkodni, hogy biztos lehessek benne, ez most a valóság, nem pedig csak álmodok. Még egyszer nem akarok átesni rajta. – Szóval, visszatérve az előző kérdésedre, meg, ha te is úgy gondolod, akkor mostantól már a párom vagy – élek a szóhasználatával és rámosolygok. – Én legalábbis szeretném – nem tudom, pontosan melyik pont volt az, ahol elérte ezt, ahol beláttam, hogy tényleg ez a legjobb neki és nekem is, de volt egy pont, ahol átbillentem a heves tiltakozásról oda, hogy én is szeretném.
Elnyomom az összes racionális és irracionális félelmem, most csak boldog akarok lenni, meg vele együtt örülni, meg elfelejteni mindenféle Dylant, meg Lorenzot, meg eladót a puccos boltból, meg mindenkit, aki állandóan reagálgat a sztorijainkra. Talán nem annyira nagyon nehéz boldognak lenni.
- Ha ez megfelel neked – húzom közelebb és finom, rövid csókot lehelek a szájára, aztán a füléhez hajolok. – Menjünk enni, mert éhen fogok halni – suttogom, aztán vigyorogva hátrébb húzódok és most már kézen fogva folytatom az utunkat vele a kiszemelt helyemhez.
Ebéd közben kitárgyaljuk, mennyire idegesítő volt a csávó, mesélek Stephanieról, már azt a keveset, amit tudok, megállapítjuk, hogy az olasz konyha nagyon ott van a szeren, és ezért valószínű az olasz tengerpartra kellene költöznünk. Sokszor csak Neithre nézek és elmosolyodok, mint valami idióta, egyáltalán nem ismerek magamra.
- Pfúh, ez is egy nap volt… - nyúlok végig a kanapén a lakásán, miután kibújtam a cipőmből, felakasztottam a dzsekim és a szobájába raktam a táska ruhát. Fáradt vagyok, mára már megvolt az edzés, a konfliktus és minimum kettő szívroham, amire még a kaja is rájött.

~   ★

Végül is lehetne jobb is a kialakult helyzet, de ki vagyok én, hogy panaszkodásba kezdjek? Végre valahára megkaptam azt, amire már régóta vágytam, mióta Peterrel szétmentünk és Camilo úgy került be az életembe. És most, hogy megkaptam nem tudom pontosan miként kéne reagálnom a dolgokra. Persze tisztában vagyok az érzéseimmel, meg örülök a viszonzásának is de valamiért az agyam mélyén ott motoszkál a kérdés, hogy nem csak a rák miatt akarja most ezt mondani.
-Végre. – szemeim csillognak és próbálom nagyon keményen elhessegetni a gondolataimat arról, hogy csak megjátssza a dolgot mert az jobban fájna, mint az igazság. Szóval, most elfogadom, amit mond, és élek a rózsaszín kis felhőmben. Élvezem a közelségét, hogy az utcán mindenki előtt tapasztom ajkaimat ajkaira, hogy megfoghatom a kezét miközben csókolózunk és nem kell attól félnem, hogy idelép valaki, aki nálam hatezerszer vonzóbb és lecsapja a kezemről. Ez egy valós félelmem, mégis mikor elválok ajkaitól nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá pontosan a kapcsolati státuszunkra.
Lenézek összekulcsot kezeinkre, szeretnék minden pillanatot mélyen beleégetni a fejembe, hogy amikor már nem leszek akkor is tudjak valamire emlékezni a túlvilágon, miközben a pokolban szürcsölgetem a koktélomat.
-Még egyeztetnem kell a többi partneremmel, hogy mennyire férne bele nekik a dolog… - húzom az agyát, de megszorítom a kezét és még mielőtt nem értené a viccemet gyorsan hozzáteszem. – Nagyon is szeretnék a párod lenni. – megpecsételem mondandómat egy apró szájra puszival, majd engedem, hogy magához húzzon és adjon Ő egy csókot.
Nagyon boldognak érzem magam a történtek miatt, olyan normálisnak meg egészségesnek és lehet csak ez az apró dolog kellett ahhoz, hogy kizökkenjek a helyzetemből. Követem az olasz étterembe, ahol csak úgy repül az idő miközben én pizzával tömöm a fejemet és meglepő módon az egészet bevágom, pedig mostanában nem igazán volt étvágyam. Nagyon nem. De most úgy érzem, mintha nem ettem volna hónapok óta.
Annak viszont jobban örülök, hogy hazaérünk és pihenhetek egy kicsit, a mai nap rendesen kivett belőlem pedig összvissz csak 4 órát töltöttünk a városban emberek között. Bár tartalmas pár óra van mögöttünk az egyszer biztos. Mikor megérkezünk ledobom a cuccaimat a földre, néhányat a székemre, nem igazán vagyok a rendszerető típus. Veszek elő két frissen facsart dzsúszt, amit reggel csinált Matilda és az asztalhoz viszem, majd a kanapén elheverő most már pasimnak nevezett srácra mászok, nem engedem rá a teljes testsúlyomat, de teljesen elterülök rajta.
-Most, hogy már a pasidként vagyok számontartva számolnod kell azzal, hogy rajtad fogok csüngeni. Rajtad maradtam. – kúszok feljebb, hogy ne a mellkasán legyen a fejem, hanem egymás szemébe tudjunk nézni és apró csókokat kezdek el hinteni arcára, néha a szája sarkába is ezzel próbálva kicsit izgalomba hozni. Az álla vonalát puszilom végig, majd a nyakára tévedek, apró harapásokat is hagyom utam mentén majd a nyakába fúrom az arcomat és mélyen beszívom az illatát.

- Nagyon vicces vagy – dünnyögöm az ajkaiba, mielőtt hosszabb csókot adok neki. – Akkor jó – mosolygok, nagyon mosolygós kedvemben vagyok, nem szoktam ennyire boldog lenni ennyire huzamos ideig.
Végre úgy érzem, mintha minden visszakerült volna az eltelt rohadt borongós-veszekedős hónapok után a helyére, amikor mindig csak jól éreztük magunkat együtt, mindenhová elmentünk és ha kettesben maradtunk valamelyikünk lakásán, vagy éppen a megfelelő helyen, egymásnak estünk. Vagy lehet, hogy már azóta egy-két szilvesztert is lenyomtunk és nem hónapok voltak? Olyan, mintha mindig is így lett volna.
A kezem egyből Neith hátára csusszan, pólója alá nyúlok és gerince mentén cirógatom, minél közelebb akarom érezni magamhoz, ami csak fokozódik a csókjai nyomán.
- Talán valahogy el tudom viselni – hunyom le a szemem, egyik kezem kihúzom a pólója alól és a tarkójára csúsztatom, lassan simogatom. El sem hiszem, hogy tényleg ennyi kellett hozzá, hogy ekkora nyugalom uralkodjon el rajtam, rajtunk, ha ezt előbb elmondja nekem valaki, lehet, hogy előbb össze tudom magam szedni.
Lehet, hogy már a jól bevett megszokástól érzem magam úgy vele, mint valami kanos tini, akinek fél óránként feláll, vagy pavlovi reflex, vagy csak a csókjai, de bizsergés fut végig az alhasamon, az ágyékomba. Az állánál fogva megemelem a fejét és újból megcsókolom, először csak finoman, aztán határozottabban, felhúzom a pólóját és meztelen felsőtestét simogatom, hátát, oldalán, kissé megmozdítom a csípőm, hozzá dörgölöm magam.
- Annyira kibaszottul akarlak – suttogom a fülébe, az előbbi fáradtságom már rég elnyomta az őrületes kényszer, hogy minél előbb hozzám érjen és megkönnyebbülhessek. Ilyenkor megszűnik az idő, meg a külvilág, főleg itt a lakása nyugijában, ahol tudom, hogy csak ő meg én vagyunk.
Valószínűleg ez az oka annak is, hogy egyáltalán nem hallom meg, hogy nyílna bármilyen ajtó is, sokkal inkább az foglal le, hogy Neith már kigombolt nadrágjában nyúlkáljak.
Azt hiszem, mindig is rohadt kínos volt és kínos is lesz az emberiség történelmében, mikor valakire vagy valakikre rányitnak, de annál kínosabbat jelenleg nem tudnék elképzelni, hogy az újdonsült pasim anyjának a szemébe nézzek, miközben az újdonsült pasim farka van a kezemben.
- Ó baszki – kapom ki a kezem és ügyetlenül ülünk fel, kis híján összegabalyodik a lábunk, vörös fejjel rántom fel a nadrágomat és gombolom be, közben Neith anyja kisiet az előszobába. Nem tudom, kinek kínosabb ez a kis jelenet.

~   ★

Mikor rámászok a kanapémon akkor nincs semmi hátsó szándékom, csak hozzá akarok bújni és élvezni az érintését meg hallgatni a levegővételét, minden ilyen nyálas dolgot. Legalábbis a filmekben a szerelmesek ezt szokták csinálni, mi meg azok lennénk vagy mi.
Mégis ahogyan elterülök rajta, mint valami partra vetett hal nem tudok parancsolni magamnak és elkezdek önkéntelenül is cselekedni, az apró csókjaimmal teljes arcát és nyakát járom be, reakciója pedig arra késztet, hogy folytassam nyugodtan tovább.
-Mmmhmmmm… talán tudok segíteni rajta, hogy elviselhetőbb legyen. – kezem lejjebb vándorol testén, először belső combját simogatom meg majd rámarkolok arra a bizonyos dologra. Belevigyorgok a csókunkba, ahogyan megérzem keménységét a kezem alatt.
Számtalanszor estünk már egymásnak, csináltuk nálam és nála minden lehetséges helyen, nyilvános mosdóban egy-egy bulin, de ez most valahogy más. Olyan helyénvaló, már-már tökéletesnek is mondhatnám, de az túlságosan érzelmes lenne. Feljebb csúszok, ahogyan megemel az államnál fogva és mohón csókolom vissza, nem bírok betelni az ízével, az érintésével, így ahogyan alkalmam nyílik rá nyelvemmel is elkezdem cirógatni az övét. Mikor megszabadít a felsőmtől teljesen kirajzolódik, hogy most mi mire is készülünk pontosan és nem bánom, legjobb megpecsételése ennek a mai napnak így én sem tétlenkedek, serényen gombolom ki az ingét, hogy kidolgozott testén simítsak végig. Egyenként haladok a kockákon feljebb, ahogyan megérzem csípőjét nekem dörgölőzni aprót nyögök.
-Akkor tegyél magadévá. – sziszegem fogaim között nehezen véve a levegőt, borzasztóan akarom, hogy meztelenül érezhessem és örömet okozzunk egymásnak. Akarom, hogy gerincre vágjon. Hátravetett fejjel és ágyékán ülve élvezem, ahogyan benyúl a nadrágomba és kényeztetni kezd, s mivel ez az én lakásom a hangomat sem félek kiengedni így mindent kitudok zárni a fejemből, azt sem veszem észre, hogy anyám tér be hozzánk csak Cami hangjára nyitom ki eddig lehunyt szemeimet.
-Bazdmeg. – sziszegem én is, majd nagy nehezen próbálok leszállni róla meg valahogy gondolatban lelohasztani a dolgokat, visszaveszem a felsőmet gyorsan és ahogy valamennyire lenyugtattam a szívverésemet megyek ki az előszobában fel alá járkáló nőhöz.
-Öhm… - köszörülöm meg a torkomat az ajtófélfa mellett állva, mire felkapja a fejét. Kérdőn felszalad a tökéletesen kiszedett szemöldöke, összefonja a mellkasa előtt kezeit. -Nem tudtam, hogy ilyen hamar fogsz jönni. – próbálom valahogy elindítani a kínos beszélgetést. Ő nem kertel, nem akar felesleges köröket róni így pár másodperc csend után szólal meg.
-Nem tudtam, hogy nos… Camilo meg te… érted. – kellemetlenül érzi magát, én is és valószínűleg a mindent halló Camilo is. A hajamba túrnék legszívesebben, a mozdulatot meg is csinálom de fura érzés, hogy nincsenek ott a fürtjeim. – Nem gondoltam volna, nem az, tudtam, hogy Te a fiúkat szereted… de Ő mióta? – lehallkítja a hangját, majd leengedi a kezét, a pulzusa viszont az egekbe, mégiscsak ránk nyitott.
-Már egy ideje. Öhm… valamit el kell mondanom. – kezdek bele, majd lesütöm a tekintetemet és visszanézek rá, nehéz elmondani, hogy a legjobb barátod most már a pasid is. – Járunk, igen, kijelentem. Együtt vagyunk. – mosolyodok el a végére, mire Ő is megkönnyebbül valamennyire, bár nehezére esne most szembe nézni a sráccal.
-Akkor Ő is jön velünk Kaliforniába? – lenyeli az összegyűlt sokkot és inkább tereli a témát, amire nekem elkerekednek a szemeim, hiszen semmit nem mondtam Camilonak erről. Nemlegesen megrázom a fejem, anya, hogy oldja a feszültséget gyorsan hozzáteszi bár csak kínosabb lesz tőle minden. – Nem láttam semmit, ha ez megnyugtat, de remélem… izé, védekeztek. – közelebb jön, ad egy puszit az arcomra beköszön Camilonak de nem néz a szemébe, ettől a reakciójától pedig tisztában vagyok, hogy valamit nagyon is látott. De elmegy, és mi ismét magunkra maradunk.
Kínosan fordulok vissza, nekidőlök az ajtónak és mély levegőket veszek.
-Ez ultra ciki volt…

- Akkor segíts, kérlek szépen – suttogom, izgatottan sóhajtok érintése nyomán, halk nyögés szakad fel a torkomból amint rám markol. Cirógatom csupasz bőrét és hagyom, hogy teljesen elhomályosítsa minden gondolatomat a vágy, semmi más nem zajlik a fejemben az itt és moston kívül.
- Nem kell kétszer mondani… - harapok a számra, soha nem tudnám megunni a szexet Neithel, egyszerűen nem bírok betelni vele. Az a test, a mozdulatai, a hangja, az egész lénye a mai napig annyira képes felizgatni, mint a kezdetekben, és most kifejezetten örülök neki, hogy ezt nem dobtam el magamtól. Újabb löketet ad, hogy most már csakis az enyém, nagyot nyelek a gondolattól és már éppen magam alá gyűrném, mikor megzavarnak a programban.
Míg Neith kimegy, én is visszaöltözök, hátha az anyja be tervez jönni, bár annyira ismerem, hogy bízok benne, azt választja, hogy kint marad. Örülök a lakás berendezésének, még levegőt sem veszek, hallgatózni szeretnék és könnyedén hallgatózok is a kanapé kényelméből.
Muszáj mosolyognom azon, mikor bejelenti az anyjának, hogy járunk, még annyira furcsa hallani, és most még valóságosabbá vált. Ha meg mások előtt is hivatalos lesz, még valóságosabb lesz, úgy érzem, ideje volt tényleg beadnom a derekam az elkerülhetetlennek.
Kalifornia említésére felszalad a szemöldököm, elkönyvelem magamnak, de eszem ágában sincs letámadni vele Neithet, nagyon kíváncsi vagyok rá, mikor mennek és ezt velem mikor szeretné közölni. Elvégre most már a pasija vagyok, jogom van tudni az ilyenekről.
Igyekszek minél nyugodtabban és természetesebben köszönni az anyjának, bár az előző megjegyzésétől, amit a fiának szánt, még ég az arcom. Megvárom, hogy becsukódjon az ajtó az anyja mögött és még számolok rá tíz másodpercet, mire kínomban elnevetem magam.
- Ez még annál is cikibb volt, úr isten – fújom ki hosszan a levegőt, aztán megint kitör belőlem a nevetés, én így adom ki a feszültséget. – Nézd a jó oldalát – állok fel a kanapéról és odamegyek Neithez, visszahúzom magamhoz a két kezénél fogva, és könnyed csókot lehelek az ajkaira. – Az én anyámnak nem így kell legalább elmondanunk. Legalább lesz miről beszélni a kavicsokon kívül, ha átjön – mosolygok rá, de a felszín alatt már kattogok a kis utazásán, nagyon nehezemre esik nem mondani semmit, de ki akarom várni, mikor tervez szólni róla nekem. – Szóval, hol is tartottunk? – terelem a témát, magamnak a kaliforniásat, neki azt, hogy az anyja az előbb látta az álló farkát teljes szépségében, közelebb húzom és a fenekére csúsztatom a kezem.
Felejtsük el a dolgot, legalább az első napunk együtt legyen tökéletes.

~   ★