Fura érzés belegondolni, hogy kevesebb mint három évvel ezelőtt Aurora unokatestvérem mindent megadott volna a karácsonyi vacsorán azért a személyért, aki most a kísérőmként jön velem a lány esküvőjére. Furán pörög a világ kereke, néha bizonyos küllők összeérnek, néhány pedig soha az életbe. Így történt, hogy Aurora küllője helyett az enyémhez ért Camiloé. Rengeteg dolog keringett bennem ezzel kapcsolatban, hogy mi most együtt vagyunk és ez lesz az első olyan alkalom mikor Camilo már nem a legjobb barátom titulust tudhatja a magáénak, hanem egy sokkal fontosabbat, a pasimét. A páromét, ha szebben tetszik.
Bármennyire is imádok repülni és az első osztály nagyon megkönnyíti az utak kibírását, azért kilenc óra negyven percet igazán nehezen bírok ki. Amúgy sem tudok sokáig egy helyben ülni, mindig világgá menne a fenekemben lévő kukac, de most maximum a mosdóig mehettem ki vagy bratyizni a személyzettel. Egy ideig tökre jól bírtam, Camilohoz bújtam vagy tableten bámultam valami filmet, amit letöltöttünk még otthon. Volt amikor együtt sírtam a Gilmore lányokkal, meg nagyon sokat aludtam, főleg azután, hogy felszálltunk és bevettem a gyógyszereimet. Hivatalosan is megkaptam az utolsó kemoterápiás kezelést egy ideig, most az eredményeket várjuk és nagyon reménykedek abban, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
-Miiiiiiiiikor érünk már oda? – próbálom elővenni a legjobb szamarat utánzó hangomat, ezzel pedig kiakasztom szépen sorban a mellettem békésen olvasgató anyámat, a zenére bológató apámat, és a minden figyelmét rám szentelő páromat. – Kiakasztalak? Hmm? Egy életen át élvezheted a társaságomat, és idővel csak rosszabb lesz. – öltök rá nyelvet, majd az út további részét inkább alvással töltöm.
Amikor megérkezünk a Tijuana-i repülőtérre már ott várnak minket a keresztszüleim, akik hülye táblákat tartanak a kezükben. Mikor meglátom akkor hangosan nevetek, de hulla fáradt vagyok így csak bezuhanok az ölelésükbe, ahogyan pedig Camilot is ölelik biztosra veszem, hogy anyám leadta már a drótot, mégis megköszörülöm a torkomat mire mindenki rám figyel.
-Egy, nagyon jól vagyok és iszonyatosan éhes. Kettő, Nana… - összekulcsolom ujjainkat Camiloval és úgy húzom közelebb magamhoz, hogy gyors puszit adjak az arcára. – Ismered már Camilot, a legeslegjobb barátomat, nos… együtt vagyunk már egy ideje. Nem csak barátokként. – mosolyodok el.
-Oh cariño, estoy tan feliz por ti! – hatalmas vigyor ül ki az ő arcukra is, majd agyon puszilgatják a család újdonsült tagját. Az események pörögnek egymás után, egyik percben még csak most megyünk ki a repülőtérről, a másikban már zöldalmás fagylajtot nyalok elégedetten, miközben hátul ülök Camilo mellett az autóban. Fejemet a vállára hajtom.
-Mondtam, hogy szeretni fognak. – puszilok a nyakába, jó ragadós vagyok a fagyi miatt, és most Ő is bőven kapott belőle. Tudom, hogy még időre van szükségük a rokonaimnak, hogy összeollózzák az összes képet a történetükben, de a kérdéseik megválaszolásáig legalább van kettesben időnk. Mikor megérkezünk a szőlőbirtokra éppen lemenőben van a nap, borzasztóan festői képpé varázsolja az egész helyszínt és érzem, ahogyan a lelkem megtelik boldogsággal és élettel. Mintha itt semmi rossz nem érhetne senkit, még a rák sem befolyásolhatja ezt a mostani estét.
-Neith, Cami, menjetek fel pakoljatok ki a szobátokba. Addig megmutatom apádnak a telket. Ő még nem látta, utána várunk lent vacsorára. Oké? – anyám az órájára pillant, majd vissza ránk és int a fejével, hogy menjünk miközben azt suttogja, hogy van harminc percünk. Mintha tudná mire lehetne felhasználni az időt.
-Gyere, megmutatom hol mértük mekkorát növök egy nyár alatt. – átvetem karomat a válla fölött, nyakába puszilok és elkezdem húzni magam után, hogy felkutassuk a szobánkat. – Olyan jó érzés hallani, hogy a mi szobánk. Nem?

Minden annyira meglepően csendes és békés volt az eltelt rövidke időszakban; úgy tűnik, Neith átlendült a betegségén és már arra kell csak koncentrálnunk, hogy felépüljön a kemóból, egyikünket sem kapta el a féltékenység, nem kellett elmenekülnöm a legjobb barátom és az iránta érzett érzéseim elől, és még sorolhatnám a pozitívumokat. Furcsa volt végre egy kis nyugalom, de ideje volt már, mindkettőnkre ráfért egy kis pihenés és boldogság.
Gyűlölök repülni, egyedül esélytelen rávenni, hogy repülővel utazzak, Neith és a családjának jelenléte nagyban megkönnyítette a dolgot, mert előttük nem akartam látványosan parázni. Nem aludtam egy egész napig az utunk előtt, már akkor félálomban voltam, mikor leadtuk a bőröndjeinket és szerencsére a stressz nem vette ki belőlem a fáradtságot addigra, mire elhelyezkedtünk a repülőn.
Felszálláskor hálát adtam az égnek, amiért mellettem ült a legjobb barátpasim, így nem hánytam magam össze a stressztől, csak egészen picit rázott a hideg és sápadtam le, amint egyenesbe kerültünk, vele együtt aludtam és minden percet, amit nem azzal töltött, hogy belém mászott vagy türelmetlenkedett, eldöntött üléssel, alaposan betakarózva alvással töltöttem. A felszolgált ebédet kihagytam, mert gyűlöltem, milyen íze van az ételnek ennyire magasan (valahol olvastam, hogy nem direkt ízetlen kaját szolgálnak fel, hanem valami a magassággal kapcsolatos dolog miatt olyan, mintha vizes papírtörlőt enne az ember), csak a kávét fogadtam el, mert amint a kedvesem kialudta magát, nekem is teljesen ébernek kellett lennem mellette.
Fél óra „mikor érünk már oda”, „zsibbad a seggem”, „le akarok szállni”, „éhes vagyok”, „oda akarok érni”, „ott vagyunk már”, „mennyi idő még”, „remélem mindjárt ott vagyunk”, „nem bírok aludni”, „unatkozok”, „hamburgert szeretnék”, „pizzát akarok”, „éhes vagyok”, „szerinted sok van még hátra”, „nem is akarom tudni, mennyi van még hátra”, „nem bírom tovább”, „nagyon zsibbad a seggem” után hála az égnek Neith újból kidőlt. Éltem a lehetőséggel és hozzá bújva, mellkasára hajtva a fejemet aludtam én is, amíg fel nem keltett, hogy hamarosan landolunk.
Hihetetlen boldogan menekültem le a repülőről az újabb rémálmokat okozó landolás után. Egyelőre elfeledkeztem róla, hogy fáradt vagyok és Neith családjának a pörgős energiaszintje nagyban hozzájárult a felejtéshez, mosolyogva, kissé zavarban a nagy üdvözlésektől, ami nálunk egyáltalán nem volt szokás, köszöntem mindenkinek, aztán igyekeztem helyt állni az újabb ölelés és pusziáradatban a nagy bejelentés után.
Meghagytam neki a fagylalt általi örömöket, én inkább egy hatalmas jegeskávé mellett döntöttem, combján pihen a kezem és élvezem, hogy most már sokkal, de sokkal közelebb vagyunk a talajhoz, mint alig egy órája.
- Hé… - nézek le rá, mikor érzem, hogy tiszta ragacs a nyakam, de aztán csak mosolygok, mert rohadtul örülök, hogy túléltük az utat és nem éppen a repülő romjai közt haldoklunk. Na meg az sem mindegy, hogyan fogadta a hírt a család, bár Holtonéktól nem is számítottam másra. Apám keményebb dió lesz.
Megérkezésünkkor muszáj vagyok megállni pár percre és gyönyörködni a látványban, a hely kisugárzásában, a tiszta levegőben; olyan, mintha itt lelassulna az idő, nem rohan senki sehová, nem húgyszagúak az utcák, nem dudálnak az autók. Eltölt a nyugalom és szeretném, ha örökké itt maradhatnánk, nem akarok visszatérni a new yorki zajos rohanásba.
- Nagyon – mosolyodok el, miközben követem a szobába, szabad kezemben cipelem a bőröndünket; kész csoda, hogy egy nagyba ketten befértünk, mert míg én megterveztem minden napra, mit veszek fel, meg két extra szettet hoztam, ő mindent, amit jónak látott, az ágyra dobált, és ha én nem hajtogatom össze neki, valószínűleg úgy gyűri őket bele, ahogy van. Fehérneműt természetesen teljesen elfelejtett rakni, szóval arról is én gondoskodtam, mielőtt az egész hétvégét kommandóban tölti, talán nem egy családi esküvő a legalkalmasabb erre.
- Mi lenne, ha elszöknénk és soha nem mennénk haza? – fonom dereka közé, magamhoz húzom és vele együtt dőlök le az ágyra. Amint vízszintbe kerülünk, egyből el is vesztem az elszökős gondolatmenetet és már csukódnak is a szemeim.  – Hulla fáradt vagyok – dünnyögöm a nyakába. – és ragadok, le kell tusolnunk vacsora előtt, mert annyira rohadt koszosnak érzem magam – sóhajtok nagyot és már csukva is a szemem, fél lábbal álomvilágban járok és érzem, ahogyan teljesen az ágyba süppedek. Pár percre még el is alszok, a saját és Neith szuszogására kelek fel.
- Neith – böködöm meg és elkezdem az ágy szélére kitolni, átmászok rajta, aztán két kezénél őt is kirángatom, belökdösöm a fürdőbe. – Húsz percünk van – figyelmeztetem, mikor látom, hogy a pultnak dőlve próbál meg állva elaludni, aztán mikor nem hallgat a szép szóra, megnyitom a csapot és vigyorogva lefröcskölöm, aztán elugrok előle, mielőtt megbosszulhatná.

~   ★

Amint leszállunk a gépről és egyre kijjebb érünk a terminálokból annál inkább kezd jobbá válni a kedvem, már-már számomra is elviselhetetlen a testem izgatottsága. Millió és még annál is több gondolat pörög végig az agyamon, enni akarok meg sétálni, fagyit is szeretnék de közben mosdóba is el kéne mennem meg valamit inni is kéne, mert lassan be kell vennem a gyógyszeremet. Közben ott van a másik oldalam is, aki csak hozzá akar bújni az újdonsült legjobbarát-pasimhoz, sokáig ölelni, talán bekuckózni az ölébe és meztelen mellkasán pihentetni elfáradt fejemet.
Alig várom, hogy minél hamarabb magunk mögött tudjuk a körülöttünk lévő embertömeget, szeretem ha sokan vannak körülöttem de inkább azt, mikor a családom tagjai és simán hozzájuk érhetek anélkül, hogy tolakodásnak vennék. Camilohoz is úgy bújok állandóan, mint egy macska aki akar valamit a gazdájától. Hízelgek. Azt is lehetne mondani. De az igazság az, hogy baromira élvezem a kialakult helyzetet és olyan, mintha minden a helyére került volna ha lehet ilyet mondani. Annyira vártam erre, de sosem gondoltam arra milyen érzés is lesz valójában. Lenyugodtam. Az agyam nem kattog feleslegesen a szavain, nem nyomozok utána, hogy kivel és mikor találkozik vagy éppenséggel miért kerül már a harmadik hete. Khm. Előfordultak az ilyenek.
Rengetegszer és még annál is többször voltam itt kisebb koromban, gyönyörű a birtok és a családunk mexikói része nagyon büszke erre a telekre, mindenüket beleforgatják és ez látszik is. Mondjuk bármennyire is csodálatos, hiszen New Yorkban nem látni szőlőtövek között átszűrődő fénysugarakat, meg csodaszép rózsaszínes narancssárgában pompázó eget. Elmosolyodok Camilon, ahogyan megáll és percekig csak néz körbe, gyorsan előkapom a telefonomat és lövök róla egy képet amit majd később megmutatok neki. Kiteheti majd a facebookjára, vagy instára.
-Aztán csak óvatosan! – kiált utánunk még apám, mielőtt eltűnnénk a ház falai között.
– Segítsek? – kérdezem hátranézve a vállam fölött, a bőröndre gondolva. Tulajdonképpen én nem igazán akartam semmit se hozni, hiszen az öltönyömet már rég elküldtük és biztosan a szobámba vár, a többi meg elhanyagolható egy ilyen helyen, ahol félmeztelenül lehet járkálni. Az alsónadrág is kitart két napig legalább, elvégre két oldala van a többi napon meg kimostam volna, vagy valami, de Camilo… nos, Matilda helyett a Matildám néha, bepakol meg leszíd. Néha egybemosódik a két személy és inkább megtartom magamnak ezt a gondolatot.
-Hééé. – sikoltok fel, ahogyan leborulunk az ágyba és egyből úgy fészkelem be magamat, hogy mindkettőnknek jó legyen. – Ez egy nagyon jó felvetés, de mi lesz a harmadik felünkkel? Hyde pár napon belül megérkezik, és még mindig nem találtuk ki mit mondunk neki. – kezem becsúszik a felsője alá és az oldalát simogatom miközben szavait hallgatom. – Én nem akarook, a fürdős borzasztóan túlértékelt de van egy intim kérdésem. Mitől ragadsz? – játékosan húzogatom a szemöldökömet, és érzem, ahogyan elárasztja a testemet a fáradtság. Biztosan tőle ragadt rám. Figyelem a levegővételét, majd szépen lassan nekem is lecsukódnak a szemhéjaim.
-Mii? Esélytelen, még csak most hunytam el a szemem. – riadok fel arra, hogy az alattam lévő sápítozik, próbálom a sózsákot játszani ahogyan a fürdőbe tuszkol. Nekidőlök a pultnak és a kézfejemen támaszkodok, hátha a karó megtartja a tököt, de nem, így majdnem találkozik az arcom a hideg kővel mikor lelocsol.
-Ez nagyon nem volt szép tőled. – sziszegem fel frissülten, közelebb lépek a kagylóhoz, megengedem a csapot és a markomban összegyűjtött vizet az irányába locsolom. Ahogyan elfordul, hogy védekezzen odarohanok, karjaimat a dereka köré fonom és ruhástól viszem be a tusoló alá, hogy magunkra engedjem a jéghideg vizet. – Kölcsön kenyér visszajár, bébi. – nevetek elégedetten, majd ledobom magamról a pólómat és segítek neki is levetkőzni. Végig simítok meztelen felsőtestén, adok apró puszit a kulcscsontjára. miközben kezeim már a nadrágja övét bontják ki és húzzák le róla.
-Ennyi volt a vetkőztető szolgáltatás. Most már mindenki magáért dolgozik. – öltök rá nyelvet mielőtt ledobnám magamról a ruhákat, a nadrágom kifordítva landol a tusolón kívül benne a zoknimmal és alsónadrágommal együtt. A bekészített tusfürdőből nyomok a kezemre és szépen lassan elkezdem bekenni vele a partneremet. Semmi szexuális feszültség. Áh, dehogy. – Most komolyan kell vennünk a készülődést. No szex. A rokonaim várnak. – jegyzem meg határozottan, közben a kezem fenekére csúszik és közelebb húzom magamhoz egy szenvedélyesebb csókra.

- Nem kell, talán elbírom – elkönyveltem már magamban, hogy elkövetkezendő életünk során nekem kell figyelnem ezekre a dolgokra, mert ha Neithre bízom, akkor az ágyunk alatt lerúgott alsógatyák és zoknik hadserege fog gyülekezni, az éjjeli szekrényen bögrék, poharak és üres üvegek, a fürdőszobából pedig lápvidék lesz, mert a kedves legjobb barát pasim még mindig úgy fürdik, mint egy ötéves.
- Ah jézusom – nyögök fel elkínzottan, főleg mert magamat érzem a fő ludasnak ezt illetően. Habár Neith sem erőltette soha, hogy elmondjuk neki, legalább is úgy vettem, hogy a hallgatás beleegyezés, és minél tovább húztuk, annál lehetetlenebbé vált a dolog. Eközben a kedves barátunk valószínűleg azt hitte, hogy mind a ketten skizofrének lettünk, mert hetekig nem válaszoltunk neki a közös csoportba, nem reagáltunk a csoportos videóhívásaira, még a játékból is kiléptünk, ha az egyikünk felcsatlakozott, sőt, ha maradtunk, a másikat ignorálva beszéltünk csak Hydehoz. Utána meg minden megint tökéletes volt, egymás hegyén hátán döglöttünk az egyikünk kanapéján vagy ágyában, sőt mindenféle oda nem illőt is csináltunk, ha csak hanghívás vagy játék közepette voltunk. Mert a másik „leugrott kajáért”, vagy „szarni ment”.
Visszagondolva elég nagy pöcsfejség részünkről, de mit mondtunk volna neki? Mi sem tudjuk, mit akarunk, rendszeresen megbántjuk egymást, de azért igazából titkon mind a kettőnk szerelmes? Olyan lebaszást kaptunk volna, amit nem teszünk zsebre.
- Fogalmam sincs, de kitalálunk valamit – zárom le egyelőre a Hyde-témát, mert extrán bűnösnek érzem magam és fogalmam sincs, mit és hogyan közlünk majd vele anélkül, hogy annyira nagyon görényeknek tűnjünk.
- Szokás szerint tőled – dünnyögöm mosolyogva, félálomban, a simogatásával még inkább álomba segít és mikor felriadok, kisebb szívrohamot kapok, mert biztosra veszem pár másodpercig, hogy már szombat reggel van.
Minden  tiltakozása ellenére célommá vált, hogy mi most letusolunk és frissen és üdén vacsorázunk a családdal, ellentmondást nem tűrően cipelem-tolom-húzom-lököm a fürdőig, ahol újabb sunyi kísérletet tesz a visszaalvásra.
- Hééé! – nevetek fel a támadásán és eltakarom a karommal magam, aztán nevetve próbálok szabadulni és tiltakozni, mikor rájövök a szándékára. – Neith ne, ne nenene – nem tudom, hogy sipákoljak vagy nevessek inkább, nagyot ugrok, amikor hidegzuhanyban részesít és belé kapaszkodva húzom magammal a jeges vízsugár alá.
- Ez most nagyon, nagyon aljas volt – bökdösöm meg, miközben vetkőztet, majd kínok kínjait élem meg, mikor rákényszerít, hogy az ő módszerét követve egy kupacba dobjam csak a ruháimat az övéire. Még a szennyesemet is összehajtva rakom a kosárba. Nincs sok időm bánkódni a kupin, amit Neith egy perc alatt kreál maga mögött, bárhová is megy, mintha szuperképessége lenne, mert már teljesen leköti a figyelmem.
- Mh – kezdenék bele, hogy én nagyon nem úgy látom, hogy ő komolyan venné a várakozó rokonait, pillanatok alatt megadom magam én is és mohón csókolom vissza, tarkójánál magamnál tartom, mielőtt viccesnek tartaná, hogy elhúzódik, másik kezem végigsimítja hátát és még közelebb húzom magamhoz. Másodpercek kellenek csak, hogy teljesen elfeledkezzek a rokonokról, meg a vacsoráról és az összes gondolatomat Neith enyémnek feszülő, meztelen teste töltse ki, amivel nehezen bírok betelni, mióta visszakaptam. Soha nem tudtam vele igazán betelni, nevetségesen irreális, de az összes többi kavarásom nagyon maximum három alkalomig tudott lekötni, aztán been there, done that hozzáállással álltam tovább.
- Szerintem egyikünk nem veszi annyira komolyan – nyakába csókolok, egyszer, kétszer, többször, fenekére markolok, áttérek a csókokkal a vállára és közben folytatom a simogatását. Újból megcsókolom, aztán vigyorogva hátrébb lépek tőle és nekiállok lemosni magamról a habot, arcomat alaposan megdörzsölöm a vízsugár alatt és ignorálom, ha bármivel is próbálkozik, legalább is igyekszek, borzalmasan nehezemre esik.
- A jó dolgokra várni kell – paskolom meg a fenekét, miközben kiszökök mellőle a zuhanyzóból és az egyik kikészített törölközőt lekapom, hogy áttöröljem magam. Közben visszasandítok Neithre, újból gyönyörködök egyet meztelen testében, halk sóhajjal adom fel a zuhany szexet; pár éve karácsonykor még megúsztuk, de ha most késünk negyed órát, nem lesz annyira nehéz összerakni, hogy éppen pofátlanul kúrogattunk, miközben mindenki más lent várt minket.

~   ★

Nem tudom miért ájulunk be mind a ketten amint ágyba kerülünk, hiszen a gépen volt pár óránk amit az alvásra szenteltünk, de úgy látszik nem volt elég. Én személy szerint inkább átaludtam volna az éjszakát és frissen felkeltem volna szombat reggel, ahelyett, hogy lemenjek és jópofizzak a családommal. De nem lehet.
-Nincs kegyelem. – kiálltom mielőtt magunkra engedném a vizet, egyik kezem a csaptelemen másik a derekán pihen ahogyan nevetek a sikításába. Annyira hihetetlen, hogy igent mondott végre a kapcsolatunkra és most minden percet jobban élvezek, mint eddig. Régen is voltak harcaink, aludtunk egymással, sőt 2017 nyara után elég sokszor fordultunk meg egymás ágyában különböző okok miatt, de mindegyik ok végeredménye az volt, hogy egymáshoz bújva szuszogtuk álomba magunkat. Olyan kibaszottul jó érzés ezt átélni.
-Te kezdted, Cami. Én csak elősegítettem a tisztálkodásunkat, elvégre a Te nyakad ragad, nem? – húzom fel egyik szemöldökömet kérdőn, majd lehámozom magunkról az immáron vizesruhákat. Sosem érdekelt a körülöttem lévő káosz, mert egy dologban mindig biztos voltam, mégpedig abban, hogy Camilo mindig az életem része lesz. Követem tekintetét a kupacunkra, majd felnevetek szórakozottságomban. – Eszedbe ne jusson összehajtani. – olvasok a gondolatai között és még most leállítom, elterelem figyelmét egy csókkal, amit még egy és még egy követ, egészen addig míg már levegőért kapkodva szakadok el tőle. Megcsodálom meztelen testét és igen feltűnően nyalom végig alsó ajkamat, este elkaplak nézéssel mélyítem el a szemkontaktusunkat. Ha tudná mit fog tőlem kapni, csak jöjjünk vissza a családomtól…
-De igen, még a végén megharagudnának a lentiek. Ráadásul apám kiakadna, ha megtudná miért késtünk. És szerintem már nem veszik be a videójátékos sztorit. – vagy a töltőset ilyen alapon. Tök jó érzés nyitott lenni a családommal, nem kell bujkálni vagy félni attól, hogy meglátnak olyan helyzetben és elveszik minden varázsa a nem kapcsolat kapcsolatunknak. Ameddig bent van mellettem a tusolóban addig nem tudok a fürdésre és habozásra összpontosítani, szemeimmel falom fel miközben a fejem különböző képeket mutat azokról a dolgokról, amiket együtt szoktunk csinálni. A tusolóban, konyhában, kamrában, a medencénél esetleg a szaunánál, de legtöbbször a hálószobáinkban. Hálát adok neki, amiért hamar befejezi és elmegy, különben neki kellett volna esnem. Szét durranok. Amikor elhalad mellettem és megpaskolja a fenekemet hangosan morgok rá illetve kacsintást is kap hozzá.
Én is gyorsan letusoltatom testemet, és utána kilépek a hideg kőre, elveszem a törölközőt, áttörlöm vele magam és a vizes ruhás kupacra dobom úgy lépek ki egy szál Ádám kosztümbe hozzá. A bőröndünkhöz lépek, kiveszem a szaggatott nadrágomat meg egy rövid ujjú inget, átvedlek beléjük és a hajamba túrok, 5 percbe se telik.
-Hahó, Csipkerózsika, én már rád várok. – nézek a csuklómon lévő képzeletbeli órára, és dobbantok egyet lábammal. – Nekem akarsz tetszeni, nem? Én pedig így is nagyon szeretlek, ruha nélkül meg főleg. Éhen haloook. – az utolsó szót elnyújtom, mint egy kisgyerek majd mikor elkészül akkor összekulcsolva az ujjainkat indulok lefelé a többiekhez. Út közben megállok a dolgozó szoba ajtajánál, végig futtatom szabad kezem ujjait a bejegyzéseken. – Itt látható a nyári növekedési ütemem. 8 évesen. – mosolygok rá, majd puszit adok a nyakába és ha kinézte magát akkor megyek tovább.
Mire leérünk már a kinti lampionok ragyogják be a kövekkel kirakott utat, minden fel van már nagyjából díszítve holnapra. A hátsó kertben grill felállítva, nagyon hosszú asztalok roskadásig rakott étellel és itallal, néhányan már annyira berúgtak, hogy táncra perdülve szórakoznak míg mások még csak most érkeznek.
-Úgy látszik még időben vagyunk. – mosolygok irányába, és szépen lassan teszem meg a lépéseket a társasághoz, olyan romantikus itt végig sétálni a legjobb barát pasimmal. – Mi lenne ha lőnénk egy képet majd? Azt akár ki is rakhatjuk valahová, ha akarod. – mindig töltünk fel egymással, egymásról képeket az instára meg a sztoriba, de sosem olyat amiről le lehetne vágni, hogy több is van közöttünk. Már éppen odavonnám magamhoz egy újabb csókra, mikor a nagybátyám lép hozzánk.
-Neith, Camilo! Olyan jó, hogy ti is eltudtatok jönni az esküvőre. Camilo, neked különösen örülünk és úgy hallom gratulálni is kell a családunkba lépésedhez. – kacsint rá, mire teljesen elvörösödik az arcom. Nem értem miért vagyok zavarban. Megköszörülöm a torkomat.
-Az ifjú pár nem csatlakozik hozzánk ma este? – kérdezem elterelve a szót a friss kapcsolatunkról, mire legyint egyet a bácsikám.
-Nem, majd holnap délelőtt érkezik meg Aurora a kikérésre, utána átsétálunk a templomba, ahol majd Jorge fogja várni. – ecseteli gyorsan a kérdésemre a válaszát, majd karon ragadja a pasimat és elhúzza magával. Fogalmam sincs miről akar vele beszélni, de egy biztos, alkoholra van szükségünk. Így míg ők bizalmasan beszélgetnek addig én a piás asztalhoz megyek és keverek magunknak valami finomat.

- Igen, mert valakitől tiszta fagyi lettem, nem tudom, valami jóképű faszi volt… valami Ambrose? – imádom a középső nevét, mindig nagyon tetszett, ízlésesen volt extra. – Ha esetleg látnád, szólj már neki, hogy este átjöhetne – dörzsölöm meg a nyakam, hogy mielőbb megszabaduljak a tapadós érzéstől. Imádtam tiszta lenni, teljesen tiszta, a zuhanyzás utáni perceim a napom egyik kedvenc részévé váltak már nagyon régóta.
- Most már más kamukat kell kitalálnunk, miért nem tudsz időben elkészülni – sóhajtok nagyot; nagyon könnyű volt mindig a videójátékokra kenni, miért késünk, kíváncsi vagyok, vajon melyik rokon fejében kezd el felrémleni a rengeteg alkalom, amikor késve estünk be és erre fogtuk a dolgot. Nem egy buta család a Holton, valakinek le fog esni előbb vagy utóbb.
Borzasztó nehéz kilépnem a zuhanyzó alól, mikor az isteni megváltás ott vár rám, a víz alatt, és a tudat, hogy most nem szabad, még kívánatosabbá teszi. Megadom magamnak az örömöt, hogy gyönyörködjek a látványban, míg le nem vágja a törölközőjét, amitől sikítani tudnék. Nagy sóhajjal veszem fel utána és akasztom fel, hogy normálisan megszáradjon, a saját törölközőmmel a derekamon a ruhákat is felkapom, és a mosdóra terítem, jobb híján, egy a radiátorra is ráfér. Nem akarok poshadt ruhaszagot a fürdőbe és maga a tudat, hogy ott aszalódnak a víztócsa közepén, nem hagyna nyugodni egész vacsora alatt. Elég, ha egy dolog piszkálja a fantáziámat.
- Jézusom, éhen ne halj – nevetek fel a hisztijén, majd összekapom magam, szürke kockás, cropped öltönynadrágot veszek fel, vékony anyagú, fehér hosszúujjúval, aminek az ujját feltűröm, fehér sportcipő, hajigazítás és már készen is állok bevetésre. Mosolyogva nézem meg Neith gyerekkori lenyomatát, megsimítom, ahol meg van jelölve, furcsa belegondolni, hogy hiába osztottuk meg szinte minden pillanatát az életünknek, vannak részek, amik egyáltalán nem említésre méltóak, de ugyan úgy apró részei a gyerekkorunknak.
Ennél jobb kiruccanást el sem tudnék képzelni magunknak a sok szarság után, ami az elmúlt hónapokban zajlott; messze New Yorktól, mégis a családdal, egy csodaszép vidéken, sok-sok jó érzéssel. Hüvelykujjammal cirógatom meg Neith kézfejét, hogy biztosra menjek, ez nem csak egy túlontúl jó álom, a hasam hatalmasat kordul az ínycsiklandó illatoktól.
- Jól hangzik – mosolygok rá és szeretném magamhoz ölelni, de megtörik a romantikázásunkat. Elmosolyodok és bólintok egyet, furcsa, hogy most tényleg kézen fogva vagyunk itt, és mindenki tudja, mi a helyzet, de egyáltalán nem érzem magam annyira feszélyezve, mint hittem. Hagyom magamat elhúzni, a férfi átkarolja a vállamat, olyan érzés, mintha vallatni vinnének, és nehezemre esik nem kétségbeesetten hátranézni a legjobb barát pasimra.
- Mindig is reméltük, hogy a család része leszel – kezd bele a férfi, én pedig hirtelen olyan zavarba jövök, hogy fogalmam nincs, mit mondjak neki. Van egyáltalán jó válasz? – Bár arra nem számítottunk, hogy majd Kenneth részéről, de örülünk neki nagyon, már ideje volt, hogy legyen egy biztos ember mellette. Biztos ember vagy, igaz? – nagyot nyelek és bólogatok, hirtelen úgy érzem, tudnak minden apró veszekedésünkről, ami 2017 nyara óta történt.
- Persze – nyögöm ki kissé nehezen, mert úgy érzem magam, mint akinek vasököllel szorongatják a golyóit.
- Reméljük, az is maradsz – mosolyog rám Neith nagybátyja és van valami furcsán védelmező a tekintetében. – Nem szívesen hallanám, hogy egy kicsit is megbántod a keresztfiamat, különben következményei lennének, nem gondolod?
- De… de persze, mármint nem, soha nem bántanám meg – hebegek-habogok, nem tudom mire vélni a dolgot, még soha nem találtak be védelmező rokonok. Ha tudnák, miken rángattuk már át egymást.
- Nos ezt jó hallani – mosolyodik el szélesen és megveregeti a vállam. – Akkor üdv a családban, tessék jól viselkedni – még egyet rám szorít, mielőtt elenged és ott hagy, még teljesen lesokkolva kacsázok vissza a páromhoz és egyből elveszem a felém nyújtott poharat tőle. A felét nagy kortyokban benyakalom, aztán hitetlenkedve felnevetek.
- Azt hiszem, nagyon szeretnek téged a rokonaid – hajolok hozzá és gyors szájrapuszit adok neki, aztán hagyom, hadd vezessen a kajákhoz. Két megpakolt tállal foglalunk helyet a mexikói mamájával szemben, aki széles mosollyal integetett felénk, amint körbenéztünk, így nem is hagyva más opciót.
- Ambrose, aranyom, milyen fess vagy – fogad minket lelkesen és közelebb kucorodik az asztalhoz. – Végre találtál egy igényes kislányt? – szélesen mosolyog, én pedig próbálok teljesen semleges arccal a kajámra nézni, kissé zavartan veszem kézbe a villámat. – Camilo, neked biztos van már normális barátnőd, mondd meg az unokámnak, hogy itt az ideje keríteni magának is egyet – kénytelen vagyok felnézni, de megmukkanni már nem tudok, csak a kedvenc halas pantomimemet adom elő, közben segítségkérően nézek a „normális barátnőmre”, aztán vissza a mamára, aki várakozva néz egyikünkről a másikunkra. Azt hiszem, ez a kör nem az én tisztem.

~   ★

-Talán meg kéne vernem ezt az Ambrose gyereket, egy igazi pöcsfejnek tűnik. – megyek bele a játékba és, hogy bebizonyítsam mennyire „komolyan” beszélek ökölbe szorítom a kezem és meglengetem. Nem mintha tudnék szakszerűen verekedni de jelenleg nincs is szükségem erre a tudásra. – Azt próbálja meg! Csak a testemen keresztül. – fenyegetően cseng a hangom a tusolóban, de az arcomon lévő mosoly elárulja mennyire élvezem ezt a helyzetet. Hiányzott már ez a gondtalanság érzet, tényleg olyan, mintha itt minden rendben lenne. Mintha nem létezne a sok szarság amivel meg kell birkóznunk New Yorkban.
-Mert valaki nem hagyja békén az embert. Minden is a te hibád. – öltöm rá a nyelvemet, majd próbálok minél hamarabb elkészülni a tusolással és öltözéssel. Nem szeretem megváratni a rokonaimat vagy a barátaimat, de mivel legtöbbször nem érzem az idő múlását így hajlamos vagyok a késésre. Nem egyszer estem be fél óra késéssel az órákra, van, hogy fél nappal később érkeztem meg a suliba. Nem érdekeltek ezek a dolgok, mindig volt kifogásom és amikor az már nem volt elég, akkor a pénz segített.
De itt most más a tészta, a szüleim is lent várnak ránk és ha nem megyünk le öt percen belül akkor valaki feljön. És nem hiszem, hogy készen állnának benézni a hálószobánkba, főleg akkor nem, ha éppen egymásba gabalyodunk.
-Jól nézel ki. Elvihetlek egy körre, ha a barátod már elaludt? – flörtölök vele miután órákkal később elkészül, hozzá képest én alulöltözöttnek érzem magam. Sosem követtem a divatot, nem is értek hozzá, hogy az igazat megvalljam, ezért is kértem sokszor a barát-pasim segítségét. Többször végig futtatom tekintetemet rajta, megnézem elölről-hátulról, bár tisztában vagyok azzal mennyire tökéletes. Így még mielőtt rácsorgatnám a nyálamat kivezetem a szobából, és belevetem magunkat a mexikói családom forgatagába.
Amint kiérünk és meglátom a csodálatosan feldíszített udvart eszembe jut a kép készítés, de mielőtt bármit is megtehetnénk a nagybácsim már le is csapta a kezemről a pasimat. Mosolyogva lépek a piás pult környékére, keverek magunknak valami lightosabb italt mert nem szeretnék előre inni, holnap pedig beakarok kúrni, mint a szemét állat.
-Neith. – szólít meg édesanyám, mire megpördülök a tengelyem körül, felé nyújtom a saját poharamat, miközben kíváncsian várom mit is szeretne tőlem. – Csak annyit szerettem volna mondani, hogy lehet nem lenne a legjobb ötlet a nagymamád előtt csókolózni Camiloval. Tudod milyen. – mélyet sóhajt és vállamra teszi a kezét. Elpillantok az öreglány irányába aki hangosan magyaráz valamit apámnak és nevetnek. Talán azt mondja mennyire büszke Aurora unokájára és alig várja, hogy az én esküvőmet is megélje.
-Tudom milyen, de nem hagyhatnánk abba a titkolózást? Ha nem látja a saját szemével sosem fogja elhinni. – próbálkozok, de anyám „most azt csinálod, amire megkértelek” nézésének nem tudok ellenállni, így mielőtt becsatlakozna hozzánk Camilo a legjobb barátom és nem a pasim, lecsapom a neki szánt piát. Újakat készítek, és a kezébe nyomom mikor a közelembe ért. – Igen, néhányan túlságosan is. Remélem nem ijesztett el. Mit mondott? – érdeklődöm, bár pontosan tudom mit mondott neki hiszen Aurorával és a párjaival is eljátszotta ezt párszor. Kissé sután tartom a fejem mikor szájra puszit nyom ajkaimra, talán még egy icipicit ki is kerülöm, és a vállam fölött visszanézek a nagymamámra de szerencsére másokkal volt elfoglalva.
Elhúzom magammal a kaja pult irányába, mert kilyukad a belem az éhségtől. Megpakolom a tányéromat, mintha nem ettem volna hónapok óta és kicsit úgy is érzem magam. Még mindig nem jöttem teljesen rendbe, a versenysúlyom közelébe sem járok nem, hogy a normálisnak nevezhető állapotomba. Néha, amikor egyedül vagyok a lakásban akkor órákat töltök a tükör előtt és próbálok megbarátkozni a jelenlegi énemmel. Utálom.
-Köszönöm nagyi, te is remekül nézel ki. Nem is mondanám meg, hogy több vagy huszonkettőnél. – viccelődök vele majd puszit nyomok az arcára. Nem akartam mellé ülni, mert szerettem volna Camilo combján pihentetni a kezemet de nem jött össze a láthatatlanná válás és amúgy is bunkóság lenne a nagymamám elől bujkálni. – Nagyii, ne most. – próbálkozom de tovább hajtja a szekeret maga előtt, Camiloval veszi fel a szemkontaktust és amikor a barátnő témát erőltetni majdnem félre nyelem az avokádót.
-Mindketten szinglik vagyunk jelenleg. – szeretném lezárni a témát minél hamarabb de érzem, hogy nem fog belemenni a dologba. Közben magamon érzem Camilo tekintetét is, a gyomrom görcsbe rándul és muszáj elszámolnom tízig mielőtt bármit is mondanék.
-Ajjjh, nem létezhet az, hogy két ilyen fess fiú ne kelljen senkinek. Meséljetek a nagyinak, nem vagyok szégyenlős! – nem adja fel, mosolya a füléig ér mire csak nagyokat nézek rá. Felváltva tekintek anyám irányába majd Camilo arcát fürkészem végül vissza a nagymamámra. Vajon el kéne mondanom neki?
-Mama, az igazság az és már mondtam neked párszor. Tudod jól, hogy nem szeretem a lányokat. – motyogom az orrom előtt, a tányérom tartalmát elemezve. Mélyet sóhajt utána túl sokáig fújja ki a levegőt ahhoz, hogy ne fejmosást kapjak tőle.
-Ay Caramba! Neith, azt hittem ez csak egy hülye fázis nálad. Nem lehet igaz. – mérgelődik, én pedig az alsó ajkamat kezdem el rágcsálni kínomban. Kezem alig láthatóan Camilo combjához közelít és kopogtat, hogy segítsen rajtam. Még az is jobb, ha a kemóról beszélgetünk.

- Húha, úgy látom nagyon nagy bajban van a csávó – nevetek fel, mikor az öklét lengeti. Ha őszinték akarunk lenni, az a legtisztább, ha meghagyjuk másoknak a verekedést, bár Neithnek több esélyt jósolnék arra, hogy győztesen kerüljön ki egyből csúcsformában, de nekem bőven elég volt az az egy one-on-one a szilveszteri randijával pár éve.
- Ja, hogy az enyém, csakis az enyém? Hát persze – szimplán csak nem tudtunk viselkedni, ha kettesben maradtunk, ami számomra egyáltalán nem jelentett problémát, a családját vagy a barátaikat viszont rengetegszer megvárakoztattuk miatta. Ahogy viszont mondani szokás, a jó dolgokra várni kell, szóval a várakozás velünk egy csomagban jár.
- Csak meg ne tudja, mert akkor megver – megyek bele a kis játékába, élvezem magamon a tekintetét és alig várom, hogy visszaérjünk és levehesse rólam a ruháim (még akkor is, hogyha ilyenkor mindig a földre dobált kupacban végzik).
Megkönnyebbülök, amikor az óvó nagybácsi szabadjára enged, ezekre a beszélgetésekre még nagyon nem készültem fel, bár kétlem, hogy valóban fel lehet rá. Megkönnyebbülök, amikor visszaérek a legjobb barátomhoz, mintha ő bármitől is meg tudna védeni.
- Azt, hogy ha csalódást okozok, akkor biztosra megy, hogy lehetőségem se legyen gyereket csinálni – bár így sincs, az maga lenne a huszonegyedik századi csoda, ha Neith teherbe esne, de akkor sem válnék meg semelyik testrészemtől szívesen. A homlokom ráncolom, mikor ahelyett, hogy rá jellemzően meg is csókolna, zavartan elhúzódik, de úgy döntök, nem hozom fel a témát, hanem az este folyamán ráhagyom, mennyire akar közeledni felém. Majd a szobában megtárgyaljuk, ha nagyon fura lesz.
Felvonom a szemöldököm és elkönyvelem, hogy a mama előtt elindulunk a szingli és valószínűleg hetero vonalon, mosolyogva bólintok megerősítve a legjobb barátom (nem) pasim kijelentését erre vonatkozólag. Ami neki egyszerűbb, habár úgyis ki fog bukni a dolog a hétvégén, amennyi ivás itt lesz.
- Nem is ez jelenleg a lényeg, nem igaz? – vágok közbe, mielőtt túlzottan mélyre másznának a beszélgetésben, eszem ágában sincs hagyni, hogy ez most megtörténjen. – Elsőként az a fontos, hogy Neith teljesen felépüljön, aztán jobb is, ha arra fókuszál, hogy az egyetemet befejezze, mert az utolsó szemeszter így is húzós lesz – próbálok minél lelkesebben beszélni a mamához és inkább magamra terelem a szót. – A szerelem meg ráér utána, előbb egyébként is nőjön még be a feje lágya, nem? – kacsintok a mamára és lélegzetvisszafojtva várom, hogy eleressze a témát, mert ismerve az unokáját, percekre vagyunk attól, hogy közölje vele a hírt és nem tudom, hogy mi lenne a jobb; ha most szemtől szembe közölné vele, vagy hogyha másoktól hallja meg.
- De a szerelem fontos, mert ha nincs mögötte család, akiért igyekezzen, akkor nem is fog! A férfiak mögé mindig kell hajtóerő, különben nem történne semmi a világban – csalódottan sóhajtok, mikor nem találtam be a suli témával és eleszem a poharam, nagyot kortyolok az igencsak erősre sikerült piából, amit Neith kevert nekem, hátha valami választ meg tudok belőle szülni.

~   ★

Egyikünk sem kimondottan az a harcos típus, de az én számlámon még tartozásként van számon tartva ez a cselekedet. Elvégre Camilo már húzott be valakinek az én kedvemért, vagy kegyeimért inkább? Mindegy is, de ameddig nem kell megcsillogtatnom az erőmet addig nyugodtan lengethetem itt az öklömet.
-Nem is az enyém. Gondolj csak bele, hányszor kezdeményeztél Te mikor átjöttél hozzánk. – nem tudnám megszámolni a két kezemen de még a lábam ujjai sem lennének elegek hozzá. Camilo az egyetlen olyan srác az életemben akit állandóan mondhatok, mármint Peterrel is sokáig együtt voltunk de eleinte nem próbáltuk ki a dolgot utána meg többször járt inkább másban, mintsem bennem, mint utólag kiderült. De Camilo nagyon más, meg ez a kapcsolat is és néha elfog a szorongás mikor arra gondolok, hogy hogyan tovább. Mármint normális esetben összejönnek az emberek, együtt vannak majd házasság és gyerek, de mi nem vagyunk normálisak és hiába van az agyam beállítva arra, hogy nem fogunk szétmenni, mégis eszembe jut. Főleg most, hogy bár javulást mutatnak az eredményeim, talán már meghalni sem fogok olyan hamar de mindig ott lebeg a fejem fölött ez a kard. – Az a nyápic? Egy kezemmel összetöröm a golyóit. – megmozgatom öklömet, mintha egy igazán kemény fasza gyerek lennék de nem bírom sokáig és inkább elnevetem magam. Azért az ígéretemet betartom, mert nem fogja megúszni a ma estét. Szívem szerint már a tusolóban letámadtam volna ha húsz percnél több állt volna a rendelkezésünkre.
-Miért? Gyereket akarsz nekem csinálni? Mert ha igen szólj előtte és megnézem mikor van peteérésem. – öltök rá nyelvet, de valahol, mélyen sajnálom amiért ezeket meg kell hallgatnia a családom majdnem minden tagjától. – Nem gondolják ám komolyan, csak a család nagyon fontos náluk és most már te is a részese vagy. Bár nekem eddig is az voltál. – mivel a nagymamám nem látja megérintem bátorítóan a vállát, de a puszit próbálom minél hamarabb elkerülni. Nem lenne jó szív infarktust hozni a banyára.
Nem tudom kire legyek morcosabb a vacsora elfogyasztása alatt, anyámra, hogy nem engedi elmondani az igazságot vagy a nagymamámra aki nem képes elfogadni azt? Esetleg magamra, amiért nem vagyok hajlandó mellekről és vaginákról álmodozni? Semmiképp sem akarom, hogy Camilo szarul érezze magát mégis tudom, hogy bántani fogják a szavaim miszerint szinglik vagyunk.
-Nem bizony. Mama vannak fontosabb dolgok. – helyeslően bólintok mikor megérkezik a fekete ló fehér hercegemen, hálásan simogatom kisujjammal a combját. Végig bólogatom az összes szavát, mintha headbangelnék valami zenére úgy festek, de nem érdekel. Már éppen szóra nyitnám a szám, hogy megosszam vele a pozitív fejleményeket a betegségemmel kapcsolatban amikor újból nekikezd ennek az egész szerelem meg család és a szokásos old school dumáját tolja. Hüvelyk és mutató ujjammal elkezdem az orrnyergemet simogatni, a légzésem stabilizálásra is nagy erőket fektetek majd felnézek a nagymamámra aki tovább magyarázza a család, a feleség és gyerek hármasának fontosságát egy férfi életében.
-Igazad van. Tényleg. – kezdek bele, majd hátra dőlök és türelmesen nézek rajta végig. Felszalad a szemöldöke, látom arcára kiülni a meglepettséget és kíváncsiságot, hiszen nem sokszor értek vele egyet. Rengetegszer veszünk össze a videóhívásokon de csak azért, mert annyira nagyon hasonlítok a papára, akinek lételeme volt a nagyit szívatni. - Egyetértek, hogy a család nagyon is fontos. De a mai világban különböző formájú családok lehetnek Abuela. Vannak olyanok, ahol nem születik közös gyerek vagy hatalmas áldozatok árán, esetleg a nagy elvárások miatt tönkre is mennek az amúgy jól működő kapcsolatok. – hatásszünetet tartok, belekortyolok az italomba és elgondolkodok azon, hogy folytassam-e vagy sem. – Rengetegszer elmondtam már, ma is elfogom hiába kért meg a lányod rá, hogy ne. A fiúkat szeretem és ez nem egy fellángolás vagy kísérletező fázis, hanem a valóság, oké? Nem lesz feleségem és valószínűleg soha nem lesz saját gyerekem, de nem is zavar, mert van valaki mellettem akit szeretek. Ha már a szerelemről volt szó. – féloldalas mosolyra húzom a szám, átvetem bal karomat Camilo vállán és a nyakába puszilok. Nem tudom ennél jobban a nagymamám tudtára adni, hogy ez már veszett ügy. – Camiloval egy párt alkotunk. Nem kérem, hogy szeresd a gondolatot, de baszottul boldog vagyok vele és ez lebegjen előtted, oké? – gombóc van a torkomban és érzem, hogy nemsokára valamilyen bokor mögött kis rókát fogok vadászni, de nem érdekel. Az arcát nézem, próbálok rájönni, hogy most mit gondol de nem jövök rá. Felemeli a két kezét, közelíti egymáshoz és hatalmas lendülettel kezd el tapsolni. Páran odakapják a fejüket, anyám a fejét ingatja míg apám már annyira beivott, hogy azt se tudja hol van. Én meg ledöbbenten, a földet súroló állal nézem az öreglányt. – Ez…ezt… most nem értem.

- Esélyem sem volt nem tenni – ha valaki megkérdezte volna tőlem, mi a „típusom”, amióta csak rájöttem, hogy meleg vagyok, azt mondtam volna nekik, hogy Neith. Nem tudom, hogy bepavlovozott-e a nyakrapuszikkal, vagy azért, mert együtt nőttünk fel, vagy szimplán a sors akarta így, de mindig ő volt az ideális pasi, tetőtől talpig. Mit kellett volna tehát csinálnom, amikor felmegyek az ideális pasim szobájára, és nekiáll meztelenül mászkálni előttem?
- Hát az volt a terv – nevetem el magam, lelki szemeim előtt megjelenik Neith térdig érő, virágmintás kismamaruhában, ahogyan a nyolc hónapos terhes hasát simogatja. – Valahogy túlélem – mosolyodok el, és bár remélem, hogy nem kerül több ilyen beszélgetésre sor a hétvége folyamán, meg tudom érteni a családot is. – Egyébként sem tervezek kilépni a családból, szóval minden maradhat a helyén – biztosítom róla mindkettőnket, mert mióta beadtam a derekam és hazaért Kaliforniából, úgy éreztem minden rendben lesz közöttünk.
Reméltem, hogy segítségére sietek combomat cirógató barátomnak, aki éppen szingli és a felépülésére koncentrál, de a mama hajthatatlannak tűnik. Szeretném fogni Neith kezét, vagy a combját megszorítani, hogy ne érezze magát ebben a szópárbajban annyira egyedül, de nem akarom lebuktatni, ha ő nem akarja elmondani az igazságot, szóval elcsendesedek és próbálok pár falatot eltüntetni a tálamról, mert még nem sikerült hozzájutnom és rohadt éhes vagyok.
Támogatásul most rajtam a sor, hogy egyetértően bólogassak, míg a legjobb barát nempárom magyaráz. Egyből lerakom a villám, mikor érzem, hogy mindjárt én is reflektorfénybe kerülök és hevesebben kezd verni a szívem, ha valakinél izgultam a nagy bejelentéstől, hát az a mamája, aki úgy tűnik, egyáltalán nem akar megbarátkozni a gondolattal, hogy nem fognak pici göndör hajú Neithek rohangálni ezen az udvaron pár éven belül. Hagyom, hogy átöleljen és kicsit szédülök, helyeslően bólogatok, hogy mi bizony baszottul boldogok vagyunk együtt és az ájulás környékez, mintha a mama egyetlen intésével véget vethetne ennek.
A reakcióját nem tudom hová tenni, talán a számat is eltátom, de a szemem biztos kerekebb lesz, választ keresve nézek a barátomra, aztán vissza a mamára.
- Ha előbb szóltál volna, most nem kell a nagyapádat kifizetnem – csapkodja meg Neithet az asztalon keresztül az eddig ölébe fektetett anyagszalvétával, én pedig kissé elnevetem magam a helyzet abszurdságán. – tudnád, milyen önelégülten hívott fel, hogy megnyerte a fogadásunkat, te meg azt hitted, a nagyanyád arcába hazudsz, ha? – áll le a csapkodással és elegánsan visszateríti magára a szalvétát. Megköszörüli a torkát és folytatja a vacsoráját, szóval követem a példáját. – Mióta? – szegezi nekünk a kérdést, mire egyszerre válaszolunk, az egyikünk pár hétre, a másikunk pár hónapra voksol. Bocsánatkérően pislantok a most már nem szingli páromra, és inkább átadom neki a mikrofont. – Pontosan – ismétli el magát a nagyi, az új válaszba pedig eszem ágában sincs beleszólni.
Még egy ideig beszélgetünk vele, elmeséljük, hogy szeretnénk elutazni Európába, meg hogy nekem hamarosan meglesz a diplomám, és biztosítom róla, hogy a kis unokáját is átrugdalom majd az egyetemen, aztán bejelenti, hogy szüksége van a szépítő alvásra és kettesben maradunk.
- Hát ez nem is ment ennyire nagyon borzasztóan – dőlök hátra nagy sóhajjal, mert bár a nagy feszültség elmúlt, valamiért mégis úgy éreztem, kötelességem megmutatni, mennyire tökéletes vagyok Neith számára. – Mi maradunk még? – emelem meg a poharam és lehúzom a maradék piát, nem vittem túlzásba az ivást, mint a legtöbben körülöttünk, tehát nem is ködösíti el az agyamat a részegség (mint a legtöbb emberét körülöttünk).

~   ★

A gyerek téma bármennyire is vicc tárgya a mi esetünkben, hiszen nem egyhamar fog előfordulni az, hogy egy férfi teherbe ejt egy másikat, mégis olyan érzést kelt bennem miszerint mi együtt biztosan szeretnénk gyerekeket. Ettől pedig remeg a lábam, azt is mondhatnám becsináltam a nadrágomba, mert nem tudom miként viszonyuljak a témához. Vannak még dolgok, amiket nem tisztáztunk az újdonsült legjobb barát-pasimmal, de még rengeteg időnk van rá. Mégis jobb túl esni ezen az elején, nem?
-Óh, szóval nem akarsz minket itt hagyni? Ez igazán jól hangzik. – mosolyom a fülemig ér annyira boldog vagyok a szavaitól. Nem hittem volna, hogy ennyire klappolni fog minden közöttünk ha végre elhatározzuk magunkat és összejövünk. Természetesen mindig álmodoztam róla, főleg az utóbbi két és fél évben de legvadabb álmaimban sem gondoltam volna ezt. Ha őszinte akarok lenni, márpedig saját magammal az kéne lennem, akkor elmondhatom, hogy az volt a legnagyobb félelmem, hogy Camilo elhagy. Bár ez mai napig hatalmas gondot okoz az agyamban meg a lelkemben, mert nem akarom elveszíteni.
Ezért sem tudom sokáig húzni az anyám által kért színjátékot, bármennyire is szeretném megkímélni a nagyit az igazságtól. A szám belsejét rágom, ahogyan próbálok ellenállni a kísértésnek és az elején jól is megy, minden ki kívánkozó szót sikerül lenyelnem de egy idő után betelik a pohár. Kimondom amit szeretnék, összefonom ujjainkat Camiloval mert miért is kéne szégyenkeznem a saját családom előtt? Szeretném, ha mindenki tudná mennyire örülök ennek a kapcsolatnak, hogy teljes szívemből szeretem ezt a srácot, már évek óta. Mindenben számíthattam rá, értem jött olyan helyekre ahová be nem tette volna a lábát, megharcolt a kegyeimért de a legfontosabb, hogy úgy érzem kiegészítjük egymást. Ő a másik felem, ha már romantikusra vesszük a figurát, ráadásul a jobbik. Miatta vagyok félig normális, és neki köszönhetem azt is, hogy élni akarok. Tényleg.
A nagymamám reakciója viszont teljesen letaglóz, olyan mintha áthajtott volna rajtam egy pár tonnás traktor, kétszer az alaposság kedvéért és minden alkalommal tolatva is végig ment. Az államat a földről kell összekaparnom, a szemeimet pedig erőszakkal kell kisebbre húznom, mert már kezd fájni annyira kidülledtek. Nem hiszek a fülemnek és a szememnek sem. Minden tapssal megtöltött pillanat ólomként nehezedik a tüdőmre, úgy érzem mindjárt megfulladok annyira nem értem mi van itt.
-Ezt nem értem nagyi. Miért kell kifizetned a nagyapát? – védekezően felemel a karjaimat és óvni akarom magam a kendőjétől, de nem igen sikerül. Néha fájdalmasan és segítségkérően nyögök fel hátha abbahahgyja de nem teszi. Kezem az arcomra siklik, pajzsot emelve rá és úgy lesek ki ujjaim között. – Álljon csak meg ez a menet! Hogy mi????? Ti most komolyan fogadtatok rajtam meg a szerelmi életemen? – akadok ki, amikor vissazeereszti a kezét hitetlenkedve és fejemet csalódottan rázva nézek vissza az öreg lányra. – Hát ez hihetetlen. Anyám kért meg rá, hogy ne mondjak neked semmit! Eddig azt hittem sose fogadtad el a másságomat. – nézek hol rá, hol pedig az emlegetett szamárrá akinek ugyanolyan meglepett ábrázata van, mint nekem.
-Azt hiszed csak te tudhatsz mindent Neith drágám? A nagyapáddal már régóta megkötöttük a fogadást rátok. Én azt mondtam 2021-re jöttök össze, Ő idénre voksolt. – mosolyog, mégis van benne valami különleges. Boszorkány vibe-okat érzek irányál én pedig alig bírok szóhoz jutni. – Arra is volt fogadásunk mikor jön rá a barátod az igazságra. Rólad már rég tudtuk mennyire szerelmes vagy belé. – egyre nagyobbak a szemeim, a szám is o alakra nyílik és még ki is engedi a hangot hozzá. Hát ezt nagyon nem hiszem el. Mikor megkérdezi mióta is tart a dolog egyből rávágjuk, de nem erre kíváncsi. Megköszörülöm a torkomat, anyám is érdeklődve hallgatja.
-Majdnem három éve. – mondom nagyon halkan majd ráharapok a szám szélére és várok. Most rajtuk a sor, hogy megkapják a letaglózás adagjukat. Nagyi füttyent egyet, anyám meg szépen lassan összerakja a dolgokat. Kinyitja a száját, majd újra becsukja és ezt még párszor eljátsza, mintha Camilo ülne velem szemben. Nagyot nyelek, majd isteni szerencsémre a nagyi bontja az ülést. Anyám felemeli az ujját, amolyan erről még beszélünk módon, majd elviharzik és viszi apámat is.
-Hogy nem? Ez nagyon gáz volt. Majd kiugrik a szívem, nézd. – megfogom a jobb kezét és a mellkasomhoz emelem, hogy ő is érezze mennyire kivagyok. Az előttem levő kaját eltolom, már nagyon nem vagyok éhes pedig alig ettem, a gyomrom görcsben van és legszívesebben kidobnám a tacsott. – Mi lenne, ha elmennénk kicsit sétálni? Tudok egy helyet, ahol kifújhatjuk magunkat. – ha elfogadja az ajánlatomat, akkor megfogom a kezét és felhúzom magammal, út közben elhozok egy üveg vörösbort is és szép lassan bevezetem a szőlőtövek közé. Egy ideig a sötétben mászkálunk, de olyan magabiztosan megyek mintha mindennap erre járnék, majd hirtelen tisztul ki körülöttünk a tér, egy elkerítettebb részre érünk ahol körbe szőlőlugas van meg egy tavacska szerű. Inkább melegvizes mintsem medencének mondható. Lerúgom a cipőmet, elengedem a kezét és elkezdem kigombolni az ingemet miközben egyre közelebb megyek a vízhez. Farmeremtől is megszabadulok és beleereszkedek. Rajta áll, hogy csatlakozik vagy sem.

- Eszem ágában sincs – mosolygok rá, boldogsággal tölti el a mellkasom ennyire boldogan látni őt. Valahol legbelül nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ha végre beadom a derekam és kimondjuk hivatalosan is, amit már azért egy ideje a lelkünk mélyén tudtunk, akkor nincs már menekvés, amíg a halál el nem választ és társai következnek. Talán ezért menekültem néha el az egész elől, mert nagyon megijesztett, hogy ez minden bizonnyal az életünk végéig tart majd, de most, hogy belekerültem, már nem is tűnt annyira nagyon parának.
Finoman megszorítom Neith kezét bátorításként, amikor közli a nagy hírt a mamával, aki olyan lelkesen próbálja telitömni a fejét a nőkkel, meg a házassággal, nem lennék a helyében. Tudom, hogy pár nap múlva, amikor leülünk a szüleimmel, én fogom pontosan úgy érezni magam, mint ő most, mert apám nem lesz elragadtatva ettől az egésztől. Vele hivatalosan még azt sem közöltem, hogy egyébként, hahó, a fiúkat szeretem, de tisztában volt vele, mégsem hozta fel soha témának azon a néhai utaláson kívül, amikor azt hitte, hogy ebből „észhez lehet térni”. Most viszont kénytelen lesz elfogadnia, hogy ebből nem tud már észhez téríteni, mert olyan kapcsolatra szántam el magam, ahol már esküvőről meg házasságról beszélgetünk a legeslegjobb barátommal.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez most valami átverős műsor, vagy álmodok, teljesen ledöbbenek a mamán, és ugyan annyira várom a magyarázatot, mint Neith, mert valami nagyon furcsa zajlik. Akaratlanul is nevetek, ahogyan alaposan megütlegeli a kisunokáját a mama, arrébb húzódok, mielőtt én is kapnék.
- Te meg ne nevess, még egy évet várhattál volna! – csap egyet felém egyet-kettőt megvadulva, de aztán tovább püföli a mellettem ülőt. A rövid szórakozást újból döbbenet váltja fel, amikor nekiáll kifejteni a mama, hogy milyen fogadásokat kötöttek ránk, még rám is, nem tudom, hová kapjam a fejem a nagy sokkban. Miből vették ők ezt az egészet? Száguldoznak a gondolataim, mégis hogyan bukhattunk le, de semmi nem jut eszembe, hiszen a családtagok előtt mindig nagyon óvatosak voltunk, mama és papa mégis valahogyan kiszagolta. Hogyan???
Lesütöm a szemem, mikor Neith beismeri, mióta tart köztünk ez az egész, mert rohadtul szégyellem, hogy ennyi ideig húzódott; tudom, hogy ők nem tudják (egyelőre), hogy nagyjából az egész miattam húzódott titokban ennyire sokáig, de én tudom és ez bőven elég. Ráveszem magam, mert azért a döbbenetet, ami kiül az arcukra, látni akarom. Neith anyjának az arcát elnézve szinte látnom a lelki szemei előtt mik pörögnek le: az összes alkalom, amikor megcsúszva érkeztünk ketten, vagy amikor Neith ment el zuhanyozni és én is vizes hajjal jöttem le, a közös nyaralásunkról mind a ketten kiszívott nyakkal érkeztünk meg és egyszer, mikor meglepetésből beállítottak, valamiért mind a ketten alsógatyában jöttünk ki a hálóból, és még sorolhatnám a szitukat, amiknél biztosan lebukunk, ha a szülei tudják, hogy én sem a lányokat hajtom már.
Vakarom a tarkóm és nagy sóhaj szakad fel a mellkasomból, mikor lenyugszanak a kedélyek, legalábbis részemről. Miután kitapogatom a szívverését, mellkasáról nyakára csúszik a kezem, hüvelykujjammal megcirógatom az arcát aztán odahajolok hozzá egy apró csókra.
- Benne vagyok – hagyom magam neki és el sem eresztem a kezét, megkönnyebbülök, amint eltávolodunk a részeg tömegtől és elcsendesedik körülöttünk az éjszaka. Próbálok nem pofára esni, néha majdnem sikerül, de kapaszkodok Neithbe és visszanyerem az egyensúlyomat. Velem ellentétben ő úgy megy, mintha minden nap megjárná ezt az utat. Pár pillanatig csak nézem meztelen felsőtestét a holdfényben, aztán kapcsolok, mit akar és először a cipőmet veszem le, ráhajtom a nadrágomat, arra pedig a pólót és utána megyek a vízbe.
- Azért annyira nem volt vészes - pár perc után töröm csak meg a ránk telepedő csendet, hagyok időt neki is és magamnak is kicsit megnyugodni és élvezni a hely varázsát. – És legalább túlestünk rajta – közelebb megyek hozzá és megfogom a kezét. – de nem bírok rájönni, honnan szedték a nagyszüleid? – teszem fel a kérdést, ami azt hiszem mindkettőnk fejében kattoghat megállás nélkül. – Már nagyon kíváncsi vagyok Aurora arcára, mikor megtudja és összerakja a dolgokat – másik kezem Neith dereka köré fonom és a mellkasára adok puszit, szeretném, ha soha nem érne véget ez az pillanat. Amint megvitatjuk a családját, újból elfed minket a csend, nem szólalok meg csak a vállára hajtom a fejem és néha megpuszilom, élvezni akarom, hogy pillanatnyilag minden a helyén van.
- Szeretlek – puszilok a nyakába, majd megemelem a fejem és sötéten csillogó szemébe nézek, hosszan megcsókolom és rohadtul megijeszt és megnyugtat egyszerre ez a pillanat. – Emlékszel rá, hogy téged csókoltalak meg legeslegelőször? – hirtelen rohamozott meg az emlék, amit valahova nagyon mélyre áshattam el, tripla koporsóban, mert teljesen ledöbbentett. Mintha nem is ebben az életben történt volna.

~   ★

Mintha egy átverő show kellős közepén lennénk, mi vagyunk Camilóval az átvágottak és a családom azon belül is pontosabban a nagymamám, szanaszét szívat minket. Erre nincsenek más szavak, mert az öreglány és mint kiderült az apai öregapám elég szépen összeálltak és elkezdtek mindenféle fogadást kötni, ránk. Az eszem megáll, de komolyan. Rengeteg gondolat, érzés kavarog most bennem, amit nem tudok hová tenni, válaszokat akarok meg közben magunk mögött hagyni az egészet és élvezni az igazság pillanatát, a testem viszont nem képes feldolgozni a történteket így a hányás kerülget.
Örülnék, ha áttudnám ugrani ezeket a kínos perceket, amiket még eltöltünk nagymamám és anyám társaságában, utóbbinak az arcán olyan értetlenség, elképedés és gondolkodás ül ki, hogy megrémiszt. Nem szeretném látni mire gondol, mi az, ami annyira foglalkoztatja az elméjét, habár pontosan tudom, most akarja összerakni az eddig történteket. Talán kéne egy könyvet írnom arról miként hódítottam meg a legjobb nem meleg barátom szívét, biztos sikert aratnék vele, csinálnának belőle filmet, amiben jóvágású színészek alakítanának minket, a hősszerelmeseket. Úh, el kell kezdenem blogolni.
Megnyugszok amikor egymás társaságában maradunk, mindenki ott hagy minket és ennek nagyon nagyon örülök, mert még két kérdés a kapcsolatunkat illetően és robbant volna a gyomortartalmam. És nem a pia miatt. Borzasztó szorongás fogott közre az egész beszélgetés alatt, így mikor a lefekvés kerül szóba inkább a nyugalom szigetére kalauzolom magunkat. Mivel a családom nem igazán kedveli a változásokat, mindent szeretünk ugyanúgy csinálni és tartani magunk körül így a gyerekkori útvonalam felidézése és betartása sem esik nehezemre. Nagyon hamar odatalálok és a sötétség ellenére sem esek orra, ez pedig teljesítmény.
-Üdvözöllek a jacuzzimban. Örülök, hogy csatlakoztál. – kacsintok rá miután beereszkedik hozzám a vízbe, miután percekig csak bámult. – Szépen összehajtottad a ruháidat. – húzom az agyát majd, amikor megfogja a kezemet én is közelebb húzódok hozzá. Minél kevesebb a távolság közöttünk annál többet akarok érezni belőle, szeretem mikor a bőre az enyémhez ér.
-Úgy látszik nem csináltuk valami jól a titkolózást, vagy ennyire jól ismernek és mindent is kifigyeltek. A másik ötletem az, hogy minden egyes kamerát végig néztek és mindent ami nem a redtube-ra való, lementettek. – vállat vonok, mégis feljegyzem mentális tömbömbe, hogy erre majd rákérdezek, mert ha van felvételük bármiről is, ami velünk kapcsolatos azt szeretném kézhez kapni. Rögtön. – Nem tudom, hogy készen állok még egy ilyen beszélgetésre. Eléggé megviselte a gyomromat. – simogatom meg az említett testrészemet, miközben élvezem, ahogy birtoklóan magához vonz és a mellkasomat simogatja. Hátra döntöm a fejem a puszik hatására és erősen próbálok nem hangot kiadni, de még így is kiengedek párat. Jól esik a zajos családom után kicsit csendben ülni a pasimmal a holdfény alatt, tiszta romantikus az egész. Tökéletesen illik a mostani igényeimhez, így szorosan bújok hozzá, amikor vállamra hajtja a fejét apró puszikat adok rá és simogatom.
-Én is szeretlek. Nagyon. – végigfut a hátamon a hideg mikor a nyakamba puszil, szeretnék mondani neki valami komolyt de megcsókol mielőtt bármit is tehetnék, én pedig mohón, követelőzően mélyítem el. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. – Hm… nem igazán, hogy is volt? – ártatlan arcot vágok, holott pontosan tudom a történteket, mégis az Ő szájából szeretném hallani. Akkor talán még nem voltam belé esve, de ha nem is, akkor azután tutira minden maradék agysejtemet rá állította.
-Olyan nyugodt itt minden. Mintha nem is egy esküvőre készülnénk vagy nem most itták volna meg a rokonaim a tavalyi termés felét. – nevetek rajtuk, szerencsére volt annyi erőm, hogy ne tegyem tönkre magam meg a mostani gyógyszeremre nem is igazán kéne innom, de amit Cami nem tud az nem is fáj neki. – Szerinted van esélyem elkapni a menyasszonyi csokrot holnap? Csak ezért jöttem. – viccelődök, majd megfogom a kezét és magamhoz húzom, hogy velem szembe legyen és szorosan ölelem. Ajkaimmal az álla vonalát kezdem el puszilgatni, lefelé haladva a nyakára majd a kulcscsontjára, amin ott is hagyom a nyomom. – Nem akarsz visszaszökni a hálóba?

- Nagyon vicces vagy – forgatom vigyorogva a szemem; az én kis lelkemet megnyugtatja, mennyire szépen összehajtott kupacban vannak a ruháim. Legalább ez az egy dolog legyen rendben az életemben, ha minden más a feje tetejére állt az elmúlt hónapokban, bár mostanában csitultak a hullámok és remélem, nem fogja semmi felkavarni a vizet a közeljövőben.
- Szerintem csak nagyon átlátszóak voltunk – hümmögök, bár úgy gondoltam egészen végig, hogy orosz kémeket megszégyenítően titkoljuk a dolgot mindenki előtt, valószínűleg jóval bénábbak voltunk a sok féltékenykedéssel, meg késéssel és társaikkal. Az ember egyébként is máshogy viselkedik olyan mellett, akivel fél órája még egymás szájába jártak, biztosra veszem most már, hogy máshogy értünk egymáshoz, máshogy néztünk össze, és csak úgy üvöltött rólunk a dolog. Ha más előtt nem is, a mama kiszúrta.
- Miért? – amíg a mamája a lánykéréssel és családalapítással zaklatta, még meg is értem, de azt hittem, pusztán megkönnyebbül, ha kiderül a mama számára is az igazság. – Mi a baj? – finoman magamhoz szorítom, élvezem, ahogyan meztelen felsőteste az enyémnek simul, el sem akarom ereszteni sem őt, sem ezt a pillanatot. Rohadtul megérdemeltük már ezeket a pillanatokat.
Mosolygok, el sem hiszem, mennyire nyugodt jelenleg a helyzet és azt kívánom, bárcsak tényleg elszökhetnénk kettesben valami hasonló helyre, ahol békében élhetnénk a tökéletes életünket, öntözgetném a virágaimat, meg többet foglalkoznék a divattal, Neith meg el gitározgatna, az erkélyen reggeliznénk és a new yorki mocskos szagok helyett a tenger illata jönne be, ha kinyitjuk az ablakot.
Furcsa, hogy itt ülünk a gyerekkori legjobb barátommal, akivel együtt nőttünk fel és minden hülyeségen együtt mentünk keresztül, most egymást csókolgatjuk, meg azt mondjuk, szeretjük egymást, és azt is érzem; nagyon jó, de borzasztóan bizarr egyszerre.
- Nem? – forgatom a szemem vigyorogva, de megadom neki magam. – Tudod, mikor tizenhárom voltam, és áthívott az a csaj tanulni, és beparáztam, és megkértelek, hogy gyakoroljunk – most kimondva ezeket és felidézni a dolgot, hatalmas baromság volt belemászni az egész „a lányokat szeretem és megdöntök mindenkit” szerepbe. Ki másnak jut eszébe a legjobb fiú barátjával smárolni, többszörösen, csak azért, hogy begyakorolja? Természetesen no homo, csakis baráti alapon. – Már akkor is bejöttem? – vigyorodok el, mikor leesik, hogy talán már akkor is megmozgattam benne valamit.
- Igen… mind nyugdíjasok vagyunk – vigyorgok bele a vállába, aztán finoman megharapdálom, a csokros megjegyzése megnevettet. – Hát persze, hogy van, ne okozz csalódást – csipkedem meg finoman az oldalát. Nehéz megszokni a jópár kilóval könnyebb Neithet, de ezt soha a büdös életben nem fogok közölni is vele; úgyis átmeneti állapot és így is oda meg vissza vagyok érte, csak máshoz szoktam. – ha nem kapod el a csokrot, nincs szex két hétig – hergelem tovább vigyorogva, látni akarom a többiek képét, ahogyan elhappolja előlük a csokrot és őt ismerve, ezek után képes lesz másik hátára is ráugrani, hogy ő kapja el.
Halkan, jólesően sóhajtok fel, oldalra döntöm a fejem, hogy még jobban hozzáférjen a nyakamhoz, a hátát és oldalát simogatom, a kérdésére elvigyorodok.
- De… ez egy nagyon, nagyon jó ötlet – csókolom meg még egyszer, hosszan és egyértelművé téve, hogy nem fogunk egyből kidőlni, majd kézen fogva húzom magammal ki a partra. Kicsit finnyásan rángatom vissza magamra a ruháimat, mert nincs kedvem egy szál alsóban találkozni semelyik rokonával (amekkora szerencsénk van, a mama jönne velünk szembe), kézen fogva sétálok vissza vele a házhoz, még egy búcsúpillantást vetek a kis tóra.
A szobába érve úgy rugdalom le magamról a vizes ruhákat, mintha mérgező lenne, idegesít, ahogyan félig vizesen tapad rám. Amennyiben Neith még hagyta magát bennük rohadni, neki is lelkesen segítek, majd az ágyhoz tolom, leültetem rá és vigyorogva térdelek a lába közé; ideje elfeledtetni vele a vacsora megpróbáltatásait, ha már ennyire megviselte.
Tarkójánál húzom magamhoz egy újabb csókra, majd áttérek nyakára, mellkasára, nem időzök túl hosszan, mielőtt a hasához érnék, egyik kezemen megtámaszkodok mellette, a másikkal már a csókunk óta a boxerében nyúlkálok. Mióta letérdeltem, rájöttem, hogy semmi energiám nem maradt, a maradékot még képes vagyok rá áldozni, de aztán végem.
Most nem kínzom hosszasan, az agyhúzás egyébként is főleg az ő reszortja. Teljesen lehúzom róla az alsóját, végignyalok a farkán, majd számba veszem, közben továbbra is ütemesen mozgatom a kezem, nyelvemmel körözök rajta, finoman megszívom néha, majd a fejemet is mozgatni kezdem. Néha, amikor már érzem rajta, hogy közel lenne, direkt lelassítok, hogy mégse érezze úgy, hogy az egészet csak elkapkodom, mikor már érzem rajta, hogy kezdi frusztrálni, teszem az i-re a pontot.
Félálomban mászok fel mellé az ágyra, autópilótára kapcsol az agyam, őt is húzom magammal, hogy ne feküdjünk keresztbe.  Úgy fonom köré a kezem, mintha a világ legkényelmesebb párnája lenne, amit nem is tervezek elengedni, míg fel nem ébredek.

~   ★

Mindenki tapasztalta már azt az érzést egy hosszú nap után, hogy amikor átlépi a küszöbét a teljes teste megnyugszik, az eddig görcsbe rándult részek elernyednek és jön az az igazi „hazaértem” érzés. Nos, mióta Camilo beadta a derekát hosszas huzavona után, azóta minden egyes nap ezt érzem mikor a társaságában vagyok. Ha nincs mellettem olyan mintha nem is találnám a helyemet a nagy világban, mintha már nem léteznék simán Kenneth Ambrose Holton ként, hanem mi most már kőkeményen Canneth Escorton néven futunk. Másképp nem is tudnak minket azonosítani. És ez nem is biztos, hogy baj, mégis nagyon nagyon fura.
- Kikérem magamnak! Én minden vagyok csak átlátszó nem, elvégre kemény két hónapig titkoltam mindenki előtt a betegségemet, a kapcsolat nem kapcsolatunkat majdnem három évig. A tulajdon legjobb barátunk nem tudja, arról meg nem tehetek, hogy a nagyiéknak ennyi fölösleges idejük van és képesek voltak mindent felkutatni. – egy szuszra mondom el ezeket, magam is meglepődök a kirohanásomon, de nem tudom mi okozza ezt. Mármint de, mert a helyzet, hogy semmi sem úgy működik ebben a családban, ahogyan kéne. Hogy nem tudok titkolózni rendesen vagy mert a nagymamám túlságosan jól ismer már, attól eltekintve, hogy nagyon kevés időt töltünk egymással, a szüleim pedig olyan keveset vannak körülöttem, hogy eltudtam titkolni előlük a betegségemet. Más hamarabb észrevette volna, hogy a gyereke fél lábbal a sírban van, nem? Ha nem más a mínusz tizenöt kiló segít a gyanakodás erősítésében… - Nem tudom, egyszerűen túl sok volt ez az este nekem. – mély sóhaj tör fel a mellkasomból, majd percekig csak a légzésem stabilizálására fordítok minden energiámat. – Egyik percben még azért kapok, mert nem a nőket szeretem utána meg kiderül, hogy végig fogadásokat kötöttek ránk? Egyszerűen… megáll az eszem, és annyira szorongtam egész végig, hogy a gyomrom nagyon szívesen visszaadná a tartalmát.
Nem Camilo hibája, ezzel tisztában vagyok és nem is szeretném, ha rosszul érezné magát, de nekem ez baromi sok(k) volt. Fogalmam sincs, hogy a többi rokon előtt, akik még nem találkoztak velünk, mint Canneth, miként fogom egybe tartani az érzéseimet de próbálom összeszedni magam. Valahogy. Nehezen. Hálásan pislogok irányába mikor felhozza a gyerekkori smárolós témát, valamennyire sikerül is kizökkentenie a gondolataimból így visszaránt a megbolondulás határáról. Ezzel pedig még nyerek egy órát magamnak, ameddig nem pakolom ki a kajámat.
- Valami dereng… de még nem teljesen tiszta a kép. Én csókoltak meg téged vagy Te engem? Mert nagyon nem mindegy. – hüvelyk és mutató ujjam az államra csúszik, a gondolkodó ember pozíciót veszi fel úgy „próbálom” erősen felidézni a történteket. – Óh, most már mindenre emlékszem! Arra is milyen aranyos voltál a csokornyakkendődben a macival a kezedben, amit vittél neki. – tisztán emlékszem a történtekre, meg arra is, hogy mennyire utáltam már akkor azokat a szerencsés lányokat, akik eltudták halászni előlem a legjobb barátom társaságát. – Nem mondom azt, hogy nem, de azt sem, hogy igen. Szerinted már akkor is tetszettél nekem? 14 évesen coming outoltam neked. Előtte azért csak kapizsgáltam, nem? – mindig éreztem valami különös vonzalmat irányába, de eleinte azt hittem a videójátékok miatt utána rájöttem a csókunk után, hogy miért akartam minden egyes percet vele tölteni és miért zavart, ha másokkal főleg lányokkal beszélt.
-Most már muszáj lesz elkapnom. Majd lebeszélem Aurorával. – kacsintok rá és hálás vagyok amikor belemegy a visszavonulásba. Kezdtem egyre jobban elfáradni és a víz is kezdett szépen lassan lehűlni. Camiloval ellentétben én nem veszem vissza a nyirkos ruhadarabokat, alsónadrágban és meztelen lábbal botorkálok vissza a szobánkba és hálát adok amiért senki nem kapott minket tetten. Átfut a kósza gondolat az agyamon, hogy letámadom a szerelmemet, de mielőtt bármit is lépnék már tolva vagyok az ágyhoz. Lehuppanok az ágyra és kíváncsian várom a folytatást, alsó ajkamba harapok mikor letérdel elém és végig tartom a szemkontaktust.
Mohón csókolok vissza, ujjaim a vállára csúsznak és erősen markolom, ezzel jobban elősegítve a dolgokat. Nagyot nyelek mikor megérzem ténykedő ujjait ágaskodó tagomon, néha bele nyögök a csóka majd, amikor teljesen rávetíti minden figyelmét hátra dőlök és élvezem a kényeztetését. Végig simogatom a szabad felsőtestét, a nyakára csúszik a kezem és a hajába is túrok, néha segítek csípőmmel és türelmetlenül morgok mikor túlságosan megvárat.
A meleg átjárja a testemet, ahogyan átrepít azon a bizonyos ponton és szeretném folytatni, legalábbis a testem akarna többet, de amint meleg ajkainak érintése elhagyja a tagomat érzem az átölelő álmosságot. Magamhoz húzom és szorosan ölelem magamhoz, hátát simogatom úgy ringatom magunkat álomba. Egy ideig csak hallgatom a szuszogását, betakarom a derekát, hogy ne fázzon és csak fekszek mellette álmatlanul. Az agyam azt súgja, hogy aludjak a szemem is egyetért vele, de valamiért a gondolatok nem nyugszanak ahogyan a gyomrom zúgolódása sem. Így valamikor hajnali 3 környékén a folyosón lévő fürdőbe vándorlok, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Félórára még be is alszok a kagylón támaszkodva, majd mikor felriadok visszamászok szerelmem mellé. A kis kiflijéhez hozom a nagy kiflit, szorosan bújok hozzá és szívom be finom illatát majd átengedem magam pár óra alvásnak.
Kilenc előtt ébredek meg és mivel Camilo még mindig húzza a lóbőrt, gyorsan magamra húzok egy rövidnadrágot és reggelit szerzek magunknak. A ház személyzete sürög forog, kint már elkezdték feldíszíteni a dolgokat és a nagynénémet is látom ahogyan valakikkel veszekszik, nem akarok feltűnést kelteni így egyből lemegyek a konyhába és elő véve egy tálcát keresek mindenféle finomságot rá. Alig fél órával később és egy bögre gőzölgő kávéval meg teával, frissen sütött tojással, pirítóssal és minden finomsággal megpakolva térek vissza a szobánkba. Leteszem az asztalra, és óvatosan kezdem a kezét simogatni.
- Jó reggelt, hasadra süt a nap. – hangom rekedtes, kissé fáradt, de nagyon lágy. Szeretném szépen felkelteni. – Hoztam reggelit, a kedvencedet.

Nem tudom hová tenni Neith kifakadását, tehát semmit nem mondok, csak ölelem magamhoz és remélem, hogy a közelségemtől egy picit megnyugszik. Akaratlanul is már odáig visszavezettem a gondolatmenetemet, hogy minden az én hibám, amiért igazi pöcsfejként viselkedtem a legjobb barátommal, és még akkor sem bírtam mellette lenni, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, mert éppen az érzéseim elől menekültem egy hotelszobába egy idegennel. Sose értettem, miért viselkedek így, nem tudtam volna magyarázatot adni neki sem azon kívül, hogy be vagyok szarva, de az még soha nem volt indok senkinek arra, hogy ennyire elhanyagolja a legeslegjobb barátját, akivel együtt tanultak meg beszélni; már előbb kommunikáltunk egymással, mint a saját szüleinkkel, mert míg ők nem értették meg a gügyögésünket, mi remekül elvoltunk vele.
- Jól van… semmi baj, most már csak velem vagy itt – a kifakadásától nekem is összeugrott a gyomrom, de most az én feladatom nyugodtnak maradni. Tovább simogatom a mellkasát és a hasát, a nyakát, vállát puszilgatom és remélem, hogy egy picit sikerül megnyugtatnom. Mindig béna voltam ebben, soha nem tudom, mit kellene mondani, a szavak tökéletes forgatása csak olyankor működik, ha nincsenek érzelmek a szituban, de onnantól kezdve egyáltalán nem megy olyan jól, mint mikor csak meg kell magam játszani.
- Te engem, mert túl sokat pöcsöltem – vigyorodok el az emlék felelevenítésén, finoman az álla alá nyúlok és felém fordítom az arcát. – Valahogy így – hajolok oda hozzá és finoman összeérintem az ajkainkat, majd kissé határozottabban, lassan mélyítem el a csókot és az egész túl jónak tűnik, hogy igaz legyen. - Jézusom – nevetek fel kínomban, és áldom az eget, mert teljesen elvörösödtem az emléktől, ami az én agyamban nem aranyosan, hanem vércikin él. – Hmm – fúrom a nyaka hajlatába az arcom vigyorogva, bárhogyan is forgatjuk, örülök, hogy végül ő lett az, akivel beleléptem első és terveim szerint utolsó hivatalos párkapcsolatomba; a közös emlékeinkhez senki nem tudna felérni, nem is akarnám és soha nem is akartam, hogy felérjenek. Mindig őt akartam, csak ezt nem is olyan könnyű beismernie az embernek, amikor a legeslegjobb barátjáról van szó.
- Héé, nem csalhatsz – nevetek hitetlenkedve. – Csak akkor ér, hogyha igazi harcos módon szerzed meg, ha letárgyalod, akkor sincs szex két hétig – még jó, hogy a húszas éveink elején vagyunk és a gondolataink egy nagy részét az tölti ki, mikor jön a következő alkalom, hogy egymásnak essünk; mi mindenre lehet vele motiválni az embert…
Neith kiérdemelte az összes neki és csakis neki szentelt percet az ágyban, élveztem, ahogyan élvezi és szívesen szórakoztam hosszabb ideig is el vele; általában önző voltam, hiszen semmi okom nem volt arra, hogy igyekezettel legyek jó szerető olyan emberekkel, akiket úgysem akartam újra látni. Így hát ő kapta és kapja is meg az összes odaadásomat és igyekezetemet, elégedetten vigyorodok el, mikor mára vége, a köldökébe puszilok, mielőtt kényelmesen az ágyba fészkelném magunkat.
Az ölelése, a simogatása és a szívdobogása pillanatok alatt elaltat és az egész éjszakát átalszom, mint egy igencsak kimerült kisbaba, akinek nem kell páróránként felkelnie üvölteni. Lassan pislogok, egy pillanatig fogalmam nincs róla, hogy hol vagyok, aztán visszatérnek az emlékek és Neith körvonalából is HD minőségű kép lesz. Rámosolygok és megfogom a kezét, aztán újból lehunyom a szememet, de meg sem próbálok sunyin visszaaludni, így pár pillanat után újra ránézek.
- Ehhez hozzászoktathatsz, nem fogok tiltakozni – lassan, nyugdíjast megszégyenítve ülök föl, kidörzsölöm az álmot az arcomból és még a meleg takarótól is hajlandó vagyok megszabadulni, hogy törökülésben fogyasszam el a reggelit. – Uh, még nagyon el kell készülnünk – dünnyögök a fali órára nézve, aztán csendesen fogyasztom el a reggelit, csak pár dicsérő kommentet teszek Neith főzőtudására, meg hogy mennyire fantasztikus tőle, hogy ágyba hozza a reggelit.
- Ha már ennyire tökéletessé tetted a reggelem – teszem le magam mellé a tálcát és közelebb csúszok hozzá az ágyon, ujjaim térdétől indulva szánkáznak felfele belső combján és éppen célba érnek, mikor kopognak az ajtón. Elkapom a kezem, de szerencsére Neith anyja nem szándékozik bejönni, csak bekiabál, hogy reméli mindjárt kész vagyunk. Kelletlen sóhajjal dőlök hanyatt, nagyon szerettem volna bepótolni, ami tegnap este kimaradt, de úgy tűnik, kénytelenek leszünk halasztani.
Külön zuhanyozunk, mert ragaszkodok hozzá, hogy tényleg gyorsan készüljünk el, és ismerve magunkat és a nem létező önuralmunkat, amint kettesben a zuhany alá kerülnénk, már el is felejtenénk, hogy az előbb szóltak nekünk, hogy igyekezzünk.
- Készen állsz a nagy feladatra? – mire Neith kilép a fürdőből, én már teljesen felöltöztem, éppen a hajamat igazgatom a tükör előtt, hiszen mégiscsak egy esküvőről van szó, ahol egészen közeli rokonságként vagyok itt (amibe borzasztóan furcsa belegondolni), tehát tökéletesen kell megjelennünk, itt is. – Ne feledd, különben kettő hét – paskolom meg a fenekét, amikor elmegy előttem, majd az ablakon át gyönyörködöm a tájban, míg ő is elkészül.
Még egy igen gyors insta sztorit lövünk a tükörben, majd tényleg sietősre váltva robogunk le az emeletről, bele a forgatag közepébe. Aurora is megérkezett már, de észre sem vesz minket, kétlem, hogy most lenne ideje vagy idege egy pár éves crushra meg az unokatesójára, ami elhappolta előle; hagyom, hogy Neith vezessen, mert mégiscsak az ő családja, meg ő töltött rengeteg időt itt, nekem meg fogalmam nincs egy esküvő menetéről Holtonéknél.
- Camilo, Neith – állít meg minket az egyik folyosón A mama, a felkaromba kapaszkodik és elismerően mér minket végig. – Remek, remek – bólogat nagyokat. – Azért ha az eljegyzést tervezgetitek, szóljatok előre, ideje egy fogadást megnyernem – kacsint egyet, mielőtt magunkra hagyna, el sem hiszem, hogy ez megtörtént.
- Nincs a mamádnak egy enyhe szerencsejáték függése? – kérdezem, mikor már hallótávolságon kívülre érünk.

~   ★

- Erről eddig nem volt szó! – csattanok fel kissé idegesebben, na nem mintha számítana mert bármit megteszek azért, hogy enyém legyen az a menyasszonyi csokor. Ha kell lányokat pakolok arrébb nem túl óvatosan, levegőben csinálok egy tigris bukfencet és nagy ováció kíséretében kapom majd el az említett tárgyat; utána talpon érek a földre és diadalittasan emelem fel IGEEEEEEEEEN-t kiabálva az égbe. Ez a tervem. – De ha elkapom akkor annyiszor szexelünk, ahányszor akarom? – próbálok alkudozni vele no nem mintha szükségem lenne rá, mert Camilo kapható mindenféle intim percre. Bárhol. Bármikor. Leszarva azt, hogy kik vannak körülöttünk.
Mikor felérünk meglepődök a mozdulatain de valahol jól is esik, hogy csak úgy, semmi viszonzás vagy elvárás nélkül akar örömet okozni. Mindig ilyennek képzeltem egy érett felnőtt kapcsolatot, ahol a pár tagjai meglepik a másikat, gondoskodnak egymásról és apró gesztusokkal fejezik ki mennyire szeretik a másikat és ezért semmi viszonzást nem várnak. Az már másik kérdés, hogy én is szeretnék neki örömet okozni. De nem ma.
Imádom mikor mellém bújik és egész éjjel érezhetem orromban az illatát, bőrömön a melegségét, hallgathatom a szuszogását. Ezek mind hiányoznak mikor nincs velem, Kaliforniában is borzasztóan kivoltam a hiánya miatt és állandóan egy párnát ölelgettem magamhoz. Álmatlanul. És most is fáradtan, de valahogy az alvást elkerülve fekszek mellette és szorítom magamhoz. Míg el nem kap a róka kergetés iránti vágy és hagyom magára.
Jobb nem gondolni az estém többi részére, így amint kipattannak szemeim egyből lezakatolok, hogy kifossztva a hűtőt dobjak valami ehetőt a tálcára. Mikor visszatérek még édesdeden alszik, és elgondolkodok azon, hogy nem kéne felébresztenem de így is elfogunk késni.
- Megérdemled, ha együtt élnénk mindennap ágyba kapnád a saját készítésü reggelit. – megszorítom a kezét, jobbommal pedig arcán simítok végig. Imádom a reggeli kómás Camilot. – Ne is mond, odalent már kész bolondokháza van de még sokan alszanak. Szerintem teljes káosz lesz negyven percen belül. – odateszem elé a tálcát, elveszem magamnak az egyik bögre forró italt, többnyire a teát fogyasztom, és néha lopkodok le róla egy-egy falatot.
- Akkoooor? – húzom fel játékosan a szemöldökömet, majd apró kéjelgő sóhaj hagyja el ajkaimat amint megérzem kezét belső combomon végig szántani. Szaggatottan veszem a levegőt és kész vagyok lecsapni ajkaira mikor is anyám megzavarja az intim pillanatot. Szeretném folytatni, de ahogy kipattan mellőlem és elkezd készülődni nem hagy nagyon más választást, nekem is el kell.
Sokkal kevesebb időt töltök a készülődéssel, a tusolással vagy a hajam megigazításával, hiszen utóbbi nem is igazán van. Megfigyelem magam a tükörben és elkönyvelem, hogy néztem már ki jobban is mielőtt felkennék egy adag alapozót hullasápadt és nagyon karikás arcomra. A Guccinak nincs ekkora táskája, mint amekkora a szemem alatt. Fintorgok egyet, majd kelletlenül megyek ki az időközben elkészült páromnak.
- Késznek születtem, bébi. Jól nézel ki. – adok egy gyors puszit ajkaira, majd felkapom az órámat és elindulok kifelé, mire a fenekemre csap. Felnevetek és a bal kezem segítségével megmutatom a középső ujjamat. Ha nem ismerné.
Utálom a tömeget és nem igazán érdekel, ha az ismeretlen emberekből tevődik össze vagy a családom tagjaiból. Ahogyan leérünk elfog a szorongás, úgy kapaszkodok Camilo kezébe mintha menten elrabolnának vagy elszakítanának egymástól minket. Megpillantom Aurorát a gyönyörű ruhájában és már húznám is oda mikor a kipihent nagymamám állja el az utunkat.
- Köszönjük, Camilo választotta ki a szettet, én farmert akartam volna felvenni de nem engedte. – vonok vállat ártatlanul minden felelősséget rá hárítva. Mondjuk az igazságot mondtam, nem sok közöm volt a ruhák kiválasztásában. – Nagyiiiiiiii. Nem mostanában tervezünk eljegyzést, különben is azt nem én fogom megcsinálni, hanem a legjobb barátomé ez a feladat. De három évnél nem kapott többet rá. – kacsintok rá Camilora mire a nagyi megveregeti a vállamat és ő is csatlakozik a nevetésemhez, illetve kacsintásomhoz.
Tudja.
Behalok rajta.
- De, én is ezt veszem észre rajta. – húzom magammal egy szellősebb részre a tömeg között, megtalálom a szüleimet is és odamenekülök a legjobb barát-pasimmal. – Vagy lehet csak rajtunk szeret nyerészkedni, mert tudja mire számítson. – mondom tovább véleményemet, mikor odaérünk adok anyának két puszit és a másnapos apámra nézek, akit legszívesebben seggel röhögnék ki annyira vicces.
- Köszöntetek már Aurorának? Az előbb keresett téged Neith, akart valamit kérdezni. – anya gyorsan megosztja a történéseket két puszi között, amit nekem meg Camilonak ad. Csak sóhajtok egyet és nemlegesen megrázom a fejem, mire olyan pillantást lövell rám, hogy most azonnal menjünk. Kelletlenül furakodok be az embertömegbe, hogy minél beljebb érjünk az epicentrumig. Aurora csodaszép, habos babos olyan igazi hercegnős ruhában áll az embergyűrű közepén.
- Aurora! Csodaszép vagy! – kiáltom el magam amint odaérünk a közelébe, megfogom kezét és pörgetek rajta egyet majd puszira húzom. – Olyan régóta nem találkoztunk, és mennyit változtál. Nagyon örülök neked, remélem jót fogtál ki. – kacsintok rá, majd a férfi után kutatok akit nem igazán vélek felfedezni.
- Neith! Annyira örülök, hogy eljöttél, féltem, hogy az állapotod miatt… tudod. – szánalom és sajnálat keveréke ül ki az arcára, amitől görcsbe rándul a gyomrom és okádni tudnék. Sóhajtok. Bólogatók aprót. – Köszönöm, majd bemutatlak Jorgenak, nemsokára úgy is kezdődik a kikérés. Jut eszembe… - kezdene bele de megpillantja az eddig hátam mögött lévő Camilót. Az arca felcsillan, talán eszébe jutnak a dolgok nem is olyan régről. – Camilo! Nem tudtam, hogy te is eljössz. Azt hittem Neith valami pasit hoz el magával, ha tudom külön szobába tettelek volna. – magyarázkodik, látom, hogy zavarban van és zavar, hogy még mindig tetszik neki az ÉN PASIM. Legszívesebben fejen verném, hogy hahó bébi most mész férjhez. De nem teszem, kíváncsi vagyok partnerem válaszára.

Nevetek a kifakadásán és biztosítom róla, hogy ha elkapja a csokrot, akkor annyit szexelünk és úgy, ahogyan és ahányszor csak akarja (tehát minden marad úgy, ahogyan eddig is volt). Tudom, hogy ezzel most még egy extra löketnyi motivációt adtam neki, és alig várom a holnapi napot, muszáj leszek videóra venni, hogyan kapja el a legjobb barát pasim a csokrot, mert egy fikarcnyi kételkedés sincs bennem róla, hogy az övé lesz.
- És mikor is lesz ez? – sandítok rá, igazából semmi értelme nem lesz ezek után külön lakásban laknunk, így is csak a változatosság kedvéért töltöttük nála vagy nálam az időt felváltva, amikor minden rendben volt közöttünk. Most pedig csak felesleges mászkálás, meg idő lenne, de eddig még soha nem gondolkodtam el azon, hogy az, hogy együtt vagyunk, akár ilyen dolgokat is vonz majd magával a jövőben.
– Látod, bezzeg, ha jurtás esküvő lenne – emelek egy falat kenyeret a magasba. Mindenki tudja, hogy a jurtás esküvőknél mindenki nagyon ráér, nincs semmiféle rohangálás, eggyé válunk egymással meg a természettel, és tiszta zen az egész.
- Akkor… - hajolok közelebb hozzá és a számra harapok, lepillantok ajkaira és már készen állok rá, hogy elháljuk a nászt, hatalmas, csalódott és kissé túljátszott sóhajjal döntöm a vállának a homlokom, mikor Holton anyuka közbelép. Egy része az agyamnak, amibe az évek alatt mintha egy miniatűr Neith költözött volna, azért üvölt, hogy folytassuk, seperc letudjuk és már öltözhetünk is, de elnémítom, mert jó pontokat akarok a családjánál most már pasijaként, nem csak legjobb barátként. Arra a szerepemre már bőven sok jó pontot adtak, nem egyszer kapartam össze és ráztam én gatyába a kisfiukat.
- Te is – mérem végig egy mosollyal, és igyekszem normális mennyiségben tartani a bókokat és flörtölő megjegyzéseket, mert mióta jobban meglátszik rajta a betegség, úgy érzem, állandóan nyomatnom kell, hogy még mindig nagyon szexi és tökéletes, de az többet ártana, mint használna. Szóval odafigyelek, hogy kellően sokszor tegyem szóvá, de nem túlzottan, semmivel sem akarom emlékeztetni erre az egész szarságra, amin keresztül ment.
Csak vigyorgok, amikor beint és igyekszek minél közelebb maradni hozzá, mert tudom, mennyire gyűlöli ezt. Hüvelykemmel cirógatom a kézfejét néha és olykor finoman rászorítok a kezére, hogy még jobban érezze, itt vagyok és nem eresztem semmiképpen.
Bólogatok, az arcomra kiül egy „elhiszed te ezt?” kifejezés a mama irányába, mire jót vigyorog. Újabb bólintás részemről, mikor Neith közli vele, hogy én fogok féltérdre ereszkedni, vagy még ki tudja, hogyan kérem meg a kezét, a mama úgy ért egyet, mintha ez teljesen egyértelmű lett volna eddig is számára. Ki tudja, lehet boszorkány, vagy jósnőhöz jár.
- Kihasználva érzem magam – panaszolom viccelődve és hagyom, hogy a szüleihez vezessen. Neith apja elkeseredett pillantást vet rám, mintha elő tudnék két csodatablettát kapni a zsebemből, amitől elmúlik az őt kínzó másnap, az anyja csak úgy magyaráz és mire észbe kapok, már húz is tovább a sofőr.
Aurora csodaszép, tetőtől talpig úgy néz ki, mint egy igazi mesebeli hercegnő, nem csodálkoznék, ha már hajnali 4 óta készülne erre a jelenésre. A háttérben maradok, míg Neith köszön neki és megkönnyebbülök, hogy ezzel az esküvővel sikerül elásniuk a csatabárdot, mert az unokatestvére végre megállapodott egy másik férfinál, én meg a legjobb barátom mellett, szóval nem lesz több „megpróbálom elcsábítani Camilot” jelenet a karácsonyozások során.
Már abból, ahogyan elváltozik az arca, jön egy sugallat, hogy azért ne legyek ennyire biztos ebben, tinilány módjára nyúl a hajához, miközben magyarázkodik és többször is végigfut rajtam a tekintete, mielőtt meg tudna állapodni az arcomon. Egy pillanatra lefagyok, mert kezd túlontúl kínossá válni a helyzet, aztán Neith mellé lépek és a derekánál magamhoz vonom, mert sokkal, de sokkal egyszerűbb úgy közölni a hírt, ha látja is, amit hall, egyébként egészen nehezen akarta mindenki felfogni, hogy mi is a szitu.
- Szia Aurora – mosolyodok el kissé, látom, hogy nagy szemeket mereszt a kezemre és talán már el is kezdenek kattogni a kerekek az agyában. – Öhm, én vagyok a valami pasi – egyre nagyobb döbbenet ül ki a gyönyörűre sminkelt arcára, mintha most közöltem volna egy kislánnyal, hogy nincs se húsvéti nyúl, se Mikulás. – Együtt vagyunk – teszem hozzá, hogy tényleg teljesen egyértelmű legyen a dolog és remélem, hogy nem fog itt helyben elájulni a hírtől.
- Hogy… ti… Camilo, te.. mi? – nyögi ki, mikor már meg tud végre szólalni. Mielőtt tovább sápítozhatna, odasiet hozzá az anyja és valamit elhadar neki, mire kirántja magát a döbbenetből és tapsol egyet. – Szóval, Neith, arra akartalak megkérni, hogy – húzza el mellőlem az unokatestvérét és közel hajolva hadar neki valamit, a végére vigyorog, Neith is vigyorog, majd pár lánnyal sietősen távozik, engem a menyasszonnyal hagyva. – Csak megkértem, hogy öltözzön be ő is a kikérésre – legyint egyet. – Mióta? – időt sem hagy reagálni, mert visszatérünk a faggatózáshoz.
- Hát hivatalosan nagyjából másfél hónapja – számolok kicsit utána.
- És te… te mióta? – úgy faggat, minta elfelejtené, hogy a mai napon neki kellene a középpontban lenni.
- Pf… öhm, három éve kábé – ezt már tegnap este megjegyeztem.
- Szóval mikor karácsonykor én – látszik az arcán, hirtelen mennyire kínosan érzi magát az emléktől, egy félig szájelhúzós, félig vigyorgós grimasszal bólintok. – És te meg Neith? – úgy érzem, soha nem fognak elfogyni a kérdések, bármennyire is jogos a döbbenete, kicsit tehernek is érzem.
- Hát… nem hivatalosan már egy ideje – köszörülöm meg a torkom.
- Úr isten, akkor ezért gőzölt be annyira rám? – mielőtt még több kirakós darabot illeszthetnénk össze, ismételten megérkezik az örömanya és magával rángatja az arát, én meg mire észben kapok, már a fogadásmániás mama mellett állok egy pezsgővel a kezemben.

~   ★

Mielőtt összejöttünk volna úgy hivatalosan is Camilo barátommal mindig az volt a fejemben, hogy sosem lesz részem egy igazi kapcsolatban mert az agyam legeldugottabb részében mindig valaki máshoz hasonlítanám az illetőt. És most, hogy mellette kelek már hetek óta és nagyobb a békesség közöttünk, mint eddig valaha, úgy érzem az univerzumban minden a helyére került.  Lehet a mi összejövetelünk kellett ahhoz, hogy elhozzuk a világba a békét és a szeretet, a mindenkinek ugyanolyan jogokat mozgalmat is és megszüntettük az éhséget. Jó lenne.
-Mikor szeretnél velem összeköltözni? Erről nem beszéltünk, vagy én költöznék hozzád esetleg keresnénk egy közöst és mindenki megtartaná magának a sajátját? – darálom le egyből a kérdéseket, amik foglalkoztatják a buksimat az összeköltözéssel kapcsolatban. Nem gondolkodtam még el ezen, bár látok az együtt élésben logikát hiszen gyakorlatilag most is azt tesszük, ha nála vagy nálam alszunk napokon keresztül megszakítás nélkül. – Ha a jurtás esküvőnk lenne akkor már rég kint jógázna az egész pereputty, vagy kecskét fejnénk. Tudsz kecskét fejni? Mert én nem. – gondolkodok el nagyon komolyan a szürreális jurtás esküvőn. Ha az anyján múlik tuti ránk lesz erőltetve valami természetes, boszorkányos dolog, amiben Ő is meg a sámánja aki segített visszatérni az útjára, ami kristályokból van kirakva.
Az én édesanyám is egy áldott jó nőszemély, akinek voltak kegyesek a fentiek olyan szuperképességet adni, aminek használatával mindig a legrosszabb percekben zavarja az embert. Motyogok valamit az orrom alatt, hogy ezért még kapni fog, vagy elkapom majd Camilot? Ki tudja, de baromira kell sietnem a készülődéssel és habár rosszul vagyok a tükörképem látványától próbálom a lehető legkevesebb időt eltölteni ott. Már nem szeretem tanulmányozni magam, mert a régi testemet és kinézetemet akarom visszakapni. Az vagyok én. Az igazi.
- Hát persze. Egy csontváz jobban néz ki, mint én. – jegyzem meg epésen és már most elegem van az egész hercehurcából. A legtöbb rokonom tudja mi a bajom, hogy min mentem keresztül az elmúlt hónapokban, de a többieknek nem mondtuk és nagyon nincs kedvem egész nap és este a beteg gyerek szerepét eljátszani. A tömegiszonyom sem segít a kedvemen, egyedül Camilo közelsége és az, hogy szorosan fogja a kézfejemet néha megsimogatva azt, nyugtat le valamennyire. Bár legszívesebben visszamennék a szobámba és lejönni mikor már mindenki elment valamerre, vagy szétszéledtünk mert kimondták már a boldogító igent.
Ha most makk egészséges lennék akkor kicsattanó örömmel, annál nagyobb bulikedvvel és szájjal érkeznék meg az emberek közé. Talán eleve én köszöntöttem volna mindenkit, de most kicsi vagyok és törékeny hozzá. Tisztára, mint egy nő. Blöe.
- Ne érezd, szerintem a nagymamám azóta fogad a papával hogy megszülettem. Ki tudja már mennyi pénzt nyert rajtam. – vonok vállat nevetve miközben vezetem magunkat a szüleimhez, akiknél nem időzünk sokáig mert tovább irányítanak minket Aurora unokatestvéremhez. Ha hetero pasi lennék tuti csinosnak és megdönteni valónak gondolnám, de mivel nem vagyok az így csak azt látom mennyire ragyog a boldogságtól. Örülök neki, meg annak is hogy így elméletileg nem fog rányomulni a pasimra.
Tévedtem.
Már éppen mondani szeretnék valamit a boldog arának, a pofonvágás is átfut az agyamon, de mielőtt bármit is tehetnék Camilo kezei fonódnak csípőm köré. Diadalittas mosoly ül ki arcomra, ahogyan Auroráén a felismerés különböző árnyalata fut végig. Minden exemnek ilyen lesz majd az arca, mikor végre közöljük az egész világgal a dolgokat.
- Úgy igazán együtt. – erősítek még rá, majd megsimogatom szabad felkarját és puszit nyomok a vállára. Aurora a színésznők színésznője, ahogyan a flörtölős hangnemből visszacsap a boldog aráéba, és húz magával privátabb beszélgetésre. – Hogy a fenébe ne lennék benne? A lányokkal? Most? – kérdezem majd visszanézek a vállam fölött és egy „bocsi”-t suttogok Camilo irányába, amiért ott kell hagynom őt a bolond rokonaimmal.
Aurora koszorúslányai karon ragadva húznak el a készülődő szobába, ahol már vár a kikészített menyasszonyi ruha és kellékek. Kérdőn pillantok körbe mire meglátom az anyámat aki felemeli mindkét kezét és elkezd nevetni.
-Te benne voltál! – nevetek vele együtt én is, majd leülök a székre és engedem, hogy sminkeljenek rajtam meg felhelyezzenek valami nagyon gagyi parókát. Még fátylat is kapok miután belebújtam az A vonalú, hosszúujjas de a hátán kivágott fehér csodakreálmányba. Ha nő lennék tuti ilyet szeretnék viselni az esküvőmön. – Na, hasonlítok egy mesebeli hercegnőre anya? – pózolok be, egyik kezem a megdöntött csípőmön pihen míg másikat teátrálisan a levegőbe emelem.
Mindenki hangos nevetésbe kezd, majd pár perc múlva csatlakozik az ara is hozzánk és a nagynéném is. Együtt röhögünk, addig sem izgul egyikünk sem míg várjuk a buli kezdetét. Mikor bejön a vőfély és karon ragadja a legkisebb unokahúgomat akkor érzem, hogy elkezdődött a show.
- Kedves fiatalság, rokonság és házasulni kívánó férfiú! Szeretném bemutatni a ház legkisebb, ám korántsem leggyengébb láncszemét. – kiviszi a mini Aurorát, mire mindenki ózik, meg füttyög hiszen olyan cuki majd belehalnak.
- Sajnálom uram, de nem Ő az én arám. – alapos szemrevételezés után mondja ki az ítéletet Jorge, majd csalódottságuknak hangot is ad a közönség, végül bekísérik az első áldozatot. Mikor bejön értem akkor mély levegőt veszek, hatalmas mosolyt erőltetek magamra és megyek az árral.
- Ha a legkisebb nem nyerte el szívedet, akkor a középső biztosan elfogja! Szépnek szép, de nem a legszebb, ha finomat szeretnél enni akkor Őt kell elvenned. – próbálja árúba bocsájtani a testemet, de nem sikerül. Hiába pózolok, ingatom magam ezzel baromi jó hangulatot csinálva a közönség előtt, mégsem választ. Mielőtt elmennék sírást mímelek és irányába dobom a kézcsokromat.
- Te jössz szépség, nyűgözd le. – visszatérve adok egy puszit az unokatestvérem arcára, majd ahogyan kilép elkezdem levetni magamról ezt a hacukát. Alig 10 perccel később, ezzel lemaradva az első felvonás végéről de nem érdekes, kilépek a tömeg közé és megyek egyenesen a nagymamám és Camilo irányába.
- Úgy látszik nem voltam elég szép a srácnak. Nem tudja mit veszített. – sóhajtok mélyet, mintha megbántott volna holott a közelében sincs. Tudom, hogy csak játék volt. Elveszem Camilo kezéből a poharat és megiszom a maradék pezsgőjét.
- Emberek, elkezdünk szépen lassan vonulni a templom irányába. Az ifjú pár mögött a szülők, közeli rokonok majd mindenki más sorakozzon fel. Köszönöm. – kiáltja el magát újfenten a vőfély, én pedig megfogom Camilo kezét, hogy elválasszam magunkat a tömegtől.
- Tudok egy rövidebb utat, és így hamarabb is odaérünk. Van kedved kertek alatt velem lenni?

- Hát – a lelkesedése megmosolyogtat, egyszerre borzasztóan izgalmas és nagyon ijesztő is belegondolni, hogy előbb vagy utóbb együtt fogunk élni. Olyan lesz az egész, mint egy nagyon hosszúra nyúlt ottalvós buli, de nem csak videójátékozunk vagy szexelünk, hanem mindkettő szabad pálya. Talán igaza volt mindvégig Neithnek és nem is akkora meggondolatlanság és hülyeség nekünk együtt lennünk egy párként, rengeteg veszekedést és egymásnak okozott fájdalmat kikerülünk vele. – Nem is tudom, az sem hülyeség, ha megtartjuk a lakásokat, és veszünk egy közöset – biztonságos ember vagyok, és bár eszem ágában sincs véget venni annak, amit éppen hogy elkezdtünk, jobb, ha megvan mindkettőnknek a saját helye, arra az esetre, ha bármi vagy akármi történik. – Nem tudom, akár el is kezdhetnénk keresni a tökéletes lakást, hm? Vagy maradunk az Európába szökős tengerparti villás tervnél? – minél többet emlegetjük, annál logikusabb lépésnek tűnik; most is annyira jó volt kiszakadni New Yorkból, annyira, de annyira szeretném, ha megtehetnénk. Jelenleg úgy érzem, nincs is más emberre az életemben szükségem Neithen kívül.
- Nem, nem tudok kecskét fejni – nevetem el magam, imádom az összes ötletét a képzeletbeli jurtás esküvőnkről, talán fel kellene írnunk egy füzetbe és elküldeni anyámnak meg a lelki vezetőjének, vagy minek hívja a pasast.
- Ez nem igaz – sóhajtok halkan, de nem kezdek el ezen összeveszni vele; a saját önbecsülésemet valószínűleg a földbe döngölné, hogyha ennyire lefogynék, nem hibáztatom, csak borzasztó érzés, hogy nem tudok semmi mást tenni azon kívül, hogy itt vagyok neki és éreztetem vele, hogy számomra továbbra is mennyire vonzó.
Míg nem látom az interakcióit a rokonaival, meg sem fordul a fejemben, hogy mennyire rossz lehet neki ez az egész; egyértelmű, hogy valami nem stimmel és valószínűleg állandóan emlékeztetni fogják a kérdések arra, min ment keresztül, és a legrosszabb az egészben, hogy ha én most nekiállok meztelenül cigánykerekezni, sem fogja feldobni a kedvét. Szeretném újra annyira felhőtlenül lazának és boldognak látni, amilyen mindig is volt, de van egy olyan érzésem, hogy időbe fog telni még visszakapni azt a legjobb barátomat. Mindenki megkomolyodik és megkomorodik kicsit, ha ilyenen kell átmennie.
Érzem, ahogyan kissé megváltozik Neith kisugárzása és kiállása, mikor magamhoz vonom az unokatestvére előtt, mosolyognom kell, mert tudom, hogy ez most mekkora elégtétel neki azután a karácsony után, amikor még egy szót sem szólhatott.
Fura érzés, amikor magamra hagy, mert eddig a legjobb barátjaként voltam csak bármilyen családi összejövetelen és teljesen jól feltaláltam magam, most viszont már a család tagjaként vagyok itt és sokkal nagyobb megfelelési kényszer ült a vállamra; egy rossz szót se akarok szólni, sőt rossz mozdulatot sem akarok tenni, mert a lelki szemeim előtt az lebeg, miként herélne ki a nagybátyja.
Az Aurórás, kissé kínos beszélgetés után a nagyi mellett kötök ki, aki konyakot kortyolgat és sunyin sandít felém.
- Az összeköltözés pontos dátumáról tudtok majd szólni? Vissza kell nyernem mindent attól a vén szivartól – susmorog, csillog a szeme, én meg csak pillázok, hogy honnan szedi egyáltalán, hogy lesz összeköltözés. Bepoloskázta a szobánkat? Nevetve veregeti meg a karomat, aztán megkezdődik a kikérés.
Miközben az eseményeket figyelem, sem hagy nyugodni, honnan tudnak ennyit az öregek, bár lehet, hogy ennyi a magyarázat rá; öregek. Rengeteg dolgot láttak már, több tapasztalattal könnyebb olvasni az emberekben, legalábbis szeretném azt hinni, hogy ez történik, nem pedig megfigyelnek minket.
Imádom Neith kis fellépését, úgy látom, végre ő is jól szórakozik és még ha csak pár percről is van szó, teljes szívemből örülök neki.
- Jól áll neki, mi? – kuncog a nagyi és oldalba bök, vigyorogva bólogatok és nagyot kortyolok a pezsgőmből, azt hiszem, kelleni fog a ma estére. – Aztán szép gyűrűt vegyél neki – kacsint rám, mielőtt újból az eseményeknek szenteli az összes figyelmét, de mintha közben is rajtam tartaná a fél szemét, viszont míg Neith meg nem érkezik, békén hagy a megjegyzésekkel.
- Még szerencséje, hogy nem, különben problémánk lett volna – vigyorgok rá és látványosan végigmérem a legjobb barát pasimat, újból a szemébe nézve rá kacsintok. Megkönnyebbülten követem, amint húzni kezd magával, messzi a mamától, aki már a sorba sietett.
- Ezt most tényleg kérded? – nevetek fel. – Mutasd az utat, egy picit meg kell szabadulnom ezek elől a kémkedő pillantások elől – tempósabban haladok tovább, hogy minél előbb kettesben lehessünk. – Csodaszép menyasszony voltál, azt hittem, a végén még megpróbálnak elhalászni előlem – kulcsolom össze a kezünket és szórakozottan lóbálom, a nap gyönyörűen süt át a szőlőtőkéken, amiken átvágunk egy keskeny földútra. Annyira tökéletes most minden, és azon kapom magam, hogy már vagy századjára kívánom, hogy ne érjen véget ez a hétvége.
- Aurorának leesett, miért voltál annyira kiakadva rá karácsonykor – újságolom, aztán megtorpanok, visszahúzom magam felé és rövid csókot nyomok az ajkaira. – Imádlak – úgy érzem magam, mint akiből most törnek ki az évek óta elföldelt érzések, valami romantikus hollywoodi nyál főszereplőjévé változtatva engem. Habár a körülöttünk elterülő környék is beleillik egy filmbe, lehet, hogy álmodok.
- Ja, és a mamád valamiért tud arról, hogy össze akarunk költözni – közlöm vele, miután tovább folytatjuk utunkat a templom felé, aminek egyre közeledik a tornya. – Vagy boszorkány, vagy hallgatózik, mindenesetre gyanús – inkább bele sem megyek az eljegyzésre noszogatásába, és ha Neith nem kattan rá nagyon a témára, csendben élvezem a hátralévő utat a templomhoz.
Mire megérkezünk, a násznépnek még semmi nyoma; felnézek a felénk magasodó, fehérre meszelt templomra, ez is ugyan olyan gyönyörű, mint az egész vidék; az udvaron fehér kavicsos út kacskaringózik, rózsabokrokat ültettek köré, a nap ráragyog az élénk pink virágokra, amelyek illata megtölti a levegőt. Elnémul a beszélgetésünk, míg kigyönyörködöm magam a rózsákban és mentális jegyzetet készítek róla, hogy nekem is szükségem van ilyenekre a lakásba, vagy a leendőbeli lakásunkba, aztán Neithre nézek, ő pedig rám.
Úgy érzem, mintha egyszerre kattanna valami az agyunkban, magamhoz húzom és újból megcsókolom, magamhoz szorítom isten óvó szeme előtt és miközben a nyelvem a szájában jár, tolni kezdem a fal felé, hogy legalább ne a legláthatóbb helyen dugjuk le egymás torkán a nyelvünket, ha feltűnne a láthatáron a tömeg.

~   ★

Egy másodpercre ellepi gondolataimat a félelem, a bizonytalanság azzal kapcsolatosan, hogy össze kéne e nekünk kettőnknek költözni és ha igen a külön lakásokat is meg kéne-e tartanunk, mert az én felfogásomban és ez lehet csak ódivatú képzelgés, de ha valaki megtart egy menekülőutat akkor nem kötelezi el magát százszázalékosan a másik iránt. Márpedig én mindenemet felteszem az asztalra és kockáztatok, ha ezzel elnyerem álmaim pasijának a szívét.
-Majd még lesz időnk ezt átgondolni. – próbálok rezzenéstelen arccal válaszolni neki, nem akarom, hogy úgy érezze bármiféle gond adódott, de ezt most muszáj lesz valahogy feldolgoznom. Majd két pohár pezsgő között elvonulva a kertek alatt. – Az Európás terveink jobban tetszenek, minthogy New York zajos és koszos utcái között keressünk közös lakást, ahol még a kilátás sem lesz tengerparta néző. Úúúúú, mit meg nem adnék azért, hogy most Olaszországban süttessem a hasamat. – a mondat végére kinyomom „hasamat” és megpaskolom azt, mintha hatalmas sörbendőm nőtt volna az évek alatt, holott ez nincs így. Nagyon nincs, de néha és tényleg nagyon ritkán, elfelejtem a betegségemet meg a következményeit.
-Látod? Ha Te se tudsz és én sem tudok, akkor, hogy fogjuk kiállni a házasulandó emberek próbáját? – kiadást színlelek, meglazítom a nyakkendőmet és levegő után kapkodok, mintha hatalmas bűnt követtünk volna el azzal, hogy egyikünk sem tud kecskét fejni. Mert ha jurtás esküvőnk lesz, és miért ne lenne, ha már ott vagyunk (?), akkor előtte tuti ki kell állnunk valami házasulni kívánók próbáját. És akkor elbukunk, mert nem vagyunk felkészülve és áááh… agyhalál.
Arra, hogy szerinte jól nézek ki inkább nem reagálok semmit, mert mindketten tudjuk, hogy voltam már ennél jobb bőrben is és akkor dugni való voltam, most meg inkább a lefolyóba való… Mindegy, próbálom elfogadni az új Kenneth Ambrose Holton kiadást csak nem igazán megy. Ez pedig zavar. Mármint több minden zavar saját magammal kapcsolatban, főleg a külsőmet illetően, de mindig rá kell jönnöm, hogy ez ellen jelenleg nem sok mindent tudok tenni. Szedem a gyógyszeremet, a vitaminokat és mindent, ami kell ahhoz, hogy „egészségesnek” nyilváníthassanak és a maga módján kezd az étvágyam is visszatérni, de ez még messze nincs attól, aki voltam. Az pedig, hogy a legtöbb anyai ágon lévő rokonom nem igazán tudott az elmúlt hónapok történéseiről még nagyobb szorongást ébresztett bennem, így már két dolog miatt is igazán sokszor járt le-fel a gyomromban lévő lift. Mert az a tudat, hogy Camilo nem akarja teljesen elkötelezni magát irányomban még bőven kibírható az estére, de a szánakozó és állandóan kérdezgető emberek jelenléte már kevésbé.
A vállamon cipelt súly könnyebbnek tűnik, amint Aurora előtt Camilo magához von, mert így már nem csak gondolatban kapcsol minket össze szeretett unokatestvérem, hanem van igazi bizonyítéka. Jobban ki is húzom magam a karjai alatt, arcomon pedig akkora vigyor ül ki, hogy Jokeré kicsinek tűnik mellette. Utána úgy felpörögnek az események, hogy csak pislogok össze-vissza és próbálok lépést tartani a körülöttem lévőkkel. Egyik percben még Camilo áll mellettem, a másodikban pedig menyasszonyi ruhába öltöztetnek és kelletnem kell magam az unokatestvérem vőlegénye előtt. Az ünneplő seregtől kapott visszajelzések pozitívan hatnak kedvemre, az eddig foglalkoztatott dolgok már halványodnak fejemben és inkább átadom magamat az ünnepségnek meg az ezzel járó örömnek. Így mikor visszatérek a nagymamám közelében álló páromhoz már nem szorongok annyira, a gyomrom sem liftezik és inkább érzem éhesnek magamat mintsem félelemmel telinek. Közelebb érve hozzá apró puszit adok nyakára, a kedvenc helyemre, ahol a finom bőre találkozik a hajával és a parfümjét is oda szokta fújni, így megvan a tökéletes illat háromszög.
-Képes lettél volna verekedni értem? Óh, én hősöm! – nyaka köré fonom karjaimat miközben nőies magas hangon, ahogyan a filmekben szokták az ártatlan nénik mondani a szerelmes lovagjuknak, ejtem ki ezeket a szavakat. Kuncogok. Jól szórakozok saját hülyeségemen.
-Gondoltam biztosra megyek, de ha szeretnéd csatlakozhatunk az első sorban lévő családomhoz. – öltök rá nyelvet a mondandóm végeztével, majd húzni kezdem a kis ösvényre, aminek köszönhetően sokkal kisebb kört kell megtenni a templomig, ráadásul így kettesben is lehetünk egy pöppet. – Miért? A nagyi rád hozta frászt míg egyedül hagytalak? – érdeklődök szórakozottan, egyre gyorsabb lépésekkel haladva előre. Sietni akarok, mert kiterveltem valamit, ami nagyon fog tetszeni drága barátomnak. – Köszönöm, úgy öltöztem mintha hozzád mennék. – kacsintok én is rá, szívem pedig hevesebben dobbant egyet mikor összekulcsolja ujjainkat. Nem fogom soha megunni ezt az érzést, amit kivált belőlem a puszta jelenléte meg a tény, hogy az enyém. Én meg az övé.
-Csodálkozom, hogy akkor ott nem esett le neki. Azért ismer, meg tudja, hogy kikhez vonzódok. – ő volt az elsők között a családban, akinek elmondtam, de a legeslegelső ember, akinek bevallottam az most történetesen a kezemet fogja és viszonozza érzéseimet. Megpördülök tengelyem körül és elmélyítem a csókunkat, amire úgy vágytam már, mint szomjazó a pohár vízre. – Én is imádlak. Köszönöm, hogy elviseled a családomat. – mielőtt elhúzódnék tőle, hogy tovább menjünk, adok még egy eszkimó puszit is neki. Minden egyes porcikám imádja, szereti és majd megbolondul az övéi iránt. Mi ez, ha nem szerelem?
-Hihetetlen ez a nő. Majd beszélek vele, hogy ne hozza rád a frászt és ne kémkedjen tovább utánunk, mert már kezd zaklatásba átcsapni. – csóválom a fejem, és nagy levegőt veszek mikor megérkezünk a templomhoz, ahol anno még engem is megkereszteltek. Azóta nem jártam itt, és emlékezni sem igen emlékezek a dologra, de láttam képeket. Az egész ugyanúgy fest, mint azokon a régi fotókon, amiken még az anyai papám és apai mamám is szerepel, ez pedig melegséggel tölti meg a szívemet, viszont ahogyan megpillantom a nyitott bejárati ajtót felcsillannak a szemeim.
Egyszerre nyúlunk a másikért, hogy csókra invitáljuk egymást, ettől pedig még feljebb kúszik pulzusom. Úgy csókolom, mintha most tenném először, simogatom a feltűrt inge alól kilátszódó karját, amikor pedig megérzem hátamnak nyomódni a falat a szája közé nyögök. Szeretem, ha vadul bánnak velem, élvezem minden egyes csókot, amit váltunk egymással, néha hevesebben is mint kellene, de nem érdekel. Fiatalok vagyunk, mégis elhúzódok tőle, összekoccintom homlokunkat majd karon ragadva kezdem el behúzni az épületbe, ahol már csak tényleg mi ketten vagyunk.
-Gyere. – adok még egy csókot ajkaira mielőtt behúznám a tölgyfa ajtók között egészen a nagyterem egy eldugodtabb részéig, ahol a gyóntatófülke áll. Körbe pillantok és amikor nem látok magunkon kívül egyetlen lelket sem elhúzom az ajtót és behúzom magammal a rosszba egyetlen, szent Camilo barátomat. Magamhoz húzom a szűk helyiségben és úgy csókolom meg mintha ez lenne az utolsó csókunk, mielőtt megnyílna alattunk a föld a tetteink miatt. Úgy forgatom magunkat, hogy letudjam ültetni a bent lévő lócára; ölébe ülök és elkezdem álla vonalát puszilgatni, el időzők a nyakán és még a nyomomat is ott hagyom miközben kezemmel ágyéka környékén kezdek el játszadozni. Egy erősebb mozdulattal pattintom szét az övét, majd másikammal segítem a slicce lehúzását, és szép lassan fejemmel is lejjebb vándorlok.

18+
- Én meg mit meg nem adnék, ha most oda mennénk haza – nagyot sóhajtok, egy nap éppen elég volt ahhoz, hogy soha többé ne akarjak visszatérni New York mocskába. Jelenleg semmi nem volt ott, amiért visszakívánkoztam volna, Neith itt van velem, a hely gyönyörű, a levegő tiszta és apám egy repülőútra van tőlünk, én pedig ennél többre nem is vágyok.
- Annyira nem lehet nehéz – nevetek fel, mert elképzeltem, ahogyan egy kisszéken ülünk egy kecske mellett és próbálunk tejet kicsikarni belőle, már az esküvőhöz öltözött ruhánkban, izzadunk, mert sehogy nem jön, anyám sámánja meg közli, hogy így sajnos esély sincs az esküvőre.
Neith kisugárzása teljesen megváltozott, mire visszaér hozzám a beöltözős jelenet után. Eddig éreztem rajta, hogy szorong és igazából semmi kedve itt lenni, de úgy tűnik csoda történt, ez pedig engem is megnyugtat. Mosolyogva szorítom magamhoz a szabad kezemmel, vigyorgok vele a poénján, aztán az arcára nyomok egy puszit.
- Mintha még nem történt volna ilyesmi – emlékeztetem arra az ominózus éjszakára, amikor verekedtem azzal a pöcsfejjel, vagyis, pontosabban alaposan elpicsáztak, de azért a szándék megvolt. Még a repedt bordákat is megúsztam volna, ha kicsit érettebben gondolkodok, de akkoriban túl sok volt az a sok érzelem, ami kavargott bennem, a gondolat meg, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, egyenesen ijesztő.
- Áhh, most az egyszer kihagynám – tiltakozok a fejemet ingatva, pont jó lesz egy picit eltűnni a kíváncsi szemek elől, akik talán emlékeznek rám pár évvel ezelőtti időkről és próbálják összerakni a képet, vagy éppen új arc vagyok és egyből Neith párjaként méregetnek. Egyébként is ki akarom élvezni az összes itt töltött pillanatot, amikor a tájban gyönyörködhetek, nem szűkül le a látókör habos-babos esküvői ruhákra és virágcsokrokra.
- Igen? Azt hittem jurtás esküvőnk lesz, teljesen természetes anyagokból, amit aggszüzek készítenek majd el három nap és három éjszaka alatt – vigyorgok és nem tudom, hogy azért, mert annyit beszéltünk róla már, vagy mert éppen egy esküvőn vagyunk, de egyre izgatottabb leszek a gondolattól, hogy majd egyszer mi is összeházasodunk. Tartom vele a tempót, szorgosan lépdelek és fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy hová sietünk annyira, mert ismerem Neithet és sosem volt nagy templomba járós típus, szóval biztosan nem azért rohanunk, hogy elmormoljon egy imát békében.
- Szerintem túlságosan elhomályosította az agyát, hogy kiszúrt magának – akkor még rohadt kínos volt, mert állandó volt közöttünk a feszültség a kavarások meg az elnyomott érzelmek és a féltékenykedés miatt, de visszagondolva már egészen komikus a jelenet, ahogyan Aurora megpróbálja elcsábítani az unokatestvére meleg legjobb barátját, aki alig pár órája élvezte magát hülyére az említett unokatestvérrel.
- Ugyan már – azon kívül, hogy heréléssel fenyegettek, meg fogadnak ránk és a házasodni készülő unokatestvére majdnem bepisilt örömében a látványomtól, nem vészes a család és inkább velük vagyok ezerszer, mint egy alkalom apám rokonságával. Ott mindenkinek születésétől kezdve feldugtak egy karót, nem is igazán értem, hogy én hogyan sikerültem ilyenre, talán anyám minden nap miután elaludtam, ásványokkal rakott körbe, meg áldott forrásvízzel locsolt.
Remegve szívom be a levegőt, mikor halkan nyög és máris száguldoznak a gondolataim, bizsereg érintése alatt a bőröm, csókjai alatt az ajkam, az övének nyomom a testem, csalódott sóhajjal szakadok el tőle, mikor véget vet a csókjainknak. Egy pillanatig el is hiszem, hogy ennyi volt most, és megszállta a szentlélek a szerelmemet, de amint húzni kezd magával, leesik, hogy egyáltalán nem kell lemondanom a fejemben zajló gondolatokról.
Lépteink visszhangoznak a már virágokkal díszített, hatalmas belmagasságú templomban és úgy érzem, mintha az összes oszlopra faragott szobor rosszallóan nézne le ránk. Szerencsére nincs sok időm érezni a csúnya pillantásokat és mire leesik, hogy mi jár Neith fejében, már bent is vagyunk az igen szűk gyóntatófülkében és folytatjuk a kinti csókjainkat. Gondolkodás nélkül megyek bele és hagyom magamat forgatni, izgatottan kapok levegőért, mikor a nyakamat ostromolja és mikor kezével is elindul a testemen, még rá is segítek, hogy mielőbb a farkamra nyúljon, mert ha sokáig húzza az agyamat, attól félek, hogy lerobban a helyéről. Még hozzá is nyomom magam, várom az égi megváltást, a számat harapom, amikor lejjebb csúszik az ölemből és kissé ügyetlenül az icike-picike helység miatt, de lejjebb tolom az alsómat, őt pedig a tarkójánál húzom közelebb, mert úgy érzem, ha nem folytatja most azonnal, elmegy az összes józan eszem.
- Basszameg – suttogom, amint megérzem forró leheletét, magamban tartom a kitörni készülő nyögést, mert mégiscsak templomban vagyunk. Hátradöntöm a fejem és becsukom a szemem, mielőtt fennakadna, küzdök azzal, hogy csendben maradjak és fogadni mernék rá, hogy két percen belül már fel is állhat, mert már most a mennyekben érzem magam (ha ha), erre nyílik az ajtó, nekem meg felpattan a szemem, mert olyan közelről hallottam, hogy biztos voltam benne, most nyitottak ránk.
Nem, sötét van a fülkében továbbra is, egy pillanatra még meg is nyugszok, de aztán kezd megfogalmazódni bennem, mi történhetett, mert motozást hallok a vékony fal túloldaláról. Lenyúlok Neith vállára és megszorítom, mert bölcs ötletnek tűnik, hogy most abbahagyja, de aztán el is engedem, mert soha nem akarom, hogy ennek az érzésnek vége legyen és csak várom, hogy a szomszéd fülkéből távozzanak.
- Dicsértessék – ha valamire nem számítottam, akkor ez ez volt, idősebb, nyugodt férfihang töri meg a majdnem csendet, én meg azon gondolkodok, vajon hallja-e, mi folyik itt mellette. Torkot köszörülök, mert valamit muszáj mondanom.
- Dicsértessék – utánzom, mert fogalmam sincs, ilyenkor mi a teendő, aztán elakad a lélegzetem és megint Neith vállánál nyúlkálok, mert most már tényleg nem tűnik annyira jó ötletnek, bármilyen jó érzés is legyen.
- Azt hittem, még nem érkeztek meg, de sebaj, itt vagyok, tehát kedves fiam?
Segítségkérően nézek körbe, mintha bármi ki lenne írva, de sehol semmi csak a sötétség és a lábaim közt térdelő Neith.
- Öööhm, atyám, mh, vétkeztem… - kezdek összerakni valami kamuszöveget, akadozva-szakadozva veszem a levegőt és semmi másra nem tudok koncentrálni, csak hogy el kell nyomjam a lentről szűrődő, teljesen egyértelmű hangokat.
- Igen, fiam, folytasd – kis türelmetlenséget érzek, az agyam próbál minél gyorsabban kattogni.
- Öööh hazudtam, meg – némán nyögök és rámarkolok a legjobb barát pasim vállára, miközben próbálom kitalálni, milyen bűnök vannak. – meg vétkeztem, meg… uh igen, öh paráználkodtam – küzdök a szavakkal szakadozva, szaggatottan, és nem tudom eldönteni, leállítsam-e az eseményeket vagy telibe élvezzem Neith torkát, mert az bizony fél percen belül be fog következni.

~   ★

-Jó lenne, egy dolgot viszont megígérek. Amint visszaérünk New Yorkba felhívom az orvosomat és kikérem a véleményét. – közelebb lépek hozzá és arcára simítom kezemet, hüvelykemmel végig simítok ajkaink mielőtt folytatnám. – Megkérdezem, hogy jó ötletnek tartja-e az utazást. És ha a válasza igen akkor csomagolhatunk is az európai utunkra. – a filmekben a gazdag emberek mindig elmennek egy európai körútra, vagy ha nem is körútra akkor mindig azt mondják, hogy Európába. De nekem konkrét ötleteim vannak arra vonatkozóan, hogy mely városokat szeretném meglátogatni. Végig az összes olaszországi nagyvárost, és kicsit is vagy lehet könnyebb lenne elindulni a sarkától és körbe autózni az egész országot míg vissza nem érünk a kezdeti pontunkra. Talán ezt kéne csinálnunk, két évig szüneteltetni a tanulmányainkat meg a karrierünket, ami személyemnek nincs is és nem is lesz, de Camilonak igen, és elutazni oda.
-Ha könnyű lenne akkor nem tanítanák az ilyen táborokban. Majd otthon kipróbáljuk. – és most nem biztos, hogy a kecske fejésre gondoltam, de ezt már csak rá hagyom és a nagyon nagyon piszkos tiszta fantáziájára. Mégis valahol vicces belegondolni, hogy a potenciális esküvőnkről beszélgetünk úgy, hogy még csak pár hónapja vagyunk hivatalosan együtt. Talán korainak tűnik, de az a majdnem három év olyan volt, mintha kapcsolatban lettünk volna, egy elég elbaszottba tulajdonképpen, de mindegy. A lényeg, hogy már ismerjük annyira egymást, hogy ilyenekről is szót ejthessünk.
-Jobb nem emlékezni a régi sérelmekre. Jól van a bordád? – húzom az agyát miután visszatérek mellé a kis szereplésem után. Nem tudom miért érzem magam hirtelen ennyire felszabadultnak, de lehet azért, mert végre nem a beteg Neithet látta mindenki, a vékony, beesett arcú gyereket hatalmas táskákkal szeme alatt, hanem a boldog, fülig érő és hülye pózban kellető, vicceskedni próbáló gyereket, akit megismertek. És ez jót tesz az önbecsülésemnek, hogy a személyiségem valamennyire ugyanolyan maradt és elég ahhoz, hogy eltereljem a betegségemről a gondolatot. Mindenkiét, még a sajátomat is.
Szórakoztat a dolog, amit a nagymamám művel le velünk meg a kapcsolatunkkal és jót nevetek azon is, hogy mennyire kiakasztotta ez Camilo pasimat. Igen, most már pasimnak hívom, mert teljes mértékben az még akkor is, ha még sok megpróbáltatás áll előttünk. Azért felírom a mentális jegyzettömbömbe, hogy amikor következőre találkozok az öreg lánnyal megkérjem a kiborítás felhagyására. Nem akarom elijeszteni a jövendőbelimet.
-Ha nagyon ragaszkodsz az agg szüzekhez akkor megoldhatjuk, de egyet mondhatok. Nekem szükségem lesz három szűz lány vérére mielőtt a házasság szent szövetségébe lépnénk, elvileg, ha megfürdünk a vérben akkor nem kerülünk pokolra. – kacsintok rá, és jól esik mennyire gondtalanul tudunk erről beszélni. Nem érzem erőltetettnek vagy soknak, nem szorongok, ha arra gondolok esetleg meg kéne osztanom az életem további részét vele, mert ez mind természetesnek tűnik nekem. Helyénvalónak. – Nem csodálom, nagyon kívánatos voltál azon az estén, alig bírtam levenni rólad a kezem. És tudod milyen belső vívódásom volt amiatt, hogy nem mondhatom el az egész Jace dolgot? Éreztem, hogy nagyon nem jó ez. – bevallom neki, hogy az egész vacsora alatt, ahol félig a féltékenység félig pedig a szorongás evett meg, amiatt volt, mert mindenkiben őt kerestem mert akkor még tiltott gyümölcs volt. Pedig nem, nem volt az, hiszen mindketten akartuk a másikat és ezt számtalanszor is bizonyítottuk egymásnak; az este alatt is hiszen a tusolóban csináltuk. Még most is borsódzik a hátam, ha arra gondolok milyen helyeken és hányszor juttattuk már el egymást a csúcsra.
Ha nem lennénk a fehérre meszelt templom közelében akkor nem érdekelne, hogy közönség előtt támadjuk le egymást, és olyan csókcsatába kezdünk, amit a rekord tartók is megirigyelnének. A hideg fal feszül hátamnak, hasamnak, ágyékomnak pedig a legjobb immáron meleg barátom dörzsöli magát hozzám, ez pedig kikészít. Többet akarok, csókolni végig forró testét, minden apró porcikára több időt szánva és közben ott simítani, ahol érem. És bár folytatnám szívem szerint, muszáj elhúzódnom tőle, hogy beljebb invitáljam magunkat Isten házába. Szaggatottan szívom be a levegőt és fújom ki, az adrenalin teljesen elárasztja a testemet, ami miatt a fülemben is érzem a szívem kalapálását, ha most valaki utánunk kiabálna se hallanám meg, mert annyira izgat a tudat, hogy mit fogunk csinálni. Pontosabban, mit fogok én csinálni vele a gyóntatófülkében. Mikor megfogja kezemet és rávezeti férfiasságára akkor elmosolyodok és egy apró „cccc” hangot adok miközben megrázom a fejemet. Nem úgy lesz, ahogy Ő gondolja. Felizgat mikor csípőjét nekem tolja és ajkába harap, így már sokkal jobban esik lejjebb haladni és miután kiszabadítom nadrágjából ékességét akkor finoman rászorítok. Eleinte nem veszem a számba, kezemmel segítek neki és csak akkor engedem ajkaim közé mikor tarkómnál fogva húz közelebb magához. Egyenletesen kezdem mozgatni a fejem, néha a nyelvemmel is rásegítek és közben szabad kezemmel oldalát cirógatom.
Mivel minden figyelmemet leköti a legjobb barát pasim farkának a jelenléte, és az hogy örömet akarok neki szerezni meg se hallom a mellettünk nyíló ajtó hangját. Teljesen átadom magamat az érzésnek, minden perccel egyre gyorsabban mozgatom a fejem és a kezemet, néha kínzóan lassú tempóra váltok, mert nem szeretném, ha elsülne mielőtt végeznék. Mikor ujjai vállamba fúródnak kérdőn pillantok rá, de ugyanúgy folytatom, a hangra viszont megrezzenek. Egy másodpercre abba is hagyom, majd nem törődve azzal, hogy a másik részében tényleg egy pap lehet, inkább visszatérek előző tevékenységemre.
Elmosolyodok arra ahogyan szaggatottan, hebegve-habogva próbál mondatokat kovácsolni, miközben én, az újdonsült pasija éppen a farkát tartom a számban és kényeztetem. Ezen felbuzdulva pedig még több időt szentelek a dologra, többször végig húzom nyelvemet rajta, néha jó mélyen bukok rá, mert tudom mennyire kivan tőle.
-Több bűnödre nem emlékszel, fiam? – hangjában érezni lehet, hogy nem érti mi történik most itt. Halk dobbanás hallatszódik át, bár inkább tűnik az ujjai türelmetlen kopogtatásának, mint a Szent Biblia leesésének így nem hagyom abba. Egészen addig folytatom amit elkezdtem, míg Camilo el nem élvez. Amint ez megtörténik, előkapok egy zsebkendőt a far zsebemből és megtörlöm számat, miközben a térdeimen ülve várom az események folytatását. A pap mindeközben elhadarja a mondandóját, az elégtelt amit Camilonak mihamarabb el kell végeznie. Arcomon hatalmas vigyor ül, ahogy kezem továbbra is meztelen bőrét simogatja.
-Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk! – folytatja a feloldozás után, illetve a keresztet vetés után. Közelebb húzódok páromhoz, fejemet lábára hajtom és várom, hogy vége legyen az egésznek. – Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével! – a fa alatta fellélegzik ahogyan lábra áll, a szívem is kevésbé ver üregében de még mindig itt áll a lebukás veszélye.
-Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondja, majd olyan gyorsan hagyja el az apró kis gyóntatófülkét, hogy biztosra veszem tudta mit csinálunk itt. Vagy valaki megsúgta neki. Várok még pár másodpercet mielőtt felállnék és leporolnám nadrágomat. Majd a barátomra nézek.
- Te aztán nem vagy semmi. – nyalom meg alsó ajkamat, ahogyan végig mérem. Azt hiszem ez lesz a kedvenc emlékem.

18+
Felcsillan a szemem az európai út ígéretére, már a gondolattól magától, hogy ismét elszakadhatok New Yorkból, méghozzá Neith barátommal, aki igazából most már inkább a pasim, de közben mégis a legjobb barátom, szóval teljesen multifunkci. A lényeg, hogy jó messzi mehetünk, kettesben.
- Rendben van, jól hangzik – nyomok hosszas puszit az ajkaira. – Igen? – vigyorgok az otthoni próbára, ott csak egyetlen dologról tudok, amit ha húzogat, jön belőle valami, és az nem egy kecskéhez tartozik.
- Nagyon vicces – forgatom meg vigyorogva a szemem, még mindig nem hiszem el, hogy hajlandó voltam miatta ilyen szinten megveretni magam; még a mai napig fáj az egész oldalam minden egyes időváltozáskor. Talán egy picit meg is érdemlem, de akkor sem volt jogos tőle ilyen arcokkal randizgatni. Hallgatok rá és elengedem a témát, mielőtt megint felidegesít, az egész Jace-ügy volt talán az egyik legfájdalmasabb számomra az elmúlt, nagyon rögös három év során.
- Most már szűz lányokat gyilkolunk az esküvőnkön? – tör ki belőlem is a nevetés, ahogyan egyre halmozzuk a túlzásokat a jurtás-ásványos-kecskefejős esküvőnkre. – És a rendőrségen hogyan magyarázzuk majd meg ezt? Vagy egy ilyen esküvőre nem ér el a törvény keze? – könnyű az esküvőnkről beszélni, még akkor is, ha se kecskefejés, se halott szüzek nem lesznek rajta, mert az azt jelenti majd, hogy már mindenki tud rólunk, meg végeztem az egyetemen és valami teljesen új mederbe kerül az életünk, jó messzire az előző kínlódós évektől, amikor állandóan csak bántottuk egymást.
- Annak jobban örültem volna, ha nincs „Jace dolog”, amit el kellene titkolnod – morgom egy grimasszal, ha egy dolgot törölhetnék a barátságunk és párkapcsolatunk közti történelemből, akkor az biztosan Jace lenne. Egy dolog egy-egy Grindr randira menni, de randizgatni valakivel… és a legeslegrosszabb, hogy magamnak okoztam ezt az egészet, mert Neith állandóan kérlelt, hogy lépjünk már szintet.
Türelmetlenül követem a legjobb barát pasimat, hogy alaposan meggyóntasson, teljesen elhagyta az agyam a realitás talaját és semmi másra nem tudok gondolni jelenleg, csak hogy valahová bedughassam végre, így nem jön elő belőlem sem a higgadtabb józanész, hogy haló, mégiscsak perceken belül esküvőre kerül majd sor ezen a szent földön.
Minden erőfeszítésem kell hozzá, de halkan élvezem csak Neith minden mozdulatát, hátradöntött fejjel, csukott szemmel, hogy semmi más ne foglalja el a gondolataim, csakis az, hogyan ingerel egyre jobban a pasim és ha nem érkezik társaságunk, valószínűleg három perc alatt teliélvezem a száját.
Lefagyok és hirtelen nem tudom, mi a bölcsebb, de amint folytatódnak az események a lábam között, borzasztó ötletnek tűnik abbahagyni, mert ha most nem juttat a csúcsra, tuti, hogy lerobbannak a heréim, mire vége az esküvőnek. Igen megnehezíti a dolgom, hogy még beszélnem is kell, sőt olyan dolgokról, amikről fogalmam nincsen, mert soha az életben nem gyóntam és nem úgy készültem, hogy most megteszem végre.
Teljesen elfeledkezek arról, hogy nekem kellene válaszolni a kérdésre, mert érzem, hogy pillanatokon belül a csúcson leszek, a kopogás zökkent csak ki annyira, hogy egy nagyon-nagyon erőltetett „nem”et kinyögjek, aztán elönt az eufória, kissé beleremegek és belemarkolok Neith vállába egyik kezemmel, másikkal a keskeny kis padba, amin ülök, hevesen kapkodom a levegőt teljes hátamat a gyóntatófülke vékony falának döntöm, hogy megtartson.
Megtörlöm magam és óvatosan, halkan visszaöltözök, a sliccem felhúzásával viszont még várok. Lassan simogatom Neith fejét és vigyorgok magamban, mikor rájövök, mi történt, a papot válasz nélkül hagyom, mert azt akarom, hogy mielőbb magunkra hagyjon.
- Dicsértessék – motyogom az orrom alatt, hogy azért ne nyisson be megnézni, nem vágtam-e fel az ereimet, aztán vigyorogva nézek a legjobb barátomra, aki még mindig tud újat mutatni és nem kétlem, hogy ez nem fog soha változni.
- Én? – suttogom vigyorogva, aztán felállok és megcsókolom. – Gyere, mielőtt tényleg lebukunk – fogom kézen és kinyitom az ajtót, teljesen meggondolatlanul, egyből Aurora vőlegényével találjuk magunkat szembe. – Öhm – igyekszek nem vigyorogni, mert az azért nagy pofátlanság lenne. – Csak titeket kerestünk? – indulok meg kifelé igencsak sietősen, a döbbent férfit magunk mögött hagyva, a szerelmemet kézen fogva húzom magammal. Páran már szállingóznak a helyükre, köztük a mama, sunyi mosollyal néz ránk, ahogyan elsietünk mellette, nekem friss levegő kell azonnal. Meg egy cigi.
- Ez egy nagyon emlékezetes esküvő lesz… - vigyorgok Neithre, amint kiszabadulunk Isten rosszalló pillantása elől, az adrenalintól még mindig hevesen ver a szívem. – Szerinted rájött? Mármint a pap – gyújtok rá jóval arrébb sétálva a bejárattól, a falnak dőlök és vigyorogva mérem végig a bűntársamat. – Ha tudom, hogy ilyen egy gyónás, már jóval előbb kezdem – már teljesen elfeledtette velem a nemrég felemlegetett Jace incidenst, meg minden rosszat és remélem ez mára már így is marad.
Amint kivégezzük a cigit, besietünk a helyünkre Neith szülei mellé, csendben nézelődök és hagyom, hogy Neith adjon választ az anyja „hol voltatok” suttogására. Még pár percet várni kell, mielőtt felszólal az orgona, addig lekötöm magam a templom alaposabb szemrevételezésével, csak az zökkent ki belőle, mikor érzem magamon a nagyi pillantását, aki úgy néz minket, mintha mindent tudna. Talán a következő fogadásán gondolkodik?

~   ★

-Azt hallottam szerencsét hoz a szűz lányok vére, meg fiatalságot márpedig ha házasságra adom a fejemet örökké megakarom tartani ezt a csodatestet. – mutatok végig magamon és az a Kenneth, aki a gondolataimban él valójában jól is néz ki, nem, mint az igazi verzió, de ez mellékes. A jövőre koncentrálok és arra, hogy valószínűleg nem fogok így kinézni pár éven belül. – Hogy érne el? Az ilyen szektákban nincsenek igazsággal és embervédelemmel foglalkozó emberek, meg amúgy sem ölnénk meg őket teljesen csak kölcsön vennénk a vérükből egy keveset. Az még nem gyilkosság, nem? – gondolkodóba eső férfi szerepét játszom el, majd elnevetem magam a dolgok abszurditásán. Ha egyszer esküvőre adnám a fejemet vagy a derekamat akkor szűk körben szeretném azt megtenni olyan emberekkel körülvéve, akiket ténylegesen szeretek, kedvelek és ők is minket. Mert ha engem szeretnek akkor a páromat is szeretniük kell, mert nem akarok egy olyan gagyi film plotjába csöppeni, ahol a család nem szereti a beházasulót és emiatt tönkre megy a kapcsolatuk. Ráadásul, ha mégis megtörténik az esküvő akkor a happy end után sose szokták mutatni a depi endet, pedig tíz perc alatt az a nő, aki addig utálta a kisfia választottját hirtelen nem fog száznyolcvan fokos fordulatot venni és megkedvelni. De ez az én véleményem.
Szerencsére nekem nem kell ilyennel megbirkóznom, mert Camilo szüleit régóta ismerem, vedres korom óta és konkrétan a szemük előtt nőttem azzá, aki vagyok, annyi különbséggel természetesen, hogy most már nem csak legjobb barátként vagyok a fiúk életében, hanem mint hősszerelmes is. Nem lesz nehéz dolgom, az anyjával biztosan nem az apja meg amúgy is kemény dió, de nem érdekel. Sokkal inkább izgatja a fantáziámat a tiltott gyümölcs, a legnagyobb szentségtelenség elkövetése, amit ember tehet Isten házában.
Számítok arra, hogy a kis magánakcióm után valahogy a pokolba fogok kerülni, mert száműzni fognak oda amint letelik az életem órája, de nem számít. Mert ha én oda kerülök, akkor az ajkaim közé élvező partnerem is követ majd oda és folytathatjuk a véget nem érő bulit. Azt meg ne is felejtsem hozzátenni, hogy kibebaszott sok ismerősömmel fogok ott találkozni. Az egész helyzet, amibe mi ketten kerülünk a kanosságunk miatt annyira hihetetlen, annyira új, hogy nem bírom abbahagyni a mosolyt miután elvégzem a dolgomat. Eleve az baromira feltüzel, ha látom Camilo arcán az élvezet minden fázisát áthaladni az pedig, hogy közben még beszélnie is kell és úgy tenni mintha minden a legnagyobb rendben lenne és baromi normális a helyzet, még jobban arra késztet, hogy örömet okozzak.
Segítem, hogy könnyebben visszatudja szenvedni magára a nadrágját anélkül, hogy lebuknánk és várom a másodpercet mikor fellélegezhetünk, mert mégiscsak gáz lenne, ha a násznép néhány tagját kitiltanák a templomból még az esküvő előtt. Azért nem vagyunk mi állatok. Akkorák legalábbis nem.
-Nem fogunk, és húzd fel a sliccedet. – mondom mielőtt kilépnénk de lassabban reagálok így szembe találom magam Aurora unokahúgom jövendőbeli férjével, aki mellett mikor elhaladunk megpaskolom a vállát és egy sunyi mosoly keretében hozzáteszem. – A helyedben vigyáznék arra hová ülök, valaki kiöntött valami ragadós cuccot a padra. – mikor kiérünk a fehér épületből máris leesik a mellkasomról az a sok szikla, ami a lebukás fenyegetésével került oda. Elutasítom a felém kínált cigit, csak nekidőlök a hideg falnak és a gondolataimat próbálom minél hamarabb megnyugtatni, mert még elbírtam volna folytatni a dolgot. Szívesen nyögtem volna nevét. De majd máskor.
-Áh, nem hiszem, hogy rájött volna. Legalábbis nagyon remélem, mert ha megemlíti a szüleimnek vagy bármelyik rokonomnak tudni fogják, hogy mi voltunk azok hiszen nem velük jöttünk. – közelebb lépek hozzá és amikor elveszi szájától a cigit adok rá gyorsan egy puszit. – Izgi volt. – zárom le a témát, majd miután elvégezte a dolgát megyünk be a padok közé, hogy anyáék mellé ülve élvezzük az egész ceremóniát.
Hamar eltelik az a másfél óra amit odabent eltöltünk, maga a szertartás szép volt meg csicsás, olyan amit a filmekben tényleg lát az ember és meg is könnyezi, ha olyan lelkiállapotban van de engem személy szerint jobban érdekelt a tudat, hogy nemsokára elkaphatom azt a szép rózsacsokrot. Miután vége van szépen lassan kimászunk a templom ajtó két oldalához, hogy konfettit dobáljunk az elhaladó párra, néhányan rizst is szórnak a jószerencse jeléül.
-Gyere, most jött el az én pillanatom. – súgom Camilo fülébe miután a lányok körbeállták Aurorát, aki háttal áll mindenkinek és az eldobás pillanatára készül. Még nem kezdi el, követi az utasításokat amiket a fotós ad meg, hogy jól sikerüljenek a képek meg a videó, ez az idő pedig pont elég arra, hogy én is beálljak a lányok közé. Hallom a hátam mögött a nevetéseket, az apró szavakat de nem érdekel, bár tudom nem rosszszándékúak.
-Akkor… vigyáázzz, kész… doboooooom! – kiáltja el magát Rory, párszor meglendíti majd egyszer csak elengedi a csokrot én pedig olyan egyszerűen szökellek ki a lányok gyűrűjéből, mint egy csodaszép és kecses gazella. Nem nyomok arrébb senkit, mintha az a virág magától tudta volna, hogy kihez kell jönnie és hirtelen találunk egymásra. A magasba emelem a csokrot és egy ezaz-t kiáltok az égbe. – Neith! – kiáltja el magát nevetve az unokatestvérem, aki végig nézte az egész produkciót. – Végül is, minden házasulandót hívtam ide. Gyere. – invitál magához, hogy csináljunk közös képet én pedig végig a legjobb barát pasim szemébe nézek és lóbálom a nyereményemet. Most már el kell vennie…