Jó hangulat van ma az irodában, szerintem Cat egész éjjel apámmal szexelt, azért megy már megint a Happy Hits nagy hangerőn. Nem zavar, együtt énekelem vele a dalokat amikor épp egy helyiségben tartózkodunk, de a mai nap pörgős, sok a munka és a teendő. Cat hagyta, hogy megtervezzek pár új férfi ruhát ahelyett, hogy az átbeszélés szerint javítottam volna a nyári kollekció csíkos darabjainak szabását. Megint megszállt az ihlet, szóval az emeletek között való rohangálás közben összeszedtem az elkészült darabokat is. Drága gyerekkori barátom, Camilo mindig a segítségemre van, ha próbáról és fotózásról van szó, így hát ő volt az első, akit megkerestem ez ügyben. Még ígéretet is tettem, hogy ha segít, vendégem a munka után egy kávéra az Everyman Espressoban a Broadwayen. Az irodámban most teljes a káosz, az asztalt beterítik a sketchek, minden széken és még a kanapén is a nejlonba csomagolt, vállfás öltönyök, nadrágok és pólók lógnak. Pár hete még nem számítottam rá, hogy ekkora káoszt fogok okozni ezzel a tervvel, de nem bánom, hogy így alakult. Még a három dobozt, amiben a holnapi anyagok vannak, a komód tetejére teszem és nekilátok mindent szépen a megfelelő sorrendben felakasztani az erre a célra felállított állványon. Szerencse, hogy minden kész van ezen és persze rajtam kívül. A képeket ma én fogom készíteni a műteremben, ez amolyan kihívás, ami elé Cat állított. Azt hiszem azt akarja ezzel elérni, hogy mindenbe belekóstoljak és közben átéljem, milyen, mikor az ember nyakába szakad az egész világ. Hát tessék, a vállaimon cipelem az egészet és közben énekelem a soron következő I'm Still Standinget. A mai nap nem arról szól, amiről az elmúlt egy-két hét. Morgan csak akkor jut eszembe, amikor éppen váltunk egy üzenetet körülbelül óránként. Minden figyelmemet a munkámra összpontosítom, hisz az álmom ez és közel a cél, vagy legalábbis az ahhoz vezető út, amin járok. Ha erőszakkal akarnák rávenni, akkor sem fogom ezt feladni.
Nehezen viselem a korán kelést, mégis előnyben részesítem a reggeli előadásokat; félholtan, enyhe fejfájással kimászni az ágyból még mindig jobb, mint a nap közepén beülni az egyetemre és estefele kijönni onnan. Inkább a pár órányi nyüglődés, mint egy egész elvesztegetett nap. Viszonylag hamar lemegy a délelőttöm egyetemen töltött része, a gondolataim néha visszakalandoznak a bál estéjére, de hamar visszarántom magam az előadóterembe és odafigyelek. Nem ez az egyetem, és nem ez a szak volt minden vágyam, de ha már itt vagyok, jól akarom zárni a félévet. Übert hívok, a tömegközlekedés gondolata meg sem fordul a fejemben, vezetni pedig semmi kedvem nincsen New York idiótáktól hemzsegő utcáin, meg amúgy is; így csak beülök a hátsó ülésre, hátradőlök, és míg eljutok innen oda, legalább a telefonom lefoglal. Arnaud Insta profiljára tévedek, megnézem a képeit, egészen sokáig visszagörgetek, míg meg nem unom, aztán visszatérek a nyitólapra. Megnyitom Neith sztoriját, egy pillanatra elfog valami kellemetlen érzés, amit egyből megpróbálok a tudatom végébe rugdalni. Reagálok, kilépek és ráírok Jessára, pontosan hol keressem az épületen belül. Amint kiszállok a kocsiból, magam mögött hagyom a hátsó ülésen ébredt zavaros, főleg bűntudatról és társairól szóló gondolataimat, vigye csak el magával a következő utasának, én tök jól megvagyok nélkülük. Most egy dologra akarok fókuszálni, és az Jessa legújabb kreálmánya. Nagyon kevés ember van, akiért és akinek drukkolok és őszintén érdekel, hogyan halad álmai pályáján és ő egy közülük, bármit csinál, én igyekszek mellette lenni és támogatni. Már amennyire az időnk engedi. - Hát szia – lépek be egy nagyon fókuszált és kissé kapkodó Jessára, rámosolygok, puszi-puszi, majd rávetem magam a már rendesen felválfázott ruhákra. – Mit ünneplünk? – kérdezem kíváncsian a már-már meglepően boldog zenékre utalva, miközben tekintetem végigszántja a legelső darabot. Nem gyakori, hogy ennyire boldog itt a hangulat, sőt, mikor legutoljára jártam itt, kifejezetten rideg volt, de úgy tűnik, vannak csodák.
Nem tudom, mihez kezdenék az életemmel, ha nem lenne ez a munkahelyem és nem lennének olyan barátaim, mint például Camilo. Kevesen vannak, akikre számíthatok, de az a kevés mindig ott van, és remélem ezt fordítva ők is így érzik. Már a tervezés folyamatában elképzeltem rajta az új darabokat, a zafírkék zakó például biztos szépen ki fogja emelni a szemét. Miközben pakolom ki a darabokat és veszem le róluk a védelemként szolgáló nejlonokat, újra és újra megálmodom, mit mivel és hogyan kellene kombinálnunk. Szerencsére megvannak a vázlatok, így kétségbeesni nem fogok. - Drágám! - felkapom a fejem az érkezésére és mindent abbahagyva fordulok felé, hogy üdvözölhessem. Egy kicsit megkönnyebbülök, elfelejtem sok esetben, hogy Camilo nem az a modell, aki sürget és minél gyorsabban le akarja tudni az egészet. - Nem tudom, Catnek biztos jó éjszakája volt - vállat vonok, a főnökömet viszont soha, de soha nem fogom a mostohaanyámnak nevezni, bármennyire is érzem közel magamhoz. Inkább egy barátnő, de semmiképp sem az anyám. - Hogy tetszenek? Ez az egyik kedvencem - mosolyogva mutatom be neki a már említett zafírkék zakót. - Fekete farmerrel és fehér pólóval mintha csak rád öntötték volna. Nagyon remélem, hogy Camilonak épp annyira fognak tetszeni ezek az alkotások, mint nekem. Én ugyanis odáig vagyok értük, pontosan úgy varrták meg őket, ahogy azt elképzeltem. Öröm kizökkenni a szürke hétköznapokból, főleg azzal a módszerrel, amikor a saját gondolataival teszi ezt az ember. Nem, nem az említett hétköznapok eseményeinek átgondolásával lesz szórakoztató, hanem pont az ezek elhagyásával, azzal, ha a belül rejtőző kreativitást szabadjára engedjük. - Na és mesélj, hogy sikerült a bál? - a madarak csiripeltek ezt-azt a részletekbe viszont nem lettem beavatva. Igazából nem is volt szabad öt percem rá, hogy ilyesmivel foglalkozzak.
Vigyorogva biccentek egyet a jó éjszakáról tett megjegyzésre; az kétségkívül fel tudja dobni az ember napját. Hetét, néhány ritka esetben. - Nagyon – veszem jobban szemügyre a zakót. – Tetszenek a színek, amikkel dolgoztál – kinyúlok, megfogom a zakót, pár másodpercig elmerülök az apró részletekben, amire olyan sokan lusták odafigyelni. – Az anyaga is tetszik. Le sem tudnád tagadni, hogy én vagyok a kedvenc modelled – elengedem a ruhadarabot és Jessára vigyorgok. - Alig várom, hogy felvegyem őket, kell még valami, vagy kezdhetjük? – csapom össze izgatottan a tenyerem. Így is jól mutatnak a ruhák, de akkor szeretem őket igazán, mikor már rajtam vannak, már alig várom, hogy a tükörbe nézzek bennük. Mindig nagyon izgalmas az egész, úgy érzem, mintha valamiféle titokba lennék beavatva minden alkalommal, amikor ezeket a Jessa agyából kipattant darabokat én vehetem fel először. - Fogalmazzunk úgy, hogy nem számítottam rá, hogy ennyire jól sül el – sejtelmesen elmosolyodok, és ha Jessa engedélyt ad rá, közben nekiállok átöltözni. – Nagyrészt a szokásos bájcsevelyek, meg minden, de gyönyörű lett a díszítés, meg sokan eljöttek, rengeteg pénzt összeszedtünk. Meg volt egy faszi, 24 éves, francia, nagyon megnyerő volt a mosolya – vállat vonok, nem tervezek részletekbe menően mesélni az összes pillanatáról az éjszakának. Egy úriember nem mesél, sokat. - Te viszont alaposan eltűntél az éterből az előző hetekben – sandítok rá gyanakodva, valamit biztos vagyok benne, hogy nem mondott el. Jóval kevesebb posztot osztottunk meg egymással és még annál is kevesebbet beszéltünk az elmúlt hetekben, és egyértelműen nem azért, mert haldoklott a barátságunk.
Kezdőlap
